TELJESÍTMÉNY

 

Emlékszem, kezdetben még nem volt mire,
de volt kire szegezni tekintetünk,
noha, kezdetben még mi sem voltunk,
magunkon kívül vesztegeltünk.

Emlékszem, egyszer csak eszünkbe ötlött
a külvilág, hogy sziporkázik a Nap
sugározva ránk Isten aranyát
a felhők felett s a csillagok alatt.

Emlékszem, a távoli ragyogásra,
az éhségtől kopogó szemekre,
miként sóvárogtak az élet után
az időtlenségbe préselődve.

Emlékszem, egyetlen detonáció,
hirtelen a semmiből valami lett,
s míg testet öltöttünk magunkra
hittel ruháztuk fel lelkeinket

Emlékeznék, de képtelen vagyok,
meddig tartott e csodás stádium?
Hűtlenek lettünk szabadságszédelgők,
mint véráramban a narkotikum.

Emlékeznék, de ellene állok
az idea szédítő vonzásának,
mely tükröt tart ártatlanságunk elé
felfalva maradék méltóságunkat.

Emlékeznék, de ha akad is mire,
nincs már kire hivatkozni e földtekén
magunk maradtunk vétkeinkkel,
mint megkerülhető ellenvélemény.

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: Anticipation)

Katzler Hilda versei

KÉKBEN

Kékben játszik a véletlen,
szemedben tenger,
azúr mélység tükröződik bennem,
a lélek bíborban éled,
ultramarint kever és kér,
a három lépés már nem kell,
kékben ketten,
türkizt taszít a vágy,
testünk tűzpiros ágy,
időtlen rév…
Milyen titkokat rejthet a „még”?
Egy születő kapcsolat enciánba lép!

 

ÚJÉVBEN

Szilveszter éjjele van,
varázs libben a titokban.
A tegnap táncol, sír és kacag,
harsányan forog a forgatag…
A létünk zúg és zajong,
talán túléljük valahogy.
A holnap is ünneplőben vár,
majd halványul a zaj, a perc megáll,
a lelkünk a mélyben
levedli hozzánőtt álarcát,
felölti a szépet, a tisztát,
a zene megrendülve szól,
és hófehérben megszületik
bennünk a jó.

 

ADVENTBEN

Még vagyok neked!
Cipelem a keresztet szívemben,
melynek fele tiéd…
Uram, a lét mindennap felemészt,
kérlek, szeress minket,
ne adj több szenvedést,
küldj nekünk békét, erős hitet,
a kegyelem legyen miénk,
gonosz ne kísértsen benne,
kárhozz minket szeretetre,
teremts lelkünkben nyugalmat,
űzd el az aggodalmat,
add, hogy ne legyünk mostoha!
Ennyivel beérnénk,
többet nem is kérnénk,
már nem lázadunk,
hűek maradunk örökre.
Uram, légy igaz bíránk,
itt nagy szükség lenne rád,
váltsd meg a bitangját,
javuljon végre az ember,
virágozzék a türelem,
abban a mennyország!
Erősítsd meg a lelkünket,
hogy soha ne féljünk!
Istenem, kérve kérünk!
Jó, hogy vagy nekem!
Várakozom Jézussal szívemben,
advent fénye bennünk ragyog…
Veled én is megváltott vagyok!

 

Gyerekek

Képernyő előtt ül az egész család. Szombat este van, a közös tévézés ideje. Az egyik népszerű kereskedelmi csatorna akció-horror filmjét nézik, hol fellélegezve, hol pedig félelmükben, a szemüket eltakarva, a véres jelenetek láttán. Két kisebb gyermek is van a szobában, az egyik fiú nyolcéves lehet, míg a másik olyan tíz év körüli. Láthatóan könnyebben veszik a kegyetlen jelenetek okozta lelki izgalmat mint a szülők, hiszen ők csak ilyen filmeken nevelkednek, megszokták az erőszakot, a halál látványát. A videó- játékokban is azon versengenek, ki tud több ellenséget agyonlőni, lekaszabolni, szétrobbantani.
A film egy gonosz családról szól, véres dráma a javából. A kis család izgalommal kíséri figyelemmel, ahogy a női főszereplő démonná változik, letépi a saját gyereke fejét, amire az apa előhúz valahonnan egy géppisztolyt, és szakadatlan lövi a körötte röpködő
boszorkányt. A még életben maradt nagyobbik testvér anyja védelmére siet, az apja mögé kerül, és egy fejszével kettéhasítja a fejét. Az izgalmak a tetőfokára hágnak, még a tévéből is vér folyik, de váratlanul megszakítják a filmet, jönnek a reklámok, amire a csatorna műsorkészítői a hatályos törvényeket betartva figyelmeztetik a nézőket: “A következő műsorszám megtekintése tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott!” Az édesapa és az édesanya a látottakat beszélik meg, de mivel szabálytisztelő állampolgárok, a felhívásnak eleget téve, a gyerekeket kiküldik a szobából.
–  Gyerünk, menjetek ki a konyhába, amíg a reklámok tartanak! Negyedóra és folytatódik tovább a film! – szólal meg az édesanya, de a gyerekek először rá sem hederítenek, ezért többször is figyelmezteti őket.

