Csatlakozás vagy a nulladik szeminárium
Nyár van még mindig, a rekkenően egyértelmű, amely önmaga, tehát hősége felől nem hagy kétséget, és most porzik benne ez az ácsolat festékszagúan, mikor eldobognak rajta a pincérek; karjukon a hangedli fehér és tiszta, rajta a tálca ezüst és csillogó, azon jeges limonádé vagy tea a deres kancsókban. Az árnyékba készített vizes edényhez madarak érkeznek fürdeni, erre figyel most, ahogy szétválik tollukon a víz, cseppről cseppre, és szertefutnak, akár az üveggyöngyök. A terasz tetejéről függő gyékény nem tartóztatja föl az alkonyati napot, csupán pásztákká szűrve lengeti, szétszaggatva a Krétyjen szájából előkavarodó füstöt. Most, amolyan ügyetlen csoszogást hall, mintha valaki csak félig bújt volna a cipőjébe, hogy levigye a szemetet. Krétyjen hátra pillant, hát persze, persze, hogy Fomics közeledik. Mit keres ez itt? – méltatlankodik magában –, hogy idegesít ez a jóindulatú csoszogása. Krétyjen nem szereti Fomicsot, ahogy az mindenhová becsoszog alkalmatlanul, kezében megsárgult aktákkal, aztán mindig leejti azokat, és mindig pontosan úgy, ahogyan csak is ő, Fomics tudja ezt megoldani, majd szabadkozik egy keveset, és máshová csoszog be, hogy ugyanígy tegyen ott is, pontosan ugyanúgy. Krétyjen képtelen tovább várni, hogy végre elérkezzen Kátyja. Érkezik hát ezért is, és most mozgékony bokáira pislákolnak a terasz lépcsőjének valahány fokát díszítő teamécsesek. Észrevétlenül közeledik Krétyjen felé, akár egy fölforgató filozófia a köztudatba, és most sokféleségéből csúszik össze hatásában a tér, amint megérinti Krétyjen vállát és valami olyasmit mond, hogy szia, régóta vársz már rám; és az idő…, igen az idő, az haldoklik bennük, és milyen szép, ahogyan lassan, immár nélkülük telik. Miközben Kátyja poharába limonádét tölt, Krétyjen szeretne szabadulni a bárgyú mosolyától, ami ilyenkor, a vele való találkozást követő pillanatokban nyílik fel száján, ám úgy érzi, semmi mással nem tudná helyettesíteni azt a meghatódást, melyet ilyenkor él át; most pedig hirtelen, bágyadtság áramlik az élmény után, ezért rendel feketét, hosszan és duplán, hogy tovább pörgesse magát, tej és cukor nélkül. Aztán újra a mosoly, a bárgyú. Hűsen ered el az eső, de nem az, amelyik csak megnedvesíti a forró deszkákat és a port, hogy aztán a fülledtséget fokozza, inkább az, amelyik ritkán fordul elő, amikor a július vagy az augusztus közepéből, hirtelen október vége, esetleg március eleje lesz, és mindketten lúdbőröznek már, amint forró hónuk alá kap a hűvös, esti szél, amely pasztellszínű lampiont himbál amúgy az asztaluk felett. Krétyjen elé kerül végre a fekete, hosszan, tejjel és cukorral. A szél, az esti, Kátyja felől fúj, és a lány vanília illata Krétyjen orrába csavarodik édesen, így párosodva benne a Kátyja szeméből táruló mélységgel.
Belőle nyílhat az Elízium – érzi Krétyjen meghatódva újra, és a hősökre tekint a végtelen mezőkön, amint aranyló búzatáblák között vágtatnak az üdvösségben.
