„Se lopók, se telhetetlenek…” (1Kor 6,10.)

2012. április 6. péntek Vecsei Márton

Volt ez a könyv, amit egyszer nagyanyám adott a kezembe az egyik nyáron, még gyerekkoromban. Valami Károli nevű ember írta. Vagy fordította. Az most mindegy. Különböző anekdoták voltak benne egy figuráról. Egész érdekesnek tűnt egy darabig, de elég hamar ráuntam. Soha sem olvastam bele mamámnál. Jobban lefoglalt, hogy fára mászni tanítsak egy kutyát, a konyhaasztalnál ücsörögjek, vagy azt nézzem, ahogy öregapám ultizik. Nemrég találomra felcsaptam ezt a könyvet.

Egy rövid történetnél nyitottam ki, melynek a főhőse egy pali volt. Ha jól emlékszem, Saulnak hívták. Szóval ez a Saul sétált egy úton, ami Damaszkuszba, vagy hova vezetett, és közben egy hang megszólította. Azt kérdezte: „Saul, Saul miért kergetsz engem?” Mikor Saul rákérdezett, hogy ugyan már, te meg ki vagy, a hang válaszolt neki. Mondta, hogy ő az Úr. Aztán így folytatta: „Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Később Saul nevet változtatott, (hatalom híján csak a sajátját), és ennek az Úrnak az egyik első embere lett. Teltek az évek, évezredek, az emberek jöttek-mentek, térültek-fordultak az úton, de ennyi port rég nem vert fel senki rajta, mint mostanában. Napjainkban is ugyanúgy kezdődött az egész. Volt benne egy pali, egy Saul, egy Paulus, egy kicsike Pál. Ő is sokat harcolt életében, de főleg a páston. Éppen azon gondolkodott az úton, hogy a szélrózsa melyik irányába induljon, mikor egy hang így szólt hozzá: „Kelj fel és menj be a palotába, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Pál kivívta magának. Csak ebben a korban, és ebben a kortárs pálszerepben a korinthusiakhoz írt első levél értékei lecserélődnek, főleg az első. A hitet felváltja a hitelesség, melyet a kis Paulus a történet végére (mindjárt meglátod) elveszít. A szavai hiteltelenek lesznek, a hívei hitetlenek.

A régi Paulus apostol lett. A legkisebb az apostolok között, ahogy azt magáról mondta, mert állítólag úgy érezte, legalábbis nagymamám könyve szerint, bár tudjuk, hogy a szépirodalom a hazugság művészete, szóval úgy érezte, hogy nem méltó a címére. A kortárs Saul azonban nem tudott, nem is akart magától fordulni azon a bizonyos úton, ezért mások fordultak helyette, segítették a fordulást, egyes források szerint a korinthusiak, galíciaiak, sőt néhány kutatás bizonyítékai alapján még a thessalonikaiak között is akadt már bőven Saul előtt valaki, aki megfordult. Néhány bibliakutató statisztikája szerint az új Saul fordulása így néz ki: a száznyolcvan fokból százhúsz egy korinthusi Józsué nevű ember fordulásán alapul, negyven fok a fordulásból lépésről lépésre megegyezik egy galíciai férfi, valamilyen Áron fordulásával, a maradék húsz fokból tizenhárom és még egy fél fok egy thessalonikai bölcs lába nyomán történt. A kortárs Szentírásban pedig ez áll:

„És amint méne lőn, hogy közelge Damaszkuszhoz, nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül. És ő leesvén a földre, hallá a szózatot, mely ezt mondja vala néki: „Kelj fel és menj be a palotába, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned!” Erre Saul remegve mondá: „Nem tudok íly hirtelenségben fordulvást színlelvén, városodba menvén, embereddé lenni!” A vele utazó férfiak azonban felsegítették, és a korinthusi Józsué fordulására, ki Ezekiél fia, és a thessalonikai Sámuel fordulására, ki Ávár fia Siheránból, és a galíciai Áron fordultára emlékezvén, ki Eshavár házának elsőszülötte, az ő lábuk nyomdokán fordíták Sault a helyes irányba.”

A lényeg, hogy Saul térült fordult, és zsidó nevét megváltoztatva az „úr” embere lett. E modern apokrif szerint minden lépéslopásra fény derült, de ennél a fénynél erősebbnek érezte a damaszkuszi út fényességét Paulus, így apostoli címét, bár elvették tőle, mégis magáénak érezte. Egy írnoknak diktálta le véleményét, melyben elmondta, hogy nem csak Pál apostolként, de Saulként is sérelem érte, hiszen senki nem szólt neki a damaszkuszi úton, hogy a fordulást egyedül, önállóan kell elvégeznie. Ez a levél máig fennmaradt, ott olvasható az aláírása: Pál apostoll.