– Na, ne már anya! Miért vagy ilyen undok, hiszen ezek csak unalmas reklámok! Kit érdekel a fagyálló motorolaj, a szárnyas betét, meg a bélflórás joghurt!? – méltatlankodik a két srác.
– Nem hallottátok mit mondott anyátok!? – áll fel fenyegetőleg az apa, miközben villámokat szór a tekintete. Erre már engedelmeskednek a felajzott lurkók, akik riadt szemekkel, sértetten vonulnak ki a helyiségből.
– Nem baj! –  szólal meg az idősebbik.  – Játszunk mi is démonosdit! – veti fel az idősebb fiú, azzal egy hatalmas kést vesz ki a konyhaszekrényből, és elkezd fenyegetőleg a testvére felé hadonászni.

–  Jól van! – egyezik bele a furcsa játékba az öccse, és ő is kivesz egy éles konyhai szerszámot valamelyik fiókból, amit megsuhogtat a levegőben, mint egy kardot, majd a következő mozdulattal lecsapja a bátyja fejét. A kiskamasz koponyája nagyot koppan a konyha padlóján, a fejetlen test eldől, mindent mocskos vér borít be. A tv-ben éppen egy fejfájás elleni tuti gyógyszert reklámoznak.  A fiú kifejezéstelen arccal elindul a nappali felé, a kezében még mindig a gyilkos bárdot szorongatja. Néhány másodperc múlva két borzasztó halálsikoly rázza meg a környéket.

A mellékhatásokról kérdezze orvosát, gyógyszerészét! – üvölti  a tv.

 

 

 

a fiúk; kád; havas erdőkből (1–2.)

 

a fiúk

ketten jönnek
kimosakodott gyerekek valami céges buliról
vakító fehér kocka ing, szorosan belegombolva a két dalia
vajon a kezdődő háj repeszti így őket vagy az önbizalom
hátranyalt haj, ragyog rajtuk az éttermi vacsora
tisztelettel megállnak tisztes távolságban
röviden meghajtják magukat, aztán elkezdik
lenne egy kérdésünk, mosolyognak
a leereszkedő, jóindulatú biztatást nehezen tudom megkülönböztetni a magabiztosságtól
felváltva beszélnek, mintha követek lennének
két egymásra nem hasonlító, mégis egyforma iker
kafka kastélyának két bizniszmen hírnöke
már egy ideje néztünk téged a teraszról a többiekkel
nagyon érdekes, mi ez, amit csinálsz?
tánc? küzdősport? valami keleti dolog?
vakít a ropogós kocka ing, akár szobor is lehetne
hirtelen újra megértem a hiperrealistákat és a pop artot
már vagy két órája ugrálok itt a víz mellett, mint akit felhúztak
dobáltatom magam égtől-földtől
zene nélkül
mit is gondolhattak ezek
pantomim? sztrítdensz? vagy tájcsi?
nem, vagyis csak úgy, improvizáció
mosolyognak és bólogatnak, ahá, csak úgy!
fejüket oldalra biccentik, jeléül a búcsúzásnak
hát akkor… nem is zavarunk!
a mosoly, a biccentés, a fénylő vörös arc a kezdődő toka fölött
meghajtják magukat megint
röviden, aprón, cakkosan
nehogy azt higgyem, hogy akarnak tőlem valamit
nem elég a valóság,
be akarják biztosítani magukat a látszatok ellen
és ezért mindenféle preventív eszközöket vetnek be
ezért is jöttek ketten, többek közt
de amúgy sem vagyunk egymás esetei
a kicsattanó arc és az ing, amibe még éppen beleférnek, meg a hosszú orrú, fényes cipő
más ideálokat enged sejtetni,
mint itt ez az én
a turkálós melegítőben, fejbúbra kötözött hajjal, vonalvékonyan,
érthetetlen elszántsággal

