Címke: kamondi

” A bennünk lévő pusztító erő szétfeszíti a világ kereteit” – Kamondi Zoltánnal beszélget Balogh Anna

 

Kamondi Zoltán kiemelkedő sikereket elért, Balázs Béla-díjas filmrendező. Magyar színpadon az ő rendezésében játszották elsőként Az öldöklés istenét. Egy őszinte, nyílt beszélgetés keretein belül elevenítettük fel a darabot.

 

Balogh Anna: Yasmina Reza drámáját, Az öldöklés istenét a Vígszínházban láthatta elsőként a magyar közönség. Hogyan került éppen ez a darab a repertoárba?

 

Kamondi Zoltán: Az öldöklés istenének bemutatása régi terve volt a Vígszínháznak, de a folyamatos jogi problémák miatt nem valósulhatott meg. Majd a két éves jogi procedúra után, a premiert 2011-ben tartotta a színház. A darab mögött akkor már egy sikerszéria volt. Egy világsikerű darabról van szó.

 

Balogh Anna: Miként találkoztál első ízben a művel?

 

Kamondi Zoltán: Rezát ismertem – játszották már darabját Budapesten – a Művészet ment a Katonában. Tudtam Az öldöklés istenéről is, és készültünk a bemutatóra.

 

B. A.: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hittél a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződésed?

 

K. Z.: Olyan változások történtek, amelyeknek én nem igazán örültem. Mind dramaturgiai, mind vizuális szempontból döntő elképzelésem volt, hogy ezt a hörcsögöt bábu formájában, szürreális módon színpadra viszem. Úgy éreztem, hogy ez az ötlet – ha végigmegy a darabon – egy más dimenzióba helyezi az előadást. Ez nem csak egy vizuális elképzelés volt, hanem gondolati síkon is új lehetőségeket láttam benne.

 

B. A.: Ez hogyhogy  nem valósult meg?

 

K. Z.: Éppen azért, mert a színház nehezen kapta meg a jogot. Az én elképzelésem már tartalmilag is kihatott volna az előadásra, így nagyon féltek a bemutatási jog visszavonásától. Az reális ok volt, hogy egy részletes szerződést kaptunk, amely keményen szabályozta a bemutatás lehetőségeit, és ha a szerzőnek vagy megbízottainak nem tetszik a koncepció, nem játszhatjuk a darabot. Érthető módon a színház tartott attól, hogy az előadásra fordított jelentős anyagi költségek után levetethetik a műsorról.

 

B. A.: Ha arra gondolok, hogy Yasmina Reza édesanyja egy magyar hegedűművésznő, akkor Reza nagyon szigorúan állt a magyar bemutatóhoz.

 

K. Z.: Utólag kiderült, hogy ez egyáltalán nem volt szigorú, sőt Reza máskor is megengedett egyedi ötleteket, így túlzás volt a bemutató miatti aggodalom, ami bennem folyamatos rossz érzést okozott, hiszen azokat az alapötleteimet kellett elvetnem, amelyek miatt örömmel és lelkesen kezdtem volna megrendezni a darabot. Olyan kompromisszumra kényszerültem, aminek nem örültem, és utólag kiderült, hogy meg lehetett volna valósítani elképzeléseimet a szerzői jogokat tekintve is.

 

B. A.: Volt más terved is, ami nem valósulhatott meg?

 

K. Z.: Igen, a másik elképzelésem már a színészi játékhoz fűződik. Nem ezt a színjátékstílust terveztem, ami végül megszületett. Egy reálisabb színjátékot szerettem volna, tulajdonképpen egy csehovi színjátéktípust képzeltem el, abban az értelemben, ahogy a Csehov-darabokat annak idején bemutatták. Csehov maga is vígjátékoknak tekintette a ma már tragikusként játszott műveit, és az akkori közönség ezeken nagyon jól szórakozott. A kor olyan orosz archetípusait állította színpadra, akik önmagukban mulatságosak voltak. Mind olyan figurák, akikre ráismertek az akkori miliőben. Azon a felismerésen nevettek, hogy ez pont olyan, mint a szomszédom, vagy olyan, mint a kocsisom. Úgy gondoltam, hogy Az öldöklés istenének szereplői is a mai kor jellegzetes figurái, akiket ismerünk, vagy mi vagyunk azok. Mindannyian találkoztunk már ügyvéddel, befektetési tanácsadóval, szaniter kereskedővel, vagy értelmiségivel, aki nem tud megélni a tehetségéből. Mind ismert alakok, pontosan és jól megírt figurák, akiket egy részletes és reális színészettel ugyanilyen humorosan el lehetett volna játszani.

