A kocka felszíne

Bodó Viktor Kockavetőjéről

Luke Rhinehart-nak megvan mindene. Gyönyörű feleség, szerető család, jól fizető pszichiáteri állás tele kihívásokkal, barátok, egzisztenciális jólét. Ami azt illeti, Luke Rhinehart mégsem elégedett. Élete hazugság és unalom. Házasélete monoton aktus a tévé előtt, gyerekei állandó üvöltésükkel dühítik, munkáját nevetségesnek és kisszerűnek találja, barátja a karrierista vetélytárs, csak saját hangját hallja. Luke Rhinehart meg akar halni. A kiszállás az életből azonban olyan nagy döntést igényel, melyet a Luke Rhinehart-hoz hasonló kis emberek képtelenek meghozni…

Bodó Viktor rendezése éppen olyan, mint Luke élete: klisék és konvenciók tömege. Az előadás intertextusok rengetegét rejti magában, hogy az így kialakult káoszból közös kulturális hátterünk segítségével kiválogassuk, felismerjük az egyes utalásokat. Ezek leginkább humorforrásként szolgálnak, nem nagy feladványok, nem is akarnak azok lenni. Az előadásban az Oidipusz király, a Star Wars vagy a Hair-ből a Vízöntő dalának felismerése nem igényel óriási agymunkát, a felismerés maga azonban sikerélményt válthat ki a nézőből.

Luke Rhinehart kérdése is egy közhely: mi a sors? Választás vagy kényszer? Luke úgy érzi, hogy a társadalom falakkal vette körül őt, amiket képtelenség áttörni a józan ész zászlaja alatt. A Szputnyik terének minimalizmusa jól meg is mutatja Luke bezártságát: négy fal, elfüggönyözött ablakok, egy ajtó, e mögül az ajtó mögül jön mindenki, e mögé az ajtó mögé tűnik el mindenki, egy kiút van: beállni a sorba. Luke éppen e falak léte miatt képtelen radikális döntéseket hozni. Ekkor jelenik meg az ágyékkötős, kövér isten, akiről nem tudjuk kicsoda, hiszen ő is csak egy klisé: folyamatos hullámzó mozgás, kifordított tenyerek, mély hang, lassú beszéd. Egy európai szemmel távol-keletinek tűnő massza, hamis és sztereotip, de nem is akar más lenni. Tőle kapja Luke a kockát, mely megváltoztatja életét. A kocka istenprotézis, a radikális döntéseket ezentúl ő hozza a főszereplő életébe: dönt kegyelemről, erőszakról, életről és halálról, életre hívja a tudattalant, azt a rengeteg  elfojtást, amit Luke – mint pszichiáter – nagyon is jól ismer. Álomképszerű jelenetek váltják egymást a színpadon, az őrület keveredik a valósággal, mindenki szörnyeteggé változik. Luke dobásai egyre sűrűsödnek, és mikor a kocka már teljesen átvette az uralmat az élete fölött, újra megjelenik a torz istenség, hogy visszakövetelje a kockát. Főszereplőnk értetlenül áll a szeszélyes isten döntése előtt. „Sodródj az árral, baszod!”- kapja jó tanács gyanánt, hiszen mit érdekel az egy istent, hogy ha valaki kilépett az ajtón, már hiába próbál rajta visszamenni, mert a kulcs esetleg belül maradt. Ha volt bármi értelme Luke Rheinhart meghurcoltatásának, akkor az a felismerés volt csupán, azok a pillanatok, amikor az ember lehetőséget kap arra, hogy kívülről tekintsen saját életére, és levonja a konzekvenciát: az egésznek semmi értelme sincsen. Ám a kockát már nem birtokolhatja többé, és anélkül nem ér a játék, nincs más esély, újra be kell állni a sorba. Ami Luke későbbi sorsát illeti, valószínűleg orvosi szobából az ápoltak kórtermébe kerül, de mit számít ez a Kockavető világában, ahol mindenki bolond, hogy ki a doktor és ki a páciens, azt a vak sors szúrópróbaszerűen választja ki. Aki ebbe a térbe belép, az azonos lesz az előadás világával, az előadás világa pedig nem válogat: magába szívja, hermetikusan elzárja a külvilágtól a szereplőt, a színészt, a nézőt egyaránt. Távozni csak egy irányba, csak az előadás végén lehet, és csakis akkor, ha nyitva van az ajtó.

Szereplők: Fábián Gábor, Gyabronka József, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Molnár Gusztáv, Pető Kata, Szabó Zoltán, Székely Rozália, Terhes Sándor, Téby Zita, Tóth Simon Ferenc

Dramaturg: Róbert Júlia, Turai Tamás

Jelmeztervező: Kovács Andrea

Zene: Keresztes Gábor

Grafika és videó: Tóth Simon Ferenc

Produkciós vezető: Tóth Péter

Rendező: Bodó Viktor

 

Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor

Bemutató időpontja: 2010. január 15.

A történelem esszencializmusáról regényekben

Az itt olvasható gondolatmenet csak apró, de szerintem fontos része egy átfogó könyvnek a történelmi regények lehetőségi feltételeiről, a beszédmód(ok) adta szabadságokról és ezek korlátairól. A munkacím egyelőre: Tört regények, és a legfontosabb részek (megfontolások) közreadásával az a célom, hogy idővel visszajelzéseket kapjak, mert ugyan „menet közben tanulunk meg járni”, de nem mindegy, hogy merrefelé megyünk.

Amikor a még nem definiált „történelmi regény” jelenségegyütteshez közeledünk, nem kerülhetjük el a viszony kérdését e regények és a legkülönfélébb történelemfilozófiák között. Miközben kétségtelen, hogy a történelmi regények túlnyomó többségének igen kevés közvetlen köze van bármiféle filozófiához, s amikor némi fonál vezet valamely történelmi regényből történelemfilozófiai meggondolások felé, nem (vagy ritkán) lehet szó „megregényesített történelemfilozófiáról” (bár több példa mellett egy számomra kedves Queneau-példáról a későbbiekben szó lesz). A leggyakrabban a szerző számára elegendő a nemzeti látószög, beéri azzal, hogy feltételezi a saját és közös (az olvasóban is meglévő) nemzettörténeti tudat meglétét, nem egyetlen és kizárólagos nemzettudatét, hanem ennek igen általános kereteinek a meglétét. E keretek közé építhető be mindaz, amit a szerző a saját kortársi jelenének el kíván mondani, közvetlenül a történeti tárgyáról, közvetetten az olvasókkal – elvileg – közös jelenről. Ám vannak szerzők, akiket nem pusztán múltbeli események, rég elhalt személyek stb. érdekelnek, hanem a történelem minéműsége, maga a történelem (ezért sokan gyakran nem gondolják kizárólagosnak és egyedül lehetségesnek a nemzeti látószöget, pontosabban e látószög számukra indifferens). Ők feltételezik, hogy az emberek és az események mögött a maga mozgásában ott rejlik a Történelem valaminő esszenciája, lényegisége.