„ Jövének vala fordulatok Saul életében. Egy estve bebizonyíttatott, hogy Saul lopván lépte fordultát a damaszkuszi úton. A fordulat nem vala egyszerü fordulás. Pál maradt helyibe, tudomást sem vévén bukásáról, székét megtartván, hitelét elvesztvén. A történtek rendszerint átíródának, azóta nevezvén a damaszkuszi lépteket pálfordításnak…”

Paulusunk élete tele volt megvilágosodásokkal. És fordulatokkal. A következő fénysugárral szintén útközben találkozott. Gondolta, elsimítja a damaszkuszi hibát, méghozzá azzal, hogy szerez magának egy új apostoli oklevelet. El is indult Jeruzsálembe, egy mindenki által ismert helyre, melyet úgy hívnak: az iratófal. Azonban egy jelenés ismét eltérítette. A történetírók itt különböző teóriákat állítottak fel. Egyesek szerint az „úr” szólt ismét Paulusnak, állítólag már ő is kínosnak érezte hitelét vesztett emberének jelenlétét. Az „úr” félt, hogy nem csak Pauluson, de rajta is nevetnének az emberek. A másik teória éppen a nevetőkről szól. Paulusról különböző viccek, karikatúrák, és rajzocskák kezdtek terjedni, melyeket a szentföldi szél elfújt mindenfelé, nevetségessé téve a bukott térítőt. A modern páltörténet vége mindkét lehetőségnek helyet ad, innentől kezdve az igazság csak értelmezés kérdése. Annyi biztos, hogy az alábbi szöveg vagyon írva a fejezet végén:

„Pál fölkelvén székiből útra kélt, hogy hibáit elfedvén helyét megtartsa. Ekkor az úr szavát hallá: „Miért nem mondá le szerepedről Saul! Utad, mi az iratófal felé vezeté téged, hiábavaló vala. Immár későn cselekvél, hisz a szentföldi szél szerte szórá gúny övezte alakod.” Ekkor Pál megállá az úton és kimondá, hogy lemondá vala”.

Itt a mese vége, sajnos a tanulság ezúttal kimarad. Amúgy nagymamám könyvét ritkán olvasom, nem úgy olvasom, ahogyan ő, de ezek ellenére néha mégis eszembe jut az, amiket mondott róla. És amiket most gondolok róla. Nem tartom magam vallásosnak, de azért hívőnek igen. Ahhoz nem kell könyv, vagy kereszt, csak az emlékek, amikor fára mászni tanítottuk a kutyát, körbeültünk az asztalt, vagy néztük, ahogy nagyapámék kártyáznak. Elég annyi, ami létezett. A kártya, az asztal és a kutya. És más nem érdekelt minket. „Se lopók, se telhetetlenek.”

Bejegyzések

Múlik

2012. április 5. csütörtök Hüvösvölgyi Márton

D egy szál törölközőben lépett be a konyhába. Szorosan magára csavarta, puha melleit alig kitakarva. Próbált nesztelen maradni, mint mindig, ha újságot vagy könyvet böngészek.
Azt gondolja, megzavarna. Azt gondolom, ez a tompa nyomás olyankor bennem valami sértettség.
Amíg kávét tölt nekem, én csigavonalban simogatom hasát. Hirtelen kezében kés villan. Mintha jósvonalaiból nőtt volna ki. Negédes vigyorral vetkőztet le egy túlérett narancsot.
– Találtam egy jót – kacsintok rá az olvasószemüvegen át, és ujjammal egy röpke hirdetésre bökök. – „Használtautó kereskedésbe, fiatalos, motivált férfi munkaerőt keresünk, ügyeletes pozícióba. Feltétel B kategóriás jogosítvány. Heti hat napon, napi tíz órát kell vállalni.”
– Sosem lehet tudni, neked találták-e ki – bök felém szigorúan a kés, majd egy laza csuklómozdulattal átfúródik a hirdetésen. D arci is így fúródik az enyémbe. – Narancsot kérsz?
– Talán később.
D visszakúszik a narancsos tálhoz, ami a mikró és a kenyérsütő gép között lapul, jó néhány gyűrött újságpapír alatt. A kést hanyagul egy húsvágódeszkába vágja, majd rám néz, és mintha nem tudná, hogy ilyenkor a hűtő tükröződéséből figyelem, rám ölti borvörös nyelvét.
Kihátrál, kivont nyelvvel, én csukott szemekkel követem.

