Csatlakozás vagy a nulladik szeminárium
„Az esztendőnek mely havában is születtél leányom…, a Vízöntőben, igaz-e?” – néz a vénasszony okkultan Lilire, mintha éppen most emelne a felszínre egy, e teremtésből nyíló mélységet indokló gyöngyöt mint amforát vagy hajóroncsot, és nem tudná, akár napra pontosan is, hogy 14-én, Yvain halálára egy évvel született. „Nos, február havában hát…” – szól a válasszal nem gondolva Laudine, és hallgat kicsit. „Immár a huszadik teled volt, igaz?” – folytatja, és Lilit, mint olyan kályhát, amelyet a rá irányuló figyelem és érdeklődés fűt, most majd szétveti ez a tüzére hirtelen vetett tolakodás: tovább forrósodnak hát orcái válaszul. „Tudod lányom, most már elárulhatom – dallamosítja hangját az öregasszony –, hogy tizennégy éves korod óta fuldokolnak köpenyem szegélyét morzsolva lábamnál kérőid…, de én nem adtalak! No, mi az, meg sem kérded, miért?” – szól bosszúálló tónusában Laudine, elejtve dallamát. „Mert Anyám, így látta jónak.” „Persze, persze… – köhög vissza Laudine –, mintha nem tudnád!” „S mert egyiküket sem szerettem” – egészül ki Lili válasza. „Na azért…” – puhul föl a vénasszony. „Nem szeretem, amikor afféle együgyű fehérnépnek játszod magadat, aki nem tudja, mi folyik körüle. Egyre gyakrabban játszod…” – mondja és elhallgat. „Nincs első látásra szerelem – folytatja zaklatottan -, zümmög a szívedben egy érzés, aztán ez a szorgos méh összehordja benned, mint kaptárba a mézet. És melyik virágról gyűjti a legjavát, nem a vitézségéről vagy a rangjáról, vagy az ifjú csinos pofijáról netán, hanem a hiány gyönyörű rózsájáról! Abból, ami hiányzik őbelőle vagy tebelőled, vagy akár az egész világból! Az, hogy valaki boldoggá tegyen téged, lányom, az feladat, arra alkalmasnak kell lenni, mit lenni, válni inkább! És tudod-e, mennyire? Annyira csupán, hogy föltehesd, ő talán képes lenne rá, vagy még inkább, ő képes lett volna rá…”
Már nem csupán Lili érzi zavarosnak e gondolatmenetet, de maga Laudine is; ő azonban mégis, pontosan tudja, miről is beszél. Most Laudine szeretett volna Lunete helyére lépve, valaki más életével alkotni, és legszívesebben azt mondta volna, hogy szeressen belé egy lovag, akivel még aznap össze is adják, majd engedje át őt tetteinek legalább egy, de inkább két évre, majd valamiképp nyerje vissza őt, a hűtlent, aki közben elfeledkezett a szerelmükről. Aztán éljenek egy keveset e teljességben és veszítse el őt örökre a halálával, majd ettől kezdve emlékezzék vissza úgy arra a két esztendőre, amelyet nélküle töltött, amelyekben legjobban hiányzott, mint a legteljesebb boldogságra. Ahogyan ő, Laudine is teszi, Yvain halála óta. Ám mégis, inkább csak gondolja mindezt. „Valaha magam is csobogtam, édesem…” – szól ismét, és a forrás felé réved. „Ne feledd leányom, a boldogságot, azon kívül teremted meg, ha folyton a része vagy, soha nem tudod, nem érted meg, mi az…”
Az ember a boldogságra való emlékezésben, vagy az utána való vágyakozásban boldog igazán, és nem az abban töltött pillanataiban. Ezt az előbbi mondatát azonban most kihúzza Chrétien, majd jelentőségteljesen pillant föl, úgy reméli: jól szervezett szövegére, és ugyanígy köhög a párizsi éjszakába. Arra gondol, hogy amint elkészül, nyomban elküldeti Lilinek, vagyis Kátyjának: vajon, mit szól majd hozzá? Mindegy is, legalább lesz egy története, erre gondol, és arra most, hogy mégsem küldi el. De igen! „Az ember nem nyelheti vissza az életet!” – és újra az éjszakába köhög, a párizsiba. „Na, mit még … – szólítja hangosan önmagát –, aztán mára elég is lesz!” – és azt írja, hogy Lili szívesen végigellenkezte volna Laudine monológját, hiszen annyiszor lejátszatta már képzeletével önnön meghódíttatását, ahányszor nem félt azt visszatapsolni, nehogy túl egyértelmű vonásokat öltsön hőse, nem hagyva később helyet az igazinak. És Lili nem hiszi, hogy a boldogságát nem élheti át, hogy csupán emlékezhet arra. És nem ismer recepteket rá, és nem is akar! Ő nem is akar mást, csak szeretni.