Úgy látom, ezen a szinten éles határt von a hit a történelem lényegiségében, illetve a nem hit a történelem esszencializmusában. A nem hit abban, hogy a születésünk előtt is történő és a halálunk után is történendő történelem ily módon „túlcsap rajtunk”. A nem hit abban, hogy az idő, és ezen belül a múlt a történelem befoglalója, életidőnk pedig a múlásával és a jelenünkkel az időhöz, sorsunk és cselekvéseink, vagyis élettörténetünk révén pedig az időbe befoglalt történelemhez vagyunk láncolva, s ezért számunkra a „történelem” a legfontosabb, vagy legalábbis valami nagyon fontos. A nem hit abban, hogy az emberiségtörténetnek lenne valamilyen mozgásiránya, lenne valamilyen célja, haladna valami felé, ami eddigi alakulástörténetéből kiolvasható (Hegel egyik kedvelt hasonlatával élve a rügy már tartalmazza a később kifejlő gyümölcsöt). A nem hit abban, hogy a történelem „ítélőszék” volna; a nem hit abban, hogy ami ma (a mindenkori jelenben) zűrzavarosnak, kaotikusnak látszik, ésszerűtlennek, azt a történelem „logikája” uralja, tartozzon e logika bár Istenhez, a Gondviseléshez, az abszolút Szellemhez vagy az elvont „ember” elvont antropológiájához, az emberlény kozmikus küldetéséhez.

 

Hinni és/vagy érteni?

– Barth és Bultmann vitája –

Karl Barth (1886-1968) svájci és Rudolf Bultmann (1884-1976) német teológus a 20. századi protestáns teológia meghatározó hatású gondolkodói. Együttes bemutatásuk nem csak emiatt kézenfekvő, hanem mert életük során termékeny vitát folytattak egymással. Barth-ot az úgynevezett „dialektikus teológia” megalkotójaként, míg Bultmannt az „egzisztenciális/egzisztencialista teológia” elméletének kidolgozójaként ismerik. Mindkét gondolkodó számára az alapvető kérdést az Írás, vagyis a Biblia helyes értelmezésének módszere jelentette, ezért munkásságukat teológiai hermeneutikának tekinthetjük. Írást magyarázó módszereikben és elveikben azonban számottevő különbségek, lényegesen eltérő súlypontok találhatóak. Míg Bultmann határozottan teret enged a teológia területén a filozófiának – ez esetben Martin Heidegger egzisztencialista filozófiájáról, illetve a történelem Dilthey által kidolgozott fogalmáról van szó –, addig Barth arra figyelmeztet, hogy a filozófiától, vagy más tudományoktól kölcsönzött módszerek, elméletek talajtalanná tehetik a teológiát, vagyis eltérítik saját feladatától.

A két teológus, sokszor éles hangvételű vitáik ellenére is, mindvégig barátságban maradt, tudományos nézeteltéréseik sohasem fajultak személyes ellenségeskedéssé. Mindketten bíztak abban, hogy a másik legjobb tudása és megértése szerint a Biblia és önmagunk jobb megértésén munkálkodik, még ha a Biblia értelmezésével kapcsolatos lényeges alapfogalmakban nem is értettek egyet. Barth úgy találta, hogy Bultmann filozófiai szakszókincse nehézkessé teszi mondanivalójának megértését, továbbá hogy módszere a teológiát a filozófia szolgálójává degradálja. Bultmann pedig úgy vélte, hogy Barth magyarázatai és elmélete túlságosan intuitív, hogy állításait nem támasztja alá kellőképpen érvekkel, ezért ezek tudományos értéke megkérdőjelezhető.

Vitájuk bemutatása előtt azonban érdemes megismerkednünk a két teológus gondolkodási rendszerének alapelemeivel, a kereszténység alapértékeire vonatkozó elképzeléseikkel.

1. Karl Barth teológiai koncepciója

 

Barth főműve, a Die Kirchliche Dogmatik 1933 és 1967 között tízezer lap összterjedelemben, négy fő részben, 12 kötetben jelent meg. Ebben fejti ki a teológiáról mint tudományról, annak feladatáról, módszereiről vallott elképzeléseit, illetve ebben végzi el a Biblia és a hit számára elfogadható értelmezését.

Barth elképzelése szerint a teológia, vagyis az Istenről való beszéd az egyház funkciója. Az Istenről való beszédnek három formáját különbözteti meg:

1. Első és legtágabb formájában az Istenről való beszéd minden egyes hívő cselekvését jelenti, vagyis azt a módot, ahogyan a hívők a keresztény hit szerinti életet folytatnak. Ebben az értelemben tehát az egyház nem pusztán egy jogi intézményt jelent, hanem a hívők minden életmegnyilvánulásukra kiterjedő életével egyenlő. Tehát a nemcsak az egyháznak mint intézménynek a keretében folytatott életről van szó (pl. a templomba járásról, imádkozásról, stb.), hanem a legszemélyesebbtől a legnyilvánosabb életmegnyilvánulásokig minden életeseményről (pl. szexuális élet, politika).

2. Második és szűkebb értelemben az Istenről való beszéd a konkrét igehirdetést jelenti, tehát a prédikációt, az imádságot, a tanítást, a szegények segítését, a missziós munkát, a közösségi/gyülekezeti életvitelt.

3. Harmadik és legszűkebb értelmében az Istenről való beszéd a teológia tudományát jelenti. A teológia mint tudomány Barth számára az Istenről való beszéd helyreigazítása és kritikája. A teológia mint ilyen helyreigazító és kritikai tevékenység nem az emberi tudás és tudomány biztonságából táplálkozik, hanem Isten kegyelméből. Alapja tehát nem a tudás, mint a többi tudomány esetén, hanem a hit.

Barth szerint a teológia mint tudomány nem olyan speciális terület, amelynek tárgyához más tudományágak nem férhetnek hozzá. Mivel az isteni kinyilatkoztatás az emberi élet minden területét érinti, elvileg lehetséges lenne, hogy a filozófia, a pszichológia, a szociológia, a pedagógia, a történettudomány, vagy mindezek összesen helyettesítsék a teológia kritikai/helyreigazító tevékenységét. Ez úgy történne, hogy az emberi megnyilvánulásokat, amelyek tehát az egyházhoz tartoznak mint sajátos értelemben vett „beszédek Istenről”, az egyház alapvető lényege, vagyis Krisztus felől vennék kritika alá. Ha ez megtörténne, akkor ezeket a tudományokat „philosophia christiana”-nak, „keresztény filozófiának”, vagy „keresztény tudományoknak” nevezhetnénk. De mivelhogy a tudományok általában kívülről, vagyis nem az egyház magja, Jézus Krisztus felől kritizálják az egyházat, ezért szükség van a teológiára, amely elvégzi ezt a belső, önvizsgálatra hasonlító feladatot.

