protézis; bőrre húzódás
protézis
egy képről, egy szöveg margójáról,
valahonnan emlékszik, egy újságból,
a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés
képem ismeri, már rám keresett iwiwen,
de nem talált, csak ma a kiállítótérben,
felismert, a vonásaiban volt valami
ismerős kábultság, a távolság súlya,
ami egy szinten túl magába rántja
a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány
sem rögzül bennünk, mikor magunkra
hagynak az eséstől berezgő tócsák
felett, egy eldugott kastélyi erkélyen
egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról
a nem történésbe, majd lesétálunk
a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,
itt vagyunk egymáshoz képest,
ahol csak a korom omlik mögém,
a testét fedő vászon alá nyúlok,
jó neki ekcémától érdes tenyerem,
én rántanám magammal végleg, de
túl gyengén ölel a mellemen, ujjain
rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim
csontra feszülnek, még nem tudja,
hogy bal lábszáramon az ínszalagok
platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,
majd máskor azt mondom, hogy
luxuskocsi ára bennem, de a most
még ettől is értékesebb
bőrre húzódás
csak érkezés előtt ébredek, tudatomba
lámpahunyások karcolnak éleket,
lassulással mondat omlik a hangszóróból,
a változás, hozzá ez az út vezet,
kirakatként követi a mozgó ablaküveget,
észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom
a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,
de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,
fáj neki, ahogy tizenkét éves testem
kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,
ugyanannyit éltem azóta, de még látja,
ahogy ínszalagjaim közé világítanak
hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,
bennem fájnak tovább apja hasára vágott
vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,
lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült
emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról
mostanra lekoptak a hegek, a vesék,
a tüdők, már csak csukott
gerince van, foszló ruha alatt
Zárlat Tennessee-ben (3/2)
A sudár déli teremtés kávébarna bőrén zöld bársonyruha fénylik, ragyog a napfényben, lábait oldalt lógatva, nőiesen üli Johnny mögött a lovat. Átkarolja az ifjú derekát, hogy hosszú, szép ujjait, egy leszakadt gomb nyomán támadt nyíláson át a kockás flaneling alá csúsztassa; érzékien tapintja ki a vőlegény feszes hasát, és arra gondol, oly göröngyösen kemény, akár egy mángorló, hogy fehérneműt is moshatna rajta. Tennessee valahány ingét, hófehérre…
Éppen három esztendővel arrébb, hadd gondolom csak el, Frankie egy barokk fésülködő asztalnál üldögél, kibontja kontyát: derekáig hullik fekete haja, szóródva sűrűn vállára, tekintetére, elfüggönyözi őt, mintha mennyasszonyi fátyol. Aztán rázza meg hirtelen fejét, daccal, mint egy ébredező óvodás, aki nem akar reggelizni, harisnyát húzni, elindulni. Tükörbe kerül hát a magas homlok, a tusszínű szemöldök íve, a szív alakú ajak, és visszaszúr végül a kutató, vizsgáló fekete szempár, aztán a virágzó textiltapétának fordul inkább, nyíló burbon-liliomoknak.
Hájas gőz hömpölyög tógában a nyitott ablakon át, mászik a szobába a földszinti kínai mosodából, de ráveti magát a huzat, letépi öltözetét, és e pongyolában foszlik, siet szét, tovább a dolgára. Némi párát mégis az üvegen, a hideg tükrön felejt, gyöngyözni. Szekrény mélyéről kiemelte közben, az asztalra most ülteti Frankie maga elé kedvenc játékát. Mozgatni kezdi, aztán figyelni, hogy simogatja, nézegeti magát a baba, grimaszol a tükörből, szája piros, nyakában többször ráfordított hosszú, fehér gyöngysor, mint csángó népviseleten.
