Az első napomon escortként, az első randimon egy féllábút fogtam ki. Egy meleg fürdőbe járt, hogy felmelegedhessen, legalábbis ezt mondta nekem. Esetleg a szex miatt. És elaludt a gőzkabinban, túl közel a fűtőtesthez. Órákig volt öntudatlan, míg valaki rátalált. Míg a bal combján lévő hús teljesen és alaposan átsült.

     Nem tudott járni, de az anyja jött Wisconsinból látogatóba, és a szeretetotthonnak szüksége volt valakire, aki körbefurikázza őket, hogy meglátogathassák a helyi nevezetességeket. Hogy vásárolgathassanak a belvárosban. Hogy láthassák a strandot. A Multnomah-vízesést. Ez volt minden, amit önkéntesként tehettél, ha nem voltál nővér, szakács vagy orvos.

     Escort voltál egy olyan helyen, ahová a biztosítás nélküli fiatalok jöttek meghalni. A szeretetotthon nevére már nem is emlékszem. Nem volt rajta egy táblán sem, sehol sem, és arra kértek, hogy diszkréten jöjj és menj, hiszen a szomszédok nem is tudták, mi történik abban a hatalmas, öreg házban, az utcájukban, az utcában, amin egy drogtanyával és a helyi leszámolásokkal osztoztak, mégsem akartak egy ilyen helyet a közelben, ahol négy ember haldoklik a nappaliban és kettő az étkezőben. Legalább két ember hevert haldokolva minden emeleti hálószobában – és volt ott pár hálószoba. Az emberek legalább fele AIDS-es volt, de az otthon senkit sem diszkriminált. Jöhettél ide és meghalhattál bármitől.

     Én a munkám miatt kerültem oda. Ez azt jelentette, hogy a hátamhoz és a mellkasomhoz rögzített tartónyereggel, egy egymázsás, nyolc dízeles teherautó-futóműalkatrésszel a lábaim közt szaladgáltam, amíg a talpam bírta. A munka abból állt, hogy a szerelőszalagon leeresztett teherautók alá gördültem és felszereltem a futóműalkatrészt. Huszonhat futóműalkatrész minden nyolc órában. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy a teherautók elhajtottak, szinte magukba szippantottak a lángoló, forró festékes kemencék, melyek csak pár lábbal voltak a futószalag alatt.

     Az újságírói diplomámmal nem tudtam öt dollárnál többet megkeresni óránként. Az üzletben más srácok is ugyanilyen diplomával rendelkeztek, és azon viccelődtünk, hogy a szabad bölcsészet képzésnek magába kéne foglalni a hegesztői ismereteket is, így legalább óránként extra két dollárt kereshetnél az üzletünkben, ahol ennyi pluszt fizettek azoknak, akik tudtak hegeszteni. Valaki elhívott a gyülekezetébe, és én elég elkeseredett voltam hozzá, hogy el is menjek. A gyülekezetben volt egy cserepes fikusz, amit az Ajándékozás Fájának neveztek, ez fel volt díszítve cetlikkel, és minden cetlire egy jó cselekedet volt festve, amiből választhattál. Az én cetlim azt mondta: „Vigyél el egy szeretetotthonban lévő pácienst egy randira.”

     Azt a szót használták, hogy randi. És volt a cetlin egy telefonszám.

     Elvittem a féllábú férfit, aztán őt is, meg az anyját is mindenfelé a környéken, megnézni a nevezetességeket, a múzeumokat, a tolókocsiját összecsukva a tizenöt éves Mercury Bobcatem hátuljában raktam. Az anyja dohányzott, némán. A fia harmincéves volt, és két hétre jött hozzá nyaralni. Este visszavittem az autópálya melletti TravelLodge-ba, és csak dohányzott, ült az autóm motorháztetőjén, már múlt időben beszélve a fiáról. Tudott ám zongorázni, mondta. Egy zenei iskolában diplomázott, mégis bevásárlóközpontok boltjaiban kötött ki, ahol mást se csinált, csak elektromos orgonákat mutatott be.

     Olyan párbeszédek voltak ezek, amelyek csak az érzelmek eltűnése után keletkezhetnek.

     Huszonöt éves voltam, és másnap ismét a teherautók alatt találtam magam nagyjából három vagy négy óra alvás után. Csak most már a saját problémáim nem is tűntek olyan vészesnek. Egyre a kezeimet meg a lábaimat bámultam, elcsodálkozva a súlyokon, amik meg tudtam emelni velük, azon, ahogyan túl tudtam kiabálni az üzlet légtömlőinek üvöltését, az egész életem csodaként tűnt fel előttem, baklövés helyett.

     Két hét múlva az édesanya hazautazott. Három hónap múlva a fia is eltávozott. Halva távozott.

     Rákos embereket furikáztam az óceánhoz, életükben utoljára. AIDS-es embereket furikáztam a Csuklyás hegyhez, hogy onnan láthassák az egész világot, amíg még volt idejük rá.

