Bejegyzések

“Olyan nincs, hogy csak halál?”

2007. február 21. szerda Kondor Péter János Hozzászólás most!

(Kísérleti hangjáték)

– részlet-

ALADÁR: – Nem hiszem, hogy lehetne ennél frappánsabban ábólbébe…! Akár egy száguldó kávéház..!

IMRE: – Ja-ja

ALADÁR: – Nincs jobb hely egy étkezokocsinál..!

IMRE: – Ühüm! Nyomunk egy cigit?

ALADÁR: – Aha! Dobsz egyet!? Kösssssz! Látom, te is eltakarod.

IMRE: – Mit …? Ja-ja , utálom a gyászkeretet a cigis dobozon, így is hallom eleget.
Inkább ezeket az idétlen rózsabokrokat nézem.., vagy mik ezek..

ALADÁR: – Jut eszembe! Visítozni fogsz! Vagy két hete, állok a trafiknál a sorban. Előttem egy tata. Klasszikus a bácsi, ősz, füstszerű szakáll, ami a szája körül már jócskán nikotin-gyantás. Kéri a Szimfijét! Az eladó, olyan fagylaltárus forma kiscsaj, kiadja neki. Mered a dobozra a bácsi, aztán hangosan olvassa: “A DOHÁNYZÁS IMPOTENCIÁT ÉS HALÁLT OKOZHAT!”. Kis szünet, mire megszólal az öreg: “Elnézést kisasszony! Olyan nincs, hogy csak halál?”

IMRE: -Ha-ha! Ez kurvajó!

ALADÁR: – Na, toljunk egy sert!

IMRE: – Asszem én kihagyom, talán egy kávét..

ALADÁR: – Mi van? Csak nem izgulsz? – Az ötszázhatvankettedik felolvasásod előtt?
Ne csináld már! Megint gond van? Évi…?

IMRE: – Ja-ja, úgy érzem, újra megbillentem..

ALADÁR: – Merthogy?

IMRE: – Megint nem tudok aludni éjszaka, ha mégis sikerül, állandóan fölriadok,..hideg verejték.., satöbbi, meg az étvágytalanság, legalábbis semmi sem esik jól. A piától meg a depresszió, meg ilyenek …

ALADÁR: – Ühüm..Bocs, de ez éppen olyan, mintha szerelmes lennél…

IMRE: – Ja-ja, szinte röhejes..

ALADÁR: – Most, akkor mi a gond? Egy hónap telt el – jól emlékszem? – Hogy tiszta lappal újra neki vá…

IMRE: – Nem tudom – bazdmeg – de állandóan azt érzem, hogy nem akarok evvel a lánnyal lenni, miközben furdal a lelkiismeret, amiért Ő ragaszkodik hozzám..Szinte mindenre hajlandó ezért a kapcsolatért..Én világosan megmondtam – de neked is meséltem már -hogy nem érzek iránta szerelmet..Hogy hiányzik az a plusz. Abban is megállapodtunk, hogy ritkábban találkozunk, mert ezeket is , olyan sűrűnek éreztem…, de nem tudom, anyámék is állandóan rágják a fülemet – minden kurva este, ez a kurva program!
Hogy “Ilyen lányt nem találsz még egyet!” Meg hogy: “Becsüld meg magad!”

ALADÁR: – Már megbocsáss, de ez igen kispolgári…De én mondtam már, a terápiás részét tekintve, szinte mindegy kinek beszéled ki az ilyetén problémáid, csak a szüleidnek ne! Inkább nekem! Anyu anyu marad, Apu apu marad ! Mindig, ösztönösen a saját önigazolásuknak megfelelő döntésre sarkallnak majd. Mindörökkéámen!

IMRE: – Ja-ja..Tudom, persze, Anyám már elmesélte nekem egyszer, hogy Ők megismerkedésük után úgy gondolták, milyen jó társai lesznek egymásnak..És nem voltak szerelmesek!
Meg is állapodtak egymással – mivel mindketten szerettek volna gyerekeket – ha valamelyiküknek mégsem lehetne, akkor elválnak egymástól..

ALADÁR: – Ez ijesztő bazdmeg! Várj! Hozok még egy sört, aztán mondok valamit! Te kérsz valamit?

IMRE: – Ja, most már hozz egyet nekem is!