Ablakhoz indul babával a lány, látni, hogy ered el az eső, és szakadni kezd majd tényleg. Először, mintha az utcára az égből lőne valaki, sötét felhők közül az út porába vaktában sütve fegyverét: fölporzik a néhány esőcsepp, majd nyomtalanul eltűnnek, akár öngyilkos pilóták az óceánban. Aztán megtámasztja puskáját és ütögetni kezdi, célozva háztetőkre, az ereszt, az alá igyekvők vállát, zsinóros kalapokat, masnis főkötőt, és bekopog néhány ablakon is; most érkező és távozó postakocsikat, tetejükön világraszóló kofferokat, útiládákat püföl, aztán közeli vasútállomást; dobol cilinder tetején, eltalál néger koldust, kölykök fenekét veri el és kóbor kutyák hátát, részeg indiánt pofoz, a kocsma elé kötött lovakat ütlegeli, korbácsolja végül, hisz övé már az utca, melyre kartáccsal tüzel kíméletlenül, söréttel dagasztja immár záporozva.
Míg zsebében a három dobókocka valahány oldala hatos, szellemesen fordul Johnny, könnyedén a golyók alá, kocsmából a tűzvonalba, és sisteregve alszik ki most szájában a húsos szivarvég, mit egy parkoló kanca alá repít. Összefogja balkezének hüvelyk és mutató ujját a kalapja karimáján, megfogja tehát, hogy előre, a homlokába mozdítsa kissé, ne csapjon már arcába a víz. Tarka ponchóját igazítva a péppé lőtt, fölázott utcára lép, amelyet cuppogtatva csizmájával, jobbra tartva segíti tovább dagasztani. Az útjába kerülő lószart pedig, nos, néha átlépi, néha nem, elhordja többnyire, vagy ha tetszik, szét, a nyilvánosház felé.
Templomajtó nyílik, táruljon most a fiútól balra, és utcára dalolva folyik, árad a gyülekezet, és e víg menetben sétál tovább az ifjú, hogy elkeveredjék az énekszóban:
Lyukra lel a róka lenn,
fészekre a kánya fenn,
otthont talál valahányunk,
csupán a vétkes nem.
Elég már a próbából,
valamennyi napjából,
Az Úr, ha hívna,
idehagynám,
ezt a sivár világot.
Metodista vagyok,
metodista én,
amely hitben kereszteltek,
abban halok én.
Bűnös szenved betegágyán,
jön a halál, bekopog.
– Kotródj, végzet, gyere doktor!
Kicsit még hadd maradok.
Hívő fekszik betegágyon,
jő az angyal, bekopog.
– Gyere, halál, eredj, doktor!
Immár útra kész vagyok.
„Amely hitbe kereszteltek, abba halok én…” – dúdol sodródva Johnny, kontrázva mosolyog e hömpölygés tetején, úszik, miként könnyű hordalékfa vagy dinnyehéjként lebeg, de némi whiskey lötyög tán az alján, tehát mint egy dugó nélküli palack, lassan telik inkább, üzenettelenül, mielőtt elmerülne, ám partot ér mégis, eresz alá lép a fiú.
A feledékeny emberek betegesek (3/3)
Tisztelt Éjszakás Recepciós,
ezúton szeretném hálámat kifejezni együttműködéséért, mely szerves és elengedhetetlen feltétele volt akciónk sikerességének. Az Önt lehengerlő nyers eljárás egy olyan érvrendszer része, mely nem feltételez mögöttes szándékot kéretlenül hangsúlyos helyzetben, ahol sem idő, sem mód nem kínálkozik a meggyőzésre, különösen a megértés elősegítésére.
A koronatanú, kinek Ön szállást adott, szintén nagyra tartja hazájának elkötelezett, dacos titoktartását, mellyel nemes cselekedetét leplezi, s ennek következményeit vállalja és viseli. A biztonság kedvéért nyilvántartásunkba fölvettük adatait, hogy bármikor elérhessük, ha bármely államérdek úgy kívánja.
Tisztelettel
Villany Leó
A levélhez papírvágó kést is mellékeltem, hogy szó ne érhesse a tisztelt ház velejét. Egyszóval soha többé nem mehettünk oda vissza. A pisztolyt mindenesetre otthagytam, a hitelesség látszata kedvéért. Ujjlenyomatok nélkül, betárazva. Az ajándék jelleg miatt még a nevét is belegravíroztam, melyet az ingére biggyesztett műanyag tábla hirdetett büszkén – Keleti Jácint.
