az utolsó ős is
megadja magát
nővérek jönnek
jönnek katonák
erdély kéklő
rom a semmi felett
jönnek jönnek
hozzák a sebeket
tüzet fognak
füst nélkül égnek
mind elégnek az
éjjeliedények
s a kivett szervek a
tálban ringnak puhán
42 perc
Nyugtalan álomból riadtam, már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor megakadt a szemem nyugtalanságomnak feltételezhető okozóján. Idősebb férfi ült az ágyammal szemben, makulátlan fehér öltönyben. Vonalzóval sem lehetett volna pontosabb pofaszakállat szerkeszteni, mint amilyet viselt, egész lénye és megjelenése oly természetes volt, hogy még számomra is egészen rendjénvalónak látszott, hogy a kanapémon trónol ezen a korai órán. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, frissen, ruganyosan de egyáltalán nem sietve felemelkedett a székből (megdöbbentően magas volt) és szó nélkül kezet nyújtott. Alapjában véve illedelmes ember vagyok, berögződött mozdulattal engedelmesen kezet ráztam vele.
– Meg is volnánk – mondta különös látogatóm –, akkor hamarosan – és biccentett.
– Restellem az alkalmatlanságomat – motyogtam kora reggeli érdes hangomon és valóban úgyéreztem, mintha valamiféle rituálét zavarnék meg a túlzott buzgólkodásommal – de megmondaná kicsoda maga?
– Ó – nézett rám csodálkozva, mint aki biztos benne, hogy mindez egészen magától érthetődő – én vagyok a Halál. Bevallom, kissé meghökkentett.
– Eszerint meg fogok halni? – kérdeztem bárgyún, bár kérhetetlen logikával.
– Természetesen – válaszolt különös látogatóm egy hamiskás és bíztató mosollyal, majd vette a kalapját és kifelé indult.
– Csak egy pillanat – motyogtam és egyre hülyébben éreztem magam – mégis mikor? –kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.
– Korrekt kérdés – ismerte el – nos, tekintetbe véve az egészségi állapotát, és hogy nyolckor már más dolgom van, azt mondanám, úgy negyvenkét perce van hátra. Biccentett és átsétált a falamon.
– De hát miért?! – üvöltöttem.
– Édes istenem! – hangzott a folytott válasz a szigetelésből – A maga egyedfejlődési szintjén, emiatt igazán nincs semmi oka megsértődni.
Bár nem értettem, azonnal megsértődtem. Elvégre csak huszonöt vagyok és vitaminokat is eszem. Egy darabig mérlegeltem, hogy visszaaludjak, aztán eszembe jutott, hogy így ágyban, párnák közt halnék meg, ezért felkeltem és feltettem a rezsóra a kávévizemet. Ha logikusan mérlegelünk negyvenkét perc nem olyan kevés még akkor sem, ha legalább öt perc míg kész a kávém. Mindenesetre, amíg megnéztem az e-mailjeimet a kávémat szürcsölgetve és mélyeket szippantva a cigarettámból, elhatároztam, hogy a megmaradt harmincegynéhány percemben megtöltöm tartalommal az életemet. Első lépésként tehát meg is borotválkoztam, majd lesétáltam a lépcsőházba. Az első meglepetés a földszinten ért. Házinénim fátyolos szemekkel várt rám a kapuban és miután teátrálisan és hosszan megölelt, könnyeivel küszködve adta vissza a következő három havi lakbéremet. Megilletődve léptem ki az utcára, de szűkös időmet szem előtt tartva határozott léptekkel az újságosbódéhoz siettem. Legalább hatan álltak sorban a bódénál, amikor megláttak közeledni egy emberként húzódtak félre előlem, amolyan ’menj csak öregem, nekünk van időnk’ tekintettel. Találomra vásároltam egy napilapot és mohón az álláshirdetésekhez lapoztam. Kikerestem a legközelebbi címet. A sarkon éppen recepcióst keresett egy jól menő svéd informatikai cég budapesti kierendeltsége.
