Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

A háború, Euripidészem – te tudod, mi a háború, a háború, amely nem egy évig vagy egy évtizedig dúl, hanem, mint ama peloponnészoszi, csaknem negyed évszázadon át… Csakhogy megvénültél már. Az év, amelyet írunk, 408, és te Arkhelaosz király hívásának tettél eleget. A nép megorrolt rád, szofistának és istentagadónak bélyegzett. A botránykő az a bizonyos: „το θνήσκειν ου τάφος νομίζεται;” „Vagy hát a sír nem dönti el a meghalást?” Vagy pedig a „két oldala van mindennek”; avagy a trosztichon: „Mit mondhatnék, ha nem akarlak magasztalni; de botorságom ne forrassza torkomra a köszönő szót, s a köszönetért a hálálkodót ne vessék meg.” Nem tudom. Látni vélem a kétkerekű taligát, amelyen éjjel lopva kivittek a városból. A barbár északra tartottak veled, a makedóniai Arethusába, Amphipolisz mellett. Utolsónak a tenger partján lobogó fáklyákra esett tekinteted, a várfalakon sorakozó pelyhedző állú kamaszokra, néhány páros csónak vesztegelt még a kikötőben. Amikor, még ifjan, a Városba érkeztél, mint bármelyik vidéki tahót, elkápráztattak fényei, minden más volt akkor: kereskedők, nyüzsgés, valamiféle fehér marú ökrök, amelyeket az utcán terelnek, a hajókról lerakott amforák. Látom, ahogy első drámádat írod; még az év őszén befogad a szofisták köre a közösség beavatási szertartásának alávetve. Érzésem szerint késő éjszakára jár, fülledtség üli meg a görög földet; itt áll a ház, egy közismert szofistáé, aki az ünnepségnek helyet adott. A társaság egy ifjú szalamiszit vesz fel soraiba, és azon az éjjelen – még most is szégyenkezve emlékszel rá – mindenki azt tesz a testével, amit csak óhajt. Szemedet bekötik, hogy később ne tudhasd, ki mit művelt veled, és mellednek szögezik a kérdést, ó, szalamiszi, biztos vagy-e benne, hogy a Bölcsesség örök istennőjének akarod alávetni magad. Rövid ideig az egyiptomi füstölőszer illatát érzed az orrodban, és azután megkezdődik a szertartás, a szabad polgárok bacchanáliája, a féktelen orgia, amely örökre megszabadít mindenféle szégyenkezéstől, és eltépi az utolsó szálat is, amely a felnevelő szulői házhoz és a bukolikus vidékhez fuzött. Ifjonc voltál akkor, Euripidészem, talán ha harminc nyarat számláltál – vagy még annyit sem –, és most, most pedig már a hetvenhetediket taposod. Fogaid kihullottak, arcod beesett, és éjfél után, kései órán, már csak a régi parázs bizonytalan, szeszélyes nyomvonala rajzolódik ki utánad, mint a csillámok, amelyek az anyatejet csordító anyamellen villództak ott, a templomban, amikor féltestvéremet búcsúztattuk. Kivonultál a városból, drámák hírét hagyva ránk, amelyeket később elveszettként tartanak számon. Hamar tövig égő gyertyákként kísértenek a Sztheneboia, a Krétaiak, az Aialón, a Föníciai nők és még vagy hetven titokzatos vendége a tiszta téli éjszakának, amely úgy vesz körül, mint valami amfiteátrum. Kilépsz a város színteréről, amely a felnevelő Szalamiszként szerettél, a közönséget, amelynek mindig kedvében jártál, de amelyet sohasem tévesztettél meg. Anyámasszony katonájaként megfutamodsz a peloponnészoszi háború elől; mögötted maradnak a szétrombolt, fáradt és kiéhezett polisz utolsó fényei, és te azzal áltatod magad, hogy nem te hagytad ott Athént, hanem – feszülő vitorlákkal faroló óriási fehér kísértethajó módjára – ő hagy el téged, Euripidészem, páratlan tragédiaírót, akinek a közösség, effélének minden előzetes jele nélkül, egész egyszerűen hátat fordított. Magaddal viszed – álltó helyedben, miközben városod elhagy, magadnál tartod, mint erősködsz – darabodat az önérzetes polgárokról, kegyes istenekről, a tanultságról, ami itt az ékesszólás, vagyis a beszédes értékítélet szenvedélye miatt oly fontos… Azért abban biztos vagy, hogy érsz valamit, αγαθός, vagy, noha éveken át mellőztek, csak αγορανόμος voltál. Euripidészem, te taligán menekített, te velencei gondolában ücsörgő vénség, csodálkozni fogsz: minden ember szentül hiszi, akárcsak te, hogy jótét lélek és helyesen cselekszik. Euripidészem, az embernek van egy organikus készüléke, ami a lelki alkatához kötődik, ami nem engedi meg, hogy gonosz legyen, de ez a készülék, mint minden, ami kettős, ami emberi, amennyire megakadályozza, annyira készteti is, hogy vétkezzen. Bocsáss meg érte, hogy magyarra fordítottam a szót, hiszen e nyelvet nem ismerheted. Azt akartam mondani, Euripidészem, hogy az ember rendelkezik valamiféle, az idegrendszerébe ágyazódó szervi berendezéssel, amely gátat vet gonoszságának, de éppen ez, mint minden, ami kétélű, ugyanolyan mértékben bűnre készteti, mint amennyire távol tartja tőle. Úgy látszik, csak a regényhősök ismerhetik be nyíltan, hogy elvetemültek, és még közülük sem mindegyik. Nem tudom, hitelt adnál-e ennek, de olyan megveszekedett hóhért, aki tisztában van önnön kegyetlenségével, és tetszeleg is benne, valóban tényleg lehetetlen elképzelni. Gondold csak el, Mneszarkhosz ivadéka – te, aki annyi eszeveszett férfit és nőt mintáztál meg: Agamemnónt saját lánya áldozati oltáránál, Médeiát, aki tüzes koronát küld Jászón új kedvesének, az őrjöngő Héraklészt, aki tébolyában legyilkolja gyermekeit, még szívének oly kedves leányát is –, gondold csak el a tökéletes vérengzőt, aki tudatában van annak, hogy gonoszat cselekszik. Amennyiben élvezetét leli áldozata kínszenvedésében, rendelkeznie kell hozzá megfelelő tapasztalattal vagy ismerettel a fájdalmáról, ámde ez esetben baj van a kínszenvedés kiváltójának (a negatívum esztétikájának tökélye ez lenne) magától értetődő megbélyegzésével. Hogyha ellenben áldozatát úgy aprítja miszlikbe, hogy közben semmit sem érez, és szenvedése mértékének megítélése el sem jut a tudatához, adódik a kérdés, mire jó ez, hiszen nincs oka rá, hogy gyötörje. Mégis azonban, jusson eszedbe, Euripidészem, a Nagy Vétkes, akiről akkor beszéltem neked, amikor még nem kerestelek Velencében. Ő az, akit barátai sokáig szeretettel öveztek, s akinek házába minden ünnepet köszönteni elmentek, de egyszer jóvátehetetlen bűnt követett el, és akkortól azután már csak a megváltás nélküli, sans transfiguration, barna halál, meg cinikus meggyőződése, hogy az élet után semmi sincsen, hitetheti el vele, hogy abban a néhány nyomorúságos évben, ami még hátravan az életéből, tovább sokasíthatja a hamisságokat és hazugságokat. Vajon nem a Nagy Vétkes valójában – hiszen amit tett, az nem hozható helyre – az a bizonyos született hóhér? Hát nem, Euripidészem, mivelhogy, gondolj csak bele, ő is jónak képzeli magát. Jó okot talált rá, miért is kellett jóvátehetetlenül vétkeznie neki, az egykori disszidensnek, polgári liberálisnak, akinek az otthona rejtekhelyül szolgált, a vele folytatott beszélgetés pedig felmentésül szolgált. A körülményeket hibáztatta, meg másokat, százszor is elismételte, így kellett történnie. De hiszen őt a legjobb szándék vezérelte, azért tette, hogy a még nagyobb rosszat elkerülje, hogy legalább azt megóvhassa, ami megmaradt, s annak tudatában állhasson ki a nyilvánosság elé, hogy a történelem szele legelőször is az ő ősz üstökébe fog beletépni. Elég okot talált hozzá magának, szalamiszi, mint ahogy az én büszke anyám is elég okot talált rá, hogy őrülten imádja féltestvéremet.