Három és fél óra múlva a városi fogdában csücsültünk. Nem volt nagy a forgalom odabent, mondhatni baromira unatkoztunk. Dórémi telefonálni szeretett volna, én fogat mosni. Aztán jött valaki, és azt mondta, hogy minden rendben, elnézést kér, szörnyű félreértés történt és máris utcára kerültünk újfent, ahol már várt minket egy cápa alakú, füstezüst festésű Peugeot, beültünk szépen, mint két kisfiú, akiket óvodába visznek, és nemsokára meg is érkeztünk, csak éppenséggel egy kültelki villához.
A marcona sofőr végighajtott az arborétumnak is beillő park fehér kaviccsal leszórt behajtóján, melyet mindkét oldalon örökzöld tujasor kísért. Enyhe hányingerem támadt. A széles lépcsők alján Rachely fogadott minket, túl hosszú frakkban.
Jöjjenek utánam, mondta szárazon.
Követtük egy szédítően tágterű terembe, ahol egy hatalmas, ovális asztal mellett hórihorgas férfi reggelizett fürdőköpenyben. Körülbelül tízlépésnyire álltunk meg tőle és csöndben figyeltük, ahogy eszik. Főtt tojás, szalámi, rozscipó, sajt és vaj sorakoztak négyszögletű, fekete tányérján, mellette gyümölcssaláta, kancsóban tea.
Gondolom, tisztában vannak személyemmel, szólt.
Mint oly sokan, ön is azt gondolja magáról, hogy valaki, válaszoltam.
Fölnézett és elmosolyodott. Kivillantak hatalmas, szürke fogai.
A nevem Pásztor Boldizsár, és kissé szomorú vagyok ezen a szép reggelen. Egyik barátom az éjjel, hogy úgy mondjam, elhagyott. Ugyanis elszállt belőle az élet, miután négy golyó szállt belé. Lakásában összetépett fotót találtunk, sikerült is összerakni ezt a kis puzzle-t, a feladvány megalázóan egyszerűnek tűnt, éppen ezért nagyobb lett a kísértés egy olyan kép kialakítására, mely reményeim szerint kicsiny világunkat tágabb összefüggéseiben láttatja.
Már így is túl sokat tud, mondta Dórémi. Azt hiszem, tegnap a bankban mindent tisztáztunk. Mit akar még?
Biztosítékot. Amnézia és amnesztia ugyanis rokon szavak.
A helyzet kezdett erősen macskahúgy szagúvá válni. A falakat néhány képtelen gondolat járta át, visszhangtalanul.
Beszélnem kell a fiammal, mondta Dórémi. Odakint.
Pásztor tömött szájjal bólintott, miközben Rachelyt magához intette, másik kezével tányérja felé mutogatott. A teremből nyíló oldalsó kijárat egy belső udvarba vezetett, ahol kisebb sétány kanyargott, közepén mesterséges tavacska, akkor épp víz és a feltételezett aranyhalak nélkül.
Szivart, kérdezte Dórémi.
Nem kérek. Rétit valóban lelőtték? És ha igen, akkor ki? Egyébként, hogy a búbánatos nyavalyába került hozzád szivar?
Ne törődj vele. Figyelj, mondanom kell valamit.
Volt valami pökhendi abban, ahogy rágyújtott.
Szóval, kaptam egy munkát. A városon kívül, egészen meghitt helyen, koszt, kvártély, és némi pénz. Elfogadtam. Mindjárt elvisznek oda.
Fejet hajtottál ezeknek? És mi van a nagy sztoriddal a sivatagról, és a többiről?
Csak egy történet a többi között.
Ezt vehetem úgy, hogy hazudtál? Miért?
Nem kell feltétlenül azonnal csalódást okozni, olyan sok más dolog is van az életben.
Te most ugratsz?
