Andrei Pleșu

NOSZTALGIA ÉS REMÉNY

Az 1989-es év végének nagy eseményeitől kezdve Közép- és Kelet-Európa országai néhány alapvető dologgal találkoztak, melyeket azonban máig nem sikerült tudatosítaniuk. Észlelték például, hogy Kelet-Európa nem része Európának, pontosabban ahhoz, hogy részévé váljon, sikeresen teljesítenie kell bizonyos követelményeket, meg kell felelnie bizonyos igényes gazdasági, jogi, szociálpolitikai követelményeknek. Az volt az általános és naiv elképzelés, hogy keletet nyugattól csak a Vasfüggöny választja el, s hogy annak leomlásával magától helyreáll az egységes Európa. A valóság megmutatta, hogy tizenöt év után nem lehet „egységről” beszélni, csak egységre való törekvésről, az elveszett egység kipótlásáról. Még előbb a kelet-európai egy még váratlanabb tapasztalattal szembesült. Azt hitte, hogy legalább a Vasfüggönyön túli Európa egységes. Hogy egy napon megszökve a szocialista „lágerből”, nagy szolidáris nemzetekkel fog találkozni, akik közös értékeken és stratégiákon osztoznak. Nem tűnt hihetőnek, hogy Franciaország és Olaszország között kemény ellentmondások jelenhetnek meg, hogy Spanyolország máshogyan látja a világot, mint Belgium, hogy Németország és Nagy-Britannia különböző dolgok. Nem tűnt hihetőnek, hogy a nyugatabbik Európa hamarabb fogja szükségét érezni az elhatárolódásnak az Egyesült Államoktól, mint a Szovjetuniótól, vagy Kínától. Mindezek – és sok más egyéb – azt a benyomást keltette, hogy jóllehet kelet és nyugat között számtalan közös pont van, a különbségek sem elhanyagolhatóak. Az európai integrációt ebben az esetben nem gondolhatjuk el pusztán a hasonlók újraegyesítéseként, hanem inkább a különbségek bölcs egyeztetéseként. Végeredményben nem egy álmosító közös paradicsomot akarunk, melyben az identitás varázsa a megkülönböztethetetlenségig elhalványul. Amikor Európáról beszélünk, egy átfogó Európáról, oda kel figyelnünk, hogy biztosak legyünk benne, ugyanazt a dolgot értjük ugyanazon szó alatt. Kelet és nyugat nem fog tudni funkcionálisan újra egyesülni, ha nem találkozik mindenek előtt Európa keleti eszményképe az Európáról alkotott nyugati eszményképpel.

Kelet-Európa számára „Európa” elsősorban egy kulturális képzet. Közös mediterrán eredet, közös történelem Skandináviától Szicíliáig, Írországtól az Urálig, közös mentalitás az írott hagyomány univerzumával, a transzcendenciával, a megismerés szenvedélyével, az Európán kívüli alteritással ápolt viszony alapján.  Viszont Nyugat-Európa az utóbbi évtizedekben egy másfajta „Európa”-koncepciót látszik magáévá tenni, mely – hogy egy már klasszikus szóhasználathoz folyamodjunk – nem annyira „kulturális”, hanem „civilizatorikus”. Európa a modernitás, a tudományos fejlődés, a politikai és gazdasági liberalizmus, a „felvilágosult” erkölcsiség, a hatékony technológia tere. Világos, hogy óvakodunk az Európáról alkotott kétféle kép közötti hierarchikus viszony felállításától, hogy előnybe részesítsük egyiket a másik rovására. Valóban, Európa mai „meghatározásának” értékelnie kell a kultúra és a civilizáció egymást kiegészítő jellegét, egyesítenie kell a keleti és a nyugati elképzelést. Ami eddig valójában történt, sokkal inkább elválasztáshoz, mint egyesítéshez hasonlít. Kelet történeti és kulturális maradt, múlt felé irányuló, s idejétmúlt valamiképpen, miközben nyugat a gyakorlatias racionalitás, az adminisztratív fejlesztés és a konstruktív dinamizmus irányába fejlődött, más szóval a jövő felé tájékozódik. A keleti számára „belépni” Európába többnyire azoknak az értékeknek az újra megtalálását jelenti, amelyektől önkényesen el volt szakítva a második világháború végétől. A nyugat számára a probléma nem egy „volt” Európa újraalkotása, hanem egy új Európa, „a jövő Európájának” megalapozása, tiszteletben tartva, persze, saját örökségét, de mégis elsősorban a jövőre koncentrálva. Az Európáról való keleti gondolkodás nosztalgikus, visszatérés „a régi szép időkbe”. Az Európáról való nyugati gondolkodás, ellenkezőleg, reménykedő. Ez az eszménykép nem egy emlék körül kristályosodik ki, hanem egy projekt körül. Mindkét vízió tartalmaz előnyöket és veszélyeket. Keletnek jobb a viszonya az emlékezetével, de hajlamos szentimentálissá, szélsőségesen konzervatívvá, időszerűtlenné válni. Nyugat élénkebb, tisztánlátóbb, hajlamos az utópiára és a gyökértelenné válásra. Kelet a régi fényképek kultuszában él és romantikus félfényben időtlenkedik. Nyugat science fiction-ártatlansága sebezhetőbb a diadalittas ideológiákkal és a sátáni önkívülettel szemben.

