Slachta Margitról
Slachta Margit
Nagyon keveset tudunk a két világháború közötti konzervatív nőmozgalmakról. Ahogy nagyon keveset tudunk (vagy inkább zavarbaejtőt?) tudunk a két világháború közötti nőmozgalmak emblematikus figurájáról, Slachta Margitról. Pedig Salkaházi Sára boldoggá avatása előtérbe állíthatta volna a szociális testvérek társaságát is.
Van-e valami használható ebben a feminista örökségben?
1884. szeptember 18-án, Kassán, egy jómódú, lengyel nemesi család harmadik leánygyermekként született. Apja, Slachta Kálmán, a Kassai Takarék igazgatója épp a vallásellenességéről közismert. 1908-ban, amikor vállalata csődbe ment, családja kivándorolt Amerikába.
Slachta Margit a kalocsai Miasszonyunk Nővéreknél végzett német-francia-történelem szakos tanárként. Az Országos Katholikus Nővédő Egyesületnél figyelt fel rá az elnök, Farkas Edith, az ő és Korányi Sarolta – a magyar nőnevelés kiemelkedő alakja – hatására elsőként lépett be az 1908-ban újonnan alapított Szociális Missziótársulatba. A társulatot Farkas Edith hozta létre Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök pártfogásával.
Slachta Margit az akkor divatos radikális feminizmussal ellentétben az ún. „keresztény feminizmust” vallotta. A két irány közötti alapvető különbség, hogy míg az előbbi csak a nők jogaiért harcolt, az utóbbi hangsúlyozta a nők kötelességeit is. Ennek szellemében szerkesztette a Keresztény Nő (1918-tól Magyar Nő) című katolikus folyóiratot, szervezett előadókörutakat, ahol is a munkásnők helyzetéről, a magyar katolikus női összefogásról beszélt. Adományokat gyűjtött, kezdeményezte egy erdélyi szervezet építését. 1915-ben szociális iskolát nyitott. A társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta, érvelt a nők tanítása mellett, társadalmi környezettanulmányokat írt, tüntetéseket szervezett, napilapokban publikált. Stílusát igen rámenősnek és radikálisnak tartotta még Prohászka Ottokár is.
1918-tól a Keresztényszociális Néppárt tagja, és ettől az évtől vezeti a Keresztény Női Tábort.
1918-ra kidolgozta, és a Belügyminisztériumba benyújtotta a női választójogra vonatkozó elképzeléseit.
1920. február 26-án a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja színeiben az I. kerületben szerzett mandátumával ő lesz az első magyar női parlamenti képviselő. Saját párttársát is le kellett győznie, mert a KNEP nem akarta visszaléptetni jelöltjét egy „feminista miatt”.
Igen aktív parlamenter. Két év alatt tartott 28 parlamenti beszédével 67 nagyobb problémakört érintett: szociálpolitika, nőkérdés, hadifoglyok, földbirtokkérdés, italmérés, családi bérrendszer, költségvetés, iskolanővéri intézmény, általános választójog, anyavédelem, gyermekhalandóság, erkölcsrendészet revíziója, iskolareformok, dajkaság eltörlése (szoptatás miatt).
Később a „bottörvény szülőanyjának” nevezték, pedig nem a tényleges bottörvényre (1920. évi XXVI. tvc.) voksolt (akkor éppen szabadságon volt), hanem az árdrágító visszaélésekről szóló törvénycikkre (1920. évi XV. tvc.). Az árdrágító visszaélések megfékezését célzó büntetőjogi törvény vitája során felmerült, hogy a botbüntetést terjesszék ki az árdrágítókra is. Slachta Margit a kiskapuk számát kurtító javaslatokat tett, miszerint az orvosi vélemény nem menthet meg senkit, illetve hogy a nőket is büntetni lehessen. Érvelése a keresztény feminizmus ideológiájára alapul, mely szerint a női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, hanem a hátrányoknál is érvényesíteni kell. Az igazságosság érdekében nem lehet kivételt tenni. A parlament a botütést igen, a nők büntetését viszont nem kodifikálta.
1922-ben Farkas Edith rendfőnöknő megtiltja, hogy Slachta Margit újra induljon a választásokon, ennek pontos okai még tisztázatlanok. Ezután sokáig szociális munkát végzett.[1]
1923-ban a Missziótársulat főnöknője új szabályzat bevezetése mellett dönt, ezzel az addigi életvitelt, küldetést alapvetően megváltoztatja. Slachta Margit nem értett egyet a változásokkal, az ebből adódó belső konfrontációk miatt elküldik a rendtől több társával együtt. Néhány nappal később megalapították a Szociális Testvérek Társaságát, melyet 1963-ig – két évet kivéve – Margit irányított.
1933-ban megalapítja a Szentlélek Szövetségét, egy év múlva elindítja a Lélek Szava című folyóiratot. A lapot a nyilasuralom idején az elsők között tiltják be náciellenes írásai miatt. 1937 novemberétől indult a Katolikus Női Szociális Képző, ahol szociális munkásokat oktattak, világnézeti kurzusokat szerveztek a keresztény értékrendről. 1939-től a Magyar Szentkereszt Egyesület társelnöke.
1940 telén a Keresztény Női Tábor nevében számos beadványt ír a munkaszolgálatosok védelmében. A következő évben tiltakozott a kőrösmezei deportálások ellen. Ez év júliusában Serédi Jusztinián hercegprímáshoz címzett beadványt a magyar törvényhozás zsidókra és keresztényekre vonatkozó törvényei ellen.
1942-ben kéri a szlovákiai klérust, hogy akadályozza meg az ottani zsidók deportálását, és miután 1943 februárjában Szlovákia bejelenti a teljes zsidótalanítást, kiharcol egy pápai kihallgatást. Ezután XII. Pius pápa utasítja a szlovákiai püspököket, hogy tiltakozzanak. A deportálás elmaradt.
1943 januárjában a Lélek Szava című lapban kérte testvéreit, hogy fogadjanak szolgálatukba egy munkaszolgálatost.
A nyilasuralom idején majd ezer zsidónak nyújtott menedéket és látta el hamis igazolványokkal. Köztük volt Heltai Jenő író, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni, Rusznyák István, az MTA későbbi elnöke, Márkus Emília színésznő és férje, Párdány Oszkár miniszteri tanácsos, Vágvölgyi Tibor szociáldemokrata, Vilt Tibor szobrász, Márkus Anna festőművész és mások, számos közember.
1945 elején Slachta Margit visszatért a politikai közéletbe. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz. Sclachta Margit ekkor nézeteiben rendíthetetlen, kompromisszumképtelen, mindent fekete-fehéren látó, szélsőségesen következetes politikus volt. A parlamentben az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották, beszédeit közbekiáltásokkal fogadták.
Az 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelvűség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkozik. Ezek továbbélését Slachta Margit csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen. Az államforma eldöntését Slachta egy békekötés utáni népszavazásra bízta volna.
1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. Áprilisban a vallásos nevelés érdekében mondott beszédet, amely a hitoktatás szabadságáról is szólt. Határontúli magyarságról, kis nemzetek jogairól, családi életről, nemzet erkölcsösségének védelméről is értekezett.
1947 októberében Az ember élete című felsőtagozatos biológiakönyv visszavonását követelte a „majomelmélet” miatt, ez a felszólalása hamar nevetségbe fulladt.
Élesen támadta a kommunista Nonn György későbbi főügyész és Aczél György is. Cinikus hazaárulónak, horthystánák, valamint nyilasbérencnek is nevezték. Ez utóbbit arra (is) alapozták, hogy egy később, a népbíróság által elítélt nyilas tárgyalásán mentővallomást tett – ez hosszú ideig biztosított támadási felületet ellenfeleinek.