Áh, fogd már be. Inkább nézd, hogyan süt ránk a nap. Hát nem csodálatos?
A krémes levegő finoman villódzni kezdett, a permetező harmat ízeire bontotta a fényt, és ahogy ott álltunk ebben a mindennél valóságosabbnak tűnő csillámpor káprázatában, mintha e jelenség egyöntetű választ adott volna a bennem túlburjánzó kérdésekre, kapaszkodó akaratomra, mely megannyi dühödt követelésen csüngött szüntelen, és kelletlen valómra, amely mindezt eltakarta eddig előlem. Nem volt mit feladnom és nem volt miért harcolnom, eszköze sem voltam már semmilyen célnak, áldozni büszke tünékeny reménynek. Mire fölocsúdtam, egyedül voltam egy idegen kertben. A házban embert nem találtam, szavamra senki nem felelt, mikor szólítottam többeket.
Módszertani forradalom
„Óh, én lehet hallani miénk gyermek van éppen jőve be.”
Megdöbbentően exkluzív kiadvány, kifogástalan bőrmappába rejtették ezt a nyelvtanárok, kortárs drámaírók, és az avantgarde-biblikus nyelv rajongói számára nélkülözhetetlennek tűnő alkotást. A címlap alapján még csak a megszürkült nyelvtanár, a szómagolásban elfásult nyelvtanuló kapja föl a fejét: „Forradalmi angol nyelv – Hogyan gondolkodjunk idegen nyelven …szótár nélkül …nyelvtan nélkül …magolás nélkül – Azok részére, akiknek nincs idejük!” Az eddigi módszereket mind sutba lehet vágni, és a megoldás szinte mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak a nyelvtanárok, nyelvtanfolyamok bonyolították túl a nyelvtanulás tökéletesen egyszerű műveletét.
A szerzők nem csupán a nyelvtanulás, nyelvtanítás módszerének nagymesterei, empatikus készségük, elsöprő meggyőző erejük már a könyv hátlapjának átfutása során maguk mellé állítják az addig hitetlenkedők táborát:
„Szintén nem szeret külföldre járni, mert ott Önt ostobának és kevésbé értékesnek tartják? (…) Az értelmileg fogyatékos egyének az intézetekben megértik egymást és nyelvtanilag helyesen beszélnek. Hogy létezik, hogy az anyanyelvüket megtanulták annak ellenére, hogy mi oket ostobának tartjuk? (…) Az idegen nyelv tudatlansága Önt bántja, de még sincs elegendő ereje ezt a hosszú távú feladatot teljesíteni? Azt hiszi, hogy Önnek erre nincs ideje? Választ szeretne kapni ezekre a kérdésekre?”
Ilyen szuggesztív, egyértelmű érvelés után már szinte nincs is más választásunk, megbabonázva igent mondunk a feltett kérdésekre és belevetjük magunkat az új, forradalmi nyelvtanulásba!
Ha belelapozunk a tankönyvbe, nem találunk ott mindenféle firefrancos ábrákat, nyelvtani magyarázatokat, nincsenek igeidők, rendhagyó igék, nincsenek szószedetek, feladatok. A szerzők több alkalommal ellene mondanak a magolásnak, aztán egy enigmatikus mondattal bizonytalanságba taszítják az érdeklődőt: „Képzelje el, de ne ismételgesse a szövegeket a végtelenségig, mert a magolás a képzelőerő rovására működik. Ez az idegen nyelven való gondolkodás eléréséhez való út. (…) Nagy ugyanis a különbség a TAXUS Learning módszere által történő ismétlés és magolás között, amely kimondottan ártalmas.” Hogy akkor most itt is magolunk, vagy ez ártalmas, vagy most akkor mi lesz?
„Vizsgáljunk meg egy példát arra, hogy miért ne magoljunk. Használjuk erre az egyik leggyakoribb angol kérdő mondatott.
Angolul így írják: How do you do?
Fordítása: Hogy vagy? – Legalábbis ezt tanítják nekünk az iskolában.