a fiúk eltűnnek
visszamennek enni-inni a teraszra,
ahol majd elmondják a tapasztalataikat érthetetlen velem
én maradok tovább a parton
újra mozogni kezdek
a sétálók mögöttem egyre ritkulnak
és a lépcsőn is egyre kevesebben ülnek már
félkört horzsol a szakadt sportcipő, nyomában száll a por
sötétedik
egyedül maradok a vízzel
meg az éles, sárga holdsarlóval odafönt

 

kád

éjjel két óra és én épp a kádba szállok
a jó nagy félköríves sarokkádat élvezem
zubog a víz, orromba mászik a fürdőolaj szaga
te pedig ekkor már órák óta dolgozol
pulverbeschichtungsanlage – így hívják a mai aktuális gépet
hát meg kellett néznem, hogy mi a fene az, képen is, hogy fogalmam legyen
éjszakai műszak tíztől hajnal hatig
úristen, hol vagyunk, buchenwaldban?
a legnagyobb leállások és corona-szigorítások alatt is
teljes lendülettel kell gyártani az ipari polcrendszereket
termelni megszakítás nélkül egész éjszaka
a gépre ütemezve, a géphez alakulva
a nyolc órán át tartó csikorgásban elolajosodva, elfémesedve

ez az egyik oldal
a másik, hogy én egyedül fürdök itt
így telik el az idő
az időnk
ahelyett, hogy engem fürdetnél itt az illatos gőzben
mellém merülnél a széles, kerek kádba
és hozzám igazítanád magad, az én nagyon is organikus formámhoz
az én nagyon is organikus ritmusomhoz
és engem olajoznál, kenegetnél és mindenféléznél
arany olajcsöpp! most és akármikor

de most ez az egész, ami én vagyok a kádban
egyedül fürdik sajnos
felnyújtom a lábamat és megfeszítem
a habos vízből a levegőbe szúr
egész messzinek látszik
most a lábam az átló a fürdőszobában
mennyivel jobb geometria, nem?
felnyújtom a másikat is, kicsit egyensúlyozok
csillogó foltokban lesimul róluk a víz
aztán elképzelem, hogy bejössz az ajtón
áhh hagyjuk a robotlétet,
a munkát, pénzkeresést, járványt, szabályokat
egyszerűen csak gyere ide MOST
és robbantsuk szét az időt

 

havas erdőkből (1–2.)

(1. variáció)

havas erdőkből írunk egymásnak üzeneteket
szoros, szűk, szigorú tél

lábad alatt ropog a vak hajnali hó, mikor munkába mész
és alattam óriás, szürke mozaiklapok, mikor rámegyek a befagyott folyóra délután
az erdőben hallani a hópihéket
kék-lila árnyékok, a szilárd folyón állva hallom a hideget
az üvegerdőben most elpattannak az ágak
és a sötétfehér neonlámpában zúg a hajnali hideg
összehúzódott, kicsi élet
minden kondenzált, sűrített, tömörített,
a dolgoknak is csak felét mondjuk ki
a másik felét magunkban tartjuk
de néha nem lehet
néha kilélegezzük, bele a telefonba
közvetlen közelről fülembe fúj a hangod, ahogy széllel szemben kaptatsz a hóban
már több, mint három hónapja nem láttuk egymást

havas erdőkből írunk egymásnak ahelyett, hogy a havon szeretkeznénk
fehér erdő, kék éjjeli homály, foszforeszkáló hajnali lámpák
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
hóban te nyersz, szélben-vízben én
bár te is küldtél egyszer egy esőt
tág rétek, falu széle, vízpart – ez én vagyok

öt óra harminc, még koromsötét
munkába mész
árnyékod belenő a képbe, ahogy a lámpa mögötted elmarad
mész, árnyékod a havon egyre fogy
aztán a közeledő lámpa fénye hátravet, te maradsz el, és a lámpa nő
egy pillanatra lihegve megállsz
látlak, sötét hajnalban munkába menő

szétaludt fejjel, nagy boglya hajjal kikelek az ágyból
akkor látom, én, a későnkelő