Az újépítésű, csupa üveg épületszörnyetegben a vezérigazgató hosszasan és őszinte részvéttel szorongatta a kezemet. Biztosított róla, hogy cégük szem előtt tartja a dolgozók karrierlehetőségeit, és mivel az én esetemben a szamárlétra hagyományos végigjárása merő időpazarlás lenne, ezért felsőbb utasításra azonnali hatállyal vezérigazgatónak neveznek ki. Megmutatta, mit hol találok, majd vette a kalapját és elment, hogy a Dunába vesse magát. Mivel az amerikai és a japán konkurencia állapotomra való tekintettel kivonult a piacról, fél 8 körül már a világ legnagyobb elektronikai monopóliumának tejhatalmú ura voltam. Európa minden jelentősebb országában alapítottam leányvállalatokat, miközben egy szalvéta hátuljára sebtiben felskicceltem a posztmodern közgazdaságtan alapjait, majd kijelöltem az utódomat és kivillamosoztam a Margit szigetre.
Ilyenkor reggel nem sokan andalognak errefelé, ám az én helyzetemben nemigen válogathattam. Megálltam hát az egyik padon turbékoló ifjú pár mellett és megköszörültem a torkom.. Ahogy megpillantottak kiült az arcukra a már ismerős részvét. A fiú felkelt, keményen, férfiasan kezet rázott velem.
– Ez a legkevesebb, öregem, majdcsak találok másikat – és kissé imbolygó léptekkel elsétált a legközelebbi kocsma felé. A lányhoz fordultam:
– Kisasszony, képes volna szeretni engem, amíg a halál el nem választ?
– Hogyne! – rebegte –, de 9-re már be kell mennem dolgozni.
Ebben meg is egyeztünk. Krisztinának hívták, mint Mikszáth aranykisasszonyát, rögvest biztosítottam róla, hogy más körülmények között nemhogy Amerikába de akár a Holdra is elmennék a kedvéért aranyatmosni, de jelen helyzetemben inkább csak sétáljunk el a villamoshoz. Közben kiderült, hogy szereti a kutyákat és a jazzt. Három gyermekünk született: két lány és nagy örömömre egy angyalarcú szőke kisfiú. Az órámra pillantottam, van még majdnem negyedórám. Sietve megcsókoltam idősödő feleségemet és táviratoztam Miamiba a fiamnak, hogy mindegy hogyan alakulnak a dolgok, borítsunk fátylat a múltra. Tudnia kell, hogy az apja mindig büszke volt rá.
Odahaza aztán leültem megírni a memoárjaimat. Tizenkét kötetes önéletrajzom alapjaiban formálta át a modern regényről alkotott képet. Neves kiadók azonnal tervezni kezdték a megjelentetését, de konokul ragaszkodtam a posztomusz kiadáshoz.
Hátradőlök. Pontban nyolc óra. Megtapogatom a pulzusomat, nem értek hozzá, de semmi rendellenes. Ez mindenesetre különös, hacsak nem rossz vicc az egész. Már éppen kezdeném meggyőzni magam, amikor… Hohó – csapok nagyot a homlokomra –, hiszen öt percet siet az órám, én magam állítottam át, hogy biztosan elérjem a vonatom. Öt egész perc nem csekélység, kérem. Lázasan töröm a fejem, halántékomon kidagadnak az erek, elkeseredetten próbálok koncentrálni bármire, ami még fontos lehet. De csakugyan, mit is kezdjen az ember az életével?
2010 húsz legjobb popdala
A popzenében úgy tűnik minden rendben volt idén is, hiszen nagyon nehéz volt OBJEKTÍVEN összeválogatni, és főleg sorrendbe állítani az év húsz legjobb dalát. Lássuk, mik is azok!
(A címükre kattintva meghallgathatóak a dalok.)
20. Japandroids: Younger Us – Erről a kanadai duóról már többször is leírtuk, azaz leírtam, hogy képtelenek közömbös kislemezt készíteni. Idén normális lemezt nem is adtak ki. De minek is, úgyis mindenki csak a slágereiket hallgatná, nem?