Angolul a kiejtése: Haudújúdú?
És a szó szerinti fordítása?: Hogy csinálni te csinálni? – Így tanulja ezt meg a TAXUS Learning módszerrel.
Ahhoz, hogy megértse az angol anyanyelvű egyén gondolkodásmódját, nem kap olyan fordításokat, mint az iskolában vagy a nyelvtanfolyamokon. Helyettük szó szerinti fordításokat kínálunk.”
A szerzők mindenre gondoltak: „Könyvünk fésűs fűzéssel készült, nem hagyományos kötéssel. Ugyanis ez sokkal praktikusabb. Az angol szöveget valamivel le kell takarni. A hagyományos könyvkötésnél a lapok a gerincnél meghajlanak, főleg az első és az utolsó lapoknál. Egy ilyen jellegű könyvvel tehát nehezebben tudna manipulálni, s mi ezt semmiképp sem szeretnénk. A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.”
Az idézett szöveg többsíkú értelmezési lehetőséget biztosít: nem tudhatjuk, pontosan melyik könyvvel lehet nehezebben manipulálni, de abban biztosak vagyunk, hogy manipulálni semmiképp sem szeretnénk, a manipulálás is olyasmi lehet, mint a magolás, egyrészt csúnya dolog, másrészt bizonyos könyvekkel lehet manipulálni, más könyvekkel nehezebb. Hagyjuk is a manipulálást a maga enigmatikus komplexitásában és fókuszáljunk egy sokkal megfoghatóbb, megnyugtató tényre: „A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.” – Kell ennél több a boldogsághoz?
Bár a könyv szerzőinek tanácsa szerint nem érdemes az első leckével kezdeni, mivel „Már az első lecke nagyon nehéz. Teljesen kezdőknek azt javasoljuk, hogy a 6 A – Ban a bár leckével kezdjenek, az a legegyszerűbb.” Tekintetünk azért óhatatlanul az első lecke anyagára téved, melynek címe Válás (vmvé) megismertetve alatta apró betűkkel getting acquinted, a nyelvleckékben Melanie, Pete és Kate beszélgetnek hétköznapi és elvont témákról, mint például:
„Melanie – Heló anyu, hogyan csinálni te felismerni egy gyors és vidám kerékpáros?
Kate – Jól, én csinálninem tudni.
Melanie – Ő (férfi) van kapva legyek –ban övé (férfi) fogak; ez van hogyan.”
A bámulatosan kivitelezett és drámai feszültségtől vibráló magyar mondatok alatt ott az angol eredeti: „- Hello Mum, how do you recognize a fast and jolly cyclist? – Well, I don’t know. – He has got flies in his teeth; that is how.”
„Vagy pár oldallal később:
Pete – Én szokott szenvedni –tól egy fájdalmas gyomorfájás mert –nek egy fekély.
Kate – Mert te szokott enni adagok –nek négy emberek! Nemmint te, én van egy karcsú derék és csípő. És egy szexi has-gomb. Te lehetnem mondani egyáltalán hogy én van volt egy gyermek.
Pete – Tiéd fenék van szép is.”
Bizony ezt még nehéz feldolgozni kezdőként, lapozzunk hát a Ban a bár leckéhez, hátha ott több szerencsével járunk, a lapozás során nem csak a teljesen kinyitható könyv siet segítségünkre, hanem a bámulatosan akkurátus szerzőbrigád újabb figyelmessége: „Mindegyik lecke pontosan a könyv oldalainak megfelelően van beosztva. A lap alján ezt fel is tüntettük.”
Szóval Ban a bár in medias res:
„Pete – Vannem a koktél túl gyenge?
Kate – Nem, ez van erős eléggé. Ez tűnik lenni erősebb és édesebb mint ami mi inni otthon.
Pete – Egészségünkre! Uram! Egy több!
Kate – Mivan a sietség?
Pete – Semmi. Én csak szeretni ez. Van egy több szintén.
Kate – Te akarni engem lenni spicces?
Pete – Te csinálninem kell inni. Ez van engem aki van szomjas mint egy teve.
