Az a pluralitás, amelyet a világháló lehetővé tesz, megszűntet mindenféle abszolút autoritást. Az ellenvélemény, a részletek ördöge ezentúl mindig jelen lesz, a kételkedés és a mindent legfeljebb feltételesen elfogadó irónia mindenhol megveti a lábát, majd, talán először a világtörténelemben, felszámolja a Másságot is.
Váel Hunémnek
Habár a posztkolonialista elméleteknek egyik legitimáló alapfeltevése az volt, hogy a Másikat a maga másságában kell megérteni és elfogadni, most az éppen változásban lévő arab világ kapcsán – megfeledkezve a Másságról – egyre felbukkannak olyan pándemokratizmus eljövetelét hirdető elméletek, amelyek az egyiptomi eseményeket az ’56-os, ’68-as és a ’89-es forradalmak vagy „forradalmak” – tök mindegy, csak értelmezések, nem? – folytatásaként igyekeznek kanonizálni, mintha, végső soron minden emberben eredendően benne lenne az individualizmusra és a demokráciára való hajlam. Ez az elgondolás, egyrészről hamis, másrészről igaz is lehet, harmadrészről pedig előre jelezhet valamit, amire talán kevesen gondolunk.
Azért gondolom, hogy részben hamis az európai demokratikus törekvésekhez hasonlítani az arab világban zajló eseményeket, mert meglehet, irányában azonosak a törekvések, azért az arab országok, vagy inkább, hogy pontosabbak legyünk, az arab emberek egy egész más hagyomány felől közelítenek a demokrácia eszméje fele. Azzal, hogy összemossuk ezt a demokralizálódást az európai hagyományból fél évszázadra kiszakított poszt-szocialista országok törekvéseivel, olyan valós különbségeket fedhetünk el, amelyeket most akár nem is látunk, de később súlyos problémákat okozhatnak. A tüntetéseket megszakító imádkozásokat látva nem zárható ki, hogy az egyiptomiak demokratikus jog-követelései és demokrácia-fogalmuk értelmezésének gyökere nem épp a Koránhoz lehet visszavezethető, szemben a Vulgátára vagy kevésbé áttételesen a reformációra hivatkozó európai demokráciával. Emellett egy a nemzetközi sajtóban végigfutó francia liberális cikk, amikor egy ilyen demokratikus üdvtörténetről kezdett el beszélni, arról azért megfeledkezett, hogy Ausztriától keletre, a demokrácia és az Európai Unió sokszor csak a nyugat kihelyezett érdekeltségeit jelenti, és csak a plázák Ugyanolyanok, de körülettük minden mennyire Más, és ahogy Tar Sándor egy bölcs szereplője jósolta, vendégmunkások lettünk az egykori gyárunkban, a saját hazánkban.
Másik oldalról viszont igenis, lehet világtendenciákról beszélni. Perpillanat elég nehezen cáfolható Kittlernek az a tézise, hogy a történelem inkább köthető az önmagukat prezentáló technikai médiumokhoz, mint magához az emberhez. Úgy tűnik, hogy a rádió még nem volt elég ahhoz, hogy a mi ’56-unk elérje célját, az internet azonban a facebook, a twitter és az egyéb közösségi oldalakkal lehetővé tette többszázezres tüntetések egyidejű megszervezését. Majd mire a hatalom lekapcsolta az internet- és telefonhálózatot (az igazi hatalmat), természetesen már késő volt. Kittler felől értelmezve az eseményeket, úgy tűnik fel, hogy az arab világ demokrácia-igénye végső soron csak egy médium gyarmatosító hadjáratának egy állomása. Mindezzel nem csak a szervezés megkönnyítésében játszott szerepére gondolok, hanem az internet egyéb általános tulajdonságaira. Az a pluralitás, amelyet a világháló lehetővé tesz, megszűntet mindenféle abszolút autoritást. Az ellenvélemény, a részletek ördöge ezentúl mindig jelen lesz, a kételkedés és a mindent legfeljebb feltételesen elfogadó irónia mindenhol megveti a lábát, majd, talán először a világtörténelemben, felszámolja a Másságot is. Persze, ez igazából nem is felszámolás lenne, csak egyfajta láthatatlanná tétel, de hát, hé!, nem ez a demokrácia lényege?!!??
