Metapillanat (4.); Láp az erdőkerületben

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

IV. (a védés öröme)

a stadion időkapszulájában, a légi felvételről, ami lemarad:

elomló, porhanyós, pácolt fűcsomó a partjelző lábai alatt,

a labda íze változik, a tréner szintaktikája,

ahogy áthalad a tér prizmáján a Másba,

s a perem szűk torkolatában imbolyog a ’passz’.

az oldalvonal dátumválasztó. higiéniája

lemetszi a szektorok bűzét. centikkel a gyep felett

lebeg a tizenegyes pont harsány bája,

s a hang előtti diszkrét lappangás a sípban.

az ajkak lágy íveinek eróziója, a nyelés koreográfiája

leblokkol egy sóhajt. s a kapus mielőtt elveszti az eszét,

egy rövid vizitre visszahull testébe. mint alkoholba

a szonda. térgyűrűjébe a pecsét.

 

 

IV. (a Vuvuzelához)

/1

a Vuvuzela nem demo:

a légcső kilógó váza,

az el nem ismert téradat-

on a hangok vonulása

már donorként. gyűlik én-ed.

azt, hogy csobbanjon, kivárja

a kürtön. a Vuvuzela a

szemüveg protézistársa:

hűs oldalhajtás az arcon –

és a száj web camerája.

/2

a Vuvuzela hűs demo,

mit elfog az én-em hurka

– vagy puszta irritáció –

s az ajkak dagadt húrja

mint vaskos komor szájkosár

most összehúzva hallgat

– kísér a szem, a szembogár –

a sűrű-esti varjak.

Berlin, 2010

 

 

 

 

 

Láp az erdőkerületben

a pont (körmei gondosan ápoltak

sárga flanelinget visel) közeledik lassan

a partszegély és gyepágyak közti síkon –

áthalad – egyesével pattannak fel a fűszálak

(a testből ha kioldódik a kalcium

olyan lesz mint egy puha nyálas

bőrig ázott levél  az őszi szinkronúszás után)

a múlt perc acélpallóján két vékony

sávból gyökereznek a padok leül

talán mint egy fekete billiárdgolyó

végiggurul a kempingasztalon

jegyet vált a hajnali buszra

a motorháztető éppen merőleges

a nádligetre ekkor

(miután kiemelték

cétézni fogják a pontot

még délelőtt azonosítják a vércsoportot

öntőformát készítenek

a haj teljesen vörös a felbomló tőzeglápból

áradó sav miatt)

ha már földet ér keskeny hídon

a város felé tart a busz

indexel a vízből felbukó párán túl a fény

s a pont a tó rezgő felszínén

holnap ilyenkor

ismét áthalad

Egy kis regény (?/2)

 

    Az erdőben düledező faházakban laktak, amikben vaságyakon dohos paplanok hevertek jó nagy penész-, húgy-, sperma-és vérfoltokkal díszítve, mint az olyan hullák, akiknek a bőre mint a térkép a nyomozóknak: minden szépen rájuk volt rajzolva-festve egyértelműen, nyilakkal és feliratokkal. (Ebben a képben a nyilak a gyilkosok felé mutatnak, legalábbis a hasonlító jelenségkörök világában. A hasonlított jelenség – ti.a faházak, de bennük főleg a paplanok- csak faházak és bennük paplanok, semmi többet nem jelentenek amúgy.) Kérdezték is az arra vándorlók, akik ottlétük alatt kénytelenek voltak azokat a paplanokat (meg párnákat meg lepedőket) használni, hogy vajon ezeket a paplanokat (meg párnákat etc.) vajon kik használták őelőttük?  

A másik gyakran ismételt kérdés pedig, hogy vajon ki vagy kik mossa/mossák ezeket a paplanokat párnákat lepedőket? – Válaszolta ilyenkor a táborvezető (vagy aki a csoportot, illetőleg az arra járókat kalauzolta a hatalmas bükkfaerdőben), hogy ne kérdezősködj pistikém meg marikám, fogd be a szádat, inkább menj aztán vakard le a cipődről a vaddisznószart. Mi, vaddisznószar?, ijedt meg ilyenkor a kisgyerek, és jót kacagva elkezdte levakarni a sarat a cipője talpáról, a tanár (vagy túravezető) nagy örömére, hiszen a gyerek legalább addig is elfelejtette a kérdést, amire amúgy nincs is válasz. A nagyobb lányok úgy nyolcadik tájékán már nem felejtették el olyan könnyen a feltett és őket is érintő kérdéseket, úgyhogy, miután végighallgatták a kisebb fiúk lerázásának humoros procedúráját, odakígyóztak (mert ők még itt is tudtak, az átkozott kis hetérák, kígyózni és a csípőjüket ringatni) a jóképű negyvenes férfitanárhoz, és megismételték a kérdés őket leginkább érdeklő részét: ugye néha azért kimossák azokat a paplanokat, L. bácsi?, csak azért, mert, és ilyenkor suttogóra fogták a hangjukat, és nagyon bután vigyorogtak hozzá, csak mert mi menstruálunk is, tetszik tudni. Na, a jóképű negyvenes tanár ezzel aztán igazán nem tudott mit kezdeni, voltak ugyan lányai, de ők még nem, meg egyébként is, az asszony dolga ezt velük megbeszélni, úgyhogy mit tehetett, komolyan-megértően biztosította a lányokat, hogy ezeket a paplanokat minden táborozás után kihipózzák. A lányok megkönnyebbülten ellibegtek, és folytatták csípőriszáló nyolcadikoslányos életüket, de sem ők, sem a tanár nem számoltak azzal, hogy a közöttük lezajló pár-vagy több-beszédnek egy harmadikos kislány volt a fültanúja.

Igen, ott vagyok én, modja a lány a camera obscurában, nézd, elég szarul nézek ki, olyan vékony szálú haj és gagyi ruhák, ott kuporgok a patakparton, aztán meg fekszem az avarban, és azon gyötrődöm, hogy mi a jóisten az a menstruáció. Ha fiú lennék, akkor könnyebb dolgom lett volna, mert akkor megtudom és jót röhögök, hisz engem nem érint. (Minden férfi, főleg ha író, előszeretettel mesél a lányokkal kapcsolatos ilyen félelmeiről és vonzódásáról, körülbelül ilyen narratív sémákban: És ott volt az a lány. Szép volt, pattanásos arcú, de én nagyon szépnek láttam. Akkor, azon a délutánon az a lány, nevezzük B.-nek, becsalogatott arra a titkos helyre, az iskolaudvar egy rejtett sarkába, amit egy bogyoróbokor takart. Ezen a titkos helyen szoktak a nagyobbak cigizni egyébként. A lánynak barna bőre volt, és a bőrének a szagától valami megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. A szeme nagy fekete lyuk volt, egy összesűrűsödött, ősrobbanás előtti állapotban mozdulatlanul izzó galaxis: mindent láttam benne és semmit egyszerre. Vörös volt és fekete, forró meg hideg. És hirtelen megragadta a farkamat. Azaz, természetesen, akkor még nem volt farok, csak kuki, és ezzel a lány is tökéletesen tisztában volt, de azért is megfogta, nem rántott rajta, csak fogta és néha kicsit megsimogatta a másik kezével a makkját. Éreztem a leheletének szagát, az is olyan  volt, mint a haja meg az arca meg mindene: olyan ősi, mély és elkerülhetetlen, mint majd lesz a későbbiekben a pina szaga. A szeme, a mozdulatai, a mellei által lágyan közrefogott hasadék a tapadós póló alatt: mind a szájürege meg a pinája felé mutató fekete-vörös nyilak voltak; az ösztön kérlelhetetlen parancsai. – Valahogy így.) Tehát a menstruációról, ha fiú lettem volna, felnőtt férfikoromban, amikor már író vagyok, karakteres lobogó hósörénnyel vagy lefittyedő vörhenyes szakállal, de mindenképpen megvetésre és gunyoros mosoly létrehozására (előrángatni hirtelen, mint a bűvész a lila és piros és kék varázzsebkendőket a farzsebből) állandó készenlétben remegő ajkakkal, valahogy így írnék:

A lányok – hónaljszőrös, verejtékszagú, sűrű banda -, igen, a lányok, a nyolcadikosok, akik abban a táborban, egy erdő közepén, patak partján, vaddisznótúrásos földutakkal épp hogy csak körülszántott helyen is ragaszkodtak, méghozzá szó szerint foggal-körömmel, bimbózóban lévő nőiességükhöz – ha azt a   már-már titkos fétisként imádott, leélvezett szubsztanciát annak lehetne nevezni, ami nem volt, azaz: kifejlett nőiségnek. A  nő. A serdülő nő. Számomra a serdülő: a koszos vaddisznó, a földet ügyetlenül böködő kismalac. (Süldő.) A nő az más, de azok a lányok, a nő idétlen skiccei úgy szaladgáltak a fák között, mintha csontvázak volnának heloweenkor. S mi, kisfiúk: a töklámpák, akiket kifirkálnak és lázas bőrrel körülugrálnak. Hó, józan ész, matchbox, vagy valami, ami fiú? Ami potenciálisan férfi?! – De semmi. És csalogattak.