Kate – Csak lenni óvatos nem válni részeg.
Pete – Csinálninem aggódni én tudni enyém korlátok. Hozni nekem egy több, kérem.
Kate – Csinálni nem eltúlozni ez –val az ivás.
Pete – Én vagyok eltúlzó ez? Egy több, uram.
Kate – Ó irgalmas. Menjünk vissza –ba a szoba. Melanie van ott egyedül. Én ígért hogy mi volna érni vissza hamar.
Pete – Ő (nő) van nem egy kis lány. Ő lehet lenni nélkül minket –ig egy perc.
Kate – De te lehetnem lenni nélkül egy kupica –ig egy egyetlen nap. Te inni mint egy hal. Mifogunk látni ki fog érezni beteg-ben a reggel.„
A Taxus módszerével nemcsak angolul tanulhatunk meg sikeresen, hanem elsajátíthatunk egy rejtjelekkel teli, izgalmas, új magyar nyelvet is, kezdő drámaírók, neológusok számára nélkülözhetetlen alapmű került a piacra, Kazinczy elsápad az irigységtől, lehúzhatja a redőnyt széphalmi rezidenciáján, friss neológ hordák trappolnak a nyelvújítás gazverte ösvényein, nem kell pepecselni egy-egy szó megújításával, teljes grammatikai szerkezetek alakulnak át a szemünk láttára.
És mindezt csupán 59 900 forintért (ennyibe kerül a csak és kizárólag tükörfordított párbeszédeket tartalmazó tankönyv a párbeszédek hanganyagát tartalmazó cédékkel. No meg a bőrkötés!)
Ne hagyja veszni az adandó pillanatot, alkalmazza gyakorlatban is a könyvben elsajátított példamondatokat, használja már az idei nyaralás során a következő frázist:
„Csinálninem te látni hogy én vagyok már vivő két nehéz egyek?”
Leánybúcsú (37/3) – Találkozás
A Felügyelő belépett. Képtelenül hosszúnak tűnt az a pár másodperc, amíg elért az asztalig. Nem tudom, hogyan, felálltam, a kezemet nyújtottam, köszöntem és a nevemet mondtam.
– Nem felejtettem el a nevét – felelte a Felügyelő, érdes, melegszínű hangján, kissé évődve.
Arra nem emlékszem, hogy ültem vissza. A Felügyelő féloldalasan helyezkedett el a szemközti széken, majd egy lendületes mozdulattal felém fordította a fejét.
– Mi a szakterülete?
– Jung. S éppen ezért talán meglepő, hogy kriminálpszichológiából szeretném a következő félévi gyakorlatot végezni. A klinikai szakirányosok természetesen a szakma legártalmatlanabb rétegének tartanak minket, akik szimbólumok elemzésével múlatjuk az időt és mindenféle misztikus olvasmányokkal keverjük a műveltség gyanújába magunkat. Szerintük mi vagyunk az érintetlenek, akiknek semmi közünk a való élethez. Én azonban nem gondolom, hogy a tanulás érintetlenséget jelent, ugyanakkor valóban vágyom olyan helyzetekre, melyekben nem az egyetemi könyvtár italválasztéka a legnagyobb izgalom – mármint hogy málnaszörp vagy limonádé van-e aznapra –, persze nem ezen a szinten. Ötödéves vagyok, mint a színházban említettem, és most már ideje eldöntenem, miből akarok szakvizsgát tenni. A jungiánus kutatási terület önmagában semmit nem jelent, analitikus nem akarok lenni, orvosi egyetem nélkül nem is tudnék elhelyezkedni abban a rendkívül zárt közegben. Más terápiás eljárásban, a sokat emlegetett, üdvözítő eklektikus módszerben nemigen hiszek. Az pedig, hogy elszegődjek valami céghez teszteket lobogtatni és önismereti-kommunikációs tréningeket tartani, teljesen távol áll tőlem. A tanítást nem zártam ki, de nem szeretném a praxist elhagyni. Az elmúlt félévekben sokféle műhelymunkán voltam. Most a kriminálpszichológiára jelentkezem – ez lesz az utolsó gyakorlatom.