*****

Hazaérve az első illat, ami fogad: sáfrány és kakukkfű. A konyhában teljes a felfordulás: tucat félig használt fazék, meghatározhatatlan nevű és számú fűszeres üvegcsék és szétvagdalt kartondobozok felett ül egy sánta hokedlin, ütemesen kopogtatva a csonka lábbal a csempén.
A cserépkályhában lobog a tűz, aranysávot rajzolva végig a padlón D csupasz bokájáig. Feláll és az ölében dajkált tepsit a kályha fiókjába helyezi, majd ráfordítja a reteszt.
Csak néhány pillanatig gyönyörködtet a látvány. Aztán újra nyakkendőm szorításával foglalatoskodom. Hiába lazítom, nem használ.
– Hogy ment? – kérdezi gondolatban, mikor válla fölött rám villantja rókaszemeit.
– A főnök szadista. A dolgozók elégedetlenek. A pénz kevés. És amúgy sem feleltem meg – válaszolom gondolatban.
Kiengedi nyakkendőmet és a radiátor egy dobja. Fellélegzek. Így, hogy végre átférnek a szavak torkomon, szinte kiabálok:
– Szadista!
– Ne aggódj, az íze jó lesz – mosolyog, késsel kezében.
– Nem te. Mindegy is – fél karral magamhoz szorítom és lélektelen csókot nyomok szája sarkára. – Képzeld, ma majdnem bekaszniztak.
– Már megint?
– Igen, valami radikális békeforradalmár az aluljáróban. Olyan szövege volt, hogy megkaphatta volna ezt a melót is ma, helyettem – bökök fejjel nyugatra. Úgy sejtem, valahol arra jártam. Ma idegennek érzem magam a városomban. A házamban. Csak itt jó, a cserépkályha melegében, ölelésben, késsel a hátam mögött.
– Elmegyünk pénteken arra a hangversenyre? – kérdi hangsúlytalanul. Nyaki erein érzem, amint felgyorsul a lüktetés.
– Persze, amennyiben nem lesz addig munka.
– Helyes, ráérsz még egy hetet.
– Telnek a hetek – mondom gondolatban.
Szentimentálisan elmereng. Nem zavarja meg több gondolat a csendet, az ölelést.

*****

Az ablakon beszűrődő zajhalmazból jobb fülcimpám kiragad három csecsemőbőgés szerű hangot. Mintha már tavaszodna.
Sokszor csak ülök itt és elképzelem, hogy az újsághalomba préselődő fejjel alszom, amíg D haza nem ér. Akkor arra eszmélek, hogy puskagolyó méretű csomókat masszíroz ki a vállaimból. A macskák elhallgatnak, a szomszéd rádiója elhalkul, valahol zongoraszólam hallik. Satie-t játszik egy görnyedező, csontos, vén asszonyka, petróleumlámpa valószínűtlen fényénél. Élete utolsó taktusai. Békés nemtörődömséggel üti le az elefántcsont-billentyűket. Aztán az ernyedő harmónia feloldja a csomóimat is, és fejjel előre belezuhanok a kávémba.
Persze sosem tudnék itt elaludni.
D hazaér és megcsókol, megpucolja a gyümölcsöket, melyeket már előző este kiszemelt erre a célra.
A szomszéd felhangosítja a rádiót, és együtt hallgatja a ház az esti kabarét.

*****

Oldalak: 1 2 3

Bejegyzések

Nagypéntekig

2012. április 4. szerda Lőrincz P. Gabriella

A Kredon patakon túl

A Gecsemáné kertben

Súlyos a pohár.

Péter, Jakab és János

Is alszik.

Nem imádkoznak.

Abbá!

Jaj, vedd el, Atyám!

Júdás csókol,

Papok elé gurul a

Csók ára.

Kötélért nyúl

Az áruló…

A fazekas mezeje

Lett Vérmező,

Harminc ezüst

Az Úr.

Péter háromszor

Tagad.

És hosszú az út.

Annástól Kajafáshoz,

Ki annak ipa.

A mirhás bor sem kell.

És ül Pilátus

Gabbatába,

Bűnt nem talál.

A Bárány hallgatag.

Záporoz a kérdés,

Válasz mégis egy:

„Te mondád”.

És szabad lett Barabbás…

Csúfondáros bíbor,

Töviskorona.

Egyre kiáltják:

Imé, az Isten

Fia!

És göröngyös az út,

Szenvedések útja,

Küréneából jön Simon,

Viszi a keresztfát,

Via Dolorosa.

Koponya-hely,

Golgota,

Ott a három kereszten

Feszül,

Latrok közé számláztatva

Kiállt: „Elói!”

Reng a föld,

Reped a szikla,

Kettéhasad

A kárpit is.

Szentek lelkei

Indulnak útra

Őt megvallani.

Illésre vár a nép,

De a sötétség mindent

Ellepett.

Érintetlen gyolcs,

Érintetlen a sír.

Arimátheai József

Elkéri a testet.

Nikodémus hoz kenetet,

Mirha és aloé nedveit.

És ott fekszik Jézus teste,

És bezárul a sziklasír.

Bejegyzések

Hús-lélegzet szó helyett

2012. április 1. vasárnap Gorove Eszter

Mit tehet a költő, amikor kevés a szó, felesleges a név, a holmi? Marszüasz és Hart Crane története, valamint Chris Burden alkotásai hogyan helyezhetők egymás mellé? Krusovszky Dénes harmadik kötete összekapcsolja ezeket a neveket, összekötő eleme pedig a test, amely A felesleges part verseiben a szó fölé emelkedik.

Marszüasz mítosza a borító kapcsán kerül elsőként előtérbe, amelyen Kapoor Marsyas installációja látható. Hatalmas, vörös membrán kifeszítve, melyről a kötet ix. Az egész szerkezet című verse elárulja, hogy „Ha egészen közel hajoltak / hozzá állítólag látszott, hogy az anyag folyamatosan remeg.”. Az alkotás így alludál a mítosz történetre, melyben a vesztes Marszüasz lenyúzott és fára akasztott bőre szintén megrezdült, mikor aluosz hangja hallatszott. A mítosz előtérbe állítása a test és a testcsonkítás felé irányít, Marszüasz története így alaphangot ad.

