protézis; bőrre húzódás
protézis
egy képről, egy szöveg margójáról,
valahonnan emlékszik, egy újságból,
a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés
képem ismeri, már rám keresett iwiwen,
de nem talált, csak ma a kiállítótérben,
felismert, a vonásaiban volt valami
ismerős kábultság, a távolság súlya,
ami egy szinten túl magába rántja
a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány
sem rögzül bennünk, mikor magunkra
hagynak az eséstől berezgő tócsák
felett, egy eldugott kastélyi erkélyen
egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról
a nem történésbe, majd lesétálunk
a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,
itt vagyunk egymáshoz képest,
ahol csak a korom omlik mögém,
a testét fedő vászon alá nyúlok,
jó neki ekcémától érdes tenyerem,
én rántanám magammal végleg, de
túl gyengén ölel a mellemen, ujjain
rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim
csontra feszülnek, még nem tudja,
hogy bal lábszáramon az ínszalagok
platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,
majd máskor azt mondom, hogy
luxuskocsi ára bennem, de a most
még ettől is értékesebb
bőrre húzódás
csak érkezés előtt ébredek, tudatomba
lámpahunyások karcolnak éleket,
lassulással mondat omlik a hangszóróból,
a változás, hozzá ez az út vezet,
kirakatként követi a mozgó ablaküveget,
észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom
a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,
de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,
fáj neki, ahogy tizenkét éves testem
kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,
ugyanannyit éltem azóta, de még látja,
ahogy ínszalagjaim közé világítanak
hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,
bennem fájnak tovább apja hasára vágott
vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,
lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült
emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról
mostanra lekoptak a hegek, a vesék,
a tüdők, már csak csukott
gerince van, foszló ruha alatt
Zárlat Tennessee-ben (3/2)
A párkányról néz Johnny után a baba, mereng kicsit az ifjút borító szövet színein, majd a mélybe veti magát, tócsába arccal, a mosoda elé, és taligát gördít rá a kínai, aztán zárja utcára ablakát a lány.
Azt hiszem, Johnny, nem akar babrálni, bíbelődni azzal a hétlakatú ládával, amire azt vésték, szerelem, amit Anyu hagyott Frankie-re, amelyet ő, oly szívesen felforgatna, föltúrna az igazságért.
Különös pár ők, ahogy mondom, a fiú hígnak tűnik, még ha dalia is, a szimmetrikus leány arcán meg tökéletesnek a mosoly. Kényelmetlen lehet Johnny-nak ez a vizsgáló, fekete szempár is, akár feloldódhatna benne…, de egymásba mégsem tűnhetnek, gyermektelenül nehezednek össze inkább, vagy mint két, rideg birodalom, kik egymástól a követet is sajnálják. Lehet, borzasztó ez a gesztustalan világ, ahol minden üzenet az enyhülést kezdeményezné, és valamiféle presztízsveszteséggel jár; szóval, bármit is tenne itt az ember, ronda hidegháborúban lenne tenni kénytelen.
Ha bonyolultabb is, szerintem a kocsmázás állandó, onnan az imént nem először távozott, benne gyakorta fordulhat meg a fiú, miként a kocka. És miközben pókerezik, a cimborái szekálják, ugratják újra és újra, hogy „kihozhatod a niggert a dzsungelből, de a dzsungelt nem hozhatod ki a niggerből!” – és így, viccelődve kényelmesebb valahogy, élcelődve otthonosabb nekik a város, e vidék, nagyszerűbb a nyeremény és hitványabb az adósság.
Ez a dzsungel dolog a négerrel hangzik oly frappánsan, hogy ettől meggyőző, amit inkább a hatásáért eredményes hangoztatni, mint igazságáért, emellett nem megy el az ember fia, csak úgy, szótlanul, hanem kénytelen kelletlen állást foglal, így-úgy, de mégis, mintha az anyját szidnák. Mondjuk, mosolyog vagy megcsóválja a fejét, hogy ejnye-bejnye, esetleg kikéri magának és távozik, vagy egyszerűen úgy tesz, mint aki nem hallotta és másra tereli a szót. Általában a fiú úgy tehet, szerintem, mint aki nem hallja, és másra nem tereli a szót, hiszen elárulná, hogy mégis. De előfordulhat, hogy néha mosolyog, talán nevet.