Kátyja, kinek önnön szépsége élmény inkább, nem állapot, egy történetbe fog, mesélni kezd, ám Krétyjen képtelen figyelmesen hallgatni, mert… Hogy figyelem most is – gondolja Krétyjen – tanulmányozom, akárha egy kiveszőben lévő faj utolsó példányát próbálnám bemutatni, leírni – és valóban, hány hasonló szempár pusztulhatott már kihunyva Krétyjenbe, hogy nem érinteni, megragadni akarja ezt a valóságot, hanem szemlélni csupán… Ez hazugság! – gondolja, és majdnem felkiált újra, igenis ölelni és csókolni akarom ezt a valóságot, ezt az utolsót, hiszen nézzenek csak rá, hát ilyen lehet az Elízium bejárata; ostoba vagyok, ostoba, hát hogy történhet ez meg?! Kátyja valóban kétségbeejtő, egyre inkább és szó szerint, hiszen, mintha ő lenne Krétyjen számára az az új és gyönyörű kétség. S bár Krétyjen valahányszor azt érezhette, amit most is, hogy mindig az éppen új kétség lesz a végső, annak végérvényét soha sem sejtette még ennyire erősen. Bár az is igaz, az új kétség folyton nagyobb lehetett az őt megelőzőnél, legalábbis a duplája. „Ez valami kibaszott Richter-skála…?” – kacarászik Lüszien, de ezen talán csak ő nevet már. „Szóval, azt hiszed, azt hiszed, hogy szeretsz?! Ó, ha tudnád, hogy a szerelem megkerülhetetlen és ha most, ebben a pillanatban, ha bárhová fordulnál is, abba kellene, belénk kellene hogy ütközz! Ha értenéd, hogy ha mindez igaz volna, olyanná kellene szeretnünk egymást, amilyenné lenni szeretnénk! Ó, ha tudnád, hogy nem szeretsz, nem szerethetsz!” – azonban mindezt, inkább csak gondolja Krétyjen és sírni szeretne, áramlani mégis, de most arra ébred, ő csak az arcát eltakarva tudna, igen, pontosan úgy, keservesen, fölszakadni, mint a seb. Kátyja, el-elakad történetében, mikortól kigyullad Krétyjen arca és elhallgat, amikor annak lázas, pirosas szeméből a könnycsepp gördül alá, az egyetlen.
Ez itt a mélypont. Mondanátok valamit? Most nem jut eszünkbe semmi – érzik mindketten egyszerre válaszul és elcsöndesednek kicsit.
Kátyja biztosan létrehozná őt – ez jut eszébe most Krétyjennek és az, hogy talán éppen azért, hogy később porig rombolhassa és fölszántva létének nyomát, sóval hintse be. Krétyjen most szárnyalni szeretne visszafelé, szárnyalni a szöveg – mint vad domborzat – fölé, a szabadságot valóságként élni át, repülni az otthonos táj felett, akár egy hatalmas… – „…kultikus madár” – szól Lüszien.
De Kátyja, most magához húzza hideg kezét és erősen szorítja azt, s mintha azt mondaná, mintha Krétyjen úgy hallaná, hogy ezentúl én óvlak majd a kialakulástól! Aztán simogatni és csókolni kezdik a másik arcát, egymás nyakát cirógatják vékonyan, érzékenyen. És Krétyjen, lehet, érzi már, hogyan ér majd véget ő, igen, mikor szájon csókolják egymást, és a nyelvük a másikéra csúszik. És Krétyjen talán akkor, akár a valahányadik befogadás során hatni kezd, és mint egész tolulhat a teljességbe, hogy valamiféle jelként hulljék érkezése során, és mint különös alkalmazás essen szét, és csak módszer maradjon utána, vagy az sem.
De az is lehet, hogy nem jut a teljességbe, hogy nem juthat, mert éppen attól sohasem szakadhat el, mintha Vénuszt minduntalan visszalöknék a habok közé, akár a zajba, hogy aztán újra a part felé törhessen. Éppen úgy, ahogyan Fomics csoszog, ahogyan Razumihin segítőkész, miként Luzsin pocsolya és Szvidrigajlov rejtélyes, hogy egyszer partot érjen talán, ahogyan Vronszkij szereti Annát és Rogyion elkövet. Erre gondolhat most Krétyjen; és arra.
