– Az lesz, hogy… nem tudom. Mindenesetre nem akarok vele összetalálkozni. Tudod, milyen szar úgy keringeni a folyosókon, hogy bármikor belé botolhatok? Mondjuk, ma még nem láttam. Most is alig mertem kijönni veled az udvarra. Kakálnom is kell, de képtelen vagyok elmenni vécére, hátha útközben összefutunk. De mi lesz a menzán?! Ő is be van fizetve!
– Szerintem Andi jobban kerül téged, mint te őt. Nincs mitől félned. Sőt! Éppen hogy méltósággal kell végigvonulnod a suliban! Éreztesd vele, hogy nem ér neked egy kanyi grandót sem. Bujdokoljon ő!… Úristen! Orsi nincs itt az udvaron?! – ugrott Peti egy fa mögé, de kilógott a hasa.
– Nincs – röhögtem el magam tegnap óta először, igaz, kissé fáradtan.
– Biztosan nincs? Nézz körül jól!
– Mondom, hogy nincs, előjöhetsz.
– Miért nem mentél a kabinetbe kakálni?
–Tényleg, ez eszembe sem jutott. Nem kísérnél el?
– De, csak nem most. Várjuk meg a csöngetést.
– El fogunk késni töriről. Plusz még a retyó… Ebből igazolatlan lesz.
– Tudom, de én most képtelen vagyok bemenni.
– Vonulás, mi? Meg a méltóság…
– Holnapra összeszedjük magunkat, bajtárs!
Életem legmeghittebb késése volt ez. Csöngetés után elnéptelenedett az udvar, és Petivel a sulit hátulról megkerülve lopakodtunk a kabinet épületéhez, ahol is alaposan körbekémleltünk, Bay Mihály nehogy észrevegyen bennünket az ablakból. Félve nyitottunk be, de a folyosón szerencsére nem volt már senki. Úgy csuktuk be magunk után az ajtót, akár a betörők, és lábujjhegyen surrantunk el a vécéig. A deszkán ülve azonban közel sem tudtam ilyen nesztelenül végezni a dolgom. Dacos és vádló röffenésekkel potyogott ki belőlem a szar, mintha egyenesen Andinak válaszoltam volna.
– Úristen! Halkabban! – hajolt Peti a kulcslyukhoz. – Kész vagy már?! Mennünk kéne!
– Én még nem tudok!
– Ránk fog nyitni a Bay!
– Akkor ülj be addig a másik budiba, csak ne hagyj itt!
Hallottam, ahogyan kattan a zár a szomszédos fülke ajtajában.
– Elegem van a csajokból, komolyan mondom
– szólalt meg Peti váratlanul.
– Nekem is elegem van.
A megkönnyebbülésemről azonban hallgattam (ezt most nem a kakálásra értem), bár lehet, beszélni sem tudtam volna róla. Veszettül fájt, amikor Andi elhagyott, hetekig szenvedtem miatta, és egyszer sem sikerült méltósággal végigvonulnom a suli folyosóin. Igaz, Petinek sem. Egyre többet bújtunk el a termekben szünetek alatt, és tudtuk jól, végső soron azért tesszük, mert a találkozás esélyét is ki akartuk zárni. Annál inkább, mert sem Andi, sem Orsi nem bujkált előlünk egyáltalán. Na jó, egy-két napig legfeljebb. Utána ugyanúgy jártak-keltek (igaz, folyton csak együtt), mint előtte, sőt a vonulásukban volt valami tüntető is, mintha a döntésük szabadságát hirdették volna, holott csak a közvéleménytől féltek. Persze nem voltak ezek nagy ügyek, mégis sokan tudtak róluk, számon tartották őket. Vagy csak mi hittük így? Mindenesetre sértett önérzetünkben jólesett megvetnünk azokat a lányokat, akik nem viszonozták heves érzelmeinket.
