Christmas Wonderland

 
 
 
 
 
 
 
 
 
Christmas Wonderland*
  
„Míg rájöttem, hogy ez a nő szeret,
Szeret, bőven túl az udvariasság
Kényelmes, begyakorolt körein –
Eltelt legalább három teljes év”,
Gondolta Mátrai, alámerülve
Az Astoria embersűrűjébe.
Ez egyszer megengedhető a metró.
„Szeret. Sosem láttam még életemben
A jószándéknak ekkora kudarcát,
Ilyen káprázatos hajótörését,
Mint Fruzsina szerelme. Sose láttam
Az épületes szándéknak ilyen
Csúf megfeneklését egy zátonyon,
Ember formájú zátonyon. Szeret,
A Boldogságos áldja meg nagyon!
Jó, Fruzsina. De milyen Fruzsina?…
Horváth, Kovács, Szabó? Én nem tudom.
Nem csúnya. Nem szép. Némi mozgalom
Ágyéktájon s a sogenannte szívben.
A szívben különben is Blanka van.
És Blanka grófnő. Elsőáldozó
Tekintetű és újhó-tiszta grófnő,
Habár most némiképp besározódott;
Pogány; és kirakat-katolikus;
És két percig volt szerelmes belém;
És bonyolultan imádnivaló.
Erős a hangja, csupa akarat;
Az unokanővérem, ráadásul
Megcsalt Buránnyal vagy Burányt velem…
Szégyen, szégyen, véget kell vetni ennek –
Szünetelünk, két hete nem beszéltünk.
Tilos, tilos. De mi van Fruzsinával?
Jó, járhatnék vele; de nem kívánom.
Vagy nem eléggé; nem hatalmasan!
Nem rafináltan szűzies, nem is
Romlandó szépség; és nem eladó
A New Yorkerből, steppelt dzsekiben,
Vad műkörömmel, festett feketén;
Nem skandináv uborka, nem törökméz;
Mégcsak nem is egy arcra élvezős
Hentai hősnője. Édes Istenem,
Amúgy az őrültekre izgulok.
Az őrültek holtbiztos megtalálnak.
Az én ágyamban vajon mit keresne
Egy bántóan normális Fruzsina?”,
Töpreng Mátrai a Keletinél.
A nagybátyjához indult: inni fognak,
S majd könnyebb lesz osztani és szorozni.
   „Fruzsinácska. Egész jó melle van.
És parlamenti gyorsíró, igen,
Tíz percet ír és tíz percet pihen!
És bajnokságot is nyert gyorsírásban.
Arról a vacsoráról ismerem…
A Mannában várt az a négy fogás,
A teraszon az Alagút fölött.
A konyha sajnos túlhájpolt vacakság.
Jól emlékszem, hogy nem volt ültetésrend?
Az államtitkár névnapján, merészen
Megszólított a pezsgőpult előtt.
Feszes, üde, mosolygós, rezdülékeny.
És azóta is ott van mindenütt,
Találkozunk a Liszten, a Deákon;
A páternoszterben, a folyosón.
Sosem váltunk, csak egy-két kurta szót.
A haja színe? Fakószőke? Barna?
Ha se nem édes, se nem savanyú,
Ha távoli, mint a Dagobah-rendszer,
Én nem tudok vele mit kezdeni.”
A vállak. Táskák, kövér hátizsákok,
Melyekbe bombát képzel Mátrai:
„Ó, túl sok ember, s oly csúf emberek.
S az emberek beszéde zűrzavar,
S az emberek beszéde förtelem.
Hogy boldogulnak a földi pörökben,
A sörház, kórház, hullaház között?
Szerződnek. Bontanak. Ellenszegülnek.
A megfeszített munka megfeszített
Áldozatai. Folyvást versenyezve.
Ki szóra nyitja száját, undorító.
A köszönésük. De a csöndjük is.
Én rettegem a téli szaunákat,
A gőzfürdők sűrű emberszagát;
A metró összes alagútjait,
Dús piacokat, lottóirodákat,
A Kincsem-parkot és a Körutat,
Bacilusgazdák ezer telepét,
A népemet és az emberiséget.
Ha viharvert, ha büszke: rettegem,
Nem az országot, hanem csak lakóit;
Lakói egy részét. Hogy pontosítsak:
Lakói 98 százalékát.
