– Én nem vagyok hülye – kezdett bele újra, nagyobb hévvel, a lány -, egyáltalán nem érzem magam hülyének, de már mikor leültünk, sejtettem, hogy valami nincs rendben. Mármint, fecsegtünk persze, mi történt azóta mióta utoljára találkoztunk, satöbbi. Elmesélte hogy milyen nehéz munkát keresnie, merthogy építészként dolgozik… de hogy azok a megbízások, amiket kapott, milyenek… nagyfröccsöt ivott száraz fehérből, én meg két deci félédes vöröset, láttam, hogy kicsit meg van hízva, pocakja volt, olyan kemény és gömböjű sörhasa, mint a terhes nőknek. De, érted, az a furcsa, hogy akkor ez nem taszított, talán mert már régen nem volt senkim. Ivott egyet, ivott még egyet, de olyan gyorsan hajtotta fel, mintha vizet ivott volna. Nekem is hozott, úgyhogy hamar becsíptem. Eleredt az eső, mintha dézsából öntenék. Akkor kezdtünk közelebb húzódni egymáshoz.

  – Jaj, de szép – szólt közbe cseppnyi mosollyal Annalili.

  – Igen, szép… én is azt éreztem, hogy ez azért elég szép, a hideg meg a nyirok ellenére, én már reszkettem rendesen, és mivel a fejembe szállt a pia, alig vártam, mikor karol át, ahogy kellett volna neki. Oda se figyeltem arra, mit hablatyol, valamit arról, hogy az építészek máshogy látják a világot, mert van bennük bőven esztétikai érzék a mértanin túl, és ez mennyire bonyolult és összetett agyműködést előfeltételez… végig csak az ajkait figyeltem, ahogy nedvesek a fröccstől és húsosak, már nagyon kívántam…hogy megcsókoljon.

  – Jaj, de szép – mondta Annalili.

A lány hátradőlt. A gyenge tücsökzenét teljesen elnyomta a sűrűsödő, részeg zaj, egyre több ember jött a kertbe, mindenki nyári ruhában, némelyek kalapban, mindenki hideg csapolt sört ivott vagy fröccsöt.

 – Szép, igen – mondta a lány – de akkor jött oda hozzánk, éppen a csók előtt néhány másodperccel, érted, az a nő…

„Most végre”, gondoltam, „most végre abbahagyja ezt a folyamatos szövegelést, és megcsókol.”

Kiürült a kert is egészen, csak néhány friss párocska csókolózott pár asztallal arrébb a gyenge lámpafényben. Hallatszott az esőkopogás a koszos napernyőkön.

  – Drága L. – mondta az a nő, és teljesen fesztelenül, mintha ez lett volna megbeszélve, leült L. mellé -, drága L. Láttam a legújabb munkádat, igazán szép. Persze csak terv, ahogy minden, amit csinálsz… ez a munkád, hogy tervezel, nemdebár? És nem valósítasz meg semmit. És ezzel természetesen semmi, semmi probléma nincsen!

-„Csinos nő”, gondoltam, mert tényleg az volt: vékony, hosszú fehér ujjaival a levegőben hadonászott, minden szavának így adott nyomatékot, az ajkain olyan vörös rúzs, ami amúgy szerintem már teljesen kiment a divatból. És állandóan tapogatta L.-t, paskolta a vállát. L. meg tűrte, mint egy kiskutya, és a nő minden szavára úgy figyelt, mint egy kiskutya: hegyezte a füleit.

  – Kérdés, hogy ezek a tervek – folytatta zavartalanul -, ezek a te kis tervecskéid mennyire hogy úgy mondjam, esztétikusak. Kusza-egyenes vonalak egy nagy-nagy fehér papírlapon…

Hosszú cigarettája volt, és erősen be lehetett csípve, mert nagyon sokat nevetett feleslegesen, és engem egyáltalán nem vett észre.

  – Amúgy meg képtelen vagyok végigolvasni… – mondta hirtelen, és utána elhallgatott. L. is hallgatott, de mintha erre az egy mondatra elsötétült volna az arca.

„Itt az idő”, gondoltam, „hogy jelt adjak magamról”.

 – Mit? Mit képtelen végigolvasni? – kérdeztem, és akkor tűnt fel, hogy már én is erősen részeg lehetek, mert nehéz volt kiejteni a szavakat. Biztos hogy részeg voltam, mert nem tartottam furcsának a helyzetet egy cseppet sem.