A kötet verseit öt nagy egységbe osztotta a szerző, melyekből az első (Beljebb jutunk mégis) és az utolsó (Mégsem egészen üres) csak egy-egy verset tartalmaz, felfoghatók egymásra felelő prológusként és epilógusként. A köztük lévő három egység különböző hangokkal és testekkel játszik, megszólaltatva Hart Crane-t, az ameikai költőt, lemásolva Burden performanszait, megjeleníti Marszüasz polifón hangjait, valamint leír kortárs festményeket.

A Mint egy vászonzsák című egységben a Crane és Burden versek felelgetnek egymásra, hét Könnyített változat című szöveggel kiegészítve. Itt Crane utolsó hajóra szállása és öngyilkosságának története rajzolódik ki, nyomon követhető a halál felé tartó test és lélek kettőssége, illetve különválása. („Egy testnek nincsenek hullámai, egy / testnek csak mélysége, csak légszomja van.” Hart Crane felszáll az Orizabára; „Azt hiszem a lélek egy sötét / kabinban reszket, miközben a testet / véresre rugdossák a fedélzeten” Hart Crane-t összeverik a fedélzeten). A Burden-másolatok mélyítik a test anyagi jellegét („Annak a néhány grammnak, / amivel könnyebb leszek, / semmi köze a lélekhez.” Chris Burden-másolat (Shoot)).

A test így válik vászonzsákká az első szakaszban, a versek az emberi testet, mint tárgyat reprezentálják. A body art másolatok már csak ebből a szempontból is lényegesek, hiszen a golyóval átlőtt kar (Shoot), vagy Chris Burden egy vászonnal letakarva, mozdulatlanul (Deadman) lesz maga a műalkotás. A vászonzsák-hasonlat azzal is erőteljesebbé válik, hogy a bőr és a kabát (vászon, szövet) motívumát a kötetben sokszor egymásba játssza Krusovszky, mint a testről leválasztható réteget. Ezt teszi a Könnyített változat (1.) című szövegben is: „Ezt az átázott, nehéz szövetkabátot / valahogy nem tudom legombolni / magamról, de még így is gyorsabb / vagyok, mint bármelyik mondat”. Ugyanakkor értékítéletet is hoz azáltal, hogy a test, a mozgás gyorsabb a szónál. Ezzel az értékítélettel párhuzamba állítható a mutogatás és az éneklés kettőse is a Könnyített változat (2.) esetében, ahol előkerül a mások kedvére való vetkőzés és az üres doboz (test) motívuma is, melyet csupa felesleges holmival lehet megtölteni (gondolattal, szóval, lélekkel?).

A test képe – az árnyék – is visszatérő eleme a kötetnek, amely sokszor árulkodhat, „beszélhet” csonkolt testről is; „De mihez képest beszél / pontosabban egy kora esti árnyék? (…) hová rejtsem el a kezem, / hogy ne vegyék észre, / hiányzik róla a gyűrűsujj?” (Könnyített változat (3.)). Az árnyék, valamint a test beszéde a kötetben sokszor ütközik a nyelv erejével, Chris Burden Trans-Fixed performaszának másolatában pedig elhangzik a kötetet leginkább összetartó gondolat: „a hús lélegzete mégiscsak / mélyebb bármelyik szónál.”

A Marszüasz polifón című egység a zenét és a mítoszt, valamint a képzőművészetet kapcsolja össze, azzal a gesztussal, hogy Kapoor installációjáról is közöl verset, mely az alkotás felállítását írja le. A Marszüasz polifónban tizenegy szólam szólal meg, az első szöveg pedig alátámasztja a mítosszal a zenei kifejezések beemelését a kötetbe: „A fenyőfa ágra akasztott emberi bőr / már egészen kiszáradt, viszont, (…) a legegyszerűbb / furulya hangra is összerezdült” ( i. Akár egy fenyőléc.). A mítoszt több szöveg is felidézi, többek közt a v. Nem ez a délután. A test itt az előző szakaszban megképzett motívumrendszer szerint már expliciten vászonzsákként jelenik meg („akár egy üres vászonzsákot, / a hónuk alá csapnak”).

A régi jelentés versei közt találunk olyanokat, amelyek szintén valamilyen csonkításhoz köthető festményeket írnak le, mint a Fiú sebesült macskával. Ebben az egységben a leghangsúlyosabb a nyelv háttérbe szorulása, amely egyrészről a festmények ábrázoló erejének előtérbe állításában ragadható meg, de ugyanakkor visszatér a feltáró szerepű árnyék is (Nem a hiányzó). A kötet azt sugallja, hogy a test, a festmények, az árnyék mind-mind többet képesek elmondani a valóságról, mint a nyelv. A szó használhatatlanságára példa lehet a Folytatás című költemény „Mintha a / fecsegés lucskos vattája valahogy / mégis betömhetné az őszinteség réseit”, vagy az Ornemens című vers „hideg / szavak jönnek / elő, de hát minek / próbálnád is / lakatra zárni, ha / a beszédnek / nincs mit felhoznia.”. A nyelv értékvesztéséről és használhatatlanságáról azonban költőként Krusovszky csak a nyelv eszközeivel tud beszélni, így az elfordulás nem lehet problémamentes. Óvatosságra int a beszéddel és nyelvel szemben („Bármilyen óvatosan beszélsz, mire / mondatod véget ér, megsavanyodik a szád.” Régi jelentés), de mégsem válik világossá, hogy mi történik a nyelvvel, amiért elveszíti kifejezőerejét.