  

                   Már akkor beleszeretett, amikor még a hasában hordta, és milyen jól állt neki a kidomborodó pihés pocak! (Vajon én is olyan szépet formáztam benne?) Mint egy sárgadinnye, közepén a köldök púpocskájával, vagy mint egy tökhéj, melynek narancssárga belsejéből, amikor hintó lesz belőle, kilép a kisherceg. Pocakja valóban lenyűgöző módon növekedett: először az alhas vastagodott meg, ami még jobban kiemelte hibátlan csípőjét, csábító combjait és dereka karcsúságát, azután a kicsinyke Melchi-Menyuska, valahol a magzatvíz langymelegében, otthonos öblében szájába vette hüvelykujját, és az én elegáns anyukámnak elkezdett kivirágozni a köldöke, csücsörítő huncut barlangszáj. Ugyanakkor minden más porcikája – a melle, a válla, az arca –, éppen mindene változatlan maradt a viselőssége alatt, úgyhogy Robertóval még sokáig eljárt táncolni magas sarkú ezüstcipellőben. Libbent, ragyogott észak kokettje, aki olaszul is magyar akcentussal beszélt, vele forgott delíriumban a magzat, s talán a magával ragadó pörgés, a boldog kacagás miatt, amelyre valahonnan odabentről úgy fülelt, mint valami kicsi delfin, más gyermekeknél is jobban megszerette anyját. Ő is jobban a szívéhez nőtt nálamnál, tudtam én, gogy, mint a Nagy Vétkesnek, minden oka megvolt rá. Nem faggattam, nem, nem féltékenykedtem, nem szorongtam – minden eldőlt már odabenn, a pocakban, a gyönyörűséges, gömbölyded, napsütötte terhespocakban, anyáméban, aki a mennybolt volt Menyusnak, angyali dicsfény féltestvérkém csillagos homloka fölött. Szegény Roberto, mindenfelé magával vitte az én büszke, szép anyámat, vadidegen parasztokat ölelt keblére, akik a hordócskákban tárolt olívaolajat kínálták kóstolásra, és itt, a kövek szabdalta déli tájon elégedetten tette kezét anyám hasikójára azt hajtogatva: „Mio figlio, mio caro figlio…” Tudott-e egyáltalán Tiborról, Tiborról, aki a Ferihegyi repülőtérről fuvarozza az utasokat a városba kombijával, és kollégái társaságában munka után fel-felhajt egy Amstelt? Megfordult-e a fejében, hogy ő is ugyanígy tette rá a tenyerét anyánk hasára, amikor odabenn még csak ember-ebihal voltam, ha nem is tellett tőle annál több, mint hogy általa fogantam? Aligha. Roberto állt a mező közepén széttárt karokkal, feje körül az áttetsző azúrban apró fehér felhőgomolyok göndörödtek, mintha kavicsokkal lenne beszórva az égbolt, miközben felragyogtak rajta az első csillagok, állt ott, és nem fogta fel, hogy anyám senkié, senkihez sem tartozott soha. De Velencébe harmadjára is eljöttem. 1993-at írtunk, és a városba a földnyelven keresztül, a mestrei vonattal utaztam be. A vasútállomásnál felszálltam a 82-es vízibuszra. Úgy terveztem, elmegyek a D’Oro vagy a Resonico-palotáig, esetleg az Akadémiáig; de semmiképp a Lidóig. Mint kései vasúti járaton kialvatlanul érkező utas, úgy szálltam vízre; fáradtan léptem a fedélzetre, még ott zsongtak fejemben az éji lidércek és kísértetek, olyasféleképpen roskadtam be a széles törzsű vaporetto terjedelmes utasterébe, mint a kereskedő, aki épp Velence küszöbéhez ért, s Murano szigete takarásában már boldogan felsóhajt, mert elkerülte az Otrantói-szoros viharait, a török vámhatóság járőreit és a kalózhajókat. Valahol a zsebem alján néhány szem feketeborsot tapintottam ki, az étkezőkocsi asztaláról kerültek oda. Azt mondtam-e, hogy 1993-at írtunk, vagy talán az én kis féltestvérem, Menyuska már az anyja hasában el volt rendelve a korai halálra? Nem, azért keltem keresésedre, én Euripidészem, a XXI. század első évében, azon a napon, amikor két öngyilkos merénylő lángba borította New Yorkot, az én kihúzott derekú városomat, amelyben napjaikat töltötték és ahol még egyszer meghaltak Alekszandar Ziloti, Misa Levicki, Vladimir Horovic, Maurice Rosenthal, Leopold Godowsky egész rendjével együtt a régi jó zongoristáknak; New Yorkot, amelyet titokban szerettem az állatkerttől a Central parkig minden hidacskát és a szecessziós korlátokat, az Ellis szigettől a Carnegie Hallig, New Yorkot, ahol anyám egy ízben meg akarta keresni Veres Tibort (apa? padre? pcre?), akinek nyilvánvalóan csak ostobán a nyakába varrták, hogy része lett volna Horthy