Chrétien most arra ébred, hogy Kátyja szeme nem kék, bár mélységes, hanem kékeszöld, zöldeskék, tehát a kékből tart a zöldbe és vissza, éppen milyen a hangulata, vagy milyen színű ruhát vesz. Előfordulhat az is, hogy egyértelműen megállapodik a kékben vagy a zöldben. Legyen ez a mélység skálája, és maradjon a tenger – erre gondol Chrétien, és kis teatűzhelyéhez lábadozik, hogy vizet forraljon a beretválkozáshoz, túl hosszúnak találhatja immár arcszőrzetét. Chrétien nem szerethet jellemzően kinézni. Bosszanthatja, ha kimondottan szakállas, és ugyanígy, ha borotvált arca frissen világít. Talán nem hiú, inkább úgy érezheti, egyik állapotában sem önmaga, így törődhet a köztesbe, és válhat jellemzően borostássá, amely végül mégis a csupaszságához tarthat inkább, mint az arcszőrzete ama terjedelméhez, amelyre tíz emberből legalább nyolc azt mondaná: „Szakáll!” Chrétien maga is megmosolyogja talán, ha értelmezi időnként e törekvését. Öltözetével is sihederkora óta küszködhetett. Hordhatott ő ódivatú kalapot, legújabb fazonú kabáttal; viselhetett már mindenféle katonazubbonyt, egyenruhát, parasztgúnyát szemöldökébe nyomott subával és nézhették többször matróznak is; és koptatott már nyilván fényes, nagycsatos cipőt selyemharisnyásan, aztán elhordott katonacsizmát, sarut és lehetett idő, hogy csak úgy, mezítlábasan járt. Chrétien, noha öntudatlanul, öltözetének valahány darabjától elvárhatta, hogy tegyenek vele valamit, hogy okozzák az ő életét. A katonazubbonytól bátorságot, dicsőséget, hírnevet és hazaszeretetet, de legalább pátoszt remélhetett; a parasztgúnyától a fekete, zsíros anyafölddel való egyszerű és becsületes megelégedést és hosszú életet; a könnyű matróznadrágtól pedig a kalandot, dupla rumot, új földrészek smaragdos lagúnáit, gyönyörű, bennszülött nők szerelmét, és zendülést, de leginkább mégis a tengert.
A költészet mint esemény – Borbély András kötetének bemutatója
Karnevál – Körutazás a magyar irodalomban (vitaindító)
Hamvas Béla Karneváljáról számtalanszor leírták, hogy „magányos” műalkotás. Mindenesetre tény, hogy az elemzők többsége nem is próbálta meg a magyar irodalmi hagyomány alapján értelmezni a művet. Ámde mit is jelent a „magányosság”, az „összemérhetetlenség” – és egyáltalán érdem-e ez? Lehetséges-e magyar nyelven egy semmilyen más magyar műre nem hasonlító elbeszélést létrehozni? A regénnyel kapcsolatos sommás, többnyire egymondatos kritikai ítéletek, címkézések (Kemény Katalin. „beavató regény”, Nagy Sz. Péter: „nagyszabású csőd”, Török Endre: „a létről leszakadt ember őrülete”) is mintha a Karnevál más magyar művekkel való összemérhetetlenségét húznák alá. Ráadásul Hamvas a regény irodalomelméleti kérdéseket is boncolgató „függönybeszélgetéseiben” sem utal magyar irodalmi előképekre.
Hova is tartozik a Karnevál a magyar irodalomban? Vajon fel tudjuk-e vázolni a regény századfordulós vagy a 19. századi regényhagyománnyal való összefüggéseit?