  – Hát Dosztojevkszkijt – mondta erre a nő, és felvihogott. De mintha nem is az én kérdésemre felelt volna: – Hát őt, ki mást…!

– Ekkor kezdett igazán furcsává válni a dolog. Úgy beszélgettek, mintha ott sem lettem volna, és én meg ittam tovább, és kezdtem úgy érezni, hogy valóban nem vagyok ott.

 Eljutottam arra a sivár pusztaságra – mondta a nő -, és kirándultam ott… hatalmasakat túráztam. Nem volt senki az égben, és folyamatosan hideg volt és szüntelenül esett az eső. Úgy éreztem, semmi, de semmi nincs a kezemben!, hogy minden fonál elszakadt… hogy nincs értelmük a szavaknak? És még csak sírni sem tudtam emiatt. És úgy éreztem, hogy aki egyszer, csak egyetlenegyszer is megtapasztalja ezt, végleg kiesett az isten kegyeiből.

  – Igen – bólogatott erre L., és maga elé bámult az esőbe. – Igazad van, feltétlenül igazad van.

 – És hogy már – folyatta a nő -, már a kibaszott fekete tangámnak sincs értelme, amit miattad vettem magamnak, hogy felesleges, teljesen felesleges fésülni a hajamat, hogy felesleges felkelni reggel… egész nap pizzát zabáltam és jól elhíztam, bámultam a tévét, és te nem voltál sehol.

 

Miért nem szerette Bujdosó Anci a rímeket? Talán mert leveleket se szeretett kapni. Csak írt, örökösen írt, dr. Oetkernek, valamelyik kegyelmes asszonynak Magyarországra, Asta Nielsennek Berlinbe, de megsértődött, ha viszonzásként neki fényképet, autogramot, választ, receptkönyvet küldtek, hisz ezek azt hiszik, futok utánuk, mondogatta mélyen megsértve. Anci világában, ahol már minden megtörtént jó előre, nem is volt értelme a válaszoknak vagy a váratlan összecsengéseknek. Így aztán Anci megmaradt a szenteknél, pedig Ferenc atya szerint a híveknek is szokott válaszolni a Jóisten, de Anci soha nem kért jelet Istentől, és nem kívánt semmit a „felelgetős” szentektől, a kezét könnyedén a derekára csúsztatva csak üldögélni szeretett a kertre nyíló ablaknál, nézegetni a fákat évtizedeken át, mint az anyja vagy a nagyanyja. Nem szerette, ha valamelyik gyerek rángatja a kérdéseivel, talán azok a kérdések voltak az ő igazi kérdései, amelyekre nem lehetett felelni, de hát nem tudom, hiszen Anci, ha kedvelt is, soha nem beszélt magáról.

Sötétkékben, szépen megfésülve, a fején kalappal eljárogatott a templomba, mintha a fogorvoshoz indulna, ujjai közé kis csipke zsebkendőt szorított, így járt később Somogy megyében, Mikében is; de most már fejkendőt hordott, fekete harisnyát, fekete ruhát, mozgása a sötét ruhák alatt még mindig megigézett, és én szívesen elképzeltem, ahogy lebeg a templom felé hálóingben. Tormáné nagyon templomos asszony, mondták róla mindenhol a szomszédok, de én mindig kételkedtem ebben. Anci, ahogy a Bujdosók legtöbbje, a szellemvilágban hitt, a Jóistent olyan kormányzónak képzelve, aki nem a mi országunkban lakik. A „hangulatot” viszont szerette, a gyertyákat, a tömjént, az ima szavai közt rejtőző illatos ürességet, a térdeplést, a másik világgal való kapcsolat rítusait, de a legnagyobb kísértettől, a tömjénfüstben reszkető Istentől irtózott. Mutogatta magát a templomban, illegette magát sötétkék ruhásan, majd fekete ruhásan, de legalább biztos volt benne, hogy a Jóisten egyetlen levelére sem fog válaszolni.

Használhatatlan asszony volt, mondta néhány nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett, Anci kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablak alatt egész életében, először sötétkék ruhásan, később fejkendősen, és egy dobozba gyűjtötte a halálból visszatérőkről, asztrállényekről, köztes szellemekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő halottakról, csodatevő kegyhelyekről, könnyező madonnákról szóló misztikus híreket, és persze a mesterkémekről is, akinek talán legelső szerelmét, Mályi Gézát is sejthette. Az ő hollétéről mindig volt tudomása. A titokdoboz, amit Anci halála után Béla átadott nekem, tele volt a régi nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között rábukkantam néhány különleges, kagylós, avokádós, fogolypecsenyés receptre.

