„Ember nincs, csak emberkedés!”

(Lang Ádám)

“Hogyha jő a vombat,

az ember mit is mondhat,

a vombat külsején

kevés dolog ronthat”

(Népdal)

Tehát ez megint egy publicisztika lesz. Nehéz műfaj. Késztetést érzel rá, hogy mindazt, amit nincs időd, nem lehet, vagy egyszerűen csak te nem vagy képes megírni versben, félbehagyott regényekben, filozófiai esszékben, tanulmányban, azt bele sűrítsd egy másfél oldalas szövegbe. Jól esik arra gondolni, hogy a „főmű” egy másfél oldalas publicisztika lesz. Ami egyszerűen helyettesíti a Háború és békét, a Lét és időt, meg az Eltűnt időt, meg Az általános és speciális relativitás elméletét, meg a többit.

A publicisztika: zuhanórepülés. Mint a sötét horizonton fölvillanó villám, amely olyan messze van, hogy csak a fénye ér el, átcikázza a látóhatár peremét, s azzal el is tűnik. Ahogy Don Juan táncol rövidre szabott élete során az örvénylő mélység fölött. Emeli poharát és kirobbanó életkedvvel kiáltja vendégeinek:

Éljen a bor tüze, éljen az asszony!

Más minden szürkeség és semmiség!

Éljen a bor tüze és minden asszony,

Más minden szürkeség és semmiség!

De a publicisztika ugyanakkor – legalábbis annak Nautiluson kifejlesztett változata – maga a tragikus életérzés ünneplése, amelyről mit sem tudnak az ismert sajtónyelvek. A szakadék, Mordor éjfekete országa, a történelem riasztó egykedvűségével szembeni tehetetlenség legtisztább kifejeződése. Az irodalom, a szépművészetek, a tudomány haszontalanságából nyert mély negatív igazság ünneplése. És semmiképpen sem az a kérdés, hogy kijussunk ebből a szakadékból, hanem hogy benne maradjunk, amíg csak lehet. Másfél oldal terjedelméig.  Három percig. Hiszen nem lehet bírni ott sokáig. Pedig mindvégig ebben a szakadékban tartózkodunk, csak elfedjük ezt magunk elől.

És persze tegyünk félre minden polkorrekt véleményt. A publicisztika érzelmes műfaj, olyan, mint a magyarnóta, mint a cigányzene, olyan mint Győzike vagy Tarlós István, amint megsimogatja a vombatokat az állatkertben (neki is vannak érzelmei). Sőt, a publicisztika: gyűlöletbeszéd. Három perc gyűlöletbeszéd, hogy okos emberek majd több órás előadásokat tarthassanak a gyűlöletbeszéd ellen. A termékeny terméketlenség földje ez, vagy akár fordítva: a terméketlen termékenységé.

A Nautilus-publicisztikák másképpen aktuálisak. Mert számolnak az idővel mint negyedik dimenzióval. A dimenziók persze csak metaforák. Ezért mondanivalójuk folyton lebegtetve van, akár a barlangrajzok bölényei vagy az ortodox ikonok szentjei. A józan és művelt elme, aki naivan még tájékozódni akar az információk rengetegében, ezekre a „publicisztikai primitivizmus” kifejezést használná. De csak azért, mert még mindig a hegeli (vagy épp kanti) vulgáris időben gondolkodik és nincsen tudomása az idő transzcendenciájáról. Gondoljuk el, hogy mit tapasztalnak bizonyos kétdimenziós lények, például a húsleves felületén úszkáló zsírkarikák, akik nem tudják értelmezni a leves mélységi dimenzióját, ha egy szépen megmunkált inox kanállal belemerünk a levesbe. Fényeket, vonalakat, szekvenciákat. De nem tudják fenomenalizálni a kanalat mint homogén tárgyat. Na, hát ugyanígy nem képes észlelni ez a szokásos sajtónyelven nevelkedett nemzedék mindazt, ami a Nautilus-publicisztikában olyan, mint egy barlangrajz vagy Andrej Rubljov Ószövetségi Szentháromsága. Mert a Nautilus-publicisztika képtelen nem antinómikusan gondolkodni, és hidegen hagyja mindenfajta szintézis, összegzés, következtetés vagy tanulság. Hidegen hagyja az információ, a vélemény, a tájékoztatás, mert a lelki életre apellál.