…………………………………………………

ALADÁR: – Emlékszel az Editre? Illetve hát nem emlékezhetsz, mert csak meséltem róla…

IMRE: _Ja, igen! Aki pici volt és katolikus?

ALADÁR: – Ja-ja! Nagyon szerelmes voltam belé. Tudod? Soha nem felejtem el, amikor elmesélte nekem, ahogy – ráadásul éppen karácsonykor – felvilágosította az anyja, hogy mikor összeházasodtak az apjával, nem volt belé szerelmes. Mindezt azután fejtette ki az angyalom, miután tönkrevágta az elsőnek tervezett, egyben utolsónak sikerült szeretkezésünket, ahol aztán minden szóba jöhetett volna, az oráltól az análig, csak éppen a lábát ne kelljen szétteni…”Azt szeretném őrizni még!” Így, nyafkán!
Húztuk még egy ideig…Hányszor üvöltöttem neki, hogy én sokkal keresztényibb vagyok mint ők, mármint ő és a családja. De nem volt az ő híg világában logika..
Hiába mondtam neki, hogy Isten nem lehet szerelem-ellenes. Meg azt is, hogy a szerelem szentesítheti csak a testi kapcsolatot..A saját logikámmal persze vissza tudott élni. Tehát elmondta, hogy nem szerelmes. Akkor mondtam, hogy vége, persze sírt, mintha a nagy műveltség élménye nem engedte volna, hogy egy ilyen szituációt szárazon hagyjon…
És a végső tapasztalata, a roppant konklúziója nyilván az volt, hogy én csak baszni akartam, ezért megbukott a kapcsolatunk…
Boccs! Kissé belobbant az agyam…

IMRE: – Semmi-semmi..

ALADÁR: – Milyen furcsa, hogy róla írtam az első versemet…

IMRE: – Ja, igen ..- várjál – melyik is az? Az Ideidézlek?

ALADÁR: – Igen, de nem ez a címe, hanem A termetednyi örömöt…Várj, előszedem.. Itt van, ni: “Ideidézlek! / Igen, nőies voltál, / és ez beszerezhetetlenebb, / mint háború alatt a babkávé / gyerekeknek a süvegcukor. / Idézet lettél…..

IMRE: – Várj, add csak ide egy kicsit…Emlékszem! Nekem ez tetszett: “(…) és négy számjegyű szobára vitt a magány…”; Meg a vége: “de ne félj, kicsi edit, / ideidézlek mégis, / kiidézem / száradó ruhák alól / a termetednyi örömöt, / ahogy apró lépteidet / az estémhez igazítva követsz, / a templomba járók igyekezetével…”

ALADÁR: – Na, az Edit után próbálkoztam – hadd teljesüljön be a vád – alapon – az “Amit megeszel, az a tied” hozzáállással. Persze nem ment… Pedig hogy treníroztam rá. De képtelen voltam magamat nem látni kívülről…Hol vagyunk?

IMRE: – Nem láttam a táblát, de az idő szerint, nem sokára ott.

ALADÁR: – Még egy sör…?

IMRE: – Ott fogunk behugyozni a könyvtárban…

ALADÁR: – Akkor Bólya Péternek ajánljunk egy fél, fekete-cimkés cseresznyét?

IMRE: – Okézsoké!

………………………………………….

ALADÁR: – Basszus, ez a cseresznye harminc éve is ilyen szar lehetett…
Minden évben muszáj inni néhányat, hogy el ne felejtse az ember, a Kádár-rendszerbe született…

IMRE: – Meg hogy úttörők voltunk…

ALADÁR: – Ja-ja! A kölkömmel is megkóstoltatom majd, ha megkérdezi milyen volt…, he-he!

IMRE: – Tényleg! Akarsz? Akarsz majd gyereket…?

ALADÁR: – Nem tudom…, nem akarok ezért tenni semmit, mint ahogy azért sem, hogy szerelmes legyek. Történjék meg! Vagy ne!

IMRE: – Látom, azért te is meg vagy billenve..