− Pihenhettek, kis pöcsök! Még egy szemtelenkedés, aztán eltörök benned minden csontot! – köpi oda Sanyának, aki nyöszörögve dörzsöli a lábát a padlón. Már nem én kapom a többet. De mázlink van, úgy látszik megunta a verést, indul a hűtőhöz, biztosan leellenőrzi, Sanya tényleg megvetette-e a szüleivel azokat, amiket mondott. Újabban így csinálja, leadja a rendelést: holnap legyen túrógombóc, szerdára Zalát akarok, paradicsomos húsgombóc legyen csütörtökön, de ne öreganyád csinálja, mert attól hányok, értettem? Megmondja, mit akar enni, megmondja, mikor jöjjünk el a suliból, mit hozunk, mit szerezzünk, mit lopjunk el neki, kinek szóljunk be, mit hazudjunk, ha a délutáni programunkról kérdeznek.
− Kóla? Okés. Mazsolás krémtúró? Okés. Gépsonka? Nuku? Hát mi a szart tegyek a zsemlémbe, bassza meg?
Bejön a konyhából, lendül a keze, borul a váza a dohányzóasztal tetején. Ránézek és tudom, hogy ez rohadtul nem játék, ha nem csináljuk pontosan azt, amit mond, ha nem engedelmeskedünk neki rendesen, akkor még örülhetünk, ha simán megússzuk annyival, hogy csak a lelkünket veszi el. De lehetséges, hogy előtte kinyuvaszt, felnégyel, élve befalaz vagy megetet bennünket a rémkecskékkel. Én már inkább befogom a pofám, Sanyának is ezt kellene tenni. Régebben ő volt, aki mindenben jobb volt, de mostanában már rohadtul nem, Karcsi meg elvárja tőlem, hogy amikor bénázik a Sanya, röhögjek vele.
Szerda
Egyre csak záporoznak Tóth Karcsi szemétkedős parancsai és kérdései, pontos betartásuk, helyes megválaszolásuk egy rockernek a túlélést jelentheti, állítja, én meg hiszek neki. Hogy is tehetne másképp az ember? Néha még mindig úgy gondolom, hogy mióta a Mesterünk lett, rockerkapitány, ahogyan ő mondja néha, már közel sem olyan marhára nagyon jó haver, mint korábban, de már nem érdekelnek az ilyen áruló gondolatok, többé már nem hagyom, hogy az ellenség megtévesszen. Pont most hagynám? Mikor a dolgok már egyre jobban mennek, ma is még csak egyetlen árva rókabajuszt meg pár zsibbasztót kaptam, mert nem dobtam be a suli ablakát, ahogy tegnap parancsolata, de Sanya már vagy az ötvenedik ezertűnél jár, de nem tanul belőle. Pedig ha csak egy kicsit is jobban összeszedem magam, akkor simán megeshet, hogy ma már nem vág hasba sodrófával, ahogy tegnap búcsúzóul tette. Majdnem elhánytam magam, pedig én még olcsón megúsztam Sanyához képest, aki a másodikat már a combjára kapta, a harmadiktól meg majdnem leszakadt a keze. Nem bőgött, nem csuklott el a hangja, éppen olyan higgadtan viselkedett, ahogy a Rocky Balboa csinálta, amikor az ellen az orosz ellen készült a végső meccsre, aki megölte a haverját a ringben. Pedig biztos nem lehetett neki se könnyű, mert a Drago körül egy csomó szovjet tudós meg mindenféle más szakik sürgölődtek abban a szupertitkos csillagvárosi laboratóriumban. Csupa olyanok, akik röhögve összehoznának egy űrrakétát a fészerben lévő kiégett Junost tévéből, egy lepkeantennából meg Kucsa tanbá Svarbli Simsonjából, de nekik csak az a dolguk, hogy az Ivan kiüsse az amerikait, akinek fatuskókkal meg szeneszsákokkal kell edzenie kinn a végtelen sztyeppén a tökig érő hóban. A Sanya pont úgy viselkedett, mint a Rocky, csak az a különbség, hogy a Karcsi a mesterünk, Sanya pedig soha nem győzhet. De az azért tényleg durva, hogy a Karcsi ma azt mondta, hogy azt