Nem a nyelv erejétől való elfordulás esetlegessége az egyetlen kérdéseket felvető terület. A fent kiemelt motívumokon kívül vissza-visszatér a megvetés, megalázás, a szégyen problémaköre. Hol egy Burden-másolatban („testben szétáradó szégyen”), hol Crane történetében („a távolság / egyedül a megvetéssel mérhető”), hol a Marszüasz polifón szövegei között (vi. Megfelelő szégyen), vagy A régi jelentés című szakaszban („tisztább képe legyen a megvetésről” Fiú sebesült macskával). Ez a problémakör azonban az ismétlődés ellenére mégsem egészen körvonalazható, így a szövegek némi hiányérzetet hagynak maguk után.

A kötetet olvasva megkerülhetetlen a kérdés, hogy mi történik, ha lenyúzzuk a versekről a neveket, ha nem áll ott sem Marszüasz, sem Hart Crane, Burden? Vagy ha az olvasó nem ismeri őket. Mi van a bőr alatt? A versek egyenként ugyanis nem sokat mondanak, nem érdemes őket önmagukban, kontextusból kiragadva olvasni, mert a befogadó könnyen eszköztelenné válhat az értelmezésben. Krusovszky kötete egészben működik, háttértudással együtt, ezek nélkül azonban könnyen elveszthetünk. Marszüasz testét nem láthatjuk, lenyúzott bőre alatt üresség tátong.

Kérdéses, kettős eljárásnak tűnő megoldás, hogy miközben egyfelől megelőlegez háttértudást, a könyv végén jegyzetben némely intertextusról mégis közli, honnan származik. A könyv láthatólag párbeszédet kezdeményez a hagyománnyal és más művészeti ágakkal is, ugyanakkor néhol olyan benyomást kelt, hogy érdekessége ennél nem több.

Krusovszky legújabb könyve azon kötetek közé tartozik, amelyek még az opcionális olvasási sorrendnek is erősen ellenállnak, hiszen Crane öngyilkosságának története egymásra épülő versekből rajzolódik ki, valamint a motívumok is szorosan egymásba fűzöttek. A felesleges part szövegei ilyen módon kiválóan megalkotottak, ám nem feltétlenül mutatnak túl a megszerkesztettségen.

Krusovszky Dénes, A felesleges part, Magvető, Budapest, 2011.

Bejegyzések

Esti mese

2012. április 1. vasárnap Dávid Ádám

Ifj. Kiss Gusztáv, nyolcéves általános iskolai tanuló 2012. február 13-án, pénteken az esti órákban letörölte homlokáról a jóéjtpuszi nyálcsíkját és visszakapcsolta a televíziót.

Apja, Id. Kiss Gusztáv, abban a hiszemben, hogy Gusztikáját az esti mesén kívül semmi nem érdekli a televízió kínálatából, egy évvel korábban születésnapja alkalmából plüss tévémacival ajándékozta meg. Gusztáv még aznap este ágyához kötözte új barátját, és elektromos fogkeféje segítségével a játékállat mindkét szemét módszeresen széttrancsírozta.

– Na, most nézzed az esti mesédet, ha bírod! – suttogta Gusztáv. – És örökre felejtsd el a fogmosást! – morogta még maga elé, ám jogosnak ítélt bosszúja után békét kötött tévémacival, és attól kezdve vele aludt. Ifj. Kiss Gusztáv azonban csak rendkívüli körülmények között tudott elaludni, álmodni pedig szinte soha nem álmodott.

Elalvási szertartása rendszerint a következő lépésekben zajlott: miután apja, id. Kiss Gusztáv az esti mese közös megtekintése után kikapcsolta a szobájában elhelyezett tévékészüléket, és jóéjtpuszit nyomott homlokára, Gusztáv megvárta, míg becsukódik szobájának ajtaja, majd a távirányító után nyúlt, a készülék ismételt üzembe helyezésével egy időben – mivel jó technikai érzékkel megáldott fiú volt – elnémította a hangot, aztán iskolatáskájából előkotorta fülhallgatóját, a televízió képcsőjéből szivárgó derengésben csatlakoztatta a készülékhez, visszafeküdt ágyába, felerősítette a hangot, és kapcsolgatni kezdett a csatornák között.

