–         Azt gondolom, az általad írt darab sokkal fájdalmasabb, mint a belőle rendezett kölni előadás. Mennyire lehet hagyni azt, hogy hozzányúljanak a szöveghez, hogy kiszedjenek-hozzátoldjanak? Hol van, van-e határ?

–         Te a magyarországi ősbemutató szövegét olvastad. Ez egy külön alkotási folyamat volt. Viktor (Bodó Viktor, az előadás rendezője – a szerk.) mindent a maga képére gyúr. Ha klasszikussal dolgozik, például Moliére Don Juanjával, vagy Kafkával, akkor is. Amikor mondta, hogy szeretné megcsinálni a Tranzitot, mondtam, hogy ezt csak úgy vállalom, ha együtt alakítjuk ki a szövegkönyvet. Júniusban volt egy olvasópróba, amikor az eredeti darabot felolvastuk, majd következett egy improvizációs szakasz. Ezután nyáron csak mi ketten dolgoztunk a példányon. Megismerkedtünk a német színészekkel, akik között volt török, román, svéd és tamil, tehát egy színes karakter-paletta, amivel ott dolgozni tudtunk – ez nagy különbség a zalaegerszegi ősbemutatóhoz képest. Így aztán elkészült a második verziója a szövegnek, amibe már építettünk az improvizációkból, s ezzel kezdtük el augusztusban dolgozni. De még ez sem a végleges verzió volt, hanem időről időre kijártam, és igazítottam, ahol kellett.

–         Lehet azt mondani, hogy a bemutatóra lett végleges a szövegkönyv?

–         A bemutató előtt két nappal már végleges lett a szöveg. De nekem például csak németül van meg a kölni előadás példánya. Ha ezt a szövegváltozatot akarom betenni a tavasszal megjelenő kötetembe, komolyan kell még dolgoznom vele.

–         Amikor dolgoztatok, magyarul dolgoztatok rajta?

–         Persze. Panka és Rita Thiele (Veress Anna és Rita Thiele, a kölni előadás két dramaturgja) fordította folyamatosan. Itt tulajdonképpen nem darab született, hanem egy előadás. Ez a rendezővel egy komoly együttgondolkodás és nyilván folyamatos harc. De ami a végeredmény lett, az nagyon tetszik nekem, és nincs benne semmi olyan, amit én nem akartam. Vannak bizonyos kompromisszumok, amelyeket a próbán kötöttünk, hogy pl. nem lehet a bőröndlakós jelenetet megcsinálni, mert nem olyan a díszlet – futószalag nélkül egyszerűen béna lett volna. Ahhoz képest, amire számítottam, Viktor még sokkal jobban figyelembe vette a darabot. Nyilván a darab második felénél (az már kevéssé követi az eredetit) elpattant az agya, de értettem, milyen hiányérzetei vannak a szöveggel szemben, mikor változtat, és ezekkel többnyire egyet tudtam érteni. Sokat beszélgettünk a halálélmények kérdéséről, és eljutottunk oda, hogy gőzünk nincs az egészről. Nevetséges, hogyha komolykodunk. Ekkor indultunk el ebbe a burleszkes irányba.

–         Ezért maradtak ki az egyes emberek szorongásairól szóló monológok? Amik akkor átváltoztak Viktor őrültségeivé?

–         Nem mind, de egy része valóban kimaradt. A Modellé nincs benne, illetve az Apa-Anya konfliktusból és a gyerekrontásból csináltunk egy musical-betétet. Írt Klaus (Klaus von Heydenaber – az előadás zeneszerzője) a szövegemre egy piszok jó zenét, de mire elkészült, már nem volt elég idő a koreográfiára, Viktor ezért úgy döntött, hogy ne legyen. Ezzel pedig az egész problematika kikerült az előadásból. Ezek a dalok arról szóltak, hogy ők itt ebben az izzasztó közegben (mondhatjuk leegyszerűsítően: purgatóriumban) vallomásokra kényszerülnek, ám az előadás ezt a fajta keresztény hiedelmet eldobta, így értelmetlen lett volna ennyire hangsúlyozni ezt a jelleget. Ráadásul az előadásból a Tolókocsis figurája is kimaradt, akinek szintén volt egy nagy vallomása.

–         Már többször dolgoztál német nyelvterületen, előzőleg Schilling Árpád rendezte Phaidra című darabodat. Az is hasonló módon készült? Viktornak ugye ez a hozzáállás nagyon sajátja, de Schilling se feltétlen egy klasszikus rendező…

–         A Krétakörben sokat dolgoztunk közösen, úgy, hogy a darab együtt készült el az előadással. A Phaidra abszolút nem ilyen volt – utólag mondva: sajnos –, Süsü azt mondta, írjam meg a darabot, ahogy én gondolom, és ő klasszikusként fogja majd kezelni. Csak a stuttgarti olvasópróbán voltam ott, majd a premierre mentem ki Salzburgba. Ami változás a szövegben történt, az a próbákon történt, nélkülem. De ez a munka Viktorral most olyan volt, mint a kezdetekben a Krétakörrel. Amikor a Hazámhazámat csináltuk, vagy mondjuk a Nexxtet (amiben egyébként Viktor még színészként vett részt). Ott voltam, követtem a társulat aktuális alakulását, hogy mik azok az erővonalak, vágyak, teherbírások, amik mentén dolgozni lehet. Sokszor az alakítja a darabot, hogy ki az a színész, aki terhelhető. Egy próbafolyamatban nekem nem az irodalmi önmegvalósítás, hanem egy jó előadás létrehozása a célom, úgyhogy, ha kell, átírom, ráírom arra a színészre.

–         Mennyiben volt más németekkel dolgozni? Érezhető-e jelentős különbség a magyar és a német színészek hozzáállása között?