A költészet mint esemény – Borbély András kötetének bemutatója
Karnevál – Körutazás a magyar irodalomban (vitaindító)
Hamvas Béla Karneváljáról számtalanszor leírták, hogy „magányos” műalkotás. Mindenesetre tény, hogy az elemzők többsége nem is próbálta meg a magyar irodalmi hagyomány alapján értelmezni a művet. Ámde mit is jelent a „magányosság”, az „összemérhetetlenség” – és egyáltalán érdem-e ez? Lehetséges-e magyar nyelven egy semmilyen más magyar műre nem hasonlító elbeszélést létrehozni? A regénnyel kapcsolatos sommás, többnyire egymondatos kritikai ítéletek, címkézések (Kemény Katalin. „beavató regény”, Nagy Sz. Péter: „nagyszabású csőd”, Török Endre: „a létről leszakadt ember őrülete”) is mintha a Karnevál más magyar művekkel való összemérhetetlenségét húznák alá. Ráadásul Hamvas a regény irodalomelméleti kérdéseket is boncolgató „függönybeszélgetéseiben” sem utal magyar irodalmi előképekre.
Hova is tartozik a Karnevál a magyar irodalomban? Vajon fel tudjuk-e vázolni a regény századfordulós vagy a 19. századi regényhagyománnyal való összefüggéseit?
A Hamvas-műben mindvégig emberek beszélnek más emberekről vagy éppenséggel eszmékről, ám ezeket a „nagy beszélgetéseket” nehéz valamilyen létező földrajzi térben elhelyezni. A regény érdekes összehasonlításokat kínál Miroslav Krleža néhány abszurd szatírájával és más Monarchia-regényekkel is. Hiszen a „város”-nak, ahol a „vörös hajú segédfogalmazó”, Bormester Virgil a származása titkát keresi, vannak a 19. századi felvidéki városokra emlékeztető vonásai: társas élet, rendszeres összejárások, a Monarchia viselkedéskultúrája, gesztusrendszere – miközben mindenhol ugyanazokat a „megbüdösödött sorsokat”, „odakozmásodott életeket” találjuk.
Ámde a Hamvas-műben nem a szokványos módon konstruálódik meg a nyelvi és nemzetiségi identitás monarchikus zavara. A Karneválban bemutatott össztársadalmi válságnak – bármennyire is hasonlít az a Kákánia-életérzéshez – nincs ugyanis szociografikus vonzata: a regényben szinte nyoma sincs osztály- vagy etnikai ellentéteknek. Léteznek ugyan stiláris jegyekkel is leírható osztálykülönbségek, könnyen karikírozható „nyelvi szerepek”, ámde a zűrzavarnak, az őrületnek ennél mélyebb, egzisztenciálisabb a jelentősége. Ráadásul a regény szereplői szatirikus-parodisztikus torzfigurák maradnak Kákánia bukása után is.
A regény példázatszerű jellegét a tárgyi valóság furcsa hiánya is felerősíti. A Karneválban csak kevés olyan leírást találunk, ami a szövevényes cselekményt valamilyen szociokulturálisan is ismerős fizikai valósághoz kötné. A helyszínváltoztatásnak sincs sok jelentősége, Bormester Virgil ugyan vonatra száll, de mindenütt ugyanazokkal a különcökkel találkozik. A városnak, ahova megérkezik, egyáltalán nincs neve, noha még az utcaneveket, sőt a házszámokat is pontosan ismerjük (Hárombéka tér 4. stb). Ráadásul ebben az elbeszélésben, ahol szinte az egész földgolyót beutazzuk, ahol eljutunk Kínába, Afrikába, Dél-Amerikába, a helynevek egy részéről kiderül, hogy kitalált nevek, mint például Licsipancs.