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
a zuhany alatt az jut eszembe, hogy a múltkor épp zuhanyozni készültél, mikor hívtalak
és persze mondtad is
elejtetted, mintegy véletlenül
hogy most jöttél meg a havas erdőből, és forró zuhany kell,
olyan forró, hogy bizseregjenek tőle az ujjaid
állok a gőzben, a zuhany forró
bizseregnek tőle az ujjaim

 

(2. variáció)

havas erdőkből üzenünk egymásnak
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
se forgalom, bevásárlás, munka, lakáskeresés,
sőt emberek se
csak erdő, növények, állatok
víz
(a víz én vagyok, az erdő te)

az ég nálad most világoskék üveg, nálam meg vatta, égtelen
nálad fehér bóbitás a kert, itt hosszú vesszőárnyékoktól csíkozott az út
ott pattogzik le épp a jég az ágakon, szikrázó nappal a gyémánterdőben
nálam borongó homály, a hóhullást is hallani
a dombon vézna, elgyötört füvek, ahol megállsz
mellettem fémes vízben áll a nádas
lépteid alatt csikorog a hó, ahogy munkába mész a hóesésbe szívódó neonok alatt
zúg a hajnali sötét
én csúszós fekete sárban megyek, az útszélen ősi avar
árnyékod a lámpafénybe belenő és újra elfogy
látlak, sötét hajnalban munkába menő
birkák rágnak közömbösen az erdei úton, amerre mész,
a házatok elé mosómedve téved, megriad az ajtónyitástól,
ágyadba öreg, horkoló macska gömbölyödik
nálam sötétkék fényű szarkák repülnek elő a fenyőfák közül,
és az autók közt róka surran, az utcánkban lakó –

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
egyfolytában vastag melegítőben vagyok, a többi réteg még erre jön
hóbundát hordok én is
most meg hirtelen itt állok a gőzben a forró víz alatt
ami olyan forró, hogy bizseregnek tőle az ujjaim
aztán aranysárga, virágos, meleg olajligeteket kenek magamra
lesz egyszer itt az én kezem helyett a te kezed?

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: Escape Through The Bluebell Wood)