akarja, hogy ezentúl lopdossuk ki Kucsa csapdáiból minden reggel a falu határában a hörcsögöket. Hiába mondja, hogy érezzük megtiszteltetésnek meg azt, hogy nem is sejtjük, hogy mennyien csinálnák boldogan, de nem a pénzért, amit a dögökért kapnak, hanem már pusztán azért is, hogy egy rockerkapitány rájuk nézzen. Ráadásul nincs benne semmi rizikó, a hülye Kucsa meg csak törje azt a ronda, kugli fejét nyugodtan, hogy mégis hogy a rossebbe szabadulnak ki állandóan a csapdáiból a szőrös kis Kopperfild Dávidok? Meg hát különben is, nyilvánvaló, hogy Kucsa is a diszkódémon szolgálatában áll. Kokszi, tockos, körmös, osztályfőnöki? Nézzétek csak meg, hogy kiknek adja leginkább? De hiába gondolom, hogy ez azért talán még sem annyira veszélytelen küldetés, hogy elég lenne csak egyszer véletlenül nyomot hagyni magunk után a szántóföldön, a rohadtul Kucsa kicsinál majd bennünket. Mert onnantól ő már nem a saját fejét fogja törni, hanem a mienket, ahogy ő maga szokta mondani: pusztán szeretetből és nevelési szándékból. Aztán majd hiába írja fel filccel a bicepszére a Karcsi, hogy HÖRCSÖGKIRÁLY, az hót ziher, hogy az ő nyakát is kitekeri a Kucsa, ha rájön, hogy a hörcsögös pénz kinek a zsebébe megy. Mert talán még az ördög se tudja megvédeni attól az őrülttől. De úgy látszik, neki mindegy, azt mondta, ha nem lesz a kerítéskapujuk előtt egy ládányi hörcsög minden áldott reggel, akkor egyenként fogja eltörni az ujjainkat, de az is lehet, hogy kiültet bennünket a tornácra, mikor rendesen süt a nap, aztán együttes neveket éget nagyítóval a bőrünkbe. Szóval nincs mit tenni, menni kell.
Nov 21-én, hétfőn este egy kifejezetten rendhagyó találkozásnak lehetett tanúja az A38 hajó éttermében nagy számban összegyűlt közönség. A Portugál Intézet, a FISZ és a MASZRE közös szervezésében tető alá hozott irodalmi esten két kortárs drámaíró lépett egymással és a közönséggel termékeny dialógusba. A portugál nemzetiségű Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán a kortárs drámaírás és színházművészet lehetőségeiről, perspektíváiról elmélkedett egy pohár portói bor mellett. Az alábbi írás ebből az érdekes párbeszédből nőtt ki és arra tesz kísérletet, hogy kapcsolódási pontokat keressen a két szerző életműve, szövegei, illetve egy tágabb kontextusban a kortárs portugál és magyar drámairodalom főbb kérdései, problémái között.
Miguel Castro Caldast és Egressy Zoltánt mintegy 3000 kilométer és két, eltérő kulturális tapasztalat választja el egymástól. Míg előbbi az Európa peremére szorított, kulturálisan is marginális helyzetű Portugáliában él és alkot, addig utóbbi a kelet-közép-európaiság történelmi tapasztalatát talán legtisztább formájában felmutató hazánkhoz kötődik. Mindezek ellenére van valami közös mindkét íróban. Túl a generációs meghatározottságon és azon az egyszerű és alapvető párhuzamon, hogy Castro Caldas portugál és Egressy több szállal is kötődik a portugál kultúrához (másfél év portugál szak az egyetemen, a Portugál című sikerdarab, valamint számos fordítás brazil és portugál költőktől, beleértve Fernando Pessoát is), mindketten a kortárs drámaírás megreformálói, olyan írók, akik új utakat nyitottak meg a kortárs drámaírás és színház számára, pontosabban fogalmazva új utakat nyitnak meg, hiszen a színházban és a színházról csak jelen időben lehet beszélni.