Addig járkál most faltól falig a szobájában Frankie, föl és alá, míg az elhatározásig jut, hogy maga ered Johnnynak nyomába. A lépcsőn nem leszalad, hanem méltósággal ereszkedik inkább, mintha legalábbis a jegyese kísérné az oltár felé, hogy rányissa az ajtót a szakadó esőre. Aztán – ha oly élesen nem látnám, magam sem hinném – az utcán, mintha feszülhetne híd fölötte, száraz lábbal kel át, hogy tiszta cipőben lökhesse be a saloonnak lengőajtaját.
A pulthoz érve, szelíden, egy korsóval kér a lány. „Mit mondhatnék Missis – így a csapos –, mint útjelző táblán áll, tíz perce, hogy Johnny elment, és öt perce Alice Fly…” Az ágyban tehát Alice mosolyog nedvesen, puha combját szétnyitja, eltátva nemi szervét…
Gondolhatod, hogy Alice-nek, akiben megfordulhattak már néhányan, seszínű a haja, honnan is tudnám, mért dugják az effélét, hacsak azért nem, mert éppen a dzsungel hiányzik belőle, a vegetáció, mert oly kihívóan puszta és színtelen, azonban annyira mégsem reménytelenül, hogy abba vetni kell valamit, vagy vetődni netán, még ha öntudatlanul szóródva is, esendően, ahogyan Johnny, miként a gyom, ráadásul Alice-ben van valami éppen a zsíros humuszt, a termékenységet mint ígéretet megelőző, valami egynemű előtti engedékeny erjedés, ezért állhat úgy rajta most egy bármilyen ékszer, valami saját párában a nyakán derengve, mint komposztra hajított tojáshéj: nem ragyogva hát. No, és a parfüm is, rajta nem mint felületen hat, fokozataiban érvényesülve, fej-, szív- és alapillatában, hanem belékeveredve, akár a gőzbe, a test felé ernyedve szűnve meg, abba emésztődve tehát.
A test pedig, hogy lehetett-e idő, vagy akár egyetlen pillanat, mikor az virágzott, magam sem érzem, de gondold inkább ama típusnak, amely születésétől, vagy ki tudja, esetleg fogantatásától fogva hervad, de a felület nem bizonyít rá semmit, még csak nem is árulkodik, talán csak kínálhat, mert a keblek állnak, még ha görnyedve is kissé, és a hasfal is lányosan ernyedt csak, talán a fenék, és a körte hajlamú alkat, a konzisztencia: az állag tapasztalata bíztathatna itt ítéletre, ahogy az Johnny érintése nyomán hullámzik, és a hullám elterjed, és ez a terjedés körvonalazza Alice-t, szerepének kellemesen közeli végét, a rövid történetet, mintha kavicsot dobnánk egy tócsába.
Azok a férfiak, akik gyakran támaszkodnak benne, mint valami krimóban a pulton, mindezt tán úgy fejeznék ki, hogy Alice-t azért jó dugni, mert jó meleg és lágy belül. Persze, aligha gondol rá egyikük is, miként éppen te, egy napon felejtett vizestömlőre. Egyébként nem hinném, hogy Alice nálunknál rosszabb lenne, hitványabb csak azért, mert kacagása hurutos kissé, és e latyakos jókedve többnyire indokolatlan. Mert Frankievel is történhetne ám hasonló, persze nem itt és így, tehát mégsem.
Johnny eloldja nadrágján a roppant övcsatot. A félregombolt, hosszúszárú alsóból kisandít most, miként Alice mókásan nevezi el, a kopasz hadnagy. Nevetgélve szalutál neki, és alászáll az ifjú, hogy lustán és hamarosan érkezzen majd Alice-be.