1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikailag sértőnek minősítették, hiszen bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát. A kommunista irányítás alatt álló mentelmi bizottság javaslatára 60 napra kizárták az Országgyűlésből.
1948 júniusában – ezúttal nem egyedüliként – az egyházi iskolák államosítása ellen érvelt. Felszólalásait trágár bekiabálásokkal zavarták.[2] Amikor a parlament megszavazta a törvényt, és ennek örömére elénekelték a Himnuszt, Slachta Margit tüntetőleg ülve és csendben maradt a Zsoltárok Könyvére hivatkozva: „Elnyomóink dalt követelnek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk”. Később azt mondta: „Nem jól tettem, hogy nem álltam fel, le kellett volna térdelnem”. Kétszer hat hónapra kizárják (ez volt a legsúlyosabb büntetés, amelyet ilyen esetben adni lehetett).
1949 januárjától letartóztatástól tartva a domonkos nővérek zárdájában bujdosik. Az 1949-es választásokon elutasítják indulási kérelmét. A választás napján az urnák elé járult, kockára téve szabadságát. 1949 júniusában Ausztriába, onnan szeptember 16-án Tóth Etelka néven Amerikába emigrál.
Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbálaként a Szabad Európa Rádióban mondott beszédeket. 1951-ben visszatér Bécsbe, majd 1953. május 5-én végleg Amerikába költözik saját nevén.
1974. január 6-án, 90 éves korában Buffalóban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában hunyt el.
1985-ben Izrael állam az Igaz Ember posztumusz kitüntetést adományozza részére, emlékére fát ültetnek a Yad Vasem kertjében.
1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kap a magyar kormánytól, május 7-én a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelével tüntetik ki Margit testvért.
A Szociális Testvérek Társasága ma is működik. 1998 óta pápai jogú apostoli élet társasága, és ebben az évben a nemzetközi központ is visszakerült Budapestre Buffalóból. Több, mint száz fogadalmas testvér és nagyjából fele ennyi kültag él Magyarországon, Romániában, Kubában, Szlovákiában és az Egyesült Államokban.
Slachta Margit életével kapcsolatban számos torzítás jelent meg. Az akkori baloldali sajtó Nőmunkás című nőmozgalmi lapja Slachta Margitnak tulajdonítja a botbüntetés és a numerus clausus propagálását, valamint törvénybe iktatásának szorgalmazását: „haldokló nőnek és szülőanyának is nyugott lélekkel kimérte volna a botbüntetést” . Az említett két törvény tárgyalásakor Slachta Magit hat hetes szabadságát töltötte, csak októberben jött haza; a törvények elfogadására pedig szeptember 22-én került sor. A rágalmat az újjászerveződő kommunisták is átvették, és Magyarországi Szocialista Munkáspárt név alatt kiadott 1926-os röplapjukban ezt írják: „Az ígéretekből csak Slachta Margit botbüntetési törvényjavaslata … valósult meg!”
Egy írónő így ír róla, akinek Slachta Margit felajánlotta, hogy menekülésre szoruló rokonait elbujtatja: „Emlékszik még valaki a híres szürke nővér nevére? Prohászka Ottokár által alapított szociális missziótársulat főnökasszonya volt. A kommün bukása után jelentős politikai személyiség lett, országgyűlési képviselő, a keresztény kurzus egyik habzó szájú szónoka. Azzal tette magát gyűlöletessé, hogy amikor a parlament a botbüntetés újra bevezetésének szégyenletes törvényjavaslatát tárgyalta, felszólalását így kezdte: >Még terhes anyákon is végre kell hajtani a botbüntetést, ha megérdemlik<”.
A rágalmazások következménye Slachta Margit mai napig is tartó torz, rossz előjelű, téves megítélése lett. Az életéről vagy nem szóltak sokáig, vagy hibás adatokat jelentettek meg vele kapcsolatban. Lévai Jenő, a korszak szakértője egyetlen könyvében sem említi meg Slachta Margitot, még a Franciaországban kiadottakban sem.
A História Évkönyv már beszél Slachtáról, bár nevét rosszul, sch-val írja, és csak egy mondatban emlékezik meg Margit testvér bátorságáról. Halálának időpontja, a Keresztény Nő című lapjának szerkesztési ideje, a Katolikus Női Szociális Képző alapításának dátuma is tévesen szerepel benne. Hasonló tévedések több tanulmányban, valamint tankönyvekben is előfordulnak.
Az egykori Auswitz-Birkenau helyén működő múzeumban egyedül Salkaházi Sáráról emlékszik meg tábla a szociális testvérek közül, Slachta Margitról szót sem ejt. Nem mellékes, hogy a magyar barakk (18. blokk) a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása.
Érdekességképpen: a Szociális Testvérek Társaságának honlapján is Sára testvér élete van közvetlenül kilinkelve, az alapító főnökanya életrajzát keresni kell.
De mi mit gondoljunk Slachta Margitról? Demokráciába nem illő, anakronisztikus figura volt? A Horthy-korszak egyik legbátrabb politikusa? A magyar konzervatizmus legellenszenvesebb figurája? A magyar konzervatizmus méltatlanul megrágalmazott figurája? Talán egy igazi teréz anya?
Az alábbi cikk a Magyar Nő (a keresztény feminizmus lapja, a Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének hivatalos közlönye) című, Slachta Margit által szerkesztett folyóirat első számának (1918. március) címlapján jelent meg. A szerző nincs feltünetetve, de valószínű, hogy Slachta írta.
Lássunk Világosan!
|
Mit akar a radikális feminizmus?
1. Több önrendelkezést a családban a nő személyét, vagyonát és gyermekét illetőleg.
2. A közügyek intézésére határozott befolyást.
3. A politikában a választójogot, a nemzetek világ- szövetségének megalakítását és a kötelező nemzet közi bíráskodást.
4. Az emberi jogoknak általában való kiterjesztését.
5. A leányoknak a fiúkéval egyenlő szakképzést és minden pályának megnyitását a nők számára.
6. Gazdasági tekintetben a kenyérkereső nő helyzetének javítását és egyenlő munkáért a férfiakéval egyenlő díjazást.
7. A gyermekmunka kiküszöbölését.
8. A nő idejének felszabadításáért és a gazdasági előnyökért közös konyhát és közös gyermeknevelő helyeket.
9. A női speciális tulajdonságot, az anyai lelkületet és altruizmust belevinni a közélerótbe.
10. A pozitív vallásosság kiküszöbölésével a liberális és materialista irányzat érvényesülését.
|
Mit akar a keresztény feminizmus?
1. Ugyanazt, de a jog mellett hangoztatja a kötelességet is.
2. Ugyanazt, de a nyilvános működés mellett sokra becsüli, sőt nélkülözhetetlennek tartja a csöndes, rejtett gyökérmunkát, mely a családtagok lelki erőforrásainak egyike.
3. Ugyanazt, de ellene mond az anarkiás békének és vallja, hogy a haza érdekeit akár az élet árán is megvédeni erény.
4. A jogkiterjesztést úgy akarja, hogy a társadalmi élet rendje s biztonsága fel ne boruljon. A nők sajátlagos érdekét nem szakítja ki az emberiség összességének érdekeiből, mert az élet nem csak öncél.
5. Sürgeti a megfelelő pályák megnyitását nők számára; de nem feledkezik meg a nő speciális életfeladatairól, értékeinek, sajátosságainak védelméről sem.
6. Ugyanazt, de az e célból való szervezkedést
nem engedi a vallási és erkölcsi élet aláásásával összekötni.
7. Ugyanazt.
8. . Ezzel a gépies megoldással szemben védi a családi élet melegségét és zártságát, mint amely egyedül alkalmas az erkölcsiség, szeretet és egyéni gyereknevelés biztosítására.