 

B. A.: Mi akadályozta ennek megvalósulását?

 

K. Z.: Ez ellen a koncepció ellen már a színészek lázadtak fel. Nyilvánvalóan attól a jogos félelmüktől, hogy a Vígszínház nagyszínpadán egy négyszereplős darabot 1100 embernek kell eladni, ami azért nagy feladat. Nem beszélve a Vígszínház arányairól, hogy nagyon nagy a távolság a karzat és a színpad között, ami egy zenés előadás esetén nem olyan nagy probléma, de egy prózai előadásnál már nehézségeket jelent. Kemény viták után alakult ki, hogy egy harsányabb, egy bohózati elemeket felhasználó színjátékot hoztunk létre azért, hogy ennek az 1100 embernek a figyelmét folyamatosan le tudjuk kötni.

                                                                                                                                              

B. A.:  Mely koncepciókat sikerült végigvinni a rendezés során?

 

K. Z.: Az erőszak és ez a fajta szürreális kegyetlenség, ami megvalósult a darabban, az egy nagyon szomorú és általános jelenség most a világban, és ez megjelent a színpadon. A bohózati elemeken túl ez ad egy gondolati mélységet, amit a díszletelemek is segítettek a tükrökkel, torzítással. Egy kezelhetetlen, irracionális erő ural bennünket, és úgy tűnik, hogy ezt a mai társadalom nem tudja féken tartani.

 

B. A.: Ha most kérnének fel Az öldöklés istenének rendezésére, elvállalnád?

 

K. Z.: Mindenképpen csak úgy vállalnám el, ha végigvihetném elképzeléseimet. Egy finomabb, reálisabb, hitelesebb színjáték létrehozását szeretném.

 

B. A.: Az öldöklés istenére lehet vígjátékként tekinteni, de érezhető más műfaji jegyek keveredése is. Te melyik műfajba sorolnád a drámát?

 

K. Z.: Mindenképpen vígjáték. Elsősorban a jellemkomikum, ami működik, egyébként a helyzetkomikum is ugyanolyan jelentős. Egy középfajú színmű, amit lehet hitelesen és erősen rendezni, ami nagy hatást gyakorolhat a nézőre, de lehet vígjátékszerűen, sőt a bohózat irányába eltolt elemekkel is, ahogy a Vígszínházban látjuk, így mindenképpen el kell ismerni a színészeknek azt a jogos felvetését, hogy ez működik. Tényleg sokan nézik, már második éve. Sikerdarabja a színháznak, de szerintem ezt finomabb eszközökkel is el lehetett volna érni.

 

B. A.: A rendezői folyamatban, a drámaszöveg mely részeire fektetettél különösen nagy hangsúlyt, vagy mely jeleneteket, dialógus részleteket mellőzted a színpadra állításnál? Mi alapján történtek a húzások?

 

K. Z.: Nem igazán húztunk, sőt mondhatom, hogy a teljes szöveget színpadra vittük. Ez egy nagyon jól, feszesen megírt darab. Yasmina Reza – nyilván te is tudod – színésznőként kezdte, méghozzá egy sikertelen színésznő volt, és ebből a perspektívából nagyon sokat lehet tanulni, ismeri a színpad hatásmechanizmusait. Sok olyan drámaíró van, aki színészből vált drámaíróvá.

 

B. A.: Az öldöklés istene – szerkezetéből adódóan – jobban illik stúdiószínpadra, mint nagyszínpadra. Ez mennyiben jelentett gondot a rendezés során? Stúdiószínpadon is be lehetett volna mutatni?

 

K. Z.: Igazából nem.

 

B. A.: És a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban?

 

K. Z.: Olyan nagy siker volt ez a darab mindenhol a világon, hogy gyakorlatilag mindenhol nagyszínpadon játszották. Ezreket vonzott, így fel sem merült, hogy kamara módon adjuk elő, holott egy négyszereplős darabot, persze, lehetett volna.