Mindkét ország drámairodalmára jellemző, hogy az irodalmi műnemek és a kritikai gyakorlat hierarchiájában konzekvens módon mindig az utolsó helyre szorul, szupplementáris módon van kezelve, a prózai és a lírai műfajokkal összehasonlítva nem csak a kritikában, de a könyvkiadásban is látványosan periférikus pozícióba van kényszerítve. A drámairodalom történeti módon marginalizált helyzete az irodalmi kánonban és a kritikai diskurzusban azonban tételezhető a mindenkori drámaírók számára pozitív jelenségként is, hiszen a komolyabb, megszilárdult és éppen ezért nyomasztó drámairodalmi hagyományok hiánya szabadabb mozgásteret enged az alkotóknak. Többek között talán erre is vezethető vissza a magyar és a portugál irodalomban a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején lejátszódó folyamat: egy a drámához, a dráma műfajához való kreatív visszatérés, odafordulás, és egy új, fiatal drámaírói nemzedék színrelépése. Az utóbbi 10-15 évben mindkét országban tanúi lehettünk egy sajátos diszkurzív pezsgésnek a dráma műnemét illetően. Korábban soha nem látott esztétikai és formai sokszínűség érhető tetten a közelmúlt drámairodalmában és a korábbi hagyományos felfogással, vagy talán inkább előítélettel ellentétben, mely mind Portugáliában mind Magyarországon a dráma mint irodalmi forma és hagyomány elégtelenségét és hiányát hangsúlyozta. Nagy Andrást idézve kijelenthetjük, hogy „dráma van. A műfaj folyamatos megújulásának örömteli eseményeit tekintve is – és hasonlóképpen: a helyzet komolyságát illetően is.”[1] Dráma tehát van. Vagy ahogy a francia nyelv mondja il y a – azaz itt van, itt van előttünk, és Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán szövegei kézzelfoghatóvá teszik ezt az itt létet. A „drámai fordulat”, a drámához való termékeny visszanyúlás, visszatalálás a portugál irodalomban a Nova Geração de 70 névvel fémjelzett, elsősorban a 70-es években született fiatal írókból álló új irodalmi generációhoz köthető. Miguel Castro Caldas mellett, még olyan nevek emelhetőek ki, mint José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires vagy éppen José Luís Peixoto (2000-ben megjelent regénye a Nenhum Olhar, Egyetlen pillantás nélkül címmel magyarul is olvasható Bense Mónika fordításában). Ezek a fiatal szerzők nemcsak megszólalásmódjukban, de tematikailag is elkülönülnek az őket megelőző, még a 74-es fordulat élményéből táplálkozó, idősebb generációtól. A magyar drámaírásban szintén jól elkülöníthető egy új, fiatal drámaírói nemzedék, mely úgy kezeli a műfajt, olyan szabadsággal és kreativitással, mint előtte még soha. Egressy Zoltán mellett Háy János, Hamvai Kornél, Tasnádi István és Filó Vera sorolható a drámaíróknak ebbe az új generációjába[2]. Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán mint ezeknek az új generációknak prominens képviselői nagyjából egy időben kezdték meg, más-más irányokból a drámairodalom megújítását.
