Címke: esszé / publicisztika

Értékelés vagy funkció?

2011. március 17. csütörtök Borbély András Hozzászólás most!

– kérdések és kérdések Thimár Attilának –

Ebben a vitaindítóban Thimár Attilának az Újnautiluson megjelent javaslataihoz[1] kapcsolódva igyekszem megvilágítani azok érvényességét vagy problematikusságát az én szubjektív nézőpontom szerint. Thimár szövege egy konferencián hangzott el, amelyen én nem voltam jelen, így nem tudok számolni azokkal a válaszokkal vagy kifogásokkal, amelyek a konferencia keretében esetleg elhangzottak az ő javaslataira. Mivel azonban a szerző (és én, a szerkesztő) érdemesnek tartotta önálló szövegként való online publikálását, így lehetőség adódik a problémáknak egy ilyen „virtuális konferencia” keretében való meggondolására is. Szándékom szerint hozzászólásaim ehhez a tematikához nem is az egyértelmű elutasítás, és nem is a feltétlen egyetértés jegyében kellene meghallgatásra kerüljenek, célom inkább a problémák kiélezése és a válaszok kérdésessé tétele, de nem az öncélú destrukció jegyében, hanem azon meggyőződésem mentén, hogy a gondolkodás feladata annak hagyományos értelmében nem az „élet” könnyebbé, hanem éppen nehezebbé tétele a megértés „egzisztenciális tétjeinek” megemelésével, fölsrófolásával. Így mindvégig evidens tényként fogadom el, hogy kifogásaim ellenére Thimár Attila szövege az őszinte jóindulat és a jobbítani akarás jegyében született. Bízom benne, hogy erről az én hozzászólásaim is meggyőzik az olvasót. Egyszerűen fogalmazva tehát: emelni szeretném a téteket.

1. Ahogyan én értem, Thimár Attila az irodalomnak nevezett megnyilatkozási mód társadalmi legitimitásának megkérdőjeleződéséből indul ki. Ezért merül föl a kérdés: „Milyen retorikai keretben avagy milyen beszédrendben lehet ma érvényesen szólni az irodalomról, amikor ez a társadalmi kommunikációs eszköz, illetve forma hihetetlenül nagy presztízsveszteségen ment keresztül, s ez a veszteség önértékelésének fogalmi alapjait tépázta meg?” Ebből a megfogalmazásból a szerző két alapvető előfeltevése derül ki: az egyik szerint az irodalom minden kétséget kizáróan tekinthető „társadalmi kommunikációs eszköznek”. A másik előfeltevés, ami az elsőből következik: mivel mint társadalmi kommunikációs eszköznek nincs megfelelő tekintélye, megbecsültsége, ezért önértékelése is problematikussá vált. Egyenesen következik ebből az a felfogás, miszerint az irodalomnak akkor és csak akkor van/lehet önértékelése, ha meghatározott „keretbe” vagy „beszédrendbe” ágyazódva fejti ki társadalmi hatását. Az irodalom tehát nem önmagából meríti legitimitását, hanem a társadalmi funkció legitimálhatja őt; nem önértéke van, hanem önértékelése, ami társadalmi hatásában dől el. Ehhez a kérdéshez Thimár rögtön hozzáteszi (zárójelesen ugyan, de kurzívval kiemelve, s így mintegy meg is szüntetve megjegyzése „zárójelességét”) a maga kategorikus válaszát: „(Az értékvesztés elsősorban abban nyilvánul meg szerintem, hogy a megszólalás igazsága helyett a megszólalás használati értéke lépett az előtérbe.)” Ez a zárójelbe tett, mégis kiemelt megjegyzés, úgy tűnhet, konkrétan csak a nyelvre, a nyelvhasználatra, nem pedig annak társadalmi funkciójára vonatkozik. Szerintem nem így van, a kontextus ugyanis azt sugallja, hogy a „megszólalás igazsága” itt valamilyen társadalmi igazságra vonatkozik. Hiszen amennyiben az irodalom legitimitása a társadalmi funkcióban, sőt a társadalmi felhasználhatóságban dől el, az nyilvánvalóan implikálja, hogy az irodalmi megszólalás igazsága is társadalmi igazság. Ezután Thimár az irodalmat „közösségünket összetartó önmeghatározó és önértékelő kommunikációs forma”-ként határozza meg, amely azonban ilyenként nem tölti be funkcióját, tehát nem is legitim, mivel a társadalom nagy többsége számára az irodalom nem „fontos esemény”. Ebből az következik, hogy a társadalom mint társadalom jól elvan irodalom nélkül is, de mint közösség, ami itt nyilvánvalóan a társadalmiságnak egy magasabbra értékelt formája lenne, úgyszólván nélkülözi az őt közösséggé formáló irodalmi elbeszélést, s így ilyenként nem is létezik.

A saját magának föltett, és persze már implicit válaszokat, vagy válaszirányokat tartalmazó kérdésre Thimár a következőképpen válaszol: „Az irodalomról szóló beszédnek újra meg kell teremteni a saját értékszerkezetét, s ezt akár a szövegbeli, akár a szövegeken kívüli eszközökkel kell a befogadókhoz eljuttatni. Be kell látnunk, hogy az irodalom a priori önértékének vélelmezése önáltatás, s ehelyett egy pragmatikusabb szemlélettel kell közelíteni mind az irodalom, mind a kulturális hagyományunk felé. Fel kell mutatni az irodalomnak azokat a tulajdonságait, amelyek alapján a hétköznapi élet sok területén pozitív hatást tud kifejteni s nemcsak a dolce et utile elve alapján. Ezzel párhuzamosan a szövegeken kívüli intézményi eszközökkel is meg kell próbálni a jelen helyzetet megváltoztatni, elsősorban saját lobbitevékenységünket erősítve a tudományos és kulturális intézményrendszeren belül. E téren éppenhogy nem kell ’széplelkűeknek’ lennünk”. Ez a válasz nyilvánvalóvá teszi, hogy az irodalom „értékszerkezete” nem „apriori önértékén”, hanem társadalmi és hétköznapi önértékelésén (?), s ebből következően a hatékony intézményi és „lobbitevékenységen” múlik, amelynek alá kell rendelnünk kulturális hagyományunk „praktikus” fölhasználását is.

Nos, hadd jelezzem azokat a – talán saját „széplelkűségemből” fakadó – kérdéseket, amelyeket az ilyen „retorikai keretben avagy beszédrendben” előadott javaslatokkal szemben én magam feltétlenül jogosnak vélnék. Az első, nem pusztán retorikai téttel bíró probléma az önérték és az önértékelés szembeállítása. Mivel az önértékelés Thimár számára nyilvánvalóan bizonyos társadalmi igazságoknak, sőt „lobbitevékenységnek” való alárendelést akar itt jelenteni, talán nem árt leszögezni, hogy ez a szembeállítás túlzó és meglehetősen hamis. Vajon lehetséges-e az, hogy az irodalomnak úgy legyen társadalmi igazsága, hogy közben le kell mondania ’a priori önértékéről’? Mivé válik az irodalom, ha nincsen önértéke, csak társadalmi igazságértéke? Szükséges-e, jogos-e problematizálni és „gyanúba keverni” az irodalom önértékét ahhoz, hogy társadalmi funkciójáról beszéljünk? Véleményem szerint az irodalomnak csak abban az esetben lehet hatékony társadalmi funkciója, ha ezzel együtt megőrzi autonómiáját és önértékét. Ennek elveszítésével vagy elbagatellizálásával olyasmi veszne el, amit a társadalom egyetlen más alrendszere sem tudna ilyen esztétikai hatásfokkal pótolni. Hadd szögezzem le azt is, hogy ami a mostani helyzetben a legsürgetőbb lenne, az nem az irodalom társadalmi és politikai célokra való felhasználására való felbújtás, hanem éppen azoknak az intézményi, értékelési és érdekeltségi struktúráknak a megváltoztatása, amelyek jelen pillanatban is látensen behálózzák és fojtogatják az irodalom önértékének, esztétikai méltóságának kibontakozását, fölismerését és esztétikai értékelését. Úgy vélem, az irodalomhoz méltó társadalmi megbecsültséget csak irodalmi önértékének hangsúlyozásával lehet biztosítani. Az irodalom társadalmi funkciója szerintem az, hogy irodalom legyen, hogy méltó irodalom legyen. A maga területén természetesen válaszolnia kell, alternatívát kell kínálnia a társadalom, a technika, a politika, az irodalompolitika, sőt a tudomány „javaslataival” szemben, de nem lehet az a feladata, hogy a szolgálatukba szegődjék. Persze az irodalmat olvashatjuk eszmék, szociális, politikai stb. állásfoglalások halmazaként is, hisz nyilvánvaló, hogy az irodalom sem mentes az ideológiai fertőzésektől: Dantétől kezdve Petőfin át Borgesig sok száz példát hozhatunk erre, olyanokat is említve, akik egyáltalán nem álltak meg annak határán, amit ma politikailag korrektnek tekintünk. A kérdés mégis az marad, hogy az ideológiák múlandóságával szemben az irodalom autonóm rendjét mi teszi időtállóvá még olyan korokban is, amikor az irodalomnak nincs túl nagy „presztízse”, hiszen, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem a társadalmi funkcióknak és a lobbitevékenységeknek való „praktikus” alárendelése. Az irodalomnak, amelyért lobbizunk, előbb méltónak kellene lennie erre az erőfeszítésre. Az olvasónak pedig méltónak kellene lennie arra, hogy az irodalmat irodalomként értse meg, és fogadja be, ne pedig társadalmi igazságként. Az irodalom társadalmi igazsága szerintem az, hogy a társadalom engedi lenni az irodalmat akként, ami az lenni akar vagy lenni tud, még ha adott esetben ezzel a kritikus vagy az „intézmény”, vagy a politika, vagy az „irodalomtörténetírás” nincs is megelégedve. Én sem tartom a legüdvösebb iránynak a kortárs irodalom érdektelenségét a körülöttünk lévő világgal szemben, sem azt a másikat, amely – ahogyan Kránicz Gábor barátom megfogalmazta – a személyeskedést helyezi a személyesség helyére, de ugyanakkor semmilyen társadalomábrázolás, irányregény, vagy pszichologizmus kedvéért nem vagyok hajlandó lemondani arról az autonóm esztétikai és irodalmi mércéről, amit a magyar és világirodalom általam nagyra tartott képviselői számomra felállítottak és felállítanak, és amelyek folyamatosan „újramérik” bennem mint olvasóban ezt a mércét. Az irodalom „társadalmi önértékelése” helyett a magam részéről elsősorban jó és magas színvonalú, mindannyiunkhoz szóló, kevesebb manírral és sémával, több eredetiséggel és mindenekelőtt gazdag, többszólamú és politikailag független (ami nem jelenti a politikai témáktól való mentességet) irodalmat szeretnék, ami szerintem ma nincsen. Mivel az irodalomtudomány, az irodalomkritika, a lapstruktúra, a finanszírozás ma Magyarországon látensen és mindent behálózóan politikai érdekek szerint szerveződik, az olvasás területén is az értékelés szempontjai az erősebbek, még ha expliciten az ellenkezőjét is hirdetik bizonyos iskolák. Meggyőződésem, hogy a helyes sorrend ez: előbb a lehető legelfogulatlanabb olvasás, majd után az értékelés. Ma szerintem ez fordítva van: eleve csak bizonyos indexekkel ellátott szerzőket veszünk kézbe, s már eleve aszerint olvassuk, ahogyan azt a diskurzus szabályozza. „Használjuk” az irodalmat inkább az olvasás és önértelmezés egy kiemelt értelemben való megtanulására, így talán sokkal jobban fogjuk tudni „olvasni” a társadalom „szövegét” is.

