“Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.”

Nem írok szakszöveget, nem törekszem szakszerű szövegre, az alkohol társadalmi, kulturális vagy orvosi vetületeivel szintén nem fogok itt foglakozni, mégis fontosnak tartom, hogy a függőségről gondolkodjam, életbevágóan fontos megtudnom, mi a saját viszonyom a függőségeimhez (és ez az „életbevágóan fontos” már lehet a következő függőségem – függök attól, hogy megtudjam, mitől is függök.)

Nem gondolom, hogy a függőségeimmel leszámolhatok pusztán azáltal, hogy nyelvileg reflektálok rájuk (sőt), de mivel mást nem nagyon tudok, elindulok ezen az úton, nézem a függőségeimet, a függéseimet, és talán rálátok mások függőségeire, függéseire.

Jó egy évvel ezelőtt írni kezdtem egy alkoholnaplót. Feljegyeztem benne heteken át, mikor, miből, mennyit ittam, persze pár hét múlva elmaradtam vele, mint ahogy minden magamra erőltetett tudatos struktúrát elhagyok, elhanyagolok.  Azt hiszem, hanyagság- és rendetlenségfüggő is vagyok. Felelőtlenségfüggő:)

Az alkoholnaplóból mégis érdekes volt kiolvasni, hogy négy héten át összesen két olyan nap volt, amikor nem ittam semmit, és összesen 32400 forintot költöttem piára (semmi puccos hely, csak amolyan munka utáni beücsörgés, hétvégi hosszabb kimaradások, vasárnapi ebéd). Úgy, hogy olyan isten igazából be se basztam. És akkor még nem számoltam bele azt a nagyvonalúságot, ahogy melegszengát, gyrost veszek az éjszakaira várva, mert hát le kell csillapítani valamiképp sörtől ingerelt gyomromat. Ha szűken számolok, akkor is elment 40 000 egy hónapban úgy, hogy csupán társasági életet éltem, családot látogattam, beszélgetésbe mélyedtem, céges buliba mentem, tárgyaltam és pihegtem, meccset néztem, ünnepeltem, szomorkodtam, elfeledtem, újfent örvendeztem. És az alkohol végig ott áramlott ereimben kisebb-nagyobb sűrűségben.

Nincs ebben semmi önvád, azzal amúgy sem mennék túl sokra, azt viszont érdemes megvizsgálni, miként működik ez a rendszer. Ugye nem tudok magamra erőltetni semmilyen tudatos struktúrát (mert hát olyan faszán független vagyok), de közben az alkohol struktúráját gond nélkül veszem magamra, észrevétlenül, de mégsem mondhatnám, hogy minden tudatosság nélkül.

Tudatosan tanulom meg a helyeket, módszereket, tudatosítom az alkoholról való gondolkodásmódomat, az alkohol retorikáját. Bármikor el tudom magyarázni, hogy miért és miként iszom, mindenre van racionális magyarázatom: „Úgy kezdődik a nap: megisznak egy deci pálinkát (…) Mondom: egy deci pálinkát már reggel, miért? – Olyan savam volt, már meg kellett innom egy deci pálinkát.  (…) Utána megisznak négy liter bort. Hát miért? – Hát semmi savam nem volt.” (Bődöcs Tibor http://www.youtube.com/watch?v=jFadwAyL4_I&feature=related)

Amikor először foglalkoztatni kezdett, hogy milyen viszonyban vagyok én az alkohollal, az ügyben végeztem egy nem túl reprezentatív felmérést: beszélgetni kezdtem kezdő, amatőr, haladó és profi alkoholfogyasztókkal arról, hogy ők miként látják saját viszonyukat az alkoholhoz, meg én is elmondogattam a saját helyzetemet,  a beszélgetésekből azt a nem túl megdöbbentő következtetést sikerült levonni, hogy könnyű a másik függőségét/alkoholizmusát megítélni, nem olyan könnyű empatikusnak lennem vele (főleg, ha a függősége megnehezíti az életemet), piszok nehéz róla alaposan gondolkodni, a saját alkoholizmusra viszont nem találunk szavakat.

Mert miért, miről beszéljek? Hogyan beszéljek? Meg egyáltalában: minek!? Ja, mint az anonim alkoholisták: „Zsolti vagyok, függő, két és fél hónapja nem iszom.” Na ne. Pofázás helyett hozzál még egy kört. Férfi vagy, igyál, baszadék. Ne nyígj. Nem vagy te alkoholista! Te!

