Kőre épül, betűből összeáll
a könyv, hiába kő, nem oltár.
Lapja nincs, kegyelme,
mint a test, súlyában él.
Ha felveszem, levenni
nincs idő, ha hordom,
súlyát magamra venni –
csak annyit ér.
Rétegek lassú ütemben
Egy próbafülke egész világokat nyel el(,)
a füllesztő várakozásban(,) nem tudhatod,
ki lép majd ki az ajtó mögül.
Mindig a múlt. Az a fránya szerkentyű a
fejemben mindig visszalapoz.
És már emlékezni sincs kedvem,
egy-két emlék hurcol, majd visszahoz.
Ha előrenéznék, a buzgó pályatárs
panaszba kezd: a párja sosem olvas
tőle semmit, azt mondja épp elég, hogy
mossa a zokniját, gatyáját, tűri
a horkolását hajnaltájt, mikor épp
legszebb álmai kezdődnek, mint apró
töredezett tekercsek a vetítő
magányában, hogy már ő is hadovál.
A műélvezettől minden elveszi
a kedvét, könnyű az olvasóknak,
nekik már csak a szép lelke marad a
finoman gyűrött lapokon cizellált
szavak tanújaként.
Elhagyott telkeken pimpolyog a
hajnali fény, zacskó és csikk araszol
a kopott tűzfalak között, újságba
merülök, ne is lássam, távoli
tájakra zsibbad a szemem, a képen
egy nyomortelep kavargó, színes
piaca.
Estére várnak, de kedvem bezuhant
két mondat, két használt zsebkendő, és
két összeforrt arc emléke közé.
Kit sértsek meg, hogy nem vagyok ott
s ki veszi észre, hogy nem ott vagyok,
lesz-e, ki elhűlt helyemre ül,
vagy otthagyja hiányom emlékéül?
Kit sértek meg, hogy nem vagyok ott,
feltűnik bárkinek is, hogy máshol vagyok?
Talán jobb, ha itthon maradok…
Nézem a falat, a napot, sok apró csillagot.
Mindig a múlt, fránya gépek, holnapok…
Apukatasztászisz (Dragomán György: A fehér király)
Esterházy Péter egyik interjújában azt mondta, hogy a Harmonia caelestis első részének az írásakor azzal kísérletezett, hogy milyen következménnyel járhat az, ha egy idegen szövegtestbe behelyezi az édesapám szót: Tehát én nem csinálok semmi mást, csak megnézem az alanyt, és az alanyt kicserélem azzal a szóval, hogy ‘édesapám’. Ez elsőre nem látszik valami nagy dolognak, nem is nagy dolog, de nagyon termékenynek bizonyult, mert a nyelv elvégez helyettem bizonyos munkát, mégpedig éppen a tabu irányában, tehát amikor nekem döntést kéne hoznom, hogy valóban le merek-e dolgokat írni, akkor ezen nem kell gondolkodnom, mert a nyelv gondolkodik helyettem, és a nyelv bátrabb, mint én. (Én egy kiegyensúlyozott magyar úr vagyok)Az édesapám leírása egy performatív aktust valósít meg, s így egyszerre tételeződik benne a kimondó és a kimondott személy. Az idegen szövegekbe így nemcsak az édesapa személye, hanem a fiú is beíródik. Az idegen szövegbe írt személyes információ egyszerre hozza létre az idegen személyessé tételét, valamint ezzel egyidejűleg a személyesnek az elidegenülését. Az aparegények szövegében az apák a fiúk számára mindig az idegen és külső világot jelenítik meg, méghozzá úgy, hogy közben ez az idegen világ rajtuk keresztül válik elsajátíthatóvá. A világról szóló tapasztalatok így nem közvetlenül, hanem közvetett módon jelennek meg a tudatban. Bár az apa jelenti a fiúk számára a külső környezettel és tulajdonképpen a történelemmel való kapcsolatot ez a külső kapcsolódás gyakran jelenti azt, hogy az apák e környezet áldozatává válnak A fiúk feladata pedig, hogy az apák helyére lépjenek (megszerezzék helyettük a házassági évfordulóra a csokor tulipánt), ami természetesen nem puszta felcserélést jelent, hanem az apa diskurzusának színre vitelét, mely képes a hiány hiányának pillanatnyi illúzióját megteremteni. Azt a pillanatot akarja elérni, amelyre a jelen nem levő miatti gyászunk kényszerít minket. A kimondásra a hiány kényszerít, s e kimondás az, ami megteremti a hiány hiányának az illúzióját, azt a pillanatot, amikor a kimondó úgy érzékeli, hogy a nyelv által létesített viszonyban megtalálja azt, akivel viszonyt akar létesíteni. Ezt követően már ez az illúzió az, ami hiányzik. Ennek az illúziónak a megfogalmazását figyelhetjük meg a könyv 58. oldalán, amikor a munkások által a kisfiú apjának mondott Csákány megérkezik: “és elöl a tetején ült valaki, egy pokrócba volt burkolózva, és egy hosszú bottal hajtotta a szamarakat, és akkor kiesett az ásó a kezemből, és azt az alakot néztem, egy ellenzős