Fáraszt a Harmadik Köztársaság.”
   A fejfájás megint előveszi;
Olyan, mint a kezdődő influenza:
Mátrai nem hall semmit, és nem ért
Egy hangot sem a halkuló morajból;
Minthogyha egy búvárharangban állna,
Üvegburában, tompán, süketen.
A kemény burok, mely körülveszi,
Elszigetel, de nem véd senkitől;
S ő olyan utazópáncélt keres,
Amely érinthetetlenné tehetné.
„Mégis megszoktam ezt a Fruzsinát,
Igen, megszoktam, lényem része lett.
De megszokásból szerelmet? Soha.
Mikorra nyugtáznám, hogy ő se kell,
Már beépült az életembe: késő!…”
Mátrai a zsebébe nyúl. „Ha hírlap
Takarja el a halandók szemét,
Ha nincs ez a vibráló nyugtalanság,
E terméketlen sértettség, e düh,
Mely Budapesten a szemekben izzik,
Minden mélységesen megnyugtató.”
De hát a hírekben is ugyanaz van,
A terméketlen sértettség. Meg az,
Hogy újévkor bemutatóra készül
Egy tenyérbemászó színidirektor.
Azt mondja, vízió. Azt mondja, koncept!
Bármit mondhat Mr. Hiteltelen.
„Ezt kedvem volna fölképelni.” Fölnéz,
A barikád keményebb oldalára.
„Rettenetes a szegények szeme!
És borzasztó a szegények odőrje!
S legborzasztóbb a hercig szánalom!
Oda se nézz! a szolidaritás
Öngyilkosság”, gondolja Mátrai.
„Ha nincsen Pest, csupán az esti hírlap
Bolhabetűktől nyüzsgő oldala,
S ha nyomtatásban él csupán a botrány:
Minden mélységesen megnyugtató.”
Az Örs felé kattogva fölneszel:
„Figyeld az életed szekvenciáit:
Ezer kecses fioritura közt
Hol a refrén, kacéran visszacsengő?
Melyik a tűzpiros vezérfonal?
Mely hang zengőbb? Melyik a legkirályibb?
Mit is kívánnék? Strausstól az Elektrát.
Az Elektra most jót tenne nekem.
Az ágyúzás-szerű kódát szeretném:
Mint egy kivégzés sorozattüze!…
Az iPod mindig villámgyors vigasz.
Mi van, ha Blanka? És ha Fruzsina?
Kitérve bármely démonod elől,
Kicsúfolnád a saját életed.”
  A nép ritkul. Stadionok megálló.
„Na szóval, a Mannában vacsoráztunk,
S olyan pocsék volt mindegyik fogás,
Hogy tényleg elmondhatatlan. Kivéve
Talán a levest. Finom szürkemarha-
Esszencia. Viszont a papardelle!…
Brrrr! Ragadt tőle az ínye, az ínyem,
A szarvasgomba sem mentette meg.
Nem baj… Mikor Felliniről beszéltem,
Azt hiszem, unta. Metróépítők
Nyomában fut a kamera. Világít
A fúrófej mögött a tarka freskó.
A katakombák!… Bárhol régiség,
Gazdag város telérrel teli földje,
Mindig ráakadnak valamire:
Mithrász-szentélyre vagy hajtűre, mindegy…
Láttam, az arca lassanként fölenged.
Fruzsina, ő boldog volt aznap este,
Ott a Mannában, ott a pamlagon;
Figyelt vagy nem figyelt, de ragyogott:
»Most minden pillanat luxusöröm.«
Új kört rendelt. Fehérbor énekelt
Az ereiben. »Ha ilyen heves vagy,
A végén még elalszom«, ásított.
   Uramisten, micsoda képtelenség,
Hogy én meg ő. Bármilyen Fruzsina.
Gesztusaiban jelentéktelen,
De tüzel a szemében az önérzet.
És most azon kapom magam, na min?
Ajándékot szeretnék venni – hoppá!
Egy meglepetést, pont őneki – jé!
Nem csacskaságot: valami neki
Valót, valami személyre szabottat,
Valami Fruzsina-szerűt, ez az,
Valami igazán Fruzsihoz illőt.
A Pillangó s az Örs vezér között
Azon kapom magam, hogy érdekel.