19. Four Tet: She Likes To Fight – A Four Tet név alatt nyomuló Kieran Hebden az év legjobb lazítós, lélektáncoltató lemezét készítette el. A There Is Love In You-ról több szám is lehetne a listán, de a szempont egyike volt, hogy egy előadó csak egy projekttel és egy dallal szerepelhet, úgyhogy ez a minihímnusz maradt csak.
18. Wavves: Baseball Cards – A tavalyi év hülyegyereke idénre kisebbfajta celebbé vált. Ehhez az is kellett, hogy az új lemez is letisztultabb legyen, ami nem tett túl jót Nathan dalainak, viszont az olyan, Animal Collective-et idéző dalok, mint ezek, egyszerre meglepők tőle és jók is.
17. Selena Gomez: Sick Of You – Selena nem túl érdekes énekesnő, dalai meg aztán tényleg hagynak kívánnivalót maguk után, ez a dal viszont jobban sikerült, mint Rihanna bármelyik idei dala, pedig azok közt is vannak szuperek.
16. Vaselines: It Wasn’t All Duran Duran – Kurt Cobain kedvenc zenekara húsz év kihagyás után csinált egy vicces és okosan reflektált comeback-lemezt, hogy miután szép lassan legendává váltak, elbúcsúzzanak a közönségtől. Ez a dal random választás volt a Sex With An X-ről, aki ismeri a Vaselinest, az tudja, hogy ők csak slágereket írnak.
15. La Sera: Never Come Around – Kate Goodman elsőszámú zenekarát, a Vivian Girls-öt én nem szerettem annyira, mint azt szokás volt egy-két éve, ez elől a fülbemászó dal elől, azonban nincs menekvés, ahogy a klipben Kate elől se.
14. Salem: King Night – 2010 egyik legnépszerűbb új stílusa a witch house volt. A világhálót ellepő rengeteg ijesztgetős hangulatú dubos, kásás szerzeményből ez volt az egyetlen megjegyezhető dal. Már ezért megérte!
13. Dom: Living In America – A Dom nevű zenekarnak idén csak egy minialbuma jelent meg Sun Bronzed Greek Gods címmel, ha jövőre egy lemezt teleraknak ilyen fogós dalokkal, mint ez, akkor senki se fogja azt kérdezni, hogy mi az, hogy Dom!?!?!?
12. Kaivosurma: Eteenpain – Finn „dadaista” hardcore punk. Kihagytam valamit?
11. Piresian Beach: Never Fear – Magyarország legkúlabb csajának másik dalai szoktak a kedvencek lenni, az ÚjNautilushoz közel állók azonban egyértelműen állítják, hogy ez a borús-sejtelmes dal a legjobb idén a „frusztráció és unalom” témában.
10. PVT: Window – A PVT egy felejthető zenekar Ausztráliából, idei lemezüket se ajánlom senkinek, ez az absztrakt hatású, valószínűtlen dal azonban nem maradhat le innen. Az év talán leginkább alulértékelt dala. Idén amúgy ez alapján neveztem meg a chillcore-t mint sose volt, sose lesz stílust.
9. Dávila 666: Y Me Pregunto – Szuperslágeres garázs rock Puerto Ricóból. Idén csak egy ötszámos EP-t adtak ki, de arról bármelyik dalt nyugodt szívvel beválogattam volna ide. Ősszel Magyarországon is felléptek, ahol úgy tolták el a kedvemért ezt a számot, hogy az új szólógitáros csak széttárt karokkal állt, mert ezt még nem tanulta meg.
8. Black Milk: Keep Goin – Kanye West agyonhype-olt lemezénél sokkal jobb dolgok is történtek a hip-hop világában. A Black Milk jogosan nagyképű Album Of Yearje nálam a legjobb raplemez 2010-ben.
7. MIA: XXXO – Ezt a dalt még az előtt lehetett tiszta szívből megszeretni, hogy kiderült volna, hogy MIA egy hisztis sztárocska, nem pedig az az alulról jövő sri lanka-i lány aki volt, vagy akinek hittük. Ezt a dalt azonban nem tudtam megutálni, és szerintem igazából senkise.