 

B. A.: A dráma helyszíne Franciaország. A gyerekek közötti – mindent elindító – konfliktus, egy párizsi téren történik. Ez a tény mennyiben befolyásolt?

 

K. Z.: Amikor elkezdtünk a szöveggel foglalkozni, felmerült a magyarítás kérdése, de ez nem működött volna. Magyarországon a hétköznapi viselkedésnek nincsenek olyan normái, mint Franciaországban, márpedig ez pont arról szól, hogy leül négy ember egy kényes dolgot megvitatni, és mindezt kulturáltan szeretnék tenni, a társadalmi normákat betartva, udvariasan.

 

B. A.: A szereplők francia emberek. A nemzetiségük gyakorolt bármiféle hatást az előadásra? Felmerült a francia nevek magyarra változtatása?

 

K. Z.: Ugyanez magyar nevekkel, magyar emberekkel nem működik, mert a magyar ember a harmadik percben pofán csapja a másikat, főleg, ha a gyerekéről van szó.

 

B. A.: A cselekmény egy nappali szobájában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Hogyan tudtad ezt elkerülni?

 

K. Z.: Részben vizuális eszközökkel, de egy jól megírt és eljátszott darabnál ez nem lehet probléma. Az a félelem sokkal inkább élt bennünk, hogy a nagyszínpad és a távolságok miatt, hogyan tudunk minél többet adni a nézőknek.

 

B. A.: Az előadás díszletezése egy kiváló díszlettervező – Árvai György – munkáját fémjelzi. Milyen elképzelésekkel láttatok hozzá a színpadkép kialakításához?

 

K. Z.: Már régóta dolgozunk együtt Gyurival, tehát ez egy jól kipróbált közös munka volt. Az által, hogy az én első vizuális koncepcióm összeomlott, gyakorlatilag új terveket kellett kialakítani.

 

B. A.: A folyamatosan dőlő falak, és rajtuk a tenyér vonalak egyedi ötletek voltak.

 

K. Z.: Azt a gondolatot, hogy a bennünk lévő pusztító erő szétfeszíti a világ kereteit, vizuálisan mutattuk meg. Én is úgy gondolom, hogy ezekkel a dőlő falakkal szépen meg lehetett csinálni, főleg úgy, és nyilván ezt te is átélted, hogy olyan lassan kezdenek el dőlni a falak, hogy ez a jelenség csak később tudatosul a nézőben. Ráadásul jó az arány a játéktér és a falak mérete között. Nagyon koncentráltan lehet figyelni a játéktérre, anélkül, hogy nagy díszletmozgások elvonnák a figyelmet. Egy nagyszabású látvány kialakítása volt a cél, ami élményt okoz egy ilyen nagyszínpadon.

 

B. A.: A falakon lévő nagy tükrök is egyéni díszletelemek.

 

K. Z.: A bennünk rejlő irracionális gonosz erőt próbáltuk így megmutatni. A nagy pusztítás után Annette belenéz az egyik tükörbe, és egy eltorzult arcot látunk, ilyen módon a tükrök is a belső én kivetülését szolgálják.

 

B. A.: A tenyér erezet gondolata miként vetődött fel?

 

K. Z.: Gyurinak az ötlete volt, és mivel nyolc fal van, a négy színész két tenyere jelenik meg a falakon.

 

B. A.: Úgy zárul be, mint az öldöklés istenének szorító marka.

 

K. Z.: Ez elsősorban egy izgalmas felületnek tűnik, egy vizuális felületnél soha nem jó, ha nagyon konkrétan le lehet fordítani. Ha alaposan figyeljük, csak akkor észrevehető, hogy a tenyér vonalait ábrázolja.

 

B. A.: Néhány kellék színesítette a képet, mint az akvárium-asztal.

 

K. Z.: Az eredeti elképzelésem arról szólt, hogy egy reális színjátszást látunk egy absztrakt, laboratóriumi térben. Hiába tolódott a bohózat felé a színészi stílus, attól még ez az absztrakt tér megvalósult. Ez mindig vizuális probléma, hogy egy kitalált absztrakt teret, milyen valódi tárgyakkal rendezzünk be úgy, hogy a színészek tudjanak vele játszani, tehát a fotel fotel legyen, a váza váza legyen, az asztal asztal legyen, de ugyanakkor mégis más legyen, mint egy hétköznapi fotel, váza vagy asztal. Ebből a megfontolásból került az akvárium-asztal a színpadra.