Úgy képzelem, valahol a Blahánál
Egy ajtó most csukódik rá. Na jó éjt.
És úgy ragad el lassanként a hit,
Mint egy járvány. Próbálok ellenállni.
És nem megy, nem és nem. SILENCIO!
Az Örsre föl. Arany tapasztalat,
Hogy nem én merítem ki ezt a várost,
Hanem a város, ez a bizonyos,
Épp ez merít ki engem teljesen.
Nem akarom, hát hogyan is akarnám
Kicsúfolni a saját életem?
Ha őt kínálja tálcán Ganümédész,
Ha őt kínálja: el fogom fogadni.
El én, el ezt az üde Fruzsinát.
Most mit csinál? Valószínűleg alszik.
És altató nélkül. Vagy egy pohár
Bacardi után? Az kizárt. De alszik.
Negyed tíz. Jó kislány, nem ment bulizni.
Ilyenkor nyilván ágyban a helye.
Paplanján tiszta csillagrendszerek,
A párnáján mosolygó kifli-hold.”
   A városi, tegnapelőtti hó,
Akár a bőrző tejbegríz, olyan:
Elnézte résztvevően Mátrai,
Ahogy a déli naptól fölpuhult,
S estére pöttyös páncéllá szilárdult;
Szemléli most is, és trolira száll.
A karácsony előtti szerda este
A nagybátyjánál, Zuglóban találja:
„Yeah, Arany Ősz Nyugdíjas Otthon!, ez van,
Ilyen nevet ötölt ki valaki
Felelőssége teljes tudatában.
Naná, panel. Átriumos panel.
Középen a hatalmas műfenyő,
Boákkal, girlandokkal; sok lilába,
A bűnbánat színébe csomagolt
Díszdoboz lapul masnistól alatta;
Pompás égőit bekapcsolva hagyták.
A parkett laminált csíkjaira
Vetül a fényük. Hát csak hadd vetüljön.”
Most nincs zsivaj. Lefelé fordított
Kártyalapok az egyik asztalon.
Régebben gyakran járt itt Mátrai:
Végignézett a szépkorúakon,
Szemlét tartott a demensek fölött,
Mint egészséges, leendő demens;
Volt közöttük egy krumpliorrú nő,
Akinek égővörös volt a haja, itt-ott
Kacér gyöngysorok voltak belefűzve.
Volt napirendjük, otthagyták a tévét,
S négytől hétig elszántan pókereztek;
A krumpliorrú is verte a blattot.
Emlékszik rá, szigorú szomorúság
Ült a szemében. „Nem tudta megállni,
S beleszólt a szomszéd beszélgetésbe.
Kötelessége kekeckednie,
Látszott az arcán.” Azt mondta: „Fiam,
Te még egy pajkos gondolat se voltál,
Mikor én már Abbáziába jártam.”
   Kihaltak a folyosók. Itt lakik
Az anyja bátyja, Gerdesits tanár úr,
Mióta Pestre visszaköltözött.
„A Blanka apja… bár közük alig van
Egymáshoz, kívül s legfőként belül.
Blankával tíz éve elhidegültek,
Valami apróság volt az oka,
Valami apró mindenség.” A bácsi
Ágostonnal volt jóban, kezdetektől,
S a könyvtárát ő vette át. Megőrzi,
Megőrzi, úgymond, a nagybátyja művét.
Életében klasszika-filológus,
És tetszhalálában mákosan őszül;
Egykor diszkrét, csinos formára nyírt,
Mára bozóttá vadult körszakállal.
Az „ápolt kórushangzás” nagy barátja.
Időnként elered az orra vére,
S újabban nem mer hangversenyre járni.
„Édes fehéret kellett vele innom,
Amikor Szentendrén meglátogattuk
Apával… Az anyám sem szereti:
A Gerdesits-lányok egyként utálják.”
Takaréklángon él; mindig jegyezget!
A borítékokat kettészeli,
S a hátsó oldalukra jegyzetel,
Még beszélgetés közben is jegyez…
„Kedvence volt Aiszkhülosztól a Perzsák.
Sehol a perzsák, s nálam Aiszkhülosz.”
   A szertartásos „Szerrrvusz”. „Laci bácsi!”