6. Crystal Fighters: At Home – A baszk zenei hagyományokat tánczenével keverő csapatnak a legjobb pillanata a Plage című dal utolsó refrénje előtti átvezető rész, mint dal, azonban a hangulatos At Home a legjobb.
5. Nika & Rory: I’m Not Going Anywhere – Nincs megkapóbb a szomorú tánczenénél. Ennél a dalnál műfajában pedig csak egy jobb volt idén, mindjárt jön az is!
4. Former Ghosts: New Orleans – Ez szintén egy nagyon jó idegesen fátyolos szám, egy nagyon közepes elektropop-lemezről. Klippel együtt az év egyik legütősebb audio-vizuális élménye. Szép nihil.
3. Belle And Sebastian: I Didn’t See It Coming – A mára kultikussá vált twee pop zenekar hosszabb pauza után jelentkezett idén új lemezzel. A Write About Love-tól nem ájultak el a kritikusok, pedig nincs vele semmi baj, még az év harmadik legjobb dala is rajt van.
2. Shining: The Madness And The Damage Done – A Shining egy nem túl izgalmas jazz-zenekarnak indult, aztán valahogy átcsúsztak a sötét oldalra, és idén csináltak egy olyan metállemezt, amire nem tudtam azt mondani, hogy ugyan, ez nem az én világom. (Az énekes, ha lenne olyan listánk, akkor az év legmenőbb férfija lenne.)
1. Robyn: Dancing On My Own – Az idei év Robyné volt: kiadott három szuper minialbumot, majd év végén összegyúrt belőle egy válogatást, ami jobb, mint egy Madonna-besztof. Robyn idén ugyan nem volt olyan előremutató, mint az előző évtized közepén, mégis ez a szívszorító dal lesz az, amire harminc év múlva elváltan, ráncosan is lehet majd táncolni.
Könyv, E-könyv, vagy a csudába az egésszel?
Egyes mediológusok szerint korunk művészetei közül a zene követi le leginkább a (társadalmi – de ugyan, milyen más lenne) élet változásait, és ennyiben – egyfajta kísérleti nyúlként – előrejelzést nyújthat a többi művészeti ágnak is. A zenének ez a fajta gyors reakciókészsége az internet térhódításakor hatványozott mértékben mutatkozott meg. A zene melletti másik legnépszerűbb művészeti ág, a film például szinte semmi hasznot nem tudott húzni az internetből. A youtube-ot a pusztán a médium adta lehetőségeket élvező amatőrök lepték el, ahelyett, hogy – teszem azt – a rövidfilmet sikerült volna felfuttatni vele. Emellett a filmkánon se hiszem, hogy túlságosan nagy mértékben átrendeződött volna. Hiába lehet szinte minden filmet pár kattintással elérni, az emberek ennek ellenére szinte ugyanazokat a filmeket nézik, mint az internet felfutása előtt.
A zeneipar ugyan, a filmiparhoz hasonlóan, megsínylette ezeket a változásokat, maga a zene azonban elég sokat nyert vele. Az előző évtizedben felfutó zenekarok nagy része, a kilencvenes években valószínűleg nem vihette volna többre regionális ismertségnél. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden zenekar egyenlő eséllyel indul; vannak véleményformáló központi egységek, mint ahogy az internet valamennyi szegmensében. A tendenciák viszont mindenképpen eltolódtak. Ma többfajta zenét hallgatnak az emberek, a globális, mindenki által ismert szupersztárok pedig egyre ritkábban bukkannak fel. Utóbbira talán Lady Gaga lehet az egyetlen példa az utóbbi időkből.
Az internet megjelenésekor használt monitorok még nem voltak alkalmasak hosszabb szövegek egyhuzamban történő olvasására, ezért a könyvbiznisz tovább meg tudott maradni a régi, kézzel fogható médiumánál. Lassan azonban az úgynevezett e-book-olvasók tömegesen is elérhetővé válnak. Jelenleg hozzávetőlegesen harminc ezer forintba kerül a legolcsóbb ilyen kütyü, de a jövő karácsonyának könnyen lehet, hogy ez lesz a slágercikke. Nem tartom kizártnak, hogy a viszont eladók versenyének köszönhetően egy éven belül 20.000 forint alá menjen az áruk.