Éppen ezért (is) a publicisztika tényleg érzelmes. A részvétről beszél. Az utálatról. A bűnről és a megváltásról. A hülyeségről és a marhaságról. A társadalmi igazságtalanságról. A hiányról, a semmiről, a létező semmiről. Az emberi testek csúnyaságáról és szépségéről. Az állatok szenvedéséről és békéjéről. Figyeli, ahogyan kutyák cibálnak egy szakadt lepedőt és ahogy a sziámi macska átbújik a kerítés alatt. A szenvedésről, az ostobaság miatti szenvedésről és a testi-lelki szenvedés szükségszerűségéről. Hirdeti a toleranciát egyrészt és az intoleranciát másrészt. Hirdeti az igent és a nemet, de nem külön-külön, hanem egyszerre: az igent a nemben és a nemet az igenben. Nyilván tudja, hogy ami Heideggernél a Lét világló tisztása, az Sartre-nál a Semmi. És mindezt érti, legalábbis érzi, érzelmileg átéli az Ambivalenciát. Dalban is elő tudja adni. Ő maga az Ambivalencia. Vagy más szóval: az Indifferencia hírnöke/dalnoka. Lang Ádámért van, és Lang Ádám érte. Csengéért és Bánkiért, Borbáthért, Kondorért, Katáért, Krániczért és Mátyásért van, értük oly indifferensen ambivalens. És mindenkiért. Vagy mi a fasz. Nem érdekli Semmi, s ez nem hagyja hidegen. Indifferens, de nem nihilista. Eszkatologikusan indifferens, és fordítva. Nihilista.

A semmi vibrálását elnevezi: fityifityi. Tudja jól, hogy a fityifityit kevesen értik meg. Ez olyasmi, amire képezi magát az ember, miközben mindenféle más dolgokat csinál, például szerkeszti az Újnautilust, kiáltványt, publicisztikát, verset ír, regényt hagy félbe, tanít az egyetemen, szervez, szeretkezik, rendezkedik. A fityifityi a közelítés a leglehetetlenebbhez, amit még publicisztikában senki nem kísérelt meg megközelíteni. Kineveti a politikusokat és önmagát, kineveti azokat, akik nem politizálnak és azokat is, akik politizálnak. Nevet azokon, akik hisznek az igazságban, a fényben, a közszereplésben, a társadalmi igazságosságban, a poézisben. Villámfényben Berzsenyit szaval: A poézis hajdan és most. Nevet önmagán és emiatt aztán sírnia kell. Mert a Nautilus-publicisztika tud sírni, igazi könnyekkel. Igazából csak ezt tudja, akkor is, amikor nevet.

A Nautilus-publicisztika műfajilag többnyire egy dal. Vagy csak egy dallam, amelynek ontológiai tétje van. Tegyük föl, hogy a fityifityi, amiről az előbb beszéltünk, az maga a Lét, avagy a Semmi világló tisztása. Mármost a Nautilus-publicisztika a semmibe ír egy cikát. Belecikázik a semmibe, fölhorzsolja bőrét, ahogy a madár röpte a levegőbe ír egy láthatatlan cikát. Nem hagy nyomot és mégis. A cika ott van, s nem látja senki. A világ húsába (a fityifityibe) ír egy cikát. Ősírás ez, mely könnyű és elegáns. Megtűrődik, fölível, elhagyja az ontikus szférákat, magával viszi őket a fityifityibe, és a cikával visszahelyezi méltóságába a Semmit, s az Istent. Meg az angyalokat és a démonokat. Tarlóst, Gyurcsányt, s mindenki mást. A jogaiba. Így lesz társadalmi és történeti végre. Az embert lefokozza.

A publicisztika: küzdelem önmagunkkal. Legyőzése az emberi gyarlóságnak, és kinyilvánítása annak, ami van; annak, ami lehetne, de nincs; annak, ami nincs, egyesek mégis úgy tesznek, mintha lenne. A publicisztika meditáció. Semmi köze éppen ezért a véleményformáláshoz, a társadalmilag fontos kérdésekhez, a magyar és az európai társadalmak mély meghasonlottságának tudatosításához, a gazdasági válsághoz, a hatalom kurválkodásához, a kibaszott politikai pártokhoz, az intézményes faszkalódásokhoz, a különféle kultúrcsoportok tét nélküli kötélhúzásához, a korrupcióhoz, az erkölcsi romlás netovábbjához, s más effélékhez. Mindezt elfogadja, ahogyan elfogadja az általános rossz hangulatot, a kiábrándultságot, a félelmet, s engedi, hogy mindez a velejéig átjárja a publicisztika testét és lelkét egyaránt.

Nem értelmez, csak mozog: kenózis, kinézis, stigma.

Elméjét belemeríti a kárhozat országába, de nem ítélkezik fölötte. És nem fél. Így marad tiszta. Csak ezáltal képes segíteni. És minden szétmállik az időben. És idő sincs, csak idétlenség. Fölfedezi a falat. Nekimegy fejjel a falnak. Fejjel a falnak, vagy mindegy.  Az örvény a törvény. S egy csomó gyaluforgács.   