bányászsisak volt a fején, és az arcát nem láttam, és a tartása egyáltalán nem volt ismerős, (…) A fiú megpróbálja az ismeretlenben az ismerőst felfedezni azáltal, hogy hasonló jegyeket keres: és én a szemét akartam csak látni és a száját, és akkor már tudtam, hogy nem az apám, nem az apám, nem lehet az apám, de mégis léptem egyet felé, és mégis megszólaltam, és azt mondtam, hogy édesapám!, pedig tudtam, hogy nem az apámat látom (…) Mi készteti mégis a szó kimondására? Az idegensége az, ami hasonlóvá teszi az apjához? Elsősorban itt a kimondás illúziójával kell számolnunk: de mégis kimondtam, és attól, hogy ezt kimondtam, egy pillanatra azt éreztem hogy lehet, hogy tévedek, hogy mégiscsak az apám az, mert még mindig mosolygott, és ettől még jobban megijedtem (…). A hiány kimondása a hiány hiányának az élményét teremti meg, aminek az lesz a következménye, hogy ezt követően a hiány már úgy határozható meg, mint ennek az illúziónak a hiánya. Másrésztaz édesapám kimondása lehetővé teszi az idegen elsajátítását, ami ettől a pillanattól kezdve ismerőssé válik. Csákány ezt követően az apa jelölője lesz, aki később egy újabb illúzió által képes kapcsolatot teremteni a fiú és annak apja között. Csákány, valamint később a fehér király figurája csak illuzórikus jelölői az apának. Ami Dragomán regényének kifejezett pozitívuma, hogy az apának a regény végén megjelenő alakja szintén ebbe a sorba illeszkedik be. Az a brutalitás, ami miatt az édesapa csak az illúzió szintjén sajátítható vissza, nemcsak a történeti kontextusban, hanem a nyelv működésében is tetten érhető.
Szilágyi Zsófia (Lávaömlés, vagy hídláb?) szerint a regény egyik kulcsjelenetének tekinthető, amikor az Afrika című fejezetben a kisfiú a sakkgéppel játszik. Az egész fejezet a megszerzés – visszaszerzés kódja mentén szerveződik. Az anya azért megy el a nagykövethez, hogy visszaszerezze férjét, míg a nagykövet a gyermek anyját akarja megszerezni. A megszerzés brutalitásának rekvizítumai azok a tárgyak és trófeák, melyeket a nagykövet afrikai tartózkodása alatt gyűjtött össze. A sakkgéppel folytatott játék, mint az egész fejezet metaforája, mintegy azt akarja közvetíteni, hogy a sajátnak az idegentől való visszaszerzése egy szabályszerű folyamat segítségével valósítható meg. Az ellenfelet képviselő néger gépember a fehérekkel, míg a fehér kisfiú a feketékkel van. A játék tétje tehát, hogy a sajátot visszaszerezzük az idegentől (a fehér bábuk a fehér, míg a fekete bábuk a fekete személyhez rendelődjenek). A kisfiú küzdelme azonban nem a visszaszerezhetőre, hanem a visszaszerezhetetlenre irányul: egyetlen bábut akar levenni: a fehér királyt, ami tulajdonképpen csak bemattolható, de nem leszedhető figura. A fehér királyra azért van szükség, hogy a gyerekek által játszott háborús játék vezére legyen (a 154. oldal tanúsága szerint ezeket a figurákat a fiúk az apáktól kapják, ami azt jelenti, hogy a háborús vezér az apára utal, amit úgy is értelmezhetünk, hogy az apa helyettesítője, figurája). Szilágyi Zsófia arra is felhívta a figyelmet, hogy a sakkjelenet tulajdonképpen József Attila Bőr alatt halovány árnyék című versének az utolsó sorát idézi meg: Néma négerek játszanak régen elcsendült szavaidért. A sakkjelent tehát azt a paradoxont mutatja be, hogy olyan személyek játszanak egymással szemben, akik képtelenek ezt a játékot a három kimondandó szó segítségével lejátszani. A sakkot nem tudatosíthatom a másik személyben a szó kimondásával, hanem csak azáltal, hogy ő ezt észreveszi, és nem akarja eltitkolni. A József Attila idézet a két egymással szemben ülő játékost úgy jeleníti meg, mint akik meg vannak fosztva a hangjuktól. De a sakk igazi tétje pont az, hogy úgy készítsünk elő egy bemattolást, hogy a másik ezt ne vegye észre. Mégis a sakkjáték alapja valóságos és lehetséges akciók és reakciók között kialakuló párbeszéd, mivel minden egyes lépés az ellenfél lehetséges reakcióinak a fényében hajtunk végre: ennek a párbeszédnek azonban a célja nem más, mint a sakkjáték lényegét képező szavak kimondása. A néger sakkjátékos azonban maga is csak egy artikulálatlan hangokat kimondó figura, akinek – mivel a