Miközben Johnny félre, Frankie az emeletre lép puhán, akár háztetőre kandúr. Lassan, gyanítva nehezedik a bejárati ajtó kilincsére és így jut, ily könnyen Johnnynak nyomára. Flanel az ing a széken és kockás, sáros a csizma a padlón, a fogason egy fegyverszíj, arról pedig a colt lóg. Johnny meg a belső szobából szuszog, elégül, mintha szaftos steaket fogyasztana ott, birkózna vele a tányérján. Gondolhatod, hogy onnan Alice is felkacag néha latyakosan és indokolatlanul.
A feledékeny emberek betegesek (3/3)
Ekkor három rövid dudaszó ütötte meg a fülem. A villa előtt fekete BMW állt, keskeny krómcsíkkal az oldalán, enyhén sötétített szélvédőkkel. Lesétáltam a lépcsőn, amikor odaértem, az autó ajtaja kinyílt, kissé kétkedőn kukucskáltam be rajta, ugyanis a vezetőülésben vörös hajú férfi foglalt helyet.
Szálljon be gyorsan, nincs időm magyarázkodni, szólt lágyan Keleti Jácint.
Köszönöm a fegyvert, mondta később, néhány kerékcsikorgató kanyar után. Nászajándéknak is beillik manapság. Soluna említette, hogy van egy habókos faterja, de csak ma reggel tudatosult bennem, hogy ön az. Egy kicsit még mindig zsibbad a karom, a lányának szerencsére finomabb keze van.
Az meg mit jelent?
Közös terveket egy közös élet megvalósításához. Elég régen szeretjük egymást ahhoz, hogy további jövőnket egymás nélkül elképzelhetetlennek tartsuk, és ezt most már mindketten nyíltan fölvállaljuk, magunk és a világ előtt egyaránt.
Ó, milyen gyönyörűen hangzik.
Hátradőltem és átadtam magam az érzésnek, hogy engem csúnyán átvertek, erős önvizsgálatra késztetett, hogy ebben elég nagy önrésszel jeleskedtem, mint már annyiszor. Minden csupa pókhálós titok, pengeéles ármány, fülledt szenvedély, rég elfeledett csapda, beteges hóbort, gondoltam, ahogy bambultam az üvegen át és koptattam a szemem a sivár tájon, miközben zöldes felhők toporogtak a szűkülő horizont nyugati kapujában.
Egyébként hová visz, kedves leendő sógorom?
Soluna asszony, az ön volt neje, vagy kije, látni szeretné magát.
Nocsak, ennyit bírtam kinyögni, gyomromban enyhe remegést éreztem, ahogy behajtottunk a kertvárosba. A vörös hajú egy alacsony, tornácos ház előtt állt meg, mely félig-meddig felújítva hunyorgott apró ablakaival, homlokzatán dátum – 1919. Az udvaron fák, melléképület, kerekes kút. Az ősi birtok. Innen indult minden.
Kiléptem az autóból, Keleti továbbhajtott, űzte teendőit. Benyitottam a rozoga kapun, és egy lakatlan földön találtam magam.
Hét lépés még a lócáig, számoltam izgatottan, de nem volt annyi, csupán hat és egy kevés. Miután az ember felnő, a világ összemegy, gondoltam.
Alighanem havazni fog, hallottam a hátam mögül.
Viszonylag sok erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy elrejtsem a parazsat, melyet ez a hang szemem sarkaiból mindig előcsalogat. Amikor megfordultam, kosztümös nőt pillantottam meg hosszú ballonkabátban.
Azt hiszem, eleget tudok rólad, hogy ne ítélkezzem elhamarkodottan, mondta. De a legújabb rodeódat, úgy vélem, kihagyhattad volna, semmi szükség nem volt rá. A részletekre és egy újabb verzióra nem vagyok kíváncsi, rettentően elegem van ezekből. Nem kertelek tovább, a segítséged szeretném kérni, nem kell rögtön választ adnod, de kérlek, gondolkodj rajta, és ha lehet, ne évekig, mert talán késő lesz.
Gyanakodva néztem, ahogy benyúl a zsebébe és előhúz egy zsebkendőt, még mielőtt az első és egyetlen könnycsepp végiggördült volna még mindig gyönyörű arcán.
Szörnyen borostás vagy, mondta.