különítményeseinek galádságaiban. Azon a napon két repülőgép (egy két és egy négy hajtómuvu) vágódott a világ legrégebbi metropolisának két felhőkarcolójába, és többé már semmi sem volt olyan, mint azelőtt, sem az állatok között az állatkertben, sem a Malbery utcai New York-iak közt, Kis-Itáliában, sem a kínai negyedben vagy Greenich Village-ben, de én a világ másik felén voltam éppen, a penészesedő Európában, egy tragédiaíró után kutatva, aki nem is volt különösképpen sikeres. A vízibusznak a Piazzala Roma–Lido vonalon közlekedő 82-es járatára (a végállomásra semmiképp sem akartam elmenni vele) egész sereg turistával együtt szálltam fel. Tudták-e vajon, hogy a velencei galambok összeesküvést szőnek, és valójában befolyásos központjuk pénzeli azokat a vénembereket és öregasszonyokat, akik kukoricát árulnak a Szent Márk-templom előtt? Sejdítették-e, hogy meghalt a kisöcsém? Velencei-pocsolya – rajta olyasforma alkotmány, amilyenek odafenn, a szélfútta tú1parti és a magyar pusztákon hasítják a sekély vizeket; ő, a kis Melchi-Menyuska jól viselkedik, nem pityereg, noha az eső egyfolytában motoz kócos hajacskájában; én a taton állva hosszú csáklyával irányítom a hajót gondolás módjára, vagy mint afféle Kháron. Én Gilgames vagyok, ő Enkidu; Orpheusz vagyok, és ő Euridiké: Agamemnón király vagyok, és ő csupa lágyság, mint Iphigénia. Vad vihar zúdult a mélyebben fekvő városnegyedekre elárasztva őket, és mi ketten alkonyatkor csónakban ülve evezünk be a kivilágítatlan épületekbe. A Jelzálogbank (kölcsönügyosztálya alapítva 1882-ben; biztosítási ügyosztály, az évszám olvashatatlan) két szárnyával, szecessziós kupoláival úgy magasodik ki, mint valami kátrányfekete obeliszk, a két elárasztott utca felett; a homlokzati ablakok maszatosak; az óra húsz perccel hat előtt megállt; boltozata különös vörös színben játszik. Vértelen kezecskéjével Menyuska lökte be az ajtót, és mi, a két csónakos, beljebb merészkedtünk. A lélekvesztő hívatlan vendégként siklott be a víz hátán. Tökéletes csendben. Aranyozott szoboralak csípőre tett kézzel a lépcsősor alján, derékig a zavaros vízben, a feljárón sárgás patak ömlik le; és mindez – az épület, a fali fülkékben álló szobrok, az átrium, a lámpatartó, amelyet kíméletlenül paskol az eső, vagy az az óra, amely beledermedt a húsz perccel hat előtti pillanatba –, mind, az egész mintha nem is lenne, mintha sásból, nádból, vízililiomból állna. Egyébként 1888-at írunk, és anyánk még meg sem született. A Jelzálogbank építtetői, Nikola Nestorovic és Andra Nikolic még egyetemisták, a Velencei-pocsolyából pedig paloták nőnek ki, kísértetiesen, mintha szemünk láttára falazódnának fel, alkalmi építmények gyanánt, amelyek anyagát majd utólag váltják ki szilárdabbal. Hotel Bristol (csónakunkkal elsiklunk a régi recepció előtt; a lótuszlevelek és a hatalmas, fehér mocsári virágok alatt szemünkbe ötlik a megkésve hazatérő vendégeket szolgáló bakelitcsengő); a pályaudvar vágányain vízi szerelvények vesztegelnek. (Járművünk indulási helye: első vágány, balra; pontos időben indulunk el, Menyus meg én, és megyünk, irányt véve délnek. Valahonnan tudjuk, hogy nincsen anyánk.) Két árva hajózik a Velencei-pocsolya vizén, mint két elátkozott (bolyhos keszkenők tekeregnek körülöttünk mindenfelé, vagy nem is, fehér pólyába vagyunk becsavarva, olyanok vagyunk mi ketten, mint két lebegő lepedő Egon von Nemet képzeletében). Hanem ezen az őszön, Euripidészem, egy csillag elenyészett az északi égboltról. Nem volt valami nevezetes égitest, nem tartozott egyetlen ismert csillagzatba sem. Csak annyit tudni róla, hogy az asztronómiai jelzése: G117H. Valamint a kvadránsa ismert, az a pont, ahol tegnapig még pislákolni látták. Mindazonáltal mára elveszett; és a világ összes obszervatóriuma őt kereste: a kis csillagot, amelyet név helyett betuk és számok sora jelölt. ALa Repubblicacímoldalán ez állt: „Eltűnt a G117H csillag.” És a vízibusz egy utasa megjegyezte: „Dovrebbe appertenere al picolo principe.” Igen, lehet, hogy az én kisöcsém csillaga volt, az én sápadt kishercegemé, az én hullócsillagom ő, a játékbaba, akinek a haja szőke, szeme kék, óriási.