ALADÁR: – Elegem volt! Emlékszel, mennyit elemeztük ezt…Hol van fóruma a fiataloknak az ismerkedésre? S ha van is, hol van a magunk fajtának…, de ez is hülyeség, kit érdekel! Leszarom…
Várj! Hadd olvassam föl még ezt, bár azt hiszem, már ismered: “TÁVIRAT L.-NEK
Kikkel találkozom / gondolhatják, / legyünk szerelmesek, / barátok / vagy gyűlöljük egymást… / s mindezt élvezni akarják, / élvezni, / nem megvalósítani.”

IMRE: – Ezt nem értem…?

ALADÁR: – Nem tudom….Tudod, mi baj!? Hogy az emberi kapcsolatokban, és kiváltképpen a szerelemben, mindenki jól akar járni. Mint egy szaros adás-vételben; mintha egy kurva autót venne…

IMRE: (…)

ALADÁR: – …pedig a szerelemben szeretni kéne,…ha lehetne ilyen egyszerű! Istenem, milyen banális…

IMRE: – Megérkeztünk!

Bejegyzések

A fikció ártalmatlan térségeiben

2007. február 12. hétfő Fekete J. József Hozzászólás most!

A klasszikus szerzők műveinek újrakiadásáról jutott eszébe az Új Könyvpiacban publikáló Tóth Erzsébetnek Jorge Luis Borges meglátása, miszerint létezik egy külön olvasótípus, a krimiolvasó, számuk milliókra rúg, és a világ minden országában megtalálhatók. Ezt az olvasót Edgar Allan Poe nemzette – írta Borges. Mégsem őt olvassák – ezt már Tóth Erzsébet tette hozzá –, hanem silány utánzatait.

Mint ahogyan minden állítás igazságtartalma általában függ a megközelítés irányától, ezek az állítások egyszerre igazak is, meg nem is. Krimiolvasók kétségtelenül vannak milliószámra, ez nem vitás. Az is meglehet, hogy a krimi klasszikusai Edgar Allan Poe köpönyege alól bújtak elő mind egy szálig, hiszen bűnügyi történeteit mintaadóként jegyzi az irodalomtörténet-írás, nevéhez azonban bár ugyanilyen szorosan fűződik a rémtörténet-irodalom megteremtése is. Az igazság azonban az, hogy Poe egyik irodalmi műfajnak se megteremtője, csupán kiemelkedő megújítója. A bűnügyi történet ugyanis bibliai eredetű, ott olvashatunk az ember első bűnbeeséséről, ebből fejlődött ki a bűnt, a bűntudatot, a bűnhődést középpontba állító novella- és regényirodalom, amit ma kriminek nevezünk, és ami általában sematikus figurákat vonultat föl, és meghatározóan bűnügyek felderítésének történetére alapul. Egykori és mai mesterei közé számít Agatha Christie, Arthur Conan Doyle, George Simeon, Ian Fleming, Ken Folet, John Grisham, Frederic Forsythe, Robert Ludlum, Robin Cook.

A rémtörténet ugyancsak ősi eredetű, már a korai oralitás idején megjelent az embert körülvevő ismeretlen jelenségekre való reakció szóbeli megfogalmazásaként. Ezt az ősi félelmet, a világba vetettség magányából és a gondviselés hiányának tudatából táplálkozó rettegést igyekezett irodalmi köntösbe öltöztetni például H. P. Lovecraft. Amit ma rémtörténetnek nevezünk, azok tulajdonképpen gótikus kísértethistóriák, olyan korszakos művek előzményei és folyományai, mint Bram Stoker Drakulája és Mary Shelley Frankensteinje. Csak érdekességként említem, hogy az ilyen rémregények szerzői a 18 – 19. században főként nők voltak (meg persze olvasói is leginkább), így talán pontosabb lenne a horror műfajának nagymamáiról, mint nagypapájáról beszélni.