9. Ezt is akarja, de többet akar, mint a sokat hangoztatott, de sehol meg nem valósított altruizmust: krisztianizmust akar.
10. Az individualizmus túlhajtásainak leküzdésével a keresztény világnézet diadalát.
|
Készítette: Spirnyák Balázs és Vasvári Beatrix (KGRE BTK)
Bibliográfia
Balogh Margit, Slachta Margit = Szürke eminenciások a magyar történelemben, szerk. Szentpéteri József, Bp., Kossuth, 2003, 174-175.
Balogh Margit, Slachta Margit, a „keresztény feminista” = Asszonysorsok a 20. században, szerk. Balogh Margit, S. Nagy Katalin, Bp., BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék, Szociális- és Családvédelmi Minisztérium Nőképviseleti Titkárság, 2000, 229-237.
Mona Ilona, Slachta Margit, [Bp.], Corvinus, 1997.
(szerző?), Amazon a házban, Slachta Margit parlamenti évei = (szerző?, szerkesztő?), Megbicsaklott század (?), k. n., h. n., é. n., 57-62,
[2] Jól tükrözte ezt a hangulatot a Szabad Száj című vicclap karikatúrája, amelyen az Államvédelmi Hatóság első embere, Péter Gábor volt látható, amint azt a feladatot kapja akkori belügyminiszterétől, Rajk Lászlótól, hogy „mielőtt kárt tesz a demokrácia virágoskertjében, kergesd ki ezt az örökké kotkodácsoló vén tyúkot”.
Töprengések – A kiüresedett helyekről
A hajdani Szentháromság szobor irányából nézve a zombori Városháza tornyát, balkéz felõl esik a Láncok nevû tér, ami valójában a zöldség- és tejpiac megszépítõ megnevezése. Pedig sokkal szebb lenne egyszerûen Zöldség- és tejpiacnak hívni ezt a város szívének bal kamráját képezõ térséget, hiszen a láncok eleve baljóslatú, rosszul csengõ szó, olyan, mint például a drót, és ezen nem változtat az a tény se, hogy a piacteret két oldalról valójában oszlopsorok és ejtett hasú láncok határolják. A második világháború elején nyilvános kivégzés helyszíne volt a Láncok, és azóta semmiféle eufemizmus nem változtathat ennek emlékén. A Láncok nem csupán a piacteret jelölik, hanem részben elkerítik a Szentháromság plébániatemplomot, a plébániát, és a ma városi tulajdont képezõ, hajdani ferences rendházat, amelyben mûhelyek, üzletek mûködnek. Ennek a háznak a háború után ledöntött Szentháromság szobor helyére nézõ homlokzatán mutatja az idõ könyörtelen megállíthatatlanságát a város egyetlen, a közhiedelem szerint Juhász Árpád által festett, de valószínûbb, hogy inkább általa restaurált[1] napórája, amelynek kétnyelvû felirata megborzongatja a piacozókat, ha egyáltalán még van merszük fölpillantani rá: Jedan ti je od ovih poslednji! – Egy ezekbõl a végórád!
A napóra alatt van a Napóra elnevezésû kocsma, a cégéren persze Sunèani sat van föltüntetve, s belülrõl aligha a napfény és az árnyék segítségével mérhetõ az idõ, ugyanis a bejárati ajtó mögött lépcsõsor zuhan a homályba, pokolmélyre, a masszív, ácsolt asztalok és padok közé. Nem tudom, kik látogatják ezt a kocsmát, szerintem a lépcsõsoron való lejutás is már külön kalandnak számít, a fölkapaszkodás esélyeirõl nem is szólván. A kofákról tudom, hogy le-lejárnak a Napórába, de inkább az illemhelyre, mint az ivóba. Most ugyan még oda se mehetnek, mert a kocsma ezen termét elöntötte a talajvíz, s amíg magas a Tisza vize, használaton kívül lesz. Az is különös, hogy itt, szinte a Duna partján a Tisza vízszintje határozza meg a talajvíz magasságát, de hát ilyen bonyolult a világ. Az én koromban pedig már illik tudni, hogy nem feltétlenül fontos minden dolognak a nyitját fürkészni.
Az azonban kétségtelen, hogy ebben, vagy legalábbis ilyen kocsmában szeretnék olvasni. Könyvet, folyóiratot. Napilapot nem, ahhoz már nincs elég türelmem. Vagy beülni, és a csiszolt, lakkozott tölgyasztalon tollal, papíron folytatni ezt az írást. Mint ahogy Szentkuthy írt a Bodmériben, a Violettben, a Dajkában, a Bozsóban, a „Kislaci”-ban, a „Nagylaci”-ban, az Aranybárányban, a Szórádban, a Három Huszárban. Ezek a helyek ma bizonyára ugyanúgy nincsenek meg, mint a Budagyöngye bevásárlóközpont helyén állt piac kisvendéglõi. A Napóra azonban áll, és engem nem italozásra, hanem olvasásra csábít. Igaz, 1991 óta nem is igazán jártam kocsmában, akkor egyik napról a másikra megváltozott a vendéglõk, éttermek, kávézók, lebujok, kocsmák közönsége, személyzete, kínálata és hangulata. Akik akkor érkeztek a városba, kiszorították zsivajukkal, más hangsúlyukkal, más zenéjükkel, más szokásaikkal, idegengyûlöletükkel az õshonos kocsmatöltelékeket. A kocsmák hangulata tulajdonképpen nem változott meg, hanem eltûnt. Egyszerre fölülírta valami egészen más, mint ami korábban volt. Elvitte az ördög a kocsmák lelkét. A Napóra a többi italmérésénél néhány méterrel közelebb van a pokolhoz, s valahogy úgy tûnik, oda még kisugározhat valami ebbõl az ellopott lélekbõl.