Iszunk, már hogyne innánk! S hogy nincs ezzel semmi baj, hisz tudjuk a mértéket, megismertük már a határainkat, nincs hát mitől félnünk. Sőt, kissé megvetően nevetünk össze, ha valaki már túl a huszonötön kicsapja magát, orbitálisan összehányja a mosdót, vállalhatatlanul viselkedik, akkor azt mondjuk egymás közt, hiába, nem bírja az alkoholt, nem ismeri a határait, a mértéket stb. stb. Az ivók egymás közti viszonya is egy nagyon fontos rendszer. Röhögve alkoholistázzuk le egymást és magunkat, jó összeröhögni a másikkal. A patetikus másnap, a fogadalmak. Mert jó röhögni azon, hogy hát azért ez túlzás volt, nem? Közösségi érzet, akivel már egyszer úgy istenesen bebasztam, azzal kialakul valami közös, ahogy újrameséljük másnap, egymásnak meséljük, holott mindannyian ott voltunk, az épp tisztább elme kiegészít, betold, hozzátesz. Hozzád tesz. Ez egy nagyon fontos közösségi alapélmény.

saját alkoholizmus

Hol lehet tetten érni a saját alkoholizmusomat? Ha mondjuk volna egy képzeletbeli 100-as skála, ahol a zérus jelenti a totális alkoholtól való függetlenséget, a száz meg az alkohol általi halált, akkor nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy az alkoholfogyasztást jócskán űző egyén ivó barátai azt mondják, olyan 32-nél jársz, és röhögve vállon veregetik, az aggódó anya, vagy vádló asszony azt mondja, te már 70 felé jársz, alkoholista vagy, bele fogsz dögleni, eliszod a pénzed stb.stb.  A derék Én pedig nem gondol semmit, röhög az ivókkal, megnyugtatja az aggódókat, hogy hát nincs nagy baj, és közben már elhagyta az ötvenes határt, kúszik egyre följebb a skálán anélkül, hogy ténylegesen reflektálna a saját alkoholizmusára.

Van egy nagyon fontos blog, ami épp ezzel a problémával kezdett foglalkozni bő egy évvel ezelőtt: http://latensiszakos.blog.hu/. A bevezető szövegben egy gyakorló ivó gondolkozni kezd a saját alkoholhoz való viszonyáról, megpróbálja tetten érni, hogy most épp hol áll azon a bizonyos skálán: „arról, hogy bár nem látszik rajtam, aggódom (aggódunk), hogy esetleg egy idő után mellékessé válik a bor érzékszervekre gyakorolt különféle hatásainak élvezete, és előtüremkedik az alkohol jótékony zsongító hatására irányuló öncélú vágy. És lassan nem tudom (tudjuk) kezelni a helyzetet. Vagy már esetleg késő is. Tudniillik az alkoholizmus igen alattomos, sőt, geci dolog. (…) Ez itt nem elvonó, és nem is dráma. Ha van olyan opció, valami olyasmit szeretnék, hogy a jó borok élvezetét ne kelljen nélkülöznöm, de az alkohol ne határozza meg a mindennapjaimat, és főleg ne tegyen tönkre. E témakörben tett erőfeszítéseimről és tapasztalataimról kívánok itt értekezni. Feltehetően hiába, de szívesen venném a hasonló cipőben járó kollégák észrevételeit.”

És úgy látszik mégis működőképes dolog az anonimitás: az első bejegyzésre néhány nap alatt több mint kétszáz komment érkezett. Néhány szösszenet:

„Szerintem majdnem-alkoholista vagy. Nagyon vékony határ választja el a “minőségi borfogyasztó vagyok napi fél üveggel”-t a “kannásbor is megadja ezt a kellemesen-érzéketlen fílinget”-től.”

„Ha meleg van, nagyon jol esik egy (két, tobb) uveg vilàgos sor. Ha hideg van, szeretem a vorosbort. Ha esik, szivesen iszok whiskyt és ha fuj a szél nem vetem meg az ouzot sem. Nálunk minden nap van valamilyen idojàràs. ;)”

„akkortól vagy alkesz, amikor már nem tudsz úgy élni, hogy a problémáid megoldásánál elsőként ne az alkohol jusson eszedbe!”