A Hamvas-műben mindvégig emberek beszélnek más emberekről vagy éppenséggel eszmékről, ám ezeket a „nagy beszélgetéseket” nehéz valamilyen létező földrajzi térben elhelyezni. A regény érdekes összehasonlításokat kínál Miroslav Krleža néhány abszurd szatírájával és más Monarchia-regényekkel is. Hiszen a „város”-nak, ahol a „vörös hajú segédfogalmazó”, Bormester Virgil a származása titkát keresi, vannak a 19. századi felvidéki városokra emlékeztető vonásai: társas élet, rendszeres összejárások, a Monarchia viselkedéskultúrája, gesztusrendszere – miközben mindenhol ugyanazokat a „megbüdösödött sorsokat”, „odakozmásodott életeket” találjuk.
Ámde a Hamvas-műben nem a szokványos módon konstruálódik meg a nyelvi és nemzetiségi identitás monarchikus zavara. A Karneválban bemutatott össztársadalmi válságnak – bármennyire is hasonlít az a Kákánia-életérzéshez – nincs ugyanis szociografikus vonzata: a regényben szinte nyoma sincs osztály- vagy etnikai ellentéteknek. Léteznek ugyan stiláris jegyekkel is leírható osztálykülönbségek, könnyen karikírozható „nyelvi szerepek”, ámde a zűrzavarnak, az őrületnek ennél mélyebb, egzisztenciálisabb a jelentősége. Ráadásul a regény szereplői szatirikus-parodisztikus torzfigurák maradnak Kákánia bukása után is.
A regény példázatszerű jellegét a tárgyi valóság furcsa hiánya is felerősíti. A Karneválban csak kevés olyan leírást találunk, ami a szövevényes cselekményt valamilyen szociokulturálisan is ismerős fizikai valósághoz kötné. A helyszínváltoztatásnak sincs sok jelentősége, Bormester Virgil ugyan vonatra száll, de mindenütt ugyanazokkal a különcökkel találkozik. A városnak, ahova megérkezik, egyáltalán nincs neve, noha még az utcaneveket, sőt a házszámokat is pontosan ismerjük (Hárombéka tér 4. stb). Ráadásul ebben az elbeszélésben, ahol szinte az egész földgolyót beutazzuk, ahol eljutunk Kínába, Afrikába, Dél-Amerikába, a helynevek egy részéről kiderül, hogy kitalált nevek, mint például Licsipancs.
Talán a szabad függő beszéddel, a nehezen követhető nézőpontváltásokkal érzékeltetett relativizmus is teszi olyan „megfoghatatlanná” a szereplőket körülvevő tárgyi, fizikai környezetet:
„Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd Vissza. Pipafüst, petróleumszag.
Reggel valaki, világos hang, egészen világoskék, egy kicsit színehagyott világoskék hang azt mondta:
Itt lakik Bormester Virgil úr?
Itt lakik, szólt Auguszta Kornélia, itt, kérem, tessék befáradni, azonnal ―
Hölgy keresi, hölgy, Améline tanárnő ―
Améline ―
Bormester úr, önt keresem. Kérem, jöjjön velem, igen, elkísér? Itt nem, ez a környezet szörnyű, ugye elkísér? Kérem ―
Améline már nem a régi. Hol van a férfiak és a nők elválasztásának az eszméje, a női állam megalapítása, hol van már a matriarchátus morális szigora, az amazon, hol van már Améline, a régi?…[1]”
Vajon ki látja Améline-t? Ki beszél róla? Az elbeszélő vagy Bormester Virgil? A „tárgyszerű”, fizikai valóság szinte feloldódik ebben a sajátos szabad függő beszédben. („Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd. Vissza. Pipafüst, petróleumszag.”)
Nemcsak a tér labirintus, hanem maga az idő is. Az egyik rögeszmés szereplő, Fillér Joachim szerint az egész időszámításunk elhibázott, Flórián, a Licsipancsról fantáziáló hóbortos ügyész pedig kifejti, hogy bizonyos emberek történetei a múltban folytatódnak. Az idő ilyen „incidensei”[2] azért is tanulságosak, mert a „karnevál”, a szereplők eszelős rögeszméssége lényegében a legnagyobb történelmi incidensek során sem változik.