Mert mára horror lett a rémtörténetekből, a gótikusból is, meg az Ambrose Bierce és Edgar Allan Poe nevével fémjelzett műfajból is. Az irodalmi horror jelen nagyjai Stephen King, Dean R. Koontz, Clive Barker. Végül, azt hiszem, az az állítás se teljesen helytálló, hogy ma a klasszikus krimik sápadt utánzatait olvasnák inkább. Sokan persze igen, de a kiadók és az olvasók egyaránt újra és újra felfedezik az értékes alkotásokat, még ha azok nem is klasszikus szerzők művei. Sokkal inkább arról van szó, hogy az intellektuális kritikusok, miként azt Richard Shusterman fejtette ki Pragmatista esztétikájában, vagy nem hajlandók észrevenni a populáris műfajok többszintűségét, összetett és árnyalt jelenségeit, mert eleve mereven elzárkóznak tőlük, vagy egyszerűen meg sem értik a műveket. Persze kissé elképesztő ilyesmiről töprengeni az olvasás alkonyának homályában. Ami megint problematikus állítás. Tény ugyan, hogy a (könyv)olvasás veszít dominanciájából, de még távol áll a feledésbe merüléstől. Az, hogy ma aligha találunk bárkit, aki puszta élvezetből olvasná például a Szigeti veszedelmet, talán inkább arra utal, hogy a Borges által tételezett krimiolvasók milliós tábora gyarapodott. Azoké, akik a szépirodalom peremvidékén, a populáris műfajukban lelnek esztétikai élvezetre. Ezek a műfajok nem söpörhetők le az asztalról az intellektuális kritika egyetlen legyintésével, népszerűségük és sikerük nem kötelezően a korai mesterek halovány utánzásának tudható be, hanem a rétegezett többértelműségük, esztétikai megképződésük és az olvasóra tett hatásuk együttes működésének, aminek – ki hinné? –, alapos, bonyolult és szerteágazó szakirodalma van.

Szerintem ma már badarság peremműfajokról beszélni, hiszen éppen ezek képezik a fősodort. A rémtörténetek tipológiája nagy vonalakban elkülöníti egymástól a hátborzongató meséket, amelyeket terror-történetnek is nevez, a horror-thrillert, a horror-fantasyt, a dark fantasyt, de átfedések nyomán a sci-fi és a fantasy műfajában született alkotások is a rémtörténetek közé sorolhatók. A borzongást, illetve azon túlmenően a rettegés atmoszféráját tulajdonképpen három, műfajokban elkülönülő, de akár együtt megjelenő összetevő kelti, ami már a gótikus regény mesterfogásai között is megvolt: „A terror a fájdalomtól, a feldaraboltságtól és a haláltól való fizikai és mentális félelem őrületét sugallja. A horror valami hihetetlenül gonosz vagy morálisan taszító percepcióját sugallja. A misztikum valami ezeken túlit, egy olyan világ percepcióját sugallja, amely a humán intelligencia tartományán túlra mutat – gyakran morálisan érthetetlen –, és ezáltal egy megnevezhetetlen rossz előérzetet működtet, amelyet vallási rettegésnek is nevezhetünk a totális másikkal szemben.”^[1]

A rémtörténetek – bármennyire is furcsán hangzik a horrort nem olvasó számára – mindig valamiféle felszabadulást idéznek elő. A közvetett kockázatot kínáló terror olyan szituációba vezeti olvasóját, amelyben a valós fizikai és szellemi gyötrelem nélkül, tehát veszélytelenül élheti meg a testi és lelki megsemmisülés gyötrelmeit. A csodálatos, az elme által elfogadhatatlan elemeket fölvonultató művek rámutatnak az olvasó – az ember – törpe mivoltára a fenségesen hatalmas erőkkel szemben, ugyanakkor saját létezésének fenségességére is ráébresztik, ami oldja a monumentálissal szembeni rettegést. Azok a művek pedig, amelyek a kultúra által elutasított, deviáns magatartásokat emelik középpontba, mint amilyen az agresszivitás, a perverzitás, a szadizmus és a szellem egyéb démonai, egyfelől játékteret nyitnak a tiltottal való kacérkodáshoz, másfelől újra lezárják Pandora szelencéjét, megújítja az elfojtást. S tegyük hozzá M. Nagy Miklós^[2] nyomán, a láncról ideiglenesen szabadon engedett démonok „a fikció ártalmatlan térségeiben” garázdálkodhatnak csupán.

Fekete J. József

^[1] The Gothic Imaginaton. Ed. By G. Richard Thompson. Pillman, 1974, Washington State University Press, 12. o., idézi: Terry Heller: A terror és a fenséges. in. Prae, 2004/1 – A folyóirat ezen száma széles körű és alapos eligazítást nyújt a horror irodalmi narratíváit, illetve a filmművészetben való megjelenését illetően, e cikk megírásához is hasznos alapként szolgált.