Talán a szabad függő beszéddel, a nehezen követhető nézőpontváltásokkal érzékeltetett relativizmus is teszi olyan „megfoghatatlanná” a szereplőket körülvevő tárgyi, fizikai környezetet:
„Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd Vissza. Pipafüst, petróleumszag.
Reggel valaki, világos hang, egészen világoskék, egy kicsit színehagyott világoskék hang azt mondta:
Itt lakik Bormester Virgil úr?
Itt lakik, szólt Auguszta Kornélia, itt, kérem, tessék befáradni, azonnal ―
Hölgy keresi, hölgy, Améline tanárnő ―
Améline ―
Bormester úr, önt keresem. Kérem, jöjjön velem, igen, elkísér? Itt nem, ez a környezet szörnyű, ugye elkísér? Kérem ―
Améline már nem a régi. Hol van a férfiak és a nők elválasztásának az eszméje, a női állam megalapítása, hol van már a matriarchátus morális szigora, az amazon, hol van már Améline, a régi?…[1]”
Vajon ki látja Améline-t? Ki beszél róla? Az elbeszélő vagy Bormester Virgil? A „tárgyszerű”, fizikai valóság szinte feloldódik ebben a sajátos szabad függő beszédben. („Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd. Vissza. Pipafüst, petróleumszag.”)
Nemcsak a tér labirintus, hanem maga az idő is. Az egyik rögeszmés szereplő, Fillér Joachim szerint az egész időszámításunk elhibázott, Flórián, a Licsipancsról fantáziáló hóbortos ügyész pedig kifejti, hogy bizonyos emberek történetei a múltban folytatódnak. Az idő ilyen „incidensei”[2] azért is tanulságosak, mert a „karnevál”, a szereplők eszelős rögeszméssége lényegében a legnagyobb történelmi incidensek során sem változik.
Az idő labirintusában azonban egy különös „incidens” mégiscsak fontos szerepet tölt be, ez pedig az 1914-es év, a várva-várt „beteljesülés” ideje. Erre az esztendőre a cselekmény kezdetén (1884-ben) a legkülönfélébb spekulációk, apokaliptikus remények irányulnak. Barnabás szerint 1914-ben a tudomány „az egész földön végleges diadalát fogja ünnepelni”, Ágoston atya úgy véli, hogy a föld abban az évben „nyögve az égre kiált”, és tűz fogja elemészteni, Herstal Raimund pedig a „nagy békekorszak” bekövetkeztét reméli.
A regénybeli 1914-es év aztán rácáfol a szereplők várakozására. Vagy mégsem? Mégsem olyan egyszerűen? Ebben az évben találkozik Bormester Mihály Herstal Raimunddal, a vér szerinti édesapjával. Életükben először és utoljára találkoznak, de nem ismernek egymásra.
Ámde a Karnevál különös alapszituációja, filozófiai utalásai, alkímiával kapcsolatos jelentésrétege sem fedheti el, hogy a műben rábukkanhatunk a 19. századi magyar próza és különösen a Mikszáth-elbeszélések jellemző jegyeire is. (Ami nem jelenti, hogy más elemző ne tájékozódhatna bármilyen más irányba is.)
Hiszen az abszurdba hajló szatírának a magyar irodalomban már Hamvas előtt is voltak képviselői. Mikszáth Tót atyafiakjában is megfigyelhetjük, hogy miképp vált át abszurdba az anekdotikus-komikus-zsánerszerû ábrázolásmód.[3] Az Arany-kisasszony novella hősei (a sohasem-élt gyerekeiről adomázgató Luppán lovag, az „aranycsináló” Csemez István és Csutkás „csüggnek rajtam”-tanár úr és a nevetséges szerelmespár) épp olyan groteszk módon beszélnek el egymás mellett, és olyan szívtelenül közömbösek egymás iránt (nemcsak a barátok, hanem apa a lánya iránt is), mint a Karnevál hősei.