vele szemben ülő játékos minden egyes lépését átlátja – nincs is szüksége a kimondandó alapszavakra. A másik játékos számára ezek a szavak a játék közben lezajló néma párbeszéd során következnek be. Ez a párbeszéd (mely végül is két egymással szemben lezajló néma monológ, mely mérlegeli a lehetséges akciókat és az ellenfél által ezekre az akciókra adott reakciókat) azonban csak a valódi lépésekben válik láthatóvá. Mivel az egyik játékos mindent lát és teljesen uralja a játékteret, ezért a másik játékos számára sincsen szükség szavakra (a néger sakkautomata az összes kombinációs lehetőséget ismeri, s ezáltal azokat a variációkat is, amelyekkel ellenfele kísérletezik.) Két figura játszik egy harmadik figuráért. A sakktáblán a király az egyik legmagatehetetlenebb figura, mégis minden egyes lépés, ami a játéktérben megvalósul rá vonatkozik. Ha metaforikusan a sakktábla játékterét a szöveg játékterére vetítjük rá, akkor szintén azt vehetjük észre, hogy bármennyire is különböznek egymástól az egyes önálló novellaként is kezelhető fejezetek, mégis mindegyik kimondva, vagy kimondatlanul az apára vonatkozik.
A sakkpartnerként megjelenő automata minden szabályos lépéssel szemben felkészült: az adott játékrendszeren belül lehetetlen legyőzni. A visszaszerzés egyetlen módja tehát a játékszabályok megsértése. Dzsátá totális korlátozottságával szemben a totális szabadságot képviseli: amely lehetővé teszi – a szabályok betartása mellett – Dzsátá kiszolgáltatottságának a megjelenítését. A szabályok megsértése ezzel szemben a szubjektum szabad döntése: a gép számára ugyanis ez az alternatíva nem létezik. A visszaszerzés így a játékszabályok teljes megsértését vonja maga után (a kisfiú egy hirtelen mozdulattal ellopja a szabályok betartásával megszerezhetetlen fehér királyt). A fehér király úgy jelenik meg a kisfiú számára, mint az idegenné tett saját, akit vissza kell szerezni. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a játék kezdetén a fehér király még a nagykövetet jelöli: a fehér király figurájának az arca meg épp olyan volt, mint a nagyköveté, később azonban ez az idegenség sajáttá, ismerőssé válik, nemcsak azáltal, hogy a figura a háborús játék központi alakja lesz, hanem azért is, mert az utolsó fejezet végén az apa arca olyanná válik, mint a fehér királyé: és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam az apa csontfehér arcát. Az apa arca által azaz idegenség válik ismerőssé és elsajátíthatóvá, amit a szövegben éppen a fehér király, valamint Csákány roncsolt arca fejez ki. A visszaszerzés csak a jelen nem levőt elidegenítő másság elsajátításával lehetséges, pont mint Esterházy behelyettesítéseinél (mely végső formájának tekinthető a Javított kiadás ügynök – apjának elsajátítása). Csákány roncsolt arca egyébként szintén kapcsolatba hozható – a himlőhelyek nagyon mélyek voltak, és egymásba folytak, és be voltak kenve valami fehéres kenőccsel is, és ettől az egész arca zsírosan csillogott – a fehér király elefántcsontból készült, valamint az apa arcával. Azáltal azonban hogy a sajátot behelyettesítjük egy idegen szövegbe, nemcsak az idegen válik elsajátíthatóvá, hanem a saját is idegenné lesz. Ezt az idegenséget fejezi ki az arc roncsolódása, mely deformáció végül megteremti Csákány és az apa arcának a hasonlóságát. Az apa figurációját megjelenítő helyettesítődési lánc – apa, Csákány, fehér király – azonban nem egy helyreállítódási, hanem egy roncsolódási folyamatot mutat be, ahol az apának az utolsó fejezetben megjelenő arca nem az eredeti arc helyreállítását eredményezi, hanem a már bemutatott roncsolódási folyamat végállomását. A metaforikus átvitelben ahogy Derrida a Fehér mitológiában írja az őseredeti értelem előrehaladó kopása, szabályszerű szemantikai vesztesége, szakadatlan kimerülése jelenik meg. (15.o.) A történet a prosopopoeia alakzatának a működését jeleníti meg, amikor az elbeszélőként feltűntetett kisfiú folyamatosan a narrációban az Apa arcának megformálására és ezáltal visszaszerzésére tesz kísérletet, mely folyamat során létrejön egy figura, melynek arca azonban úgy jelöli az apa arcát, hogy közben a távollétre, a halálra utal.