Egyszerre irigylem Szentkuthy kocsmáit és Tandori szesztelen hónapját: „Én úgy nem iszom, ahogy más iszik. / És nem az, hogy azon a módon nem, / hanem hogy nem. / Ha már egy hónapja tart ez,…”, nekem egyik se jön be. Csak egy könyv, amivel jó lett volna levonulni a Napóra mélyére, érezni köröttem a biztos körülhatároltságot, fogódzóként a vaskos tölgyfalapokat, a csapos fürkészõ tekintetét, a bizonyosságot, hogy amíg kinn a homlokzaton rovásról rovásra halad az árnyék, alattam a roppant közlekedõedények szinten tartják a Tisza vizét. Mert a kiválasztott könyv a megállapodottságba vetett bizalmat számolja fel bennem, a Lakatlan Sziget biztonságából átvezet a Semmi közelében az emberre törõ rémületbe. Füzi László könyve[2] arról a köztes állapotról ad személyes látleletet, amikor valami már megszûnt, eltûnt, s a helyébe még nem lépett semmi. Kiüresedett terek maradtak csak, amelyek annál inkább üresek, minél nagyobb a nyüzsgés a helyszíneiken (Sándor Iván). Füzi szerint ezek a kiüresedett terek a kultúra, a mûvelõdés és a mûvészet világában határolhatók körül, ami személyes érintettsége által válik számára döbbenetes jelentõségûvé: „… megszûnt a társadalom életével valamilyen módon, akár ezer áttételen keresztül kapcsolatot tartó cselekvés lenni az, ami az életemet kitöltötte, s amit eddig cselekvésnek éreztem” – írja, s természetesen az írásra, az olvasásra, az irodalomra gondol. Meg a játékra, a labdára, ami akár a lezárt és kerek világra is utalhat, a kapus látószögére, amely sajátos perspektívát ad a játéknak… majd az évtizedek múltán való fölismerésre, hogy a világ már nem írható le labdaként, ugyanis se nem kerek, se nem behatárolható, és az ifjúkori önfeledt dekázás helyébe a vasárnap délelõtti rekreáció lépett. A könyv a huszadik század második felében eltûnt világokról szól, a kiüresedésrõl, ami csupán személyes élményként dolgozható fel, vagy kollektív jelenségként írható le, de változtatni nem lehet rajta: „az a terület – irodalom, szerkesztés, történeti-irodalmi kutatás, tanítás, nevelés –, amelyikhez az életemet kapcsoltam, elveszítette társadalmi kapcsolatrendszerét, azt a mezõt, amelyben a maga hatását kifejthette, s amelyen keresztül saját létének társadalmi értékét érzékelhette.” A Maszkok, terek… talán még személyesebb, de mindenképpen vallomásosabb könyve Füzi Lászlónak, mint a három kötetes, Lakatlan Sziget címû naplója. Valami módon napló ez is, bár több fejezete példaadó író- és tanárelõdöket, társakat szólít meg, egymásra kopírozódik benne az utazás és a helykeresés, az otthonteremtés és az otthon levés, a város látható és láthatatlan terei, az olvasmányok és személyes tapasztalatok, az élmény a kontempláló naplóíró keze nyomán az irodalmi beszéd érzelmileg tükrözött tárgyává lényegül: „Azt látom, hogy a korábbi üres pózok helyére a külsõ világban újabb üres pózok kerültek, lassan csak pózok vannak, mert mindenkinek meg kell adni, ami jár neki, ilyen légkörben pedig a szellem emberei nem tehetnek mást, minthogy õrzik a kételyeiket, kétségeiket mindazzal kapcsolatban, ami körülveszi õket.” Füzi már nem írhat a válaszadás koráról, neki, bárhová is induljon, az irodalmon, a mûvészeten, a kultúrán át vezet az útja, mondatok között, amelyek már mindent megfogalmaztak, amit érdemes volt megfogalmazni, és az út során talált mondatok percepciójában vagy megerõsítik, vagy kioltják egymást. Ebben a villózó szellemi térben már csak kérdések megfogalmazására van lehetõség, meg idõ, a kiürült terekben nincs szükség hosszú terjedelmû mûfajokra, elmélyülésre és átgondolásra, válaszadásra, az elõre gyártott válaszokat ontja az iparrá vált média, az indusztrializálódó irodalmi-mûvészeti dilettantizmus és provincializmus. A Füzihez hasonló makacs emberek pedig máris õsbölénynek számítanak a szellembe, a kultúrába, a mûvészi értékekbe vetett tántoríthatatlan, de nem vak hitükkel, akik belátják, hogy az idõ fölülírta nemrég még otthonos tereik lényegét, értékeiket más értékekkel helyettesítette be, és akik ennek ellenére is azért szomorúak, mert nem adatott meg számukra a még egyetemesebb mûveltség megszerzésének lehetõsége, mint még néhány nemzedékkel korábban a huszadik század utolsó polihisztorainak.
Ilyen õsbölényekkel kellene körülülni a Napóra tölgyfaasztalát, s tudomást se venni az árnyék vetülési szögérõl a homlokzatra festett római számok között, talán nem is beszélgetni, hanem befelé nézni és jóízûen hallgatni. A napóra nem ketyeg, a kocsma látogatóinak külön világai nem zavarják egymást mindaddig, amíg csupán a külsõ terek üresednek ki.
Fekete J. József
[1] Annál is inkább, hogy Juhász Árpád a napóra 1852-es elkészülte után tizenegy évre született.
Mobilis in mobili
“Ó, professzor úr, a tenger ölén érdemes csak élni!” (Verne Gyula)
“A jeles férfi többek között óva intett a hajózástól. Igaza volt, és mégis tévedett…” (KAF)
Az Újnautilus kapitánya a Szárnyas Kalóz egy gyönyörûséges állat. Apokaliptiko-diabolikus karaktere alapján nemigen lehet semmilyen élettani szisztémába besorolni, gyaníhatóan transzcendens, kerubi eredetû képzõdmény. A posztmodern lejártával ilyen lények népesítik be a világot.
Az Újnautilus matrózai arra a következtetésre jutottak, hogy szükséges föleleveníteni, elterjeszteni, vagy újra kitalálni a Szárnyas Kalóz mítoszát, s remélik, tudják, hogy, noha a lény maga nemtelen, megtermékenyíti saját fantáziájukat, s hozzájárul a kortárs irodalomban és a kortárs társadalomban való tájékozódáshoz
A Szárnyas Kalóz alakja egy ma már alig ismert mondakör vérgõzös világából emelkedik hydraként fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy vissza akarna térni valamilyen elhasználódott közösségi beszédmódhoz, mégis arra törekszik, hogy saját szövegeit egyfajta rituális örömmámorban mutassa föl, miközben mindenféle hagyományhoz igyekszik – ahogyan ez manapság néha szokás – alapos, ugyanakkor radikális olvasatot kialakítani.
E szövegek többszöri felmutatásának gesztusában egy olyan többes számú ént formálna meg, mely az elsõ modern költõ, Aquitániai Vilmos perverz fõúri eleganciáját és szubjektivizmusát Ady váteszi szerepfelfogásával, Balassi szerelmi költészetének végváriságát Petõfi és Dante politikai salto-mortáléjával, Gyöngyösi vérengzõ erotikus látomásait József Attila szublimált komplexusaival, vagy bármi mást bármi mással ötvözve jelenítené meg a modern ember, társadalom vagy az alkotó gorgói, vámpíri arculatát.
Ilyen irányú cselekvényeinek úgyszintén önzõ, de korántsem elítélhetõ indítékai vannak, mint például a kíváncsiság, hogy a Nagy Elbeszélés Hiányának Mítosza után, milyen világban és idõben kell (ha kell) saját öndefinícióját elkövetnie, noha a világról és az idõrõl nem rendelkezik egyelõre semmilyen pozitív elképzeléssel, mint amilyennel például Szent Ágoston rendelkezett.
Rendelkezik viszont azzal a sejtéssel, hogy õ a hajdani Szárnyas Kerub ivadéka, s nem feltétlenül hisz abban, hogy a majomtól származik s évmilliókig ügyetlenkedett az evolúció göcsörtös lajtorjáján.
Fenntartja annak lehetõségét, hogy a világban vannak dolgok „csak úgy” véletlenül is, ám határozottan fölismeri azokat az erogén zónákat, ahol a deus ex machina nyomaira bukkanhat. Ám az Újnautiluson azok is írnak, szerkesztenek, akik ezt az egészet egyáltalán nem hajlandók bevenni.
A Szárnyas Kalóz tudni véli, hogy az irodalmi szövegek manapság nem sokat törõdnek a világgal, az emberrel, a társadalommal, az istenséggel, s ezt a jelenséget irodalom-, társadalom- és politikatörténeti folytonosságában is maga elé tudja képzelni. Õ is hallott arról, hogy a költészet a költészetrõl szól, illetve hogy a költészet nem vízügyi hivatal, de a Nagy Szárnyas Kerub ivadéka ebben a kérdésben arra a megengedõ álláspontra helyezkedik, hogy az irodalom a világról is szólhat, és igenis akár vízügyi hivatal is lehet, ha elég jól csinálják. Ez akkor is igaz, ha nem tudna szofisztikált választ adni arra a kérdésre, hogy mi a világ, vagy hogy tulajdonképpen mit is csinál a vízügyi hivatal.
Hogy e Szörny céljai megvalósulhassanak, arra lenne szükség, hogy fiatal papnövendékek készítsenek vérinterjút bûnözõkkel, görlökkel, szinglikkel, de a Szárnyas Kalóz jelenleg még nem rendelkezik az ehhez szükséges infrastruktúrával.