^[2] Stephen King kapcsán idézi L. Varga Péter: „Démonok szabadon”. in. Prae, 2004/I

Bejegyzések

Edward Lear költeményei

2007. február 8. csütörtök Havasi Attila Hozzászólás most!

Edward Lear
A LÁBUJJAVESZTETT KEKMÓC ÉS LEGYINKE KIRÁLYKISASSZONY TÖRTÉNETE

A Lábujjavesztett Kekmócnak is volt
lábujja valaha tíz.
Ha rászóltak: „Vigyázz, mert elveszted őket!” –
csak viháncolt, s azt mondta: „Csíz!”
És Cancurka néninél mindennap hörpölt
egy nagy csupor rózsaszín cickafarkszörpöt,
szem előtt tartván e közismert elvet:
„A Kekmócok lábujja ettől lesz fejlett.”

A Kekmóc egy jó nagyot úszott
a Bristoli Öbölön át,
de előtte gondosan orrára húzott
egy pamutzoknit, lilát.
Mert Cancurka néni is azt javasolta:
„Lábujja ép, kinek védve az orra,
s míg orrhegyük melegszik pamutba bújva,
nem szenved hiányt a Kekmócok ujja!”

És szelte a Kekmóc a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
egy ügyes kis csengővel csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
És mikor a túlparton kiért a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Ez horgászni indult, mert éhes a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”

És indult volna tovább is
szárazföldi irányba,
de ott ült a part ormán áfonyát majszolván
Dzsemuszkár király leánya.
Nagy piros céklából készült a kalapja
(fejének középütt nyílás volt faragva),
zöld volt a kesztyűje, sárga az inge,
köntöse tarka, s a neve Legyinke.

„Ó Legyinke királykisasszony!” –
szólott a Kekmóc tüstént. –
„A szépsége előtti áhítat betölti
szívemnek legmélyebb csücskét.
S mert jól mondja nagynéném, Cancurka néni,
hogy fabatkát sem ér egy magányos férfi,
hát boldoggá tenne e megfontolásból,
ha ön lenne hitvesem most, avagy máskor.”

„Ó hogyne!” – felelte Legyinke. –
„Az Öblöt is átszelem önnel,
ha enyém lesz most lila orrvédő zoknija,
hitvese leszek örömmel.
S ha érzelme őszinte, nekem ajánlja,
hogy berakjam apuskám múzeumába,
hol önzetlen vonzalma jeleként bámulják,
orrának díszén túl mind a tíz lábujját.”

A Kekmóc hát lekapta tüstént,
a szép lila zoknit, mely épp
a királykisasszony fejére passzolt,
átvéve a cékla helyét.
És lábai ujját is mind letekerte,
melyeket Cancurka nagynéni kertje
növesztett gyönyörű tupszikus fáin
kurtuló napoknak hűs éjszakáin.

„Ó Kekmóc, én Kekmócom!” – mondta Legyinke.
„Örökké öné a szívem!
És hűséges nej módján, én édes Kekmóckám,
követném mindvégig híven!”
És így szólt a Kekmóc: „Ó Legyinkém, nem úsznánk
együtt el máris, a maflancos Dzsemuszkár
apuska-királytól búcsút se véve?” –
És Legyinke boldogan felelte: „Mért ne?”

És átszelték rögvest a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
ügyes kis csengőjük csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
S ha fölbukkant Legyinke, s vele a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Most rengeteg halat fog kapni a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”

És laktak nagy lakodalmat,
áttáncolva vidáman
hegyet és völgyet és várost és falvat
a Velszi Tartományban.
S a néni az ifjú párt ebéddel várta
(sült hal volt, egér, meg porított mályva),
„hisz mindnyájan tudhatjuk – imígyen szólott –:
egy Kekmóc csak ujj nélkül valóban boldog.”

Havasi Attila fordítása
Edward Lear
A SEPRŰ, A LAPÁT, A FOGÓ MEG A PISZKAVAS

Fogta magát a Seprű, a Lapát,
a Fogó meg a Piszkavas egyszer,
és nagy vidoran, dada-bimm didi-bamm,
a Ligetbe fiákerezett el.
Meredezve feszített Piszkavas úr,
Fogó úr szüntelen izgett;
Lapátkán mélylila csipke (azsúr),
Seprűnén kék ruha díszlett.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
mentek dudorászva, bizony.