„Meg tudsz inni két pohár bort úgy, hogy a többit otthagyod a hűtőben? Ott tudsz hagyni kicsit kapatosan egy kocsmát, ha tudod, hogy ott folytatódik a buli, de neked másnap dolgod van korán? Az alkeszek ezeket általában nem tudják. A részegen vezetés még egy jó mérce.”

„Az alkoholizmus határa egyénenként váltakozik, de mindenkinél ott és akkor, amikor elkezd aggódni, vajon alkoholista-e. Magyarán, ha a kérdés így megfogalmazódik, akkor éppen a határsávban mozogsz 🙂 Innentől két út van: 1. az vagyok vagy már könnyen lehetek, ezért elgondolkodom. 2. Nem vagyok az, hülyeség aggódni, nekem nincs gondom az alkohollal, csak a környezetem hülye.”

„Orvosilag alkesz vagy, szociológiailag nem… Ezt onnan tudom, hogy rám is ugyanez érvényes, és ezt a diagnózist állította fel egy ismerősöm (bár nem orvos).Orvosi szemszögből akkor alkoholista valaki, ha napi 1 deciliter alkoholt elfogyaszt (lehet, h nem 1 deci, és rosszul emlékszem, de vmi 1 vagy 2, szal kis mennyiséget fogyaszt, a hangsúly a napi szinten van). Szociológiailag meg csak az az alkoholista, akinek az élete az alkohol körül forog, azzal kel, hogy inni akar, egész nap vissza-visszatérő gondolata az alkoholizálás. Ilyen értelemben én orvosi értelemben alkesz vagyok, mert naponta megiszom az esti film/tanulás/olvasás/egyebek mellett, közben egy pohár bort, vagy fröccsöt.”

A saját alkoholizmusról gondolkodni nem tűnik egyszerű műveletnek, a kommentekből is kiolvasható például az alkoholizmus definíciójának problematikája: a megnevezés nehézsége. Jobban félünk az elnevezés bélyegétől, mint attól a jelenségtől, amit takar. (meg hát, mint fent is láttuk, nem is tudjuk, pontosan mit is takar).

A szenvedélybeteg emberre a legegyszerűbb azt mondani, nincs neki önkontrollja, nincs akaratereje, gyönge ember (sajnálkozó tónusban) vagy szar szemét szaralak (ítélkező tónus, összeszorított fogak közt kipréselve). Holott a helyzet nem ilyen egyszerű: a legtöbb függő hihetetlenül erős önkontrollal, akaraterővel rendelkezik, és épp ez a probléma: a túlzottan erős akaratot, kontrollt valamiképpen át kell törni, ahhoz, hogy a kis lúzer Énem látszólag érvényesülni tudjon, meg kell tudnom szüntetni az egóm által kialakított kontrollt. „A szenvedélybeteg minden vágya és törekvése, hogy érzelmeit, feszültségeit (stresszét), életének problémáit saját kezébe kaparintsa, uralkodjék felettük, és befolyásolja azokat. (…) Nyugodtan állíthatjuk: a szenvedélybeteg központi problémája az az igénye, hogy az érzelmeit és életének a gyeplőjét szorosan kezébe akarja markolni.” (Helmut Harsch: Alkoholizmus 87.o.)

Vagy ahogy Koncz Orsolya fogalmaz a drog és az önkontroll viszonyáról: „Egy másik ok a drogozásra, hogy a nagyon erős önkontrollomat, amivel a mai napig küzdök, akkor a droggal próbáltam kicselezni. (…) Az ivás, a másnaposság, a drogozás a kontroll ellen is való, hogy elérjek egy eszméletvesztéses állapotot.”
Szocializációnk jelentős része gátrendszerek kialakításából áll: ahhoz, hogy társadalmilag elfogadható, szalonképes lények legyünk, meg kell akadályoznunk magunkat, hogy úgy viselkedjünk, ahogy épp a kedvünk, érzelmeink diktálnák: megtanulunk viselkedni, és azt látjuk, hogy azok épülnek be leginkább a társadalmi struktúrákba, akik a lehető legkevesebbet mutatnak ki saját érzelmeikből, vágyaikból, akik képesek szétválasztani szakmai és magánéletüket stb. stb. tehát mi is próbálunk egyre intenzívebb védelmi rendszereket kialakítani, nehogy kiszűrődjön a valódi érzelem, a valódi vágy, mert akkor támadhatóvá válunk, sérülékennyé.
Biztonságra vágyunk, minden oldalról igyekszünk magunkat bebiztosítani, csak a nagy fene védelmi zóna kialakítása során azon kapjuk magunkat, hogy önmagunktól is sikeresen megszabadultunk.