Magamhoz vontam a derekánál fogva, némán öleltük egymást hosszú percekig.
Ha egyszer majd megveszem, segíthetnél rendbe hozni ezt a házat, törte meg a csöndet.
És aztán?
Mit aztán?
Leültünk a lócára. Ugyanaz a lóca volt. A két kezem munkája.
Ha már együtt adtuk el, megvehetnék együtt is, mondtam.
És aztán, kérdezte.
Aztán?
Tolakodón néztünk egymás szemébe, kérdőn és bizalmatlanul – lehet-e egyáltalán?
A felhők fölénk tornyosultak, hópelyhek szállingóztak mindenütt, összébb húzódtunk picit, kissé szaporábban lélegeztünk, és már fülemben éreztem kapkodó leheletét, a nyakát csókoltam először, aztán az arcát, hivalkodó száját, az ég egyre sötétebb lett, a hóesés egyre sűrűbb, de a fedett tornác némi védelmet nyújtott, forró combja a csípőmnek feszült, minden ruhánkat magunk alá tepertünk, ahogyan éveken át egymást, fölöttünk tajtékzott az ég, dörgött és villámlott, nem nyomva el a belőlünk felszabaduló, eddig elfojtva tartott hangokat, de meg-megvilágítva önkívületben vonagló alakunkat, egy különös viszontlátás szédítő aktusát.
Talán inkább máshol kellene kezdeni, egy új helyen, mondtam később, miközben lábunk alatt ropogva hirdette magát a tél. Soluna fejét leszegve bandukolt mellettem.
És talán inkább máskor, egy újabb időben, mondta.
Szembefordultunk, és amikor tekintetünk találkozott, nevetni kezdtünk, csak nevettünk eszünket vesztve, magunk mögött hagyva hőn áhított álmunkat, egyetlen kívánságunkat, apánkat, anyánkat, húgunkat, bátyánkat, nővérünket, öcsénket, fiunkat, lányunkat, egymást és magunkat, az egész mocskos életet, boldogan nevettünk a biztos tudatban, hogy az utolsó lap tiszta marad.
Módszertani forradalom
„Óh, én lehet hallani miénk gyermek van éppen jőve be.”
Megdöbbentően exkluzív kiadvány, kifogástalan bőrmappába rejtették ezt a nyelvtanárok, kortárs drámaírók, és az avantgarde-biblikus nyelv rajongói számára nélkülözhetetlennek tűnő alkotást. A címlap alapján még csak a megszürkült nyelvtanár, a szómagolásban elfásult nyelvtanuló kapja föl a fejét: „Forradalmi angol nyelv – Hogyan gondolkodjunk idegen nyelven …szótár nélkül …nyelvtan nélkül …magolás nélkül – Azok részére, akiknek nincs idejük!” Az eddigi módszereket mind sutba lehet vágni, és a megoldás szinte mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak a nyelvtanárok, nyelvtanfolyamok bonyolították túl a nyelvtanulás tökéletesen egyszerű műveletét.
A szerzők nem csupán a nyelvtanulás, nyelvtanítás módszerének nagymesterei, empatikus készségük, elsöprő meggyőző erejük már a könyv hátlapjának átfutása során maguk mellé állítják az addig hitetlenkedők táborát:
„Szintén nem szeret külföldre járni, mert ott Önt ostobának és kevésbé értékesnek tartják? (…) Az értelmileg fogyatékos egyének az intézetekben megértik egymást és nyelvtanilag helyesen beszélnek. Hogy létezik, hogy az anyanyelvüket megtanulták annak ellenére, hogy mi oket ostobának tartjuk? (…) Az idegen nyelv tudatlansága Önt bántja, de még sincs elegendő ereje ezt a hosszú távú feladatot teljesíteni? Azt hiszi, hogy Önnek erre nincs ideje? Választ szeretne kapni ezekre a kérdésekre?”
Ilyen szuggesztív, egyértelmű érvelés után már szinte nincs is más választásunk, megbabonázva igent mondunk a feltett kérdésekre és belevetjük magunkat az új, forradalmi nyelvtanulásba!