Mátrai megpuszilja. „Ilyenek
A tág pórusai, közelről. Ennyi
Maradt belőle. Emberzúzalék.
És akárhogy is, de élni akar,
S közölni. Megremeg a szája széle.”
Nem látta vagy féléve Mátrai
A tanár urat. Hallgatja. Olyan
Furcsa a szava, mintha a saját
Elcsúszott szinkronhangja volna… „Röntgen…?”
Nincs összhang szó és szájmozgás között.
„Hogy mondod, Laci bácsi?” Mátrai
Lassan megérti: „Foltot látnak… árnyék.”
A tanár úr jegyez, megint jegyez.
Elszíneződés a hörgőinél…
„Tükrözni fognak, nem túl kellemes.”
Mátrait mindig megviseli a
Beszéd, a test komor titkairól.
Ő ezt az embert kicsit szereti;
Ezt az embert nem tudja fölemelni,
Ezt a nagybácsit itt kell hagynia
A parizeres zsömlék, bögre kávék,
A keresztrejtvények kupacai,
S a félig horgolt sapkácskák között,
E nyomott, fojtó, kénes levegőben,
A lopakodó ammóniaszagban,
E pókerező matuzsálemek közt
– „Lopnak vajon? és oda-vissza lopnak?” –;
Itt elvan. Még nem mozgásképtelen;
Pusztul, színes pokrócba bugyolálva.
„Mikor jön Blanka?” „Ha jön, holnap este.”
„Tudott-e: rólunk?” – fürkészi a bácsi
Arcát. „Iszonyú perverz, hülye helyzet.”
Mátrai eszmél: hozott egy palackot.
Tokaji furmint. Kibontják. Alig
Isznak. Ő menekülne. „Máris indulsz?”
És kifelé a krumpliorrú nő
Jön szembe, a mosdóból. És köszön.
Mi az, hogy: „Kellemes ünnepeket?”
Micsoda iszonyú szó: kellemes.
Éppencsak eléri a metrót Mátrai.
Egy kórus ápolt hangja a fülében.
És éjjel nagy hószakadás a szívre.
   Hószakadás, szünet. Hó és szünet.
Csütörtök: találkoznak Fruzsinával!
Száz év után fölhívta Mátrai
A parlament gyorsíró bajnokát,
S magában egész nap dédelgeti
Az este tervét. „Nincs az iWiWen,
Ez jó ízlésre vall. Fogom szeretni?
Fogom szeretni az önérzetéért,
A tíz perc munka-tíz perc pihenőért.”
Most ajándékért szalad a Mammutba.
„Az ékszer sok és a parfüm kevés.
Díszalbum, nem jó. Ez karcsú ilyenkor.
Rénszarvas-mécs?… Nem az ő stílusa.”
   És most itt áll előtte. „Little girl…”
Fruzsina barna, vékony, mégse vézna;
Fiús-rövidre nyírva a haja.
Madárcsontú, japánosan törékeny,
S ma nagy nő. Lovaglócsizmát visel,
És fehér, mintás harisnyát alatta.
Elnézi kemény combját Mátrai;
A csizmaszár s a szoknya közti sávon
Pihen a szeme. Átmelegedik,
Úgy áll a farka, hogy belépirul,
És kalapál a szíve hevesen.
„Facér?… Kívánatos, zavarba ejtő,
Még a bőre is nipponi fehér;
Nem vad, de mégis: vadóc manga-lány most.”
Besétálnak a Vörösmarty térre,
Hogy meghallgassák a toronyzenét.
„Mátrai Ágoston, tudod te, hogy
A Gerbeaud-ház nemes homlokzatán
Egy ablak délután ötkor kinyílik?
Elzsongító aláfestés, komoly
Kürtszó és fényjáték kíséretében
Kinyit az ádventi kalendárium
Aznapi ablaka. S mögötte kép van…”
Számos tünemény lent a téren is,
Melynek középpontját kijelöli
A költő szobra, fölfújt fóliában.
Fából faragott betlehemi jászol,
S karéjban elrendezve körülötte
Mind az úgynevezett vásárfiák:
Szűrrátétes, cserép, festett üveg.
Vad bábjáték. „Figyeld, a színpadon
Épp Vitéz László püföl egy gazembert,
Nagy péklapáttal, könyörtelenül!”