A két szerző tehát más-más irányokból, más-más esztétikák határvidékeiről elindulva hajtja végre a kortárs dráma megreformálását. Miguel Castro Caldas széttördelt, önreflexív, ismétlésekkel és idézetekkel tarkított drámái akár Valére Novarina én nélküli, költői színházának mintaszövegei is lehetnének. „A színháznak az én nélküli líraiság helyévé kell válnia. Az én itt egy összesség. Egy egész szekér színész kellene, mint a Karneválon, huszonkét vagy negyvennégy színész egyetlen ember ábrázolásához”[3] – írja a francia színházcsináló. Castro Caldas drámái pedig mintha eminens módon valósítanák meg Novarina koncepcióját a karakter elégtelenségéről. A portugál szerző szövegeiben a drámaelmélet klasszikus, arisztotelészi alapokon nyugvó alapstruktúrái: a tér, a hely, az idő, a cselekmény és a karakter szisztematikus módon vannak szétszálazva, leépítve. Castro Caldas mintegy teljes pályás letámadást intéz a dráma hagyományos, kanonizált felfogása és írásmódja ellen. Radikális megközelítésének központjában a karakter, a drámai személyek már említett, novarina-i ihletésű dekonstruálása áll. Drámáiban a szereplők általában totális névtelenségre és arctalanságra vannak kárhoztatva és még az olyan szövegekben is, amelyek saját névvel és hanggal rendelkező dramatis personae-kat vonultatnak fel, csak látszólagos a karakterek egysége és önállósága. A Nunca Terrában és az Os Assassinosban más irodalmi művekből kölcsönzött személyekkel, Kafka, Hemingway, Melville és J.M. Barrie szövegeiből derivált, transztextuális identitásokkal találkozhatunk. A Repartição és a Nós numa corda lebegő világában a nevétől megfosztott drámai személyiség már csak nyomokban fedezhető fel, egymással párhuzamosan létező és felcserélhető hangok mellérendelésévé disszeminál a megragadhatatlan, absztrakt tér és idő parttalanságában. A megszólalásokat mindkét darabban csak az egymással párhuzamosan beszélő szereplők száma különbözteti meg egymástól, így az én, a beszélő szubjektum egységét eltagadó drámák mintha a kórus archaikus-rituális funkciójához térnének vissza, mintha a belső hangok több szereplőre való szétbontását és egy kollektív alanyban való egyesítését mutatnák fel alternatívaként.
Egressy Zoltán drámái ezzel szemben többé-kevésbé megtartják a karakter, a cselekmény, a hely és az idő viszonylagos integritását, ezeket mintegy alulról bontják meg és ássák alá. Horváth Csaba szerint a Portugál „nem pusztán a szerző életművének eddigi legjobbja, de valószínűleg magyar drámatörténet egyik fordulópontja is”[4], egy olyan új drámamodell első megnyilvánulása melyben a tragikus nagyságtól megfosztott, cselekvésképtelen szereplők saját nyelvük és nyelvtelenségük foglyai. A Portugállal indított drámaciklusban (Sóska,sültkrumpli. 4×100, Kék, kék, kék) Egressy a kortárs drámaírók közül elsőként vitte „színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, a maga kliséivel, szóhasználatával, sérültségével, esetenkénti torzulásaival.”[5] Drámáinak szereplői híján vannak minden tragikus nagyságnak, pátosznak, bukásuk épp ezért törvényszerű, de korántsem szükségszerű. Az egyén és csoport viszonya, mely Castro Caldas szövegeiben az én szétbontása után a kórus koncepciójához való visszatérésben lett feloldva Egressynél teljesen más irányokba tolódik el. A drámai feszültség sokszor az egyén érdekeinek és a csoport érdekeinek kényszeres meg nem feleltethetetlenségéből bomlik ki, az egyén sikere, boldogulása a csoport egységes csoportként való fellépésén, egységes, dinamikus erőként való működésén áll vagy bukik, pontosabban inkább csak bukik. Gondoljunk csak a FIFA tagságra aspiráló bíróra (Sóska, sültkrumpli) , az Európa-bajnokságra