Anci talán szerette az ilyesmiket, „vágjunk ketté két avokádókörtét”, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, Dunaszerdahelyen senki nem látott tintahalat vagy avokádókörtét, úgyhogy az ízét bármilyennek képzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. Vagy mint a szerelmet: se nem Géza, se nem Béla, hanem egy csodás ismeretlen, aki bárki lehet.

A receptek és újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben, Anciról nehéz elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben, saját sorait talán ezért rejtette a másik világ jelei (fényszellemek a halottas szobákban, a lélekvándorlás bizonyítékai) és a titokzatosnak látszó ételreceptek közé. A dobozban volt néhány személyes tárgy is, egy összegyűrődött szabásminta, két spulni cérna, az egyik sötétkék természetesen, a másik fekete, egy műszaki kiállítás katalógusa, de ez sem igazított el arról, hogy a verseket lírai önéletrajzként kell-e olvasni. Hogy mikor írhatta őket, vagy hogy a titokzatos Esőváros Dunaszerdahelyt jelenti-e, Béla sem tudta, de nem is szeretem a bolondériákat, mondta, azért adom neked, mert az unokák még nagyon kicsik. És a sok titok nem való a kislányoknak.

Valami női dolog egy gyanús dobozban. Ezért kiemelek most néhányat a szellemező újsághírekből, átmásolom őket, mert Anci a legtöbbet az újságkivágások, árvízi jelentések (ki tudja, hogy ezeket Anci miért tartotta titokzatosnak) szélére írta, csak gyanítom, hogy a versek évtizedekkel későbbiek, mint a Metapszichikai Folyóirat, a Szellemi Búvárok Pesti Egylete kiadványai, de erre is csak a szóhasználatból, a mondatfűzésből következtetek, és fogalmam sincs, miért tartotta mégis Anci ezeket a verseket dunaszerdahelyi fiatalasszonyéveivel egyidejűeknek. Talán ez is egyfajta visszaemlékezés, sógornőm be nem fejezett Angolkönyve.

Ezt a ciklust lehetne Gépeskönyvnek nevezni, mivel mindet egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, s alkot minden méregnek
ellenszert, amit valami más
megmérgez, halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.

Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét,
a beszédtől lobog a szén, lenn a föld
mélyén egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk a madarak villanyáramtól
cikáznak, minden mozdulatuk parancs.

Kik beszélnek az elhagyott gépekkel,
és kik öröklik a tudást, ami mozgatta
őket, és mi lesz a szokásokkal?
Hogy pusztul el a ruhákból
a mozdulat, mi lesz a széllel,
ha megnyugszik, az esővel, ami régen
beburkolt valamit? 

Ki mozgatja, ami nem mozog
és nem mozdulatlan,
hanem múlik velünk együtt?

 

Anci gépes verseiről eszembe jut az a régi beszélgetés Galántán, Egri nagypapa verandáján. A romlás és a halál a közös bennünk a gépekkel, állapították meg a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges, mindennél veszedelmesebb önjárón. De Anci számára a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor fellázadnak,
ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

A fény megreszket egy csésze
peremén, a hajadban, a ruhákon.
A magasságot fény vagy zene, sok-sok
puhaság élteti. A gépeket a kedv
töri össze, ami repítette őket.
Hiszen akarat nélkül születtek,
mint régen a szerelem.

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz sok halott kezet.
Egyre többet. Aludna minden
lélek a levegőben. Nem lehet.
Zuhan minden, amíg sötét
és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Ancika között a híres szeánszokon, ahol sógornőm olyan sokáig maradt el, az csak az Esőváros-ciklusból tudható. Csernai Bandira te hasonlítasz, Imikém, szokta Anci mondogatni, de a „szellemi kérdésekről” beszélgetve nem én időzhettem a cukrászdában Ancival, és nem én látogathattam a függönyös-párnás szobában, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom is illik az Anci-féle világtörténethez. Őt mindig is bántotta, hogy a bátyámat a szeánszozás ténye háborítja fel, nem a köztes szellemek.