Hadd térjek vissza még ahhoz a kérdéshez, amit Thimár az irodalom „saját értékszerkezetének” nevez. Ha ez az értékszerkezet valóban az irodalom saját értékszerkezete, akkor vajon miért állítja mégis be az irodalom önértékének védelmezését illuzórikusnak? És kik lennének azok, akik visszaállítják az irodalom értékszerkezetét? Továbbá mit jelent a „visszaállítás”, az irodalom melyik múltbeli állapotára utal ez „vissza”? Ha nem lenne bizonyos, hogy Thimár számára az irodalom saját potenciálja valóban kevés ahhoz, hogy társadalmi megbecsültséget szerezzen, akár még egyet is értenék vele. A 20. századi irodalomtudomány különféle iskolái a formalizmussal kezdődően egyébbel sem foglalkoztak, mint az irodalom „saját értékszerkezetének” megértetésével és „visszaállításával”, szemben az irodalmi diskurzus különféle ideológia célok szerinti kisajátításával. Bebizonyosodott továbbá az is, hogy az irodalom „saját értékszerkezete” bizonyos értelemben valóban illuzórikus, hiszen az irodalom működésmódja is azon tágabb kulturális feltételekre vagy kulturális gyakorlatokra támaszkodik, amelyek kulturális antropológiai, posztkoloniális, ökológiai vagy éppen médiatechnikai nézőpontból manapság igenis megkérdőjelezhetőek, sőt megkérdőjelezendőek. Mindebből olykor például olyan radikális következtetés is adódhat, hogy a „humanizmus értékszerkezete”, amit bizonyára mind politikai, mind hétköznapi gyakorlatunkban mindannyian alapvetőnek tartunk (tartanánk), olyan káros feltevéseken alapulhat, amely észrevétlenül ideológiailag legitimálja a Föld tudományos-technikai birtokbavételét és kizsákmányolását, az ember feltétlen uralmát az állatok, a bioszféra, az ökoszféra vagy a kozmosz fölött. Többek között éppen az ilyen vagy ehhez hasonló kritikai szempontok hívják létre a különféle diszciplínák közti határok átlépésének követelményét, mivel a humánus tudományosság eszményének kulturális-technikai előfeltevéseire pillanthatunk így rá és kérdőjelezhetjük meg azokat, például akkor, amikor a modern tudományosság eszménye is bizonyos értelemben sajátos európai ideológiának bizonyul, lásd a 20. század tudományelméleti munkáit mondjuk Husserltől Kuhnon át Gadamerig vagy Feyerabendig, vagy a Descartes-i tudomány- és módszer-eszmény kritikáját Heideggernél és másoknál. Ez a kritikai beállítódás teszi lehetővé, hogy az irodalomtudomány zárt diszciplináris határait is átlépjük és felülbíráljuk az irodalom tiszta, ideológiamentes, önreferenciális „önértékének” eszményét, amelynek legalábbis legelső lépése az irodalom önkritikus beszéde lenne, vagyis az a beszédmód, amely rávilágít saját előfeltevéseire. Minderre azért tértem ki kicsit hosszabban, hogy láthatóvá váljék az a feltételrendszer, ami lehetővé teszi Thimár számára, hogy az irodalom önértékének megkérdőjeleződéséről egyáltalán legitimen beszélhessen.

De mindezek a jelenkori feltételek, kérdezem én, vezethetnek-e minket arra, hogy az irodalom „társadalmi munkaszolgálattá” avanzsálását javasoljuk? Nem arról van inkább szó, hogy azokat a társadalmi feltételeket is kritika alá kellene vonni, amelyeknek a szolgálatába akarjuk állítani? És minden ideológiai fertőzöttsége ellenére is nem az irodalom az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy megtanuljuk az önkritikus gondolkodást, hiszen éppen az irodalom az a beszédmód, amely a legtudatosabban felsorakoztatja és tudatosítani próbálja azokat a „beszédtechnikákat”, amelyek a nyelv ideológiatermelő potenciálját biztosítják? Nem éppen ez az irodalomnak legalábbis az egyik társadalmi funkciója? Nem éppen az irodalom az, amely a leghatékonyabban tanít az elidőzésre olyan alternatív lehetőségeknél, amelyek fölmerülhetnek a valóság otromba ideológiai szennyezettsége közepette is?

Itt szeretnék arra is emlékeztetni, hogy az irodalom önértéke „ideológiájának” gyökerei véleményem szerint éppen abban a 18. században gyökereznek, amikor elkezdődik annak a szó szerint „retorikai keretrendszernek”, a humanista sensus communisnak aszétesése, amelynek alapját a klasszikus retorikai stúdiumok jelentették, s amely fölöslegessé tette az irodalom önértékére vonatkozó kérdést, mivel ez a keretrendszer éppen arra tanított meg minden „művelt európai humanistát”, hogy a társadalmi valóság, a jog, a politika stb. nyelvileg-retorikailag formált elbeszélések eredménye. És éppen ekkorra tehető a tudományok szekuralizálódásának, a természettudományok nyelvi-retorikai feltételezettségüktől való eloldozódásának, továbbá a politikai eszmék „kikristályosodásának” korszaka is, amely levetve magáról a humanista retorika kötöttségeit, önértéke alapján tesz szert legitimitásra. Révai Miklós, akinek életéről és munkásságáról Thimár könyvet jelentetett meg, remek példája annak a retorika-centrikus műveltségnek, amely Magyarországon még a 19. század elején is alternatívaként merült föl a politikai eszmék, egy egészen más módon „praktikus” tudományosság és társadalmiság győzedelmes burjánzásával szemben. Miért idézem föl mindezt? Mert úgy vélem, az irodalom szekularizálódásának, önértékének funkciója innentől kezdve, és szerintem máig legitim módon egyszerűen fogalmazva az, hogy megőrizze, felmutassa és tudatosítsa világunk nyelvi formáltságát, vagy világiságunk nyelvi karakterét, hiszen minden más tudomány, még a 19. századi pozitivista nyelvtudomány is gyakorlatilag lemondott arról, hogy a nyelv jelentőségét a maga – ahogyan Berzsenyi gyönyörű szóval kifejezi – „világképző” teljesítményében fölmérje. Vajon tényleg elérkezett az idő, hogy az irodalmat arra bíztassuk, mondjon le autonóm funkciójáról, vállaljon társadalmi munkaszolgálatot, hiszen már elég tudatosak vagyunk nyelvileg? A magam részéről ezt messzemenően megkérdőjelezem.

Még azon radikális technikai, vagy divatos szóval „mediális” feltételek nyilvánvalóvá válása, a technikai médiumok azon működésmódja ellenére is fenntartandó szerintem a poétikus nyelv autonóm funkciója, amelyek éppenséggel manapság megkérdőjelezni látszanak autonómiáját. Emlékeztetek arra, hogy a poézis, a görög poiein-ből eredően szoros kapcsolatban van a techné-vel, ami az ember egyik antropológiai meghatározottsága. Úgy gondolom, hogy a techné-nek az az alternatívája, amely a poétikus beszédben nyílik meg, legalábbis teoretikus szinten valóban alternatíva lehet a „technikai médiumok” elméleteivel szemben, legalábbis a techné értelmezésének olyan alternatíváját kínálja, amelyet a modern értelemben vett „technicizmus” nem tud teljes körűen a hatalmába keríteni. De ezzel elérkeztünk Thimár Attila második kérdéséhez, és az erre a kérdésre adott válaszához.

2. „Mennyire erősen poétizált nyelven szükséges előadni az irodalmat, tekintve, hogy hatásában olyan más szövegekkel, illetve médiumokkal kell versenyeznie, mint a világháló, a képi tartalmak, a globális információterror?” (kiemelés tőlem) Őszintén szólva ezt a kérdést egyáltalán nem értem. Vajon mit ért itt Thimár Attila „erősen poétizált” nyelven? Szóvirágokat, szimbólumokat, metaforahasználatot, deformált szemantikát, jelentésbeli sokértelműséget, a jelentéstulajdonítás egyértelműségének elutasítását, a formai képlékenységet, a bonyolult utaláshálót, az irodalom alapvető retorizáltságát, vagy enigmatikusságát a nyelv más funkcióival szemben? Mert amennyiben ezeket érti, akkor jelezném, hogy véleményem szerint éppen ezek teszik az irodalmat irodalommá, és éppen a poétikusság az, ami az irodalomban előadódik, még akkor is, ha valamely társadalmi jelenség, problematika poétikus előadásáról van szó, szemben mondjuk a szociológiai elemzéssel, vagy az újsághírrel. Éppen az benne a speciális, és éppen az legitimálja az irodalmat irodalomként, hogy szemben más lehetőségekkel, poétikusan ad elő, önnön poétikusságát nyilvánítja ki. Tegyük föl, hogy legalábbis a költészetnek, a poézisnak éppen a minél erőteljesebb, minél megkapóbb, minél eredetibb, minél gondolatgazdagabb, sőt minél hatásosabb poétikusság lenne a lényege. Ha most azt javasolják, hogy mondjunk le a poézisben a poétikusságról, akkor ezt hogyan kell érteni? Vajon használunk azzal az irodalom ügyének, ha azt kérjük, mondjon le mindarról, ami specifikálja, azért, hogy közérthetővé, fogyasztói értelemben hatásossá és versenyképessé váljék? Vajon nem inkább a tisztelt társadalomnak kellene poétikusabbá, a poétikusra fogékonyabbá válnia? Vajon a költészet nem éppen arra tanít, hogy a versenyképesség, a fogyasztói értelemben vett hatásosság, vagy a globális információterror „értékszerkezetével” szemben van mód, kell lennie módnak arra, amit Hölderlin így fogalmaz meg: „Teli érdemmel, mégis költőien lakozik / az ember ezen a Földön”?

Igen, úgy gondolom, hogy az irodalomnak ki kell használnia azokat a lehetőségeket, amelyek számára az örökösen változó történelmi-technikai feltételek között adódnak, hogy be kell lépnie a globális információterror hálózatába, de sohasem azért, hogy hatásosságban velük versenyezzen. Hogyan versenyezzen egy szerelmes vers a kétezer arab tüntető lemészárlásáról szóló hírrel, vagy egy táplálék-kiegészítőket reklámozó bannerrel? Az olvasónak kell eldöntenie, hogy melyiket választja. Az irodalom feladata az, hogy itt is, például az interneten, hatékonyan megjelenjen, hogy előálljon akként, ami ő maga, így biztosítva a felhasználónak az alternatívát a táplálék-kiegészítővel, vagy a globális információterrorral szemben. De, azt hiszem, a döntés mégis azon múlik, hogy a fogyasztó vagy a felhasználó olvasóvá képes-e változni. Nem az a probléma, hogy az irodalom „erősen poétizált” nyelven ad elő, hanem hogy a fogyasztó/felhasználó attitűd mennyiben képes fölvenni magába az olvasói funkciót, s ez sok tekintetben a közoktatás módszertanán múlik. Persze az online felület, a banki reklám, a televíziós bemutatás, az adaptáció stb. módosítja az irodalom létmódját, de úgy vélem, nem módosíthatja funkcióját, amely ez esetben is lehet kritikai, és képviselhet alternatívát. Mindez azon múlik, hogy képes-e közvetíteni azt a poétikus tudást, amiért van, ezt pedig nem a poétikusság csökkentésével, hanem fokozásával érheti el. Az irodalomnak, úgy vélem, nincsen önnön poétikus működésmódján túli „értékszerkezete”, vagy ha van, nem az specifikálja az irodalmat mint irodalmat. A poézis éppenséggel nagyon is sokat tud a maga rejtett és visszatartott módján a techné-ről mint működésről és létmódról, így ezen tudásról nem lemondania kell, hanem poétikusságában kell minél hatásosabban megnyilvánítania.

