A mór, akiről beszélek, szurtos volt, akár egy mór, amilyennek az Isten elülteti a mákvirágját a világ veteményesébe.
Színes fezt hordott a fején, az orrában és a fülében pedig ezüstkarikákat; a képe komoly volt, termete igen apró, hosszú harisnyába bújtatott lába ferde, éppúgy, mint a természete: a fösvénység rögtön előbújt belőle, akárhányszor csak szerződést kötött az ebadta.
Hosszú lére eresztette a mondanivalóját, s a dolgokat olyan körmönfontan adta elő, mintha valami súlyos titkot bízna az emberre. Még a neve is erre utalt, lévén, hogy a mi szerecsenünket „Alsir”-nak hívták, ami mifelénk annyit tesz: titok.
Mágneseket és iránytűket árult, pletykalapokat az ismertebb emberek képeivel, ezen kívül mindenféle és fajta esszenciát, no meg történelemkönyveket, melyeket folyton magával cipelt a legkedveltebb históriákkal együtt, mint amilyen a Bertalan, Berci és Kakamatyi, a Brabanti Genovefa, A szép Galiana szerelmei vagy Az Ördög szellentésének története möszjő Gin Tabarie-től.
Ezúttal azonban nem kereskedőként jött Mirandába, a Porta szokásos ajánlólevelével, hanem abból a célból, hogy megfejtse a jelenést, melyet minden szombaton látott a tükörben, amit magával hozott, és, hogy tudakozódjon a sivatagi herceg esete felől, aki konokul kitartott amellett, hogy megmérgez egy hasonszőrűt, mégpedig úgy, hogy orra alá dug egy barackot.
Megmérgezni ugyan nem mérgezte meg, de attól kezdve igencsak elgyengült Rufás sejk, és minden éjjel azt álmodta, hogy kardéllel vájják ki a szemét, amiért is üvöltve riadt fel. De már úgy megszállta a rettegés, hogy majd szörnyet halt a félelemtől, ami kegyetlen zsarnokká tette: megparancsolta, hogy mindenkinek vágják le a kobakját, aki ferde szemmel néz rá. Egyszer aztán megvizsgálta őt, méghozzá alaposan, egy angol orvos az egyiptomi zsidó közösségből, aki ezüstkalapáccsal meghallgatta, vajon visszhangzik-e a homloka, eret vágott rajta, faggyúborogatást tett a halántékára, még szerecsendióval is bedörzsölte, és jótékony hatású hashajtó köménymagot, továbbá hideg fürdőt írt elő a szemérmesebb testrészekre, sőt, lehetőleg még Parkins teát is, ami mindig megnyugtatja Angliában a vénkisasszonyokat, hogy áhítatosan vehessenek részt a Protestáns Inkvizíció szertartásain.
Mindezzel azonban ennek a Gallows nevű doktornak nem sikerült elűznie a rémálmot, és Rufás úr kezdte eszét veszteni, holott igencsak megérte volna meggyógyítani őt, mivel az összes arab királyságban ő volt az egyetlen, aki tudta, hogyan kell repülni a varázsszőnyegen, és mikor kell kiherélni a harcitevéket. Eme titkos tudományokat szokás szerint legkisebb fiára hagyja majd halála óráján, ám ha fejében az őrület a tetőpontra hág, biztos, hogy kimegy belőle az efféle tudás, már ami a repülést és a kasztrálást illeti.
Mindez azonban csak kevesek fülébe jutott el, hiszen, ahogy mondom, Alsir szeretett titokzatos mázt vonni történetei köré, ami nem kevés fáradsággal járt – de ő nagyon önzetlen volt, kivéve, ha pénzről esett szó.
A tükör, melyet magával hozott, egy olasz remek volt, ezüsttel bevont, lekerekített keretbe foglalva, kutyaformájú fogantyúval. A tükör egy inga végén lógott, mintha az órásmester, aki csinálta, egy percmutató tükröt akart volna készíteni, hogy benne követhesse a múló órák menetét. De mit is mondhatnék…!