     Leültem az ágy szélére, míg a nővér elmagyarázta, mire figyeljek a halál pillanatában: a zihálásra meg az öntudatlan kínlódásra, amikor a beteg álmában megfullad, ahogy a veséje csődöt mond, miután megtöltötte a tüdejét vízzel. A monitor minden öt vagy tíz másodpercben fog sípolni, ahogy adagolja a morfiumot a páciensbe. A páciens szemgolyói felakadnak majd, kidudorodnak, és teljesen fehérek lesznek. Órákig fogod majd a rideg kezüket, amíg egy másik escort nem jön leváltani, vagy mikor már úgyis mindegy.

     A wisconsini anyuka küldött nekem egy lila és piros színű, horgolt terítőt. Egy másik anyuka vagy nagymama, akit kísértem, egy kék, zöld és fehér terítőt küldött. A következő terítő piros-fehér-fekete színekkel jött. Nagymamakötéses, cikk-cakk mintázatú terítők. A kanapé egyik végében halmozódtak, míg a szobatársam meg nem kért, hogy inkább tároljuk őket a padláson.

     Mielőtt még elvesztette volna az öntudatát, az asszony fia, a féllábú férfi könyörgött nekem, hogy menjek el a régi lakására. Volt ott egy szobácska tele szexjátékszerekkel. Műfarkakkal. Latex bőrruhákkal. Nem akarta, hogy az anyja bármit is megtaláljon, úgyhogy megígértem, hogy az összeset kidobom. Szóval elmentem oda, abba a lebélyegzett, áporodott kis garzonlakásba, ahol már hónapok óta senki sem járt. Mint egy kripta, mondtam, de ez nem a megfelelő szó rá. Túlságosan drámainak hangzik. Mint egy öreges orgonamuzsika. De igazából csak lehangoló volt. A sok szexjátékszer, az anális miegymások meg még lehangolóbbak. Elárvultak. Ez se a megfelelő szó rá, de az első, ami az ember eszébe jut.

     A terítők még mindig be vannak dobozolva a padlásomon. Minden karácsonykor az egyik lakótárs felmegy a díszekért, és megtalálja a terítőket – piros és fekete, zöld és lila, mindegyik egy elhunyt személy, egy fiú, egy lány vagy egy unoka, és bárki is találja meg, mindig megkérdezi, hogy nem használhatnánk-e őket az ágyainkon, vagy nem adhatnánk-e őket a rászorulóknak. És én minden karácsonykor azt válaszolom, hogy nem. Nem tudnám megmondani, mi rémiszt meg jobban, ezeknek a halott gyermekeknek az eldobása vagy a velük-alvás.

     Ne kérdezd, miért mondom ezt el az embereknek. Mindig elzárkózom az erről való beszélgetéstől. Ez mind tíz évvel ezelőtt történt. Azóta 1989-ben eladtam a Bobcatet. Otthagytam az escort-munkát. Talán azért, mert miután a féllábú férfi eltávozott, vagyis miután meghalt, majd miután az összes szexjátékszere szemeteszsákba került, és ezek el lettek temetve a szemetes konténer mélyén, miután a lakás ablakai tágra nyíltak, és a bőr-, latex-, meg szarszag távozott, a lakás remekül nézett ki. A rekamié ízléses mályvaszínű, a falak, meg a szőnyeg vajszínű. A kis konyhában egy húsklopfoló asztalka. Az egész fürdőszoba pedig fehér és tiszta.

     Leültem ott, az ízléses némaságban. Ott, ahol én is élhettem volna.

     Ott, ahol bárki élhetett volna.

                                                                                                       Fordította: Pádár András

Évike nem tudta mitévő legyen. Tanácstalanságában a zsebébe nyúlt, kihúzott onnan egy doboz csokoládé-cukorkát s körbe kínálta. Még szerencse, hogy nem folyt bele a sósvíz. Éppen mindenkinek jutott egy szem csokoládé. Ez volt a díj.

– Adj magadnak is egy díjat – mondta az Egér.

– Persze, hogy persze – vágta rá nagy komolyan a Struccmadár. – Mi van még a zsebedben? – kérdezte Évikét.

– Csak egy kis tárca – felelte búsan Évike.

– Ide vele – mondta a Struccmadár.

Most valamennyien újra Évike köré csoportosultak s a Struccmadár ünnepélyesen átnyújtotta neki a tárcát, ezekkel a szavakkal:

– Kegyeskedjék kérem elfogadni ezt a tárcát, minthogy először érkezett a kis piros bársonyszékhez.

Amikor a rövid szónoklatot befejezte, mindenki éljenzett. Évike ezt nagyon badarnak és érthetetlennek érezte, de a többiek olyan komolyan tekintettek rá, hogy nem mert nevetni. Minthogy nem tudta, mit feleljen, meghajolt és amilyen ünnepélyesen csak telt tőle, átvette a tárcát. Aztán hozzáláttak a csokoládé elfogyasztásához. Ez némi lármával és zürzavarral járt, mert a nagymadarak azon sopánkodtak, hogy a csokoládé kicsi és a félcsőrükre sem elég, a kismadarak pedig úgy fuldokoltak tőle, hogy a hátukat kellett veregetni. Végül mégis megették. Ekkor újra körbeültek mindnyájan s megkérték az Egeret, hogy meséljen nekik még valamit.