Az idő labirintusában azonban egy különös „incidens” mégiscsak fontos szerepet tölt be, ez pedig az 1914-es év, a várva-várt „beteljesülés” ideje. Erre az esztendőre a cselekmény kezdetén (1884-ben) a legkülönfélébb spekulációk, apokaliptikus remények irányulnak. Barnabás szerint 1914-ben a tudomány „az egész földön végleges diadalát fogja ünnepelni”, Ágoston atya úgy véli, hogy a föld abban az évben „nyögve az égre kiált”, és tűz fogja elemészteni, Herstal Raimund pedig a „nagy békekorszak” bekövetkeztét reméli.
A regénybeli 1914-es év aztán rácáfol a szereplők várakozására. Vagy mégsem? Mégsem olyan egyszerűen? Ebben az évben találkozik Bormester Mihály Herstal Raimunddal, a vér szerinti édesapjával. Életükben először és utoljára találkoznak, de nem ismernek egymásra.
Ámde a Karnevál különös alapszituációja, filozófiai utalásai, alkímiával kapcsolatos jelentésrétege sem fedheti el, hogy a műben rábukkanhatunk a 19. századi magyar próza és különösen a Mikszáth-elbeszélések jellemző jegyeire is. (Ami nem jelenti, hogy más elemző ne tájékozódhatna bármilyen más irányba is.)
Hiszen az abszurdba hajló szatírának a magyar irodalomban már Hamvas előtt is voltak képviselői. Mikszáth Tót atyafiakjában is megfigyelhetjük, hogy miképp vált át abszurdba az anekdotikus-komikus-zsánerszerû ábrázolásmód.[3] Az Arany-kisasszony novella hősei (a sohasem-élt gyerekeiről adomázgató Luppán lovag, az „aranycsináló” Csemez István és Csutkás „csüggnek rajtam”-tanár úr és a nevetséges szerelmespár) épp olyan groteszk módon beszélnek el egymás mellett, és olyan szívtelenül közömbösek egymás iránt (nemcsak a barátok, hanem apa a lánya iránt is), mint a Karnevál hősei.
A fekete várost pedig nemcsak „a paranoia, a fantasztikus átértelmezések és szerepcserék lendülete[4]” hatja át, hanem az örökös értékzavart és bizonytalanságérzetet kifejező farsang hagyományos szimbolikája is[5]. Ám érdekes, hogy az abszurd „életérzés” Mikszáthnál soha nem univerzális, hanem mindig „helyhez”, „bizonyos helyekhez” kötött: Nedec, Lőcse, Selmecbánya, Beszterce… stb.
A fekete város azért is kínálhat jó összehasonlítási alapot, mert itt az abszurd különcködések nem valamiféle nosztalgiából, tragikus vagy kedélyes „időtévesztésből” fakadnak,[6] hanem a mindent átjáró bizonytalanságból és persze a mások érdekei, mániái iránti totális érzéketlenségből. A Karnevál „monomániákusai” sem „avíttak”, nem kívánkoznak valamilyen régen volt múltba, a képzelgéseik is a jövőre (az 1914-es évre) irányulnak.
A legabszurdabb, a Hamvas-műre emlékeztető „karneváli parádét” mégsem A fekete városban, hanem a Beszterce otromában találjuk. A Vág mellett rendezett fogadás során már senki és semmi nem az, aminek látszik. A besztercei „ünnepi küldöttség” színészekből áll, akik a jelenetben a magyar történelem szimbolikus fordulatait (honfoglalás, török elleni harcok, szabadságharc) parodizálják. A szerep és a színész, a maszk és az arc itt végérvényesen szétválik.
Talán a saját sors elmulasztása áll a Karneválra jellemző monomániák, groteszk figurációk hátterében is – természetesen minden, a Mikszáth-művekre jellemző részletgazdagság vagy a szereplők társadalmi hátterére utaló komikus panelek nélkül. A tulajdonnév, ez a szüleinktől kapott örökség a Hamvas-műben szinte lefedi a teljes emberi identitást, amolyan küldetésnek (de nem „történelmi” küldetésnek!) számít – ezért is lehet Bormesterből az ostrom, a lelki megvilágosodás idején (egy borpincében) a „Bor Mestere”[7], vagyis megvilágosodott ember. De mindenki rossz név alatt éli végig az életét, mindenki rögeszmék fogságában őrlődik (lévén elcserélt gyerek) – Bormester Mihály az egyetlen, aki felnő a rá kiosztott névhez.