A Szárnyas Kerub ivadéka, a Szárnyas Kalóz jó olvasgatást kíván, meghajol.
Európa − vízipókoknak
Európa
Európaiak Nélkül
ALEŠ DEBELJAK: Európa Európaiak Nélkül c. könyve kapcsán
Már a mûfajjal is bajban vagyunk. Tankönyv? Személyes eszmefuttatás? “Haladónak” mondható euroszkeptikus érvek gyûjteménye – egy olyan szellemi környezetben, ahol mindenféle euroszkeptikusság provinciális elmaradottságságnak számít?
Egy nagy “Európa-olvasókönyv”, amely Bibótól Montesqieu-ig ívelõ tájékozottsággal tekinti az Európa egyesülésével vagy egyesülhetetlenségével kapcsolatos véleményeket? Netalán az “európai paradigmáról vallott szlovén álláspont”? Természetesen nemcsak “hivatalos álláspont”, hanem egy hírneves szlovén író és gondolkodó eszmefuttatása. Debeljak mûve illeszkedik az 1945 utáni közép-európai nemzeti-európai kérdésekkel is számot vetõ “önkritikai hagyományba” is, amelyet a cseh eszmetörténetben Jan Patoèka, Václav Èerny képvisel. Nálunk ma nincs ilyen hagyomány, de azért igyekszünk Debeljak könyvét magyarul olvasni.
A szlovén és a magyar “álláspont” (a személyes is) természetesen alaposan különbözik. Aleš Debeljak a nemzetállami múlttól való “menekülésként” is láttatja az Európa Uniót. Hiszen az EU bizonyos értelemben nem más, mint a gloire-jától megfosztott, nemzeti önbecsülésében megtépázott “Franciaország folytatása más eszközökkel”, a németek számára pedig egy másféle újrakezdés, egy újrafogalmazott európai hegemónia ígérete. Bár az EU-t a “vad” nacionalizmusok ellenében fogalmazták meg, ez burkolt módon egyszerre ad helyet a “nagyok” nemzeti önérvényesítésének és a nemzeti múlttól való menekülésnek.
És nemcsak a nagyoknak, ha magunkra gondolunk. Két vesztes világháború, Trianon, több százezer deportált állampolgár, a diktatúra után ma (újra) egy nagyhatalom periférikus országa vagyunk. Az unió a magyaroknak kiút a rendszerváltás keltette csalódásból is: gazdasági, társadalmi bajok, élethalálharcot vívó politikai elitek. Az “eredmény” egyetlen 1989-ben elképzelt “alternatívának” sem feleltethetõ meg teljesen. (Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák.)
Délnyugati szomszédunk, Aleš Debeljak szülõföldje más utat járt be. Az önálló államiságot elõször 1991-ben (gyõztes háborúval) kivívott Szlovénia (egy másik Monarchia-maradvány), a talán sokkal kevesebb feudális reflexszel és történelmi kudarccal terhelt szlovén társadalom természetesen nem “menekült” az EU-ba, másként élte át a csatlakozást is. Érdekes kifejezést használ Debeljak: állami szuveneritása jó részét “átruházta” az Európai Unióra.
Nemcsak a rendszerváltás, az eltérõ történelmi múlt tapasztalatai, hanem az Európai Unió szempontjából jelentõs három és fél év választja el a szlovén eredeti és a magyar fordítás megjelenését. Azóta átéltük az EU-alkotmány körüli vitát, túl vagyunk az Európával kapcsolatos népszavazásokon. A franciaországi zavargások többeket elbizonytalanítottak abban, hogy az európai egyesülést akadályozó okok nemzetiek, nem pedig társadalmiak.
Az európai megosztottság okait számba vévõ Aleš Debeljak nemcsak a társadalmi kérdéseknek, hanem Európa nyelvi széttagoltságának is kevés jelentõséget tulajdonít. Ez nekünk meghökkentõ, mert éppen a “nyelvbe költözés” lenne a magyar nemzettudat megõrzésének a legadekvátabb módja – ahogy a két világháború közötti nagy “nyelvvédõ”, Kosztolányi Dezsõ is szorgalmazta. (Antoine Meillet és Kosztolányi “nyelvvitájának” politika-filozófiai dimenzióiról Alain Finkelkraut írt az Ellenségek és a démonokban.)
A nyelvbe zártság nemcsak bölcsõ és koporsó, hanem billog is lehet. Mikor elõször utaztam a barátnõmmel Portugáliában az emberek elkerekedett szemmel hallgatták, mi, magyarok miféle vízipóknyelven beszélünk. (Akkor vetítették Portugáliában szinkronizálás nélkül a Vízipók csodapók címû rajzfilmet.) Egyszerûbb portugálok szerint ennyire idegen nyelv nincs, ez csak olyan handabanda-nyelv, kitalált “vízipóknyelv”, a baszknál is rettenetesebb.
A nyelv – amely számunkra az identitás alapköve – virtuálisabb, és épp ezért könnyebben átörökíthetõ, mint a régi patriotizmus alapélménye, a tájhoz, kisvilághoz, régióhoz való ragaszkodás, melyet a konzervatívok egy része ma is mindennél elõbbre valónak tekint. Létezhet-e egyáltalán a mi régiónkban saját élményeinken alapuló vagyis természetes szülõföldélményünk? Számomra épp annyi képzelõerõt követel elképzelni a középkori Marseille-t, Catullus Rómáját, mint anyai nagyszüleim Csallóközét vagy apai õseim Morvaországát. Tulajdonképpen nem éltem egyikben sem, ám mégsem egyformán ragaszkodom mindegyikhez. A huszadik századi kelet-közép-európai történelmet figyelembe véve talán tévedés (pedig Debeljak így gondolja) egyre táguló koncentrikus körökként felfogni az európai identitást. A “kisebb körökhöz” való identitás ma pontosan olyan virtuális és nehezen megfogható, mint “európai polgárnak” lenni.
A személyes emlékezet egyre virtuálisabbá váló tereihez alkalmazkodik a hivatalos “emlékezéstudomány” is. A kitûnõ Magyar mûvelõdéstörténeti lexikonban már nem is kapnak teret a helyek, alig találkozunk önálló címszókként városokkal, folyókkal, hegyekkel. Ha lapozgatunk benne, szinte csak fogalmak, tárgyak, személynevek hömpölygését figyeljük. Ilyenné lettünk.
Európa hagyományos kettéosztottságának vizsgálatakor tér ki Debeljak a közös mentális keret, a szolidaritás kérdésére. (l. Negatív jelképes földrajz.) Európában alig van befogadó hagyomány, és tudjuk, a történelmi Európa is a “háború szellemébõl” született. (Azért ez nem teljesen igaz. Debeljak megfeledkezik Danténak Az egyeduralom címû mûvében is megrajzolt Európa-víziójáról.) Ha a háború szellemérõl beszélünk, nem feltétlenül valamilyen imperialista hagyományra gondolunk. Hanem a fenyegetettség pszichózisára, amely díszletként mindig ott komorlott az “európázó” szellemi törekvések hátterében Magyarországon is.
A Mátyás-kori humanizmus a maga nyugatias udvari reprezentációjával, Corvináival, idecsõdített tudósaival a török fenyegetés árnyékában virágzott. A Csezmicei-(Vitéz-)klán tagjai nemcsak Európa-szerte csodált mecénások és humanisták, hanem az európai összefogást elõkészíteni akaró diplomaták is. Az egyik legeurópaibb, már életében világhírû magyar költõ – pontosabban egy délszláv, valószínûleg horvát származású hungarus –, Janus Pannonius egészen bukásáig a törökellenes védekezést sürgetõ magyar államférfi volt.