A legnagyobb és legsúlyosabb kérdés az, hogy ha kinyílik Pandora szelencéje, és bárki által ingyen hozzáférhetőek lesznek a könyvek, amit az e-olvasón a könyvnél semmivel sem megerőltetőbben lehet majd olvasni, akkor ki fog az irodalomért pénzt adni? Zenészek esetében koncertekkel elég jól ki lehet egyenlíteni a dolgot, lévén többen hallgatják, és így többen is adnak pénzt koncertjegyre – mondván, itt fizetik ki az előadót. A film és az irodalom esetében azonban problémásabb a dolog. De még a filmnél is megvan a mozi részéről az a technikai előny, amit otthon bajos behozni. Ezzel szemben a könyv a borító és a könyvszag romantikáján kívül nem sok mindent tud nyújtani egy e-olvasóhoz képest, amire tulajdonképpen végtelen számú szöveg feltölthető.
Kevésbé súlyos, de érdekes kérdés a fentiek következménye is. Ha az emberek nem fizetnek könyvekért, akkor a kiadók jó része meg fog szűnni, és ezzel kiesik a kánonból egy fontos szűrő, ugyanis az, hogy milyen kiadónál jelent, vagy jelenhetett meg egy könyv, az nagyban befolyásolta az utóéletét is. A kiadók kiesésével a kritikának értékelődhet fel a szerepe. Hogy egy Alföld típusú folyóirat, vagy, teszem azt, az index.hu könyves blogja lesz az irányadó, vagy kettő ilyesmi egyszerre, az kérdés. (Szerintem egyetemen kívül az Alföld nem is irányadó. A tudomány keze már nem nagyon ér el a középiskolákig, oktatási intézményen kívül pedig majdhogynem esélytelen.)
A fentiekből kiindulva még csomó érdekes részletkérdés feltehető lenne, a legfontosabb, ami talán nem is részletkérdés, az az, hogy ki ad majd enni az irodalmároknak? (Azt senki se mondja, hogy valaki is fog akár ötszáz forintot adni valamiért, ami kevesebb macerával, több személyes adat-biztonsággal ingyen is elérhető.) Felülről, állami támogatással döntetjük el, hogy ki író és ki dilettáns műkedvelő? Reklámokkal nyomjuk tele az ingyen elérhető e-bookokat? Vagy mindjárt egyfajta Hamvast követő szemlélettel azt mondjuk, hogy az újságírók legyenek napjaink irodalmárai? De akkor meg, srácok, mi a fenének e-book?
Homeless. A Nemzeti Színház János Vitéz II. című előadásáról
Ha János Vitéz, akkor identitástudat, ha János Vitéz, akkor idill, ha János Vitéz, akkor sikertörténet.
Egy ízig-vérig magyar fiatalember sikertörténete, aki név nélkül indul neki a nagyvilágnak, de bátorságával és erkölcsösségével megszerzi magának a legmagasabb világi egzisztenciát (a francia király fele országát és lányának kezét), hogy a szerelemért mindezt hátrahagyva transzcendens szférákba emelkedjen (Tündérország), s itt se csak egy tündér legyen a többi közül, hanem minden tündérek királya. Legalulról indulunk hát, és magyar juhász létünkre elérünk mindent, amit úgy egyáltalán el lehet érni; legalábbis többnyire erre gondolunk, amikor azt halljuk: János Vitéz.
Aki egy kicsit is ismeri Alföldi Róbert munkásságát, az már az első pillanattól tudja, hogy az általa rendezett előadás a Nemzeti Színházban nem egy konvencionális feldolgozás lesz, hanem egy újabb formabontó próbálkozás. Ha a témát tekintjük ennek tudatában, azt is sejthetjük, hogy nézőként nem menekülhetünk meg a (nemzeti) önvizsgálattól és a színház önreflexív iróniájától sem. Ha meg akarnánk fogalmazni Alföldi János Vitézének legfőbb kérdéseit, akkor azt nagyjából a következőképpen tehetnénk: hogyan határozhatjuk meg, a haza és az identitás fogalmát? Ha elhagyjuk a hazánkat/az identitásunkat egy világon túli szebb jövő reményében, akkor van-e esélyünk visszatalálni oda, ahonnan elindultunk?