 

Miért kell visszamenni a városba?

 

„I came to dance not to socialize”

 

A globális falu kifejezés jól tükrözi azt a kettősséget, amit a huszadik század tömegkommunikációs eszközei áldásaként és átkaként szokás emlegetni. A tömegkommunikációs eszközök történetének egyik releváns narratívája szerint a huszadik század és napjaink az eltűnt idő visszafoglalásáról és a beláthatatlanná vált tér újrarendezéséről szól. A telefontól kezdve egészen az internetig a tömegmédiumokkal szembeni kimondott, vagy ki nem mondott elvárás az volt, hogy valamiféleképpen visszahelyezze az elidegenedett, magára maradt embert az optimálisnak vélt szociális közegébe. Ez a közeg egy hozzávetőlegesen 150 főt elrendező koncentrikus körök modelljével írható le, amelynek – természetesen csak a modellben meglévő – középpontjában az egyén áll. Tulajdonképpen ennek a revíziós követelésnek a beteljesítése volt az internet, és elsősorban annak úgymond személyre szabottá válása. (Ez alatt azt az újítást értem, amit a facebook hozott be a régi típusú keresőkkel szemben. A google – régebben – még egy szimpla népszerűségi – esetleg a felhasználó feltételezett állampolgárságát, vagy nyelvét figyelembe vevő – hányados alapján dobálta ki a találatokat. A facebook ezzel szemben azokat a dolgokat ajánlgatja, amelyek ismerőseink is használnak és tetszik nekik.) Az internet, vagy szűkítsük most csak a facebookra, egyfajta anti-kopernikuszi fordulatnak is tekinthető, hiszen – így vagy úgy, de – visszaállított bizonyos szociális hálózatokat.

 

Sokan egyetértenek azzal, hogy a tudomány absztrakttá válása és eltávolodása az Élettől – egyfajta tautologikus redukcióval élve, hogy ne kelljen túl hosszan magyaráznom – az életnek és az értelmének elválása lett. A sensus communis, az ún. közösségi érzék a 18. századig ugyanis biztosított egyfajta felületes kapcsolódási lehetőséget a két oldal között, ennek felbomlása után azonban a filozófiának óhatatlanul vissza kellett fordulnia magába. Ha meglepően is hangzik, a facebook tulajdonképpen egy új sensus communis. Ennek legjobb példája a lájkolás, ami nem az értelmen, hanem az érzéken alapszik, a fogalmi tudással szemben egy szimbolikus jel, aminek a lényege mindössze annyiban áll, hogy hozzátéve egy arányosan kicsi részt, visszautal és -csatol a hálózat egészére. Andy Warhol mondta egyszer, hogy a popkultúra mindössze annyiból áll, hogy „liking things”. Szerintem az után, hogy nagyjából minden művészet és tudomány megcsömörlött attól, hogy saját lényegét képtelen volt megfogalmazni, akár ki is lehetne jelenteni, hogy a kultúra (mert már úgyis csak popkultúra van) egyenlő azzal, hogy kedvelünk dolgokat. Nekem minden egyformán popzene.

 

Persze, mint általában minden jó dolognak, a facebooknak is megvan a hátulütője. Mintha az egyén nem tudna mit kezdeni azzal, hogy újra közösségben van – olyan közösségben, amit ő már – és még! – nem tapasztalt. Ennek kapcsán egyfajta új nárcizmus kialakulásáról beszélnek. A facebook egy olyan középpontban levés érzetét adja meg azzal, hogy tökéletesen személyre szabottan rendezi a világot az egyén köré, amilyen nem volt jellemző semmilyen kicsit is demokratikus közösségben sohasem. Tulajdonképpen annak a fent is említett koncentrikus modellnek az illúzióját nyújtja, ami amúgy egy redukált modell mindössze. Az individuumnak – persze vannak erősebb, és visszahúzódóbb egyének – csak részarány juthat. Így magát a középpontba képzelő, önmagát túlreprezentáló egyénnek napról napra szembesülni kell azzal, hogy annyira nem ő áll a középpontban, hogy a legjobb barátai is képesek jól érezni magukat nélküle, nem mindenki lájkolja a megosztásait, meg hogy úgy általában, az élet milyen frankón megy nélküle is. Így a világfalu egy olyan hely lesz, ahol annak ellenére, hogy mindenki túl sok mindent tud rólunk, még csak az egónk se lesz kielégítve. Persze, itt is megtanulunk majd élni, aztán amikor elég, akkor irány a dzsungel.

(Lábjegyzetek: Borbély András, Popmatters, Nyíri Kristóf.)


Akár az egész világgal szemben – A szerb nacionalizmus mitológiája és gyakorlata 1986-1995

A nacionalizmus az európai történelem elmúlt két évszázadának legmélyebb hatású ideológiája, napjainkban is megkerülhetetlen tényező. A magyar történettudomány sokáig elhanyagolt, de megspórolhatatlan feladatának tartom a magyar mellett térségünk nacionalizmusainak objektív megismerését, működési- és hatás mechanizmusainak vizsgálatát.

A nacionalizmus önálló mitológiát épít. Toposzokat és archetípusokat használ a mítoszteremtéshez: igazságos vezérek, bátor harcosok, hű barátok, gonosz ellenségek és aljas árulók népesítik be tereit, vívják világrengető harcaikat. Dicsőséges győzelmek és fájdalmas vereségek, súlyos veszteségek követik egymást. Élesen elválasztja a jót a rossztól, magasabb eszményt hirdet: a nemzetet, amiért érdemes, sőt kell áldozatot vállalni. Példaként hősöket teremt, mártírokat avat, akik ezt már megtették. Szüntelen önképét keresi a múltban, letűnt aranykorokat állít a jelen mellé, és újra átélhetővé tesz, konzervál egykori traumákat. A nacionalizmus komplex és rugalmas eszmerendszer, amely számtalan azonosulási pontot ajánl az egyéneknek. Mitológiája egyszerű, mindenki számára befogadható. Nem követel meg semmiféle alaptudást, megélhető és belátható rendszert nyújt, ahol mindenkinek és mindennek helye van függően a nemzethez („mihozzánk”) való viszonyától.

A szerb nacionalizmus a szerb nemzetet állítja világképének középpontjába. Nemzeti nyelvéhez, értékeihez, történelméhez, hagyományaihoz és vallásához érzelmi kapcsok kötik. Mitológiája karakteres képekkel játszik, könnyedén formálja a múltat és tölti meg a jelen kérdéseivel. Erőteljesebb formája, a nagyszerb nacionalizmus, amely minden szerb egy államban való egyesítésének törekvését hirdeti, tekintet nélkül az így uralma alá kerülő más nemzetiségűek jogaira és érdekeire. A szerb nemzetnek történelmi küldetést tulajdonít és kulturális, erkölcsi, nemzeti fensőbbségét szükségszerűségként hirdeti. A nagyszerb nacionalizmus nem feltétlen egyenlő a szerb nacionalizmussal, de egy nagyon jellegzetes irányvonalat képvisel benne, ami sok történelmi helyzetben szinte teljesen átlényegítette utóbbit. Tanulmányom egy ilyen történelmi helyzetet vizsgál, ezért nem teszek éles különbséget a két fogalom között.