„Lapátka, magácska legyőzte szivem!” –
a Piszkavas ezt dudorászta. –
„Az volna öröm, dada-bimm didi-bömm,
ha velem ma pitét vacsorázna!
Amidőn a szenet kaparássza kegyed,
az a hang gyönyöröm netovábbja!
Füle ó be ragyog! Feje ó be kerek!
Megigéz az az éteri bája!
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
nos, tetszik-e, mondja, dalom?”

„Seprűcske, hajaj! tudom én, mi a baj” –
duruzsolt a Fogó. – „Kegyed immár
halálosan un, dada-bimm didi-bumm,
mivel alkatom annyira cingár!
Mikor oly gyönyörűen söpri a port,
mért nem veszi észre, ha esdek?
Hát mondja, hogyan lehet ennyire zord?
Csak mert a kegyed nyele festett?
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
ezt nem teszi jól, aranyom!”

Seprűcske, Lapátka duettre fakadt:
„A daluk badar és lehetetlen!”
Így szólt a Lapát: „Leverem magukat!”
„Én” – mondta a Seprű – „leseprem!”
Észlelte a vészt a Fiákeres is,
hajtott haza, vissza, sietve;
de teát iszogatván persze, hogy aztán
jobb lett mindnek a kedve.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
itt véget is ér a dalom.

Havasi Attila fordítása
Edward Lear
A KUMMERBUND
(indus költemény)

Egy dhóbín ült a Szép, s lesé
az Esticsillagot.
„Mi bájos, ah!” – mondták reá
a vándor punkahok.
Kamszammah lombja fűzte bé
szobája ablakát,
s szilaj kitmutgár-fürtöket
himbáltak csóki-fák.

Lágyan löbögve folyt alant
a hömpölygő folyam;
arany csuprászík úsztak ott
rajokban számtalan.
A messze nagy fák ágain
zöld áják ültenek,
s az éjbe egy Muszak nyögellt
édesbús éneket.

S ott, hol bíbor Nullah terít
szeszélyes ágbogot,
s csöndben csobognak csillogó
kis górivallahok,
csöpp bhísztík víg csicselyje szállt
a légben, s messze túl
a bőszült Dzsampan ordított
undok vackán vadul.

A dhóbín ült és hallgatott:
a Nimmak énekelt –
de jelszó harsant hirtelen:
„A Kummerbund közelg!”
Futott, de hasztalan; a rém
egyet kaffant felé,
és egykettőre vége volt:
a Hölgyet elnyelé.

Megette szőri-bőrivel,
meg porcogóival…
Sopánkodának: „Ah, mi sors!” –
s Ekhó felelte: „Bal!”
A falra szegzék dhóbíját,
min utoljára ült,
s pirossal ezt írták alá
intő örök jelül:

Te Többi Szép, légy óvatos
és jól jegyezd meg ezt:
ne ülj ki éjjel, mert jön a
Kummerbund, és megesz.

Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

prózavers

2007. február 8. csütörtök Molnár Illés Hozzászólás most!

Regényt kéne írni, nem verset,
a regényben van most az üzlet.
Leszek az új, énekes Para-kovács Imre,
bölcsészlányok buknak majd szövegimre.
Ha könyvemben pop csajok, meg szexus:
Henry Milleres – Hornby-s kontextus.
Jó seggű csaj is kell bele: minimum dark-gothic:
ki fölvágja ereit és roppant haldoklik;
egy fém fatál, aki nagyon fura –
ő lesz a mű központi figura.

de minden mondatban éreztetem
Hogy egységes történet elmesélhetetlen
sok-sok elődnek adózva tisztelettel,
s kellő mennyiségű idézettel
Neoposztmodern keretben
leszek kritikailag veretlen.

S mivel már nagyon sokan veszik
megfilmesítés is lesz itt
s akkor majd semmit sem veszít
az, ki olvasni lusta
de azért célközönség, akár tudta
nélkül is. (Lesz Rendező, valami húzónév,
akihez mindenki vonzódnék
mondjuk: Pálffy György vagy Antal Nimród.
és nem kell többet rímeléssel kínlód
ni.)

Bejegyzések

Kisváros

2007. február 8. csütörtök Szőllősy Balázs Hozzászólás most!