Hamvas kiforgatja a mikszáthi elbeszélés két klasszikus alappillérét: a fiatal szerelmesek egymásra találását és a Mikszáth-prózában toposznak számító patriarchális vendégeskedéseket, nagy lakomákat is. A Karneválban a házasság az elrontott élet metaforája: Bormester Mihály a halott kislánya fölött verekszik össze a feleségével, a frontról hazatérve meg is fojtja Angélát (!) – ám kiderül, hogy ez a gyilkosság csak egy mágikus aktus,[8] amellyel Bormester a saját angyalával való találkozást készíti elő. Különösen a Mikszáth-próza vagy a fényében érdekes, hogy nem a házasságkötés, hanem a spirituális feleséggyilkosság vezeti el a hőst a harmóniához.
A Karneválban egy igen nagyszabású lakoma leírását is megtaláljuk. A három gyerekével özvegyen maradt postamester, Hoppy Lőrinc hívja vendégségbe a város előkelőit. A vendéglátó, Hoppy csirkecsontok, ételmaradékok, férgek között „mászolyog”, a Hoppy-gyerekek, a „három árva” színházi előadása botrányba fullad: a rögtönzött színpadon a kis Hoppy Melinda ruhája lángra lobban, és a közönség fejvesztve menekül.[9]
A detektívregénynek az „okkult bohózatra” rávetülő narrációs sémája sem véletlenül szövi át a történetet, hiszen a Karnevál épp az ok-okozatiságon alapuló elbeszélésformákat alakítja át. A városba megérkező Bormester Virgil, a főhős édesapja – nem igazi édesapja, hiszen Bormester Mihályt elcserélték Herstal Raimund kancellár fiára – épp származása titkáról érdeklődik, mikor a licsipancsi pástétomsütő meggyilkolásának vádjával letartóztatják. A pástétomsütő soha nem élt, Licsipancs község sem található sehol – az egész gyilkosság csak Flórián ügyész fejében létezik. Ám ezek után bekövetkezik egy igazi emberölés is, Zorge Salamon meggyilkolása, de a tettest itt sem tartóztatják le, noha az feladja magát a rendőrségen.
Bormester Mihály regény végi reinkarnációjának (?), Vidal könyvtárosnak, az „apokaliptikus egzisztenciának” az 1945 utáni „nyomozása”, hogy felderítse a szereplők bonyolult rokonsági hálózatát, szintén a detektív kutatómunkájára emlékeztető vállalkozás. Vidalnak sikerül kibogoznia az összekuszálódott szálakat, és az „oknyomozás” megidézi ugyan a krimit, ám a „megfejtés” nem illik sem a családregény, sem a krimi konvencióihoz: kiderül, hogy a regény szinte minden szereplőjének a megvilágosodást átélt hős, Bormester Mihály az édesapja. Ez a megoldás igencsak valószerűtlen az ok-okozatiságra épülő logika világában. Miközben az egész regényt átszövő „elcserélt gyerek”-motívum mégiscsak emlékeztet minket a romantikus tradícióra.
A klasszikus detektívregény arra a feltételezésre épül, hogy minden tettnek valamilyen következménye van, és hogy a karakterek mindvégig állandóak és megkülönböztethetetlenek maradnak. De a Karnevál szereplői a Zorge-gyilkosság előtt maszkot cseréltek: mikor Bormester Virgil a börtönből visszatér, döbbenten látja, hogy a szerzetesből kocsmáros, a harcos feministából családanya-aspiráns, az álmodozóból anarchista, a választékos úriemberből züllött csavargó lett. A szavak és a nevek már csak ironikusan emlékeztetnek a korábbi „valóságra”.
„Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Ágoston atya kilépett a szerzetből, és kilépett a dogmatikából, és a vendéglőt megvette, és csapos lett, és az inget a karján felgyűri, és méri a bort. Ez lett Tibetből, vendéglő a Dalai Lámához. Már nem a régi. Akkor Barnabás Maximus sem halasztotta tovább utazását, és elment Kelet-Ázsiába, és Ágoston atya kilépett a dogmatikából, és megvette a Holdvilágot, és a cégtáblára mongol pofát festett, ez a Dalai Láma…[10]”
És ez mind nem elég: Bormester Mihály életrajza a történet egy adott pontján kettéválik: a személyisége egyik fele elindul a déli, a másik az északi harctérre. Ráadásul Bormester a halála után reinkarnálódik, és visszatér mint „apokaliptikus egzisztencia.”