Amikor a múlt kerül szóba, nyugat a kritikai átdolgozást, a részvéttelen realizmust részesíti előnyben. A múltat mítosztalanítani kell, hibáit ki kell javítani. A „Vergangenheitsbewaltigung” kifejezés – mesterségesen alkotott szó, elsősorban a múlt rögtöni „dekonspirálásának” kifejezésére és a hősök tiszteletteljes számbavételére  ­– ráillik az egész Nyugat-Európa múlttal szembeni attitűdjére. A múltat rendszerezni kell, meg kell „szelídíteni”, „fel kell használni” a jelen érdekében. Kelet múlthoz való viszonyulásának meghatározásához, lehet, egy külön szakkifejezést kellene kitalálni, mondjuk „Vergangenheitsbewartung”[1],  mint a régiségek felhalmozása és értékesítése. A régiségek presztízse a kelet-európai nemzetek identitás-drámájának egyik eleme, melyek rendszerint és többnyire rozogán az ingoványos jelen és a bizonytalan jövővel szembeni gyanakvástól, igazolást és menedéket alkotnak a múltból. A múlt a nyugatiaknak múzeum, míg a keletiek számára „egzisztenciális” jelentősége van.

Ha sikerül meghaladnunk a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi komplexusainkat, a fiatalos versenyszellemet és a történelmi előítéleteket, nem lesz nehéz kiegyeznünk Európával, a teljes Európával, az egyesített, s nem csak pénzügyileg és jogilag „egyenlősített” Európával, melynek egyenlő mértékben van szüksége mindkét fél Európáról alkotott víziójára. Szükség van a múlt rossz szellemeinek kiűzésére ugyanúgy, mint a nemes, vagy legalább a festői epizódok fölelevenítésére. Szükség van újító szellemre, de a megőrzés türelmességére is. Menedzseri bátorságra ugyanúgy, mint szemlélődésre. Jövőről szőtt álmokra és emlékekre. Reményre, de nosztalgiára is. Keletnek föl kel fedeznie a fiatalos előretekintés varázsát, aktívvá kell válnia a közös láthatár felépítése érdekében. Nyugatnak meg kell találnia a tradíció ízét, a visszatekintés haladékát.

Egy ilyen találkozáshoz az egymást kiegészítő részek között a „vasfüggöny” mindkét oldala részéről szükséges a „másik” iránti szellemi étvágy erőteljes felébredése. Kelet és nyugat is szükségét kell érezze egy intenzívebb kölcsönös megismerésnek, azaz egy növekvő intellektuális érdeknek és emberi rokonszenvnek az elidegenült fél iránt. Karl Marx jóvoltából híressé vált egy mondat, mely különösen hangzott egy filozófus szájából: „Die Philosophen haben die Welt nur verschieden ’interpretiert’, es kommt drauf an, sie zu ’verändern’”. A mai Európának föl kell fedeznie ennek az igazságnak a fordítottját: a feladat nem az, hogy megpróbáljuk egymást megváltoztatni, a feladat az, hogy helyesen értelmezzük, számba vegyük és megértsük a köztünk lévő különbségeket! Azzal a pontosítással, hogy ebben a kontextusban a „megérteni”-nek nincs köze semmilyen józan rendszerezéshez, vagy valami petyhüdt megbékéléshez. „Megérteni” azt jelenti: eggyé válni azzal, amit meg akarsz érteni. Ez lenne az az „egyesítés”, amire törekednünk kell. A többi puszta adminisztráció.

Az esszé eredeti szövege az alábbi kötetben olvasható: Andrei Pleșu, Obscenitatea publică (A nyilvános obszcenitás), București, Humanitas, 2007. második, javított kiadás.

Az élet elfelejtett szépségéről

Ha belegondolok, egy alapvető szemrehányást kell tennem az országnak és a történelemnek: megakadályozza, hogy örüljek az élet szépségének. Időről időre rá kell döbbennem, hogy egy ég nélküli, fák és gyümölcsösök nélküli, pásztori elragadtatások nélküli, vizek, tisztások és felhők nélküli világban élek.