 

B. A.: A jelmeztervező – Marina Sremac – egyenesen Szerbiából, az Újvidéki Színháztól érkezett. A jelmezek tekintetében, mire figyeltetek oda?

 

K. Z.: Marina munkája állt a legközelebb ahhoz az elképzeléshez, amelyet én meg szerettem volna valósítani. Egy reális, hiteles jelmez elkészítése volt a cél, amely ennek a négy karakternek pontosan kifejezi a jellemét, miközben érdekes és izgalmas marad. Marina nagyon jól és hitelesen tudja kiválasztani azokat a mai világnak megfelelő ruhákat, amik hitelesek, valósághűek, mégis különlegesek.

 

B. A.: Az előadás fénytechnikája milyen megvalósításokkal élt?

 

K. Z.: Időnként megjelentek különleges fényhatások, melyek a felszín mögé pillantást szimbolizálták, de az előadás alapvetően normál fénytechnikai megvalósításokkal élt.

 

B. A.: A hangtechnikai elemeket tekintve, jelentős hatású volt a többször elhaladó metró hang?

 

K. Z.: Háromszor is áthaladt a metró. Benne van a szövegben, hogy itt jön fel a metró. Lefordítva egy budapesti helyzetre, ha egy madárcsicsergéshez szokott rózsadombi sztárügyvéd lemegy Kőbánya-Kispestre, akkor neki furcsa ez a metró zaj.

 

B. A.: Egy dal is elhangzott az előadásban.

 

K. Z.: Szeretem, amikor valamilyen külső effekt hatására más dimenzióba kerül az előadás. Maga a dal benne van a szövegkönyvben, és mi megkerestük az eredetit, ami egy neves argentin énekesnek a dala.

 

B. A.: Milyen visszajelzéseket kaptál a rendezés után?

 

K. Z.: Ellentmondásos. A közönség szereti, ami talán a legfontosabb a színházban, ellenben a kritika kevésbé ismerte el. Főleg azokat kifogásolta, amiket a beszélgetésünk elején elmondtam, hogy nem valósultak meg.

 

B. A.: Általában elolvasod az előadás kritikákat?

 

K. Z.: El szoktam olvasni, de erre van egy mondás, hogy én azt rendezek, amit akarok, a kritikus meg azt ír, amit akar.

 

B. A.: Végtére is, ha a közönség szereti, az már maga a siker.

 

K. Z.: Sok esetben van igaza a kritikusoknak. Lehet tudni, hogy melyik kritikusnak érdemes odafigyelni a véleményére.

 

B. A.: Az öldöklés istene, egy olyan mű, amely hű tükröt tud tartani a társadalom elé. Napjainkra levetítve, mit látsz a legaktuálisabbnak a drámában?

 

K. Z.: A bennünk lévő irracionális erőnek a megmutatását.

 

B. A.: Van különösen kedvelt jeleneted vagy dialógus részleted a drámában?

 

K. Z.: Több részletet szeretek. Egy momentumot kiragadnék, ami megvilágítja a darab pontos humorát, amikor Alain azt mondja Veronique-nak, hogy maga egyre szimpatikusabb nekem.

 

B. A.: Miután Veronique megveri a férjét.

 

K. Z.: Igen. Ez a mondat önmagában nem humoros. A szövegkönyvet olvasva kevesen gondolnák, hogy ez lesz az előadás egyik legnagyobb poénja. Természetesen ez egy jól előkészített poén, mert ha a verés nem akkora, hogy már irreális, nincs ilyen hatással ez a mondat. Valamint az is hozzátartozik, hogy Kern Andris ezt a mondatot nagyon jó ritmusban és hangsúllyal mondja. Ez a fajta humor az, amit én nagyon szeretek.

 

B. A.: Hogyan emlékszel vissza a próbaidőszakra?

 

K. Z.: Sok esetben nagyon veszekedős, feszült volt a közös munka. Amikor kiderült, hogy a színészek nem követik azt a játékmódot, amit én elképzeltem, feszült lett a hangulat. Nekem az volt a feladatom, hogy egységes színjáték jöjjön létre négy színész között, ami nem volt egyszerű dolog, és talán nem is valósult meg száz százalékosan. Mindenkivel voltak feszült pillanatok.