 

                                                                 Bognár Antal fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A költő és az álköltő

A Föld egyik legfurcsább állatfaja a költő, latin nevén rigmus poeticus. Világszerte igen elterjedt. Helytől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül bárhol felbukkanhatnak. Tulajdonképpen belakják az egész bolygót. Az övék a világ! (Az enyém a világ! – elfogultabb változat.) Legalábbis ők ezt hiszik. Néhányuk még ennél is jobban. A költő roppant és fenemód önérzetes. Sokszor nincs is mása. Hogy is nézne ki egy másik lény, aki ő? Ettől függetlenül nem ritka az egymás majmolása. A költőre jellemző viselkedési forma hosszú generációk során alakult ki. A költővel csínján kell bánni! Egy szempillantás alatt veszélyessé válik. Nem ajánlatos ingerelni, még a fogságban lévő egyedeket sem. 

Ugyanakkor mimóza lélek. Gyermekeit költeményeknek, remekműveknek, stb. becézi. A költő, ha gyermekeit veszélyben érzi, gondolkodás nélkül támad. Anyatigrisként küzd minden egyes rímért, szófordulatért. A költő természetes ellensége a kritikus, aki nyálelcsöppen vággyal veti rá magát a költő ivadékaira. Mint általában a ragadozók, a kritikus is a gyengébb, vagy a fiatalabb egyedeket választja ki prédájául. Kegyetlen munkára képes. Csöpög a vér, dolgozik a szakmai metélő. Nem is csoda, hogy a költők mélységes ellenszenvet táplálnak a kritikusokkal szemben. Rossz nyelvek, és a hiedelem azt tartja, hogy a kritikusok voltaképpen olyan költők, akiket nem a megfelelő helyre vetett a gondviselés szeszélye. Sőt egyes kritikusokról az a hír járja, hogy korábban álköltők voltak.