Az esti mesétől, mint már utaltunk rá, kirázta a hideg, a politikai vitaműsorok és a pornócsatornák untatták, az úgynevezett művész- és akciófilmeket nevetségesnek tartotta. Puszta megszokásból nézte őket. Gusztáv számára egyedül a horror műfaja okozott részleges kielégülést. A rémülten sikoltozó nők mulattatták, a sokkolónak szánt hangeffektusok nyugtatólag hatottak idegrendszerére, a brutális vérfürdők látványától izmai elernyedtek, és hajnaltájt, a film vége felé nagy nehezen elszunnyadt.

Apja, id. Kiss Gusztáv minden áldott nap pontban hajnali hatra húzta fel ébresztőóráját, mert az volt a személyes meggyőződése, hogy ki korán kel, aranyat lel. A kereset-kiegészítésként vállalt hajnali műszakról nem is beszélve. Ifj. Kiss Gusztáv az évek során erős belső ösztönt, mondhatni, feltétlen reflexet fejlesztett ki magában: a horrorfilm megtekintése közben elkortyolgatott egy liter szénsavmentes ásványvizet, majd öt óra negyvenöt perckor az elviselhetetlenségig fokozódó vizelési ingertől fölpattantak a szemei, lefejtette magáról a nyaka köré tekeredett fülhallgatózsinórt, eltüntette az éjszakai televíziózás nyomait és haladéktalanul a mosdó felé vette az irányt.

Csütörtök hajnalonként készségesen leszaladt a postáért, bezárkózott a mosdóba, végigböngészte a legfrissebb televízióműsort, és a horrorfilmek sugárzási idejét átvezette számtanfüzete hátuljába. 2009. február 13-án, péntek este azonban egyetlen csatorna sem sugárzott horrorfilmet. Ennek ellenére a fent leírt módon beüzemelte a televíziót, hátha tévedés történt. De nem volt szerencséje.

„Hogy lehetek ekkora lúzer?!” – tette fel magának ezúttal is a számtalanszor ismételt kérdést. – „Ma van a szülinapom, apa idén teljesen elfelejtette, anya szokás szerint néhány idióta mesekönyvet küldött postán, és egy percet se fogok tudni aludni.” Unottan az egyik könyv után nyúlt, a televízió pislákoló fénye felé fordította, és szemügyre vette a színes illusztrációkat. A televízióműsoron kívül elvből nem olvasott semmit.

„Egész helyes ez a piros ruhás kiscsaj, ez tutira a vámpír lesz. Milyen előrelátó, ott visz a kosárkájában egy üveg vért, arra az esetre, ha megszomjazna. De édes! Na, fogadjunk, hogy ez meg egy vérfarkas. Máris összecsapnak? Nem, még nem, a vámpírlány előbb gyűjt valami ütős mérget. És ez a vénség meg mit keres itt? Fúj, de rondák a ráncai, gusztustalan. Na, mikor jön már a trancsírozós rész? Jól van, a vérfarkas egyből bezabálta, nem bénázott vele sokat. Hohó, és már jön is a kis vámpírlány! Na, nem kell a rizsa, vérfarkas, befalod, vagy nem? Hát persze, hogy befalod, ez a beszéd! Anyás, ez meg itt a Hasfelmetsző Jack! Hühühű, van itt minden, ami kell! Már másznak is ki a vérfarkas belei közül. A szupernagyi bezombult, ez is így van rendjén, a vámpírocska meg szebb, mint valaha.”

Gusztáv elégedetten felsóhajtott. „Ez az első normális ajándékom az ősöktől!” Tévémaci megrovóan nézett rá az ágy végéből üreges szemével. „Jól van, na, macikám, nem úgy gondoltam! Figyelj! Kikapcsolom a tévét, hogy töksötét legyen. Így ni. Most meg azt játsszuk, hogy te vagy a vérfarkas, én meg a Hasfelmetsző Jack, és kibelezlek, hogy feléledjen a zombinagyi meg a vámpírocska, oké?

Tévémacinak nem maradt sok gondolkodási ideje, mert Gusztáv kitépte fülhallgatóját a televízió csatlakozójából, és az éles fémvégződést a vérfarkas gyomrába döfte.

Ifj. Kiss Gusztáv önfeledten játszott hajnalig, majd édesdeden elaludt, és igazi, mintaszerű rémálmot látott vérfarkasokkal, zombikkal és vámpírokkal. Alvás közben évek óta először újra maga alá vizelt. Ahogy a pizsamanadrágjában szétterjedő nedvességtől egy pillanatra felriadt, az a jóleső borzongás járta át, amit ötéves korában az első horrorfilm megtekintése okozott számára. Szorosan magához ölelte a nyaka köré tekeredett fülhallgatózsinór végét.

Csak akkor rándult össze, mikor id. Kiss Gusztáv ébresztőórája pontban hat órakor megszólalt.

Bejegyzések

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

2012. március 31. szombat Csóka Kata

Az írek május elején csaptak le Normandiára. A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem. Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…

Mese, mese, gondolta bosszúsan. Ostoba, szentimentális mese.