Az irodalom poétikusságának csökkentésével párhuzamosan javasolja Thimár Attila, hogy az irodalomtörténet-írás és az irodalomtudomány nyelvét viszont tegyük poétikusabbá, mivel „a számítógépes játékok, a csevegő-programok, az idétlen, sok pénzt és csillogást ígérő vetélkedők hatásmechanizmusaival kell felvennie a harcot.” (kiemelés Thimár Attilától) Érdekes képlet: az irodalomnak nem használ a poétikusság, az irodalomtörténet-írásnak és az irodalomtudománynak viszont használ az ugyanazon ellenféllel szembeni „harcban”. Mi indokolja ezt a szimmetrikus cserét? Miért használ a tudománynak a poétikusság, és miért nem használ a poézisnek? Az érvelés szerint mindkét esetben a hatásfok emelése a cél, a kulcsszó a „hatás” és a „hatásmechanizmus”. Miféle hatásmechanizmusokról van itt szó? Mi indokolja ezt a retorikai machinációt, ezeket a cseréket, amelyek számomra sehogy sem tűnnek könnyen indokolhatóknak. De tegyük föl, hogy megvalósul az irodalom „saját (?) értékszerkezetének visszaállítása”, mégpedig úgy, hogy az irodalom a társadalmi igazság kifejezőjévé és kihirdetőjévé válik, ezzel párhuzamosan pedig az irodalomról való tudományos diskurzus metaforikussá, sokértelművé, szemantikailag deformálttá, tehát részben szépirodalmivá válik. Így lehetővé válik az is, hogy az irodalom alárendelődjék egy társadalmasítási program ellenőrzésének, és ezzel párhuzamosan az ezt ellenőrző és irányító tudományos diskurzus „metanyelve” kikerüljön a társadalmasítási program ellenőrzése alól. Úgy tűnik, itt nem az irodalom legitimitásának biztosítása lesz az a hatás, amivel számolni lehet, hanem egy sajátosan torz irodalom és tudományosság, amelynek egyik ismert formája a „szocialista realizmus”.

Hadd javasoljak egy olyan programot, ami számomra sokkal ésszerűbbnek és egészségesebbnek tűnik. Mert egyszerűen nem értem, hogy miért nem az irodalomtudomány társadalmi funkciójának, közérthetőségének, világosságának, áttekinthetőségének programját javasolja Thimár Attila, hiszen ez által lehetne biztosítani, hogy a jó szakkönyveken, az oktatási intézményeken és a médián keresztül az irodalomtudósok elmagyarázzák, tolmácsolják a közönség felé azt a tudásformát, amit a poétikus szövegek hordoznak, illetve közvetítenek. Ha az irodalom poétikussága csökkenti az irodalom hatásfokát, akkor az interpretáció poétikussága ezét meg növelni fogja? Ez elég kérdéses. Úgy vélem, hogy amiként például a készülő új alkotmánytervezet „poétikussága” sem válik előnyére társadalmi-jogi funkcionalitásának, úgy az irodalomtudománynak sem feltétlenül ez növelné meg a hatásfokát. Persze ebben az esetben óvatosabbaknak kell lennünk, hiszen az irodalomtudományban valóban léteznek olyan legitim nyelvek és műfajok (esszé, tárca, tárcanovella stb.), amelyek megengedik a poétikus és a fogalmi beszéd keveredését és fokozzák hatásukat, ez nem kérdés. De az absztrakt, fogalmi jellegű tudást semmiképpen nem válthatja ki a tudományban a metaforikus vagy poétikus beszéd, ahogyan a metaforikus, poétikus beszédet sem válthatja le a pusztán absztrakt fogalmi nyelv, s ez a kettő éppen ezért alapjában fölcserélhetetlen, azaz: mindkettőnek meg van a saját legitimitása. Gyanítom, hogy Thimár Attila az irodalomelmélet és általában az irodalmi közbeszéd terminológiai kuszáságán, bizonyos terminusok divatos és inflálódó természetén bosszankodik, amit Kondor Péter barátom egyszer szellemesen „irodalomelméleti tolvajnyelvnek” becézett. Korántsem tekintem ezt a „tolvajnyelvet” olyannak, amely annak lenne bizonysága, hogy a tudomány világos, átadható, fogalmilag követhető és következetes – akár még szakemberek számára sem. Azonban ezeket a hiányosságokat véleményem szerint nem egy poétikus nyelv, hanem a tudósok autonóm és világos gondolkodása pótolhatná inkább. Úgy vélem, a magyar irodalomtudomány megszenvedte és ma is megszenvedi, hogy az elmúlt húsz év során egyetlen igazán eredeti és önálló elméleti iskola sem jött létre, s noha voltak és vannak kiváló képességű teoretikusok, akik kiváló szövegeket publikáltak, de nem voltak iskolateremtő teoretikusok, a magyar irodalomelmélet, ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni, jórészt adaptív kommentár a különféle európai irodalomelméleti iskolák alapszövegeihez. Az irodalomtudomány diszciplináris határainak elmosódásával pedig mostanság még inkább zavarosabbá válik a helyzet. Úgy gondolom, ez lehet egyik oka a kölcsönfogalmak inflálódásának, a „tudományoskodó” terminológia öncélú burjánzásának, a beszédmódok zavarosságának, és annak, hogy az irodalomról való érvényes fogalmi jellegű beszédmódnak nagyon alacsony a presztízse. Úgyhogy nem ártana a tudományos beszédmód alacsony presztízsének okaira is rákérdezni – amelyek közül itt én csak egyet említettem –, mielőtt azt javasoljuk a tudósoknak, hogy váljanak költőkké, ahelyett, hogy azt javasolnánk: váljanak autonóm módon gondolkodó tudósokká. Ha lennének saját korszerű „erős” irodalomelméleteink és ehhez kapcsolódó, társadalmilag és irodalmilag elhivatott pedagógiai, módszertani programjaink, nos, akkor a költő költhetne, a tudós gondolkodhatna, a tanár taníthatna, és ebben a sorban az irodalom anélkül is társadalmasodhatna, hogy szocialista realista köntösbe kellene öltöztetni, hogy a kecskéről meg a káposztáról most ne is tegyek különösebben említést.

3. Thimár Attila harmadik kérdése és javaslata konkrétan az irodalomtudomány diszciplináris határainak eltolódását, és ehhez képest az intézményi struktúra korszerűtlenségét érinti. Szerinte az „irodalomtörténet határai mára már végképp feloldódtak más társadalomtudományos területek között. Egyedül az intézményi struktúra (egyetemi tanszékek, akadémiai intézet) őrzi szilárdan a határokat.” A határmódosulással egyet értek, azt viszont már kérdésesebbnek látom, hogy miért éppen a „társadalomtudományok között” oldódtak föl ezek a határok. Amennyiben én látom, mostanság nem csak Magyarországon, hanem más európai országokban is, éppen a határok elmosódásából következik annak az új típusú tudományosságnak az elnevezése körüli vita, amit az interdiszciplinaritás követelménye támaszt. Magyarországon a „kultúratudomány” elnevezés van éppen inflálódóban, de a „társadalomtudomány” mellett a „szellemtörténet” vagy „szellemtudomány”, illetve annak hagyományos, 20. századi változatához való kötődés is fölmerülhet, nem mellékesen azért, mert a szellemtudománynak vagy szellemtörténetnek a két világháború között nagyon erős magyar hagyományai vannak. Persze a „szellem” szó egyesek szerint túlságosan metafizikus, sőt kísérteties, ugyanakkor a „kultúra” túlságosan általánosítónak tűnik, többek között hiányzik belőle az a szociális jelentésmozzanat, ami a „társadalomtudomány” elnevezésben meg van, s amit kétségkívül át akarna fogni a kultúratudomány. A „társadalomtudomány” elnevezés viszont nagyon közel áll, sőt fölcserélhető a szociológiával, aminél viszont a kultúratudomány mindenképpen tágabb terület. A „humántudomány” elnevezés viszont egyrészt túlságosan emlékeztet a humanista hagyományra, amelyről futólag már szót ejtettem, illetve „embertudomány” formájában az antropológiai szemlélet fölényét sugallja, ami megint csak különféle vitákhoz vezethet.

Persze nem a terminológiai viták a legfontosabbak ennél a kérdésnél, mindezt csak azért emlegetem föl, hogy a „társadalom” szónak, hasonlóan az „érték” szóhoz – melynek Thimár szövegében megvan a maga torzító, osztódó, kisajátító, más fogalmak rovására terjeszkedő ökonómiája – jelezzem a megkérdőjelezhetőségét. Vagyis amíg nem tudjuk pontosan, hogy mely területek között oldódik, és persze máris „osztódik föl” az irodalomtörténet „senkiföldje”, és nem tudjuk pontosan megnevezni azt a területet sem, ahol a tudományok közti találkozás lezajlik, addig óvatosabbnak kellene lenni a „végképp” szócska magabiztos használatával is. Véleményem szerint először is nem feloldódásról, nem is a társadalomtudományokba való egyszerű beolvadásról és megszűnésről van szó, hiszen a más társadalomtudományok közti határok is ugyanolyan képlékennyé váltak, mint az irodalomtudomány határai. Korántsem tartunk még ott, hogy az irodalom legitimitását csakis társadalmi munkaszolgálatban elért teljesítményei alapján ítélve meg, rögtön az irodalomtudományt is alárendeljük a társadalomról szóló tudományok eszményének – bár ha sokan követik Thimár javaslatait, talán ide is eljutunk. Ez a „társadalom” ugyanis, amely a „szellem”, a „humánum” és „kultúra” szóval verseng az új típusú tudományosság megnevezésére, azt hiszem, nem ugyanaz a „társadalom”, amelynek Thimár szerint az irodalmat legitimálnia kellene, hiszen előbbiek maguk is, mint az elnevezés körüli viták mutatják, még legitimációra szorulnak. Azt hiszem, Thimár szövegében a „társadalom” egy megkérdőjelezhetetlen, valamiképpen referencia-értelmű fogalma jelentkezik és terjeszkedik egy a „humántudományok” legitimációjáról szóló „korszerű” diskurzusnak álcázva.

Úgy gondolom, az irodalomtudomány semmiképpen nem oldódott föl a társadalomtudományokban, s ami jelenleg a tudományok közötti térben zajlik, az egy olyan aktív köztességben tartózkodásra és kitekintésre való kihívás, amely valóban megkívánja az irodalomról szóló hagyományos beszéd kiterjesztését és nyitottságát más tudományágak felé, azonban nem kívánja meg az azoknak való alárendelődést. A történettudomány, az antropológia, a média- és kommunikációtudományok, stb. kétségtelenül új fényben láttatják az irodalom irodalmiságát, de nem számolják föl. És ezen tudományok köztes terében zajló folyamatok nem használhatók az irodalom ilyen leegyszerűsítő társadalmi legitimációját javasló ideologikus elgondolások legitimálására. Sőt, a köztesség, a megkérdőjelezettség helyzete még inkább kihívja a „társadalom alanyait” az autonóm és komplex gondolkodásra és az idegen világokban való tájékozódás képességének fejlesztésére, amelyre megint az irodalom, az olvasni és értelmezni tudás gyakorlata szolgáltathat eminens példát. Amit e tekintetben a magam részéről javasolni mernék, az inkább egy olyan nyitott gondolkodói beállítódás, amely a társtudományokra való kitekintés mellett nem nélkülözné a klasszikus és kortárs filozófiai gondolkodásban való jártasságot sem, hiszen, ahogyan Martin Heidegger fogalmaz valahol: lehet, hogy a filozófia szétszóródott a különféle szaktudományokban, de ezzel még korántsem szűnt meg a gondolkodás feladata, amely mint nyitott érdeklődés (inter esse), azaz a dolgok köztesében való makacs és kitartó tartózkodás sokkal inkább legitimálna egy inter-diszciplináris beállítódást és beszédmódot, mint az irodalom autonómiáját kétségbe vonó, jelentőségét és autonóm teljesítményét elbagatellizáló javaslatok.