– Meg tetszett ígérni, úgy-e, hogy majd elmeséli az élettörténetét – kérlelte Évike. – Meg azt is, hogy miért tetszik úgy gyűlölni a cicust meg a kutyust – tette hozzá súgva s egy kicsit megrettent, hogy az Egér újra megsértődik.

– Ó, az én történetem hosszú, kacskaringós és tarka.

– Hát a farka csakugyan hosszú és kacskaringós – mondotta Évike, aki ezt a szót, hogy tarka, úgy értette, hogy farka, mert az Egér nem tudta kimondani a „t” betűt.

Az Egér beszélt, beszélt, de Évike mindig csak az Egér farkára gondolt. Ezért azt a mesét, melyet hallott, hosszan, kacskaringósan és tarkán – így képzelte el:

– Te nem figyelsz – szólt az Egér Évikére. – Na, miről beszéltem?

– A pandúrról, – hebegte Évike – meg a Kandúrról.

– El foglak buktatni – kiáltott az Egér, fölpattant és máris indult. – Micsoda ostobaságokat fecsegsz itt össze-vissza.

– Bocsánatot kérek, nem rosszból mondtam. Ne tessék megsértődni – békítgette Évike.

Az Egér csak tovább dörmögött.

– Kérem szépen, Egér bácsi, tessék visszajönni, folytassa a mesét – szólt utána Évike.

A többiek karban kiáltották:

– Csak folytassa, folytassa.

Az Egér azonban mérgesen rázta a fejét s egyre sebesebben iramodott.

– Milyen kár, hogy nem akar megállni – sóhajtotta a Papagáj, amikor az Egér már künn volt.

Egy öreg Rák, fölhasználva az alkalmat, így szólt Évikéhez:

           Ámde milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő gyerekét, az csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és az állkapcsa megrándult dühösen. A gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?

            Fargein megtörölgette a homlokát. Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag király most végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és már várták a lakomát, a sült húst. Fargein is éhes volt, de a szíve a torkában dobogott.

          Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.

         – Segíteni jöttem közétek. – A tündért körbevette a szülő nők méltósága. Olyan finom és áttetsző volt a bőre, hogy a férfiak már látták, ahogy a csecsemője torkán végigömlik a tej. – Elfárad a szelek dühe is, eljön a nap, amikor már nem haragszik az emberekre. És én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák megint nekifeszülhessenek a tengernek.

            Aprókat lépegetve járt fel-alá köztük. Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni? De most ki törődött ezzel? A katonák a saját édesanyjukat látták a rózsás illatú tündérben, és csak Fargein vette észre, hogy piszkos a körme, rideg a szeme szürkéje, és tiszta vonású arca olyan, mint egy halotti maszk.

       Most mandulás kalácsot kínált körbe. Mélyen belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek, katonák – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.

            Bandemag király, mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.

            A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett. De micsoda terített asztal várta őket, micsoda gazdagság! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Puha testű, friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata. Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.

       – Visszaadom nektek az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében, és most olyan érinthetetlennek látszott, mint a király előtt lobogó viaszgyertyák.

            Fargein nem figyelt rá. Azon nyomban az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.

            Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a visszeszerzett erőről, a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne. Kislány, és itt rejtegetik a palotában. Talán a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten… Ki tudhatná?

      Benyitott egy ajtón, ahol az aranyvért mögött egy roskatag árnyék, talán Bandemag apjának szelleme várakozott. Aztán egy másikon, ahol a királynő rabszolganői görnyedtek valami hímzés fölött. Mintha csak álomban járná végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. Végre elérte a padlásra vezető lépcsőt. Elvonult egy szövőszékre görnyedő anyóka, aztán két szorg kisfiú mellett, de a harmadik szobába nem léphetett be…

       Ugyan mi van az asszonyokban, miféle akarat, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék bársonyköpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén, és ugyan nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszítani. Vaskos, mindennapi asszony volt.

         – Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.

           Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át Fargein megpillantotta a gyereket.

         – Eredj innen! Meglátod, majd jó sora lesz a gyereknek. – Fargein bólintott. Mert most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, valamivel tartozik a feleségének.

          – Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.

            Az asszony a lépcső felé tolta Fargeint.

          – Nem mi döntünk ebben. Nem is a tündérek. A halott szülők neve ott lebeg a csecsemők felett. Aztán vagy fogva tartják, vagy szabadon eresztik őket. – A lépcső megint himbálózni látszott, mintha földrengés rohanna végig a szigeten. – De menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.

      Szeplős kézfejével megtörölte az orrát, és hamisan mosolygott. Csak egy közönséges rabszolganő volt. 

         Vajon mennyi időt töltöttem fent, töprengett Fargein, ahogy visszasurrant

a katonák közé. Zsírosan ragyogtak az arcok, ernyedten dőltek hátra a vendégek a székeken.