Ha belelapozunk a tankönyvbe, nem találunk ott mindenféle firefrancos ábrákat, nyelvtani magyarázatokat, nincsenek igeidők, rendhagyó igék, nincsenek szószedetek, feladatok. A szerzők több alkalommal ellene mondanak a magolásnak, aztán egy enigmatikus mondattal bizonytalanságba taszítják az érdeklődőt: „Képzelje el, de ne ismételgesse a szövegeket a végtelenségig, mert a magolás a képzelőerő rovására működik. Ez az idegen nyelven való gondolkodás eléréséhez való út. (…) Nagy ugyanis a különbség a TAXUS Learning módszere által történő ismétlés és magolás között, amely kimondottan ártalmas.” Hogy akkor most itt is magolunk, vagy ez ártalmas, vagy most akkor mi lesz?
„Vizsgáljunk meg egy példát arra, hogy miért ne magoljunk. Használjuk erre az egyik leggyakoribb angol kérdő mondatott.
Angolul így írják: How do you do?
Fordítása: Hogy vagy? – Legalábbis ezt tanítják nekünk az iskolában.
Angolul a kiejtése: Haudújúdú?
És a szó szerinti fordítása?: Hogy csinálni te csinálni? – Így tanulja ezt meg a TAXUS Learning módszerrel.
Ahhoz, hogy megértse az angol anyanyelvű egyén gondolkodásmódját, nem kap olyan fordításokat, mint az iskolában vagy a nyelvtanfolyamokon. Helyettük szó szerinti fordításokat kínálunk.”
A szerzők mindenre gondoltak: „Könyvünk fésűs fűzéssel készült, nem hagyományos kötéssel. Ugyanis ez sokkal praktikusabb. Az angol szöveget valamivel le kell takarni. A hagyományos könyvkötésnél a lapok a gerincnél meghajlanak, főleg az első és az utolsó lapoknál. Egy ilyen jellegű könyvvel tehát nehezebben tudna manipulálni, s mi ezt semmiképp sem szeretnénk. A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.”
Az idézett szöveg többsíkú értelmezési lehetőséget biztosít: nem tudhatjuk, pontosan melyik könyvvel lehet nehezebben manipulálni, de abban biztosak vagyunk, hogy manipulálni semmiképp sem szeretnénk, a manipulálás is olyasmi lehet, mint a magolás, egyrészt csúnya dolog, másrészt bizonyos könyvekkel lehet manipulálni, más könyvekkel nehezebb. Hagyjuk is a manipulálást a maga enigmatikus komplexitásában és fókuszáljunk egy sokkal megfoghatóbb, megnyugtató tényre: „A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.” – Kell ennél több a boldogsághoz?
Bár a könyv szerzőinek tanácsa szerint nem érdemes az első leckével kezdeni, mivel „Már az első lecke nagyon nehéz. Teljesen kezdőknek azt javasoljuk, hogy a 6 A – Ban a bár leckével kezdjenek, az a legegyszerűbb.” Tekintetünk azért óhatatlanul az első lecke anyagára téved, melynek címe Válás (vmvé) megismertetve alatta apró betűkkel getting acquinted, a nyelvleckékben Melanie, Pete és Kate beszélgetnek hétköznapi és elvont témákról, mint például:
„Melanie – Heló anyu, hogyan csinálni te felismerni egy gyors és vidám kerékpáros?
Kate – Jól, én csinálninem tudni.
Melanie – Ő (férfi) van kapva legyek –ban övé (férfi) fogak; ez van hogyan.”
A bámulatosan kivitelezett és drámai feszültségtől vibráló magyar mondatok alatt ott az angol eredeti: „- Hello Mum, how do you recognize a fast and jolly cyclist? – Well, I don’t know. – He has got flies in his teeth; that is how.”
„Vagy pár oldallal később:
Pete – Én szokott szenvedni –tól egy fájdalmas gyomorfájás mert –nek egy fekély.
Kate – Mert te szokott enni adagok –nek négy emberek! Nemmint te, én van egy karcsú derék és csípő. És egy szexi has-gomb. Te lehetnem mondani egyáltalán hogy én van volt egy gyermek.