„az észleltekről haladéktalanul
értesíteni kell a felvonó kezelőjét”
„Tiétek az az üres 389-es?
Akkor hozzátok előre”.
Csöndszag, lombsusogások.
A vámvizsgálaton hamar túlesünk:
egy-két erősebb szívdobbanás,
erősebb fájdalom, hogy fáj most visszalépni itt –
mást nem hozok haza, a többi ott maradt az úton;
két puhadobozos Marlboro még, másnap reggelig.
Hamar elosztogatom.

A kamionossal Belgrád mellett ismerkedtem össze
egy csupahomok éjszakázós-parkolóban, este tíz felé
néhány sör mellett elhülyéskedünk.
Nem kérdeztük meg egymás nevét
(az útlevele tele van egzotikus
határátkelő-helységnevekkel),
de azt mondja, másnap elvisz, az Üllői útig,
kiegyezünk a Népliget-metrómegállomásban.

Állapotok, helyek csupán ezek:
én az érzésekre lennék inkább dühös:
az elvesztett, fakuló jelentésekre,
a bizalom végső utolsó-cseppjein,
mindjobban egyre csak magány.
Olyan nehéz megválni tőlük! mégis ők taszítanak
távolabbra, azonos-azonos töltésűt:
emberek, fogalmak, úsznak el, összegombolódva,
régóta halhatatlan, kipusztíthatatlan, fárasztó szó: haza.
Én őszintén mondhatom neked: kis kényelmetlenséget,
mást semmit nem jelentett ott, ahogy beléptem
kamionok és egyenruhák között –
nyájmeleg, egymás szaga, arcunkban egymás segge van,
kiáltozások és szorongatások, bizonygatás: ki inkább,
ki jobban és kinek kevésbé. Kinek ez, kinek az:
hogyan találkozhatnánk önmagunkkal?
Még nyár volt, délelőtt, sütött a nap, és ez történt meg ott velem.

Dél felől érkezem.
Amit találok: Kistelek. Kisváros,
határátkelő, unalmas fasorok,
zöldek búzamező és napcsobogás, kisszerű
komposztba-hallgatás. Fáj az is, hogy ennyi csak. De mi más lehetne itt?
Nem igazságos vagyok, csak összerendezem.
Újságpapír-foszlányok, üresség, dombok között.
Ezt most a Rózsadomb oldalából írom:
akarjam? nem mond el semmi titkosat,
túl könnyű térkép, néhány szelíd vonal,
egyszerre látkép és szégyenlős takargatás.

Én mégis szeretem, habár csak múltidő,
itt mostanra minden
üres vagy poros vagy megbízhatatlan,
itt nincsen megállás, itt nem tudok megállni
gyerekkor van itt, kötődés, gyűlölet.

Akárhogy is, most érzem az ősz szagát,
nem mintha bajom lenne tőle:
kicsit jobban fel kell majd öltözni,
tanulmányozni hulló leveleket, a felhők rohangászát.
Állapotok, helyek csupán ezek.

Ég veled, Budapest!
Hová tűntek el álomszép lányaid?
És hová lett a rengeteg idő?
Az elpazarolt fényes délutánok? Még nyár volt.
Káprázó, ódon fogalmak keringenek.
Ég veled, Isztambul! [mecsetek, fejkendők,
Galata-híd, kandalló, Taksim, Fatih, Tömer,
tengerek parkok lahmacun,
török nyelv otthon autóstopp!]
Nem igazságos ez, csak összerendezek.
Mindig csak arcképek, tájak és helyek.

Kérdezzek? Kérdezek.
Ha lett volna esélyem megmaradni itt,
mondd meg, jobb lenne úgy?
Ha még egyszer elmegyek, már ne innen jöjjek el?
Mondd meg: ki vagy te? Kihez beszélek?
Mondd meg: kit kezelsz? Minek?, mondd meg:
mi történt így velem?
Ne csak hallgasd az értesítéseket!
Megint: csak arcok, tájak és helyek.
Mozdíthatatlan függönyök.
Ha jó kezekben tudhatom, az megnyugtatna mégis,
ha elhagytam is valahol csillanó álmaim felőle.
Kezeld a liftet, repíts magasra,
a mozgásban volt a csillanás,
kisváros: így vagy úgy, tiéd marad, talán formálhatod,
tégy belátás szerint: tiéd az ország.