A fekete várost pedig nemcsak „a paranoia, a fantasztikus átértelmezések és szerepcserék lendülete[4]” hatja át, hanem az örökös értékzavart és bizonytalanságérzetet kifejező farsang hagyományos szimbolikája is[5]. Ám érdekes, hogy az abszurd „életérzés” Mikszáthnál soha nem univerzális, hanem mindig „helyhez”, „bizonyos helyekhez” kötött: Nedec, Lőcse, Selmecbánya, Beszterce… stb.
A fekete város azért is kínálhat jó összehasonlítási alapot, mert itt az abszurd különcködések nem valamiféle nosztalgiából, tragikus vagy kedélyes „időtévesztésből” fakadnak,[6] hanem a mindent átjáró bizonytalanságból és persze a mások érdekei, mániái iránti totális érzéketlenségből. A Karnevál „monomániákusai” sem „avíttak”, nem kívánkoznak valamilyen régen volt múltba, a képzelgéseik is a jövőre (az 1914-es évre) irányulnak.
A legabszurdabb, a Hamvas-műre emlékeztető „karneváli parádét” mégsem A fekete városban, hanem a Beszterce otromában találjuk. A Vág mellett rendezett fogadás során már senki és semmi nem az, aminek látszik. A besztercei „ünnepi küldöttség” színészekből áll, akik a jelenetben a magyar történelem szimbolikus fordulatait (honfoglalás, török elleni harcok, szabadságharc) parodizálják. A szerep és a színész, a maszk és az arc itt végérvényesen szétválik.
Talán a saját sors elmulasztása áll a Karneválra jellemző monomániák, groteszk figurációk hátterében is – természetesen minden, a Mikszáth-művekre jellemző részletgazdagság vagy a szereplők társadalmi hátterére utaló komikus panelek nélkül. A tulajdonnév, ez a szüleinktől kapott örökség a Hamvas-műben szinte lefedi a teljes emberi identitást, amolyan küldetésnek (de nem „történelmi” küldetésnek!) számít – ezért is lehet Bormesterből az ostrom, a lelki megvilágosodás idején (egy borpincében) a „Bor Mestere”[7], vagyis megvilágosodott ember. De mindenki rossz név alatt éli végig az életét, mindenki rögeszmék fogságában őrlődik (lévén elcserélt gyerek) – Bormester Mihály az egyetlen, aki felnő a rá kiosztott névhez.
Hamvas kiforgatja a mikszáthi elbeszélés két klasszikus alappillérét: a fiatal szerelmesek egymásra találását és a Mikszáth-prózában toposznak számító patriarchális vendégeskedéseket, nagy lakomákat is. A Karneválban a házasság az elrontott élet metaforája: Bormester Mihály a halott kislánya fölött verekszik össze a feleségével, a frontról hazatérve meg is fojtja Angélát (!) – ám kiderül, hogy ez a gyilkosság csak egy mágikus aktus,[8] amellyel Bormester a saját angyalával való találkozást készíti elő. Különösen a Mikszáth-próza vagy a fényében érdekes, hogy nem a házasságkötés, hanem a spirituális feleséggyilkosság vezeti el a hőst a harmóniához.