A mindennapi logika nem érvényesül a Karneválban oly fontos „leszármazásrendjében” sem. Tulajdonképp kik is a szülei a „vörös hajú segédfogalmazónak”, Bormester Mihály apjának? És hány gyereke is van Bormester Mihálynak?
„A név előbb volt, mint a gyermek”,[11] mondja az elbeszélő, Bormester Mihály a saját keresztnevére utalva. Vajon a tulajdonnevek és nem a jellemek irányítják a történetet? Hiszen a nevekben olyan lehetőségek (Virgil-Vergilius, Angéla stb.) rejtőznek, amelyeket a főhőst kivéve nem is tudnak a szereplők valóra váltani. A nevek a Karneválban olyan misztikus távlatokat ígérnek, mint Kosztolányi Édes Annájában (Anna, Angéla, Patikárius) – de csak ígérnek, ezek a lehetőségek csak távolról emlékeztetnek egy másféle történettípusra, gondolkodásmódra, világegészre.
A klasszikus detektívregényt a Karneváltól másképpen kiforgató Szürke galambban, Tar Sándor regényében nem a jellemek, hanem a tulajdonnevek funkcionálnak maszkokként. Ott a sok-sok felcserélt vagy eltorzított névre tulajdonképpen semmilyen magyarázat sincs. A Karneválban viszont a névadás bizonytalansága (a Herstal fiú Bormester, a Bormester fiú valójában Herstal) nemcsak a sors démoni kavargását érzékelteti, hanem ironikusan utal valamilyen (gyakran transzcendens, valóra nem váltott, gyakran a történeten túlmutató) lehetőségre is. („Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma”). A legtöbb név valami elveszett, soha be nem teljesült lehetőségre utal. A Karneválban ilyen értelemben igenis motivált a névadás.
A nevek zűrzavarában igenis létezik valamiféle „rendszer” – nagyon jól látjuk, hogy milyen összefüggésrendszerek bomlottak fel, hogy mi miért nem érvényes. A világ bomlottságára, a karnevál okára igenis létezik valamilyen adekvát magyarázat. Ennek alapján is úgy vélhetjük, hogy minden meghökkentő újítás ellenére is a Karnevál talán erősebben kötődik a modernitáshoz, mint a posztmodernhez.
A fentieket másképp megfogalmazva: ha az olvasó nem érzékelné az elbeszélés hagyományba (irodalomtörténeti hagyományba) való beágyazottságát, talán nem is tudná élvezni a mű eredeti, innovatív, a hagyományt „felforgató” vonásait sem. És minthogy ez a Hamvas-mű annyi érintkezési pontot kínál a 19-20. század magyar prózájához, ideje lenne végre ezeket egy aprólékos, alapos elemzés során számba venni.
Bánki Éva
[1] Hamvas Béla: Karnevál. I–III. MEDIO Kiadó. Szentendre. 1997., I. 221-222.
[2] Danyi Zoltán: Kivezetés a szövegből. Hamvas Béla regényei. Irodalmi Jelen Könyvek. Arad. 2008.
[3] Nyilasy Balázs: A jó palócok, tót atyafiak – in: Tiszatáj. 1997. I.
[4] Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Korona Kiadó. Budapest. 1998. 157.
[5] Csűrös Miklós írja: „A szöveg különben félreérthetetlen illúziókat tartalmaz a farsang és a nagyböjt néprajzilag hagyományos küzdelmére, ami sok mindent megmagyaráz a féktelen, tobzódó humor gátlástalanságából, a „fölfordult világ” össze-visszaságából (szükségszerűen talál á Mikszáth erre a jellegzetes toposzra, az ősi plebejus nevetéskultúra szaturnuszi emblémájára). A bohózati jelleg átszínezi, de nem szünteti meg a tragikai indíttatást és a mondanivaló metafizikai rétegét…”. (Csűrös Miklós: Mikszáth korszerűsége és A fekete város – in: Cs. M.: „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Kráter. Budapest. 1994. 55-76. 71.
[6] Poszler ezekkel hozza kapcsolatba le a Mikszáthra jellemző „karneváltörténeteket” (P.Gy.: Karneválmegye vagy kísértetsziget? Mikszáth: A gavallérok – In: P. Gy.: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó. Budapest. 2008. 641-646.