Az aparegények önéletrajzisága egyszerre próbálja megformálni a fiú és az apa arcát, azáltal, hogy e két arcot egymás feltételeként határozza meg. Az apa arcának rongálódását a szövegben végigkíséri a fiú arcának rongálódása, mivel ezekben a szövegekben az elbeszélő nem csupán önmagát akarja megérteni, hanem önmagát egy viszonyban. A fiú arca figurációjának feltétele az apa arcának figurációja, mely figurációk egymás tükörképei. Ez a kölcsönös viszony teszi lehetővé, hogy az egyes nemzedékek egymás helyére tudjanak lépni és létre tudjanak hozni egy folyamatos genealogikus láncot, mely biztosíthatja egyes elemeinek az identitását, vagy legalábbis egy ilyen rendnek az illúzióját.
The Lady with the Spinning Head
1.
Tegnap, mikor hazajöttem a Tescoból, találtam a szőnyeg közepén egy összehajtott vécépapírt. Sejtettem, mi az. Próbáltam nem odafigyelni. Kipakoltam a táskámat. A táskám rózsaszínű, vettem egy Joy magazint, plusz száz forintért kaptam ezt a műanyag strandtáskát. Készítettem egy jegeskávét, kerülgettem a vécépapírt. A férjem megérzett valamit. Már feltakarítottam, mondta. Én viszont attól féltem, hogy csak rátette, ahogy szokta. Később megpróbáltam pihenni egy kicsit, de a vécépapír nem hagyott nyugodni. Fölkeltem, és óvatosan megnéztem, mi van alatta. Tényleg feltakarította. Nem rossz. Egy Afrika alakú foltot hányt a cica.
2.
Ha közlik az írásodat, a folyóirat végén írnak egy rövid ismertetőt. Nagy Ildikó Noémi, Halifax, Nova Scotia, szemüveges műfordító, Martiniquen lakik egy kunyhóban, ötödéves politológia szakos hallgató, egy űrhajó másodkapitánya, stb. Az egyik folyóirat viszont csak a szerzők neveit közli az utolsó lapon egy táblázatban. Nagy Ildikó Noémi, 1975 és utána egy kötőjel. Ezen a kötőjelen gondolkodom napok óta. A kötőjel, ami a halál láthatatlan jeléhez köt.
3.
Fekszem az ágyon a tetőtéri szobában. A plafon tíz centire van az arcomtól. Frankfurt, fekszem egy ágyon Frankfurtban. Bejön a házigazda, megpróbálok felülni, de beverem a fejem. A házigazda automata fegyvert húz elő a zakója alól, és belémereszt egy sorozatot. Érzem, ahogy mélyen a testembe fúródnak a golyók. Nem fáj. Látom magam kivülről. Meghúzza a ravaszt. Milyen szó ez? Ravasz. Nabokov úgy hívja Humbert Humbert pisztolyát a Lolitában, hogy „Haver”. A véremet beszívja a krémszínű takaró, hallom, hogy csöpög a parkettára. Meg kellene fordítani az ágyat, hogy a másik irányba nézzen a fejem. Majd legközelebb, ha fekszem az ágyon Frankfurtban.
4.
A teásbögrémen alul van egy hollóházi pecsét. A Petőfi Sándor utcában vettem egy porcelánboltban, aminek a helyén már nincs semmi. A bögre oldalára dinoszauruszt festettek. Nem tudom, milyen fajta, pedig értek a dínókhoz. Nagy csont áll ki a fejéből. Mellette fészek öt-hat tojással. A dinó nem a fészekre néz, hanem ellenkező irányba. Olyan, mint Mona Lisa, nem lehet tudni, gúnyosan, vagy kedvesen mosolyog. És nem lehet tudni, lopja a tojásokat, vagy vigyáz rájuk. Cseles gyár ez a Hollóháza. A bögréhez jár egy tányér is, nincs rajta se tojás, se dinó.
5.