hajtó Kiseszterre (4X100) vagy a nyugati cirkuszvilág felé kacsintgató Prézlire (Kék, kék, kék). A bukás, a csoport képtelensége arra, hogy egységgé szervezze magát az egyik tag, az egyén előrelépése érdekében, minden esetben a háttérben meghúzódó személyközi konfliktusokra, sérelmekre vezethető vissza. Ami pedig a nagy drámai eseményeket illeti, azok szinte kivétel nélkül hiányoznak Egressy drámáiból. A sorseseménnyé alakuló futballmeccs és váltófutás, az öngyilkosság mint meghatározó drámai cselekmények, a drámaiság csúcspontjai egyszerűen hiányoznak a darabból, hiszen itt nem magán az eseményen van a hangsúly, hanem annak hatásain, elő és utórezgésein, azon az előre kódolt „ontológiai vereségen”[6], amelyet a szereplők elszenvedni kénytelenek. Ez a sajátos ontológiai vereség azonban mindig a tragikum és a komikum vékony határvonalán valósul meg, azon a finom limesen, amelyen Egressy darabjai egyensúlyoznak és ugyanez elmondható Miguel Castro Caldas drámáiról is. A tragédia és a komédia elválaszthatatlanul összemosódik, nincs nevetés könnyek nélkül, ahogy nincs bukás mosoly nélkül. Börleszk és gyász, szakadék és poén határvonalán ismét összetalálkozik a két szerző Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán, hogy együtt mutassák fel azt ami van, azt ami a posztdramatikus színház[7] korában a drámából még megmaradt: a van-t, az ittvan-t. Magyarul és portugálul.
[1] Nagy András: „Dráma van”. A kortárs drámairodalom arcai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 10. o. Nagy András könyvének címadó kulcsmondata Jákfalvi Magdolna Magyar dráma – ’90-es évek című, 1999-ben publikált összegző jellegű írásának elhíresült kijelentésére referál, mely szerint az olvasóközönség hiányában a kortárs magyar dráma egyszerűen nem létező fogalom.
[2] Nagy András idézett könyvében külön fejezet foglalkozik az alább felsorolt írókkal.
[3] Valére Novarina: A test fényei. L’Harmattan, 2008, 28. o.
[4] Horváth Csaba: Emberek tragédiái. Egressy Zoltán: Nyolc dráma. in: Kortárs 2007/9, 109.o.
Tehát ez megint egy publicisztika lesz. Nehéz műfaj. Késztetést érzel rá, hogy mindazt, amit nincs időd, nem lehet, vagy egyszerűen csak te nem vagy képes megírni versben, félbehagyott regényekben, filozófiai esszékben, tanulmányban, azt bele sűrítsd egy másfél oldalas szövegbe. Jól esik arra gondolni, hogy a „főmű” egy másfél oldalas publicisztika lesz. Ami egyszerűen helyettesíti a Háború és békét, a Lét és időt, meg az Eltűnt időt, meg Az általános és speciális relativitás elméletét, meg a többit.
A publicisztika: zuhanórepülés. Mint a sötét horizonton fölvillanó villám, amely olyan messze van, hogy csak a fénye ér el, átcikázza a látóhatár peremét, s azzal el is tűnik. Ahogy Don Juan táncol rövidre szabott élete során az örvénylő mélység fölött. Emeli poharát és kirobbanó életkedvvel kiáltja vendégeinek:
Éljen a bor tüze, éljen az asszony!
Más minden szürkeség és semmiség!
Éljen a bor tüze és minden asszony,
Más minden szürkeség és semmiség!
De a publicisztika ugyanakkor – legalábbis annak Nautiluson kifejlesztett változata – maga a tragikus életérzés ünneplése, amelyről mit sem tudnak az ismert sajtónyelvek. A szakadék, Mordor éjfekete országa, a történelem riasztó egykedvűségével szembeni tehetetlenség legtisztább kifejeződése. Az irodalom, a szépművészetek, a tudomány haszontalanságából nyert mély negatív igazság ünneplése. És semmiképpen sem az a kérdés, hogy kijussunk ebből a szakadékból, hanem hogy benne maradjunk, amíg csak lehet. Másfél oldal terjedelméig. Három percig. Hiszen nem lehet bírni ott sokáig. Pedig mindvégig ebben a szakadékban tartózkodunk, csak elfedjük ezt magunk elől.