J. K. és a pszichológia

A fiatal J. K. kapta magát, s elszaladt a közeli boltba egy üveg borért. Mire visszaért, a nő már befészkelte magát lakásába. Cipője az előszobában, táskája a fotelon, szvettere a szék támláján, hálóingje az ágyon, számos kacatja pedig szerteszét az asztalon hevert. A rendszerető J. K.-nak aligha imponált vendégének hanyagsága, de nem tette szóvá. Később sem, amikor vacsora után a fürdőszobába lépve felfedezte, hogy a nő a tükör előtti polcot is telerakta különféle piperecikkekkel, mintha legalábbis egy hétre, nem pedig egyetlen éjszakára érkezett volna. Csendben lezuhanyozott, majd visszament a szobába. A nő már állig betakarózva feküdt az ágyban, s amint megpillantotta a férfit, incselkedve megkérdezte tőle:
– Felkészültél a kísérletre?
J. K. bólintott, keresett a rádióban egy megfelelő állomást, ahol dzsesszt sugároztak, ledobta magáról fürdőköpenyét, eloltotta az éjjeli lámpát és bebújt a nő mellé az ágyba.
Egy hónappal korábban ismerkedtek meg a szomszéd városban, ahol mindketten az álom tárgykörében szervezett szimpóziumon vettek részt: J. K. íróként közelítette meg a témát, a nő pedig pszichológusként Az álom mint motivációs erő címmel tartott előadást.
A fiatal J. K. egy lapszerkesztőről írt prózáját olvasta fel a rendezvényen. A férfi befolyásos szerkesztő hírében áll, aki nemcsak hogy eldönti, mely információ kerüljön a nyilvánosság elé, s melyik nem, mindig a saját szájíze szerint tálalva a kiválasztott hírt, hanem egyben a legnaprakészebb is, az esetek zömében elsőként tájékoztat a legérdekesebb eseményekről itthon és a nagyvilágban. Sokan megpróbálták ellesni ügyességét, de soha senkinek sem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert a szerkesztőnek van egy titka, amelyről nem beszél. Nyitott szemmel alszik, nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy lehunyja szemét, márpedig ha valaki nyitott szemmel hál, annak rendszerint megvalósulnak az álmai. Ahogyan a szerkesztő sikeres pályafutását álmok százai jellemezték, úgy annak vége is egy álomhoz kötődik. Az adott álomban önmaga halála játszódik le előtte. A történet zárójelenetében a szerkesztő magába merülve ül bőrhuzatos forgószékében, azon morfondírozva, vajon megírja-e, hogy „eddig még ismeretlen körülmények között elhunyt lapunk megbecsült munkatársa, a közkedvelt szerkesztő”, vagy pedig hallgassa el a hírt, abban bízva, hogy amiről nem írt az újság, az meg sem történt igazából.
– Tetszett a novellája! – lépett oda hozzá a műsor után megrendezett állófogadáson a nő. – Lebilincselő a lélektani töltete.
– Köszönöm! – mondta J. K.
A férfi tartózkodó magatartása nem akadályozta meg a nőt abban, hogy részletbe menően kielemezze művét, valóságos kiselőadást rögtönözve a manifeszt álomtartalom és a belőle kikövetkeztetett latens álomtartalom közti összefüggésről. A pszichológusnő lelkes beszámolója hatására J. K. is lassan feloldódott, ihletett beszédet rögtönözve álom és valóság kölcsönhatásáról. Az élet egy körkörös misztériumjáték, mondta, állítása alátámasztására példaként említve, hogy őt mindig lenyűgözte az álom pillanata beálltának megfoghatatlansága. Izgalmas felvetés, hagyta meg a nő, s azt javasolta J. K.-nak, próbálja meg megőrizni emlékezetében, mi jár a fejében elalvás előtt, és majd jelentkezzen neki, ezzel kihúzott táskájából egy névjegykártyát, és átnyújtotta a férfinek.
Amikor néhány héttel később ismét találkoztak, J. K. nemcsak a pszichológusnő, hanem önmaga számára is meglepő felfedezéssel rendelkezett. A javasolt módszer alkalmazásával arra jött rá, hogy minden este, amint fejét a párnára helyezi, egészen addig, amíg át nem kél az álomvilágba, szüntelen DJ Emese jár a fejében. Sőt gyakran az is megesik vele, hogy ébredés után ott folytatja az ábrándozást, ahol elalvás előtt abbahagyta, nem csoda, hogy olykor az az érzése, mintha egyáltalán nem is aludt volna egy szemhunyásnyit sem.
– Ki ez az Emese? – kérdezte a pszichológusnő.
– Egy nő – válaszolta J. K. – Egyszer találkoztam vele. Egy szórakozóhely mosdójában. Besurrant utánam, táskájából egy zacskó zöldet húzott elő, és megkért, hogy készítsek neki egy szál dzsointot.
– Annyira feldob ez az állandó pörgés, olyan izgalmas így élni – magyarázta, amíg tekertem neki az anyagot –, éjszakai klubok, elektronikus zene, új stimulációs szerek… Én nem is tudnék másképp, mellesleg, nem is akarok. Mire betöltöm a negyvenet, úgyis kitalálnak valamilyen csodaszert, a halhatatlanság elixírjét, amit ha beveszek, ismét húsz leszek, befutott lemezlovasként sokat keresek majd, megengedhetem magamnak, és kezdhetek mindent elölről… Tudod, a feltámadás nem történelmi esemény, hanem állapot, az embernek fel kell támadnia élete folyamán, mert halála után már erre nem lesz lehetősége…
– Utána mi történt? – kérdezte a pszichológusnő, miután J. K. elhallgatott.
– Semmi különös. Elszívtuk a füvet, közben a discmanjén meghallgattatta velem szerzeményeit, elég furán szóltak, majd mindenki ment a maga útjára. Emlékszem, azon morfondíroztam, micsoda nő, megy egyedül az utcán, és saját műveit hallgatja…
– Ennyi?
– Ennyi. Soha többé nem láttam.
– És miről szoktál ábrándozni a DJ lánnyal kapcsolatban?
– Sétálunk a folyóparton, a parkban egy padon ülve a galambokat etetjük, vonaton utazunk és az ablak mellett elsuhanó fákat figyeljük, hihetetlen történeteket mesélünk egymásnak, céltalanul bolyongunk az országúton, együtt gyönyörködünk a hóesésben, punk-rock koncerten pogózunk, egy dzsesszbárban nézem, ahogyan táncol, ilyenek…
– Semmi több?
– Semmi több. Talán álmomban több minden is történik, de arra sohasem emlékszem.
A pszichológusnő elmosolyodott, és megjegyezte, hogy J. K. Emese-szindrómájának két lehetséges oka lehet. Vagy teljesen odavan a hölgy műveiért, s azért gondol annyit rá, de mivel ezt az eshetőséget a fiatal J. K. azonnal elvetette, mondván, hogy csak akkor az egyszer, annak a földalatti lebujnak a mellékhelyiségében hallotta a lány zenéjét, maradt a másik lehetőség: minden este egyedül tér nyugovóra, és emberi szükségét érzi annak, hogy nőre gondoljon.
– Ilyen egyszerű. Ha egy hús-vér nővel feküdnél ágyba, biztos nem gondolnál annyit DJ Emesére – mondta bölcselkedőn a pszichológusnő, és rögtön felajánlotta J. K.-nak, hogy ha egyetért, tegyenek egy kísérletet, a legközelebbi hétvégén nála fog aludni, és majd kiderül, vajon igaza volt-e neki.
– Beszélgessünk egészen addig, míg csak egyikünk el nem alszik – ajánlotta fel, miután J. K. is a takaró alá bújt. – Az majdnem a legjobb módszer arra, hogy két ember megismerje egymást.
Másnap reggel J. K. mosolyogva ébredt. Még ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni vendége elől boldogságát.
– Köszönöm!
– Én is élveztem – mondta mosolyogva a pszichológusnő, J. K. fölé hajolt és megcirógatta az arcát.
– De én…
– És tudtál gondolni DJ Emesére?
– Nem, és a valóság és álomvilág közti pillanatot sem sikerült megragadnom, de végre emlékszem arra, hogy egész éjjel róla álmodtam!
A pszichológusnő nem szólt semmit, felkelt, összecsomagolta holmiját, felöltözködött, és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elhagyta J. K. lakását.