Ha kezünkbe kerül egy könyv, és túljutottunk az ismerkedés első körein – például a paratextusok ¹ szemrevételezése, szaglászás, belelapozás stb. –, és kíváncsian kinyitjuk, elkezdjük olvasni, akkor természetszerűleg – attól függetlenül, hogy hol, hányadik oldalon volt a belépés helye – egy adott ponttól egy másik adott pontig olvassuk, legyen az akár a kezdőpontot tekintve ugráló, lapozgató olvasás vagy a teljes könyv első betűtől utolsóig olvasása.

Elsőre az érdekel minket leginkább, hogy „ki a gyilkos?”, ezért lemondunk szabadságunkról, elfogadjuk a szerző diktatórikus irányítását, és a sorokat, bekezdéseket, lapokat egymás után – például balról jobbra, felülről lefelé – olvassuk, és ezt az irányt akkor is tartjuk, ha közben átlapozunk egy hosszabb, érdektelennek tűnő, a cselekményt látszólag megakasztó részt, például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását. Ekkor az adott könyv vagy mű elsősorban a fogyasztás tárgya lesz, és bárki is olvassa, „nincs strukturális különbség a »művelt« olvasás és az esetleges, metrón történő olvasás között.” ² Ezt a fajta (első) olvasást nevezhetjük lineáris vagy vektoros olvasásnak, hiszen egy vonal mentén haladunk egy meghatározott irányban – mintha egy nyíl által kijelölt irányt követnénk, ami a mű terének egyik pontjából mutat egy másikba. ³

Ha aztán később valamilyen különös októl vezérelve újraolvassuk a könyvet ⁴, már nem tudjuk a felfedezésnek azzal a rácsodálkozó lendületével, ami egy mű esetében csak egyszer adatik meg. Minden újraolvasás kényszer, amely „folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.” A Nietzsche által hangsúlyozott, a szöveghez többször visszatérő „újraemésztő olvasás” ⁵, de még a legnaivabb újraolvasás is elmozdul a lineáris vagy vektoros olvasás technikáitól, és áthelyezi a hangsúlypontokat a mű vagy a cselekmény kibontakozásának követéséről a szöveg építkezésének és architektúrájának csodálatára. Az olvasó már tudja, „ki a gyilkos”, a második és sokadik olvasás során ez mellékes lesz –, viszont előtérbe kerül a mű szövegébe finoman kódolt jel- és motívumháló, mely újra megadja a felfedezés és rácsodálkozás örömét, újra leköt, és amely korábban érdektelennek tűnő szövegrészeket is „a lassú olvasás művészetének” ⁶ tárgyává teszi – például egy szobabelső kéjesen aprólékos leírását.

Ezt a fajta újraolvasást – amelyben nincsen kötelező haladási irány, és amely az olvasói, emberi gondolkodás feltételezett asszociatív, nonszekvenciális természetéhez is közel áll, ahogy Vannevar Bush a hypertextet bevezetve írja: „Az emberi agy (…) asszociációkat követ. Megragad valamit és már kapcsol is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által hordozott bonyolult nyomvonal-szövevénynek megfelelően.” – hálózatos olvasásnak nevezhetjük. Az olvasás ezen a szinten már nem egy vonal mentén halad megadott irányba, hanem a barthes-i felfogás szerint a jelölők szabad játéktereként, azok „sztereografikus pluralitása” szerint ⁷ értelmezi a szöveget, azaz az olvasás csomópontok és kapcsolóelemek által szabadon alakítható olvasói hálóvá, hálózattá vagy gráffá lesz.

A metaforikusan harmadik olvasás, vagy az olvasás harmadik szintje egy különös, eddig alig, vagy ebben az összefüggésben még nem hangsúlyozott jelenségre és szövegtulajdonságra mutat rá. Talán mindannyian, akik olvasunk, találkoztunk már egy műben vagy szövegben olyan részekkel, amelyek különösen elnyerték tetszésünket, megjelöltük őket, kiírtuk és elrakt(ározt)uk azokat, mint az adott mű vagy szöveg egyfajta esszenciáját, olyan részét, amelyből kirajzolódik az egész körülhatárolható, konkrét mű vagy a módszertani mezőként megjelenő szöveg ⁸, azaz minden benne van – mint egy szabadon választható terjedelmű összefoglalásban is –, ami az egészben, valahogy úgy, ahogy a tenger bármelyik cseppjében is a tenger „génállományának” egésze, vagy a legapróbb darab DNS-ben is tulajdonosának egésze, minden jellemzőjével és tulajdonságával együtt. Rudy Rucker Mind Tools: The Five Levels of Mathematical Reality ⁹ című könyvének második, Life Is a Fractal In Hilbert Space című fejezetében ugyanezt így írja le: „The reason is that any one word in the pattern is really about as central as any other word. At each position there are a whole lot of branches leading off, and this really is the way it feels, isn’t it? If someone wants to talk to me about myself, I can start just about anyplace… Viewed from the outside, I am really the same thing as my complete life fractal.”