[7] Danyi. 72.
[8] Danyi. 62.
[9]Hölgyeim és uraim, önök most itt három árva gyereket fognak látni, legidősebb fiam, Mithridates 7 éves, Melinda lányom 5 és fél, Horatio fiam 3 és egynegyed. Kimondhatatlan az, hogy ez a három szegény árva mit szenved anya nélkül ilyen emberrel, mint amilyen én vagyok, mert én, tisztelt közönség, tudom, hogy mit jelent velem élni – (…) Az első számban Hoppy Melinda kisasszony, mint a hoppydalom első száma, táncszám, gyertyatánc, fekete gyászruhában gyertyatánc, a régi népek mintájára tűztánc, bár Melinda kisasszony igazi tudása nem a táncban rejlik, hanem az ének, tisztelt közönség, önök Melinda hangjáról még sokat fognak hallani, a második Mithridates erőmutatványa, csodával határos, a harmadik, a műsor csúcspontja, Hoppy Horatio úr kultúrszavalata, címe az Árva gyerek imája a Hazához és a kultúrához, írta Hoppy Lőrinc postamester, a negyedik szám élőkép, címe a Három árva (…) Jobb lett volna elmenni, szólt a Féllábú. A többiek helyeseltek, de a báró intett, hogy csend legyen. Végül senki sem mozdult a bűvedelem miatt, mint később Hoppy mondta. A postamester oldalt állt, kezét szájához tette, és brummogó hangon valami kürtöt vagy mit akart utánozni, a toppanásra egyszerre csak előlépett Melinda fekete selyempapír ruhában, és a két gyertya közé állt, de még meg sem mozdult, mikor az egyik gyertya lángja ruháját elkapta, és máris fellobbant. Ez volt, mint Hoppy mesélte, a borzanat és a dermedet. A közönség első sorában négy nő állt, Bella, Marcella grófnő, Majoránna és Améline. Mind a négyen azonnal odaugrottak, és a tüzet eloltották. A többiek kiáltozni kezdtek. Féllábú az ajtót feltépte és kirohant. Pergelin követte. (Hamvas. I. 97-98.)
[10] Hamvas. I. 192.
[11] Hamvas. I. 185.
Aki fél az áthallatszó; A távoli sugárzása; Egy ismeretlen G. mellett
AKI FÉL AZ ÁTHALLATSZÓ
A jövőből beszivárog valami,
mint leengedett roló alatt
a nappali fény, ám csak
formák mozognak, fénycsíkok,
de hogy az autó éppen,
lovas, vagy magányos sétáló,
nem biztos. Biztos viszont maga
a mozgás. A túlvilág alakjai
ablaknyira vannak tőlünk. Két
perc múlva bekövetkező önmagam
egy angyallal ráz kezet most,
és aki két perce voltam,
egy ördöggel szkanderozik.
Aki egy év múlva leszek,
aki egy éve voltam, úgy
hajolnak fölém, mint bölcső
fölé a szomszéd, aki fél
az áthallatszó sírástól.
A TÁVOLI SUGÁRZÁSA
Mi Atyánk, ki vagyok
a mennyekben? Van-e
ott hely? Ki leszek?
Lesz-e menny, ha majd
szükségem lesz rá?
Ha majd nem leszek.
Amíg vagyok, mindegy,
hogy van-e. Ki vagyok
tehát most ott? Senki
– ő van vagy nincs?
Úgy tapasztalom,
sehol máshol nem
vagyok, csak itt.
Vékony rétegben víz
borítja a tájat. A nap
tükröződik benne, és
minden fehér. A távoli
jelenlét sugárzása.
EGY ISMERETLEN G. MELLETT
A temetésen ő Goldstein havas
vállán nyugodott. Akkor
derült ki számára, hogy
van halandóság, de ettől
tényleg földerült, mert a
nap is épp előjött a felhők
közül, akkor derült ki
a számára, hogy van halhat-
atlanság, nem a puszta lét dagad,
nyúlik, mint a vizes liszt,
ha kovászt dobnak bele.
Van tehát vége itt, ami
jól láthatóan kezdet ott,
mert az ott másképp nem is
létezhetne. Előbb a hó annyira
esett, hogy megülte a gyászolók
sötét kabátját. De a sok száz
ember nevét honnan is tudhatnánk?