A költő másik természetes ellenfele a szerkesztő. Összecsapásuk ritkán végzetes, de ezek sem kevésbé véres konfliktusok. A szerkesztő állítólag vegetáriánus, de sűrűn megesik, hogy előszeretettel vájja bele fogait és karmait a költő ivadékaiba, vagy éppen magába a költőbe. Ám utóbbi helyzete sem reménytelen e küzdelemben. Megesik, hogy az ilyen összecsapásban a szerkesztő húzza a rövidebbet, mint amikor a kafferbivaly felökleli az óvatlan oroszlánt. Az is előfordult már, hogy a költő egy másik szerkesztővel szövetkezett a riválisa ellen. A költőről az a hír járja, hogy nehezen köt kompromisszumot, de ha érdeke megkívánja, ebből is hajlandó engedni.

A költő hajlamos lenézni más fajokat. Pályafutását hexameterben méri. Ugyanakkor roppant hiú és a lelke hamar elsorvad, ha nem öntözik elismeréssel és Baumgarten-díjjal. Étrendje igen változatos, kedvence a krumplileves babérkoszorúval. Ha ez elmarad, hajlamos letargiába esni, jambus állapotában az önpusztítás különböző válfajában igyekszik maradandót alkotni.

Ám a költőnél is veszélyesebb az álköltő, a poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse, mint szemfüles kakukktojó becsempészte őt a költőalomba. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki a pályafutásnak. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki mellesleg költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján. Már-már görcsösen ragaszkodik az alomtársához, a költőhöz, akit ő annak hisz, miközben önmagát is. Amaz viszont nem hiszi ezt őróla. Sőt, nem is hisz felőle semmit.

Az álköltők valahol érzik, hogy másak, különbözőek emezektől, akiket mások, miközben maguk is, költőnek neveznek néven. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy azok a magasban szállnak, ők meg odalent csörtetnek. Az intő jótanács nem jut el hozzájuk, elnyomja a csörtetés lármája.

Az álköltő sokszor kerül perpatvarba a költőkkel. Az álköltő álterhességét valódinak hiszi, hiszen környezetében a költők között számos hasonló esetnek lehet szemtanúja. Még megszületése után sem veszi észre, vagy egyszerűen nem hajlandó felismerni, hogy a végtermék, néha az is, megnevezésére nem alkalmas a vers szó. Bár ő inkább költeménynek becézi. Az igazi költők hiába figyelmeztetik, hogy gyermeke alapos nevelésre szorul. Az álköltő nem hisz nekik. Az ő hite saját személye körül forog. Az álköltő gyermekei többségükben a szerkesztők vagy a kritikusok kegyetlen vérszomjának esnek áldozatul. Viszont az álköltő szapora. Amíg a költő egy-egy utódjával hosszú ideig vemhes és megszenved a világrahozatalával, addig az álköltő felettébb gyorsan szül. A belterjesség jegyében számtalanszor jönnek világra torzók, vagy egyenesen szörnyszülöttek.

Az álköltő, mint a középkori familiáris rendszerben, gyermekeit előszeretettel adja be nevelés céljából egy-egy idősebb, elismeréssel bíró költő udvartartásába. Ha ilyenkor elutasításban részesül, máris szalad egy másik költőhöz, aki lehetőleg az elutasító riválisa, kvázi jogorvoslatért. Azt reméli, hogy a két mentort kijátszhatja egymás ellen és még gyermekei is részesülnek némi neveltetésben, de legalábbis nem veszik észre az álruháját. A kritikusoktól a költőknél és a szerkesztőknél is jobban rettegnek. Olyannyira, hogy igyekeznek elhitetni önmagukkal, az előbbiek nem is léteznek. A szerkesztőket szívből utálják, amiért azok nem hajlandók felismerni gyermekeik előnyös tulajdonságait. Megesik, hogy egyenesen pedofíliával vádolják meg őket. Meggyőződéssel terjesztik, hogy az illető szerkesztő botfülű, nincs ritmusérzéke, esztétikai dilettantizmusát messziről bűzlő verslábszaga is jelzi.

Az álköltő étrendje hasonlatos a valódi költőéhez, ennek ellenére gyakran fordul elő, hogy a lírai eledel megfekszi a gyomrát. Mert a hit sokszor vezet tévutakra. Kedvenc ínyencségéhez a babérkoszorúhoz ritkán tud hozzájutni, ezért pótolja fűzfával. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az álköltő még a költőnél is önérzetesebb. Hiúságának mértéke nemegyszer jelent elviselhetetlen terhet beteges alkatú képességei számára. Megromlott egészségét a Rím-félszigeten próbálja meg visszanyerni.

Az álköltő kinézetre hasonlatos a költőhöz, aki valóban az és nemcsak azt hiszi. Ezért külsőleg nagyon nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Maguk a költők is csak az utódok vonásaiból ismerik fel, ki tartozik közéjük és ki nem. Ugyanis a líragenetika szabályai szerint csak a gyerekeken ütközik ki az a kóros elváltozás, ami bizonyítja, hogy a szülő bizony álköltő. Odafigyelő neveléssel javítani lehet ugyan a helyzeten, de az esetek többségében csak egy alapos vérátömlesztés segíthet. Olyan ez, mint a drog vagy a dohányzás, végül az utód szívja meg. Az álköltő még akkor sem hajlandó elfogadni a nyilvánvaló tényt, amikor az már a szemeit böködi.