De az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Ez Normandia volt, egy művelt és kifinom ország, és nem az ír királyi palota, hanem egy nyugodt hercegi udvar. Itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig…, mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen…

Anyabaszó – Halix király fia elpirult emlékezés közben. Dadogás nélkül még öt összefüggő mondatot sem mert Normandiában elmondani, de az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. Káromkodni itt senki sem káromkodott. Ahogy lökdösődni sem lökdösődött. És még a napszámosokat sem nevezték anyabaszóknak, nemhogy a fogoly hercegeket.

És Normandia csodása termékeny ország volt. A gyümölcsök édesebbek voltak, a napfény kitartóbb. Vagy talán hűségesebb volt a napfény a normann partokhoz, mint Írországhoz, itt hetek is elteltek egyetlen csepp eső nélkül. És az ételek! Az alma, a saláta, az uborka íze ott maradt a nyelvén, mintha Normandiában jobbkedvű almák teremnének, vagy jobbkedvű mint a szülőföldjén. Nem is beszélve a málnáról, az egresről, a barackról, ribizliről! Mindegyik olyan rafinált és különleges volt, mintha költők találták volna ki valamennyit. Mikor az első őszibarackot meglátta, alig akarta elhinni, hogy ebből a csodálatos, gyönyörű gyümölcsből létezik több is. És a kacéran bólogató, vérpiros ribiszke! Hogy lehet, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket?

És természetesen maga Vilmos herceg! Hol láthatott volna ő ennyire barátságos, ennyire előkelő, ennyire méltóságteljes uralkodót! Egy ilyen született herceget! Hát mért nem árulod el a neved, fiam! Nagyon jól tudod, hogy itt barátok között vagy! Tőlünk nem kell tartanod.

Igen, meglehet. Mert ki haragudna egy megszeppent, mindenkivel udvarias, tizenöt éves trónörökösre? Aki félig-meddig túszként él Sarzac várában? Aki csak a sors különös szeszélye folytán maradt életben? Aki kedvében jár reggeltől-estig Vilmos hercegnek és a feleségének,. Aki szeret napsütötte várudvarokon barackokat enni. És legszívesebben egy ribiszkebokorhoz írna szerelmes verseket.

A szilva is hamarosan beérik, meglátod, milyen jóízű, biztosította Marcenda.

Ő, az ír herceg, Halix király fia már rég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre. Hanem pontosan arra, ami belőle annyira hiányzik: önbizalomra, magabiztosságra.

Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja nevezett anyabaszónak. Még nem is volt becsülete, amikor elvesztette. És az alkalmatlanságát már Vilmos herceg is észrevette, mikor mélyen a szemébe nézve odasúgta: akármi is a te titkos neved, te nem születtél hercegnek.

Vilmos hercegnek és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának, a feleségének az előző házasságából három lánya született. Maradj itt velünk, mondogatta Marcenda. Minek mennél haza? Talán hogy megölesd magad?

Ugyan minek mennél haza? Ha normann uralkodó nem is lehet belőle, de a hercegi pár barátjaként kényelmes életet élhetne. Elkísérhetné Marcendát az erdei rezidenciába, sajnálhatná vele az erdőben elejtett őzeket, és közben találgathatná, hogy az udvarban ki kivel – hogy nyíltan vagy titokban, és hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő, jóravaló asszonyok, a hercegné is imádta a vajban sütött fánkocskákat, a virágokat, a „kedves és jóravaló” párokat. Az ír királyfi egy meghitt ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az anyjára, Mona királynéra, erre a rettegésbe beleszürkült, csontsovány asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt Marcenda, ahogy kopottasan unalmas volt a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idős pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad… Annyit sem érsz, mint a kötél, amire felakasztanak…

Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja, Írország királya volt ilyen? Hol késel, te anyabaszó? A kardodat sem tudod megfogni rendesen…? A Herceg újra összerezzent, mert az apjára való emlékezés a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Hiszen ő egy megrontott királyfi. Az emberek között semmi keresnivalója.

De ugyan mért kéne bárkinek is a saját nevét elárulni? Hisz ő nem nyilvános ember, ő nem akar kezében karddal ítélkezni vagy hadakat vezetni. Vagy fején virágkoszorúval a mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, talán semmire sem. Már az anyja kivégzése megbetegítette. És te még sajnálod őt? Azt a szukát? Aki mind a kettőnkre, de még az összes büdös írre szégyent hozott! Ám az apja nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. A király pedig, már-már önkívületben, tovább rugdosta a szavaival. Na, mi van, nem hallasz, te kis anyabaszó? A füleden át húzzam ki a gerincedet?

Itt, Normandiában hál’istennek senki sem beszél ilyen rettenetesen. Ez nem az anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos, nyugodt országban verseket írni az emberek! Költőversenyeket rendeznek, rímekkel bűvészkednek, tralala, lalala, csiribu… csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Míg tralaláznak, elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers életre kelthet valakit vagy birodalmak sorsát döntheti el.

A világ a szavak hatalmában van, gondolta a Herceg. Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok nap mint nap tőle. Vagy mért titkolod, ha írsz? A Herceg hímezett-hámozott, lehajtotta a fejét, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes, rózsavíztől illatozó emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek is.