 

A Memorandum üzenete és a múlt újraírása

 

A szerb nacionalizmus 1980-as évekbeli újbóli felszínre kerülésének kétségkívül leglátványosabb írott forrása a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) 1986-ban nyilvánosságra került memorandum tervezete, ami a több évtizedes kommunista ideológiai uralom után hivatalosan elsőként adott formát és programot a szerbek kollektív tudatában mindig is meglévő félelmeknek és nacionalista érzelmeknek. Jugoszlávia és benne a szerb nemzet helyzetét vizsgáló, egyébként befejezetlen kéziratot a szerb irodalom és társadalomtudomány jeles képviselőiből összeállított bizottság készítette, amelyben csak két történész kapott helyet.[1] Így aligha meglepő, hogy az objektív történeti visszatekintés nem jelenhetett meg a tanulmányban.

A dokumentum állítása szerint a szerbek, annak ellenére, hogy ők hozták a legtöbb véráldozatot az elmúlt száz év háborúiban, a második Jugoszláviában létükben fenyegetett helyzetbe kerültek, a horvátok és szlovénok gazdasági és politikai áldozataivá váltak. Erre a gondolatmenetre épül a később rengeteget hangoztatott állítás, miszerint a „szerbek sorsa, hogy megnyerjék a háborút, és veszítsenek a békében”.[2] A Memorandum azt sugallta a koszovói szerbeknek, hogy helyzetük egyre romlik és előre megtervezett kulturális, politikai, jogi és végső soron fizikai genocídiummal kell szembenézniük.[3] A horvátországi szerbeket pedig diszkriminatív politika áldozataként láttatja.[4] A dokumentum folyamatban lévőnek tartja Jugoszlávia dezintegrációját, melynek következménye lesz a szerbség 40,3%-nak idegen államba kerülése, amiért a felelősség a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének nemzetiségi politikáját terheli.[5] A tanulmány Szlovéniát és Horvátországot összeesküvéssel vádolja Szerbia ellen, amit Tito és Edvard Kardelj, az önigazgatási elmélet szlovén atyja talált ki.[6]         A SANU komoly befolyással rendelkezett a szerb társadalomban, mivel az Írószövetség mellett egyike volt a kevés intézménynek, ami nem állt a kommunista párt közvetlen irányítása alatt. A tanulmány ennek megfelelően a titói Jugoszlávia alkotmányos rendszere elleni éles kritika. Szerbia és a szerbség sérelmeit a szövetségi rendszerre vezeti vissza, ami megszüntette a Jugoszláviában relatív többségben lévő szerbek dominanciáját. Céljaként az irat ezért a 1974-es status quo szerbek javára való megváltoztatását jelölte meg. Korhecz Tamás rámutat,[7] hogy mivel a fennálló államberendezkedést alkotmányosan csak a tagköztársaságok és az autonóm tartományok beleegyezésével lehetett volna megváltoztatni, amire azok természetesen nem lettek volna hajlandóak, az egyetlen lehetőség az erőszak alkalmazása maradt. Ez és az, hogy az akadémikusok a szerb nemzeti érdekeket a sérelmeikre hivatkozva egyértelműen a többi nemzet és nemzetiség jogainak figyelmen kívül hagyásával akarták megvalósítani, előre vetítette a háborús konfliktust.

A Memorandum reális problémákra mutatott rá, köztük a legsúlyosabbra, a jugoszláv dezintegráció miatt Szerbia határain kívül rekedő szerbség tömegeinek létére. A problémákra ugyanakkor – a meglévő, de nem túl hangsúlyos demokratikus követelések mellett – elsősorban a szerb nacionalizmus többnyire hagyományos toposzainak felélesztésével válaszolt, és érvelését ennek megfelelő féligazságokkal, vagy védhetetlen állításokkal támasztotta alá. Tette ezt úgy, hogy eközben a válság gyökerét pontosan a mesterségesen táplált nacionalizmus a szocializmusra mért vereségében látta meg.[8]

 

Az 1980-as évektől radikális szemléletváltás ment végbe a 20. századdal foglalkozó szerb és délszláv történetírásban.[9] Korábban az állami ideológiának megfelelően, Jugoszláviát több évszázados délszláv egységtörekvés természetes végeredményének tekintette. A Tito-éra alatt természetesen ez az elmélet osztályharcos elemekkel is bővült. A történetírás ideológiai funkciója azonban a politikai pluralizálódás során is megmaradt, csupán átalakult és az új rezsim, új pártok szolgálatába állt. A történetírás és maga a történelem legfontosabb feladatává a háborús pszichózis fenntartása és ezzel együtt az aktuális politikai célok legitimálása vált. Abszolút inkompetens politikusok, pártvezérek gyakran konkrét történeti kérdésekben nyilvánítottak véleményt. A nacionalista töltetet kapó történelemkép minden történelmi folyamat céljaként a nemzet államok létrejöttét identifikálta. A szerb történetírásban Jugoszlávia is a szerb nemzeti emancipációs és egység törekvések folyományaként jött létre, elvesztve közös délszláv arculatát.[10] A változás jól megfigyelhető a Memorandum szövegében is, ahol a szerzők a „szerb történelmi bűntudat” eltörléséért szállnak síkra.[11]

 

A mennyei nép és az igaz háború

 

A tudományok átpolitizálttá válásával együtt, maga a szerb közbeszéd is egyre inkább a nacionalizálódás jegyeit viselte magán. A Jugoszláviával egyidős kettős identitás,[12] ami a szerb nemzeti identitás fölé a közös délszláv jugoszlávizmust helyezte, szétszakadóban volt a válság hatására.[13] Nacionalista toposzok és albán-, horvát-, szlovén-, stb. ellenes cikkek töltötték meg a sajtót. A szerbség, a „mennyei néphez” (nebeski narod) tartozás önmagában értendő érték lett, amit mindenki irigyel.[14] Ezt a torz hazafias érzést használták fel a zeneszerzők, költők, áltudományos elméleteket hirdető dilettánsok és természetesen az új nacionalista pártok szónokai, közéleti személyiségei, elvadult véleményeiket, mint mértékadó gondolatokat tüntettek fel az állami televízióban is.[15]

A szerb identitás egyik hagyományos eleme a szerb nemzetet kiemeli a balkáni „kisnépek” köréből és egyfajta „nation grande” jelleget ad neki, mondván hogy Szerbia és Jugoszlávia történelme során sokszor került szembe nála sokkalta erősebb hatalmakkal, erejét jóval meghaladó feladatokkal.[16] Az ebből fakadó szilárd hit, miszerint a szerb nemzet önmagában is elég erős ellenállni a világnak, fontos részét képezte a szerb nacionalizmus mitológiájának.

A nacionalista világszemlélet feloszt mindent jóra és gonoszra, hazafiakra, barátokra és ellenségekre. A jó mindig győzelmet arat a gonoszon, ezért a szerbek „győzelemre vannak ítélve”. A barátok és ellenségek felosztása ugyanezt a sémát követi, ellenségből sosem lesz barát, de a barát is folyamatosan az árulás lehetőségének bélyegét viseli magán. A szerb történelemben nagyon erős hagyományai vannak a többnyire irracionális Nyugat-ellenességnek, és az érzelmi alapokon nyugvó oroszbarátságnak és pánszlávizmusnak. Mindemellett gyakori az idegengyűlölet, amit természetes reakciónak fogadnak el a világ ellenségessége miatt. [17]

A radikálisan nemzet központú gondolkodásnak egyik különös vadhajtása, mikor a Memorandumban említett „bűntudat alóli felszabadulás” után egészen az erkölcsi normák semmibevételéig jut el. Silvano Bolčić szerint Jugoszlávia és ezen belül Szerbia az etnokratikusan, mesterségesen felépített társadalomképnek az áldozata lett, amely a társadalmi rendet és célokat a „kiválasztott nép” vélt érdekei és céljainak bármi áron való elérése mentén határozza meg. Az alapvető emberi jogok és normák iránti viszony eközben eltorzul, tömegesen megszegik azokat, a társadalom kriminalizálódik.[18]  A háborús erőszak, az agresszió védhetővé, sőt igazságossá válik. Az egyéni felelősség mellett a kollektív felelősség határai is visszafordíthatatlanul elmosódnak.[19] A nacionalista toposzok közé sorolhatjuk a kollektív meggyőződést, miszerint a szerbek mindig áldozatai a történelem során a különböző uralmi rendszereknek, legyen az bár külső, idegen vagy belső elnyomás.[20] A „külső elnyomás” elleni küzdelem szintén legitimáló tényezőként lépett fel az ellenséggel szemben tanúsított agresszió kapcsán.