A Karneválban egy igen nagyszabású lakoma leírását is megtaláljuk. A három gyerekével özvegyen maradt postamester, Hoppy Lőrinc hívja vendégségbe a város előkelőit. A vendéglátó, Hoppy csirkecsontok, ételmaradékok, férgek között „mászolyog”, a Hoppy-gyerekek, a „három árva” színházi előadása botrányba fullad: a rögtönzött színpadon a kis Hoppy Melinda ruhája lángra lobban, és a közönség fejvesztve menekül.[9]
A detektívregénynek az „okkult bohózatra” rávetülő narrációs sémája sem véletlenül szövi át a történetet, hiszen a Karnevál épp az ok-okozatiságon alapuló elbeszélésformákat alakítja át. A városba megérkező Bormester Virgil, a főhős édesapja – nem igazi édesapja, hiszen Bormester Mihályt elcserélték Herstal Raimund kancellár fiára – épp származása titkáról érdeklődik, mikor a licsipancsi pástétomsütő meggyilkolásának vádjával letartóztatják. A pástétomsütő soha nem élt, Licsipancs község sem található sehol – az egész gyilkosság csak Flórián ügyész fejében létezik. Ám ezek után bekövetkezik egy igazi emberölés is, Zorge Salamon meggyilkolása, de a tettest itt sem tartóztatják le, noha az feladja magát a rendőrségen.
Bormester Mihály regény végi reinkarnációjának (?), Vidal könyvtárosnak, az „apokaliptikus egzisztenciának” az 1945 utáni „nyomozása”, hogy felderítse a szereplők bonyolult rokonsági hálózatát, szintén a detektív kutatómunkájára emlékeztető vállalkozás. Vidalnak sikerül kibogoznia az összekuszálódott szálakat, és az „oknyomozás” megidézi ugyan a krimit, ám a „megfejtés” nem illik sem a családregény, sem a krimi konvencióihoz: kiderül, hogy a regény szinte minden szereplőjének a megvilágosodást átélt hős, Bormester Mihály az édesapja. Ez a megoldás igencsak valószerűtlen az ok-okozatiságra épülő logika világában. Miközben az egész regényt átszövő „elcserélt gyerek”-motívum mégiscsak emlékeztet minket a romantikus tradícióra.
A klasszikus detektívregény arra a feltételezésre épül, hogy minden tettnek valamilyen következménye van, és hogy a karakterek mindvégig állandóak és megkülönböztethetetlenek maradnak. De a Karnevál szereplői a Zorge-gyilkosság előtt maszkot cseréltek: mikor Bormester Virgil a börtönből visszatér, döbbenten látja, hogy a szerzetesből kocsmáros, a harcos feministából családanya-aspiráns, az álmodozóból anarchista, a választékos úriemberből züllött csavargó lett. A szavak és a nevek már csak ironikusan emlékeztetnek a korábbi „valóságra”.
„Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Ágoston atya kilépett a szerzetből, és kilépett a dogmatikából, és a vendéglőt megvette, és csapos lett, és az inget a karján felgyűri, és méri a bort. Ez lett Tibetből, vendéglő a Dalai Lámához. Már nem a régi. Akkor Barnabás Maximus sem halasztotta tovább utazását, és elment Kelet-Ázsiába, és Ágoston atya kilépett a dogmatikából, és megvette a Holdvilágot, és a cégtáblára mongol pofát festett, ez a Dalai Láma…[10]”
És ez mind nem elég: Bormester Mihály életrajza a történet egy adott pontján kettéválik: a személyisége egyik fele elindul a déli, a másik az északi harctérre. Ráadásul Bormester a halála után reinkarnálódik, és visszatér mint „apokaliptikus egzisztencia.”
A mindennapi logika nem érvényesül a Karneválban oly fontos „leszármazásrendjében” sem. Tulajdonképp kik is a szülei a „vörös hajú segédfogalmazónak”, Bormester Mihály apjának? És hány gyereke is van Bormester Mihálynak?
„A név előbb volt, mint a gyermek”,[11] mondja az elbeszélő, Bormester Mihály a saját keresztnevére utalva. Vajon a tulajdonnevek és nem a jellemek irányítják a történetet? Hiszen a nevekben olyan lehetőségek (Virgil-Vergilius, Angéla stb.) rejtőznek, amelyeket a főhőst kivéve nem is tudnak a szereplők valóra váltani. A nevek a Karneválban olyan misztikus távlatokat ígérnek, mint Kosztolányi Édes Annájában (Anna, Angéla, Patikárius) – de csak ígérnek, ezek a lehetőségek csak távolról emlékeztetnek egy másféle történettípusra, gondolkodásmódra, világegészre.