Mivel tehát az európai tudományok nem vállalták el azt a feladatot, hogy a fenti értelemben vett keresztény tudományokká váljanak, Barth hangsúlyozottan elutasítja azt a lehetőséget, hogy a teológia más tudományoktól az élet értelmére, az ember feladatára, a világban elfoglalt helyére vonatkozóan tapasztalatokat vagy véleményeket elfogadjon. A teológiának éppen az a feladata, hogy ezekre a kérdésekre speciálisan a hit központi eseménye, vagyis Jézus Krisztus figyelembevételével válaszoljon. Két példát említhetünk arra vonatkozóan, hogy hogyan ad Barth sajátosan teológiai választ olyan kérdésekre, amelyek a filozófiát, illetve más tudományokat is érdekelnek:

1. Arra a régi filozófiai kérdésre, hogy mi az Igazság, Barth Szent Pál Rómaiakhoz írt leveléről írt kommentárjában válaszol. Elutasítja azt az elképzelést, mely szerint az Igazságot objektíven meg lehet ismerni, de azt a relativista elképzelést is, hogy az Igazság szubjektíven válik megismerhetővé. Barth szerint az Igazság olyasmi, ami megelőzi és túlhaladja az embert, ezért nem lehet sem tisztán objektívnak, sem tisztán szubjektívnak tekinteni. Úgy fogalmaz, hogy mielőtt az ember azt kérdezné, hogy „mi az igazság”, már az Igazság kérdezte az embert, hogy „ki vagy te”. És az Igazság önmagában válasz is erre a kérdésre: „Te vagy az ember, itt ebben a világban, és te Istené vagy, aki téged teremtett.”

2. A másik példa, amit egy tágabban filozófiai, vagy inkább antropológiai kérdésre adott speciálisan teológiai válaszként értelmezhetünk, az ember lényegére vonatkozik, azaz arra a kérdésre, hogy „kicsoda az ember?” és „mi a humanizmus lényege?”. A választ erre a kérdésre Barth a Mensch und Mitmensch című művében adja meg. Ebben a művében Barth többek között Nietzsche elképzelését kritizálja, aki szerint az ember lényege saját szubjektivitásában, vagyis egoisztikus akaratának, életerejének és hatalomvágyának érvényesítésében rejlik. Ezzel az egoisztikus elképzeléssel szemben Barth Krisztus példáját állítja szembe, aki az ember lényegének a megtestesítője. Krisztusnak mint embernek pedig a legfontosabb tulajdonsága, hogy értünk, vagyis a másik emberért van, a másik emberért áldozta föl magát. Az igazi emberségnek (humanitásnak) erről kell példát vennie, és be kell látnia, hogy az ember lényege nem önmagában van, hanem életének társas/közösségi jellegében, és abban, hogy minden esetben, még magányában is, rászorul a másik emberre.

 

Iszapkatasztrófa a West-Balkánon

 

A helyzetet röviden összefoglalva megállapíthatjuk: Nagy a szutyok! Oly mértékben hatalmas, hogy már mindent elönt az iszap. Egy újabb tulteherhelt tározó miatt három ember életét vesztette. Felül kell vizsgálnunk a tározókat! Jogszabályokkal kell elérnünk a tározók kapacitásának maximalizálását és ennek betartatását. A West-Balkán tározóban már hosszú idő óta – például a világűrből műholdak segítségével készített felvételek alapján – megfigyelhetőek voltak a túlterheltség következtében kialakuló problémák. Nem bírták a gátak. Most kegyeleti okokból megszűntetik a tározót, hogy valószínűleg egy másik helyen – ami nincsen ennyire szem előtt – egy újabbat létesítsenek. Egy gát állapotát, vagy az emberi felelősségvállalás és kötelességtudat (mint aminek kitűnő példáját nyújtja a Pelikán ügyirat), vagy pedig mindennek a megfelelő jogszabályok általi kikényszerítése garantálhatja. Az első problémánk tehát magával a masszával van. A napjainkban a világ bármely pontján teljesen természetesnek tekinthető, hogy mecsetekben, stadionokban és koncerteken emberek halálra tapossák egymást. S mindez így is van rendjén tömegtársadalmak tömegrendezvényein. Hasonló módon történik ez itt a West-Balkánon is, amikor emberek különböző közösségi oldalakon szerveznek meg tömegrendezvényeket, hogy ennek lebonyolítása után virtuálisan létrehozott profiljaikon keresztül megosszák egymással tömegesen szerzett tapasztalataikat. Közhely, hogy egy olyan tömegtársadalom részét képezzük, amely egyre inkább egy virtuális világba űzi, amit személyesként akar megélni. A kapitalizmus alapja a tömeges fogyasztás, amit a tömegek befolyásolására létrehozott médiumok közvetítenek, amelyek saját eredményességüket a különböző korcsoportokban megjelenő nézettségi mutatók segítségével mérik. A tömegszórakoztatás legkifizetődőbb módja minél több ember összezsúfolása a lehető legkisebb helyen. Ezt kívánja a tározók fenntartóinak üzleti érdeke. Amíg a társadalom termeli a masszaszerű tömegeket (és ez végig így volt a történelem során), addig azok a helyek is megmaradnak, amelyek időlegesen – saját hasznukat figyelembe véve – tároló funkciót töltenek be. Miután a masszát megszüntetni nem lehet ezért fontosabb a tározók kapacitását szabályozni. Az Országos Szutymológiai Tanács minden tározótulajdonos saját kezdeményezését örömmel fogadja, mert tudatában van annak, hogy nem minden tározóval akadnak hasonló problémák, de a későbbi tragédiák elkerülése miatt kénytelen a törvény ereje által fellépni. Mert voltak szabályok korábban is, amelyekre nagy ívben szart a West-Balkán tározó vezetősége, hiszen hogy képzelik már egyesek, hogy korlátozni akarják a szórakozni vágyó tömegek és az ő kiszolgálásukra létrejött intézmények jogait. Szervezzünk tömegdemonstrációt, hogy ne legyen hatalma bármely jöttmentnek megmondani, hány ember fér be egy szórakozóhelyre! Mert ugyebár, ha egy jogszabályt nem hitelesít egy tragédia, akkor az ellen rögtön tiltakozni kell. Ha a főváros polgármestere bezáratta volna a nevezett szórakozóhelyet, akkor most nem gyászra kürtölnék össze az embereket a közösségi oldalak, hanem tüntetésre! És lehetséges, hogy a mostani áldozatok is tiltakoztak volna… Mindenkinek jogában áll az, hogy egy tömeg részeként halálra tapossák! Mert jogunkban áll úgy szórakozni, ahogy nekünk (?) tetszik! Igenis jogunkban áll üvöltöző reklámokat hallgatni! Több reklámot nézni egy órában, mint filmet! Jogunkban áll ugyanazoknak az ostoba amerikai vígjátékoknak és akciófilmeknek a sokadik ismétlését bambulni! Gyermekünknek jogában áll olyan mesefilmet nézni, amit olyan reklámok szakítanak meg, amelyek vásárlásra ösztönzik! Jogunkban áll neves lantművészünk szerszámát családostul nézegetni ajánlóműsorokban! Jogunk van a tömegszórakoztatáshoz! A szabad tömegszórakoztatáshoz!  Hiszen a szórakoztató intézmények értünk vannak, és véletlenül sem gondolják úgy, hogy mi vagyunk értük. Miért kellene a minket szórakoztatóknak bármilyen feltételnek megfelelniük?  Talán mert három embert kidobott egy pánikba esett arctalan massza magából? Azért mert a halál arcot, nevet adott nekik, amely most felelőst keres? A tömegtájékoztatásban résztvevő médiumok néven nevezik őket, fényképeket közölnek, és szívszorító történeteket mesélnek róluk, miközben ezzel egyre csak növelik nézettségüket és olvasottságukat, hogy ennek következtében – és talán szándékolatlanul – újabb és újabb bevételre tegyenek szert. Néhány nappal később ugyanezzel a lendülettel felejtik majd el őket, mert a tömeget sokkal inkább érdeklik a szappanoperák és a valóságshowk sztárjai. Ilyen a médiumok természete. (Emlékszik valaki még a Sláger Rádióra? Vagy a Danubiusra? Hova lettek azok a médiamunkások, akik megmentésük érdekében tömegdemonstrációt szerveztek? Csak nem a helyükön indult csatornák munkatársaivá váltak, amelyek ellen korábban lázadtak?) A hirtelen gyászolók közösségévé széthullott pofátlan és arctalan massza eközben felelőst keres, akinek feláldozásával önmagát felmenthetné. Ha kellő cinikussággal kezelnék a szituációt, akkor azoknak a felelősségéről kellene beszélniük, akik nem hoztak időben megfelelő jogszabályokat az esetleges tragédiák elkerülésére. Ahol bűnösöket keresnek, ott előbb-utóbb találnak is, mert mindig akad egy-egy feláldozható balek, aki elvigye a balhét miközben a pillanatnyilag megzavarodott emberek visszatérhetnek a tömegtársadalom jótékony felelőtlenségébe. Amíg a West-Balkánon azt fogják gondolni, hogy inkább a médiumok képviselik az érdekeiket (ami így is lehetne) és nem a törvények (ami szintén nem biztos, hogy így van), addig az Országos Szutymológiai Tanácsnak nincs sok esélye a népszerűségre. Valójában azonban a törvények és a médiumok mögött ugyanúgy – gyakran saját önös érdekeiket néző – emberek állnak. Az emberek azonban nem olvassák el a törvények szövegét, hanem a médiumokból értesülnek róla, ami például a médiatörvény esetében – amelynek kísértete bejárta egész Európát – körülbelül annyit tesz, mintha egy reklamáló azt szeretné, hogy a gyanúba került multinacionális cég ügyfélszolgálatán világosítsák fel fogyasztói jogairól. Amíg ez így lesz: marad a szutyok. Viszont ha egy törvény képes lesz elérni, hogy egyetlen tározó se terhelődjön többé túl, akkor a jogszabály elérte célját: megakadályozott valamit, amit az alávetettek nem tudtak. Ne felejtsük el, ha az emberek kezdetektől fogva nem ölték, lopták, erőszakolták volna meg egymást, akkor nem is lett volna szükség törvényre. A bűnbakkeresés megkezdődött. A médiumok addig közvetítik a felelőskeresés folyamatát, ameddig ezt érdekük megkívánja. Most még közlik az áldozatok sírfelirattá vált neveit, amelyek azonban nem többek már, mint törlendő profilok egy közösségi oldal virtuális arcképcsarnokában.