A közbeszéd által elfogadott interpretálás szerint ezt a háborút rákényszerítették a szerbekre és kizárólag önvédelmi jellege van, ezért igazságos, sőt szent. A szerb ortodox egyház és az értelmiség megnyilvánulásai – amelyek a nemzeti érdekeket vallási legitimációval vértezték fel – Bosznia esetében egyfajta vallásháború jelleget kölcsönöztek az összecsapásoknak, amely értelmezésben a szerbek az egész pravoszlávságot, sőt Európát védték az iszlám fundamentalizmustól. [21] Részben a háború misztifikálásának következménye annak brutális volta is, mivel semmi áldozat nem számít sem az ellenség, de még saját részről sem.[22] A háborús pszichózis pedig önfeláldozásra vagy annak megvallására ösztökélte a társadalmat. A média által is gerjesztett jelenség a hősi halál dicsőítésének újramegjelenésével járt. A háború kitörése után felelevenült az elesett fiait gyászoló szerb anya toposza, aki emelt fővel, büszkén lépeget harcban elesett gyermekei koporsója mögött. [23]

A Jugoszláv felbomlásának időszakában a szerb politika az ellenségeskedés és az áldozathozatal hangsúlyozása mellett munícióként használta az összeesküvés mítoszát is. Az „összeesküvőkre” alkalmazták a szerbektől „irtózó”, a „szerbgyűlölő” és a „szerbfaló” jelzőket. A szándékosan terjesztett összeesküvés-elméletek nemcsak a jelent töltötték meg az aktuális események mentén, hanem egy részüket a múlt „megmagyarázására” is felhasználták.[24] Mélyen a szerb világképbe itatta magát nem csak a külső összeesküvés, hanem a belső árulás toposza is, ami „végigkíséri a szerb történelmet”. A JHN parancsnokai a háború elején ennek a toposznak a felemlegetésével akarták elfedni a hadsereg tehetetlenségét feladatának ellátásához. A fennálló politikai rendszer és a haderő szerepvesztése helyett a csapatoknál elkövetett csoportos vagy egyéni árulásokat jelölte meg okként. [25] Az összeesküvés vádja elérte az olyan nemzeti ikonokat is, mint Vuk Karadžić,[26] akit azzal vádoltak, hogy osztrák kémként a Habsburgokat szolgálta, akik az általa kreált eszményképek segítségével akartak uralkodni a szerbek felett, elrabolni kultúrájukat, írásukat, nyelvüket. Josip Broz Tito szintén a szerbellenes összeesküvés alakjává lépett elő, aki a Komintern utasításait követve nyomta el a szerb nemzetet.[27]

A többnyire elnyomott sztereotípiák, a feltámadt nemzeti ellentétek a közös állam széthullásától való félelem légkörében az új nemzeti vezérek manipulációs eszközeivé váltak. Az összeesküvés elméleteket felváltotta a nyílt ellenségeskedés gyakorlata. A második világháború továbbélő, feldolgozatlan családi traumái és a politikai manipuláció együttes hatására a régi ellentétek ismét valóságosak lettek. A korábbi jugoszláviai „testvérnépek” elvesztették igazi nevüket és helyette az ellenségképnek megfelelőeket kaptak, lehetőleg olyanokat, melyek félelmet és szorongást, gyűlöletet keltettek az emberekben. Így lettek a horvátok usztasák, a muzulmánok pedig törökök. A fiatalabb generációk nem rendelkeztek semmilyen élménnyel ezekkel az elnevezésekkel kapcsolatban, mégis autentikus tapasztalat érzését keltették, ami megadhatta az ellenség ártalmára tett cselekedetek legitimációját. A háborús ellenfél (a civilek is) elveszítette emberi arculatát, nem csupán legyőzni kellett, hanem megalázni, elpusztítani.[28]

 

A vezér

 

Szerbia múltja teljességgel nélkülözi a demokratikus normák létét, sem társadalmi beágyazottsággal, sem történelmi hagyományokkal nem rendelkezett ilyen téren. Az Oszmán Birodalom alóli felszabadulástól kezdve Szerbia folyamatosan növelte területeit és multietnikus társadalommá vált, ez azonban nem ellensúlyozhatta a belső hiányosságokat, amelyek a tekintélyelvű politikai rendszerekben és az ezzel járó társadalmi közegben, mentalitásban nyilvánultak meg. A modern szerb nemzeti öntudat így elsősorban a független nemzeti intézményekhez kötődött, ami mellett háttérbe szorult a „belső szabadság”, a polgári és szabadságjogok kifejlődése. Az ezen jogokért folytatott küzdelem, beleértve a polgári autonómiát a művészetekben, tudományban, gazdaságban, csak utólag merültek fel a szerb értelmiségben, amiben eddigre elterjedt a vélemény, hogy a polgári és a nemzeti, egymást kizáró dimenziói a politikai létezésnek. [29]

A szerb társadalom kereteit együtt alkották a „külső” keleti önkényuralom kényszerítő parancsai és a kollektív „belső” patriarchális beállítottság és szélsőségekre hajlamos mentalitás. Önazonosságából csak a szerb ortodox egyház segítségével sikerült megőriznie. A pravoszláv egyház azonban önmagában nem lehetett a felvilágosodás szerbiai elindítója. A többször üldözött, félművelt papsággal rendelkező, számos szempontból szervezetlen, és a „mennyei birodalomra” tekintő egyház nem lehetett képes a szociálisan homogén, tehát túlnyomó többségében iskolázatlan paraszt alkotta szerb társadalom felzárkóztatására. [30] A szerb nemzeti fejlődésből nemcsak a nyugati felvilágosodás vívmányai maradtak ki, hanem nagyobb részt az ezekre való törekvés is. A szerbiai társadalom nem a belső szabadság biztosítását várta vezetőitől, hanem azt hogy azok erős kézzel biztosítsák Szerbia állami függetlenségét és erejét.

A toposz szerint a vezér a nemzet megmentője, aki egy személyben ismeri népe érdekét és a legnagyobb bajból kivezető utat. A Jugoszláv felbomlással párhuzamosan, Milošević színre lépésével a szerbség tőle, az új vezértől várta sorsának jobbra fordulását. Legitimitása erőt sugárzó fellépéséből és a nemzet érdekeinek hangoztatásából fakadt, ami helyettesítette a valós jogállami intézmények létét.  Felruházták a nemzet atyjának kizárólagos szerepével, akinek feladata a megfelelő személyek kijelölése politikai és katonai akaratának végrehajtásához. [31] Hasonló modell érvényesült a társadalom alacsonyabb szintjein is. Tekintélyes kultusza alakult ki Zeljko Ražnatović „Arkan”-nak, a hírhedt szabadcsapat parancsnoknak és bűnözőnek, Ljubo Zemunac maffiavezérnek, vagy Dafina Milanović szerb bankvezérnek, aki az állam hallgatólagos beleegyezésével piramisrendszer működtetésével kicsalta a lakosság pénzkészletét, és sokan másoknak is, köztük népszerű énekeseknek, sportolóknak.[32]

 

A harcos

 

A szerb harcos tradíció mélyre nyúlik vissza a történelemben. Egyfelől általánosnak tekinthető a Balkánon, ahol a fegyveres ellenállókat mindig is mítoszok vették körül, másfelől a szerb nemzet kollektív emlékezetének egyik kiemelten fontos eleme a háború, ami nemcsak egy mítosz, hanem az életmód része is.[33] A kommunista Jugoszláviában hivatalos szintre emelték a partizánok kultuszát, amivel a második világháború rendkívül véres tapasztalatainak, így a harcosokhoz kötődő hagyományok túlélését is biztosították. A délszláv háborúk alatt az addig hivatalos partizán kultusz kiegészült a fegyveres ellenállás „nemzetibb” elemeivel és jelképeivel, újra megjelentek a csetnik jellegű mozgalmak és alakulatok.