Alsir a tükröt a tilsiti vásáron vette egy algériai zsidótól, aki bódéjában borsmentát, bájitalokat és szerencsepatkókat árult, én pedig Alsirtól és Elimas mágustól még azt is megtudtam, hogy a vásártkét mérföldre Lyontól és négy mérföldre Monterrosotól tartják. Óriási rét, telis-tele bódékkal; kilenc nemzet fiának van joga kirakni itt a rakományt. A kereskedők és a piaci árusok mellett itt van a brandenburgi őrgróf írnoka is, akinek szintén van sátra; egyedül ő adhat el ebben a vásárban lovagoláshoz, illetve öszvéreléshez használatos patkókat, mivel a Teuton Sereg sekrestyéseinek csupán szamaragolásra van engedélyük. Mondom, messze földön híres vásár ez, ahol az égvilágon mindent adnak-vesznek, még azt is, ami nincs.
Megvette a tükröt Alsir, és el is adta a dániai Helsingőrben egy grófkisasszonynak, aki az ottani várban él, s akit Ofélia úrnőnek hívnak. Mivel zuhogott az eső, mindenki egyetértett abban, hogy menedéket adnak a mórnak a várban, melynek hatalmas falait a viharos tenger verdeste, udvarát pedig a tengeri szelektől egy temploméhoz hasonlatos kupola védte.
– Gondtalanul leheveredtem – mesélte Alsir gazdámnak, Merlínnek – hogy úgy mondjam, fülem-farkam elengedtem, hiszen fáradtan érkeztem a tilsiti vásárról. Boldogan elszenderültem, és azt álmodtam, hogy Ofélia úrnővel játszadozom, ahogyan a tizenötéves, fehér nyakú grófnőcskékkel szokott az ember… Álmomból hirtelen nagy sikoltozásra ébredtem. A grófnő főkomornája jött értem, hogy asszonya elé vezessen; jóllehet, csak amúgy félig felöltözve jött, még a hajsütővasak is benne maradtak néhány szál maradék hajában, de kezében, mellyel a hálóingét fogta össze, azért a kontyhálót is ott szorongatta. Hiába, Helsingőrben nagy úr az etikett.
Bekísértek a grófkisasszony szobájához, aki egyszerre sírt, nyögött, nevetett és ordított. Hamlet király orvosa éppen ánizzsal ízesített hársfateát itatott vele, hogy észhez térjen. Mindenki nekem támadt, és azzal vádolt, hogy elátkozott tükröt adtam el a kisasszonynak, melyben lefekvéskor, midőn a haját fésülte, megjelentek a négy sors szellemei, egy körtefából kipattanó ördög, egy ló, amely a várfalból a tengerbe ugrik, végül maga a grófkisasszony is, aki belefulladt az alant hömpölygő folyóba, meg egy jégmadár, aki keblének édes halmai között lel nyugalmat. Én nem tudtam a tükör boszorkányságáról, és hiába könyörögtem, hogy higgyenek nekem; visszavették a pénzt, és megparancsolták, hogy másnap reggel menjek kihallgatásra Dánia királyához, ehhez a Hamlet úrhoz, akiről már szóltam.
Le sem hunytam a szememet, az éjszaka hátralévő részében bámultam magam a tükörben, míg az arcom előtt, mint valami felhő, színes ruhába öltözött emberek sokasága hömpölygött, meg a fehér paripa, ahogyan a tengerbe veti magát…a vízbefúlt Ofélia úrnő, akinek a vízparti fűz lehajló ága belekapaszkodott kék ruhájába, és ide-oda forgatta maga körül drága testét… most épp a feje volt az, mely megtörte a hullámok útját. A grófkisasszony nagy, kedves zöld szeme tágra meredten bámult a semmibe.
Ez volt a látomásom, amikor egyszer csak éjfelet vert a toronyóra a bástyán, mire minden elmázolódott a tükörben, és én egyedül maradtam, fekete arcom ragyogott csupán a gyertya fényében. Azonnal tudtam, hogy a tükör jelenései csak szombat éjjel mutatkoznak meg, és hogy a félhomályban, éjfélkor látott rengeteg jóslat közül néhány dolog valóra válik.
Elhallgatott Alsir, mintha gondolataira fájdalmas árnyék hullt volna, gazdám pedig, köpenyének selyembélésével lornyonját tisztogatva, nagyon komolyan így szólt:
– Ez a tükör, melyet magadnál hordasz, Alsir, számomra éppoly ismerős, mint a ház, amelyben lakom, mivel készítésében minden erőmmel és tehetségemmel részt vettem, Velence megbízásából, melynek kormánya a legtitokzatosabb kormány a földön, melyet valaha is egy nép magáénak mondhatott – azzal múlatja az időt, hogy a jövendőt próbálja felfedni.
