1. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, s ahogy az egyik sor itatóspapírként használja a másikat (ez eltévelyedett és ódivatú hasonlat, mely egy internetes folyóirat linkgyűjteményében csupán véletlenül és kortévesztve bukkanhatott föl, hiszen hol található itt, a cybertérben papír, toll és kéz, látható emberi kéz és arc, ami az irodalom dicső és nagyszerű múltjából származó bármelyik hősre emlékeztetne? Leopold Bloomra például, vagy akár Odüsszeuszra, aki a tenger végtelen messzeségeiben hajózik? Dehát Homérosz, a vak költő sem vaskos papírkötegek fölött görnyedező íróként, eposzszerzőként él a köztudatban. Ő is egy másik, immár letűnt kor gyermekének számít.) Mindenfajta anakronizmus ellenére azonban a kimondott és a leírt szót immár nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni; ami egyszer kimondatott, az ki van mondva, s amit egyszer leírtak, az végérvényesen beíródott a jelölők láncolatába s az emlékezetbe. Kegyetlen törvény ez bizony, s legalább olyannyira veszélyes, amennyire Szkülla és Kharübdisz volt a tengeren, hiszen a velük való találkozást egyetlen jó szándékú halandónak sem állt módjában élve átvészelni, csakis a furfangos-csalafinta Odüsszeusznak. Ő azonban már/avagy még mindig messze van, ott, ahol hatalmas széllökésekkel háborgatja az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég dühe Poszeidónt.
(Tehát ismét, de most már a leírt-kimondott szó felelősségének, játékosságának s talán iróniájának tudatában:)
1. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, s ahogy az egyik sor itatóspapírként használja a másikat (miközben a lapok egyre csak gyűlnek-sokasodnak, hiszen nagy s talán ma már bevégezhetetlen vállalkozás eposzt írni, nagyszerűt, hatalmasat), Odüsszeusz baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában tűnik föl, amint a phaiákok szigetére veti a sors, mert Poszeidón, a Földrázó, hatalmas vihart keltett, amiért hősünk elrabolta fiának, Polüphémosznak magányos-árva szeme világát. De nem érheti Odüsszeuszt bántódás, hiszen furfangos kalandor, utazó ő, akinek észjárásában földi halandó hibára nem lelhet, s mellesleg Pallas Athéné kegyeltje. Odüsszeusz életben maradásának s hazatértének mindezen ésszerű és nyomós érvén túl a történet folyama s így végkifejlete egyaránt, akár a végtelen tenger, amelynek hullámait hősünk kivédi, mindannyiunk számára ismeretes. Ahogy minden történetnek, úgy ennek is (már ezerszer) ki van mondva a vége, s így a közismert befejezést nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni, kivetni az emlékezetből, a jelölők kegyetlen és felejtést nem ismerő láncolatából. Odüsszeusznak haza kell térnie övéihez, az otthoni tűzhelyhez, a gondviselő és hűséges Pénelopéhoz. De még túlontúl messze van a cselekmény végkifejlete ahhoz, hogy már most hazatérésről, végső-véres bosszúról szólhassunk, hiszen csak az imént tűnt föl Odüsszeusz a baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában, s így nem is sejtheti, hogy merre veti a sors, s miféle jövő vár rá, az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég szülöttére, Leopold Bloom elődjére. Erőtlenül hánykolódik a számtalan veszélyt rejtő tengeren, mert Poszeidón, a Földrázó, hatalmas vihart keltett, amiért hősünk elrabolta fiának, Polüphémosznak magányos-árva szeme világát. Odüsszeusz azonban jelenleg nem az okok fölkutatásával törődik, hiszen eget rázó széllökések erejével kell szembeszállnia, s semmiféle emberi mértékkel nem mérhető kitartással kell életéért küzdenie, s mellesleg a mechanisztikus világkép meg a kauzalitás, az okok és az okozatok véletleneket nem ismerő illeszkedése, meghatározottsága, ésszerű-jéghideg logikája a lehető legtávolabb áll gondolkodásától, szíve pedig telis-tele van félelemmel.
2. Ha körülnéz, azt látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik, miközben az idő – úgy tűnik – elvesztette varázsát; mintha nem is múlnának a percek, mintha mechanikusan, mindenfajta változatosság, szépség nélkül nyaldosnák a hullámok, a virtualitás hullámai a fedélzetet. Verdesnie kellene szívének, hogy még nagyobb erővel tudjon szembeszállni a végzettel, hogy még nagyobb kitartással tudjon küzdeni az életéért, ami még számára, a többistenhívőnek is egyszeri és megismételhetetlen ajándék, s így legalább akkora kincs, drága, megbecsülésre érdemes ékszer, mint nekünk, de szinte semmit sem érez. Csak körülnéz, és látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik, miközben az egyik évszakon a másik áttűnik, s az egyik sor itatóspapírként használja a másikat.
3. A falikárpiton a légyott. Szövegek kavalkádjában randevú. Elsuhanó fák testetlen rengetege, az országút fehéren futó csíkozata; nők dugás közben, autók a sztrádán. A letűnőben lévő alfabetikus kultúra önsajnálata, szökésben lévő eszmefuttatás, posztmodernkori információsztráda. A művészet kollektív létünnepe; karácsony, húsvéti nyúl, fehér, mint a hó, hóesés. A szomorúsággal teli halál okozta könnyhullatás, lezárt sorokon való mámoros és törvényszegő keresztülhaladás, kimerevített oldalak pervertált át(h/v)ágása, szeszélyesen gördülő felületek. Egyre csak bonyolódó, középpont nélküli kommunikációs rendszerek eufóriája. Gépzene. A leírt szó felelőssége, a kimondás fenoménjellege.
4. Odüsszeusz tehát baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában tűnik föl, amint a phaiákok szigetére veti a sors. Ám nem is sejtheti még, miféle jövő, mekkora veszedelmek várnak rá, az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég szülöttére, Leopold Bloom elődjére. Nincs okunk azonban félteni hősünket, hisz nem érheti bántódás: furfangos kalandor, utazó ő, akinek észjárásában földi halandó hibára nem lelhet, s mellesleg Pallas Athéné kegyeltje. Nincs okunk félteni hősünket, mert ahogy minden történetnek, úgy ennek is (már ezerszer) ki van mondva a vége, s köztudott, hogy a befejezést nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni, kivetni az emlékezetből, a jelölők kegyetlen és felejtést nem ismerő láncolatából. Odüsszeusz körülnéz, s látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik. Szinte semmit sem érez, nem verdes a szíve, nem fél. Az idő – úgy tűnik – elveszti varázsát, miközben az egyik évszakon a másik áttűnik. Csak Odüsszeusz arcán, csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.