I. Lipót osztrák császár 1690-ben kiváltságokat adományozott a szerb határőröknek, (granicari), akik így kollektív nemességet nyertek, és vele teljes vallási-kulturális és területi autonómiát, önkormányzatiságot élveztek. Adót nem fizettek és kivonták őket a megyei és a katolikus joghatóság alól, ami számos konfliktushoz vezetett az őslakos magyarokkal és horvátokkal. A szerb határőrök ezentúl szinte államot alkottak az államban. Amikor Mária Terézia és II. József uralkodása alatt csökkentették a határőrvidék területi kiterjedtségét, és visszaállították a megyei önkormányzati rendszert Kelet-Szlavóniában, Bácskában és a Bánságban, alkalmazkodás helyett sok család inkább átköltözött a megmaradt határőrvidékre, vagy távozott Oroszországba kiváltságaik és életformájuk megőrzésének reményében. Délnyugat-Horvátországban, ahol sokáig fennmaradt a határőrvidéki rendszer, Jugoszlávia bomlásának idejében is érzékelhető volt ez a jelenség. Hasonló mentalitást vallottak magukénak a két világháború után Szlavónia, Bácska és a Bánság gazdag termőföldjeire délről betelepített jövevények. Harcosoknak tekintették magukat, a környezetükben vagy velük együtt élő más etnikumokat és más mentalitással rendelkezőket nem értették meg.[34]

A második világháború után meglepően sok volt partizán és velük együtt családjak élvezték az új rendszer előnyeit. Döntő többségükben boszniai, horvátországi, és montenegrói szerbek alkották ezt a réteget. Velük töltötték fel az állam- és pártapparátust, a fontos gazdasági pozíciókat, valamint a fegyveres erők posztjait. Sokszor egyszerűen beköltöztették őket a háború alatt vagy után elüldözött kisebbségek házaiba. A partizánok érdemei után járó előnyök, beleértve a háborús nyugdíjat is, örökíthetőek voltak. A ’80-as években a 22 millió lakosú Jugoszláviában egy millióan kaptak különlegesen magas háborús nyugdíjat, egész vidékek voltak, amelyek ezekből a juttatásokból éltek, például a már említett Délnyugat-Horvátország. A jobb állások, egyetemek szinte csak azok számára voltak nyitottak, akik ilyen partizán családból származtak, vagy legalábbis párttagok voltak. Ők váltak a kommunista rendszer legfőbb támogatóivá és fenntartóivá, az ő segítségükkel tudta a volt pártelit megőriznie hatalmát Szerbiában Jugoszlávia bomlásának idején. Amikor a függetlenségüket deklaráló tagköztársaságtól nem várhatták ezek a partizán családok a juttatások, előnyök fenntartását, fegyverhez nyúltak. Mentalitásuk része, hogy szerb nem élhet kisebbségi sorban, vagyis minden szerblakta terület Szerbia része kell, hogy legyen. [35]

Nebojša Popov tanulmányában[36] egy szerb harcos fejezi ki a harcos életforma előnyeit, bepillantást engedve mentalitásukba. A háború legalizálja a fegyverviselést, és a harcos hagyományok szerint csak a felfegyverzett ember szabad. A háború megszünteti a kisember függését a mindennapi gyári és egyéb munkától, amit a „nemes lelkű” ember természetesen gyűlöl. A háborúban a harcos egy archaikusabb életformába lép át „ahol az egy vérhez tartozó tartozók közösségének szerves tagja lehet, oda mehet, ahová akar, és azt csinálhat, amit akar”. Arday Lajos szerint az szerbség egyik tragédiája, hogy a hidegháború után nincs szükség a szerb harcosokra, akik nem találták a helyüket az új világrendben.[37] A délszláv háborúk nekik megfelelő teret biztosítottak hagyományos életmódjukhoz.

A JNA (Jugoslavija Narodna Armija), a Jugoszláv Néphadsereg a „testvériség-egység” ideológiai alapjára épült, mely szerint minden délszláv nemzet egyformán vette ki a részét a megszállók elleni harcból. Ez a mítosz, mellyel szemben a szerbek joggal érezhették, hogy ők áldoztak legtöbbet a németek legyőzéséért, az általános nacionalizálódás áldozata lett. A „testvériség-egység” eszméje és a kommunizmus ideológiája lekopott a közös hadseregről, melynek tisztikarára amúgy is jellemző volt a szerb túlsúly, és a helyét pedig átvette a szerb-montenegrói heroikus katonai tradíciói, miközben a partizán hagyományok továbbra is fellelhetőek maradtak.[38]

 

Koszovó – mítosz és trauma

 

A tudomány a szerb nacionalizmus újra megerősödésének okait kutatva számos választ próbált adni. A gazdasági feszültségek, a jugoszláv állami rendszer bomlása mind hozzájárultak a folyamat megindulásához. A legnagyobb trauma és az események kirobbantója azonban a Koszovó-probléma megoldhatatlansága volt. Koszovó a szerb nemzeti mitológia sarokköve. Sorsdöntő történelmi tapasztalatok és kapcsolódó kollektív érzelmek tere: a szerb államiság bölcsője, a rigómezei vereség és számos más esemény helyszíne.

Koszovó Jugoszlávia létrehozása óta állandó feszültséget generált. A ’60-as évektől az albánok demográfiai fejlődésüknek köszönhetően, a szerbek és horvátok mögött, Jugoszlávia harmadik legnagyobb nemzetévé nőtték ki magukat. A hetvenes években még etnikailag kevert Koszovó a ’80-as évek végére teljes mértékben homogenizálódott.[39] A folyamatban közrejátszott a koszovói szerbek folyamatos elvándorlása, amihez a rossz gazdasági helyzet mellett az albán többség heves nacionalizmusa is hozzájárult. A SANU felmérései szerint, az elvándorlók 71% a „rossz viszonyok” miatt távozott lakhelyéről. Leggyakrabban „közvetlen verbális nyomásgyakorlásra”, anyagi kárra, egynegyedük esetében fizikai erőszakra hivatkoznak az albán többség részéről.[40] A koszovói szerbeket ért valós vagy vélt sérelmeket a sajtó szétterítette a szerbiai társadalom tudatában, miközben középpontba került – az usztasa haláltáborok mellett – a koszovói albánok által a második világháború alatt a szerbek rovására elkövetett atrocitásainak a témája is.[41]

Az „albánkérdés”, vagyis a mélyszegény albánság hatalmas számbeli növekedése, nyomasztó teherként nehezedett a szerb közvéleményre. Önvédelmi mechanizmusként a szerbség a nacionalizmushoz nyúlt.[42] Milošević a ’80-as évek végén kibontakozó népszerűségét annak köszönhette, hogy sikerült tematizálnia a Koszovó-problémát és magát a probléma egyetlen lehetséges megoldójaként interpretálni. Ekkor születtek meg azok a politikai jelszavak (Ne damo Kosovo – nem adjuk Koszovót, Kosovo je Srbija – Koszovó az Szerbia), amelyek a Milošević-rezsim egyik fő célkitűzését takarták, és amelyek a mai napig a szerb demonstrációk állandó kísérői. [43]

 

Ahol szerb sírok domborulnak…

 