Bejegyzések

Irgalmasvérnő

2007. február 8. csütörtök Kiss Judit Ágnes Hozzászólás most!

Irgalmasvérnő

mert néha vágyból is (kár hogy nem többször!)
de gyakran mint szülő a gyerekével
úgy voltam velük abból az örömből
hogy megadhatom amiért úgy kérlel
szegény beteg (mert nem beteg kívánság
birtokolni a lélek rongy ruháját?)

néha lenézően mert milyen kevés
imádkozás helyett egy szeretkezés
vagy pazarlásból: tudom drága játék
de nálam bőven van ha akarjátok
vagy belefásultan és megadóan
mint tarhásoknak az aluljáróban

menekültem öltöztem zsákruhába
megtértem férjhez mentem mindhiába
hát játszottam magamnak is a vampot
szívtam a vért ha sokszor nem is ízlett
betliztem mint a kártyában: vigyáztam
hogy mindig én húzzam a rövidebbet

csupaszra rágtak nem hagytak csak torzsát
de kaptam tőlük pár transzcendens morzsát
úgy dőltem hanyatt bárkinek az ágyban
mint sárkunyhó a buldózer útjában
ha mást épít mért baj ha engem rombol?
szóval én leginkább csak irgalomból

Hányszor nyíltál már meg a nőgyógyászati székben az orvos előtt, aki úgy kotorászott
benned, mint ki a tárcájában keresi az aprót, s hányszor fogsz ugyanígy kifeküdni előtte?
Mosolyogsz, amikor a mélyedre hatol az ujjaival vagy szörnyű fémszerszámaival, majd
megerőszakolod magad a kenőcsökkel meg a kúpokkal, bár feltör benned az undor
valaki iránt, aki megbetegített, és ugyanúgy fordulsz tisztátalan önmagad ellen.
Irtózattal tölt el a hely, hova bármi bejuthat, mindegy, orvosi néven hogy nevezik meg:
gomba, clamydia, bakteriális fertőzés, mert odalenn egy neve van csak – a szégyen.
S gyűlöletes lesz az a végtelen, az a védtelenül feledett alagút, hol a kínt kitanultad.

Mi lehet védtelenebb egy nő hüvelyénél? Nem a szív, hiszen az erősebb mindennél, ám
odalenn az a mély alagút titkokat őriz, megbúvik a megalázottság a redőkben,
ott a sötétben, a nedvességben, mint mélytengeri, elmenekült szeretők magjából
hajtott erdő, burjánzik a fájdalom emléke: a szerelem nélküli együttlétek
lenyomata, ezer egyedül töltött éjszaka lenyomata, amikor csak magadat simogathattad.

Már úgy érzed, a lábad közt forgalmas aluljáró, hol pénteki csúcs van,
és a szemét meg a szétszórt csikkek, a szenny kiszorítja, mi szent volt, vagy szent lehetett volna.
S a méh, ami életet adhat, hallgat, hallgat, akár a halottak.

A tél közelít

Rosszkedvünk tele jön. Nem melegít a nap,
nincs most bennem erő még gyakorolni sem.
Nem küldök levelet, már nem is olvasok,
önsajnálni ez épp elég.

Fázom, mert nem ölelsz. Vagy vitaminhiány?
Az sem volna csoda, hisz nem eszünk elég
friss zöldséget, amint elközelít az ősz,
s hosszabbodnak az éjszakák.

Karcos bort harapok vagy buja Martinit,
az majd felmelegít, s annyira ellazít,
hogy cédét keresek, szóljon Edit Piaf,
s végignyúlok az ágyamon.

Kissé illumimált és csöpögős vagyok,
mint egy békebeli francia sanzonest,
s addig dúdolok egy régi melódiát,
míg szétolvad a nyelvemen.

Így már semmi se fáj, átmos a kábulat,
hétköznap divatos hallucináció
szépnek hinni a mát, míg a halál belép,
s megcsókolja a homlokunk.

ÚjNautilus

“Olyan nincs, hogy csak halál?”

A fikció ártalmatlan térségeiben

Edward Lear költeményei

prózavers

Kisváros

Irgalmasvérnő

Irgalmasvérnő

Irodalmi és Társadalmi Portál