Május elseje volt, valamikor a nyolcvanas évek elején-közepén. Felvonuláshoz készülődtünk, a megyei tanács épülete előtt gyülekeztünk, amikor valaki szólt, hogy lehet bemenni a raktárba zászlókért. Apám engem küldött, hogy hozzak magamnak, meg ha úgy gondolom, neki is egyet. Magasra nyúló, ám könnyű, vékony rúddal készült zászlók voltak. Nagy lelkesen kivittem két vöröset. Apám tettetett, vagy valódi dühvel rám szólt:
– Ne ilyet hozzál! Hozzál piros-fehér-zöldet!
Ma is csodálkozom a bátorságán, hogy ott, a kollégái, a többi tanácsi dolgozó előtt mert effélét mondani. Mindazonáltal ezt senki nem tette szóvá. A rendszer így működött: mindenki összekacsintott a háta mögött. Néha még szemtől szemben is vele.
Az is lehet, hogy ugyanebben az évben, de inkább a következő tavaszon megint találkoztam a nemzeti trikolórral. Akkoriban ritkán lehetett látni, legalábbis egyedül, úgy értve, hogy nem volt mellette a munkásmozgalom vörös zászlaja. Ezúttal egy fiatalember tartotta a vállán, a vasútállomáshoz közel eső nagy élelmiszerüzlet előtt. Szép, nagy lobogó volt, nagyobb a tanácsinál, a rúdja is nehezebb, a fiatalember mégis rezzenéstelen, komoly arccal, rendületlenül állt vele a bolt bejáratánál, elszánt tekintete messze nézett, és láthatóan tudomást se vett arról, hogy megbámulják.
Tényleg szokatlan látvány volt: egy magas, izmos, fiatal férfi, tavaszias öltözetben, vállán a nemzeti lobogó. Plakátokon lehetett effélét látni, de azokon nem piros-fehér-zöld, hanem vörös zászlót tartottak a szereplők.
A fiatalember nyilván várt valakire. Én is vártam: anyámra, hogy fizessen a pénztárnál. Kimentem az üzlet elé, másokhoz hasonlóan megbámultam a férfit, és elolvastam a lobogó fehér sávjára írt szöveget:
Magyarország–Ausztria 3:1
Hollandia–Magyarország 1:2
Ciprus–Magyarország 1:2
Utólag rekonstruálva a fiatalember egész biztosan Budapestre készült felutazni, a magyar labdarúgó-válogatott soron következő világbajnoki selejtezőjére, azt remélvén, hogy újabb győzelem kerülhet a fehér sávon büszkélkedő dicsőséglistára. Annalesekből utána lehet nézni a dátumnak is: 1985. április 3-a volt, egy nappal a felszabadulás negyvenedik évfordulója és az ehhez kapcsolódó állami ünnepségsorozat előtt.
A fiatalembernek nem kellett csalatkoznia: a magyar válogatott azon az estén Nyilasi és Szokolai góljaival 2:0 arányban diadalmaskodott megint csak Ciprus fölött.
Következő személyes találkozásom a trikolórral három évvel későbbre datálódik. Gimnazisták voltunk, valami forrott a levegőben. Nem tudtuk, pontosan micsoda, de éreztük, hogy helyzet van, valami történni fog, vagy már történik is. Suta, ügyetlen házibuli volt, az első összekapaszkodás lányokkal, röhögéssel palástolt szégyellős ölelkezés. Aztán az egyik szekrény alatt valaki talált egy összecsavart piros-fehér-zöld lobogót. Csodálkozva kérdeztük a házigazdát, mi ez, honnét való, amaz csak a vállát vonogatta, hogy ő se tudja, régóta itt van, lehet, hogy az előző lakótól örökölték, vagy az apja hozta valahonnét, talán egy felvonulásról, és itt ragadt.
Mámorító kora nyári este volt. Egy megrészegült pillanatban fogtam a zászlót, és a rúdjánál fogva kilógattam az ablakon. Lengetni kezdtem. Egyikünk kiabálni kezdett, mintha meccsen lennénk: „Ria-ria! Hungária!” Hamarosan együtt skandáltuk. Zengett a néptelen utca. Nem látszott, hogy bárki is észrevett volna bennünket. Egy idő után meguntuk, és visszatértünk a tánchoz. Sok évvel később tudtam meg, hogy ez kevéssel ama június 16-a, a forradalom miniszterelnöke kivégzésének harmincadik évfordulója előtt történt. Budapesten ekkor még rendőrök várták a megemlékezőket.
Néhány hónappal ezelőtt egy szűk belvárosi utcában jártam, nem messze a Parlamenttől. Sietős, ideges hétköznap volt, az emberek szokás szerint szinte futottak a járdán, valószínűleg észre se vették, hogy min taposnak. Egy nemzeti trikolór hevert az utca szélén, egyik széle belógott egy parkoló autó alá. Ami a járdán volt belőle, azt cipőnyomok éktelenítették.
Fölvettem a földről, nézelődtem, próbáltam találgatni, honnét került oda. Nem jöttem rá, úgyhogy fogtam, és hazavittem. Kimostam. Őrzöm.
„Csak bot és vászon, / De nem bot és vászon, / Hanem zászló” – írja Kosztolányi egyik versében, amit így fejez be: „Lelkem, te is, te is – / ne bot és vászon – / légy zászló”