De nemcsak az állami reprezentációba illeszkedõ, hanem a spontán “európaizálódás” is erõsödhet a fenyegetettség légkörében. Gondoljuk csak Babits Mihály és Szerb Antal más-más nézõpontú, de egyként heroikus magánvállalkozásaira, a valamifajta közös európai keretet kijelölni óhajtó irodalomtörténeteire. A két világháború közötti lenyûgözõ egész nyugatos mûfordításhagyomány is értelmezhetõ ekként.
A második világháború utáni nyugat-európai identitás – ha van ilyen – éppen a tõlünk, a vasfüggöny mögül jövõ fenyegetés árnyékában formálódott. Mi, “keletiek”, ha nyugatra tévedtünk, persze nem azt éltük át, hogy fenyegetõek, hanem hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Az elsõ “nyugati”, akivel külföldön (1986-ban) hosszabb eszmecserét folytattam egy minket –hátizsákkal utazgató, “keleti” kislányokat – megszólító, jólöltözött holland úr volt a Párizs–Amszterdam vonaton. Minden fantáziámra szükség volt, hogy rájöjjek, ez az ékesszóló “úr” a bordélyházakban végzendõ “tiszta és érdekes” munka elõnyeit ecsetelgeti. Hogy ilyen egyáltalán van, az olyan valószínûtlennek tûnt egy dunántúli kisvárosban töltött gyerekkor után, mintha egy krokodilt kínált volna eladásra.
A vasfüggöny leomlása a szegénység és kiszolgáltatottság olyan bugyrait tárta föl, hogy az emberkereskedõk nem szorulnak rá a német nyelvû ékesszólásra, az útikönyvvel a térdükön utazgató diáklányok hiábavaló gyõzködésére. Ezek kriminalisztikai kérdések, mondhatjuk – bár lehet-e pusztán kriminalisztikai “kérdés”, amely ma is sok százezer közép- és kelet-európai nõt sújt?
Debeljakkal együtt én is úgy látom, hogy a régi vasfüggöny Európában túl mély nyomokat hagyott. Ha egy nagy nemzet képviselõje eljön hozzánk, és hajlandó a mi irodalmunkkal foglalkozni, természetesnek tartjuk, hogy villámgyorsan összefoglalja, mi a jó, mi a rossz bennünk. Tudjuk persze, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa bocsánatos, a kicsiké félelmetes és kártékony, de egy közép-európai író akkor sem merne így viselkedni “nyugaton”, ha pusztán stilisztikai kérdésekrõl lenne szó. Hogy így érezhessünk, el kell mennünk a határon túli magyarokhoz, vagy még vadabb helyekre, keletebbre, ahol amúgy úgysem szoktunk megfordulni.
A kelet-közép-európai érzékenykedés és sértõdöttség majd úgyis begyógyul. Elõbb-utóbb a köztünk lévõ párbeszéd is változik, ráadásul az unió annyi elõnyt kínál, hogy egyszerûen nem lesz érdemes megsértõdni. Ha marad is némi megkülönböztetés, jobban járunk, ha ezzel nem törõdünk.
De a Debeljak által annyit emlegetett “jugoszláv lecke” az európai szolidaritás másféle dimenziót veti fel. Mint tudjuk, az amerikaiak vetettek véget a nyugat-európaiak által majdhogynem karba tett kézzel nézett, “atavisztikus, törzsi indulatok által generált öldöklésnek” titulált háborúnak. Nemcsak a passzivitás volt félelmetes, hanem a “nem segítés” retorikája. Természetesen van szolidaritás – állítják az európai elitek –, de aki erre áhítozna (mint pl. a bosnyákok), az az atavisztikus indulatai, törzsi szenvedélyei, egyáltalán (mondjuk ki) a bunkósága miatt ezt úgysem érdemli meg.
Nézzük meg közelebbrõl ezt a szolidaritást! A mai Európában – ahol színes bõrû diákok Franciaországban már azt tanulják, hogy õk is “gallok” – már nem lehet érvelni a “vér jogaival”, a “vér és föld” mitológiája szerencsére elfogadhatatlan. Ez az érvrendszer, mint Debeljak megállapítja, Európában végérvényesen csõdöt mondott Németország egyesítésekor. A nyugatnémetek ugyanis nem ölelték kebelükre az oszikat, a keleti tömbbõl jövõ, “segélyekre ácsingózónak”, “agymosottnak” titulált németek egyáltalán nem számíthattak olyan szívélyes fogadtatásra, mint a hatvanas-hetvenes évek menekültjei.
Már ma is azt látjuk, hogy a közös államkeret (és igen, a gazdagság) elõbb-utóbb elfeledteti a “keletnémet” sérelmeket. Mint a 2005-ös népszavazás bizonyította, a “vér jogaira” Magyarországon is egyre kevésbé fogékonyak. (Ráadásul ez az érvrendszer nálunk egyenesen történelmietlen, különösen, ami a Felvidéket és Bácskát illeti.) De akkor a szolidaritás mindössze annyit jelent, hogy küldünk egy kis pénzt, ám maradjatok a feneketeken?
Mit tegyünk a “határon túli” (Európa vagy a nemzetállam határain túli) szolidaritást váró szegényekkel? Csak akkor lehetünk szolidárisak, ha elfogadjuk az õ érveiket? A kettõs állampolgárság mellett érvelõk szájából elhangzottak “véres”, történelmi, a nyelvi közösséget hangsúlyozó, de liberális érvek is. A baloldal nehéz helyzetbe került, hiszen többnyire szegény és elesett, szociálisan kiszolgáltatott emberek amorf szolidaritásigényét kellett elutasítani. Maradt a régi elõítélet: a határon túli magyarok – bár akad egy-két jó közöttük is – segélyekre ácsingózó, szélsõséges eszmékkel “felheccelt” jöttmentek, akikkel sajnos – akárhogy szeretnénk – semmit sem tudunk kezdeni.
Európában szerencsére sehol sem érvényesülhet a lex sanguinis, a “vér joga”. Azt látjuk viszont, hogy egyelõre nincs ezt helyettesítõ kulturális keret (hiszen egyesek még a nyelvet sem tekintik annak) – amelyik csoport pedig ennek ellenére is szolidaritást vár, az a végén megnézheti magát. Az európai elit és köztük a magyar tökéletes ihlettelensége miatt az európai szolidaritás kezdeteit máshol kell keresnünk.
A kozmopolita ma Magyarországon sok helyütt szitokszónak számít. A felvilágosult, többek között kanti ihletésû világpolgár-eszmeiség kevés követõre talált a reformkor elõtti Magyarországon. Pedig a 19. századi magyar nemzetállam létrejöttében romantikus kozmopoliták is részt vettek. Széchenyi idején (aki “egy nemzettel ajándékozta meg Európát”) Petõfi úgy ítélte meg, hogy a “vadregényes” Kárpátoknál, vagyis a szlovákság szülõhazájánál nagyobb távlatokat nyújt a magyar Alföld. A nemzethez tartozás politikai rendszerek közötti tudatos választás is volt. Ám ez a romantikus kozmopolitizmus nem tûrte sem az iróniát, sem a felületességet, még “belehalni” is szinte kötelezõ volt. (Ilyenféle, “mindent egy lapra feltevõ” logika szerint él a romantikus kozmopolita nagy mintaképe, Vörösmarty Romjának “ifjú kalandora”.) A magyar szabadságharcban nemzetközi forradalmárok véreztek. “Ich bin ein Berliner”, mondták – és ez nem egyetlen napra szólt.