Az “irodalmi szöveghálók” egy lehetséges értelmezéséhez

Ha a társadalom szerkezete szövethez hasonlítható, ahogyan Radcliffe Brown az 1930-as években javasolta, akkor ezt a kijelentést a 20. századi filozófia, és ezzel összefüggésben a humántudományok későbbi, úgynevezett „nyelvi fordulatának” horizontjából tekintve immár olyan metaforaként értelmezhetjük, amely hatékonyságát nemcsak abból nyeri, hogy objektíve pontosan jelöli meg a társadalmi folyamatok szerveződését, hanem mert a „szövet” a latin „textum”-ból eredően (jelentése: szövet, szöveg) egyúttal magának a szerveződés leírásához használt nyelvnek is a metaforája lehet. Egy ilyen metafora éppen azért szorul szigorú formalizálásra egy magát empirikusként definiáló tudományág részéről, mivel a még metaforikus használat azt a hatást keltheti, hogy a leírás mint olyan (vagyis a szöveg) és a leírt mint olyan (a társadalom szerkezete) nem különíthetők el kategorikusan egymástól, röviden fogalmazva: azt a gyanút veti föl, hogy maga a leírás teremti meg a leírás során azt, amit leír.

Azonban tévedés lenne ezt a megfontolást az empirikus leírás lehetetlenségeként, és afféle ismeretelméleti szkepszisként félreérteni. Sokkal inkább arról van szó, hogy a tudományos leírásnak még egy reflexiós szintet be kell iktatnia magába a leírásba, vagyis önmagát mint tárgyát létesítő tudományt is szemlélnie kell, hogy önmagát pontosabbá és érvényessé tehesse. Másfelől a közismert Gadamer-i tézis belátása, miszerint „a megérthető lét: nyelv” ez esetben éppenhogy igazolni látszik a „szövet-szöveg” metaforájának alkalmazhatóságát: hisz nyilvánvaló ugyan, hogy a társadalmi szerveződések, hálózatok elemzésekor nem csak, sőt talán nem is elsősorban nyelvi megnyilatkozásokkal van dolgunk, de a nyelv mint „univerzális kód” teszi lehetővé ezeknek a nem-nyelvi regisztereknek is az artikulált formában való fölismerését és leírását. A nyelv ugyanis e szerint nem pusztán a leírás kódja, hanem az általában vett megértés horizontja is.

A „nyelvi fordulat” hatásaként elindult posztstrukturalista, poszthermeneutikai kutatások egyik fontos kiágazása, az intertextualitás Julia Kristeva által bevezetett fogalmának körüljárása az irodalomtudományban is – nevén nevezve a hálózatot, vagy sem – szembesült azzal, hogy az irodalmi szövegek nem tekinthetők különálló, önmagukkal minden tekintetben identikus képződményeknek, hanem más szövegek hálózatába beleíródva, illetve más szövegek kontextusát képezve válnak érthetőkké. Az intertextualitás jelensége látszólag pusztán szöveghermeneutikai, vagy a szövegek strukturalitását érintő kérdés, s ennyiben nem állítható korrelációba a szociológiai értelemben vett hálózati kutatásokkal. Jelen dolgozatomban azonban éppen azt szeretném bemutatni, hogy az intertextualitás jelenségének figyelembe vétele miként világít rá az irodalmi kánonok megképződésének feltételeire, s ezen keresztül – például a közoktatás irodalmi kánonjában – miképpen hat vissza akár a szociológiai értelemben vett közösségek, illetve társadalmak ismeret- és tudásrendszerére is, illetve miként működnek mint hálózatok ezekkel analóg módon.