–         A hozzáállásban nem volt különbség, mindannyian nagyon akarták. Abban viszont jelentős eltérések voltak, hogy ki dolgozott már ilyen fajta nyitottabb munkában, kinek volt már ilyen tapasztalata, kinek van ilyen szinten rutinja. Kik képesek improvizálni, kik képesek belefeledkezni a játékba. Nyilván nem megy ez minden magyar színésznek sem, csak a különbség kicsit kiugrott attól, hogy Viktor itthonról olyan embereket válogatott maga mellé, akik ha kell, egyből áttörik a falat, és minden szélsőséges agymenést megcsinálnak. De például Andreas (Andreas Groetzinger, az előadás egyik német színésze) főszereppé nőtte ki magát. Olyan féktelenül és mégis koncentráltan játszott, hogy már rá találtunk ki dolgokat. Az Apa figuráját egy ötvenes színész játszotta, az elején féltünk, hogy a rutinja miatt majd nehezebben mozdul – de bámulatosan bátran csinált mindent. A fiatalok közül meg volt, aki folyamatosan a végleges szövegkönyvet kérte. Tehát az ismerős kőszínházi mentalitás. Voltak ebből konfliktusok, de a végére összeállt a csapat, és a kétkedők is hinni kezdtek benne. Ez mindenhol így van: van, aki kőszínházi metódushoz szokott, és olyan is, aki annyira nyitott, hogy azt mondja: miért ne próbáljuk ki?

–         Tavaly készült veled egy interjú, amelyben ezt mondtad: „Leadtam a színházaknak a darabjaimat, összeolvastuk az olvasópróbán, aztán lementem főpróbahétre, de akkor sem történt semmi, ha nem mentem, ugyanúgy megtörtént az előadás.” Ez csupán színházaktól és rendezőktől függ, hogy hova mész? Vagy benned történt valami, hogy valahova még elmentél, valahova már nem?

–         Azért ez többé-kevésbé így történik a kőszínházakban most is. Én egyfelől egy működő színpadi szerző vagyok, most is próbálják két vagy három darabomat. Az olvasópróbán vagy ott vagyok, vagy nem vagyok, ha ősbemutató, akkor mindig ott vagyok. De ezek természetes folyamatok, hogy van egy élete, működése, hathetes próbafolyamat…

–         De benned nyilván megvan az igény, hogy minél többet ott legyél…

–         Persze. De csak ha szükség van rám. Kétféle apa van: aki szeret benn lenni a szülésnél, és aki nem. Én szeretem nézni, alakítani a megszületés kínos-véres-fájdalmas-katartikus processzusát. Ezért volt, hogy – Viktortól függetlenül – már elkezdtünk egy ilyen munkát a Fédrával (Fédra fitness – a KoMa és az Alka T. közös produkciója – a szerk.), ahol rendezőként saját magam vezettem le ezt a folyamatot. Süsü után ugyanis nem gondoltam, hogy lesz olyan rendező, akivel ezt a fajta munkát folytatni lehet. Nagyon nehéz úgy együttműködni, hogy ne nyomjuk, hanem erősítsük egymást. Ehhez kivételes bizalom kell, és azt nem adják ingyen. Úgy látom, csak kevés rendező szereti, illetve vállalja azt, hogy ne egy megírt darabból dolgozzon. Ezért kezdtem el én magam a Fédrát, ezért csináljuk most a Kupidót. Közben Viktor váratlanul bedobta ezt a német történetet. Nagyon örülök neki, tulajdonképpen először dolgoztunk mi ilyen mélyen, ennyire szoros együttműködésben. Forgatókönyveket már írtunk együtt, de először rendezte meg darabomat – ez pedig evidens módon azt jelentette, hogy először kellett számára újraírnom egy szövegemet. Ráadásul nem volt borítékolva, hogy ez ilyen jól fog esni, egy nagyon éles helyzetben, idegen nyelvterületen, nagy volt a tét, és a végén egy nagyon jó élmény lett belőle.

–         A Fédra kapcsán azt mondtad, azért született, mert megvolt még az egykori Krétakörösökben a vágy, hogy együtt dolgozzanak. Akkor úgy mondtad, ez egy egyszeri dolog lesz – most pedig itt a Kupidó. Még mindig ilyen erősen él a vágy? Mégis egy hosszabb folyamat lesz?

–         Így alakult. A Fédra sikerei, díjai, fesztiválmeghívásai után ennek csak mesterségesen lehetett volna véget vetni. Vagy gyávaságból. Itt volt ráadásul ez az új darab, amit az Örkénynek írtam, de úgy tűnt, Mácsai nem tudja elképzelni az Örkény nagyszínpadán. Felajánlottam, hogy megcsinálom velük és a Fédra stábjával egy külső helyszínen. Így ez egy Örkényes koprodukció lesz.

–         Bemutató?

–         December 16-án, az Iparművészeti Múzeum Dísztermében.

–         Hogyan fér meg így év közben az író és a rendező-éned egymás mellett?

–         A rendezés egész embert igényel, nem tudok mellé írást vállalni, maximum ilyen kis játékokat, mint egy kétoldalas jelenet Árvai Gyuriék új projektjébe. Délelőtt próbálok, délután meg millió praktikus dolog van, amit el kell intézni. Az olvasópróbára megírtam a darab kétharmadát és vázlatosan a végét, de sok helyet hagytam még annak, ami majd a próbán történik. Nemsokára az Örkény társulata Szöulba utazik, én akkor a darabbal foglalkozom újra, illetve megpróbálom befejezni, hogy az utolsó hónapot egy kész szöveggel tudjuk végigcsinálni. December közepéig most csak ez van.