Ma már megmosolyogtatónak tartjuk a 19. század komikus sebességgel “magyarosodó” német polgárait, zsidó kereskedõit, alföldi szlovák nagygazdáit. Azért mosolygunk, mert a fantáziánk (mint azt az elmúlt évek politikai eseményei bizonyították) sokkal korlátozottabb, ha bármiféle szolidaritásról van szó. A múlt századi romantikus identitáskeresés és viharos szabadságmánia nem csak a magyarországi felsõ- és középosztályokon söpört végig. Az Amerikába “kitántorgott” parasztfiatalok között jócskán akadtak gazdafiúk, akik engedtek a Szabadság-szobor és a kalandvágy – testi szerelemhez hasonló – csábításának.
A 19. századi romantikus kozmopolitizmus emlékezete többé-kevésbé hiányzik a szlovén Debeljak horizontjából. Pedig ezzel szembeállítva látszanak leginkább a mai kozmopolitizmus gyengéi. Az örökös úton levést hangsúlyozó, a saját lelkük tájai és az idegenség villódzó képei között sodródó “érzékeny utazók” tapasztalata mûvészileg nagyon értékes, ám megkockáztatjuk azt az állítást, hogy a tömegek szemében csak a romantikus kozmopoliták tetteinek (Byron hajóra száll, hogy meghaljon a görög szabadságért stb.) van erkölcsi érvénye
Az osztályok közötti, a nemzeti határokon is átívelõ szolidaritást Debeljak csak megemlíti, ám érdemben nem foglalkozik ezzel. Az unió ma szembeállítja a lengyel villanyszerelõket és a franciákat, a spanyol gyümölcstermelõket és a magyar parasztokat. De az EU-népszavazás és a 2006-os franciaországi társadalmi események egy másfajta forgatókönyvet is megengednek. A különféle nációjú osztályok – akiket az unió bürokratái a projekteik révén kulturálisan mégiscsak közel hoznak egymáshoz – éppen a nemzeti és uniós elitek ellenében fognak össze. Így csapna vissza “az európaiaknak mindig kell egy ellenség” elmélet?
A hagyományos ellenség az európai történelem szerint mindig keletrõl jött: arabok, törökök, oroszok. Ám mit találunk Európától nyugatra? Barátot, példaképet, ellenséget? Egy olyan szövetségest, amellyel nem “ítéltettünk könnyû viszonyra”, ahogy Debeljak finoman fogalmaz. Az Amerika–Európa ellentétet a második világháború eltérõ értelmezésébõl is le lehet vezetni. Ezt az USA az amerikai nacionalizmus gyõzelmének fogta fel, míg Európa a szélsõséges népképviselet és nacionalizmus vereségének. Ám az Egyesült Államok társadalma, kultúrája annyiféle értelmezési lehetõséget kínál fel, hogy mindenki megtalálhatja benne a megfelelõt. Amerika ma is a Kelethez hasonló mítoszpótlék.
Nem kevés európai vallja azt, hogy Európa azoknak a földje, akik “kimaradtak Amerikából”. A Szabadság-szobor a Boldogság-szobor. Bár a magyar parasztság tradicionális Amerika-rajongását 1989 után mintha elfújták volna, de a mítosz elemeit sokan örököltük. Egy kis ízelítõ: Az ember igyekszik, az ember boldogul. Gépek, gyerekek, szellemek. Március 15-én odateszem Kossuth képét a borotválkozótükrömhöz, és elnyomok egy könnycseppet. Már nem tudunk magyarul. Az a lényeg, hogy értjük a filmeket. Az asszony az, aki olvas regényeket. Nõknél az ilyesmi gyakran elõfordul.
Halálfélelmet éreznék, ha tényleg rám virradna egyszer egy oklahomai farmon. De talán örökölt elfogultságaim miatt nem vagyok az “amerikanizálódás” kísértetével szemben gyanakvó. Az amerikanizálódást persze én sem kulturális és gazdasági minták szolgai átvételeként értem. Tudjuk, hogy a nemzetek szövetsége lényegileg más, mint a független államok szövetsége. És el kell ismernünk, hogy lényegileg más a hátunk mögött hagyott (?) kulturális hagyományok szerkezete is. De Európának mindaz hátravan még, amit az amerikaiak kitaláltak: szolidaritás, közös célok, közös kulturális keret (Richard Rorty: Esetlegesség, irónia, szolidaritás).
Az európai “szolidaritás” mellett a “közös kulturális keret” kérdése áll Debeljak vizsgálódásának középpontjában. Ahogy az európai alkotmány, úgy az EU szimbolikus tárgyai is eltekintenek a kulturális sokszínûség érzékeltetésétõl, avagy a “misztikus pótlékok laboratóriumától” Amint Debeljak rámutat, az eurókon is semmivel sem azonosítható “holdbéli tájak”, nemzeti kultúrák “feletti” mûszaki alkotások (viaduktok, hidak) sivár sorozatát találjuk. Mi történne, ha a tíz- vagy százeuróson nagy irodalmárok, nemzeti nagyságok szerepelnének? Képzeljünk el egy bankjegyet, melynek egyik oldalán Voltaire menyétarca, a másikon Miczkiewitz lángoló tekintete. Felrobbanna a kezünkben, ha fizetni próbálnánk vele a szupermarketben.
Pedig a sokszínû a kultúra az egyik leginkább szerethetõ dolog Európában. De az unió elitje – márpedig egyelõre csak “elitje” van, mégpedig nem választott, hanem kinevezett elitje – vonakodik ezt a sokszínûséget jelképekben is megjeleníteni. “Az Európai Unió nélkülözi a bárki számára hozzáférhetõ közös történetet”, állapítja meg Debeljak. Pedig volnának minták az egyenrangúnak tekintett, párhuzamos hagyományok közös bemutatására. Már nálunk is. Így tárgyalja Bollobás Enikõ is az amerikai irodalmat most megjelent irodalomtörténetében. Milan Kundera is ilyen “sokközpontú” kultúrát tartott kívánatosnak a Közép-Európa tragédiájában.
Ám vajon az európai kultúra párhuzamosan egymás mellett futó sínekhez, vagy egyelõre inkább a középkori mesék “veszedelmes tengereihez” hasonlít? Vad tengeráramok, tengeri kígyók, zátonyok, víz alatti szörnyek, ceteknek álcázott szigetek, szigeteknek álcázott cetek? Nem volna-e hazugság Európát akár most a békésen egymás mellett élõ hagyományok múzeumaként bemutatni?
És mi történne, ha minden európai nép legalább egy géniusza kapna egy helyet a bankjegyeken? (Sokkal több címlet kéne.) Ha a nagy 19. századi német géniusz, Goethe hátoldalán a provanszál Mistral mosolyogna? Nem a kis népek iránti ellenszenv sugallja, hogy Mistral (meg a provanszálok) “nem jól járnának”. Egy regionális irodalmi hagyományt megalapozó író – legyen bármekkora géniusz – kénytelen okkal több figyelmet szentelni a közösség, a nyelv megmaradásának, mint egy folyamatosan mûködõ irodalom csúcspontján alkotó író.
Lehet, hogy a multikulturalizmusra, a többközpontú, párhuzamos elbeszélésekre vonatkozó eszmék igazak vagy kívánatosak, de egyelõre nem vonatkoztathatók minden fenntartás nélkül az európai múltra. (Talán ezt bizonyítja, hogy az európai alkotmány egyetlen eszmeáramlatot, egyetlen alkotót nem nevez meg. Nem találjuk sem Voltaire-t, sem Mickiewitz-et. A katolikusokat, a protestánsokat, a hászidokat sem. Egyelõre nehéz elképzelni egy olyanféle európai sokszínûséget, amely nem változtatja régimódi skanzenné, a “kölcsönös tolerancia kulturális gettójává” (Debeljak) az egyes kultúrákat.