a megállapíthatjuk: Nagy a szutyok! Oly mértékben hatalmas, hogy már mindent elönt az iszap. Egy újabb tulteherhelt tározó miatt három ember életét vesztette. Felül kell vizsgálnunk a tározókat! Jogszabályokkal kell elérnünk a tározók kapacitásának maximalizálását és ennek betartatását. A West-Balkán tározóban már hosszú idő óta – például a világűrből műholdak segítségével készített felvételek alapján – megfigyelhetőek voltak a túlterheltség következtében kialakuló problémák. Nem bírták a gátak. Most kegyeleti okokból megszűntetik a tározót, hogy valószínűleg egy másik helyen – ami nincsen ennyire szem előtt – egy újabbat létesítsenek. Egy gát állapotát, vagy az emberi felelősségvállalás és kötelességtudat (mint aminek kitűnő példáját nyújtja a Pelikán ügyirat), vagy pedig mindennek a megfelelő jogszabályok általi kikényszerítése garantálhatja. Az első problémánk tehát magával a masszával van. A napjainkban a világ bármely pontján teljesen természetesnek tekinthető, hogy mecsetekben, stadionokban és koncerteken emberek halálra tapossák egymást. S mindez így is van rendjén tömegtársadalmak tömegrendezvényein. Hasonló módon történik ez itt a West-Balkánon is, amikor emberek különböző közösségi oldalakon szerveznek meg tömegrendezvényeket, hogy ennek lebonyolítása után virtuálisan létrehozott profiljaikon keresztül megosszák egymással tömegesen szerzett tapasztalataikat. Közhely, hogy egy olyan tömegtársadalom részét képezzük, amely egyre inkább egy virtuális világba űzi, amit személyesként akar megélni. A kapitalizmus alapja a tömeges fogyasztás, amit a tömegek befolyásolására létrehozott médiumok közvetítenek, amelyek saját eredményességüket a különböző korcsoportokban megjelenő nézettségi mutatók segítségével mérik. A tömegszórakoztatás legkifizetődőbb módja minél több ember összezsúfolása a lehető legkisebb helyen. Ezt kívánja a tározók fenntartóinak üzleti érdeke. Amíg a társadalom termeli a masszaszerű tömegeket (és ez végig így volt a történelem során), addig azok a helyek is megmaradnak, amelyek időlegesen – saját hasznukat figyelembe véve – tároló funkciót töltenek be. Miután a masszát megszüntetni nem lehet ezért fontosabb a tározók kapacitását szabályozni. Az Országos Szutymológiai Tanács minden tározótulajdonos saját kezdeményezését örömmel fogadja, mert tudatában van annak, hogy nem minden tározóval akadnak hasonló problémák, de a későbbi tragédiák elkerülése miatt kénytelen a törvény ereje által fellépni. Mert voltak szabályok korábban is, amelyekre nagy ívben szart a West-Balkán tározó vezetősége, hiszen hogy képzelik már egyesek, hogy korlátozni akarják a szórakozni vágyó tömegek és az ő kiszolgálásukra létrejött intézmények jogait. Szervezzünk tömegdemonstrációt, hogy ne legyen hatalma bármely jöttmentnek megmondani, hány ember fér be egy szórakozóhelyre! Mert ugyebár, ha egy jogszabályt nem hitelesít egy tragédia, akkor az ellen rögtön tiltakozni kell. Ha a főváros polgármestere bezáratta volna a nevezett szórakozóhelyet, akkor most nem gyászra kürtölnék össze az embereket a közösségi oldalak, hanem tüntetésre! És lehetséges, hogy a mostani áldozatok is tiltakoztak volna… Mindenkinek jogában áll az, hogy egy tömeg részeként halálra tapossák! Mert jogunkban áll úgy szórakozni, ahogy nekünk (?) tetszik! Igenis jogunkban áll üvöltöző reklámokat hallgatni! Több reklámot