Mire derék felnőttek leszünk, kész a védelmi- és gátrendszer, minden levédve. A szerencsétlen Én a vágyaival meg az érzelmeivel ott kuporog ennek a magunk által épített gátrendszernek a közepén, a bázist erős figyelőrendszerrel láttuk el, és az Én már azt se tudja, merre moccanjon, mert a megfigyelőrendszer rögtön jelez, és a komplikációkat elkerülendő inkább továbbgubbaszt ott a bázis közepén.

De a felnőtt, aki lettem, a kontroll nagymestere, azt is tudja hát, hogyan lehet ezt a gátrendszert kijátszani: az alkohol elaltatja a megfigyelőrendszer éberségét, kiiktatja a katonai bázist, és az Én végre ugrabugrálhat kedvére, beszélhet érzelmeiről, megvalósíthatja azt, amire szíve mélyén vágyódik, csak hát az a becsapás benne, hogy ilyenkor csak úgy tesz, mintha nem lenne ott a megfigyelőbázis: csak eljátszik azzal, hogy milyen lenne szabadon.

Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.  Nem gondolnám, hogy az efféle rendszerbe vetettséget meg lehetne szűntetni. De el lehet mozdítani abba az irányba, hogy önmagunk elzárt világának feltárásával, a saját kontrollrendszerünk feltérképezésével, újra megismerésével megbizonyosodhassunk arról, hogy a rendszeren kívül is életképesek vagyunk, sőt, ott vagyunk csak igazán életképesek, kivételek vagyunk, „kivételesek”.

Elcseszett kivételek 🙂

„Még síromban is azokkal tartok,
akik bátran túllépnek a bearanyozott hülyén.”
(Weöres Sándor)

Odáig jutottunk az önkényuralomban, ameddig csak lehetett, jelen keretek és gátak között. Na jó, még kicsit a gátakon, kereteken meg az üveghegyen is túl. Orbán népszerűbb, mint valaha. Mindezek mellett? Vagy mindezek ellenére? Vagy, horribile dictu, talán pontosan mindezek okán? Miért folyton apafigurát akarunk az országunk élére?

Tavasz óta megint előtérbe került az a fajta nemzetkarakter-alapú magyarázat, miszerint nekünk bálvány kell. Tényleg nagyon úgy tűnik, hogy utálunk beleszólni önnön sorsunkba, és irányítani az életünk. Tegye inkább egy égből pottyant mesehős, akire, azt mondták, föl lehet nézni.

Egy ilyen gondolkodási mintázatnak az előkészületei korán, gyerekkorban kezdődnek nálunk, többek között például az iskolai irodalomórákon.

Greguss Ágost volt az első, aki hangot adott abbéli véleményének, hogy a magyar nép mindig is hajlamos volt a bálványimádásra, ez pedig az irodalomszemléletünket is alapjaiban meghatározza. Eddig Vörösmartyt és Petőfit imádtuk, mondta Greguss, de elég nyilvánvaló az is, hogy Arany János lesz a következő bálvány, ha ugyanígy haladunk tovább.

Mindez nem éppenséggel tegnap volt, hanem – középsulis tananyag! – az úgynevezett zsenikultusz népszerűségének delén. A zsenikultusz alapvető kornorma volt: a műalkotás létrehozója olyan, mint Isten, amikor világot teremt.

De ekkor is akadtak ennek kritikusai például Greguss mellett maga Arany! Tulajdonképpen hihetetlen, hogy Arany mennyire nem mitizálta az irodalmi alkotás aktusát. Nagyon is tanulható, tervezhető, kiszámítható mesterségként tekintett rá. Nem volt oda az ihlet általi elragadtatásért sem. És tagadta a tökéletes mű lehetőségét, mert a bálványimádással azonosította.