 Intertextualitás és kánonképződés 

 

Az intertextualitás elméletének alapföltevése, miszerint egy szó nem kizárólag ahhoz a szöveghez tartozik, amelyben olvassuk, hiszen olvashatósága (jelentésének és funkciójának fölismerése) éppenséggel annak az eredménye, hogy más szövegekben is előfordult, jelentése a használat során gazdagodott, rétegződött, továbbá annak, hogy ismerünk ehhez hasonló egyéb szövegeket (például már gyermekkorunkban megismerjük a vers műfaját, annak sajátos szabályait, vagy éppen szabálytalanságait), mindez ahhoz a megállapításhoz vezetett egyes kutatókat, hogy a művészi szöveg nem egy önmagával identikus képződmény, hanem minden esetben – azaz még ha nem is tudatosítjuk – más szövegek hálózataként értjük meg. A szöveg identitásának illúzióját ebből a posztstrukturalista nézőpontból a szöveg materiális állandósága, a cím, a szerző azonossága, vagyis a szövegkiadás konvenciói keltik, azonban ez az egység az olvasás „retorikája” számára korántsem tűnik fenntarthatónak: „minden szöveg potenciális feloldódása egy ’szöveguniverzumban’ (Charles Grivel) szükségszerűen kerül szembe a szövegek ’egységét’, önazonosságát rögzítő mindennapi diszkurzív praxissal, így például a szerzővel, a szövegkiadások szabályaival, sőt magával a ’mű’ képzetével is[1].

Az intertextualitás ilyen radikális értelmezése során azonban fölmerül a kérdés, hogy mégis mi történik akkor, amikor olvasunk. Maga az idézett szerző is utal arra, hogy az intertextualitás az olvasás metaforájává válik[2], vagyis – szerinte – amikor olvasunk, az éppen olvasottakat a már – akár ugyanabban a szövegben – olvasottakra vonatkoztatjuk, így egyrészt érvénytelenné válik az az előföltevés, hogy a szöveg megelőzi az olvasást, azaz maga az olvasás teszi szöveggé azt, ami olvas, másrészt az efféle olvasás döntésre kényszerül affelől, hogy a szövegben eldöntetlenül hagyott kérdéseket (pl. ha eldönthetetlen, hogy egy esemény valóban megtörtént-e, vagy csak elképzelte az elbeszélő) az olvasásban – ami így már rögtön értelmezés is – a maga részéről eldöntse. Azonban továbbra is kérdés marad, hogy ez a döntés (még ha az „eldöntetlenség” melletti döntés marad is) voltaképpen nem arra irányul-e, hogy ezáltal az értelmezésben megteremtődjön az olvasás/értelmezés egysége? Hiszen megérthetünk-e és értelmezhetünk-e valamit anélkül, hogy „valamit valamiként” felismernénk, tehát valamifajta meghatározottsághoz juttatnánk? Lehetne-e benyomásunk, illetve elképzelésünk egy mű „világáról”, rendszeréről, „logikájáról”, jellegéről, ha nem ismernénk föl mint önmagában összefüggő, összetartozó elemek egységét, még ha ez a világ, vagy ez az egység nem is mindig nevezhető meg, vagy nem is írható le minden részletében, hiszen mindig máshonnan mutatkozik ugyanannak? Emlékezhetünk-e egy művel kapcsolatos jellegzetességekre, élményekre, ha nem tapasztaljuk meg összefüggéseit ugyanazon rendszerhez tartozókként? Sőt, ha megfelelően tágan értjük a fogalmat, az intertextualitás még a hétköznapi nyelv használatának is előfeltételét képezi, hiszen nem beszélhetünk a minket körülvevő világról, ha már előzetesen nem birtokoljuk a körülöttünk lévő világra vonatkozó szavak a funkcióját, használatának szabályait, melyek ebben az esetben is már előttünk „használatba vett” szavak.

Mindenesetre a fönti kérdésekre adható válaszokra való részletes kitérés nélkül is megállapíthatjuk, hogy annak elismerése, hogy adott szöveg megértése nem mehet végbe az őt magát konstituáló intertextuális hálózat nélkül, azaz szükségszerűen bele van gabalyodva egy „szöveguniverzumba”, még nem teszi szükségszerűvé azt a következtetést, hogy a szöveg nem rendelkezik fölismerhető belső formával, azaz nem bír egy sajátos „magában állással”. Éppen a szöveg „identitása” kapcsán érdemes utalnunk arra, ami a strukturalista és posztstrukturalista nyelvelméletek Saussure-től származó alapföltevése: a jel csak azért rendelkezhet funkcióval egy rendszerben, és csak azért beszélhetünk – divatos szóhasználattal élve – a „jelek játékáról”, mert fölismerjük egyik jelnek a másiktól való különbözőségét. A szövegek intertextuális kapcsolódásáról és szövegek hálózatáról is csak addig van értelme beszélni, amíg legalábbis hallgatólagosan előfeltételezzük, hogy vannak szövegek, amelyek bizonyos, magukon a szövegek hálózatán belül érvényes kritériumok szerint különböznek egymástól, és így kapcsolatba is léphetnek egymással, legalábbis ha nem akarjuk azt a metafizikus – vagy éppen diktatórikus – elképzelést magunkévá tenni, mely szerint csak egyetlen szöveg létezik (s az lehetőleg az, amit éppen „én” írok).

Ahhoz tehát, hogy tovább léphessünk a kánon problémái irányába, egyelőre szögezzük le: műalkotás értelmében vett szövegen olyan egységnek tekinthető képződményt értünk, amely a szövegek relatíve végtelen hálózatából bizonyos elemeket, technikákat, kódokat sajátos egysége biztosítása céljából átvesz és újraszervez, s ezáltal – amennyiben a folyamat sikeres – a hálózat egy önálló elemévé válik. Egy ilyen leírással elkerülhetjük, hogy a műalkotás egységét a jelentés rögzíthetőségének egy szubsztanciális elképzelésére vezessük vissza, ugyanakkor egy rendszertani leírás számára hozzáférhetővé tesszük magát az olvasás tapasztalatát, hiszen – mint a fenti „radikális” elképzelésből is kiolvasható – a mű sikerességének feltételeire a szöveg és olvasás által konstituált folyamatban derülhet egyáltalán fény.