Az első felvonás idilli környezetből indul: rét, kis kerítéssel elválasztott karám, szénakazlak, amikben katonák és a falubeli fiatal lányok üzekednek. Azonban már itt, az első felvonásban megérezzük a romlás szelét, amikor Jancsi (Mátyássy Bence) és Iluska (Tompos Kátya) elválnak egymástól: szomorú búcsúdaluk közepette a falu népe köpködi a szerelmeseket szotyihéjjal, így zilálva szét a jelenet emelkedettségét. A nagy magyar hazaszeretetet és identitástudatot teszi Alföldi idézőjelbe azzal, hogy az első felvonásban a hadba induló katonák egy gigantikus méretű magyar zászlót hoznak be a színre, melytől alig látszanak. Különösen ironikus jelenet az, amikor a tánc közepette ezt a színpad-méretű zászlót a katonák ráborítják a kapitányra, és a hős vezér kardjával egy kör alakú lyukat vág pontosan a zászló közepére, hogy kidughassa rajta a fejét.
A második felvonás már sokkal stilizáltabb képi megoldásokkal dolgozik. A francia udvar egy lecsupaszított színpadként jelenik meg pár hatalmas emelvénnyel, amelyeket giccses arany-fehér labdácskákkal vontak be. Olyan az egész, mintha egy labirintust kereszteznénk egy csokoládéreklámmal, ami egyszerre mutatja meg a francia udvar csillogó látszatát és annak mélyében rejtőző zavarosságát, ürességét. A francia királynak (Bodrogi Gyula) félrecsúszott kicsi koronája van és palástját két ember lobogtatja mögötte. Amikor először megjelenik a színen, éppen menekülni látjuk. A hercegnő (Radnay Csilla) egy vágyaktól túlfűtött fiatal lány, akit sokkal jobban érdekelnek a férfias magyar vitézek, mint a háború kimenetele. A szín közepén egy foncsorozott tükör áll, mely torzképet mutat arról, aki belenéz, és jellemző módon kizárólag a francia udvar lakói néznek bele. A magyar katonák, mint Isten felkentjei az angyalokkal érkeznek egy égi szférából, a színpad hátsó részén egy süllyedő emelvényről, hogy hősiességükkel megmentsék a fertőben fetrengő királyságot.
A harmadik felvonás már, mint egyfajta következmény tárul a nézők szeme elé: mi történik azzal az emberrel, aki nem elégszik meg az egzisztenciális felemelkedéssel, hanem emberi érzéseket keres a világban: Tündérországot, lelki identitást, szerelmet. Bagó (Hevér Gábor) és Jancsi a második felvonás végén elindulnak, hogy megtalálják Iluskát a halálon túl, Tündérországban. Ez a harmadik felvonás egy metró aluljáróban játszódik, a pásztorruha pedig, mely az előző részben katonaruhára cserélődött, most szakadt farmerré változik. A színpad sötét, kietlenségét a neonfények változtatják egy – még a francia udvarnál is – mesterkéltebb világgá. Úrrá lesz rajtunk a metró pokolbéli hangulata, egy nyomasztó érzés, amely tönkreteszi egy átlagos budapesti mindennapjait. Tündérország nem létezik, Iluska egy csapat prostituált kíséretében jelenik meg hollywoodi fénykavalkádban. Jancsi megretten a látványtól, a régi tiszta élete után vágyakozik. Az otthonát kereste Iluskában, de a lány, akivel