De őket már a pult érdekli. Korty
Pálinka? Kísértések: körte, alma,
Cseresznye? Egy falat kürtőskalács vagy
A „töki pompos” jó szalonnaíze?…
A pecsenyésnél illatorgia,
Amely a korzó széléig szivárog.
„Uram, akkor legjobb a hús, ha enyhén
Savanykás almalével van leöntve”,
Dörzsölgeti nagy tenyerét a mester.
„Vagy mégis inkább lángos, Fruzsina?”
„Részemről bögre forralt bort, lehet?”
Szereti, már ezért a „lehet”-ért.
Az erkélyen, fönt a harmadikon,
Akkor szólal meg az a büszke fanfár,
Mely bárcsak új napok nyitánya volna.
És majdnem az; de követi a túlzás:
Harangjáték, negédes szószban úszó.
   A földalatti nyugodt, mintha két
Síház közt közlekedne: ingajárat,
Finom néppel megtöltve hét felé.
„Egy jó apa nyerítő hintalóval
Kedveskedik a csemetéinek,
Csomagjából kilóg a pej nyaka:
Hozzájuk képzelendő egy nagy este,
Mely irigylendő, a fenébe is.”
Az Oktogonon szállnak le. A fényár
Beférkőzik a kis zugokba is,
Csóvákkal, betlehemi csillagokkal;
És pillantásukat magára vonzza
Egy retrócsíkos kávéház, a Menza,
Hol pezsgő pukkan, mécset gyújt az advent;
Két szisszenő poén közt omlatag csend.
Fruzsina kibontja a csomagot.
„Micsoda óra, édes Istenem…”
Tényleg Swarowski… Úgy érzi magát,
Mint akire lázasan licitálnak.
„Akárki ülhetne a helyemen.”
„Nem, Fruzsina, minden nagyon komoly.”
„Elsőre karcosnak találtalak,
Mohónak aztán, s gyöngédnek közelről.
Biztos meghalt valamelyik szülőd.”
„Igen, az apám. Autóbalesetben.
Tizenkét éves voltam, rajta csüggtem.”
„Nagyon szeretted?” „Őt aztán nagyon.
Főkertész volt, és mindig balszerencsés.”
Az élet: fém csöngése, surrogás,
Ahogyan megterítenek nekik,
S ahogy kirázzák az abroszt utánuk.
„Istentelenül szerelmes vagyok.”
„Nem vagy szerelmes, csak istentelen.”
„Hozzám vagy hozzád?…” „Mindenki haza.
Kissé gyors volna így, nem gondolod?
„Vicceltem. Dehogyis letámadás…”
„Hívsz egy taxit nekem?” „Nekünk.” „De kettőt.”
„Tényleg? Én itt most kosarat kapok?
Teneked kosárfonó műhelyed van?
Te kosárból szereztél diplomát?”
„Nanana… Monsieur, köszönöm az estét.”
„Megvan a számom.” „Megvan; és ha megvan?…
Az egész estémet bearanyoztad.
Ez arany fejleménynek épp elég.”
   Ó, tombol már a téli főszezon,
És izgató sítábor-hangulat van!
Karácsony mindenütt és mindenáron.
S akad minden estére sűrű program;
Vernisszázs, hol a túlhabzó közönség
Takarja csinos testével a képet;
S hangverseny, amelyen a zenekar
A közönségétől nem látható.
„De Bach ronggyá játszott Magnificatja
Azért még 1001-edjére is szép…
A fúvósok, vonósok, s öt komoly hang!
Irgalmas szívem!”, töpreng Mátrai,
Egyik reggel fölhívná Laci bácsit;
Kirobbantaná a tanár urat
Az elfekvő poklából egy estére.
„Csak egy estére? De ugyanoda,
Összkomfortos és halálpatinájú
Vackára kéne visszatérnie.
Nem jobb, ha többé nem is lát világot?”
Itt kurtán káromkodik Mátrai.
Doktor Donnerrel megy el a MüPába.
Kakasülőre kapnak csak jegyet,
De mit se számít, mert a szólamokba
Belezendül az egész nagyterem.
A földszinten Karányit veszik észre:
„Ez egy hivatásos műélvező.
Barbár cipőjével üti a taktust.