Virágnyomok között él a beteg és az orvos,
két édes fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

 

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Gézához írt gyerekkori, forró szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkában. (Ámbár ki tudhatná, ki volt Cléves hercegnő legtitkosabb szerelme.) Meleg áramlik bennem, írta Anci egy boríték hátoldalára.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajská Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. Az elhagyott várost mindig ugyanazok a nők siratják. De egy álom útmutatását követve Anci verseinek helyszínét mégsem merem azonosítani Szerdahellyel. Sógornőm halála után tíz évvel, a hetvenes években egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, nézte az üvegen át a trópusi esőt, senki sem mondta meg, de tudtam, hogy jóval a halála után (és nagyon fiatalon) Esővárosban ül, és hogy ez nem lehet a mi városunk. Az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonított, ezt a dél-amerikai kisvárost az álom után a tévében láttam, egy riportban, amelyben egy forradalmár adott interjút, a szakállas férfi fölött látszott a felirat, Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci szívesen üldögélt volna a valóságban is. Azóta álmomban többször is visszatértem erre a helyre, mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni tőle valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint élő rokonaikkal, akik álmukban látogatják őket.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belül megéget, így hát
csókokra vágysz, az a másik száj
kívül éget, kié leszek hát,
mondod súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal,
szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

 

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb öblében rejtőzne. Az eső oltalmában mintha színes lepkék, avokádóerdők növekednének, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.

Hogyan találkoznak az idők mögött a titkos szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Mindennap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

 

Először a számok mosódtak
össze. A kettőből sok lett,
a három eltűnt, a négy végzetes,
tilos kimondani. Így omlott
össze a számegyenes. Maradtak
a találkahelyek, a szájpadlás mélyén
egymással keveredő jó ízek.
„Ó, majd máskor!” – súgja a szél
a szerelmeseknek.*

 

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom,
a fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

 

Anci telt fiatalasszony volt. Egészséges, erős termetével a legendákban élő Legelső Földszerző Anna szépségére hasonlított. De persze ő szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így. Talán tévedek, hiszen én a versekben is csak Ancit szeretném nézegetni.

 

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.

 

A „magyar évek” volt számunkra a spirituális remény és csalódás ideje. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyik világban. Kassa hazatért, rikoltozták a magyar rádióban, de hol van az a haza? A lobogó zászló látványának örömét megmérgezte az előérzet, hogy a nagy zászlólobogás árát a következő világban mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy megénekelje a mágusokat, és a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

 

 

Első mágus

Miért ne állnék bosszút rajtatok?
A tél itt hever az udvaromban,
a jóslatok megbénították minden
asszonyom, körmük lehullott,
a kutyáim, akik látták a halottakat,
most tőlem rettegnek, a gerendák,
mint a mondatok, remegnek,
ha hazafelé tartva házamra gondolok.
 

Ki tett hát bűnössé? A szokott úton
bizalommal haladtam én is. Vesztemet
kívánta volna egy égi király? Egy halott
nő tartja szerencsémet ujjai közt?
Ki ő, milyen álomképben láttam?
Az égbolton elfordította orcáját
egy parányi csillag.

A nevét már nem tudom.

Második mágus

Sötétkék kelengyés
éjszaka,
csak a holdat, az alsóvilág
csillagait várom,
becsaptak másokat is
e csontvilágon?
Holtak tudósa, ezt
én sem tudom. Menjek
merengve hazáig?
Feledjem a Babilonra
boruló égboltot,
a házam díszesre kalapált
aranyhalacskáit?
Hol láthatnék én
– varázslók fia –biztosabb csillagokat?

Harmadik mágus

 

De nincs meg a III. mágus. A vers helyén csak egy Mályi Gézához írt izzó szerelmes levelet találtam. A levelet megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg egykori szerelmét utolérni. Hogy a levél mikor született? Anci a saját írásművészetét nem fecsérelte múltra vagy jövőre, és soha nem bajlódott dátumokkal. Hiszen miért bajlódott volna? Mit számított az idő? A titkosszolgálatok, amelyek Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait. Akárhol élt Mályi Géza, onnan nem térhetett haza.

 

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek köré rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt
az emberi szótól, amely teherbe ejti
az asszonyokat, és táncolni kényszerít
minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai.
Imáktól, aranytól ékesek,
ujjukon gyűrű. Unokahúgok
vagy meleg, szépséges szellemek?
Babilon por lett. Visszaadtáka halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Ki tudja? Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén.

Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak egy szerelmes fiatalasszonyhoz illik, aki egy be nem fejezett városban, a nevezetes Kis Jeruzsálem falai között álmodozik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, vagy mindig rá gondolok, de a legvégére inkább azt a verset másolom le, ami a legjobban tetszett. A körforgásról szól, az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról, amelyből Anci sohasem tudta magát kiszabadítani.