találkozik, már nem ugyanaz, aki volt. Vissza akar térni, de Iluska már nem mehet vele az Alföld idilli környezetébe, hiszen egy másik világban beszennyezte magát. A menny utáni értelmetlen hajszában elveszett az eredendő ártatlanság, a haza, amit tulajdonképpen a kötődés, az identitás jelentett. Visszatérni már Jancsinak és Bagónak is késő. A metrómegálló eltűnik, mögötte meglátjuk az első felvonás díszletének kicsi, képszerű mását, melyben Jancsi és Bagó is alig férnek el. Hiába térnek hát vissza, hiszen ez a világ sem ugyanaz már, mint ahonnan elindultak. Alföldi nem ad lehetőséget a reménynek, az erkölcsnek vagy a boldog végkifejletnek. A rendező ezenkívül rámutat arra, hogy a János Vitéz identitásképző elemei korunkra jószerével értelmezhetetlenné váltak, a 2010 Budapestjét megidéző térben szédelgő Jancsinak saját magát kellene újraértelmeznie, hogy helyét megtalálhassa. Állhatatossága miatt azonban hősünk képtelen a flexibilitásra, és nem tudja saját világlátását megváltoztatni. Előrelépni nem tud, visszalépni lehetetlen, így válik János Vitéz semmiben lebegő eszmévé, identitásától megfosztott ideológiai hajléktalanná.[1]
| Kukorica Jancsi | Mátyássy Bence |
| Iluska | Tompos Kátya |
| A gonosz mostoha | Csoma Judit m.v. |
| Strázsamester | Szabó Kimmel Tamás |
| A francia király | Bodrogi Gyula |
| A francia királykisasszony | Radnay Csilla |
| Bagó | Hevér Gábor |
| A falu csősze, Bartaló | Újvári Zoltán |
| Írta: | Bakonyi Károly |
| Versek: | Heltai Jenő |
| Hangszerelés: | Bogár István |
| Díszlettervező: | Daróczi Sándor |
| Jelmeztervező: | Gyarmathy Ágnes |
| Dramaturg: | Vörös Róbert, Keszthelyi Kinga |
| Koreográfus: | Gergye Krisztián |
| Zenei munkatárs: | Komlósi Zsuzsa |
| Súgó: | Kónya Gabriella |
| Ügyelő: | Géczy István, Lencsés István |
| A rendező munkatársa: | Herpai Rita, Kolics Ágota |
| Karmester: | Silló István
Reményi József |
| Rendező: | Alföldi Róbert |
[1] A fotókat készítette: Gordon Eszter. (Nemzeti Színház)
A Gyönyörű Hülyeség (Kanye West: My Beautiful Dark Twisted Fantasy)
A popzenének az internethez köthető mediális fordulatával két domináns tendencia lett megfigyelhető. Egyrészt a kínálat bőségének köszönhetően sokkal kevesebb produkció tud globális ismertségre szert tenni, másrészt viszont a – szintén a netnek köszönhető -egyidejűségnek köszönhetően mára már alig van olyan élő tagokkal rendelkező zenekar, aki ne állt volna újra össze, vagy legalább pletyka szintjén ne került volna szóba egy reunió. Kicsi, érdekes, tizenöt perces új zenekarokra nagyon nagy lett az igény, és ez szinte már odáig fokozódott, hogy csomó előadónak mire megjelenik az első lemeze, már rég nem számít trendinek, vagy relevánsnak. Egy-egy a régi értelemben vett világslágert még el lehet érni, az Istenek közé az Olümposzra feljutni azonban majdhogynem lehetetlenné vált, talán Lady Gaga az egyetlen, akinek az új évezredben ez egyértelműen sikerült.