4. A negyedik pontot, amelyben Thimár az irodalomoktatás céljára vonatkozóan fogalmaz meg javaslatot („középpont felé sűrűsödő tudást, amelynek középpontjában az én helyezkedik el, itt tehát feladatként elsősorban a személyiség kiteljesítését jelölhetjük meg.”) pillanatnyilag csak helyeselni tudom. Legalábbis ha az irodalom társadalmi funkcióján ezúttal mégis inkább azt kell érteni, hogy a személyes megértés és értelmező olvasni tudás révén az egyén önmaga, a másik ember, és közös világunk vagy világaink jobb megértéséhez segít hozzá. Úgy gondolom, ezt a célt az irodalom anélkül is betölti, hogy speciálisan társadalmi érdekből beavatkoznánk az irodalom „értékszerkezetébe”, megtiltanánk a költőnek, hogy a lehető legköltőibb legyen, továbbá hogy az irodalomtudományt valamilyen poétikus nyelvben feloldva „bevezetnénk” a társadalomtudományokba. Úgy gondolom, az olvasni tudás megtanítása, az irodalom és a szép szeretetére való nevelés szakmai, hivatásbeli ügy, ami az irodalomtudósok és a pedagógusok közös programja kellene legyen, vagyis a kutatás és a képzés céljainak összehangolását, a tudomány és a pedagógia nyelvének egymáshoz közelítését, egymásra hangolását követeli meg. Ha Thimár szerint megkérdőjelezhető az irodalom önértéke, én sokkal inkább megkérdőjelezhetőnek tartom az irodalomtudomány, de akár a társadalom- vagy természettudományok önértékét is. De mindegyik terület legitimációs deficitjét részben pótolhatónak vélem a képzés gyakorlati eszményének komolyan vételével. Az ideológiai, politikai, hatalmi, szakmai részlet- és önlegitimációs látszatproblémák helyett ugyanis itt valódi tétje vannak annak, hogy mit tudunk, mit tudunk elmondani és megbeszélni, milyen hatékonysággal és mindez hogyan hat személyes gondolkodásunkra, életgyakorlatunkra és ezen keresztül a társadalomra, és talán a Föld és a Kozmosz állapotára is – legalábbis ha komolyan vesszük helyzetünket és feladatunkat.

[1] Thimár Attila, Kérdések és válaszok, in: http://ujnautilus.info/kerdesek-es-valaszok

Bejegyzések

Hamvas reggel

2011. március 7. hétfő Mészáros Csaba Hozzászólás most!

„Vannak reggeli gondolatok…”
H.B.

Tudod, amit el akarok mondani, az elég személyes. Nem is tudom hol kezdjem. Tegnap történt velem. A nappal keltem. Kimentem a tornácra és egy tavaszi fuvallat elkapott. Nem volt nagyon meleg, de ahhoz éppen elég, hogy a tavasz közelségét éreztesse. Leültem, és akkor történt. Talán először éreztem, hogy itt vagyok. Hogy is mondjam? Azt éreztem, hogy egy vagyok. Nemcsak a természettel, hanem a világgal is. Nem érdekelt semmi. Főként az, hogy néznek-e. Csak voltam. Gondtalanul és üdén. A szépségtől ittasodva. És eszembe jutott, ott a reggeli napfényben. A padon ülve. Hamvas Béla. Nem is az ember, hanem a mű. Amiről annyit beszélt, s amit úgy hiszek sikerült megalkotnia. És eszembe jutott az is, hogy mennyien félreértik. Mennyien küzdenek érte; s akarják őt népszerűsíteni, úgymond a „helyére” tenni. Rendszert építeni abból, aki nem akart rendszert. Mesterré tenni azt, akinek a legnagyobb öröm a tanítványság volt. Valahogy nincs ez rendjén. Élete igazságát ki kell mondani. Mint ahogy ő tette Kisfaludyval. Helyre kell hozni. Hogy ne legyen helye. Hogy megnyugodjon végre; mert amit keresett, az megvan. Élete igazsága.

Ez a téma elég személyes, mert sokáig én is mesteremnek tekintettem. Nem lehetett abbahagyni. Minden szava méz volt fájó lelkemnek. Méz a megtört létemre. Nyugalom a változásban. Intim kapcsolat. De most már értem. Tudom, hogy amit ő tett, az a nevezetes névtelenség. A mű. És valahol mindig ezt próbálta elmondani. Reménytelenségbe szőve mondatait.

Talán beszéljünk egy kicsit az indulatról, ami korunkban körül veszi. Vagy jelentéktelennek mondják, vagy mindenáron kimagasló helyet akarnak neki a nemzeti panteonban. Hogy jelentéktelennek tekintsük, túl nagy jelentősége van. Ahhoz pedig, hogy a nemzeti díszcsarnokba helyezzük túl jelentéktelen. Csakis azt lehet hangoztatni, hogy nem irodalmat alkotott, hanem művet. A mű pedig nagyobb. Kisebb a homokeszemnél, de nagyobb a világegyetemnél. Talán mondhatjuk, hogy az első olyan magyar író, aki élettervet tett le elénk. Élettervet, ami az üdv megvalósításáról szól. Lehet ordibálni, de attól ez így van. Túl erős a műve, hogy bármit is hozzá lehetne vágni. Majdnem kristályként áll előttünk.

A panoptikum pedig túl nagy hely neki. Ott csak hullák gyűlnek. Igen a halottak háza. Aki egyszer bekerül a nemzeti csarnokba, annak vége. Túl sok ideológia és túl sok érdek kezd el tapadni hozzá. Még a végén nem lesz más, csak név és eszköz valaminek, vagy valakinek az érvényesüléséhez. Mondjuk csak ki még egyszer. Aki kánon, az halott. Soha többé. Ezeknek a műveknek olyan tekintetben már nincsen értelme. Akit védeni és ápolni kell, abban nincsen élet. Aki erős, az a gyomon keresztül is áttör. Mint a bakonyi fa. Emlékszel? Amelyik a sorsba nevet, mert olyan kemény volt a növekedése, hogy újat neki nem hozhat. Amit egy férfi mutatott neki, aki magára ismert a fában. Nem kell gondozás. Akit gondoznak, azt mindig hatásra rendezik be. Értsd meg, nincs kánon. Minden nagy mű kánonon kívül áll. Nem azért, mert oda tették, hanem beilleszthetetlensége miatt. A kánon nem a művekről szól, hanem a nevekről. A hírről és a dicsőségről. Egy nagy mű nem akar dicső lenni. Nem akar hatni. Nem akar szép lenni. Csak egyszerű. Ezért olyan nagyszerűek és bonyolultak és sokoldalúak. Mint a nap. Tiszta és világos, átlátszó és ragyogó. Nem akar mást csak mutatni. Láttatni és teremteni. Életterv. Üdv. Varázslat. A kánon kiesik ebből a körből. Ahogy az irodalomtudomány is. Nem terv, csak tervszurrogátum. Erőszak és hullaszag.

Soha nem a lényegről volt és van szó. Mindig csak mellébeszélés. Soha egy értelmes szó. Csak mellébeszélés. Nem terv. Csak kánon. A kivezető utat meg kell találni. Hogy honnan? Abból, ami van. És ehhez terv kell. Bocsánat, nem kell, de szükséges. Az ember az alapállásról letért. Nem azért, mert jó vagy rossz, amit csinál. Erről szó sincs. A kettő között lényegében különbség ma nincs. Egyszerre éljük mind a kettőt. Mert az alapállásról letértünk. Letértünk arról az útról, ahol a kimondott szó és a tett egy. Ahol nem csak beszélünk valamiről, hanem valóra is váltjuk. Ez az alapállás. Csak így lehetünk újra teremtők. Csak így: mikrotheoszok.

De nem is erről akartam neked beszélni. Csak tisztázni szerettem volna. Kisebb, mint a homokszem és nagyobb, mint a világegyetem. Ez a mű. És nem Hamvas Béla. A megvalósuláshoz nem kell dicsfény és hír és siker. Csak névtelenség. Ezért él, és van jó helyen. Nem kell tanítani, és nem kell neki hely a hullaházban. Túlságosan élő hozzá. Gyenge és élettel teli, mint a kis rügy. Ami védtelen, de erejéből mégis fát teremt. És még egyszer, nem az a lényeg, hogy ki, hanem hogy mit.

A hagyományt tolmácsolta. Mondhatod, hogy ez divat volt a 20. század elején. Sőt azt is, hogy a kor. A kommunizmus. Jó terep. Kilátástalanság. De mégis erő, harc és küzdelem. Alkalmazkodás, de nem meghunyászkodás. Derűs mosoly. Mert a nap a szeméttelepre is tisztán és ragyogóan és nevetve süt. És ott, egy virág különösen szép. Mert a piszok soha nem számít. Csakis a gyengédség. A gyengeség.

Szóval a hagyomány. Mint mondják: a mi korunk nem megfelelő arra, hogy valami újat alkossunk, csak magyarázunk. Ez a hermeneutika. Kommentálni kell az elfeledett, inkább, elhomályosult dolgokat. Semmi új, csak a régi. Ezért is nyúlt az Evangéliumhoz. Az élettel telibbhez. Nem az archaikus hagyományhoz, hanem a jelen levőhöz. Nem hiszem, hogy gondolkodói kudarc, az ókori hagyomány felé emelt kereszténység. Nem kudarc. Egyszerűen felhívás. Arra, hogy a szeretet több. Önmagunk feláldozása mindenek felett. Ezért olyan fontos számára Nietzsche. Aki azok közé tartozott, kik életüket áldozták fel művük teljesítése érdekében. Hexakümion. Mindent megmagyaráz benne. A görögség felé emelkedést. A szeretet isten megjelenését. A sors elavulását. Lényegében ekkor értettem meg, hogy Jézus a kereszténység Akhilleusza. Kiteljesíti sorsát. Kinyílik. De nem áll meg a sorsnál. Egyszerűen kilép belőle. Felé kerekedik. Mert „a sors annyi, mint a szeretet körén kívül élni.” Sajnos a sorsot görögöktől átvettük, és nem tudunk szabadulni tőle. Mindenkit ráncigálnak a démonjai. És örülünk, ha sikeresek vagyunk, ha élősködhetünk azon, amit az asztrál karmánk verklizik. Még magunkból is hasznot húzunk. Kimerítjük a tehetségünket, mint ahogy a bányákat, magasabb szinten a földet. Mohóság és kapzsiság. Ezzel szemben a szeretet más. Most mondhatod: szeretetből nem lehet jól lakni. És hogy a tehetség az kell. Igen. Igazad van. Mert kell kenyér és ruha és ház és az élethez szükséges dolgok. De ezek csak kellékek. Szükségek. Egy idő után minél több mindened van, annál jobban érzed, hogy ez kevés. Csak mit tesznek az emberek? Újabb tárgyakkal nyugtatják magukat. A lelkiismeretüket. Pillanatnyi vidámság örök öröm helyett. Bolondok!

A szeretet. Életed örömét ebben találhatod meg. Lényegében soha nem sugallt mást, mint hogy légy több. Építsd föl magadat. Ez Isten városa. A kereszténység. Emberré válni. És embernek maradni. Az archaikus közösség megszűnt, ezért már visszahozhatatlan. Ahogy az archaikus ember is. Egyetlen lehetséges út maradt: a kereszténység. A szeretet köre, amikor úgy vagyunk személyiségek, hogy nem vagyunk személyiségek. Vagyis: beteljesítjük a sorsunkat, és ott a csúcsponton kinyílunk. Ahol a szeretet és a sorstalanság kezdődik. Mert a sorstalanság nem rossz. Mert akinek nincsen sorsa, az onnantól kezdve szabad. Teljesen kényszeren és verklin kívül van. Nevethet, akár a bolond. És nehogy azt hidd, hogy ettől sivárabb lesz léte. Dehogy. Sokkal intenzívebb.