Szerbia a délszláv háborúk során a történeti és etnikai elvekre hivatkozva fogalmazta meg területi követeléseit, kiegészítve ezeket gazdasági-stratégiai megfontolásokkal. Az etnikai elv szerint, annak a területnek, ahol szerbek élnek, Szerbiához kell tartoznia. A szerb többség által lakott területek azonban se nem határosak feltétlenül Szerbiával, sem egymással, gazdaságilag nem életképesek önmagukban, mivel a nagyobb városok szinte mindenhol multietnikus lakossággal rendelkeztek. A követelt területek gazdasági életképességének, Szerbiával való összeköttetésének biztosításához, nagy nem szerbek által lakott terület megszállására volt szükség. Ezért került a háborúban Bosznia 70, Horvátország 30 százaléka szerb megszállás alá, holott előbbiben az 1991-es adatok alapján 33-35, utóbbiban csupán 11-13 százalék a szerb lakosság aránya. Koszovó esetében a szerb követeléseket, az etnikai elv használhatatlansága (90%-os albán többség) miatt történeti alapra helyezték: Koszovó a szerb nemzet bölcsője és mindig Szerbia részét képezte. [44]

A szerb háborús vezetés azonban mégis első sorban az etnikai elv érvényesülésében bízott, ezért tervszerűen törekedett a Szerbián kívüli szerb megszállás alatt lévő multietnikus területek homogenizálására. Szerepet játszhatott ebben az is, hogy a szerb nacionalizmusnak van egy erős territoriális komponense is, vagyis a szerb történelmet, nemcsak mint egységes folyamatot fogja fel, de egységes területet is rendel hozzá. Az etnikai homogenizálás pedig legitimálja ezeknek a területeknek a meghódítását.[45] A homogenizálás eszköze az etnikai tisztogatás. Ennek során az egyik etnikumhoz tartozó fegyveres alakulatok gyilkosságokkal, erőszakos megfélemlítéssel menekülésre ösztönzi, vagy saját maga telepíti ki az adott terület más etnikumú lakosságát. Több estben az elüldözés helyett koncentrációs táborokba szállítják a helyi lakosság egy részét, többnyire férfiakat. Az etnikai tisztogatás legsúlyosabb formájában már átcsap genocídiumba, mint ahogy Srebrenica esetében történt 1995 júliusában. A kelet-boszniai városban 8-9 ezer muzulmánt, döntő többségükben férfit és fiút lőttek agyon pár nap alatt a boszniai szerb hadsereg különítményei.

Konsztantyin Nyikiforov tanulmányában[46] rámutatott, hogy az etnikai tisztogatások valójában a Balkán történelmi folyamatainak szerves részét képezik. A montenegróiak a 18. század elején teljesen kiirtották a beköltözött törököket, és az eltörökösödött helyieket. Az 1804-es első oszmán ellenes szerb felkeléstől kezdve a függetlenségi harc összefonódott a török lakosság teljes és erőszakos elüldözésével a „minél kevesebb török, annál szabadabb Szerbia” jelmondata alapján. A modernkori szerb államnak tehát már a megszületését is etnikai atrocitások, tömeges elüldözések kísérték. Nyikiforov szerint történelmi szempontból az etnikai tisztogatások „fontos mechanizmust” jelentettek a szabadságért harcoló függetlenségi mozgalmaknak, hiszen az 1912-13-as balkán háború alatt az oszmán hatalom és a török lakosság kiszorítása a félszigetről együtt történt meg. A homogén nemzetállamok kialakításért való törekvés folyamatába illeszkednek bele a délszláv krízis eseményei is, amelyek során ugyanazokat az eszközöket alkalmazták a háborús felek, mint a korábbi balkáni háborúkban.

Bosznia-Hercegovina területén a szerbek kezdte, de a horvátok és muzulmánok által is elkövetett etnikai tisztogatások a 4,5 milliós lakosság felét kényszerítették lakóhelyük elhagyására. [47] Az eredmény megdöbbentő: a daytoni rendezés szilárd etnikai tömböket talált Boszniában, a háború előtti kevert etnikumú területek helyett. Az etnikai tisztogatások teljesen lerombolták a különböző nemzetek együttélésének erkölcsi alapjait. A daytoni békeszerződés pedig azzal, hogy a Bosznia-Hercegovinát alkotó két entitás, a Bosznia-Hercegovinai Föderáció és a Szerb Köztársaság határait a polgárháború által kialakított etnikai tömbök alapján húzta meg, gyakorlatilag helyben hagyta az etnikai tisztogatások eredményeit.

 

Összegzés helyett…

 

A nacionalizmus mitológiájában mindenkinek és mindennek helye van. Szélsőséges esetben determinált valóságot hozz létre, ahol a dolgok nem megtörténnek, hanem beteljesülnek. Az egyén felmentődik a szabad döntés súlya alól, a mérlegelés kötelessége eltűnik. Tóth Péter Pál dokumentumfilmjében (Magyarok a balkáni háborúban 1991-1997) egy a szerb oldalra besorozott délvidéki magyar katona mondja el, hogyan dobott be gránátot egy olyan pincébe, ahonnan gyereksírást hallott. Úgy érezhette nincs választása, a háborús szituáció döntött helyette.

Amikor a szerb társadalom a nacionalizmust, a komoly hagyományokkal rendelkező nagy-szerb álmot hívta segítségül a jugoszláv bomlás zűrzavarában, önmagától vonta meg a szabad választás további lehetőségét. Önmagától és azoktól is, akik ugyan kívül estek a szerb nemzeten, de nem akartak, vagy nem menekülhettek annak földrajzi és társadalmi kereteiből.

 

Bibliográfia

 

Arday Lajos: Reformok és kudarcok: Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett (Books in Print, Budapest, 2002)

Bjelajac, Mile: The Military and Yugoslav unity In: Yugoslavism: Histories of a failed idea 1918-1992 (Hurst & Co., London, 2003)

Blagojević, Marina: A szerbek elvándorlása Koszovóból: Trauma és/vagy katarzis In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Bolčić, Silvano: A „nacionalizált” társadalom jellemzői In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002).

Bugarski, Ranko: A politikai beszéd mitologizálása In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Calic, Marie-Janine: A bosznia-hercegovinai etnikai konfliktusok szerkezeti elemzése = Regio 1994. 5. évf. 4. sz.

N. Cvetković, Vladimir: A modern Szerbia: a nemzeti identitás keresése In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Dobos Edgár: Etnicizált kategóriák és helyi valóságok: a közösségi határvonalak újrarajzolása Koszovóban = Regio 2008. 19. évf. 2. sz.

Gojković, Drinka: Trauma katarzis nélkül In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (Aula, Budapest, 1999)

Juhász József: Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában http://www1.freeweb.hu/eszmelet/52/juhasz52.html (2010.április 7.)

Korhecz Tamás: Gondolatok, melyek lángra lobbantották a Balkánt = Pro Minoritate, 1999/tél

Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél

Nyikiforov, Konsztantyin: Az etnikai tisztogatás mint az új államok létrehozásának mechanizmusa a volt Jugoszlávia területén az 1990-es években In: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után (L’Harmattan, Budapest, 2009)

Popov, Nebojša: Traumatology of the Party State In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000)

Pupovac, Milorad: Szerbnek lenni: egyes szám első személy = Híd 2001/6. június

Radić, Radmila: The church and the ’Serbian Question’ In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000)

Silber, Laura – Little, Allan: Jugoszlávia halála (Zrínyi, Budapest, 1996)

Sreten Vujović: Viszolygás a várostól In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Szilágyi Imre: Szerbia viszonya a Koszovó problémához = Regio 2008. 19. évf. 2. sz.


[1] Juhász József: Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában http://www1.freeweb.hu/eszmelet/52/juhasz52.html (2010.április 7.)

[2] Korhecz Tamás: Gondolatok, melyek lángra lobbantották a Balkánt = Pro Minoritate, 1999/tél p.108.

[3] „Az utóbbi 20 évben Koszovót és Metohiát körülbelül 200 000 szerb hagyta el. Az otthon maradt szerbek maradéka […] minden hír szerint, az erőszak, a fizikai, morális és pszichikai elnyomás terhe alatt a végső exodusra is felkészült. Ha a dolgok továbbra sem változnak meg […] az “etnikailag tiszta” Koszovó, a nagyalbán rasszisták egyértelműen kitűzött célja teljességgel megvalósul.” Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél p.114.