Zokogva ipszilonoztam a gyakorlópályán. Később kiderült, teljesen fölöslegesen. Ha van egy Smartod, nem kell ipszilonoznod. Viszont vannak más veszélyek, ahogy első este kiléptem az autóból, letört a tűsarkam. Az oktatóm sose mondta, hogy erre is vigyázni kell. Koncentráltam, talán túlságosan is, hogy úgy nézzek ki, mint “a szexis nő”, mikor kilép az autóból, és a lábát filmezik. Az összes ijedtségem a sarkamba szaladt. Mint múltkor a Mekiben, a hematit gyűrűmből egyszercsak kirepült egy darab, és a karamelles fagyimban landolt. Akkor a fagyimra öszpontosítottam túlságosan, most a lábamra.
6.
Farmerban fordítok. Az ablak nyitva. Októberben a fagyiskocsi elkezd egy árnyalattal agresszívabban zenélni. Kimentem a ház elé, úgy döntöttem, nem fogok utána rohanni, megvárom, míg a kacskaringós utcákon újból erre jön. Na, jó, egy kicsit sétálok. De merre induljak? Vizsonylag közelről hallatszott a hangja. Álltam a kapunk előtt, rágtam a szám szélét, és a fejemen keresztül éreztem a fülbevalóm ízet. Olyan íze volt, mint gyerekkoromban a hinta láncának. Egy szón gondolkoztam, aminek a fordítása mindig problémát jelent. Kiszolgáltatott. Megláttam a fagyiskocsit a másik utcában. Lassan araszolt. Egy Magnumot fogok venni. Fussak, ne fussak. Befordult ellenkező irányba. Nem mozdultam. Egyre messzebbről hallatszott a szignálja. Megint felbukkant, húsz méterre volt tőlem, megint elfordult. Akkor sikítani kezdtem. Megállt. Lassan odasétáltam. Nem volt fagyi, csak mirelt borsó meg gesztenyepüré. Majd jövő nyáron, mondta a sofőr. Akkor júniusban találkozunk, mondtam, és visszamentem fordítani.
7.
Például én visszanézés nélkül is sóbálvánnyá tudok merevedni. Múltkor egy buliban arra gondoltam, mi lenne, ha kiugranék az ablakon. Láttam, ahogy kiváncsian kinéznek utánam. Én vagyok a józan feleség, aki a Ráckertben sört hoz a társaságnak. Sokkal inkább lennék igazi pincérnő. Még mindig jobb, mint ülni és hallgatni. Sartre azt mondja, a pokol a másik ember. Mindjárt indulunk, mondják bíztatóan. Egy óra múlva a vécében kicsit kisírom magam. Nincs elég vécépapír, meg csöndben kell lenni, az ajtó előtt várakoznak. Visszamegyek a társasághoz, leülök a székre, amiről hiányzik középen egy léc. Elő akarom venni a zsebkendőmet, de a kabátom a mellettem levő széken van, és egy lány nekidől. Benyúlok a zsebbe, érzem, hogy a combjához érek. Rámmosolyog, és megkérdi, nem hoznék-e neki egy gintonicot. Elindulok a pult felé, visszafordulok, hogy milyen gint kér, és akkor merevedek sóbálvánnyá.
Anyám után
Az arctalanság bennem mindig rémeket kap és a magányosság tetemei is előkerülnek az őrület előtti időkből, a fájdalom hosszú varázsszövetei mosolyokat horgolnak a kislányok arcára, a bőr még a tavaszok előtt világosbarnán verődik vissza, a tavaszok előtt történt minden, bár nem így akartam.
Nem volt hangom, se testem, a tavaszok előtt történt minden, mintha egy vizes hattyúval élnék, kiáltott bennem a rémület.
A hús, húsom rózsaszín puhasága.
Csak a testét láttam, a rózsaszín bőrt, ragyogását a kék és fehérség előtti horgolásnak, a hangod olyan lágyan csengett, csilingelt benne akkoriban az élet, a fények is, úgy ragyogtak, anyám után mentem, kiléptem az utcára, ki más után mentem volna akkoriban, mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos a test márvány ragyogása, az elfeledett hajnalokon világít bennem a rémület, kivilágít mindent.
Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.
Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín nem égetné ki a bőrünk, az angyalok is beszélnek, beszélnek csak a fákról, milyen lehet nem angyalnak lenni, szép nagy tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ez enyhíti bennem az őrületet, amit rózsaszín húsom után kapar ki bennem a rettegés, soha többé nem félni, nem félni, milyen lehet az.
Mindez még a hajnalok előtt történt, mielőtt megtalált volna a hattyú, a hús mindig megzavar és összekeveri bennem a következő lépéseket, elmondhatom bárkinek, az emlékezés előtti pillanatokban is feldereng bennem, hogy többször meghaltam, többször belehaltam ebbe, beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.
A hús arany ragyogása.
Az álom megszabadít a függéstől, milyen volt kék ruhája, hogyan lehetne rávenni arra, hogy meghorgolja a ruhám, amiben én táncolok olyankor, de csak hajnalban, a tájon sok angyal világít, ez az alapja mindennek.