Gondolj csak bele! Nem szebb valami, ha teljes egészében látod? Ha teljes fényében tárul fel? Viszont ez csak akkor lehetséges, ha kívül vagy. Ha eldobsz mindent, amid van, pont akkor, amikor a legjobban izzik. Ez pedig a csúcspont tüzét még jobban hevíti. Mert a lemondás áldozat. Az áldozat tüze. A melankolikus tűz gyönyöre. Elég Chopinre gondolni. Az ő zenéje is olyan; különösen a Nocturne-jei. Minden benne van, ami fáj és sötét és gyötrő. De mégis nevet. Olyan, mintha a halál pillanatából az életre még egy utolsót visszakacagna. Mert mámoros lesz az átlátott élet felizzásától. Ezért érdemes a határon lenni. Csakis a határon. Az éberségben. Sem itt, sem ott. De mindent látva. Ó! Mennyei állapot.

Nehogy azt hidd, hogy ez a kitérő felesleges volt. Most már érted, hogy mi a mű, és mi a kánon lényege. Hamvas műve beleilleszkedik a hagyományba, de úgy, mint a Biblia vagy az Upanisadok. A hagyomány hagyománytalanságába. Egyébként hagyomány csak akkor van, ha úgy élünk. Másképp: ha leírod, az nem hagyomány, hanem szöveg. A lényeg nem a mű rangja. Akkor minden összetörne. Hanem: a kint lét bensősége. Semmi érdekesség. Csak megmutatni. Nem tanítani. Ennyi az egész.

Az alkímiát az életben értelmezte. A kiművelésében. Ahol az átalakulás nagyon kemény és veszélyes feladat. Mégis az egyetlen élhető. Átvilágította magát és várt. Várt a szeretetre. A fényre. Hangoztatom újra, hogy itt nem az a lényeg, hogy ki, hanem miként. És hogy miért? Az aranyért. Mert az alkímiának mindig a misztérium oldalát látta. Ahol az arany az alapállás. A status absolutus. És ez az arany bennünk van. De túl sok maszkot hordunk és túl sok a szemét. És a legfájóbb, hogy a szerepben magunkat hagyjuk cserben. Elveszítjük a könnyedséget és a szellősséget és az egyszerűséget. És mit kapunk helyette? A harmincháromezer bőr súlyát. Ami alatt, valós énünk dohszagú és penészes és élettelen lesz.

Tehát az alkímia. A finomítás művészete. Tudod a gondviselés számon kérte a háború után. Mindent el kellett égetnie, ami addig volt. Azt hiszem ekkor a maszk lehullott. Ott állt üresen és semmin. Innentől kezdve vette fel a várakozás állását. Ez volt a hatodik stádium. De mint ahogy a Karneválban írja: a fixáció a legnehezebb folyamat. A várakozás. Ami nem unalom. Hanem: „Ül és vár. Még imádkozni is elfelejt, mint a rózsa, csak hevében lángvörössé lesz és önkívületében illatozik.” És a műve is pont ilyen. Olvasod és illatozik. Mert a várakozásból született.
Azt nem tudom, hogy sikerült e elérni a hetedik fokozatot, de hogy küzdött érte, az biztos. És az is, hogy az utolsó fokozat próbájaként, a művet is elvetette. Ez lehetett neki a legnehezebb. A személyes művet, vagyis az Ars Magnát. Ez volt az utolsó, amiért küzdött. De soha nem tudhatjuk meg, hogy sikerült e neki az életét feláldozni. Nem. Mert akkor nem lenne áldozat.

Nem akart többet csak élettervet adni. És megmutatni a tetten keresztül, hogy amit mond, az már cselekvés. És erre ott jöttem rá a tornácon ülve. Egyszerű volt. Kicsiny és fényes. És illatozott. Most már megtaláltam. Nem a lényét, hanem a lényegét. Bennem él. Végig az utamon.

S mire ezt átgondoltam, a nap már delelő közelében járt. Egyre erősebb lett. Mintha felüdültem volna. Nem történt igazából semmi. A nagy gondolatok túl könnyűek, hogy megüljék az embert. Talán úgy mondanám, hogy vidámabb voltam, mint előző nap. Egy kicsit előrébb jutottam a harcomban. Mert ez az, amiről beszélni akartam. Csak látnod kellett, hogy mi mentett meg. Mostanában nagy sötétség uralkodott bennem. Lelkileg eléggé megviselődtem. Értelmetlennek láttam mindent. Úgy éreztem, hogy az élet túl szigorú hozzám, és lázadoztam ellene, mert nem engedett arra menni, amerre szerettem volna. De megértettem. Magamat. Most már tudom, hogy ez így jó. Nem lázadni. Csak menni és hagyni, hogy a dolgok maguktól értelmeződjenek. És tudom, hogy magamnak kell építeni a sorsomat. Az üdvömet. Félelem nélkül. Mert bármi jön, mindig hinni kell abban, amit látunk. Nem félni, hanem megtanulni úgy élni, mintha egyedül lennénk. Mintha ez itt tényleg az otthonunk lenne. Kezdetként ezért lementem a kertbe, és a cseresznyefának dőlve néztem a természetet. Csak hogy éljek. Egy kicsit magasabb hőfokon. A tétlenség örömében.

Bejegyzések

Kell-e nekik irodalom?

2011. március 7. hétfő Nemeh Diana Hozzászólás most!

„A töredék legyen akár egy kis műalkotás:
elhatárolódva a környező világtól,
önmagában teljes, mint egy sündisznó.”
(Friedrich Schlegel)

“Mindenekelőtt utakra és mezőkre kivetett dolog,
túl minden nyelviségen, még ha időnként vissza idézi is
(emlékezi) magát a nyelvbe, mikor összetömörödik,
maga köré gömbölyödve, visszavonultságában
nagyobb veszélynek téve ki magát, mint bármikor:
azt hiszi védekezik, pedig valójában vesztébe igyekszik.”
(Jacques Derrida)

Csütörtök este hat óra a Hadikban. Jó lesz. Ez volt az az információmennyiség, amivel útnak indultam. Természetesen rákerestem a neten is, de a témáról még ennél is kevesebbet árult el a Hadik honlapja. A beszélgetés résztvevőinek nevét közölte: Szekeres Dóra (a Litera küldötte), Vincze Ferenc (a Kortárs képviseletében), Csepregi János (a FISZ színeiben) és a beszélgetés vezetője Zsolnai György (a Szépirodalmi Figyelő szerkesztője). Miért fontos ez? Valójában a téma miatt, hisz a lapbemutatónál, amit hirdettek, sokkal izgalmasabb kérdéssel vártak minket: Merre halad az irodalom? Mi az irodalom jelene, milyen helyzettel kell nekünk szembenézni?

Az est számomra egy szürreális élménnyel kezdődött: természetesen rossz ajtón nyitottam be, így egy kedves pincérnek kellett átkísérnie a kávézóba. Már a megérkezés, az egyik teremből egy eldugott kisajtón egy másik világba lépek pillanata maga volt az irodalom.

Egy kis várakozás, (rohanó ember vagyok, szeretem, ha hagynak időt megérkezni), így, mivel még szerencsére lehet dohányozni, alkalmam volt teljes tüdővel átélni a kávéházi életérzést, és kezdődött a beszélgetés. Pápay György rövid bevezetőjében az est témáját, annak szerteágazósága miatt egy sündisznóhoz hasonlította. Higgyük el neki, és induljunk el ezen az ösvényen: olyan témával készültek, amihez hozzáérni fájdalmas, megragadni lehetetlen, és minden arra szolgál, hogy ne jussunk el a lényegéig.

Zsolnai György Árkok, bokrok című írásával kezdődött: vita lett belőle. Nem csupán a Szépirodalmi Figyelő hasábjain találkozhattunk Thimár Attila, Kozák Ignác Tibor és Pápay György gondolataival, január 20-án a Hadik Kávéházban nyilvános beszélgetés keretén belül élőben is hallhattuk a vita szerzőit. A kortárs irodalom megosztottsága, az irodalom helyzete olyan folyam, ami nem zárult le egy este: a második alkalommal a szervezők olyan beszélgetőpartnereket hívtak meg, akik még nem szóltak hozzá az említett vitához.

A hallgatóság száma jól tükrözte a később megfogalmazott tényt: az irodalom néhány ezer embert érdekel az országban. Ne örüljünk, nem voltunk néhány ezren a Hadikban. Amikor az estek szervezői sok vagy kevés nézőről beszélnek, akkor az irodalmi életben ezek teljesen más számokat jelentenek, mint az egyébként tömeghez szokott mindennapjainkban. Maradtak most is székek üresen, a közönség pedig láthatóan ismerősökből állt. Így van ez minden olyan területen, amit csupán egy szűk kör tart fenn; hogy probléma-e vagy sem, ez már maga a téma volt.

A disputa kezdetén sajnos a három beszélgetőpartner olyannyira más oldalról közelítette meg a kérdést, hogy a későbbiekben néhány érdekes állítás visszhang nélkül maradt. Így a vitát indító első megszólaló Vincze Ferenc generációs különbségeket felvető véleménye isreakció nélkül maradt. Problematizálódott a kiinduló kérdésben (Miért nem mennek jól a dolgok?) rejlő kijelentés is. Ennek a miértjéről a hangsúly az állítás relevanciájára került. Szekeres Dóra a szervezett estek és a megjelenő kötetek számát hangsúlyozva kérdőjelezte meg azt, hogy „nem jól mennek”. Érdekes volt figyelni, hogy ki mit tart jónak az irodalom számára: az a jó, ha zajlik az élet, vagy Csepregi János véleményére adunk, aki az értő olvasókat hiányolta, miközben az állami szerepvállalás fontossága mellett állt ki. Vincze Ferenc tankönyvszerkesztői és oktatói tapasztalata nem csupán az értő olvasó hiányára mutattak rá, hanem az olvasó hiányára is, valamint a kanonikus szemlélet lezáró jellegére. Amíg a meghívottak közül ketten is égető problémának tartották ezt, a társaság hölgy tagja csupán a nem olvasók „saját bajának”, hivatkozva arra a tényre, hogy a kortárs szépirodalomnak („a finom könyveknek”) mindig is szűk volt az olvasótábora. Az elitista szemlélet később újra felmerült: bizonyos eszközök (reklám, blog, internet) a közvéleményben egyértelműen a bulvárosítással kapcsolódnak össze, és bár ez Szerekes Dóra szerint változóban van, sőt generációs különbségek is megfigyelhetők, jelenleg még aktuális probléma. Szívesen hallgattam volna meg véleményeket arról is, hogy a hogyan juttassuk el a nagyközönséghez? vagy a „hogyan olvastassunk kortárs irodalmat velük?” kérdések közül, ki melyiket venné előre a prioritások listáján. Leegyszerűsítve: plakát vagy iskola?

Innen szinte magától értetődően kanyarodtunk az irodalom nyelvformáló szerepe felé – sajnos itt a mai világ feletti szörnyülködés a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapott. Vállalva, hogy véleményem nem általános, sőt teljes mértékben igazolhatatlan szubjektivitáson alapul, de mindig gyanút kelt bennem a változás láttán igénytelenedést kiáltók hada. Tényleg mindössze annyi volna az értelmiség és az olvasóközönség szerepe, hogy romlást kiáltva jajgasson? Gondolatébresztőbb volt Vincze Ferenc azon felvetése, hogy lehet, mindazokat, amik elvárásként működnek, csupán egy meghatározott narratíva mondatja velünk. „Az irodalmat kihívások érik, és azt neki meg kell válaszolni” – a beszélgetők ilyen és hasonló mondatai voltak azok, amik az est motorjaként működtek.

Az utolsó gondolatkör a financiális problémát boncolgatta: itt rajzolódott ki a legerősebben, hogy a három meghívott eltérő háttérorgánumaiból fakadó tapasztalata hogyan tesz izgalmassá egy beszélgetést. A korrektség jegyében meg kell jegyeznem, hogy ami siránkozás volt a nyelvkérdésnél, az szerencsére itt teljes mértékben kimaradt. Csepregi János arra világított rá, hogy az állam mennyiben több egy kasszánál avagy egy cégnél, de szó esett arról is, milyen előnyöket élveznek az online és milyet a papíralapú folyóiratok.