[4] „A horvátországi szerb nép egy fondorlatos és hatásos asszimilációs politikai áldozata. E politikának része az az intézkedés, amely Horvátországban betiltott minden szerb egyesületet és a kulturális intézmények működését […] valamint rákényszerített egy más nép nevét hordozó (horvát) hivatalos nyelvet.” Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél p.115.

[5] „A vereség gyökerei a Komintern ideológiájában és a JKP háború előtti nemzeti politikájában rejlenek. Ebbe a politikába beépült a szerb nép mint “elnyomó nép” elleni revansizmus […]”  Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél p.118.

[6] Silber, Laura-Little, Allan: Jugoszlávia halála (Zrínyi, Budapest, 1996) p.35-36.

[7] Korhecz Tamás: i.m. p.110.

[8] „A második világháború folyamán történt tragikus nemzeti összetűzések után úgy tűnt, hogy a nacionalizmus szelleme lanyhult, és a teljes kihalás felé haladt. Ez a benyomás azonban hamisnak bizonyult, nem tartott soká, a nacionalizmus megkezdte felemelkedését, hogy később elburjánzásának intézményes feltételeit minden alkotmányos változással tökéletesítse. A nacionalizmust felülről irányították, a legfontosabb kezdeményezői politikai személyiségek voltak. A többdimenziós válság alapvető oka az eszmei vereségben keresendő és található meg, abban, melyet a nacionalizmus mért a szocializmusra. Minden dezintegrációs folyamat, mely a jugoszláv társadalmat a tönk szélére sodorta annak értékrendszerével egyetemben, ennek a vereségnek a következménye.” Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél p.118

[9] Juhász József: Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában http://www1.freeweb.hu/eszmelet/52/juhasz52.html (2010.április 7.)

[10] Uo.

[11] „A szerb nemzetre rákényszerítették a történelmi bűntudat érzését, egyedül a szerbek nem oldották meg nemzeti kérdésüket, és államot sem kaptak a többi nemzettel ellentétben. Emiatt elsősorban és alapvetően arra van szükség, hogy a szerb nép válláról levegyék a történelmi bűntudat terhét, hogy hivatalos cáfolatot kapjon azon állítás, miszerint a két háború között kiváltságos gazdasági helyzetet élvezett, hogy ne tagadják le felszabadító történelmét és hozzájárulását Jugoszlávia létrejöttéhez.” Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél  p.118

[12] N. Cvetković, Vladimir: A modern Szerbia: a nemzeti identitás keresése In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p.54

[13] Ratko Mladić nyilatkozata a Borba újságnak (1993): „Ebben a háborúban darabokra tört bennem a jugoszláv nemzetiség és a kommunista, s én lettem a legnagyobb szerb.” Ld: Sreten Vujović: Viszolygás a várostól In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p. 261.

[14]„Szörnyű árat kell fizetnünk. De nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy csodálatosan érzem magam, mert szerb vagyok. Mintha valamilyen arisztokrata érdemrenddel tüntettek volna ki” – egy szerb újságíró nyilatkozata Paléban.

[15] Bugarski, Ranko: A politikai beszéd mitologizálása In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p. 142-144.

[16] Pupovac, Milorad: Szerbnek lenni: egyes szám első személy = Híd 2001/6. június p.675-676

[17] Bugarski, Ranko: i.m. p.149-151.

[18] Bolčić, Silvano: A „nacionalizált” társadalom jellemzői In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002). p. 69.

[19] A torzult jogi érzéknek számos példáját sorolja fel Bugarski tanulmánya. Az egyik szerb félkatonai osztag parancsnoka kijelentette, hogy a szerb, mint „mennyei nép” nem lehet felelős semmi rosszért, ezért számukra minden megengedett, amit megtesznek és azért előre bocsánatot is nyernek. Bosznia Hercegovina szerb értelmiségeinek kongresszusa még a harcok kitörése előtt felhívta rá a figyelmet, hogy a régi európai állam feldarabolása háborút okozhat, de mindezért a szerbeket semmi felelősség nem terheli. Meglepő annak a belgrádi szociológusnak a véleménye is, aki szerint „a jugoszláviai háborúért a szerbek nem felelősek. Nem felelősek azokért a bűncselekményekért sem, amelyeket ők követtek el a muzulmánok ellen.” A háborúval járó pusztítás cinikus tagadása, és egyben az amúgy is igazságosnak tartott küzdelem „emberséges” vonásának kiemelése a boszniai szerb kormány egyik tisztviselőjének nyilatkozata, mely szerint muzulmán települések lövetésénél ügyelnek arra, hogy a házak gyorsan kijavíthatóak legyenek. Bugarski, Ranko i.m. p.45. Az önfelmentő mechanizmus állami szinten működött. Az emberiség és nemzetközi jog elleni bűntettekre vonatkozó adatokat gyűjtő állami bizottság elnöke felháborodottan képtelen vádaskodásnak nevezte az újságírói kérdést az esetleges szerb háborús bűnökről, és azt hangsúlyozta, hogy a szerbek minden kétséget kizárólag a háború áldozatai, a felelősei pedig a horvátok és muzulmánok. Uo. p.145.

[20] Ld. Gojković, Drinka: Trauma katarzis nélkül In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p.178-205.

[21] Bozidar Mijać szerb teológus véleménye szerint, az adott körülmények közt a béke csakis gonosz lehet, míg a háború a jó. Isten ebben a háborúban azok oldalára áll, akik védik saját lelküket, vallásukat és földjüket, azokkal szemben, akik el akarják venni a mártír szerbek földjét és elpusztítani a vallásukat. Radić, Radmila: The church and the ’Serbian Question’ In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000) p.264.

[22] Bugarski, Ranko i.m. p.146-147. A legradikálisabb kijelentés azonban Biljana Plavšić, a boszniai szerb köztársaság Karadžić lemondtatása utáni vezetőjének nevéhez fűződik: „Tizenkét millió szerb él, ha most el is esik mondjuk 5-6 millió, még mindig marad elegendő.”

[23] Bugarski, Ranko: i.m. p.148.

[24] Pupovac, Milorad: i.m. p. 679-680. Az egyik általános elterjedt elmélet szerint a Komintern ráerőszakolta a szerbekre a jugoszlávizmust és a kommunizmust, szándékosan elnyomva a szerb nemzeti öntudatot, és olyan államot kényszerített rájuk, ami csak a szerbeknek nem volt előnyös. A Vatikán pedig összeesküvést szőtt a pravoszláv szerbek és Jugoszlávia ellen, uszítva a katolikus horvátokat a háború kirobbantására. Majd Németországot és az USA-t vádolták szerbellenes machinációkkal.

[25] Bugarski, Ranko: i.m. p.151.

[26] Vuk Stefanović Karadžić (1787-1864) híres szerb filológus, nyelvújító. A szerb népköltészet gyűjtője, kultúrájának kutatója és Európa szerte elismert közvetítője.  A  što dialektusra alapozva, a cirill ábécé használatával Karadžić alkotta meg a modern szerb irodalmi nyelvet.

[27] Milorad, Pupovac i.m. p. 680.

[28] Milorad, Pupovac i.m. p.680-681.

[29] N. Cvetković, Vladimir: i.m. p.53..

[30] U.o. p.54.

[31] Bugarski, Ranko: i.m. p.152.

[32] Uo. p.153.

[33] Popov, Nebojša: Traumatology of the Party State In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000) p.81.

[34] Arday Lajos: Reformok és kudarcok: Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett (Books in Print, Budapest, 2002) p.275.

[35] U.o. p. 278-279.

[36] Popov, Nebojša: i.m. p. 87.

[37] Arday Lajos: i.m. p. 280.

[38] Bjelajac, Mile: The Military and Yugoslav unity In: Yugoslavism: Histories of a failed idea 1918-1992 (Hurst & Co., London, 2003) p.208-221.

[39] Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (Aula, Budapest, 1999) p.192-193.

[40] Blagojević, Marina: A szerbek elvándorlása Koszovóból: Trauma és/vagy katarzis In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p.127.

[41] Dobos Edgár: Etnicizált kategóriák és helyi valóságok: a közösségi határvonalak újrarajzolása Koszovóban = Regio 2008. 19. évf. 2. sz. p.59-60.