– Ami azt illeti, az egyetemi könyvtárat az említett problémával együtt valóban elfelejtheti, ha kriminológiával akar foglalkozni. Nem fogom kioktatni, de ez a terület valóban más, mint amivel eddig találkozhatott. Az elmúlt években egyébként Tiszai professzor révén több hallgató volt nálam az egyetemről, de csak szemináriumi kutatómunkák miatt. Magának milyen kötelezettségei vannak?
– Kell választanom egy témát a kriminálpszichológián belül, fel kell dolgoznom a szakirodalmát, a kutatási irányait, és kell végeznem egy saját kutatást lehetőleg új szemponttal és eddig nem vagy ritkán alkalmazott módszerrel.
– Értem. És mi volna a maga választott témája?
– Az intellektuális bűnözés. Nem a bűnelkövetés és az intelligenciaszint kapcsolatára gondolok, az erre vonatkozó vizsgálatoknak viszonylag nagy hagyománya van. Az intelligencia ebben az összefüggésben inkább mint motivációs tényező érdekel. Szűkebben a motivációs bázison belüli dominanciája különböző esetekben.
– Értem. De ez még mindig eléggé tág meghatározás. Bár, gondolom, még nem kezdett el komolyabban tájékozódni.
– Nem, jóllehet viszonylag határozott elképzeléseim vannak a választandó problémáit illetően. Tudom, hogy a kriminológiát egyfajta misztikum vagy inkább miszticizmus fogja körül a szakmán belül is, de leginkább a kívülállók körében. Ez bizonyára magyarázható azzal a ténnyel, hogy olyan kiadvány nemigen jelent meg, amely a szélesebb olvasóközönségnek szólt volna, közérthető nyelven vagy egyenesen olvasmányos stílusban. Pedig az érdeklődés nagy, bár sokszor csak a feltételezett titkokra irányul, a bűnelkövetés és a bűnüldözés rejtett összefüggéseire, a politikával való kapcsolatára, egyebekre, és telve van egyfajta leleplezési mániával, amely a közéleti személyek bűnszövetkezetekben való részvételének tudatától hangos. Mindebből engem semmi nem érint. Ami engem érdekel, talán kissé elméleti kérdésnek is tűnhetik. Azzal szeretnék foglalkozni, hogy az intellektuális önreflexió milyen esetekben, milyen bűnelkövetési fajtákban és személyiségtípusokban jelenik meg úgy, mint viszonylag elsődlegesnek tekinthető tényező. Olyan mélységben még nem tanulmányoztam a szakirodalmat, hogy egészen pontos hipotézist állíthassak fel, de az már most is látszik, hogy kevéssé kutatott problémáról van szó. Ezért is érzem szükségét annak, hogy egy, a gyakorlati szinten is tájékozott szakember segítségét kérjem.
– És mi volna az én szerepem a maga munkájában?
– Mivel a műhelymunka nem jelent a szó szoros értelmében szakmai gyakorlatot, az Ön számára ez inkább konzulensi feladatot jelentene. Persze, ez attól is függ, mennyi időt tud rám áldozni. Körülbelül heti rendszerességgel kellene találkoznunk, Ön felügyelné (itt elmosolyodott, szorosan összezárt szájjal, még mindig oldalvást ülve a széken, és ez a mosoly utat nyitott számomra a személyesebb hangvételhez) és ellenőrizné a munkám folyamatát. Velem (s itt megálltam, s megvártam, míg felém fordul, a karjára támaszkodva) igazán kevés gond van. Nagyon önálló vagyok, ugyanakkor mindig elsődlegesnek tartottam, hogy egy igazán hozzáértő szakember legyen jelen a munkámban. S ez nemcsak objektív igény. A múltkori előadása meggyőzött arról, hogy az Ön tudása amellett, hogy a személyes tapasztalat hitelességét hordozza, valóban inspiráló erejű.