Mi az, ami az olvasás tapasztalatában jön létre, mégis velünk szemben állóként önállóan is fenntartja magát? Jelen esetben az egyszerűség kedvéért a kánon szerepének és működésének egy kevésbé formalizált értelmezését hívhatjuk segítségül, amely a különféle relativisztikus, vagy a történelmi/társadalmi determináció elvét valló kánon-interpretációktól eltérően az esztétikai erő egyfajta önfenntartó potenciáljának tulajdonítja a „nyugati kánon” hangsúlyozottan esztétikai – nem pedig hatalmi, ideológiai – értelemben vett érvényességét. Harold Bloom szerint a nyugati irodalmi kánon az emlékezés művészetéhez tartozik, és „Azért létezik, hogy olvassák, te és az idegenek, hogy aztán te és azok, akiket sohasem fogsz megismerni, olyan valódi esztétikai erővel és tekintéllyel találkozhassanak, melyet Baudelaire (és a nyomában Erich Auerbach) ’esztétikai méltóságként’ emlegetetett. A kanonikusság egyik szükségszerű ismertetőjegye ez az elidegeníthetetlen esztétikai méltóság. Az esztétikai tekintély, akárcsak az esztétikai erő, azon energiák trópusa vagy alakzata, melyek alapvetően magánjellegűek, nem pedig társadalmiak.”[3] Hogy Bloom valóban az esztétikum valamiféle önfenntartó erejéről beszél, az a következő idézetből jól látható: „A kánon voltaképpen a vitalitás mércéje, olyan összehasonlítási alap, mely az összemérhetetlen dolgok feltérképezésére tesz kísérletet. Az írók halhatatlanságának ősi metaforája válik itt fontossá, és új fénybe állítja a kánon erejét.”[4] Rohonyi Zoltán ehhez a némileg intuitívnek ható értelmezéshez hozzá teszi: „Aligha tud a szürke irodalmár más érvet felhozni az ellen, hogy a nagy alkotó a kánonalapító, mintsem azt, miszerint rendszertörténésről van szó, s mint fentebb jeleztem, ennek évszázadokra visszanyúlóan alig különböznek a szabályai. (…) Ettől még teljesen igaza van Harold Bloomnak abban, hogy a kánonba való betörés a figuratív nyelv szintjétől, az eredetiségtől, a kognitív erőtől, a kulturális tudástól és a dikció erejétől függ.”[5] Vagyis a „belépő” a rendszerbe az esztétikai erő, amely a rendszeren belül aztán önmagát fönntartja, illetve amely által a rendszer is fönntartja önmagát. A kánon és a kimagasló esztétikai erővel bíró alkotások között eszerint az autopoietikus rendszerekhez hasonló összefüggést ismerhetünk föl, amelyeket Maturana és Varela „élő rendszerekként” határoz meg[6]. Megerősíthet bennünket ebben a hipotézisben Harold Bloom szövegének egy jellegzetes megfogalmazása, mely szerint a kánon szerzői egy speciális értelemben sokkal inkább élnek, mint mondjuk a biológiai értelemben élő szerzők: „A szerző halála, melyet Foucault, Barthes és számos klónozott követőjük hirdetett ki, csak egy újabb antikanonikus mítosz (…) Ezek a szerzők (…) elevenebbek mindannyiunknál (…) semmiképpen sem halottak, bármelyik élő szerzővel összevetve. Köztük van Garcia Márques, Pynchon, Ashbery és mások, akiknek épp annyi esélyük van, hogy a kánon részévé váljanak, mint a nemrég eltávozottak közül Borgesnek és Beckettnek, de az ő vitalitásuk nem mérhető Cervantes és Shakespeare vitalitásához.”[7]

Persze az autopoietikus gépek modelljét nem alkalmazhatjuk feltételek nélkül és „gépiesen” a kánon és az azt konstituáló művek, illetve olvasók „élő szerveződésére”, jelen esetben csak olyan analógiaként használjuk, amely segíthet megérteni az esztétikai kánon függetlenségét a hatalmi, ideológiai behatásoktól. Hogy a kánonnak ez a belső szerveződése még a diktatórikus rendszerek manipulációs célzatú tiltásai és előírásai ellenére is fönn tudja tartani magát, azt Harold Bloom szövegéből kikövetkeztethetően az a tény biztosítja, hogy az esztétikai erő egyrészt az egyes művek közötti – tágan értve a szót, tehát nem csak a fölismert – intertextuális viszonyokban megnyilvánuló, ahogy ő fogalmaz, „vérre menő vitában” rejlik, másrészt az esztétikumnak az a sajátossága, hogy minden esetben az individuumot kell, hogy megszólítsa és megértésre hívja, nem pedig valamilyen kollektív identitást. Egy nagy mű hatása tehát közvetetten, anélkül, hogy ismernénk vagy tudnánk létezéséről, is hatást gyakorolhat azokon a műveken keresztül, melyeket ismerünk, s amelyek magukon hordozzák az ismeretlen mű hatását.

Az irodalmi kánont tehát – némiképp leegyszerűsítve most a kérdést – olyan autopoietikus, azaz önfenntartó hálózatként értelmezhetjük, melynek konstitutív alkotóelemei természetesen maguk a művek, a műveket értelmező, velük viszonyba lépő más művek, továbbá az úgynevezett másodlagos irodalmak (értelmezések, kritikák), illetve a mindenkori olvasók mint individuális szubjektumok. Ezek az alkotóelemek nem tetszőleges funkcióban részei a rendszernek, köztük szoros feltételezettségi viszony van. Minden mű szükségszerűen csak akkor „élő”, akkor válik a rendszer elemévé, ha vannak olvasói. Akkor kerülhet kanonikus pozícióba, ha más művekre hatást gyakorol, illetve ha más művek által meg nem oldott problémákat maga megold, illetve újakat hoz felszínre. A kánonba kerülés feltétele természetesen az is, hogy kommentárok szülessenek a műről. Az olvasóhoz pedig csak akkor juthat el a mű, ha valamiképpen részévé válik az irodalmi kommunikációnak.

Természetesen léteznek olyan kapcsolatai és sajátosságai is a hálózatnak, amelyek az esztétikai területen kívülre mutatnak, tehát a műveknek van társadalmi, etikai, politikai „üzenete”, hatása, illetve vannak olyan olvasók, olvasatok, amelyek nem esztétikai minőségükben veszik használatba a műveket, de ezek tulajdonképpen nem tartoznak az esztétikai kánon önfenntartó működésének területéhez. A művek esztétikai karakterének úgynevezett társadalmi hatása az egyes művek megértésén és a művek által kiváltott önmegértésen keresztül valósul meg, amennyiben ezek rájuk nem csak mint az irodalmi rendszer konstitutív résztvevőire, hanem mint a társadalom egyéb rendszereinek résztvevőire, mint társadalomban „cselekvő alanyokra” is hatást gyakorolnak. Ez a hatás mindig közvetett, és nem korlátozhatja az esztétikai tapasztalat autonómiáját. Az esztétikum hatása ugyanis mégiscsak az embert mint egyéni szubjektumot érinti, őt szembesíti saját léte értelmének megkérdőjelezhetőségével, halandóságával, létének partikularitásával, idejének végességével, történelembe vetettségével, saját léte problémáinak megbeszélésével, képzelőerejének határaival, stb. Természetesen ez nem zárja ki, sőt feltételét képezi annak a belátásnak, hogy a megértés voltaképpen sohasem egy „magáértvaló” tudat vagy szubjektum megértése (ha elképzelhető egyáltalán ilyen), hanem dialógikus szerkezetű.

 

Egy élet vége, egy új élet kezdete

Hatalmas,
régóta várt és az egész Kosztolányi-recepciót alighanem alapjaiban, de
legalábbis jelentékenyen befolyásoló vállalkozásba fogott a Kalligram Kiadó,
illetve a nagy költő, író, újságíró életművét földolgozó kutatócsoport:
megkezdődött Kosztolányi Dezső életművének kritikai kiadása.

Az első két kötetet 2010 decemberében mutatták
be a könyvek szerkesztői és a munka koordinálói. Sejtésünk szerint már ez az
első két könyv is termékeny viták, kérdések, értelmezések kiváltója lesz majd,
és jelentőségüket mind hétköznapi Kosztolányi-képünk alakításában, mind a
szaktudományos kutatásokban aligha lehet majd kellőképpen fölbecsülni. A
sorozat első kötete Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumait,
a második pedig az Édes Anna
gondozott szövegét (szövegeit) tartalmazza. Recenzióm ezzel az előbbi munkával
foglalkozik (mely a „most elmondom, mint
vesztem el”
címet viseli, alcíme pedig Kosztolányi
Dezső betegségének és halálának dokumentumai
t ígéri), őt kívánja bemutatni,
érintve a kiadással kapcsolatban néhány szakmai, etikai, olvasói problémát,
mindenekelőtt és elsősorban azonban üdvözölve a kötetet, melynek jelentőségét
bizonyára csak idővel lehet igazán, a maga által keltett visszhangok
ismeretében fölmérni és méltányolni.