Annyira szerettem volna, ha te horgolod meg a ruhám.
Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.
Közös a tér, az utca visszatér, az angyal is, megkapom a ruhám, ott van a szekrényben, felakasztva, lépcsőn hozod fel nekem, vegyem fel, a megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, már te sem gondolod komolyan, te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon, aztán görcsbe rándul a test, a rettegés előtti hajnalokon úrrá lesz bennem a rémület, hogy kiszolgáltatott és megaláztatott a testem, a test, amit bármikor megölhetnek, bezárhatnak a nappalok.
Ilyenkor a rózsaszín fehérségű táj marad csak meg, mosolygás és asztmaállapot, a horgolás csendje, a feloldozás utáni vágyakozás egyszerű vak ragyogása.
Húsod megint olyan volt, mint ahogyan elképzeltem, mosolygásod betemet, a kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, nincsen velem senki, csak vak ragyogás, rózsaszínű, akárhány ébredés, az álmok előtt vagyunk, lépkedünk halkan a tájon, a testét láttam, rózsaszín bőrt, a horgolás előtti fehérség kékségét, hangod olyan lágyan csengett, csilingelt akkoriban az élet, és a fények is úgy ragyogtak.
Mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, hiszen azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos rettegés a hajnal, a test márvány ragyogása, egy elfeledett utca, világít bennem, kivilágít belőlem mindent, húsom ezen a reggelen is rózsaszínű, anyám után mentem, mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne, ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk, kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, bátor vagyok, útnak eredek, a hús ragyogása betemet, olyan jó a tested.
Anyám teste melegséggel tölt el és élettel, bennem ilyenkor mindig felébrednek a hajnalok és boldog vagyok.
Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.
Szerettelek volna, még idejében, ha nem kaparna ki a hús, ha nem lenne ez is hús, mint minden, az arcok után terek, a rózsaszín hajnalok mellett álmokat kap az ébredés, minden, amire választ adnál, csak az üdvözülés kínjáról ne mesélj kérlek, bennem még nem temetett be mindent a hús ragyogása, por és zúzódás hangja, dermesztő reggelek, kopott falak, soha többé nem félni, nem félni többé sohasem, milyen lehet az, miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.
A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, a hangok is, ezt már te sem gondolod komolyan ugye, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.
A kislányok félnek, hiába vannak az angyalok is velük, mégis olyan félelmetes itt minden, a rettegés szárnyakat kap, lehetnék nagy is, lehetne tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ott van, lelkemig ér, a húsa is, akár egy feltámadott halott énekel a csöndben, anyám után ott van minden, amit nem tudok elviselni, aztán mindent eláraszt a gyűlölet, és álom.
Rózsaszín bőröd alatt nincsen rémület, rózsaszín bőröd is arcomhoz ér, rózsaszín bőrödön arany ragyogásom.
Horgold meg a ruhámat kérlek.
Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.
Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.
Tyúklopás és demokrácia
Van a jogtörténész gondolkodásának egy jellegzetes érvelésmódja, amikor a jogszabályi tiltás tényéből a tiltott cselekvés elterjedtségére, „népszerűségére” következtet. Ha például Szent László jogtudorai törvénybe iktatták, hogy tyúklopás bűntettéért a tolvaj kezének levágása a méltó büntetés, akkor abból nemcsak az a voltaképpen kevésbé lényeges következtetés adódik, hogy ez mai szemmel egy kegyetlen, barbár stb. büntetés (ami egyébként a kor viszonylatai között nem biztos, hogy annak számított), hanem főképpen az, hogy valamilyen oknál fogva a XI. század végén igen népszerű bűnözési forma volt éppen a tyúklopás.
Ha ezt a talán leegyszerűsítő logikát az újkori vagy a legújabb-kori történelemre alkalmazzuk, látható, hogy a különféle alkotmányokba, nemzetközi egyezményekbe, chartákba foglalt ALAPVETŐ emberi és állampolgári jogok (pl. véleménynyilvánítás, a választás szabadsága, anyanyelvhasználat, szabad vallásgyakorlás stb. – nevezzük most összefoglalóan egyszerűen szabadságjogoknak) „alapvető” és hangsúlyozott jellegéből az következne, hogy a polgári demokráciákban igencsak népszerű attitűd ezeknek a jogoknak a lábbal tiprása. Precízebben (és radikálisabban) fogalmazva: a modern demokrácia intézménye és eszmerendszere ezek szerint nem egyszerűen azon alapszik, hogy értéknek tekintjük a szabadságjogokat, hanem ellenkezőleg – azon hogy a demokráciákban ezek a jogok hiányként, de legalábbis problémaként vannak jelen. Ha ezt a konklúziót ad absurdum értem – amit egyébként nem akarok – a demokrácia nem hogy a szabadságon alapul, hanem éppen annak jelentős hiányán, vagy elterjedt és eufemisztikus szóhasználattal „deficit”-jén alapul.