 

Beleszalad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növekvő és belehaló tengert
mindegyik útján. De mi azt hisszük, mindig ugyanott jár.

 

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

– Munkára fel, Bettike, ha már befejezted a kávézást!

Ezt a Nikolettát Betti nagyon jól ismerte. Nikoletta ugyanis kényszeresen tukmált mindenkire mindent: kávét, süteményt, szívességet, töltőtollat, ásványvizet, tanácsot, hogy aztán lassan felfortyanjon, hogy nem köszönik meg, hogy nem elég hálásak, hogy túl sokáig nyammognak… Hogy túlságosan… De Betti rá se hederített.

Kezdték a konyhával. Kihordták Szidi néni befőttesüvegeit a teraszra (ahonnan majd Nikoletta elszállítatja), Betti felmosott, porszívózott, letörölgette a konyhaszekrény tetejét. És mikor már nemcsak Nikoletta nejlonharisnyaszagát érezte, hanem a saját izzadtságát, akkor elmagyarázta, hogy Juli édesanyja az ő osztályfőnöke volt: innen a nagy barátság.

Milyen megható – mondta Nikoletta.

És látszott, hogy tényleg megnyugodott: semmi ármány, semmi szövetkezés, semmi a kiadót fenyegető titok. De Betti elébe vágott Nikoletta további kérdéseinek. Juli mindig is a „tanárnő lánya volt”, jó tanuló, kedves, szőke lány − gimnázium Veszprémben, bölcsészkar Budapesten. Vele semmilyen titkot nem oszt meg.

Jött a nagyszoba a néhai Romhányiak súlyos koporsótartóival, múzeumba illő, barna szekrényeivel. Nikoletta megkönnyebbülten magyarázkodott. A kiadói hajtás nem teszi mindig lehetővé, hogy az ember igényeinek megfelelő rendet tartson… De ő, Nikoletta, nem adja fel.

Betti mosolygott, és biztosította, hogy ilyen szép szobát csak filmekben látott.

– Hát a te terveid, Bettike?

De Nikoletta most már inkább közönyösnek tűnt. Hiszen kezes volt, lelkes, engedelmes. Betti nem volt többé érdekes.

Ámde Bernadett erre is felkészült. Hosszan beszélt az OKJ-s tanfolyamok nehézségeiről, abban, hogy a masszőrködésben van a jövő, hogy ő bírná, fizikailag is, lelkileg is. És biztos kenyér, ami azt illeti.

− Csak ragyogjon minden! – sóhajtott Nikoletta. És Bettin végigsuhant, milyen érzés lehet minden délután belépni ebbe a romvárosba, mindig ugyanazzal a mozdulattal nyitogatni a szekrényeket, rámeredni a vak ingaórára.

– Márffy Ödön – mutatott fel Nikoletta egy festményre, ahol ott fonnyadozott két jelentéktelen őszibarack. – Tudod, a Márffy, a Csinszka férje. A második férje.

Betti kíváncsian rámeredt Nikolettára, hogy a fáradt igazgatóhelyettes elmagyarázhassa, hogy egyszer régen egy fiatal lány egy svájci internátusban, levelet írt egy nagy költőnek… Aztán még egy levelet… aztán még egyet.

− És tudod, házasság lett belőle. És úgy hívták azt a költőt, hogy Ady Endre.

− Sok vidéki lány rossz vásárt csinál – dünnyögte Bernadett.

Nikoletta gyorsan visszatért a masszőrködéshez. Az OKJ-s tanfolyamokat sem lehet egy az egyben elítélni. Ügyesen kell dönteni. Okosan, elővigyázatosan.

– De téged nem féltelek, Bettike.

Öt órányi húzkodás, törölgetés, porszívózás, kihordás, behordás után Nikolettának eszébe jutott, hogy tálaljon egy kis hideg meggymártást a teraszon. Betti iszonyodott ettől a hideg babaételtől, a rózsaszín lében úszkáló vöröses szemecskéktől, de nem volt apelláta. A meggymártás üdítő, tápláló, Nikolettáé pedig egy különös recept alapján készült, még Komáromban tanulta az anyukájától.

Na, ugye, gondolta Betti, és már sajnálta, hogy nem hozott egy kis kenyeret a hátizsákjában. Nikoletta beszélt-beszélt, míg a piros meggyszemek üvegesen ragyogtak a tányérján − ez volt a híres komáromi csíny, mielőtt kihűl, cukrot szórni a mártásra. A nap bágyadtan suhogott a Szent István parkban, alig lehetett lélegzetet kapni a melegtől.