Eltelt az egy óra, a beszélgetők elbúcsúztak tőlünk. Természetesen nem jutottak a végére a témának, de senki nem hitegetett minket azzal, hogy eljutnak. Gyakori ilyen esteken az a kínos pillanat, amikor a bevonódni nem kívánó közönséget be akarják vonni a beszélgetésbe. Itt nem akarták, amit kivételesen sajnáltam. Nem is sorolom, mi érdekelt volna még és bővebben, meghagyom annak ezt az estét, ami volt: sündisznónak.

Bejegyzések

Sajátalkoholizmus

2011. március 4. péntek Borbáth Péter Hozzászólás most!

“Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.”

Nem írok szakszöveget, nem törekszem szakszerű szövegre, az alkohol társadalmi, kulturális vagy orvosi vetületeivel szintén nem fogok itt foglakozni, mégis fontosnak tartom, hogy a függőségről gondolkodjam, életbevágóan fontos megtudnom, mi a saját viszonyom a függőségeimhez (és ez az „életbevágóan fontos” már lehet a következő függőségem – függök attól, hogy megtudjam, mitől is függök.)

Nem gondolom, hogy a függőségeimmel leszámolhatok pusztán azáltal, hogy nyelvileg reflektálok rájuk (sőt), de mivel mást nem nagyon tudok, elindulok ezen az úton, nézem a függőségeimet, a függéseimet, és talán rálátok mások függőségeire, függéseire.

Jó egy évvel ezelőtt írni kezdtem egy alkoholnaplót. Feljegyeztem benne heteken át, mikor, miből, mennyit ittam, persze pár hét múlva elmaradtam vele, mint ahogy minden magamra erőltetett tudatos struktúrát elhagyok, elhanyagolok. Azt hiszem, hanyagság- és rendetlenségfüggő is vagyok. Felelőtlenségfüggő:)

Az alkoholnaplóból mégis érdekes volt kiolvasni, hogy négy héten át összesen két olyan nap volt, amikor nem ittam semmit, és összesen 32400 forintot költöttem piára (semmi puccos hely, csak amolyan munka utáni beücsörgés, hétvégi hosszabb kimaradások, vasárnapi ebéd). Úgy, hogy olyan isten igazából be se basztam. És akkor még nem számoltam bele azt a nagyvonalúságot, ahogy melegszengát, gyrost veszek az éjszakaira várva, mert hát le kell csillapítani valamiképp sörtől ingerelt gyomromat. Ha szűken számolok, akkor is elment 40 000 egy hónapban úgy, hogy csupán társasági életet éltem, családot látogattam, beszélgetésbe mélyedtem, céges buliba mentem, tárgyaltam és pihegtem, meccset néztem, ünnepeltem, szomorkodtam, elfeledtem, újfent örvendeztem. És az alkohol végig ott áramlott ereimben kisebb-nagyobb sűrűségben.

Nincs ebben semmi önvád, azzal amúgy sem mennék túl sokra, azt viszont érdemes megvizsgálni, miként működik ez a rendszer. Ugye nem tudok magamra erőltetni semmilyen tudatos struktúrát (mert hát olyan faszán független vagyok), de közben az alkohol struktúráját gond nélkül veszem magamra, észrevétlenül, de mégsem mondhatnám, hogy minden tudatosság nélkül.

Tudatosan tanulom meg a helyeket, módszereket, tudatosítom az alkoholról való gondolkodásmódomat, az alkohol retorikáját. Bármikor el tudom magyarázni, hogy miért és miként iszom, mindenre van racionális magyarázatom: „Úgy kezdődik a nap: megisznak egy deci pálinkát (…) Mondom: egy deci pálinkát már reggel, miért? – Olyan savam volt, már meg kellett innom egy deci pálinkát. (…) Utána megisznak négy liter bort. Hát miért? – Hát semmi savam nem volt.” (Bődöcs Tibor http://www.youtube.com/watch?v=jFadwAyL4_I&feature=related)

Amikor először foglalkoztatni kezdett, hogy milyen viszonyban vagyok én az alkohollal, az ügyben végeztem egy nem túl reprezentatív felmérést: beszélgetni kezdtem kezdő, amatőr, haladó és profi alkoholfogyasztókkal arról, hogy ők miként látják saját viszonyukat az alkoholhoz, meg én is elmondogattam a saját helyzetemet, a beszélgetésekből azt a nem túl megdöbbentő következtetést sikerült levonni, hogy könnyű a másik függőségét/alkoholizmusát megítélni, nem olyan könnyű empatikusnak lennem vele (főleg, ha a függősége megnehezíti az életemet), piszok nehéz róla alaposan gondolkodni, a saját alkoholizmusra viszont nem találunk szavakat.

Mert miért, miről beszéljek? Hogyan beszéljek? Meg egyáltalában: minek!? Ja, mint az anonim alkoholisták: „Zsolti vagyok, függő, két és fél hónapja nem iszom.” Na ne. Pofázás helyett hozzál még egy kört. Férfi vagy, igyál, baszadék. Ne nyígj. Nem vagy te alkoholista! Te!

Iszunk, már hogyne innánk! S hogy nincs ezzel semmi baj, hisz tudjuk a mértéket, megismertük már a határainkat, nincs hát mitől félnünk. Sőt, kissé megvetően nevetünk össze, ha valaki már túl a huszonötön kicsapja magát, orbitálisan összehányja a mosdót, vállalhatatlanul viselkedik, akkor azt mondjuk egymás közt, hiába, nem bírja az alkoholt, nem ismeri a határait, a mértéket stb. stb. Az ivók egymás közti viszonya is egy nagyon fontos rendszer. Röhögve alkoholistázzuk le egymást és magunkat, jó összeröhögni a másikkal. A patetikus másnap, a fogadalmak. Mert jó röhögni azon, hogy hát azért ez túlzás volt, nem? Közösségi érzet, akivel már egyszer úgy istenesen bebasztam, azzal kialakul valami közös, ahogy újrameséljük másnap, egymásnak meséljük, holott mindannyian ott voltunk, az épp tisztább elme kiegészít, betold, hozzátesz. Hozzád tesz. Ez egy nagyon fontos közösségi alapélmény.

saját alkoholizmus

Hol lehet tetten érni a saját alkoholizmusomat? Ha mondjuk volna egy képzeletbeli 100-as skála, ahol a zérus jelenti a totális alkoholtól való függetlenséget, a száz meg az alkohol általi halált, akkor nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy az alkoholfogyasztást jócskán űző egyén ivó barátai azt mondják, olyan 32-nél jársz, és röhögve vállon veregetik, az aggódó anya, vagy vádló asszony azt mondja, te már 70 felé jársz, alkoholista vagy, bele fogsz dögleni, eliszod a pénzed stb.stb. A derék Én pedig nem gondol semmit, röhög az ivókkal, megnyugtatja az aggódókat, hogy hát nincs nagy baj, és közben már elhagyta az ötvenes határt, kúszik egyre följebb a skálán anélkül, hogy ténylegesen reflektálna a saját alkoholizmusára.

Van egy nagyon fontos blog, ami épp ezzel a problémával kezdett foglalkozni bő egy évvel ezelőtt: http://latensiszakos.blog.hu/. A bevezető szövegben egy gyakorló ivó gondolkozni kezd a saját alkoholhoz való viszonyáról, megpróbálja tetten érni, hogy most épp hol áll azon a bizonyos skálán: „arról, hogy bár nem látszik rajtam, aggódom (aggódunk), hogy esetleg egy idő után mellékessé válik a bor érzékszervekre gyakorolt különféle hatásainak élvezete, és előtüremkedik az alkohol jótékony zsongító hatására irányuló öncélú vágy. És lassan nem tudom (tudjuk) kezelni a helyzetet. Vagy már esetleg késő is. Tudniillik az alkoholizmus igen alattomos, sőt, geci dolog. (…) Ez itt nem elvonó, és nem is dráma. Ha van olyan opció, valami olyasmit szeretnék, hogy a jó borok élvezetét ne kelljen nélkülöznöm, de az alkohol ne határozza meg a mindennapjaimat, és főleg ne tegyen tönkre. E témakörben tett erőfeszítéseimről és tapasztalataimról kívánok itt értekezni. Feltehetően hiába, de szívesen venném a hasonló cipőben járó kollégák észrevételeit.”

És úgy látszik mégis működőképes dolog az anonimitás: az első bejegyzésre néhány nap alatt több mint kétszáz komment érkezett. Néhány szösszenet:

„Szerintem majdnem-alkoholista vagy. Nagyon vékony határ választja el a “minőségi borfogyasztó vagyok napi fél üveggel”-t a “kannásbor is megadja ezt a kellemesen-érzéketlen fílinget”-től.”

„Ha meleg van, nagyon jol esik egy (két, tobb) uveg vilàgos sor. Ha hideg van, szeretem a vorosbort. Ha esik, szivesen iszok whiskyt és ha fuj a szél nem vetem meg az ouzot sem. Nálunk minden nap van valamilyen idojàràs. ;)”

„akkortól vagy alkesz, amikor már nem tudsz úgy élni, hogy a problémáid megoldásánál elsőként ne az alkohol jusson eszedbe!”

„Meg tudsz inni két pohár bort úgy, hogy a többit otthagyod a hűtőben? Ott tudsz hagyni kicsit kapatosan egy kocsmát, ha tudod, hogy ott folytatódik a buli, de neked másnap dolgod van korán? Az alkeszek ezeket általában nem tudják. A részegen vezetés még egy jó mérce.”

„Az alkoholizmus határa egyénenként váltakozik, de mindenkinél ott és akkor, amikor elkezd aggódni, vajon alkoholista-e. Magyarán, ha a kérdés így megfogalmazódik, akkor éppen a határsávban mozogsz 🙂 Innentől két út van: 1. az vagyok vagy már könnyen lehetek, ezért elgondolkodom. 2. Nem vagyok az, hülyeség aggódni, nekem nincs gondom az alkohollal, csak a környezetem hülye.”

„Orvosilag alkesz vagy, szociológiailag nem… Ezt onnan tudom, hogy rám is ugyanez érvényes, és ezt a diagnózist állította fel egy ismerősöm (bár nem orvos).Orvosi szemszögből akkor alkoholista valaki, ha napi 1 deciliter alkoholt elfogyaszt (lehet, h nem 1 deci, és rosszul emlékszem, de vmi 1 vagy 2, szal kis mennyiséget fogyaszt, a hangsúly a napi szinten van). Szociológiailag meg csak az az alkoholista, akinek az élete az alkohol körül forog, azzal kel, hogy inni akar, egész nap vissza-visszatérő gondolata az alkoholizálás. Ilyen értelemben én orvosi értelemben alkesz vagyok, mert naponta megiszom az esti film/tanulás/olvasás/egyebek mellett, közben egy pohár bort, vagy fröccsöt.”

A saját alkoholizmusról gondolkodni nem tűnik egyszerű műveletnek, a kommentekből is kiolvasható például az alkoholizmus definíciójának problematikája: a megnevezés nehézsége. Jobban félünk az elnevezés bélyegétől, mint attól a jelenségtől, amit takar. (meg hát, mint fent is láttuk, nem is tudjuk, pontosan mit is takar).

A szenvedélybeteg emberre a legegyszerűbb azt mondani, nincs neki önkontrollja, nincs akaratereje, gyönge ember (sajnálkozó tónusban) vagy szar szemét szaralak (ítélkező tónus, összeszorított fogak közt kipréselve). Holott a helyzet nem ilyen egyszerű: a legtöbb függő hihetetlenül erős önkontrollal, akaraterővel rendelkezik, és épp ez a probléma: a túlzottan erős akaratot, kontrollt valamiképpen át kell törni, ahhoz, hogy a kis lúzer Énem látszólag érvényesülni tudjon, meg kell tudnom szüntetni az egóm által kialakított kontrollt. „A szenvedélybeteg minden vágya és törekvése, hogy érzelmeit, feszültségeit (stresszét), életének problémáit saját kezébe kaparintsa, uralkodjék felettük, és befolyásolja azokat. (…) Nyugodtan állíthatjuk: a szenvedélybeteg központi problémája az az igénye, hogy az érzelmeit és életének a gyeplőjét szorosan kezébe akarja markolni.” (Helmut Harsch: Alkoholizmus 87.o.)