Mint ismeretes, Kosztolányi Dezsőt több (közel
három és fél) éven át gyötörte a rák, halálosnak bizonyult betegsége pedig több
módon is nyomot hagyott életművén. Meglehetősen ingoványos talajra érkezik a
kutató, amikor közvetlen összefüggéseket próbál keresni egy szerző testi
állapota és munkássága között (ez a kérdéskör alighanem túl is mutat a szűken
értelmezett irodalomtudomány határain); annyi azonban tény, hogy Kosztolányi
életművének egyes darabjai ezen életrajzi összefüggéstől elvonatkoztatva aligha
(vagy egyáltalán nem) értelmezhetők. Ilyen darabnak tekinthetők azok a
beszélgetőlapok, melyek a szerző életének utolsó három hónapjában íródtak,
akkor, amikor egy fulladási rohamot követő életmentő gégemetszés után az Ének a semmiről alkotója már nem tudott
beszélni, és csak írásos módon érintkezhetett a külvilággal. Ezek a
beszélgetőlapok képezik a kritikai kiadás első kötetének középpontját.

Természetesen azonnal fölvethető a kérdés, az
állandóan ismert és ismételt kérdés, hogy egyáltalán ki kell-e adni ilyen
szövegeket, másképpen és egyértelműbben: Kosztolányi életművéhez tartoznak-e ezek a lapok. A dilemmát a kötet
szerkesztője, Arany Zsuzsanna is feszegeti gondolatébresztő és gondolatgazdag
bevezető tanulmányában; de a kérdést éppoly kevéssé akarja lezártnak tekinteni,
mint amennyire ez egy recenzensnek sem lehet feladata. Ilyen bizonytalan és
kétes esetekben mindenképpen helyénvaló a szövegek kiadása mellett dönteni; nem
azért, mintha az olvasó feltétlenül elfogadná, hogy „Kosztolányi”-szövegeket
olvas (a szónak abban az értelmében, mely a testi szerzőt elkülöníti attól az
imaginárius szerzőtől, melyet lényegében szerzőnek tekint a befogadó), hanem
hogy egy ilyen értelmezés lehetőségétől eleve ne legyen megfosztva. Az „új
filológia” egyik legfontosabb fölismerése, hogy szövegkiadás és
szövegértelmezés korántsem olyan könnyedén elkülöníthető tevékenységek, ahogyan
azt korábban vélhettük. Az is értelmezés
volna (mégpedig legalább olyan sok dilemmát fölvető értelmezés), ha a
beszélgetőlapok megjelentetésétől egy teljességre törekvő kiadás elzárkózott
volna. Így most előttünk állnak a szövegek, és magunk dönthetjük el, hogy az
életmű részének tekintjük-e őket, vagy pusztán szaktudósok számára érdekes
dokumentumoknak.

Persze a kiadás kérdése korántsem csupán
tudományos dilemma. Az sem egyértelmű, hogy etikailag
helyénvaló-e nagy nyilvánosság elé tárni olyan szövegeket, melyek jól látható
módon nem a nagy nyilvánosságnak voltak szánva. Erre a kérdésre talán még
kevésbé adható világos válasz, mint az előzőre. A magam részéről (mely csupán
egyetlen lehetséges vélemény a sok közül) úgy vélem, hogy egy életét a
nyilvánosság előtt élő alak esetében olyannyira elmosódnak magánélet és
nyilvános élet határai, hogy egyértelműen helyes eljárás (határvonás) az ügyben
nem is lehetséges. Saját nézetem szerint tehát jobb, ha ilyenkor kiadunk
mindent, amit csak lehetséges, az egyes szöveghelyek etikai megítélésekor pedig
messzemenően figyelembe vesszük az adott kontextust. Vagyis nyilvánvalóan
helytelen értelmezés volna figyelmen kívül hagyni azt, hogy a beszélgetőlapok
milyen módon és környezetben íródtak; és még akkor is, ha netán irodalmi
értéket látunk bele e szövegtöredékekbe (ami egyébként korántsem eleve
kizárható értelmezési mód), figyelembe vesszük azokat a meglehetősen speciális
körülményeket, melyek között e töredékek létrejöttek. Máskülönben az értelmezés
etikája ellen vétünk.

A bő hatszáz oldalas kötetnek mintegy harmadát
teszik ki a beszélgetőlapok, magyarázó jegyzetekkel együtt is valamivel több
mint a felét. Csak néhány olyasféle kérdést érintek itt, mely e (több
szempontból egyébként meglehetősen lehangoló) töredékeket olvasva kézenfekvő
módon merülhet föl az olvasóban.

Az első kérdést a kötet bevezetőjében Arany
Zsuzsanna is feszegeti, azt mégpedig, hogy milyen mértékben tekinthetők
performatív megnyilvánulásoknak e rövid szövegek. Kosztolányi számtalanszor
leírja a „Meghalok.” mondatot,
miáltal valóban egyfajta beszédtettet is eszközöl: az által hal meg, hogy ezt
leírja. Mielőtt valaki félreértené e gondolatot: természetesen Kosztolányi
akkor is meghalt volna, ha egyáltalán nem ír le semmit, vagy hogyha e lapok nem
maradtak volna fönn. Így azonban saját meghalásának egyfajta nyelvi keretet
adott; többé nem tudunk e lapok figyelembe vétele nélkül gondolni a szerző
haldoklására. Ha tudjuk, hogy a halál nem csupán fiziológiai, hanem kulturális
jelenség is, ennek a gondolatnak alighanem még nagyobb jelentőséget
tulajdonítunk majd. A „hogyan halt meg Kosztolányi?” kérdése nemcsak
orvostudományi, hanem irodalomtörténeti dilemma is, mihelyt a kérdést úgy
értjük: „hogyan írta meg Kosztolányi saját halálát?”. Ez ugyanis immár nem az
orvostudományra, hanem az irodalom- vagy kultúratudományra tartozik, és
tanulságait utóbbiak vonhatják le.

A másik kérdés a szövegek medialitására
vonatkozik. A beszélgetőlapok esetében ugyanis olyan határterületre érkezünk,
amikor az írásbeliség egy olyan emberi viszonyrendszerbe nyomul be, a
legköznapibb magánbeszélgetések rendjébe, ahol általában (legalábbis a
másodlagos szóbeliség korszakáig) nincs, illetve nem volt keresnivalója. Ebben
az értelemben a beszélgetőlapok korai előzményei olyan jelenségeknek, mint a
chat, az SMS vagy a skype, vagyis amikor hétköznapi beszélgetés során nem
emberi orgánumot, hanem valamilyen technikai segédeszközt használunk a
legközvetlenebb önkifejezésre. Nyilvánvalóan éppen a segédeszköz által
létrejött rögzítettség eredményezi azt is, hogy a szövegkiadás lehetősége
egyáltalán fölmerülhetett. Olyan helyzettel állunk tehát szemben, amelyben az
írás mintegy benyomul a hétköznapi élethelyzetekbe, és önkéntelenül is
átalakítja, módosítja, árnyalja annak logikáját. És persze fordítva: olyan
írott nyelvről van szó, mely sok tekintetben a szóbeliség szabályaihoz idomul.
Későbbi, részletes vizsgálatok alighanem kimutathatják majd azt a speciális
viszonyt, ahogyan ezekben a szövegekben az írásosság és szóbeliség jellemző
törvényszerűségei egymással érintkeznek, olyan beszédaktusokat hozva létre,
melyek valóban olvashatóvá teszik a szövegeket egyfajta avantgárd irodalomfelfogás
horizontjában.