Játszunk még egy kicsit a tyúklopás logikájával!
Szándékosan figyelmen kívűl hagyva most a politikatudósok körmönfont korlátozásait a választás szabadságának definiálása körül, ez a szabadságjog azt mondja, hogy a demokráciában valóban arra szavazhatok, akit arra a legalkalmasabbnak vagy érdekeim szempontjából a legkedvezőbbnek vélek. Pedig voltaképpen egy kezemen meg tudom számolni, hogy effektíve hány emberre van lehetőségem leadni a voksomat. Szavazhatok X, Y és Z párt jelöltjére, de soha nem szavazhatok Korcsog Pannira, noha lehet, hogy sokkal alkalmasabb lenne az adott feladat ellátására. Sőt, – ezt inkább csak a vicc kedvéért mondom – a legtöbb esetben saját magamra sem szavazhatok. Ilyen értelemben viszont alig vagyunk előrébb, mint az ősember, aki szembetalálván magát a környék legnagyobb mammutjával, választhatott: vagy fölveszi a harcot és megpróbálja lenyilazni, csapdába ejteni a böhöm állatot, vagy figyelembe véve a körülményeket és az erőviszonyokat, inkább fölveszi a nyúlcipőt, és elmegy sarki rókára vadászni. De semmiképpen nem dönthetett úgy, hogy előveszi a hatlövetű puskát, fölpattan a helikopterére és veszélytelen távolságból egyszerűen fejbelövi a mammutot. Ezt a lehetőséget ugyanis sajnos nem ismerhette, ahogy én sem ismerhetem Korcsog Panni politikai képességeit.
Ugyanez a helyzet a vallásszabadsággal is, hiszen tegyük föl, hogy gyakorolhatom az éppen „bevett” vallások bármelyikét, de mi van akkor, ha én olyan vallásban hiszek, ahol rituális égő áldozatként kívánok bemutatni minden héten egy tarka macskát, vagy egyszerűen csak a mezopotámiai Istár tiszteletére szeretnék templomot emelni színtiszta meggyőződésből. Előbbi esetén meggyűlne a bajom az állatvédőkkel, utóbbi esteben egyszerűen kiröhögne a polgármesteri hivatal, illetve ha továbbra is kísérletet tennék hitem gyakorlására és a templom fölépítésére, előbb-utóbb kiátkoznának a bevett vallások, majd – ki tudja, még mi következne. Tehát ez a szabadságom is egy-két lehetőségben merül ki. Természetesen eszem ágában sincs relativizálni a „bevett” vallások történelmi és szociális jelentőségét. Úgy tűnik ugyanis, hogy nem én, hanem maga a szabad vallásgyakorlásról rendelkező eszme az, amely komolytalanul bánik a vallással.
A sort lehet folytatni: nem adhatok be róvásírással írt kérvényt egyik hivatalba sem, holott nem hiszem, hogy bárkinek ártanék vele; nem mondhatom meg erről a számomra igazságtalan állapotról a véleményemet a miniszterelnöknek; de nem vehetem föl a csak úgy a perui állampolgárságot, bármennyire is ez a legnagyobb álmom.
Erre a sok „nem”-re persze azt lehetne válaszolni, hogy ezek irracionális igények, képtelenségek, sőt, egyenesen baromságok, s hogy ezek mellett azért sok mindenre lehet igent is mondani, pedig belátható, hogy amire igent mondunk, valójában legalább annyira irracionális, mint amire nem mondhatunk semmit sem. Az is ellenem vethető, hogy azokról a szabadságokról, amelyekre igent mondhatunk, a konvenció, a közmegegyezés döntött így, noha senki nem tudja megmondani, hogy ez a bizonyos „köz” mikor és miben egyezett meg. A köz szempontjából éppenhogy egyszerűen „így alakultak” a dolgok. „Kedves Köz, ezek és ezek közül választhatsz, ezek és ezek közül pedig eszedbe se jusson.”
