Noha lassan egy év telt el azóta, hogy a szöveg megjelent, a színházakban nem történtek akkora változások, hogy ne lenne aktuális még ma is ez a téma. Lévén, hogy életem színházi előadásokon töltött idejének körülbelül nyolcvanöt-kilencven százalékát a közönség soraiban ülve töltöttem, szereztem több kellemetlen, mint kellemes emléket innen (is).
Bátornak lenni tényleg nem könnyű egy rossz előadás végén. Mert a rossz előadás arra predesztinálná nézőjét, hogy minél hamarabb szabaduljon ki abból a sötét lyukból, ahova másfél-két órára bedugódott; hogy ne maradjon előadás után beszélgetni színházlátogató társaival; hogy magába fordulva csámborogjon hazafelé a sötét utcákon; a villamoson ne keresse az emberek tekintetét. Bátornak lenni azért sem könnyű, mert a szereplők kijönnek meghajolni, és tapsot várnak. Hiába egy részük nem kívánná a megjelenésnek eme hajlongós formáját, általában ez is rendezői utasításra történik: tapsrend, miegyéb. (Patinás helyeken vasfüggönyig is elhúzzák, gyér közönség-megnyilvánulás mellett is akár.)
A Bérháztörténetek kapcsán persze szó sincs rossz előadásról, sem sötét lyukról, viszont maradásról sem.
Kiket fosztunk meg a tapstól, kérdezed, noha a legfőbb kérdés itt, azt hiszem, nem a kik-en van, sokkal inkább a megfosztáson. Megfosztás-e, ha előadás végén nem tapsolhatunk? A szórakozott közönség mélyrétege nem csak az előadás végén reagál. Szólva itt röviden a nyílt színi tapsokról, a hangos kacagásokról és a kommentáló nézőkről is – mert őket sajnos sosem fogja leszoktatni a színház eme, mások számára kellemetlen szokásairól. Talán ha előadást csinálna róluk…
Jó példa a „nem megfosztásra” a Bérháztörténetek. Attól, hogy nem jöttetek ki meghajolni, a közönség nagyobbik része még tapsolt. Nem azért tapsolt, mert tetszett vagy nem tetszett neki valami, hanem: megszokásból. Mert gyerekkora óta úgy jár színházba, koncertre, hogy kifejezésének hangot is ad.
Kornis Mihály így ír a tapsról: A néző joga.
De ezt is írja róla: A taps már nem fejezi ki a néző véleményét. Mindazok, akik nem szívből, hanem udvariasságból tapsolnak, nem is sejtik, hogy ezzel a színházat a sírja felé terelgetik. Ahol nem lehet megbukni, nem lehet komolyan sikert aratni sem. Akkor az egész csak képmutatás. A színházlátogatás fárasztó társadalmi protokollá válik, a nézők tenyércsapkodással függönyözik el közönyüket.
Nem a néző felelős azért, hogy a taps udvariassági gesztussá csökött. Ő mindig is a legnaivabb résztvevő volt e több ezer éves társasjátékban. Meglehet, azért tapsol mostanában mindig egyformán, ütemesen, mert komolyan már soha sincs elragadtatva attól, amit lát. Korunk nézőjét a színház nem érinti meg. Korunk közönsége nem szereti kinyilvánítani az igazi véleményét. Gyanítom: unatkozik, de attól fél, hogy ez már a színészeknek is feltűnik.
El akarja oszlatni a gyanút, tapssal kompenzál; bizonygatja jelenlétét. Azon a napon, amikor a színházban egy előadás majd újra meg fogja osztani a közönséget: egyesek bravózni, mások dühödten fújolni fognak: a műfaj – és nézője! – kilábalt a bajból.
Úgy vélem, a megnyilvánulás ezen formái, melyeket Kornis az utolsó mondatban ír, ma még csak koncerteken és politikai rendezvényeken valósulnak meg. Jobb pillanataimban szeretném azt hinni, már csak egy hajszálnyira vannak ettől a színházi előadások is, azonban sokszor mutatkozik meg ennek az ellenkezője. Nyilván összefügg azzal, megtalálja-e egy előadás a közönségét (lásd például a 2007-es Frankenstein-terv a Bárkán, vagy mondjuk Zsótér rendezései a József Attila Színházban és máshol, de azt hiszem, a legtöbb független színházi előadás is ide sorolható – nem a minősége, inkább a vagylagos közönsége miatt), de nem lehet csak erről szó. Leginkább talán még a bemutatók közönsége tud őszinte lenni. Ha van bármilyen, a többi előadástól eltérő reakció (nagyobb taps, lábdobogás), még itt mutatkozik meg leginkább. (Kivételt képez ez alól természetesen a Madách és a Budapesti Operettszínház, ahol elő sem fordulhat, hogy félórás taps nélkül érjen véget egy előadás.)
Azt gondolom azonban, az előadás alatt a közönség közepéről felállni és kimenni sokkal inkább illetlenség és kellemetlenség (a többi néző számára is), mint kifejezési eszköz. (Persze manapság még csak annyi a bátor néző, hogy számukra a sorok szélén kényelmesen akadna hely, hogy másokat meg ne zavarjanak állítólagos vagy tényleges élvezeteik közben.) Ez tehát, ha el is kezdődne, (lehet, hogy elkezdődött?), nem nyerne utat magának. Noha magam is vágyom egy olyan színházi világba, ahol a lehető legőszintébb formákban testesül meg mind a közönség, mind a szereplőgárda, rendezőjével, tervezőivel az élen, természetesen, ma még a csíráját sem látom egy ilyen közösségnek. Lehet-e ilyen? Hol lehetne, kellene elkezdeni? Kinek kellene elkezdeni? Kell-e hozzá provokálni? Kinek kell provokálnia kit?
A Bérháztörténetekben ti tettétek meg az első lépést a közönség helyett. Nem kértetek tapsot, s nem is kínáltátok magatokat. Ha azonban egy vágyott kétoldalú kommunikációról beszélsz, miért nem egy beszélgetéssel folytatódik az előadás? Avagy miért nem fórumok intenzív használatával? Ehelyett ki lettünk tessékelve, megnyílt az út kifelé, mégiscsak hátra. Vissza a valóságba. Egy zenélő sötét lyuk mellett mentünk el, amelyben ti magatok maradtatok, és kommunikációról szó sem eshetett.
Kapcsolódó bejegyzések