− Ne rostokoljunk tovább! − kiáltott Nikoletta.

Nem volt szabad hát rostokolni, menni kellett, húzogatni, emelgetni, törölgetni.

Megmozdítottak egy szekrényt, aztán visszatolták. Felemeltek valamit, aztán visszatették. Amit összetörtek, azt összesöpörték. Ez a legeszeveszettebb takarítás, gondolta Bernadett. Talán a halottakat kell ezzel a nagy húzogatással megtisztelni.

Addigra Bernadett már mindent megtudott Nikoletta szakdolgozatáról, az államapparátusban töltött évtizedeiről, és arról, hogy hol és hogyan ismerkedett meg Ervinnel, mi volt Szidi néni kedvenc regénye, amit ő, Nikoletta (persze csak kegyeletből) megőrzött. Hiszen neki milliószor jobb ízlése van, mint szegény Szidi néninek.

A pihenés órája csak ezután jött el. Nikoletta odatuszkolta Bettit egy könyvszekrényhez, ahol a dedikált példányokat, az önfeláldozás megannyi bizonyítékát tartotta. Nevek, nevek, nevek. Dedikációk, újságkivágások, halott írók, dedikált fényképek, üveges szemek.

Ezek a Juliék nem tudják, mit csinálnak, dörmögött Nikoletta, és Betti orra alá csúsztatta a mappákat, köteteket. Beszennyezik a neten ezeket az írókat, azt hiszik, nekik mindent lehet…! Hát kicsoda ez a Juli! Ma már mindenkinek PhD-ja van! Lassan az óvónőknek is. Aki bántja ezt a generációt, aki nem vesz tudomást ezekről az életművekről, az megnézheti magát…!

Betti sem vett róluk tudomást, de hát mit lehet várni mást egy masszőrnek készülő falusi kislánytól…? És míg unottan mosolygott, és Nikoletta kívánságára bele-belelapozgatott a kötetekbe, azon töprengett, ér-e ennyit a hivatalos irodalom. Amit ennyi hiúság, ennyi ósdi tekintély vesz körül, azt nem kéne-e − a Romhányiak kacatjaihoz hasonlóan − ebek harmincadjára hagyni.

Valami egészen más kéne. Egészen más.

− Ha már eleget pihentél, Bettike, és kicsit összerakódtunk, akkor nem tartóztatlak tovább − búgta Nikoletta, és gondosan visszarakosgatta a dicsőségjelvényeket, a trófeákat az üveges szekrénybe. − Nem kérsz narancslevet? Én mindig száz százalékosat tartok.

Betti kért, persze hogy kért. És miután mindent visszatolt, áttett, kivitt, lepucolt, ránézett az örökös napfénytől megvakult ingaórára, és látta, hat óra van.

De mikor? Mikor volt az a hat óra? Vagy ez az ingaóra ilyen szerény, mozdulatlan és néma? Boldogtalanul körbenézett: a lakás ragyogott, most is ragyogott, de nagyobb volt a felfordulás, mint mikor ide betette a lábát.

− És mikor utazol haza a szüleidhez, Bettike?

Betti emlékeztette rá, hogy a szülei meghaltak, az édesanyja öt éve, az édesapja a múlt télen. Már csak a gyámapja él Kövesden.

Nikoletta nem tudta, hogy hogy folytassa, bizonytalanul rákérdezett, hogy a „kedves gyámját” mikor látogatja meg.

És mert ennyi eszement nagytakarítás után lankad az ember figyelme, Betti elmagyarázta, hogy a gyámja a mostohaapja, és nem megy hozzá, mióta hétéves korában lekapta.

− Lekapott?

− Megdugott − pontosított Betti. És látta a másik rémült tekintetén, hogy Nikoletta a valóságnak az árnyékát sem tudta elviselni.

Még mindig úgy hüledezett, mintha Betti valami rossz regényt nyitott volna ki. Talán épp Szidi néni regényét. Vagy olyan emberét, akit nem akart jobban megismerni.

Rápillantott az üveges dicsőségszekrényre, aztán leszámolt három ezrest − majd odacsúsztatott még egyet, mert Betti tényleg nagyon segítőkész és szorgalmas volt.

Vagy a szánalom is belejátszott? Így vagy úgy, pofátlanul kevés pénz volt.

Betti megvonta a vállát, és kilépett a park csodálatos, mély zöldjébe.