És persze tegyünk félre minden polkorrekt véleményt. A publicisztika érzelmes műfaj, olyan, mint a magyarnóta, mint a cigányzene, olyan mint Győzike vagy Tarlós István, amint megsimogatja a vombatokat az állatkertben (neki is vannak érzelmei). Sőt, a publicisztika: gyűlöletbeszéd. Három perc gyűlöletbeszéd, hogy okos emberek majd több órás előadásokat tarthassanak a gyűlöletbeszéd ellen. A termékeny terméketlenség földje ez, vagy akár fordítva: a terméketlen termékenységé.
A Nautilus-publicisztikák másképpen aktuálisak. Mert számolnak az idővel mint negyedik dimenzióval. A dimenziók persze csak metaforák. Ezért mondanivalójuk folyton lebegtetve van, akár a barlangrajzok bölényei vagy az ortodox ikonok szentjei. A józan és művelt elme, aki naivan még tájékozódni akar az információk rengetegében, ezekre a „publicisztikai primitivizmus” kifejezést használná. De csak azért, mert még mindig a hegeli (vagy épp kanti) vulgáris időben gondolkodik és nincsen tudomása az idő transzcendenciájáról. Gondoljuk el, hogy mit tapasztalnak bizonyos kétdimenziós lények, például a húsleves felületén úszkáló zsírkarikák, akik nem tudják értelmezni a leves mélységi dimenzióját, ha egy szépen megmunkált inox kanállal belemerünk a levesbe. Fényeket, vonalakat, szekvenciákat. De nem tudják fenomenalizálni a kanalat mint homogén tárgyat. Na, hát ugyanígy nem képes észlelni ez a szokásos sajtónyelven nevelkedett nemzedék mindazt, ami a Nautilus-publicisztikában olyan, mint egy barlangrajz vagy Andrej Rubljov Ószövetségi Szentháromsága. Mert a Nautilus-publicisztika képtelen nem antinómikusan gondolkodni, és hidegen hagyja mindenfajta szintézis, összegzés, következtetés vagy tanulság. Hidegen hagyja az információ, a vélemény, a tájékoztatás, mert a lelki életre apellál.
Éppen ezért (is) a publicisztika tényleg érzelmes. A részvétről beszél. Az utálatról. A bűnről és a megváltásról. A hülyeségről és a marhaságról. A társadalmi igazságtalanságról. A hiányról, a semmiről, a létező semmiről. Az emberi testek csúnyaságáról és szépségéről. Az állatok szenvedéséről és békéjéről. Figyeli, ahogyan kutyák cibálnak egy szakadt lepedőt és ahogy a sziámi macska átbújik a kerítés alatt. A szenvedésről, az ostobaság miatti szenvedésről és a testi-lelki szenvedés szükségszerűségéről. Hirdeti a toleranciát egyrészt és az intoleranciát másrészt. Hirdeti az igent és a nemet, de nem külön-külön, hanem egyszerre: az igent a nemben és a nemet az igenben. Nyilván tudja, hogy ami Heideggernél a Lét világló tisztása, az Sartre-nál a Semmi. És mindezt érti, legalábbis érzi, érzelmileg átéli az Ambivalenciát. Dalban is elő tudja adni. Ő maga az Ambivalencia. Vagy más szóval: az Indifferencia hírnöke/dalnoka. Lang Ádámért van, és Lang Ádám érte. Csengéért és Bánkiért, Borbáthért, Kondorért, Katáért, Krániczért és Mátyásért van, értük oly indifferensen ambivalens. És mindenkiért. Vagy mi a fasz. Nem érdekli Semmi, s ez nem hagyja hidegen. Indifferens, de nem nihilista. Eszkatologikusan indifferens, és fordítva. Nihilista.