Egyik kezével a karfán dobol;
Az öklével támasztja súlyos állát,
S hosszú mutatóujja fölszalad
A járomcsontjáig; ájuldozik,
Mindig túlozva, grimaszolva élvez!…
Ő közelebb hatolt Bach centrumáig,
Mint akármelyikünk – ezt üzeni
Cipővel, könyökkel.” Így Mátrai.
„Szólítsuk meg?” „Dehogy! Összezavarnánk.”
A nagyszünetben tesznek egy komoly kört,
S a nőket nézik két pezsgő között.
„Ötkor kelek!”, döbben rá Mátrai.
   Rádler, a templomjáró javasolta
Az „angyalos misét” a Pasaréten.
Perverzióból, vagy ki tudja: heccből?,
Másnap hajnalban rórátéra mennek
A dúlt, kialvatlan Mátraival.
Micsoda ötlet, magyar, mazochista:
Bemelegítés a csodára, hatkor!
Hadd szóljon: „Harmatozzatok, Egek,
Onnét fölülről”, hintse szét a szószék
Ádvent végső hetének harmatát.
A náluk buzgóbb hívekkel vegyülve
Mormoljanak Úrangyala-imát;
Vagy bóbiskoljanak hűvös homályban,
Ha túl sok volt egymásból és az évből!…
„Fruzsi megkínált az illúzióval.
Így volt jó, épp csak érintettük egymást.
Naná, hogy nem adja olcsón magát!
Még sohasem láttam a tárgyait,
A címét sem tudom, szokásait sem,
De ismerősebb minden rokonomnál.
Még nem adom föl”, mormolja magában
A kaktuszember. „Valamicske távlat…”
A nap végén átfutja telefonját,
S a híváslistát törli Mátrai.
   Szenteste, ahogy minden év utóján,
Az édesanyjához hivatalos.
Verocska nagydarab, vitális, önző
Nő, szép a maga módján. Mert amúgy
Egy valóságos energiavámpír;
Jellemszínésznő a Nemzetiben.
A Szent István parkból jön Mátrai.
A kódot tudja. Fönt megáll az ajtó
Ismerős kajütablaka előtt.
Ádventi koszorú a rácsra kötve,
Kis csöngettyűvel, tűzvörös szalaggal;
Derűs az antré, mert a fal mögött
Egy tűzvörösben izzó asszony él.
Túl sok cukor. És túl sok szavalat.
Csönget – nincs kulcsa, évek óta nincs –,
Aztán: „Ágoston…”, és „Szia, anya”,
És: „I’ll be Home for Christmas”, odasúgja,
És meg is hajol szertartásosan;
Alázattal, miként is máshogyan.
„Színésznő vagy, de mekkora színésznő?”
„Csak óriásit tudnál elviselni.”
„Csak óriásit nem”, így Mátrai.
Ebben a házban az öccse a kedvenc.
Az informatikus, Balázs, a csöndes.
Szétnéz a nappaliban Mátrai.
Húsz év. Itt nőtt fel. Megvan a szobája.
Az íróasztala. A perzsaszőnyeg.
Lüszteres, zöldarany Tiffany-kelyhek.
És semmihez többé semmi köze,
Csak apja fényképéhez a keretben,
S a gyászszalaghoz. Látta, évről évre
Hogy ellepték a premierfotók,
A színikritikusok díjai:
„Minden idők legjobb Atáliája…”,
Fakó vagy harsány színházi plakátok
Az okkersárgára mázolt falat.
Kis asztalon az apja szegmensíves,
Tömörréz levélnehezéke; meg
A papírvágó kése: ismerősen
Csukódik össze. Ennyi megmaradt.
„A fát szokás szerint túlméretezted,
Balázskám, most is több húsz centivel,
A csúcs megint a plafont bökdösi?”
De nem. Idén jó, egész takarékos,
A talpba pontosan beléfaragva,
És élő, és ezüst. Vera pakolgat.
A vikszelt padlóra lehuppan egy
Szegfűszeggel teleszurkált narancs.
„Laci bátyádnál jártál?” „Hogyne, jártam.”
„És jól van?” „Na… Ne bolondozz velem.
Azért szurkolsz, hogy pocsékul legyen.”
„Te nem vagy normális.” „Az is lehet.”
Most végigveszik a rokonokat,
Anekdotázva. Néhány névre csak
Ümmög. Blanka nevére összerezzen.