A költők és az álköltők eredendően utálják egymást. Az előbbiek szerint az utóbbiak betolakodnak életterükbe, amely amúgy is szűkös, mert amióta lekerültek a cenzorok vadászlistájáról, a költők kórosan elszaporodtak. A helyzet már odáig fajult, hogy a saját érdekszervezetük vetette fel a mesterséges kilövés lehetőségét. Az amúgy is áldatlan helyzetet csak súlyosbítja az álköltők tömeges megjelenése.

Ezt a terhet egyre nehezebben bírja el a kiadók mesterséges etetője. A folyóiratoknál is egyre nagyobb a tülekedés az itatóhelyekért. Állatvédők az ENSZ szakosodott szervezetének és a nemzeti kormányok közbelépését sürgetik. Utóbbiak sajnos ezt kéretlenül is megteszik. Nem minden esetben a költők védelmében.

 

 

A sebész

Egy pillanatra elterelte a figyelmemet az ablaküvegen egyre erősebben kopogó eső ritmusa. Mintha egy nagyon rossz dobos próbált volna metronómozni a gondolataimhoz. Tágra nyílt szemekkel bámultam, ahogy a fagyos cseppecskék egy pillanatra hozzáragadnak az üveglaphoz, majd keményen koppannak és lecsurognak az ereszcsatorna mohó száján. Ásítottam.

A bal kezemben még mindig a két kis golyóbist szorítottam. Teljesen belesimultak a tenyerembe, mintha csak oda teremtették volna őket. Ismertem már minden négyzetcentijüket, fémes, bizsergető tapintásukat, pontosan tudtam, hol van a súlypontjuk, még forgatni is megtanultam az ujjaim közt, anélkül, hogy akár csak egy picit is egymáshoz verődtek volna. Már csak attól, ha a kezemben érezhettem, valami földöntúli béke szállta meg a lelkemet. Olyan emlékeket idéztek fel bennem, melyeket semmi áron nem akartam elengedni.

A feleségem kapta őket, nem tudnám megmondani, pontosan mikor, de mire megismertem már javában használta. Teljesen modern, a mai kor igényeinek megfelelő gésagolyók voltak. Különlegesen kiképzett, simaizombarát anyaga alkalmassá tette az érzékeny területre való felhelyezésre, szinte magától becsusszant a síkos hüvelybe. A két labda között nem volt zsineg, mint a múlt századok gésagolyói esetén, hajszálvékony, szinte érezhetetlen asztrális szál kötötte össze őket. Ez a maga korában kisebb csodának számító tárgy, nem csak a hüvelyi izomzat megedzésére volt alkalmas, mint elődei, de összeütődéskor, megfelelő nyomás esetén apró impulzusokat küldött a testnek, mely stimulálva az agyat eufórikus állapotba ringatta a felhasználót. Mondanom se kell: sok örömet szerzett nekünk a bizarr hálószobai játékaink során.

Mikor megismertem a nejemet nem gondoltam volna, hogy később ez a szexuális segédeszköz válik majd az egyetlen megmaradt emlékemmé tőle. Gyönyörű, hollófekete hajú nő volt, a szépsége mögött mindig is meghúzódott valami egyedi, valami egzotikus, ami kiemelte napjaink klónozott embertömegéből. Igazi ideálként járt közöttünk, mint egy évszázadokkal ezelőtti divatmagazin sztármodellje. Ha behunyom a szemem, még mindig olyan érzésem van, mintha itt lenne velem, a portréja beleégett a tudatalattimba, testének illatát még mindig érzem a gésagolyókat szagolgatva. Lassan két éve, hogy Anna meghalt.

Szomorú, de furcsa mód a belső tulajdonságait egyáltalán nem őrizte meg az emlékezetem. Hiába kérdezné most tőlem bárki is, hogy milyen volt a nejem, semmi mást nem tudnék rá felelni, csak azt, hogy: elragadó. Annyira domináns volt a szépsége, hogy a többi jellemzőjét teljesen kiszorította a megmaradt emlékeim közül.  Néha próbálok felidézni mindent, ami csak az eszembe juthat róla, de az arcánál tovább még nem jutottam. Közben az ujjaim között csak járatom a gésagolyókat. Mikor egymáshoz koccannak, megremeg a kezem és az egész testemen végigszalad az a bizsergető érzés. A gondolataim elszállnak.

Hosszú percek teltek el, mire észrevettem, hogy az interaktív csipogóm jelez. Egy darabig csak bámultam a foszforeszkáló képernyőt a szemközti falon, majd felvettem a bejövő hívást:

– Tessék.

– Doktor úr, a ma délutáni programjára szeretném emlékeztetni!

– Nem tudtam, mi hiányzott … Folytasd!

– Kettőre egy plasztikai műtétet jegyeztem elő a kettes munkateremben, fél ötre pedig Black kisasszony érkezik egy léleksebészeti beavatkozásra, a kérelmi lapján emléke..