A kulturális konfliktusoktól, a jelképek “háborújától” való szorongás a mai, lényegében gazdasági alapon szervezett Európában szinte tapintható. Debeljak nagyon sokat beszél a “kulturális keretrõl”, a szív “közös szokásairól”, de egyáltalán nem reflektál a mûvelõdés szerkezetében végbement változásokra. A jelenség amúgy is túl rejtélyes ahhoz, hogy kizárólagos okokra (tévé, egyetemi reformok, “amerikanizálódás” stb.) vezessük vissza. Sok angol matróz a 17. században kifizette a belépõjegyet, hogy állva végighallgassa Shakespeare tragédiáit, ma egy átlagos magyar szakos világirodalom vizsgán két dráma a limit.
Ha kiforgatjuk az Európa-erõd hírhedt metaforáját, akkor azt látjuk, hogy a várárkokat nem az egyelõre nem létezõ európai haderõ elesett katonái, hanem az elit kultúra nagy nevei borítják. Évrõl évre kevesebb lesz, amit bele lehetne foglalni az “európai keretbe” (ha egyszer lesz ilyen.) Mickiewitz – na és már kit érdekel? Az általam ismert kis nemzetekben (Portugália, Magyarország) általános az aggodalom, hogy mi lesz velünk, ha “nem sikerül” megõrizni a nemzeti örökséget. Ennek ellenére alig látunk nagyszabású kísérleteket a múlt kreatív átörökítésére. Magyarországon szinte egyetlen kivétel a már említett Magyar mûvelõdéstörténeti lexikon, ez a sajátos nézõpontú Kelet-Közép-Európa-történet.
Felejtés nélkül nincs kultúra, a középkori irodalmak “ébredése” is csak akkor kezdõdhetett el, mikor az antik múlt olyan messzeségbe került, hogy nem béníthatta meg a költõket. De milyen társadalmi változásokkal jár a mostani “felejtés”, a mûveltség átstrukturálódása? Az Európai Unió ma még az európai elitek, a fentrõl kinevezett EU-bürokraták projektje – állítja Debeljak. A nemzeti eliteket pedig – hiszen a “nemzeti nagyság” ábrándképeit mindenütt megsebezte a 20. század – csakis a múlt nagy kulturális csúcsteljesítményeiért tisztelik.
A tömegessé vált felsõoktatás – hiszen tehetséggondozásra alig van mód – egy ideig talán még mindenütt az elitek gyerekeinek kedvez. A “magas kultúra” fellegvárai pedig megkopnak kezdeményezés, lendület, innováció híján. Egyre kevéssé lesz fontos a dolog. Pedig a hagyományos intézmények, beszédmódok (legyenek bár közben nemzetiek is) mégiscsak egy olyan, nemzetek fölötti kulturális tér részei, melyek együtt mégiscsak biztosítják az egységet a sokféleségben.
A helyzet hasonlít a 11–12. századhoz. Az akkori nagy “Európa-projekt”, a mindenütt jelenlévõ és nemzetek felett lévõ keresztény egyház nem szolgált keretül minden kulturális törekvésnek. A nagy, univerzális latin kultúrából Nyugaton kirekesztõdtek vagy ahhoz képest súlytalannak minõsültek más kulturális vívmányok. A nemzeti nyelvû irodalmak, a széttartás akkori alakzatai.
Az Európai Unió berzenkedése a kulturális vízióktól (“mert úgyis minden vízió egyszer korrumpálódik”) oda vezethet, hogy hiába áll fenn egy nemzetközi intézményrendszer és kapcsolatháló, a kulturális újjászületések nem is igyekeznek tudomást venni errõl. Nem különbözõ (akár nemzeti) kultúrák élnek békésen egymás mellett, hanem egy egyre sápadtabb bürokratikus intézményrendszer és a sok zsivajgó, fõként egymással hadakozó, a “széllel szemben” kialakított beszédmód. A vízipókok harca a mókusokkal, a mókusok harca az üregi nyulakkal.
Jelen pillanatban az Európai Unió bürokratikus kerete, eszmeisége messze van attól, hogy ellensúlyozni tudja a “széthúzó erõket”, amelyek – úgy vélem – elsõsorban társadalmiak, és messze nem nemzetiek. Az unió talán az európai elitek utolsó nagy projektje, és pontosan ez nehezíti az elfogadását is.
De a jól ismert igazsággal zárhatjuk: nincs más alternatíva. Erre figyelmeztet Aleš Debeljak lenyûgözõen inspiratív könyve is. És ez akkor is igaz, ha ez a mondat lelkesítõbben hangzott néhány éve.
PAUL Celan: MÁSKÉNT VAN MINDEN
MÁSKÉNT VAN MINDEN, mint ahogy azt te elgondolod, mint ahogy azt én elgondolom,
a zászló még lobog a szélben, a láng a fájdalomban,
a törékeny titkok magukban maradnak,
még árnyékot vetnek, ebből
élsz, ebből élek, ebből élünk.
Nyelveden megolvad az ezüstpénz,
íze a reggel, a holnap, a mindig, egy út
Oroszország felé indul, szívedből növekszik,
a fehér nyírfa
hűséggel
várakozott,
az Oszip név feléd tart, neki meséled,
amit már tud, és ő elveszi, leveszi rólad a terhét, kezével érint,
te leoldozod karjait a vállairól: először a jobb karját, aztán a balt is,
és saját karjaidat fűzöd a helyükbe, kezeiddel, ujjaiddal, tenyered vonalaival,
– ami szétszakadt, elhullt, most ismét összenő –
és ott van, a tiéd, vedd hát el, most együtt van a kettő:
névre talál a név, kézért nyúl a kéz,
vedd, fogadd zálogul,
ő is elveszi, magához fogadja, és ismét
a tiéd lesz, ami a tiéd, ami az övé volt,
szélmalmok
ütnek levegőt tüdődbe, vitorlázol és evezel
át a folyókon, csatornákon, lagúnákon
szavak csillámló fényétől kísérve,
hajód tatjánál nincs miért, és orránál nincs hová,
ha ütközöl, ha fordulsz, nem kérdezed,
kosszarv-kürt emel fel téged
– Tkiá gdolá! –,
ahogy a harsona szava átvágja az éjszakát a nappal felé, a jövendőmondók
lenyúzzák egymásról a húst, az embernek
megadatik az ő békéje, az Úrnak
a maga csendje, a szerelem
visszatér a nyoszolyákra, és a nők
haja újra hullámzó hosszúra nő,
mellükön a befelé csavarodó szirmok
megint kinyílnak, élet-
szív-vonalak ébresztenek
tenyeredbe, kibomlanak,
öledbe emelkednek –
Hogy hívják a te országodat
a hegyek mögött, az évek mögött? Tudom, mi a neve. Úgy hívják, mint a téli mesét, úgy hívják,
úgy hívják, mint a nyári regét,
édesanyád háromévnyi járóföldje, az volt,
és most is az,
vándorföld, mindent bejár, mint a nyelv, nincs maradása, mint a szavaknak,
dobd el, szakítsd le magadról,
így lesz újra a tiéd, akár a kovakő
Morvaország mély völgyeiből,
amit gondolataid hátán vittél Prágába,
a sírra, a sírokba, az életbe,
régóta
messze jár már, mint a levelek, mint minden
lámpás, megint
meg kell keresni, ott van,
parányi, fehér,
a sarokba rejtőzött,
a tenger mellé, a folyókba,
ott, ott, ott,
a ház mögött, a ház előtt,
fehér, nagyon fehér, azt mondja:
Ma mindez igaz.
Fehér, nagyon fehér, víz-
sugár üt át rajta, szívsugár,
egy egész folyam,
ismered a nevét, a partok
napvilággal telve függenek fölötted, mint az a név,
amit kitapintasz, kezeddel érintesz:
Alba.
(Die Niemandsrose, 1963)
András Orsolya fordítása