Az ügyes producerből jó arc rapperré, majd hisztis sztárrá váló Kanye West új albumával, a My Beautiful Dark Twisted Fantasyvel lényegében ebbe a felső ligába pályázik bekerülni egyfajta új Micheal Jacksonként, amiben az a nagyon mai vonás, hogy Kanye se énekelni, se táncolni nem tud, ráadásul rapelésben sincs túl nagy huzata, ezek mellé viszont hatalmas arca van. Irtó demagóg módon lerasszistázza Busht, farkáról készült fotókat küldözget nőknek, közben arról beszél, hogy az egész generációjának akar a szócsöve lenni. Az új lemezéhez – szintén Jackós párhuzamként – pedig egy 35 perces kisfilmet (Runaway) készített klip gyanánt. (IDE kattintva megtekinthető.) Nem akarok elveszni ilyen nemzet-karakterológiai közhelyekben, de Kanye West minden egyes gesztusa – innen a vén Európából – olcsónak és butának tűnik. Szerintem legfeljebb egy sztereotip módon leszűkített Amerikának lehet így a szócsöve. A figura relevanciájáról mindent elmond a Runawaynek az a részlete, amelyben az épp hazaérkező Kanye a főnixmadár-nőjét tévézni találja otthon, és rászól, hogy már megmondta, hogy ne higgyen a reklámoknak. Ezzel szemben, mondjuk, Lady Gaga egy sokkal árnyaltabb, ravaszabb, hozzáférhetetlenebb karakter.
A My Beautiful Dark Twisted Fantasy pontosan olyan lemez, amit ettől a megalomániás egyszerre nyitott, és korlátolt figurától várni lehet. Egyszerre akar kemény lenni és érzelmes, vicces és megható, személyes és globális. A Minden végül az lesz, amit Kanye magában megtalál, – ennyiből nagyon jó, az ironikusan értelmezhető lemezcím – mintha Kanye-n is rajta lenne az a szemellenző, ami példaképén Jackón is ott volt. A My Beautiful Dark Twisted Fantasy az ájuldozó kritikák ellenére nem egy katartikusan jó konceptlemez, mint az Arcade Fire Suburbse, de még csak magukra a dalokra se lehet azt mondani, hogy olyan hű, de frappánsak és kerekek lennének. Valahol a két út között veszik el a lemez, és bár ez az elveszés a lemez gyengesége, de mivel a produkció itt tényleg nem önmagában áll, hanem ott kezdődik, hogy volt egyszer Kanye West, ezért mégis ez a széthullás lesz az egész cécó sarokpontja, a Gyönyörű Faszság, hogy lehet ilyet is csinálni, és főleg, hogy van valaki, aki megtegye.
Egy sima névsorolvasással rá lehet jönni, hogy miért nem úgy jó a lemez, ahogy általában egy lemez jó szokott lenni. Van először is Kanye West, aki – lehet, csak belemagyarázom! – de valahogy nagyon producer ezen a lemezen, méghozzá kicsit olyan Michael Bay-esen. Jelszava: legyen rajt, minden, ami csak lehet. És ennek megfelelően van is egy csomó vendégzenész, vokálozik Rihanna, a Bon Iver-vezér, Justin Vernon, Kid Cudi, egy kicsit Alicia Keys és Elton John is, rappel Jay-Z, Pusha T, Reakwon ésatöbbi, ésatöbbi. Egyvalaki hiányzik, egy tiszta gondolkodású, klasszikus értelemben vett művész – nem, nem olyan, amilyen Kanye akar lenni – aki vagy átszűrte volna Kanye vízióit, cizellálta volna a giccsbe forduló felvágásokat; vagy egy igazi popzseni, mint mondjuk az Outkastos André 3000, aki dalokká gyúrta volna ezt a szétfolyó, csillogó masszát. Mert a MBDTF tele van csomó jó hangszeres megoldással, jó énektémákkal és – a posztmodernt a popzenében is élvezőknek szóló – tág horizontról gyűjtött idézetekkel (Aphex Twin, Gil-Scott Heron stb). Így viszont, hogy nincs a daloknak markáns karaktere, sokszor minden dinamikus illesztés nélkül jönnek a refrének, néhány hallgatás után a lemez elveszti a kezdeti érdekességét, és feleslegesen monotonná, unalmasan repetitívvé válik az egész.
Én azt mondom, egyszer mindenkinek meg kell hallgatni a My Beautiful Dark Fantasyt, egyrészt mert 2010 egyik emblematikus lemeze lett azzal, hogy a Pitchfork hosszú idő után épp erre adott 10.0-át, másrészt pedig azért, mert ilyen nagy vállalkozás akkor is érdekes, ha nem sikerül beteljesíteni.