– Hányszor megmondtam, hogy ne mondd a páciensek nevét előttem! – üvöltöttem magamról megfeledkezve, de amint elhagyták a számat a szavak, máris megbántam, hogy ilyen érzelmi kirohanásra vagyok képes egy egyszerű titkárprogram hülyeségein. – Küldd át a monitoromra a beadott igénylési lapokat, de retusáld a személyes adatokat! Nevet, fényképet, mindent, ami eltér a szigorúan vett feladatomtól!

– Elnézést Doktor úr, igenis Doktor úr!

A szemközti falon azonnal megjelentek a sebészeti kartonok, amiket kívántam. Az első páciens meglehetősen könnyű esetnek bizonyult: már járhatott nálam, hiszen csak korrekciós szépészeti beavatkozásokat igényelt. Egy kis fiatalítás az arcon, pár személyes külső jegy megváltoztatása, semmi extra kívánság.

A másik azonban komplex feladatnak bizonyult. Nem csak a szokványos emléktörlések-beültetések szerepeltek az igénylési lapon, de teljes személyiségbeli változtatás a felsorolt kérések alapján. Drasztikus beavatkozás, ami ugyan remekül hoz a sebészet konyhájára, de egyben piszok kemény munkát jelent a kirendelt doktornak. Az egyszerű emlékezetbeli beavatkozásokat már a specializálódott orvostanhallgatók is el tudják végezni, de egy lélek alapmotívumainak a módosítása nem amatőr munka. Izgalmasnak hangzott.

– A kettes munkaterem műtétre készen áll?

– Természetes, Doktor úr!

– Ha megérkezik a páciens, kísértesd be a kettesbe! Addig átfutom a kartonját és azonnal kezdünk!

– Ahogy kívánja, Doktor úr!

 

Része még; Kijelentő mondatok

Része még

  

És része még az elgázolt kutyák

A világnak a hajhullás a rák

A megnagyobbodott szívizom

Angyaltetem a grádicson

Szinusz-csomó a bordaprés

Csak eső esik mint a kés

A bőrre ami mindig olcsó

Kicsi kézben kis koporsó

És nézed és csak nézed

A híradót a létet

Ami csak a katasztrófa

Ami volt is akasztófa

Az álmot is úgy kiszúrja szeggel

Hogy metró elé ugrik a reggel

Hogy kinyitja magát a gázcsap

Hogy nem tart meg más csak a láz csak

E harminchat fokon is égő

E mégis mindenséget érő

Tehetetlenségi törvény…

 

 Méretre szabott isteni önkény

 

 

 

 

Kijelentő mondatok

 

Hull a felleg, alja rozsdás.

A bodza most is illatos.

Jár a város. Csupa mozgás.

Sárga csík a villamos.

A kádvíz csöndes és piros.

 


Cecco Angiolieri: Ha tűz volnék, a világ porig égne

 Ha tűz volnék, a világ porig égne;

ha szél volnék, elfújnám, mint az orkán;

ha víz volnék, zúdulva elsodornám;

ha Isten volnék, lelökném a mélybe.

 

Ha pápa volnék, viccesebb se kéne:

a hívők hülyítését gyakorolnám;

ha császár volnék, sorra kaszabolnám,

akit csak érek, fejeket metélve.

 

Ha halál volnék, apámra vadásznék,

futnék tőle, ha én volnék az élet,

és nem tennék az anyámmal se másképp.

 

Ha meg én volnék Cecco, aki tényleg

vagyok: folyton csak jó nőkkel cicáznék,

s nektek jutnának a rondák, a vének.

                                                                                              Havasi Attila fordítása

Tornasor (részlet)

Attila az iskolatáskájában kutatott a tízóraija után. Már a tolltartót, a körzőt és a vonalzót is kirámolta belőle. Sanyi a ritkán látott holmiktól kapott észbe.

– Van leckéd?

– Milyen órára? – gyanakodott Attila.

– Miért, több is volt?

– Ugye ki sem nyitottad a táskádat!

– De kinyitottam!

– Matekra volt. Megmutassam, hogyan kell megoldani?

– Tíz perc alatt megérteted velem, amit Jutka néninek négy év alatt sem sikerült? Csak add ide, hadd másoljam le! Majd holnap, vagy legeslegkésőbb holnapután összeülünk, és elmagyarázod nekem.

Attila figyelmesen nézte Sanyi arcát, ami a nagy tervektől és fogadkozástól egészen kipirosodott. Kisalakú, kockás füzetet vett elő.

– Most utoljára. De javíts ki egy számot, nehogy észrevegye Jutka néni, hogy rólam másoltad!

Sanyi fűtől, nyáltól maszatos kezébe fogta a két matekfüzetet. A papír-írószerboltban még nem különböztek fikarcnyit sem. Mostanra azonban mindkettő a gazdájához idomult.

Attila füzete becsomagolva, felcímkézve várta az új leckét. Színes ceruzák, élére smirglizett körző nyomán formálódott egy osztályelső munkaeszközévé. Sanyi füzete viszont a törtek idején annyit repült a sarokba, hogy lapjaira szakadozott széjjel. Rúgásnyomok borították attól az elszántságtól, amivel Sanyi a házi feladatok rejtelmeibe hatolt be újra és újra. És ahogy beköszöntött a tavasz, egyre vadregényesebb életbe kezdett. Koszfoltjai a délutáni focizásról meséltek, mikor kapunak állt a salakpályán. Sanyi füzete olyan elálló szamárfüleket viselt, hogy a csodájára járt az egész osztály, sőt, Sanyi balszerencséjére Jutka néni is.