A klasszikus detektívregényt a Karneváltól másképpen kiforgató Szürke galambban, Tar Sándor regényében nem a jellemek, hanem a tulajdonnevek funkcionálnak maszkokként. Ott a sok-sok felcserélt vagy eltorzított névre tulajdonképpen semmilyen magyarázat sincs. A Karneválban viszont a névadás bizonytalansága (a Herstal fiú Bormester, a Bormester fiú valójában Herstal) nemcsak a sors démoni kavargását érzékelteti, hanem ironikusan utal valamilyen (gyakran transzcendens, valóra nem váltott, gyakran a történeten túlmutató) lehetőségre is. („Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma”). A legtöbb név valami elveszett, soha be nem teljesült lehetőségre utal. A Karneválban ilyen értelemben igenis motivált a névadás.
A nevek zűrzavarában igenis létezik valamiféle „rendszer” – nagyon jól látjuk, hogy milyen összefüggésrendszerek bomlottak fel, hogy mi miért nem érvényes. A világ bomlottságára, a karnevál okára igenis létezik valamilyen adekvát magyarázat. Ennek alapján is úgy vélhetjük, hogy minden meghökkentő újítás ellenére is a Karnevál talán erősebben kötődik a modernitáshoz, mint a posztmodernhez.
A fentieket másképp megfogalmazva: ha az olvasó nem érzékelné az elbeszélés hagyományba (irodalomtörténeti hagyományba) való beágyazottságát, talán nem is tudná élvezni a mű eredeti, innovatív, a hagyományt „felforgató” vonásait sem. És minthogy ez a Hamvas-mű annyi érintkezési pontot kínál a 19-20. század magyar prózájához, ideje lenne végre ezeket egy aprólékos, alapos elemzés során számba venni.
Bánki Éva
[1] Hamvas Béla: Karnevál. I–III. MEDIO Kiadó. Szentendre. 1997., I. 221-222.
[2] Danyi Zoltán: Kivezetés a szövegből. Hamvas Béla regényei. Irodalmi Jelen Könyvek. Arad. 2008.
[3] Nyilasy Balázs: A jó palócok, tót atyafiak – in: Tiszatáj. 1997. I.
[4] Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona Kiadó. Budapest. 1998. 157.
[5] Csűrös Miklós írja: „A szöveg különben félreérthetetlen illúziókat tartalmaz a farsang és a nagyböjt néprajzilag hagyományos küzdelmére, ami sok mindent megmagyaráz a féktelen, tobzódó humor gátlástalanságából, a „fölfordult világ” össze-visszaságából (szükségszerűen talál á Mikszáth erre a jellegzetes toposzra, az ősi plebejus nevetéskultúra szaturnuszi emblémájára). A bohózati jelleg átszínezi, de nem szünteti meg a tragikai indíttatást és a mondanivaló metafizikai rétegét…”. (Csűrös Miklós: Mikszáth korszerűsége és A fekete város – in: Cs. M.: „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Kráter. Budapest. 1994. 55-76. 71.
[6] Poszler ezekkel hozza kapcsolatba le a Mikszáthra jellemző „karneváltörténeteket” (P.Gy.: Karneválmegye vagy kísértetsziget? Mikszáth: A gavallérok – In: P. Gy.: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó. Budapest. 2008. 641-646.
[7] Danyi. 72.
[8] Danyi. 62.