Mert tulajdonképp a normannok sem jobbak, mint az írek, ezt érezte. Csak ők nem mernek a gonoszságukkal kérkedni. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? És mi lett azokkal a kis unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Akiket alkalmasnak is tarthatott az uralkodásra… Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges, csak a mesékben élő vérfarkas, aki éjszaka beóvakodott Vilmos herceg kastélyába. Ez a farkas szépen, udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. Hát milyen farkas az ilyen? A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, ahol a hercegné unokái kergetőztek, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg. Falánk álomtündér lehetett…

Na persze ő, egy ír királyfi, jövendőmondók és költők fia abban egy csöppet sem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények. Csak éppen a szív titkai – gondolta –, sokkal rettenetesebbek.

Na de a normannok nem is szavakkal ölnek.

És sokan vannak, nagyon sokan, akik Vilmos herceg trónjára ácsingóznak.

Az utolsó harapás barack aztán még jobban megkeseredett a szájában. Ugyan hogy is tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy megvédelmezni? Akinek az a sok szörnyű baleset érte az unokáit. Vajon a gonoszok hogyan is magyaráznák a hercegné szeretetét őiránta?

Ámde könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét. Emellett Marcenda az együgyűségig jámbor asszony, pontosan az a fajta, akit a köznép is bálványoz. Mert hiszen nem a kegyes, a derék Marcenda az, aki szépen hímzett kendőcskéket ajándékoz a normann menyasszonyoknak, akihez a szegény özvegyasszonyok is bátorításért fordulhatnak…?

Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. De szerencsére a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel azon az órán „mikor szégyenükben lesütik szemüket a csillagok, és a földön egyedül vadászik a hold”. De vajon Marcenda jámborsága meg tudta-e védeni az unokáit? És képes lesz-e őt megvédeni, akiről a normannok azt gyanítják, egyre csak sertepertél, alakoskodik… Vilmos herceg trónjára ácsingózik?

Neki már nincs hova hátrálnia. Ma napnyugta előtt meg kell jelennie a jó hölgy fogadótermében, és elkísérni esti sétájára, hogy meglátogassanak egy ablaktalan kunyhóban tengődő szegény asszonyt, aki most adott életet a hatodik gyerekének. Hogy érzed magad, kedvesem, nincs-e valamire szükséged? Mondd, nem segíthetek valamiben?

És ő csak bólogat a hercegné árnyékában. Mert mi másra való egy udvaronc? Mi másra, mégha tizenöt évvel ezelőtt ír királyfinak is született?

Felment a kamrájába megmosni az arcát és leverni a port a nadrágjáról. Mert nem szabad a szegényeket megbotránkoztatni, nekik csalódást okozni, szokta mondogatni a hercegné. Marcenda nyilván az unokái temetésén is szépen megfésülve, fényesen csillogó köpenyben jelent meg…

Hiúság nélkül hogyan is létezne erény?

Kitekintett az ablakon. Halix király fiának a szíve hirtelen elfacsarodott a bizonytalanságtól vagy éppenséggel a honvágytól. Eljutott-e már a híre az ő rablóhadjáratuknak? Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van? És mit gondolnak róla, az „egyetlen túlélőről” ebben a kifinomult udvarban?

Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése őt is nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. (Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem…) De akkor hova tűntek? Hogy lettek a hercegné apródjai hirtelen ilyen csendesek?

Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását sodorta utána a szél. Sehol semmi lárma. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Hát nem is kiáltozott, hanem csendben osont be a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott eladó lányok trécseltek. Az úgynevezett udvarhölgyek.

De most nem trécselt senki. Ám nem volt visszaút, ámbár minden porcikájában érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. És hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak a fogadóteremben? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket. Mert a hercegné nagyon kegyes, az apródjainak megengedi, hogy egész nap bort nyakaljanak – persze mértékkel, illedelmesen.

Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…

Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában. És érezte, hogy valakik – valóságosan, de talán egy másik valóságból – most is éberen figyelik.

Benyomta az ajtót a könyökével.

Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a felháborodást és a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.

És a kard! Az az ő kardja! Az az ő kardja ott az ágy végén!

– Végre megvagy, te varangy! – Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.

– Te sunyi! Te mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted!

Az apródok csak egy színjáték szereplői voltak, most még zavartan, elfogódottan mozogtak. De minden színjáték mély átélést igényel. Ezért felpaprikázták magukat a kiáltozással, és egyre magabiztosabbak lettek. Már beletapostak a derekába, a hátát rugdosták, köpködték az arcát, a vállán táncoltak, ráugrottak a térdére, és szétfeszítették a tenyerét, hogy az ujjaira rátapossanak.

Mielőtt a Herceg belezuhant volna a saját megsemmisülésébe, hallotta, hogy azt sziszegik fogcsikorgató gyűlölettel:

– Te anyabaszó! Te sunyi szerencsétlen!

Csóka Kata fordítása

ÚjNautilus

„Se lopók, se telhetetlenek…” (1Kor 6,10.)

Múlik

Nagypéntekig

Hús-lélegzet szó helyett

Esti mese

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

Irodalmi és Társadalmi Portál