Pete – Tiéd fenék van szép is.”
Bizony ezt még nehéz feldolgozni kezdőként, lapozzunk hát a Ban a bár leckéhez, hátha ott több szerencsével járunk, a lapozás során nem csak a teljesen kinyitható könyv siet segítségünkre, hanem a bámulatosan akkurátus szerzőbrigád újabb figyelmessége: „Mindegyik lecke pontosan a könyv oldalainak megfelelően van beosztva. A lap alján ezt fel is tüntettük.”
Szóval Ban a bár in medias res:
„Pete – Vannem a koktél túl gyenge?
Kate – Nem, ez van erős eléggé. Ez tűnik lenni erősebb és édesebb mint ami mi inni otthon.
Pete – Egészségünkre! Uram! Egy több!
Kate – Mivan a sietség?
Pete – Semmi. Én csak szeretni ez. Van egy több szintén.
Kate – Te akarni engem lenni spicces?
Pete – Te csinálninem kell inni. Ez van engem aki van szomjas mint egy teve.
Kate – Csak lenni óvatos nem válni részeg.
Pete – Csinálninem aggódni én tudni enyém korlátok. Hozni nekem egy több, kérem.
Kate – Csinálni nem eltúlozni ez –val az ivás.
Pete – Én vagyok eltúlzó ez? Egy több, uram.
Kate – Ó irgalmas. Menjünk vissza –ba a szoba. Melanie van ott egyedül. Én ígért hogy mi volna érni vissza hamar.
Pete – Ő (nő) van nem egy kis lány. Ő lehet lenni nélkül minket –ig egy perc.
Kate – De te lehetnem lenni nélkül egy kupica –ig egy egyetlen nap. Te inni mint egy hal. Mifogunk látni ki fog érezni beteg-ben a reggel.„
A Taxus módszerével nemcsak angolul tanulhatunk meg sikeresen, hanem elsajátíthatunk egy rejtjelekkel teli, izgalmas, új magyar nyelvet is, kezdő drámaírók, neológusok számára nélkülözhetetlen alapmű került a piacra, Kazinczy elsápad az irigységtől, lehúzhatja a redőnyt széphalmi rezidenciáján, friss neológ hordák trappolnak a nyelvújítás gazverte ösvényein, nem kell pepecselni egy-egy szó megújításával, teljes grammatikai szerkezetek alakulnak át a szemünk láttára.
És mindezt csupán 59 900 forintért (ennyibe kerül a csak és kizárólag tükörfordított párbeszédeket tartalmazó tankönyv a párbeszédek hanganyagát tartalmazó cédékkel. No meg a bőrkötés!)
Ne hagyja veszni az adandó pillanatot, alkalmazza gyakorlatban is a könyvben elsajátított példamondatokat, használja már az idei nyaralás során a következő frázist:
„Csinálninem te látni hogy én vagyok már vivő két nehéz egyek?”
Leánybúcsú (37/3) – Találkozás
– Nagyon megtisztelő e felkérés. És biztosan jól tudnánk együtt dolgozni. Magában ugyanis van önfegyelem, az pedig ebben a munkában nagyon fontos. Én egyébként valójában szabadúszó vagyok, ahogy mondani szokták: több helyen dolgozom mint szakértő. Ha pontosan tisztázta a kutatási anyagát, megbeszéljük, milyen intézménybe fogom bevinni. Ami pedig a maga által említett kiadványt illeti, éppen most dolgozom egyen. Az intellektuális bűnözéssel kapcsolatos tervei azért érdekelnek, mert valóban az egyik legérdekesebb terület. És a bűn bizonyos értelemben mindig intellektuális kérdés volt, és az is marad.