nézni egy órában, mint filmet! Jogunkban áll ugyanazoknak az ostoba amerikai vígjátékoknak és akciófilmeknek a sokadik ismétlését bambulni! Gyermekünknek jogában áll olyan mesefilmet nézni, amit olyan reklámok szakítanak meg, amelyek vásárlásra ösztönzik! Jogunkban áll neves lantművészünk szerszámát családostul nézegetni ajánlóműsorokban! Jogunk van a tömegszórakoztatáshoz! A szabad tömegszórakoztatáshoz! Hiszen a szórakoztató intézmények értünk vannak, és véletlenül sem gondolják úgy, hogy mi vagyunk értük. Miért kellene a minket szórakoztatóknak bármilyen feltételnek megfelelniük? Talán mert három embert kidobott egy pánikba esett arctalan massza magából? Azért mert a halál arcot, nevet adott nekik, amely most felelőst keres? A tömegtájékoztatásban résztvevő médiumok néven nevezik őket, fényképeket közölnek, és szívszorító történeteket mesélnek róluk, miközben ezzel egyre csak növelik nézettségüket és olvasottságukat, hogy ennek következtében – és talán szándékolatlanul – újabb és újabb bevételre tegyenek szert. Néhány nappal később ugyanezzel a lendülettel felejtik majd el őket, mert a tömeget sokkal inkább érdeklik a szappanoperák és a valóságshowk sztárjai. Ilyen a médiumok természete. (Emlékszik valaki még a Sláger Rádióra? Vagy a Danubiusra? Hova lettek azok a médiamunkások, akik megmentésük érdekében tömegdemonstrációt szerveztek? Csak nem a helyükön indult csatornák munkatársaivá váltak, amelyek ellen korábban lázadtak?) A hirtelen gyászolók közösségévé széthullott pofátlan és arctalan massza eközben felelőst keres, akinek feláldozásával önmagát felmenthetné. Ha kellő cinikussággal kezelnék a szituációt, akkor azoknak a felelősségéről kellene beszélniük, akik nem hoztak időben megfelelő jogszabályokat az esetleges tragédiák elkerülésére. Ahol bűnösöket keresnek, ott előbb-utóbb találnak is, mert mindig akad egy-egy feláldozható balek, aki elvigye a balhét miközben a pillanatnyilag megzavarodott emberek visszatérhetnek a tömegtársadalom jótékony felelőtlenségébe. Amíg a West-Balkánon azt fogják gondolni, hogy inkább a médiumok képviselik az érdekeiket (ami így is lehetne) és nem a törvények (ami szintén nem biztos, hogy így van), addig az Országos Szutymológiai Tanácsnak nincs sok esélye a népszerűségre. Valójában azonban a törvények és a médiumok mögött ugyanúgy – gyakran saját önös érdekeiket néző – emberek állnak. Az emberek azonban nem olvassák el a törvények szövegét, hanem a médiumokból értesülnek róla, ami például a médiatörvény esetében – amelynek kísértete bejárta egész Európát – körülbelül annyit tesz, mintha egy reklamáló azt szeretné, hogy a gyanúba került multinacionális cég ügyfélszolgálatán világosítsák fel fogyasztói jogairól. Amíg ez így lesz: marad a szutyok. Viszont ha egy törvény képes lesz elérni, hogy egyetlen tározó se terhelődjön többé túl, akkor a jogszabály elérte célját: megakadályozott valamit, amit az alávetettek nem tudtak. Ne felejtsük el, ha az emberek kezdetektől fogva nem ölték, lopták, erőszakolták volna meg egymást, akkor nem is lett volna szükség törvényre. A bűnbakkeresés megkezdődött. A médiumok addig közvetítik a felelőskeresés folyamatát, ameddig ezt érdekük megkívánja. Most még közlik az áldozatok sírfelirattá vált neveit, amelyek azonban nem többek már, mint törlendő profilok egy közösségi oldal virtuális arcképcsarnokában.