[9]Hölgyeim és uraim, önök most itt három árva gyereket fognak látni, legidősebb fiam, Mithridates 7 éves, Melinda lányom 5 és fél, Horatio fiam 3 és egynegyed. Kimondhatatlan az, hogy ez a három szegény árva mit szenved anya nélkül ilyen emberrel, mint amilyen én vagyok, mert én, tisztelt közönség, tudom, hogy mit jelent velem élni – (…) Az első számban Hoppy Melinda kisasszony, mint a hoppydalom első száma, táncszám, gyertyatánc, fekete gyászruhában gyertyatánc, a régi népek mintájára tűztánc, bár Melinda kisasszony igazi tudása nem a táncban rejlik, hanem az ének, tisztelt közönség, önök Melinda hangjáról még sokat fognak hallani, a második Mithridates erőmutatványa, csodával határos, a harmadik, a műsor csúcspontja, Hoppy Horatio úr kultúrszavalata, címe az Árva gyerek imája a Hazához és a kultúrához, írta Hoppy Lőrinc postamester, a negyedik szám élőkép, címe a Három árva (…) Jobb lett volna elmenni, szólt a Féllábú. A többiek helyeseltek, de a báró intett, hogy csend legyen. Végül senki sem mozdult a bűvedelem miatt, mint később Hoppy mondta. A postamester oldalt állt, kezét szájához tette, és brummogó hangon valami kürtöt vagy mit akart utánozni, a toppanásra egyszerre csak előlépett Melinda fekete selyempapír ruhában, és a két gyertya közé állt, de még meg sem mozdult, mikor az egyik gyertya lángja ruháját elkapta, és máris fellobbant. Ez volt, mint Hoppy mesélte, a borzanat és a dermedet. A közönség első sorában négy nő állt, Bella, Marcella grófnő, Majoránna és Améline. Mind a négyen azonnal odaugrottak, és a tüzet eloltották. A többiek kiáltozni kezdtek. Féllábú az ajtót feltépte és kirohant. Pergelin követte. (Hamvas. I. 97-98.)
[10] Hamvas. I. 192.
[11] Hamvas. I. 185.
Aki fél az áthallatszó; A távoli sugárzása; Egy ismeretlen G. mellett
AKI FÉL AZ ÁTHALLATSZÓ
A jövőből beszivárog valami,
mint leengedett roló alatt
a nappali fény, ám csak
formák mozognak, fénycsíkok,
de hogy az autó éppen,
lovas, vagy magányos sétáló,
nem biztos. Biztos viszont maga
a mozgás. A túlvilág alakjai
ablaknyira vannak tőlünk. Két
perc múlva bekövetkező önmagam
egy angyallal ráz kezet most,
és aki két perce voltam,
egy ördöggel szkanderozik.
Aki egy év múlva leszek,
aki egy éve voltam, úgy
hajolnak fölém, mint bölcső
fölé a szomszéd, aki fél
az áthallatszó sírástól.
A TÁVOLI SUGÁRZÁSA
Mi Atyánk, ki vagyok
a mennyekben? Van-e
ott hely? Ki leszek?
Lesz-e menny, ha majd
szükségem lesz rá?
Ha majd nem leszek.
Amíg vagyok, mindegy,
hogy van-e. Ki vagyok
tehát most ott? Senki
– ő van vagy nincs?
Úgy tapasztalom,
sehol máshol nem
vagyok, csak itt.
Vékony rétegben víz
borítja a tájat. A nap
tükröződik benne, és
minden fehér. A távoli
jelenlét sugárzása.
EGY ISMERETLEN G. MELLETT
A temetésen ő Goldstein havas
vállán nyugodott. Akkor
derült ki számára, hogy
van halandóság, de ettől
tényleg földerült, mert a
nap is épp előjött a felhők
közül, akkor derült ki
a számára, hogy van halhat-
atlanság, nem a puszta lét dagad,
nyúlik, mint a vizes liszt,
ha kovászt dobnak bele.
Van tehát vége itt, ami
jól láthatóan kezdet ott,
mert az ott másképp nem is
létezhetne. Előbb a hó annyira
esett, hogy megülte a gyászolók
sötét kabátját. De a sok száz
ember nevét honnan is tudhatnánk?