– Igen, bár manapság a pszichológiában nem népszerű ez a szemlélet. A bűn kérdésének vagy inkább a bűnről való gondolkodás módszereinek intellektuális dimenzióba helyezését, ezzel együtt az etikai szempontok bevezetését inkább idejétmúlt megközelítésnek tartják – mintha a tudományosság valóban eme rosszul értelmezett objektivitáson múlnék. Sőt, a pszichológia egyre kevésbé akar foglalkozni a bűn kérdésével, azzal, hogy a bűnelkövető hogyan reflektál magára mint bűnösre. Úgy érzem, nem merjük tisztán ezt a helyzetet a figyelem középpontjára állítani, mert valami megfoghatatlan és felderíthetetlen lelki szintre helyezzük, s leválasztjuk az eset és a bűnelkövető személyiség föltérképezésének folyamatáról. Azt persze hangoztatjuk, hogy a pszichológia bizonyos értelemben átvette korunkban a filozófia, a vallás, az etika szerepét, ugyanakkor azonban elzárkózunk az elől, hogy etikai súlyú kijelentéseket tegyünk, vallási mélységeket érintsünk, és filozófiai kérdéseket tegyünk föl. Persze nem gondolom, hogy mindez a pszichológia feladata, és viszolygok attól, amikor e tudomány primátusát hirdetjük, közben pedig olyan elméleteket állítunk föl, melyeken egy olvasott, művelt ember csak nevet. Azt gondolom, hogy a pszichológiai kérdésfeltevésnek ismernie kell a saját határait, és éppen emiatt nem háríthatja el magától a már eleve adott pozícióit. Amikor például optimális viselkedési formákat állapítunk meg, rejtetten éppúgy etikai elveket közvetítünk, mintha ezeket normatíve fogalmaznánk meg, de az, hogy nem vállaljuk ennek etikai jelentőségét, éppen a megállapításaink jelentőségét teszi kétségessé. Ami a bűnözés kérdését illeti, a pszichológiának nem kell teológiai fejtegetésekbe bocsátkoznia, de nem kerülheti meg azt a problémát, ami az ember és a bűn viszonyában mutatkozik meg – úgy, hogy nem áll feltétlenül készenlétben egy olyan terminológiai apparátus, ami szinte leválasztja önmagáról a bűnözés sajátos léthelyzetét.
– Alapvetően egyetértek magával. És erről még sokat fogunk beszélni. Egyébként nagyon jól fogalmaz. Mi tehát a következő teendő?
– A jövő héten leadom Önnek a tématervet – és egyúttal az egyetemre is, valamint elintézem a hivatalos felkérést a tanszék részéről, mert nem vinne rá a lélek, hogy ilyen ostobaságokkal fárasszam. S a jövő hétre pontosan meghatározom a kutatás tárgyát és módszerét.
– Helyes. Van még valami megbeszélnivalónk mára?
– Mindent megbeszéltünk.
– Akkor, ha nem veszi rossz néven, nekem indulnom kell, mert még sok munkám van. Sajnos most nem tudom megmondani, melyik nap alkalmas a jövő héten, kérem, hívjon fel valamelyik nap a reggeli órákban.
– Rendben. Köszönöm.
– Én is köszönöm.
Fizetett (mindketten kávét ittunk, ő tej nélkül), és kiléptünk az utcára. Szemerkélt az eső. Felé fordultam.
– Nos, akkor a napokban telefonálok.
Kezet fogtunk. A szemébe néztem.
– Soha nem fogom untatni, megígérem.
– Ebben biztos vagyok. És abban is, hogy egy nagy szellemi kalandnak nézünk elébe.
– Viszontlátásra.
– Kezét csókolom.
Megérintette a karomat és elindult a másik irányba. Egy-két órát sétáltam a szemerkélő esőben. Esernyőt sosem használok. Végül bementem egy moziba. Az előtérben egy ékszeres pult volt bizsukkal és ezüsttel. Az ezüstgyűrűket néztem meg, egy egyszerű, mégis különleges kidolgozású markazitkövekkel díszített darab nyomban rámkacsintott. Elképesztően szépnek láttam. Megvettem, nem is volt drága. Becsomagoltattam. A maradék pénzen a mozi kávézójában ittam egy pohár Sangriát (persze nem az igazit). A gyűrűt kibontottam és fölhúztam az ujjamra. Forgattam, hogy a dúsan kivilágított terem fényei minél gazdagabban csillanjanak meg rajta. A szívemet teljesen üresnek éreztem.