Mit bizonyíthat mindez? Azt, hogy a demokráciában sincs több szabadság, mint bárhol máshol? Hogy adott egy csomó lehetőség, amelyek közül a legtöbb számunkra mindig csak lehetőség marad? Vagy pusztán annyit, hogy a szabadságnak ez az elvont formája, amely mindig a lehetségest veszi alapul és nem az adottat, bármennyire is sajnos, de soha nem létezett és nem is fog? Ha az ősemberre és a mammutra gondolok, akkor ez pesszimista válasz, hiszen ő sem gondolta arra a lehetőségre, hogy lelőhetné a vadat, aztán egy idő után mégis fölmerült ennek a lehetősége. Egyszercsak valakinek eszébe jutott. A mamut példája azt mutatja hogy a szokásos érv (talán Churchiltől származik), hogy a demokrácia nem jó, de nem tudunk jobbat, lehet, részben korrigálható: azt ugyanis Churchil még nem tudhatta…
Azért túlzottan bizakodni sem jó, mert ki tudhatja, hogy Churchil, aki már lényegesen több lehetőséggel számolhatott volna a mamut becserkészését illetően és az ősember közül ki volt boldogabb. Churchilnek ugyanis időközben már nem sok mamut maradt.
Ha most azt mondom, hogy a tyúk ellopását a demokráciában is kézlevágással büntetik, akkor ezzel nem azt akarom mondani, hogy szabad tyúkot lopni, hanem hogy a töméntelen szabadságunk mellett olykor gyanakodhatunk, hogy talán mégsem vagyunk annyira szabadok, mint ahogyan hisszük. Hálistennek vagy sajnos? Nem tudom.
A nagy portugál író, José Saramago, aki regényeiben mindig reflektál az éppen aktuális politikai és eszmei struktúra társadalmi (és, tágan értelmezve a szót: filozófiai) problémáira, „mágikus realista” regényeiben valamifajta nem-materialista, hanem éppen misztikus baloldaliságnak válik a szószólójává. Számomra szimptomatikus jelenségnek tűnik ugyanakkor, hogy Megvilágosodás című regénye, amely a Portugáliába is beköszöntő demokráciáról nem kevés cinizmussal megírt pamfletként is olvasható, sokkal kevésbé izgalmas, mint azok a regények, amelyek például a Salazar-féle „puha diktatúra” fülledt és frusztrált világában játszódnak. Miért mondom, hogy szimptomatikus? Mert Saramago regénye még mindig „viszonylag jó”, de nem „igazán jó” (ezek persze szubjektív kategóriák, de talán mégis érthető a különbség). Azt érzem ugyanis, hogy a demokráciában mindig csak „viszonylag jó” dolgok vannak, és nincsenek igazán nagy, igazán katartikus események, érzelmek, szenvedélyek, eszmék; nincsenek nagy tétek.
Hogy is mondjam! Van ez a „szolid polgári hedonizmus”, de hát ki vinné ma vásárra a bőrét egy eszme, egy hit, egy világrend nevében. Nem feltétlenül csak a közös, hanem a saját eszméink nevében is. Saramago említett regényében a főváros lakosságának több mint 80 %-a, maga sem tudva pontosan, hogy miért, egyszerűen üres szavazólappal szavaz. A nagy többség számára tökéletesen mindegy, hogy a jobb, a bal vagy a közép pártja nyer, hiszen mindannyian egyformán „demokratikusak”. A hatalom persze szervezett lázadást szimatol, vagy inkább csak szeretne szimatolni. Üldözni kezdi az összeesküvés „vezetőjét”, holott a hatalom maga is sejti, hogy nincsen semmiféle összeesküvés. A hatalomnak persze megvannak az eszközei arra, hogy megkonstruálja az ellenfelet.
Alapvető probléma ez, hogy a demokráciának többnyire nincsenek belső ellenfelei, hiszen mindenki demokráciát akar a „maga módján”. Viszont szociálpszichológiai tény, hogy az „ellenfél ténye” nélkül, anélkül, hogy meglátnánk, megtapasztalnánk az Idegenséget, a Másiknak a különbözőségét, elkülönbözését, egyszerűen nem jöhet létre semmiféle identitás, semmiféle önazonosság. A demokráciának, mivel nincsenek „igazi” ellenfelei, saját léte érdekében meg kell konstruálnia a maga „ál-ellenfelét”. Vagyis ellenfélre mindig szükség van.
A demokratikus társadalomnak tehát voltaképpen kapóra jöhetne, ha van egy etnikai, kulturális vagy bármilyen kissebbsége, amelyet diabolizálhat. Ahogyan egyébként a kissebbségi identitás megképződését és fönnmaradását is elősegíti, ha folyton a látóterében van a másik, aki idegen tőle. Csakhogy a demokrácia nem különbözőségekre, hanem az egyneműségekre törekszik akkor, amikor azt mondja, hogy mindenkinek mindent „ugyanúgy” szabad. Azt kívánja, hogy a szabadságban mindannyian egyenlők (egyformák?), sőt, már majdhogynem testvérek legyünk. De ahol szabadság van, ott a „tyúklopás logikája” szerint elnyomásnak is lennie kell, elnyomás mindig van. Jó ezen a paradox logikán elgondolkodni, miközben a demokrácia áldásain örvendezünk.