Gregussnak igaza lett, ugyanúgy haladtunk tovább. Arany lett a nyugatosok apafigurája, a maiaké pedig a nyugatos Kosztolányi. A pozitivista gondolkodás, és később a marxista irodalomszemlélet is a hőst keresték a szerzőben.
Irodalomoktatásunkban mindennél előrébb sorolandó az „axióma”, hogy a költő bácsi nagy. A nem tetszés fel sem merülhet, hiszen a diák lezárt ajándékcsomagban kapja meg a költő bácsit, éspedig bazinagy csomagban, ahogy bazinagy költőhöz illik. Ide tartozik az a szabály is, hogy szó sem lehet arról, hogy Balassi nőket erőszakolt, Ady alkoholista volt. Hogyan is tudnánk elképzelni, hogy a bálvány méltó bálványságára, ha nem vesszük önmagától értetődő, megkérdőjelezhetetlen alapigazságként, hogy egyszersmind nagy ember is volt? Az irodalom az iskolában nem olyasmi, amiről gondolkodni, és beszélni lehet, inkább ezekből a bazinagy ajándékcsomagokból összeálló nagy-nagy ajándékdomb, fuldoklik is alatta rendesen a diák. Az egész mögött ott húzódik az a félelem is, hogy a tanár úgysem lenne képes az irodalom által tizenkét év alatt akár egyszer is valódi élményt szerezni a diáknak. Vagy gondolkodni, beszélni, élni segíteni.

Ezért az egészet inkább behelyettesíti a szerző és a mű nagyságának alapigazságával. (Ezáltal legalább felhalmozható egy jelentős tudásmennyiség – a többi diszciplína mintájára -, aminek betanultságát aztán a legkönnyebb mérni.) A diák azért mégiscsak kérdéseket tesz fel, ha kell, ha nem, mert az ő természete már csak olyan (hogy a rosseb egye meg!). A tanár, amikor fölmerül ez a téma, állíthatja esetleg, hogy senkinek nem írja elő a költő bácsi szeretetét. A rendszer viszont kimondatlan szabályként előírja. Ő jobb esetben nem hisz a rendszerben, de mit számít ez, amíg ő is a rendszer része, mit része, hazug szócsöve. Tapasztalom az általános a tévhitet, hogy „minden a tanár személyén múlik”. Sokkal kisebb ennek a jelentőssége, érvényesülési lehetősége, mint hinni szokás, amíg a kerettantervekben az első számú kiindulópont továbbra is az, hogy X szerző Y művének nem ismerete, az egy nonszensz! Az a legkevésbé sem érdekes, hogy a diák a maga életkorában milyen művekkel tudna birkózni, és a birkózásban megerősödni. Az új érettségi-anyag sem tudott szakítani bálványimádó megalapozottságával (meghatározott szerzők életrajzának és életművének igen pontos ismeretét írja elő), és nagyon nehezen tudnám elképzelni bármelyik szerző kiejtését a tananyagból, aki jelenleg benne van. Márpedig addig nem lesz tér annak, aki eddig még soha nem volt benne. Habár az is tény, hogy aki a Mekiben a szomszéd asztalnál hagymakarikát tunkol a barbecue szószba… őt már egy kicsit nehezebb bálványként imádni. Nemzeti kánonunk betonba ágyazott kánon, az irodalom tananyag hasonlóan mozdulatlan. Kíváncsi vagyok, mikor sikerül konszenzusosan elismerni, ami már évtizedek óta nyilvánvaló: hogy a megismerésre érdemes művek tömege a világirodalomban mára már oly mértékű, hogy hetven élet sem lenne elég hozzá.

Az erőltetett tananyaghoz erőltetett oktatási módszerek dukálnak, például a dicsérő retorikába helyezés, ami felfüggeszti a valódi elemző megközelítést, és az ezt kiegészítő álheurisztika. A tanár úgy tesz, mintha rákérdezne a diák meglátásaira, de óravázlatában már ott lapul, hogy az álvitát végül mire kell kifuttatni. Ennyire nem lehet lenézni, hülyének nézni a diákot! Meggyőződtem róla, hogy a diák ilyenkor pontosan tudja, hogy mi történik, és éppen ezért nincs is kedve hozzászólni. Aztán a vége felé már teljesen belefásul.

Babits szerint az irodalom gondolkodni és beszélni segít. Ennyi, semmi több, ez a kettő. Weöres már a végletekig leegyszerűsíti: az irodalom élni segít. Őket is milyen laza lendülettel sikerült telibe pofán szarni!

Amíg az iskolában fel sem merül az, hogy a szerzővel birkózni lehet, addig az ezzel járó passzivitás már igen korán beépül a diák: a későbbi választópolgár gondolkodásába. Nem tudja, mi történik az országban, különösebben nem is akarja tudni, és kifejezetten elégedett egy diktátor-jellegű miniszterelnökkel.