Vagy ahogy Koncz Orsolya fogalmaz a drog és az önkontroll viszonyáról: „Egy másik ok a drogozásra, hogy a nagyon erős önkontrollomat, amivel a mai napig küzdök, akkor a droggal próbáltam kicselezni. (…) Az ivás, a másnaposság, a drogozás a kontroll ellen is való, hogy elérjek egy eszméletvesztéses állapotot.”
Szocializációnk jelentős része gátrendszerek kialakításából áll: ahhoz, hogy társadalmilag elfogadható, szalonképes lények legyünk, meg kell akadályoznunk magunkat, hogy úgy viselkedjünk, ahogy épp a kedvünk, érzelmeink diktálnák: megtanulunk viselkedni, és azt látjuk, hogy azok épülnek be leginkább a társadalmi struktúrákba, akik a lehető legkevesebbet mutatnak ki saját érzelmeikből, vágyaikból, akik képesek szétválasztani szakmai és magánéletüket stb. stb. tehát mi is próbálunk egyre intenzívebb védelmi rendszereket kialakítani, nehogy kiszűrődjön a valódi érzelem, a valódi vágy, mert akkor támadhatóvá válunk, sérülékennyé.
Biztonságra vágyunk, minden oldalról igyekszünk magunkat bebiztosítani, csak a nagy fene védelmi zóna kialakítása során azon kapjuk magunkat, hogy önmagunktól is sikeresen megszabadultunk.

Mire derék felnőttek leszünk, kész a védelmi- és gátrendszer, minden levédve. A szerencsétlen Én a vágyaival meg az érzelmeivel ott kuporog ennek a magunk által épített gátrendszernek a közepén, a bázist erős figyelőrendszerrel láttuk el, és az Én már azt se tudja, merre moccanjon, mert a megfigyelőrendszer rögtön jelez, és a komplikációkat elkerülendő inkább továbbgubbaszt ott a bázis közepén.

De a felnőtt, aki lettem, a kontroll nagymestere, azt is tudja hát, hogyan lehet ezt a gátrendszert kijátszani: az alkohol elaltatja a megfigyelőrendszer éberségét, kiiktatja a katonai bázist, és az Én végre ugrabugrálhat kedvére, beszélhet érzelmeiről, megvalósíthatja azt, amire szíve mélyén vágyódik, csak hát az a becsapás benne, hogy ilyenkor csak úgy tesz, mintha nem lenne ott a megfigyelőbázis: csak eljátszik azzal, hogy milyen lenne szabadon.

Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára. Nem gondolnám, hogy az efféle rendszerbe vetettséget meg lehetne szűntetni. De el lehet mozdítani abba az irányba, hogy önmagunk elzárt világának feltárásával, a saját kontrollrendszerünk feltérképezésével, újra megismerésével megbizonyosodhassunk arról, hogy a rendszeren kívül is életképesek vagyunk, sőt, ott vagyunk csak igazán életképesek, kivételek vagyunk, „kivételesek”.

Elcseszett kivételek 🙂

Bejegyzések

A torta meg lesz fűszerezve

2011. február 21. hétfő Simon Ádám Hozzászólás most!

„Még síromban is azokkal tartok,
akik bátran túllépnek a bearanyozott hülyén.”
(Weöres Sándor)

Odáig jutottunk az önkényuralomban, ameddig csak lehetett, jelen keretek és gátak között. Na jó, még kicsit a gátakon, kereteken meg az üveghegyen is túl. Orbán népszerűbb, mint valaha. Mindezek mellett? Vagy mindezek ellenére? Vagy, horribile dictu, talán pontosan mindezek okán? Miért folyton apafigurát akarunk az országunk élére?

Tavasz óta megint előtérbe került az a fajta nemzetkarakter-alapú magyarázat, miszerint nekünk bálvány kell. Tényleg nagyon úgy tűnik, hogy utálunk beleszólni önnön sorsunkba, és irányítani az életünk. Tegye inkább egy égből pottyant mesehős, akire, azt mondták, föl lehet nézni.

Egy ilyen gondolkodási mintázatnak az előkészületei korán, gyerekkorban kezdődnek nálunk, többek között például az iskolai irodalomórákon.

Greguss Ágost volt az első, aki hangot adott abbéli véleményének, hogy a magyar nép mindig is hajlamos volt a bálványimádásra, ez pedig az irodalomszemléletünket is alapjaiban meghatározza. Eddig Vörösmartyt és Petőfit imádtuk, mondta Greguss, de elég nyilvánvaló az is, hogy Arany János lesz a következő bálvány, ha ugyanígy haladunk tovább.

Mindez nem éppenséggel tegnap volt, hanem – középsulis tananyag! – az úgynevezett zsenikultusz népszerűségének delén. A zsenikultusz alapvető kornorma volt: a műalkotás létrehozója olyan, mint Isten, amikor világot teremt.

De ekkor is akadtak ennek kritikusai például Greguss mellett maga Arany! Tulajdonképpen hihetetlen, hogy Arany mennyire nem mitizálta az irodalmi alkotás aktusát. Nagyon is tanulható, tervezhető, kiszámítható mesterségként tekintett rá. Nem volt oda az ihlet általi elragadtatásért sem. És tagadta a tökéletes mű lehetőségét, mert a bálványimádással azonosította.

Gregussnak igaza lett, ugyanúgy haladtunk tovább. Arany lett a nyugatosok apafigurája, a maiaké pedig a nyugatos Kosztolányi. A pozitivista gondolkodás, és később a marxista irodalomszemlélet is a hőst keresték a szerzőben.
Irodalomoktatásunkban mindennél előrébb sorolandó az „axióma”, hogy a költő bácsi nagy. A nem tetszés fel sem merülhet, hiszen a diák lezárt ajándékcsomagban kapja meg a költő bácsit, éspedig bazinagy csomagban, ahogy bazinagy költőhöz illik. Ide tartozik az a szabály is, hogy szó sem lehet arról, hogy Balassi nőket erőszakolt, Ady alkoholista volt. Hogyan is tudnánk elképzelni, hogy a bálvány méltó bálványságára, ha nem vesszük önmagától értetődő, megkérdőjelezhetetlen alapigazságként, hogy egyszersmind nagy ember is volt? Az irodalom az iskolában nem olyasmi, amiről gondolkodni, és beszélni lehet, inkább ezekből a bazinagy ajándékcsomagokból összeálló nagy-nagy ajándékdomb, fuldoklik is alatta rendesen a diák. Az egész mögött ott húzódik az a félelem is, hogy a tanár úgysem lenne képes az irodalom által tizenkét év alatt akár egyszer is valódi élményt szerezni a diáknak. Vagy gondolkodni, beszélni, élni segíteni.

Ezért az egészet inkább behelyettesíti a szerző és a mű nagyságának alapigazságával. (Ezáltal legalább felhalmozható egy jelentős tudásmennyiség – a többi diszciplína mintájára -, aminek betanultságát aztán a legkönnyebb mérni.) A diák azért mégiscsak kérdéseket tesz fel, ha kell, ha nem, mert az ő természete már csak olyan (hogy a rosseb egye meg!). A tanár, amikor fölmerül ez a téma, állíthatja esetleg, hogy senkinek nem írja elő a költő bácsi szeretetét. A rendszer viszont kimondatlan szabályként előírja. Ő jobb esetben nem hisz a rendszerben, de mit számít ez, amíg ő is a rendszer része, mit része, hazug szócsöve. Tapasztalom az általános a tévhitet, hogy „minden a tanár személyén múlik”. Sokkal kisebb ennek a jelentőssége, érvényesülési lehetősége, mint hinni szokás, amíg a kerettantervekben az első számú kiindulópont továbbra is az, hogy X szerző Y művének nem ismerete, az egy nonszensz! Az a legkevésbé sem érdekes, hogy a diák a maga életkorában milyen művekkel tudna birkózni, és a birkózásban megerősödni. Az új érettségi-anyag sem tudott szakítani bálványimádó megalapozottságával (meghatározott szerzők életrajzának és életművének igen pontos ismeretét írja elő), és nagyon nehezen tudnám elképzelni bármelyik szerző kiejtését a tananyagból, aki jelenleg benne van. Márpedig addig nem lesz tér annak, aki eddig még soha nem volt benne. Habár az is tény, hogy aki a Mekiben a szomszéd asztalnál hagymakarikát tunkol a barbecue szószba… őt már egy kicsit nehezebb bálványként imádni. Nemzeti kánonunk betonba ágyazott kánon, az irodalom tananyag hasonlóan mozdulatlan. Kíváncsi vagyok, mikor sikerül konszenzusosan elismerni, ami már évtizedek óta nyilvánvaló: hogy a megismerésre érdemes művek tömege a világirodalomban mára már oly mértékű, hogy hetven élet sem lenne elég hozzá.

Az erőltetett tananyaghoz erőltetett oktatási módszerek dukálnak, például a dicsérő retorikába helyezés, ami felfüggeszti a valódi elemző megközelítést, és az ezt kiegészítő álheurisztika. A tanár úgy tesz, mintha rákérdezne a diák meglátásaira, de óravázlatában már ott lapul, hogy az álvitát végül mire kell kifuttatni. Ennyire nem lehet lenézni, hülyének nézni a diákot! Meggyőződtem róla, hogy a diák ilyenkor pontosan tudja, hogy mi történik, és éppen ezért nincs is kedve hozzászólni. Aztán a vége felé már teljesen belefásul.

Babits szerint az irodalom gondolkodni és beszélni segít. Ennyi, semmi több, ez a kettő. Weöres már a végletekig leegyszerűsíti: az irodalom élni segít. Őket is milyen laza lendülettel sikerült telibe pofán szarni!

Amíg az iskolában fel sem merül az, hogy a szerzővel birkózni lehet, addig az ezzel járó passzivitás már igen korán beépül a diák: a későbbi választópolgár gondolkodásába. Nem tudja, mi történik az országban, különösebben nem is akarja tudni, és kifejezetten elégedett egy diktátor-jellegű miniszterelnökkel.

Bejegyzések

A hosszú tél

2011. február 20. vasárnap Borbély András Hozzászólás most!

A ház, amelynek harmadik emeletén lakom, nemcsak az utca, hanem a város egyik utolsó háza is. Természetesen még számtalan ugyanilyen vagy ehhez hasonló ház van a város szélén körös-körül, mégis bizonyára mindegyik más és más. Errefelé például elég sok a galamb, időnként megszállják az erkélyt, és mindent összepiszkítanak. Napjában többször is megriasztanak. Miközben az íróasztalnál ülök, nekicsapódnak az ablaküvegnek. Íróasztalom közvetlenül az ablaknál van, így ilyenkor mindig látom a galambok különös, másvilági szemét. Rám néznek az üvegen át, de mégsem látnak engem. Vagy legalábbis nem engem látnak.

Az utca itt a város szélén egy kőkerítésbe fut bele. Én az erkélyről azt is láthatom, hogy mi van a kerítésen túl. Az, hogy látom, persze nem jelenti azt, hogy tudom is, mire szolgálnak. Különféle épületek találhatók itt, egyik egy régi istállóhoz hasonlít, amelyben a kollektíva állatait, lovakat, bikákat tarthattak, a másik magtár-féleség, a harmadik leginkább egy cipőgyárra emlékeztet. Van ott egy háromszög alakú betonpajta is, amit kőrisfák öveznek. Ennek a funkciója bizonyára kizárólag szimbolikus. Sajnos nem minden részlet látható a fák miatt, felteszem azonban – s ennek gazdasági okai lehetnek –, hogy sem lovakat és bikákat nem tartanak, sem gabonát nem tárolnak már ott, sőt cipőt sem gyártanak.