 

Kránitz Laura versei

 

rejtett világ

árva magánhangzók
mással hangzanak
élethangok kettéváltak
néma hangszalagok
lezárták ajkad
a harmat lett
csended magánya

 

eltévedt idő

mire megérkeztél
már nem az az ember voltam
aki várt rád

 

jelenleg

inkább tagadom mint vállalom
(magam)
fejembe kúszik majd végigfut hátamon
(szótlan)
nem mondom el csak szűrve sejtetőn
(útvonalam)
túl sok a látszólag megértő illető
(s a komolytalan)
nem tudtam hogy egyszer majd tagadok
(mást is)
a jó érzés céltalan
(mint önámító frázis)
ne gyömöszöld tovább ha megtelt
(már nem kell több öntelt)
…és elborít mindent a messzi tenger
(még az Óperencián túl is)
volt egyszer egy ember…

 

Sírvers

Rossz helyre mártottam pennámat,
kedvemet szegte, hát így jártam.
Lara ma szomorú,
csipkés a koszorú,
égess a síromon gyertyákat.

Kaotikus koreográfia

a mélységek felett
szürke kavalkád lebeg
-a dacoló természet túlélése-
fulladó árnya lassú sorstánc

Színek és formák

A tavasz kibontja a nyár virágzását.
Az ősz lombhullató elmúlás.
Oltalmuk a tél.

álcázott forma és versbontó

a kakukkfű nem
más fű igen
ne nevezzük nevén
ha kellően hat
angyalnak véled az ördög képét
megkövezed önszántadból a pokol szintjét
ne ítélkezz
ma mindenki menekül
ki egy házba
ki legel a mezőn állattá válva
ki egy yam gyökeret rágva
megkérdezi: mi a pálya
az élet kevésbé az ami…
lehetetlen színekben hiába valami
ne legyél megbántva ha meddő a szolgálat
az önzetlen cselekedet állandó kockázat
úgy formálnak ahogy kedvük tartja
a megeresztett gyeplő szabadabb -látszatra
körötted parittyák zizzennek portyáznak
a páciensközpontú orvoslás még beválhat…
ha nem tetszik semmi
válthatsz
új klubod neve legyen: a látszat

 

(Illusztráció: Kate Bedell: Sun Goddess)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info