A harmadik kérdés, mely az olvasóban
önkéntelenül is fölmerülhet, a szerző önazonosságát érinti. Kosztolányi Dezső a
magyar irodalomban kialakított magáról egy olyan imázst, szerzői képet (még
saját meghalásáról is!), mely egyáltalán nem feltétlenül azonos azzal a polgári
személlyel, melyet ez a név takar. A probléma Kosztolányit számos írásában
foglalkoztatta. A beszélgetőlapok ugyanakkor egészen más viszonyban állnak
ezzel a polgári személlyel, mint a nagy művek, a versek, regények, novellák.
Itt nem volt alkalom arra a stilizációra, mely a Kosztolányi-írásokat
Kosztolányi-írásokká tette, a mondatok, kívánságok, a szenvedés hangjai
nyersen, formálatlanul ömlenek elénk. Az olvasóban szinte visszhangzik Esti
Kornél mondata:

„Mindez
nyersanyag – gondolta Esti –, érdektelen és tartalmatlan. Csak az érdekes és tartalmas,
aminek formája is van.”

Ám éppen azáltal, hogy a beszélgetőlapok
idézetei éles ellentétben állnak a kidolgozott Kosztolányi-szövegek
megszerkesztettségével, vet fényt arra jelen olvasmány, hogy a személyiség
korántsem függetleníthető azoktól az imázsképző aktusoktól, melyek azt egy
beszélőközösségen belül létrehozzák. Kosztolányi ezeken a lapokon egy másik
ember, mint (például) az Édes Anna
lapjain, nem őszintébb, nem igazabb, nem hitelesebb: más. Ennek a
többféleségnek az elismerése pedig jótékonyan hathat a szerző
befogadás-történetére, melytől mind a mai napig nem egészen idegen a
homogenizáló, az életművet, illetve a benne megjelenő szerző alakot túlságos
egységben látó olvasatok sulykolása.

A kötetnek tehát, mint említettem, nagyjából a
felét teszik ki a beszélgetőlapok, illetve a hozzá kapcsolódó jegyzetek. Ezeken
kívül azonban a szerkesztők további igen fontos és értékes gyűjtésekkel
gazdagították a könyvet, miáltal az valóban nem csupán a szerző életének minden
mozzanata iránt érdeklődő olvasók és kutatók, hanem a szélesebb közönség
számára is rendkívül érdekfeszítő olvasmánynak bizonyulhat.

Filológiai szempontból nyilvánvalóan a
szövegközléseket tartalmazó részletek a legértékesebbek, hiszen ezek
Kosztolányinak tulajdonított
mondatokat, töredékeket sorakoztatnak föl, és még hogyha hitelesnek nem is fogadhatók
el, a szerzőről kialakított képet mindenképpen tovább árnyalhatják. Ezek a
szövegek persze már eddig is hozzáférhetők voltak nyomtatásban, ám így
összegyűjtve, egymás mellé állítva, egymást kiegészítve sokkal pontosabb képet
adnak arról, hogy hogyan viszonyult egy nagy író és gondolkodó saját
szenvedéstörténetéhez. Az egyes különbségek pedig, melyek a visszaemlékezések
és a hiteles dokumentumok között esetlegesen feszülnek, magának az
imázsalakító, alkotó visszaemlékezőnek (mindenekelőtt a feleségnek, aki persze
jórészt hiteles adatokat közöl) az eljárásairól árulnak el értékes
információkat.

Viszonylag terjedelmes részét képezik a kötetnek
azok a nekrológok, melyeket a kortársak írtak Kosztolányi haláláról, illetve
betegségeinek körülményeiről. Olyan újságcikkekről van szó, melyek egy része
kötetben már eddig is hozzáférhető volt, más része azonban eddig csupán
folyóiratok hasábjain volt olvasható. Noha a nekrológ műfaja elvileg nem ad
nagy teret az igazán elgondolkodtató értelmező aktusok közlésének, önmagukról,
illetve Kosztolányinak a magyar irodalom huszadik század első három-négy
évtizedének rendszerében betöltött szerepéről, helyéről, arról a
gondolkodásmódról, mely a kortársakban a „Kosztolányi” névhez kötődött, nagyon
sokat elárulnak ezek az újságcikkek, így dokumentumértékük szinte
felbecsülhetetlen. A kötetnek ebben a részében kapott helyet Somlyó Zoltán és
Füst Milán egymásnak felelgető két cikke a halott és a zsidóság viszonyáról,
mely egyebek mellett a Pardon rovat
értelmezhetőségének is nagy hasznára válhat majd mindazok számára, akik
behatóbban meg akarnak ismerkedni Kosztolányi életművének ezzel a vitatott,
vitatható mellékvágányával.

Nemcsak a kötet szövegeit segítik értelmezni, de
kitekintést és az érdeklődő olvasó számára további izgalmas vagy legalábbis
elgondolkodtató olvasmányélményt jelenthetnek azok az orvosi (részint
tudományos igényű) jegyzetek és cikkek, melyek a Kosztolányi betegségével
kapcsolatos orvosi irodalmat képezik. Tudvalevő a szerző érdeklődése e
tudományág iránt, illetve az a típusú materializmusa, melynek bizonyos,
halálról szóló verseiben is hangot ad. Ennek tükrében különösen érdekes annak
észrevételezése, hogy az orvostudomány iránt táplált bizalom mennyire
viszonylagosnak tekinthető (méghozzá joggal!) egy olyan haldokló számára, aki a
halállal való küzdelmet egy korábbi szövegében a vonaton a menetiránnyal
szemben visszafelé haladó utas nevetséges kísérletének tartotta, hogy később
érjen a végállomásra.

A könyv további fejezetei, azaz a bibliográfia, a
betegségről folytatott levelezés, a koszorúkimutatás és egyebek kifejezetten a
kutatóknak, a Kosztolányi-filológusoknak és az irodalomtörténészeknek szólnak,
akik ezáltal is roppant értékes információs bázissal gazdagodtak. Így, egy
helyre összegyűjtve ezeket az anyagokat, illetve a további részletek iránt
érdeklődők kutatásait jelentékenyen megkönnyítve, a kötet valóságos kincs
mindazok számára, akik a Kosztolányi betegségével, haldoklásával, halálával,
utolsó éveivel kapcsolatos szövegeket akár történeti, akár elméleti szempontból
elemezni, értelmezni kívánják.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info