„Anyám nem tudhat semmit, evidens”,
Gondolja idegesen Mátrai
A damasztszalvétán végigsimítva.
Blankát fölhívni nem szabad, tilos.
Ők tegnapi pár. Egymás mérlegén
Immár észbontóan idegenek;
Olyanok, akiket szenteste s -éjjel
Egy röpke csilingelés sem köt össze,
Akik közt ötbetűs jelszó se fut.
És nincs karácsonyi kibékülés,
Hiába exek. Hiába család.
   Kortyonként nehezül el Mátrai,
És lassan szimatol a levegőbe.
Az illatlámpában fahéjolaj
Párolog. „Javítja zilált kedélyünk.
Ne feledd: afrodiziákum is!”
„Na ja, világi nő vagy, mindig aktív.”
Ádventi kényszer, téli kötelesség!:
Minden ajándék telibe talál,
A csecsebecsék s a nagy tételek:
A szivargyújtó. Szájfény. Karkötő.
A krómacél szalvétagyűrű-szett.
Az USB-lemezjátszó, Balázsnak…
Bevált megint a termékcsere-program,
Mindenki abszolút elégedett.
És majdnem szálkamentes a halászlé,
S jó a rumos-gesztenyés pulyka is,
Aszalt szilvával töltve, mint tavaly;
Az összetartozás paródiája.
A pianínóhoz lép Mátrai;
Unt billentyűket simogat keze,
Aztán a telefonja gombjait;
Jön a karácsonyi körkapcsolás,
De egyik próba sem hoz friss gyümölcsöt:
Donner foglalt; kikapcsolva Karányi;
Novák kedvetlenül dünnyög bele
A kagylóba; Rádler nem veszi föl;
Hallgat Diótörő s Egérkirály;
Sehol Mr. Scrooge, bár a levegőben
A régi karácsonyok szelleme.
Föladja vágyát, hogy kommunikáljon,
S fotel mélyére süpped Mátrai.
   Elindul új családjához az öccse
(A gyerekekkel holnap jönnek át);
Az anyja elbóbiskol – szája nyitva –,
S ő beléfeledkezik az adásba:
Éjféli misét közvetítenek
A kónyapusztai birkahodályból:
Igazi bús, nagy, hortobágyi éjjel.
Az atya szépen üti meg a hangot.
„Azokban az arénákban, ahol
Régen nemes versenyek folytak, akkor
Gladiátorok vívtak életre-halálra.
Az erkölcsében megroggyant, cudar
Nép emberek és jámbor állatok
Kiomló vérében gyönyörködött.”
És újratölt, s még rátölt Mátrai.
„…Mert Jézus nemcsak tanítást adott,
Hanem fölemelte a szívet is,
Annak befogadására, hogy Isten
Minden helyzetben határtalanul
Szeret minket…” Így van, nyilvánvalóan.
„Szeret téged, szeret téged az Isten.”
Kétségtelenül így van, legalábbis
Éjfélkor, amikor az ember immár
Egy szép palack óborral súlyosabban,
És behímezve öltönyét a jólét
Skófiumával, pár órára boldog.
   Mocorgás. Látja, Verocska fölébredt.
„Nem ettél bejglit.” „Bocs. És köszönöm.”
„A lényeg a dúsgazdag töltelék!,
A tészta csak jelzés”, így Mátrai.
A látványától is émelyedik,
De mégis zsebre vág egy bejglivéget.
Háromnegyed kettőkor ér haza.
Postája: csupa karácsonyi spam
Között egy váratlan, rövid levél.
„Hiányzol.” Blanka, persze, régi Blanka.
O Come All Ye Faithful – baráti ének
Zúg át a házon, s megtapad fülében.
„Na és mi lesz, Jégcsap királyfi, fölhívsz?…”,
Ezt firtatja ez a bájos levél,
A megbocsátás téli szellemében.
Most örüljön vagy sírjon Mátrai?
Csak udvariasság, mit visszaír.
Talonban Blanka; közel Fruzsina.
„A fiad vagyok, boldogtalan ország.
Bocsásd meg: nem vagyok boldogtalan.”
 
 
*Részlet a Protokoll című verses elbeszélésből

Vélemény, hozzászólás?