De jajj, az történt, hogy megpiszkáltam a tükör foncsorát, és az az átkozott tükör attól fogva elkezdte összekutyulni a jövőt az általa kieszelt dolgokkal. Még embereket is kitalált az engedetlen tükre, Velence urai például mint az őrültek kerestek egy gyilkost, aki csupán a tükör képzeletében élt. Halottak, fűszerrakományok és török gályák után kutattak, melyek szintén a tükör fantáziájának szüleményei voltak, nem is beszélve az elrejtett kincsekről, és gyógyvízzel teli serlegekről.
Én, Alsir barátom, most megveszem tőled ezt a tükröt, ugyanannyiért, amennyiért te Tilsitben vásároltad, sőt egy kicsit többet is adok érte, felszámítva a kamatokat, és ezer szilánkra töröm, anélkül, hogy megvárnánk a holnapot. Ugyanis szombat lesz, és megnézhetnénk a tükörben a vízbefúlt Ofélia úrnőt, akit Dánia folyója a tenger felé sodor. Ez a jelenés talán az egyik valódi jóslat ama kevés igazság közül, melyeket egykor a tükröm elmesélt.
Gazdám felegyenesedett, a nagy asztalhoz lépett, és fiókjából egy arannyal teli zsákot vett elő, majd leszámolt tizenegy és fél aranyat, csengve-bongva belepotyogtatva Alsir tölcsért formáló tenyerébe, aki azért még egyszer átszámolta, mielőtt mind elrejtette volna a pénzt a belső zsebébe.
– Természetesen, amit uraságod parancsol, – mondta – azelőtt én fejet hajtok. Valamit ebből a tükörből Hamlet úr is megértett, amikor elmentem hozzá kihallgatásra. A herceg úr szokása szerint a trónon ült, melyen egy faragott kígyó tekergett, s egy koponyát simogatott. Azt kívánta, hogy telepedjem a lábai elé, és azon a csodálatos, zengő hangján beszélni kezdett hozzám. Szerinte az a tükör nem lehet valódi orákulum, ezért nem kell mindent Szentírásnak venni, amit mutat. „Nem akarom ezt a tükröt az én Dániámban látni: inkább kell tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni! Hisz az álom, mely megszületik bennünk, maga is puszta árnyék. Ami pedig a szépséges Ofélia úrnőt illeti, nem lehet, hogy ez a tükör csupán partmenti rózsaszálhoz akarta őt hasonlítani, ami, mint minden virág, nyáron lehull a habok közé, s lágyan lebeg a hullámok hátán? Vidd el a tükrödet az én országomból, Alsir, és ha egyszer füledbe jut, hogy igaz volt, amit láttál a foncsorban, akkor jobban teszed, ha hozzávágod az első kőhöz, ami az utadba akad.” Ezeket mondta, végül felemelkedett a trónszékről, majd bal karjára vetve fekete palástja lebernyegét, a koponyát pedig az ablakba helyezve, barátságosan és bánatosan búcsút vett tőlem Hamlet király.
Merlín úr pozdorjává törte a tükröt a nagy mozsárban, ezer kis szilánkját összekeverte sóval és kasztíliai fokhagymával, én pedig megfőztem a kristályszemeket a sütőben, ahogyan kívánta.
E dolgok végeztével, hogy Rufás sejket is meggyógyítsa, gazdám különleges főzetet készített, meg néhány hashajtó pirulát, majd nyomatékosan azt kérte Alsirtól, hogy küldjön híreket a kasztráló hercegről.
A mór megajándékozott engem Az Ördög szellentésének történetével, hálából, amiért olyan jól tartottam a szamarat, melyen utazott, hogy még ki is szedtem szegény pára orrából egy bolhát.
– Nem akartam elárulni Alsirnak – mondta gazdám, miután a mór eltávozott – hogy azóta be is teljesült az Ofélia úrnő haláláról szóló jóslat; csalánból és kakukkfűből font koszorút a folyó partján, s füzérét a víz fölé hajló fűz ágára függesztené, mikor a gonosz ág letört s ő maga a síró folyamba zuhant alá. Én mondom neked, Felipém, nincs király a földön, akinek több oka lenne a bánatra, mint ennek a Hamlet királynak Dániában!
Keszthelyi Nóra fordítása