A tavalyi ősz egyik nedves délutánján egy észrevehetetlen résen keresztül sikerült kijutnom a kőkerítésen túlra, ahol sűrű bozóttal kísérve további kerítések ágaztak szét mindenféle irányba. A falak mentén szabályos sorokban, néha nyílegyenesen, máskor körkörösen, elhanyagolt, apró és beteg gyümölcsökkel teli almafák sorakoztak. Az egyik fal mentén eljutottam a bejárathoz, amely a tág mező felől nyílt. Kapu nem védte a komplexumot, a bejárat mindössze abból állt, hogy egy négy vagy öt méteres szakaszon hiányzott a fal. A bejárattól egyenesen előre, abba az irányba, ahol a kőkerítéseken túl a város kezdődött bérházaival, autónyomok vezettek. A két egyenes vonal végén egy afféle őrbódé állt, innen messziről legalábbis annak látszott.

A bódé mellett két borjú nagyságú kutya heverészett. Ahogy elindultam feléjük, föltápászkodtak és valahogyan lustán, sőt lassítottan elkezdtek csaholni. Talán a távolság miatt tűnt így: a hangok később értek el hozzám, mint a mozdulatok, amelyeket kísértek. Hosszan álltam ott mozdulatlanul, de semmilyen mozgást nem tapasztaltam a széttöredezett épületek, megfertőződött gyümölcsfák között. Mégis volt ott valami, vagy talán valaki. Valaki vagy valami őrizte a romokat. Láttam, hogy a kutyák meg vannak kötözve, mégsem mentem tovább. Éreztem, hogy itt van a határ, melyet nem szabad áthágnom. Senki sem kéri ezt tőlem, én magam sem. Egyelőre nem.

Visszafelé a gyümölcsfák közül hirtelen két őzsuta szaladt elő, egy darabig ijedten szökdécseltek előttem, aztán átugorva a kőkerítéseken eltűntek a bozótban. Amikor a résen át beléptem a városba, ahol újra szilárd beton volt a talpam alatt és megfejthetetlen, de mégiscsak ismerős jeleket láttam az autók számtábláján, újra biztonságban éreztem magam. A légüres tér biztonsága volt ez, a luftballon-béke, mely ürességével ugyanúgy megfojt. Egy költemény járt a fejemben, amelynek Emlékezés a címe. Különös módon egyetlen sorát sem tudtam volna pontosan felidézni, mégis eleven volt bennem minden szava és e szavak minden rejtélyes árnyalata. A szürkületben megnyúlt árnyékok, egy női kiáltás, egy másik nyelv érthetetlen darabkái, kutyaugatás, leszakadt ablakpárkányok kóvályogtak. A szemerkélés alábbhagyott és utolsó erejével akkor még kisütött a nap is.

A házunkhoz közel van a 33-as busz végállomása, az ablakból megnézhetem, bent áll-e már, és csak akkor indulok el, ha megérkezett. Amikor a busz megérkezik, mindig olyan fáradtan és végzetesen áll le a motor, mintha ez lett volna az utolsó útja, és mintha épp csak kibírta volna a dombra való fölkapaszkodást. Aztán a megszabott időben mégis újra beindul.

Egy elmebeteg is szokott utazni velünk, aki láthatóan csak azért jár végállomástól végállomásig, mert nincs jobb dolga. Kibolyhosodott tréningnadrágot, világoskék tolldzsekit, többnapos borostát visel. Többször láttam, hogy a buszon mélyen behajolva vizsgálgatja az ágyékát. A lányok ettől mindig zavarba jönnek. Én azt hiszem, hogy csak a pamutgolyócskákat figyeli, tréningnadrágja ugyanis éppen az ágyékánál van a leginkább kibolyhosodva a súrlódástól. Amikor nem ezt teszi, akkor a vezetőfülkénél áll és úgy tesz, mintha a sofőr a jó barátja lenne és vele beszélgetne, de a sofőröket ez legtöbbször idegesíti. Ha valaki rászól, mert elállja az ajtót, vagy nem enged hozzáférni a jegykezelő szerkezethez, ideges lesz, és folyton ezt ismételgeti: memme, memme, memme. Akik ismerik, inkább nem szólnak rá, mert ez még idegesítőbb.

A busszal az egyetemre szoktam menni, ahol irodalommal kapcsolatos dolgokról beszélek. Legutóbb például arról, hogy bizonyos korokban és bizonyos népeknél nemcsak a szavak, hanem a dolgok is jelek, amelyek egy magasabb, szellemi jelentésre utalnak. Egy kő például ezeket jelentheti: kemény, kegyetlen, fegyver, hit, dobás, találat, halál vagy halott, kitartó, értelmetlen, sivatag, hegység, makacsság, erő, por, szárazság, szív, szívtelen, kő. Egy barlang pedig ezt: száj, alvilág, remete, sötétség, megvilágosodás, állat, magány, idő, nő, időtlenség, Kronosz, prófécia, pusztába kiáltott szó, görcs, gonoszság, félelem, igazság, barlang. Az asztal pedig ezt jelenti: ebéd, rokonok, látogatás, idegen, utolsó vacsora, kenyér, áldás, csend, idő, remény, szegénység, hit, tányér, konyha, anya, apa, tér, kereszt, fagy, beszéd, tél, asztal. A dolgok jelentéseinek száma elvileg végtelen, a nyelv bármelyiket kiválaszthatja ezek közül az éppen aktuális kontextusnak megfelelően. De hát a kontextus is mindig más és más.

Elgondolkodtató, hogy akkor mit jelent maga a nyelv? Talán ezeket: Bőr, Börtön vagy Szabadság, Ige, Tévedés, Átélés, Isten, Só, Anya, Apa, Én, Te, Mi, Szó, Nem, Talán, Soha, Ostobaság, Bűn, Fecsegés, Semmi, Költészet, Csend, Halál, Gége, Hatalom, Sírás, Idő, Nyelv. Bármelyiket kiválaszthatom a nyelv végtelen számú jelentései közül, de ehhez tudnom kell azt, hogy mit jelent az, hogy kiválaszt és hogy kiválaszthat, hogy én kiválaszthatom, hogy kiválaszthatom én bármelyiket, hogy bármelyiket kiválaszthatom a nyelv, hogy én kiválaszthatom a nyelv lehetséges, hogy kiválaszthatom a nyelv lehetséges jelentései, és így tovább. Ahhoz, hogy elmondhassam, amit akarok, tudnom kell, mit akarok, hogy mit jelent akarni, s hogy mit jelent, hogy én akarok, hogy elmondani és akarni, és így tovább. Ez a kor a végtelen regresszusban hitt. Akik ebben a bizonyos korban éltek, így logikusan arra a következtetésre jutottak, hogy senki nem tud, és nem is tudhat semmit. Mások úgy fogalmaztak, hogy a semmit nem tudás az egyetlen lehetséges tudás, de ez már spekulációnak tűnik, ahogy az a megfogalmazás is, miszerint a mindentudás és a semmit sem tudás ugyanaz. Ha ugyanis nem tudhatunk semmit, akkor nem juthatunk semmilyen következtetésre sem arról, hogy mi ez, vagy mi az, vagy mi ugyanaz és mi különböző, hiszen minden egyszerre ez is, meg az is, minden és az ellenkezője is.

Az előbb azt mondtam, hogy irodalommal kapcsolatos dolgokról beszélek az egyetemen. Inkább azt mondom: az irodalom ürügyén beszélek. A kollégák, akiknek az irodalom az életük, bizonyára nem örülnek, hogy ezt mondom. Nem ugyanaz a nyelv és az irodalom. A nyelv a maga vadságában és megmagyarázhatatlanságában sokkal félelmetesebb jelenség, legalábbis számomra, mint az irodalom. Senki nem tudja, miért van, és noha egyedül az emberhez tartozónak, rá jellemzőnek tartják, nekem úgy tűnik, hogy nincs semmi, ami idegenebb lenne tőlem, mint a saját szavaim. Belém tapadnak, és nem tudom levakarni magamról. Inkább állati, mint szellemi. Akkor is itt sündörög, amikor semmi szükségem rá, akár a testem. A nyelv kényszerbetegség és persze csoda. Elegem van belőle. És persze az irodalomból is, ami az önzés egy fajtája.

Amikor hazaérek, a szokott savanyú porszag fogad. Mindent letisztítok újra meg újra, de ebben a lakásban a láthatón túl a láthatatlan kosz is egyre gyűlik, akárcsak az egész országban. Mintha mások is laknának itt. Talán az előző lakók, akik halottak, használják még mindig a tárgyakat, járkálnak még mindig a szőnyegen. Betolakodónak tartanak. Ez a bérlakások átka. Néha elgondolkodom, miként szerettessem meg magam velük, anélkül, hogy a fiuknak vagy az unokájuknak tekintenének, de nem tudom legyőzni az undort a halottságukkal szemben. Vagy lehet, hogy a tárgyak önmaguktól csak úgy használódnak. Egy külön dimenzióban beszélget a szék a tükörrel, a szőnyeg a csillárral, az ablak a fénnyel, a szekrény a képrámával. Én hiába érintem meg őket, hiába nézek rájuk, számomra ők csak tárgyak. De egymás között egész jól elvannak, engem észre sem vesznek. Nem tudunk szót érteni. Bár a mély unalom pillanataiban olykor értem őket. De az nem is én vagyok, csak a testem, az ösztöneim, a tér maga az, amin az én elsikkad, és ami a tárgyakkal valahogy összehoz. Az unalmon kívül azonban én fogságban tartom őket, s ők fogva tartanak engem.

A hosszú tél egyes napjai meglehetősen rövidnek tűnnek. Ami hosszú bennük, az maga a tél. A köd beomlasztja a határokat nappal és éjszaka között. Örökös a szürkület és a fagy. Elmerülni a különféle félálmokban – ez az egyetlen menedék. Többféle álom van, némelyek kellemesek, mások visszataszítóak. A hajnali félálom olyan, mintha a tenger mélységeiből egy hullám véletlenül a partra vetne, most ott fekszel a homokon félholtan, még nem tértél magadhoz és emlékszel mindenre. Ha olvasás közben alszol el, akkor a könyv cselekménye folytatódik az álomban, kibővül és izgalmassá válik, s ezt egyes könyvek igénylik is, mások egyszerűen rászorulnak erre. Az egyik könyv túl sok, a másik túl kevés az ébrenlét számára. Aztán vannak azok az álmok, amelyek inkább megalázzák az álmodót, lelkiismeret-furdalást keltenek és ahelyett, hogy érzékenyebbé tennék, összezavarják az időérzékedet. A tél az a fajta álom, amelyhez nem kell lefeküdni, elaludni sem szükséges, mert az ébrenlét is csak egy másik álom. Főként a hosszú tél ilyen. Megérintesz egy felületet, iszol egy festett pohárból, szeretkezel, vagy megértesz egy bonyolult filozófiai kérdést – mindegy, mert valójában egyik sem történik meg. Nem vagy jelen sehol sem. Szünetel az átélés. Valahol mélyen persze ez is valóságos, ez a szünet, ez a kihagyás, ez a semmi, de erről te nem tudsz…

Az ablaknak megint nekicsapódott egy galamb. Sárga és fekete a szeme. Kint egyre sűrűbb a köd. A házból egyesek most indulnak az esti ájtatosságra, mások bekapcsolják a tévét. A negyedik emeleti lakásban egy madár fájdalmasan krákog, talán a gyerekek fojtogatják. A lépcsőházban időnként magától fölgyúl a világosság, majd pár másodperc múlva újra kialszik.

ÚjNautilus

Címke: esszé / publicisztika

Értékelés vagy funkció?

Hamvas reggel

Kell-e nekik irodalom?

Sajátalkoholizmus

A torta meg lesz fűszerezve

A hosszú tél

Irodalmi és Társadalmi Portál