Elfelejtettem az éjszaka mély titkát, a dél radikalitását, az alkony kozmikus hűvösségét. Már nem látom a madarakat, nem szagolom a vihar poros és nedves illatát, nem érzékelem érzelmektől fulladozva az eső és a csillagok csodáját. Nem nézek fölfelé, nincsen hangom az illatokra és a fuvallatokra. A száraz levelek susogása, az éjszakai tavak áttetszősége, az este megfejthetetlen hangja, a fű, az erdő, a marhacsordák, a mező borús láthatára, a szívélyes halom és az aszketikus hegy már régóta nem részei az én mai tájamnak, belső életem higiéniai egyensúlyának. Nincs időm a barátságra, a jókedvű csevegésre, nyugalmas kedélyállapotra. Elfoglalt vagyok. Sietős vagyok. Ingerült, zaklatott és nyomasztóan kényszeredett. Életem tolóablak-élet: szívességet kérnek, utasításokat adok, beavatkozásért, tanácsért, cinkosságért fordulnak hozzám. Embergyűlölővé lettem. Szellemi anyagcserém kétharmada a körülmények ideges kedvezővé tételében merül ki, napirendem kicsinyes sürgősségi leltár. Szivacsosan gondolkodom, kicsinyes provokációktól idegesen. Szélhűdéssel kezdem a napot, szidom a „szituációt”: a gödröket az úttesten, a hazai sofőrök vezetési szokásait, a meleget (vagy a hideget), a port (vagy a sarat), a politikusok morálját, az újságírók nyelvezetét, az ideológiai divatokat, az új építészet zavarosságát, a demagógiát, a korrupciót, az átmenet hebehurgyaságát. Aligha figyelek föl egy női sziluett szédítő rajzára, egy mosoly ártatlanságára, egy utcasarok hallgatag varázsára. Oda jutottam, hogy úgy viselkedek, mintha Hrebenciuc és Cozmâncă, Sechelariu és Vanghelie, Ciorbea és Mihaela Tatu, Andreea Marin és Adrian Năstase, Constantinescu és Agathon, Talpeş és Garcea[2] valóságosak lennének. Ellenszenveket gyűjtök és alkalmakat az elégedetlenségre.

A nyomorúságról és jelentéktelen dolgokról írok. Egész nap morgolódva elvesztettem hitemet a nemzet erényeiben, az ország sorsában, a világ értelmében. Egyre nehezebben emészthető a képem róla. A parádés hazafiak árulókká lettek, a neoliberálisok konzervatívokká, a posztmodernek elitistákká. Az öregek szemében könnyelműnek tűnök, a fiatalok szemében – reakciósnak. Elvesztettem a jó kedélyállapotomat, a lendületet, az örvendezést, egyiket a másik után. Nincsenek termékeny, merengő perceim, hitelem.

Reggeltől estig egy hánykolódó, közönségességgel megfertőzött mesterséges világban téblábolok. Életvágyam vérszegénnyé apadt, létezésem öröme szintén elveszítette lendületét, zamatát. Görcsösen és kapkodva lélegzek, mint egy szárítókamrában. Ha valaki ehhez hasonló válságon megy át, elsősorban a saját lelkiállapotát hibáztathatja. Panaszkodhatsz, hogy túlságosan is megelégedtél a pillanatnyival, hogy képtelen vagy beosztani az idődet, hogy nem tudsz különbséget tenni lényeges és mellékes között, és hogy, végül, elhagytad a napi programodból a távlati értékeket. De nem lehet eltekinteni jelenünk és a század szennyezett kulturális környezetétől.

Elárasztanak a mellékes problémák. Másodrangú elfoglaltságaink és másodrangú vezetőink vannak, a szükségletek többszörös nyomása alatt élünk. Közepes szövegeket, idióta show-kat, megalázó életfeltételeket ajánlanak nekünk.

Oda jutottunk, hogy nincsenek érzelmeink, gondolataink, képzelőerőnk. Meggyűlöltük, elidegenedtünk a világ polifonikus egyszerűségétől, a teljes élet szenvedélyétől. Nincs már erőnk természetes áhítattal csodálni és dicsérni a Teremtés nagyszerűségét, az égboltot, a tengereket, a földet és az embereket.

Kábultak és búskomorak vagyunk. Alig bírjuk már. Létezik-e értelmes gyógymód erre a veszedelmes kisiklásra? Igen, azzal a feltétellel, hogy belátjuk a veszély súlyosságát. Azzal a feltétellel, ha mindennapi figyelmünket más prioritások és más távlatok felé irányítjuk.

Fordította Borbély András

Andrei Pleșu (szül. 1948, Bukarest) filozófus, művészettörténész, esszéíró egyetemi tanár. Románia volt művelődésügyi minisztere (1990-1991), külügyminisztere (1998-1999), a kommunista titkosszolgálat levéltárait átvilágító bizottság (CNSAS) tagja. Megalapítója és rektora a New Europe humán tudományi kollégiumnak. Számos európai és tengerentúli akadémia tagja. Magyarul megjelent kötetei: Tescani napló, (Koinónia, 2000), Angyalok (Koinónia, 2006), A madarak nyelve (Jelenkor, 2000). A fönti esszé az alábbi kötet címadó szövege: Despre frumusețea uitată a vieții, Editura Humanitas, 2011. A román szöveg elérhető az interneten: http://www.cafeneaua.com/nodes/show/2065/despre-frumusetea-uitata-a-vietii-andrei-plesu-opinii-jurnalul-n/1