[42] Arday Lajos: i.m. p.279-293.

[43] Szilágyi Imre: Szerbia viszonya a Koszovó problémához = Regio 2008. 19. évf. 2. sz. p.5.

[44] Arday Lajos: i.m. p.285.

[45] Calic, Marie-Janine: A bosznia-hercegovinai etnikai konfliktusok szerkezeti elemzése = Regio 1994. 5. évf. 4. sz. p.41.

[46] Nyikiforov, Konsztantyin: Az etnikai tisztogatás mint az új államok létrehozásának mechanizmusa a volt Jugoszlávia területén az 1990-es években In: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után (L’Harmattan, Budapest, 2009) p. 103-113.

[47] Nyikiforov, Konsztantyin i.m. p. 104.

Csatlakozás vagy a nulladik szeminárium

Bánki Évának

 

Akárha népmesét hagynának magára hősei, úgy szalad ki két gyerek az ódon épületből az udvarra; kezüket szerelmesek módjára kulcsolva a másikéba találnak rá közös lendületük még egyetlennek vélhető céljára: „döntsük föl az itatót!” – mégsem csalódnak, hogy tervük ellobban a tonnás kővályúhoz közeledve, és lelassítva előtte csapodnak az oldalához meg sem rezdítve vizét. Még csak nem is szusszannak. A fiúcska az itató friss, hűvös tükrére hajol, és szájon cuppantja képmását: ekként példázva, hogyan is kellene őt szeretni.

Abból, hogy tette ötlet nélküli és hirtelen, látszik, sokszor elpróbálta már. „Pfuj!” – mutat a lány a felszínen haldokló néhány rovarra –, „milyen undorító!” „Te nem bírsz ilyet!” – tereli tovább a fiú bizalmatlanul, de a lányka olyan magától értetődően és figyelmetlenül csókol a fiú ajkára, ahogyan fenekéig érő, tejfölszőke haját szokta fésülni reggelente. Kigyullad a legényke arca, mintha épp az imént képelték volna fel, bizonyára azért, amire most készül. Sebtében egy hatalmas, éppen vizet szürcsölő lóböglyöt köt el az itató partjáról és nagy gyakorlattal, ügyesen ülve meg azt ujjai hegyével, a kövér potroh végén tornázó fullánkot elsőre a lányka összevont szemöldöke felé, majd a Napnak mutatja… Vigyorogva ér az istálló kapujába, hogy mindjárt egy hírhedt mén farára nyomja a bősz bogarat. „Vigyázz, még agyonrúgnak, az istenfáját!” – kurjantja el magát a kemencéje mögül idejében kigyanító pékmester, és markából önkéntelenül hint lisztet a gyerekek felé, mintha így vehetné le a rontást a fiú nyilvánvaló és tragikus szándékáról. „Hagyja csak, Zsákk! Figyeltem őket!” – hangzik, fátylasan lebbenve elő a szólítás és termetre tündér, fiatal lány jelenik meg a kisfiú közvetlen közelében. Oroszos orcáján a jellegzetesen szláv szenvedély minduntalan, ám változó erejű pírja. Szeme pedig túlságosan is, tehát pontosan mélységes kék, amely a hajóhadakat rendeltetésükkel, azok vezéreit pedig becsvágyukkal együtt szokta elnyelni nyomtalanul, akár a tenger az Athosznál. Ez a mélység a pírral együtt emlékezetesen színesedik föl mindenkori hátteréről, most épp a szerencsétlen pékmester tekintetébe sütve billogát. Kézen fogva vezeti el a gyerekeket a lány abban az állandó elragadtatásában, amelyet valamiféle zene, talán egy hegedű kísérhet belül, okot adva formás, különös, bármikor táncra fogható lépteire. Nem korholja a kisfiút, nem bünteti, pontosan úgy, miként arra az árvaság tanította.

 

„Elég is!” – így érzi, mégsem mondaná ki soha Laudine, és a mélységre, a pírra és gyermektelenségére egyszerre gondolva hajtja beljebb toronyszobájának ablaktábláit. Jól lakott mára a képzelete, amit ugyan utolsó árnyalatig elszív majd reggelre, kifakít a siváran élősködő valóság; mindenestre holnapig kitart, így remél. Mivel minden nap, most is eszébe jut a forrás, és ma rajta kapja magát sorsának metaforáján: mintha az ő élete is annak vizével száradt volna ki. Yvain jut eszébe ismét, annak egyszerű, lovagiatlan halála és izzó páncélja, sisakja a halotti máglyán. És a zokogó barát, a hű Gauvain a lángok előtt, amint rózsafüzérként morzsolja a rátestált, a nyakláncára fűzött oroszlánfogakat; markából még a tor alatt is csepegett a vér, ily erősen szorította. Amint ezt elgondolja, egész múltja kigyullad már, oly visszavonhatatlanul, akár a tarló, csupán egyetlen esztendő áll káprázattalanul, mégis körülragyogva e tűztől, életének leghosszabb esztendeje, amely volt kétségé, volt reményé, de leginkább mégis az övé volt. „Ó, legalább te, Lunete, édes kis Jágóm, izgága boszorkám, ha élnél – sóhajtja el magát –, de téged is elszólít vala az Úr!”

 

Azt, hogy életét, valamiféle elrendelt, felettes elvként, mint mások számára a vágyaik vagy a rosszindulatuk, számára Lunete rendezte, úgy fogta föl, hogy Lunete mindig úgy tervezte és szervezte az ő boldogságát, hogy nem hagyott azon kijáratot, mintegy abba falazva őt. A valóság azonban az, hogy szobalánya része volt, akár egy megelevenedő hajlama Laudine-nek, ő hordozva és juttatva érvényre Laudine életében a romantikust, megóvva úrnői büszkeségét a nyilvánvaló öncsalástól, azonban lelkiismeretét mégsem, mivel mindent az ő hallgatólagos cinkosságával tett érte szolgálója, így is tudták ezt mindketten, amíg Lunete élt. Egyszerre volt ez a cserfes teremtés belülről a végzet, és kívülről az életének legkisebb gondjával is kapcsolatot teremtő hűség. Ha Laudine étel, Lunete volt benne a só. „Szólj Lilinek, jöjjön föl – vágja a cselédhez szavait – és a kézimunkáját is hozza!” Laudine szereti Lilit, bár úgy viselkedik, mintha csak kedvelné, érzelmeinek áradását idejében apasztja el mindig, egy csepp sem csordult el soha; azonban a lány esti fölolvasását és az azt követő, gyakran virrasztásba húzódó közös hímzést semmiért nem adná. Maga alá tipegve már a csigalépcső valahány fokát, érkezik a húsz év forma lány, mint bárhová, most is idejében. Kettőt koppant az ajtón, finomat, és a szobába lép a mélység, a pír. E pillanatért rajong Laudine leginkább, és ezért, hogy napjában, akár több ürüggyel is magához rendeli a lányt, mert annak megjelenése, akár egy szemhatárra érkező tájékozódási pont, újra és újrarendezi körülötte a teret, át a szobát, ahogy elmozdul benne a lány; a vén karosszék, pedig nem unottan kopott, ha ráültetheti. Lili azonban arról, hogy jelenléte földíszíthet egy szobát, sőt, valamiféle teret változtathat át, mit sem tud. Kiejtését szépen, jól formálva köszönti az öregasszonyt. Szereti e nyelvet, a franciát, és annak, számára kedves szavait úgy forgatja szájában, mint friss gyümölcsöt, vagy még inkább, ahogy az első csók élményét szokás; és ezek a szavak mind egy-egy jelentős olvasmányába, szerelmes versbe vagy éppen lovagregénybe rohannak vele, amint kimondja őket. Laudine-nel való csevegései közben is gyakran talál magára egy homályos tekintetű férfiú ölén, miközben az vallomásával borítja el. Így él hát benne a nyelv, folyton annak irodalmába hatolva, amikor beszéli. Egyenes tartását őrizve ül le az öregasszonnyal szemben; gömbölyű, magas homlokára oldalvást fésülte rá frufruját, mintha ábrázatát óvni lehetne a tökéletesség gyanújától.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info