Ha nem ebben az irányban gondolkodunk tovább, és eltávolodunk ettől a mély költőiséggel átitatott episztemológiai-ontológiai tapasztalattól, és egyfajta posztstrukturalista módon közlekedünk az olvasás harmadik szintjének metaforikus terében, akkor alakzatosságukat tekintve hasonló, ám funkcionalitásuk szerint más egységekre és ezek különös tulajdonságaira lehetünk figyelmesek.

Minden műben és szövegben megvan olyan részek és/vagy egységek megjelenésének lehetősége – noha „bizonyítottan” vagy zavaróan és tolakodóan mégiscsak kevésben vesszük észre –, amelyek felborítják a mű egészének strukturális vagy esztétikai harmóniáját vagy más szövegblokkokat elnyomva eluralkodnak a szövegen – nem kvalitatív, hanem a legegyszerűbb kvantitatív módon. Nagyságuk, méretük, terjedelmük és kiterjedésük miatt ezek a szövegblokkok, szövegszinten elemi (jelentés)egységek vagy akár lexiák ¹⁰ látványosan elterpeszkednek a művön vagy a szövegen, ahogy az élő test szövetében a jó- vagy rosszindulatú daganat.

Talán ezek ugyanazok a részek, amelyeket az első olvasás alatt átlapoztunk, és a második olvasás során is csak a háló szinte észrevétlen csomópontjait kerestük bennük, mert minden szépségük ellenére unalom, érdektelenség vagy félelem fogott el minket.

Ilyen lexia lehet Roger Martin du Gard A Thibault családjának egyik oldalak sokaságán át kanyargó, a regény korának aktuálpolitikáját boncolgató párbeszéde, lehet Proust a le nem zárás pontosvesszőivel tagolt érzékeny önelemző szemlélődése, Jókai Mór egy-egy lustán lassú körsvenkes tájleírása, vagy Sade márki gigantikus csoportjelenetekkel és a résztvevők (testnyílásainak) kombinatorikájával építkező orgiái vagy orgiaszövegei.

Ezek a lexiák – a mellettük, körülöttük elhelyezett más lexiákkal ellentétben – szövegdaganatok, előjel nélkül, de minden esetben olyan megállíthatatlan és korlátlan növekedés lehetőségét magukban hordozva, amelyet csak egy fennsőbb erő, a szerzői autoritás szabályozhat, tud viszonylagos kordában tartani. ¹¹

Ha leírhatóságukra fókuszálunk – ami a harmadik olvasásnak egyszerre kulcsa és lényege –, akkor megállapíthatjuk, hogy a szövegdaganatnak vagy a daganatlexiának – végeredményben mint egységnek – fraktálszerű tulajdonságai vannak. A daganatlexia „önhasonló”, egyfajta végtelenül komplex matematikai alakzat mentén érthető meg, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető, tehát matematikai, strukturalista, szemiotikai vagy szövegtani eszközökkel leírható ismétlődés figyelhető meg.

A daganatlexia esetében az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy bármilyen nagyobb rész, mintha zoomolnánk, és közeledve-távolodva az éppen látott világot az elemzés tárgyává téve ugyanazt vagy nagyon hasonlót tapasztalnánk (vö. „fractal zooming” ¹²). Például egy tájleírás vagy orgiajelenet egy bekezdése is ugyanazokkal a tulajdonságokkal, sajátságokkal, jellemzőkkel, leírhatósággal és jelentésességgel bír, mint az egész. Ha kivágnánk a szövegből jelentős részét, a szöveg – de még a mű – egésze nem sérülne, heg ugyan maradna rajta, de az egész nem szenvedne tényleges hiányt, és ha aztán esztétikai vizsgálat tárgya lenne, egészlegességét tekintve „jobban járna”, részeinek arányát és ezek harmóniáját vagy strukturáltságát nem zavarná meg egy elkülönböző tulajdonságú, funkcionalitásában öncélú, kvázi idegen test.

Akár az esszencialitást előtérbe helyező, akár a posztstrukturalista alapokról induló közeledés lesz majd az elfogahatóbb és érvényesebb, az olvasás harmadik szintjének fő tulajdonsága a fraktálszerűség, amelynek általános kidolgozása nem e rövid problémaartikuláló írás célja, és amely majd akkor bontakozik ki, ha körülötte, ha nem is paradigmaváltás, de legalább egy hiperdiádikus terjedésnek köszönhető, interdiszciplináris megoldásokat sem visszautasító kultúrtechnikai-, irodalom- és szövegelméleti kaszkádmozgás bontakozik ki.