A semmi vibrálását elnevezi: fityifityi. Tudja jól, hogy a fityifityit kevesen értik meg. Ez olyasmi, amire képezi magát az ember, miközben mindenféle más dolgokat csinál, például szerkeszti az Újnautilust, kiáltványt, publicisztikát, verset ír, regényt hagy félbe, tanít az egyetemen, szervez, szeretkezik, rendezkedik. A fityifityi a közelítés a leglehetetlenebbhez, amit még publicisztikában senki nem kísérelt meg megközelíteni. Kineveti a politikusokat és önmagát, kineveti azokat, akik nem politizálnak és azokat is, akik politizálnak. Nevet azokon, akik hisznek az igazságban, a fényben, a közszereplésben, a társadalmi igazságosságban, a poézisben. Villámfényben Berzsenyit szaval: A poézis hajdan és most. Nevet önmagán és emiatt aztán sírnia kell. Mert a Nautilus-publicisztika tud sírni, igazi könnyekkel. Igazából csak ezt tudja, akkor is, amikor nevet.
A Nautilus-publicisztika műfajilag többnyire egy dal. Vagy csak egy dallam, amelynek ontológiai tétje van. Tegyük föl, hogy a fityifityi, amiről az előbb beszéltünk, az maga a Lét, avagy a Semmi világló tisztása. Mármost a Nautilus-publicisztika a semmibe ír egy cikát. Belecikázik a semmibe, fölhorzsolja bőrét, ahogy a madár röpte a levegőbe ír egy láthatatlan cikát. Nem hagy nyomot és mégis. A cika ott van, s nem látja senki. A világ húsába (a fityifityibe) ír egy cikát. Ősírás ez, mely könnyű és elegáns. Megtűrődik, fölível, elhagyja az ontikus szférákat, magával viszi őket a fityifityibe, és a cikával visszahelyezi méltóságába a Semmit, s az Istent. Meg az angyalokat és a démonokat. Tarlóst, Gyurcsányt, s mindenki mást. A jogaiba. Így lesz társadalmi és történeti végre. Az embert lefokozza.
A publicisztika: küzdelem önmagunkkal. Legyőzése az emberi gyarlóságnak, és kinyilvánítása annak, ami van; annak, ami lehetne, de nincs; annak, ami nincs, egyesek mégis úgy tesznek, mintha lenne. A publicisztika meditáció. Semmi köze éppen ezért a véleményformáláshoz, a társadalmilag fontos kérdésekhez, a magyar és az európai társadalmak mély meghasonlottságának tudatosításához, a gazdasági válsághoz, a hatalom kurválkodásához, a kibaszott politikai pártokhoz, az intézményes faszkalódásokhoz, a különféle kultúrcsoportok tét nélküli kötélhúzásához, a korrupcióhoz, az erkölcsi romlás netovábbjához, s más effélékhez. Mindezt elfogadja, ahogyan elfogadja az általános rossz hangulatot, a kiábrándultságot, a félelmet, s engedi, hogy mindez a velejéig átjárja a publicisztika testét és lelkét egyaránt.
Nem értelmez, csak mozog: kenózis, kinézis, stigma.
Elméjét belemeríti a kárhozat országába, de nem ítélkezik fölötte. És nem fél. Így marad tiszta. Csak ezáltal képes segíteni. És minden szétmállik az időben. És idő sincs, csak idétlenség. Fölfedezi a falat. Nekimegy fejjel a falnak. Fejjel a falnak, vagy mindegy. Az örvény a törvény. S egy csomó gyaluforgács.
– Az lesz, hogy… nem tudom. Mindenesetre nem akarok vele összetalálkozni. Tudod, milyen szar úgy keringeni a folyosókon, hogy bármikor belé botolhatok? Mondjuk, ma még nem láttam. Most is alig mertem kijönni veled az udvarra. Kakálnom is kell, de képtelen vagyok elmenni vécére, hátha útközben összefutunk. De mi lesz a menzán?! Ő is be van fizetve!