Sanyi felnézett a füzetekből. Már majdnem végzett a másolással. Ahogy Attila számoszlopain követte a megoldást, olyan logikusnak tűnt neki az egész matematika, olyan megtanulhatónak! Mégiscsak csodabogár a barátja. Rajta kívül az osztályból senkinek sem magától értetődő az, hogy LNKO! Milyen jó volna, ha Sanyi is a kisujjából rázhatná ki mindezt! Persze a világ minden kincséért sem akart első padban ülő nyálgéppé válni, de azért egyszer igazán megdicsérhetné őt is Jutka néni.

És ahogy a gondolatai ilyen messzeségbe kalandoztak, a keze is megmozdult. A hegyezetlen grafitceruza egy hármast ötössé maszatolt. Véletlen, vagy sem, de a szamárfültől elrongyolt papíron tündökölt a jó megoldás. – Most már így marad – gondolta Sanyi. – Egyszer igazán megkaphatom én is azt a piros pontot!

Visszaadta a füzetet Attilának. A jól elvégzett munka örömével dőlt hátra, de a szájában valami rossz ízű maradt, hiába köpött kétszer is.

Attila végzett a szendvicsével, és már csomagolni kezdte a füzetét, mikor Sanyi csak kibökte:

– Nézd át még egyszer! Talán elszámoltál valamit.

Attila arca csupa bizonytalanság volt, ahogy Sanyira nézett. Honnan is vehetné észre ez a tulok, hogy hibázott, amikor…

– Nem számoltam el. Tegnap kétszer is ellenőriztem – mondta.

Elővette a füzetet, ami az ártatlanságát bizonyítva a meghajtott oldalon nyílt ki. Attilának rögtön szemet szúrt a szutykos ujjlenyomat. A saját írásával kerekített hármas fölött pedig egy rendetlen ötöst vett észre. Sanyi sokat gyakorolhatta ezt az átírást az ellenőrző könyvében. Persze ritkán találkozott hármasokkal, amiket ötösre lehet javítani. Inkább egyeseit írta át négyessé.

Attila kipillantott Sanyira. Az egy botdarabbal rajzolt a homokba éppen. Attilát azonban nem tévesztette meg. Elmaradt a füttyszó, el a káromkodások is. Pedig ezeket talán még alvás közben sem hagyja abba. Sanyi dermedten figyelte Attilát, még akkor is, ha nem nézett rá. De a füle már várta a szitkokat. Ő talán még egy pofont is kiosztott volna annak, aki beleír a füzetébe.

Mind dühösebben markolta a gallyat, nyomta a homokba, mintha minden indulatát ezekbe az ábrákba fektetné. Attila figyelte Sanyit, aki kicsit megfelelni próbál, éppen annyi erővel, amennyi kitelik tőle ilyen értelme-sincs dolgokra. Inkább való bot ennek a kezébe, mint egy csorbulni akaró ceruzavég. Hát végül belejavított! Az ő füzetébe javított bele!

– Belejavítottál! Azt akartad, hogy rossz jegyet kapjak? Pedig én elkészítettem a leckémet, te pedig fára másztál helyette.

Sanyi előreszegett fejjel hallgatta a fejmosást. De hát kicsoda-micsoda ez az Attila, hogy úgy beszéljen hozzá, mintha az apja, vagy a tanára lenne? Hiszen ő is csak egy gyerek, ráadásul… Sértette, hogy Attila éppen a fáramászással rukkolt elő. Hiszen ő beavatta a titokba, a rekordok történetébe, hogy olyan magasról, mint Sanyi ma reggel, még senki sem ugrott le! Éppen ezzel visszaélni! Dühösen válaszolt Attilának.

– Én épp annyira nem írok leckét, ahogy te nem mászol fára! Te nyomorék!

Ahogy végigmondta, máris olyan mélyre süllyesztette a fejét, amennyire orra bukás nélkül csak lehetséges. Ennél aljasabb már nem is lehetett volna.  Nem elég, hogy csalt: az iskolát és a barátját is megpróbálta becsapni, de ráadásul ilyen ocsmányságokat beszél! Hát igaza van Jutka néninek: nem is válik rendes ember belőle már soha!

Attila eltette a matekfüzetét, leporolta, mintha valamiképp bekoszolódott volna.

– Neked az megy jól, nekem pedig ez. Éppen ezért akartam segíteni neked.

Sanyi messzire hajította a botot. Legszívesebben bocsánatot kért volna. Már a nyelve hegyén volt az ígéret, hogy változni fog. Ha nem is most mindjárt, de hamarosan. Bármennyire is szerette volna, mindezt nem mondhatta el. Fiú volt, ráadásul fáramászós típus.

– Nem haragszom rád, de ha még egyszer előfordul, behúzok egyet! – mondta Attila. Ezzel a dolog el volt intézve. Csendben várták, hogy megérkezzenek a többiek.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info