 

B. A.: Nem beszélhetünk egy kellemes próbafolyamatról.

 

K. Z.: Nem, arról nem. De ugyanakkor voltak nagyon szép pillanatok is.

 

B. A.: Akkor az öldöklés istene nem uralta teljes mértékben a próbákat?

 

K. Z.: Hát, uralta. De néha kivett magának szabadságot, mert elfáradt.

 

B. A.: Ha tovább gondoljuk a cselekményt, hogyan képzelhető el a két házaspár találkozásának folytatása?

 

K. Z.: Habár megtörténik itt a szörnyűség, de ennek semmilyen következménye nincs, gyakorlatilag – és erről szól az utolsó pár dialóg – ugyanúgy tudnak viszonyulni egymáshoz, ahogy eddig.

 

B. A.: Kiknek ajánlod az előadást?

 

K. Z.: Nehéz megmondani. Ez egy kifejezetten nagy közönségnek szánt produkció. A Vígszínház közönségének ajánlom.

 

B. A.: Az öldöklés istene már a mozivásznat is meghódította. Roman Polanski rendezésében, 2012 januárjától a magyar mozikban is láthatjuk, három Oscar-díjas színésszel a főszerepben. Milyennek véled a filmváltozatot?

 

K. Z.: Még nem láttam.

 

B. A.: Különösen érdekes, Az öldöklés istene együttolvasása Edward Albee, Nem félünk a farkastól és David Gieselmann, Kolpert úr című drámájával. Hogyan látod az összevetést?

 

K. Z.: Ott van a nagy különbség Albee drámájához képest, hogy ott a házaspár eljut egy olyan pontig ahonnan nem lehet azt az életet folytatni, amit eddig. Érződik az a 40 év, ami a két dráma között van, megmutatja a két kor közötti különbséget. Ilyen értelemben Albee naivabb szemszögből tekintett erre a problémára, egy olyan korban, amikor az emberek még hittek abban, hogy a világ megváltoztatható. Ez gyökeresen megváltozott. Ez a világ annyiban változott meg, hogy most már tudjuk, hogy nem megváltoztatható.

 

B. A.: Miben látod a hasonlóságot?

 

K. Z.: A hasonlóság rengeteg. Mindkét esetben két házaspárról van szó. Albee-nál az interakció a párok között érzelmesebb, erőteljesebb. Az öldöklés istenében gyakorlatilag senkinek nincs senkihez köze. Ez nagyon mai elképzelés. Négy magányos emberről van szó, akik nem nagyon várnak egymástól már semmit. Csak a társadalmi konvenciók miatt mutatják a házastársak eszményképét, amely hamar lehullik. Semmi közük egymáshoz, sőt inkább a gyűlölet él bennük egymás iránt, a házasságokon belül is.

 

B. A.: Nem érzed úgy, hogy Az öldöklés istene a felszínen marad, a Nem félünk a farkastólhoz képest?

 

K. Z.: A világ nem olyan most. De bizonyos mértékekig igen. Reza azért nem egy Albee. Erre mondtam, hogy Reza egy jól megcsinált középfajú színművet írt, és nem egy korszakos jelentőségű úttörője a drámaírásnak, mint ahogy ez Albee-ról elmondható. Reza nagyon modern és nagyon hiteles abból a szempontból, hogy hogyan lehet erről a világról most beszélni, és ezt a világot most nem lehet úgy megfogalmazni, ahogyan Albee tette annak idején, mert mások az eszközök, mások a karakterek, mások a problémák, mások a kifejezési lehetőségek. Nagyon megváltozott a világ, és hogy milyen ez a világ, és merre tart, azt Reza szépen megírta.

 

B. A.: Mondhatjuk azt, hogy Az öldöklés istene jutalomjáték négy kiváló színésznek?

 

K. Z.: Túlzásnak tartom, hogy jutalomjáték négy színésznek.

 

B. A.: A Nem félünk a farkastól szerepeit gyakran definiálják így.

 

K. Z.: Az öldöklés istenében talán nincsenek olyan érzelmi végletek, mert a színészek azt szeretik. Ilyen értelemben Albee gazdagabb és mélyebb. Az öldöklés istene egy mai, kevésbé őszinte darab, amit nem könnyű játszani, és hozzá kell tenni, hogy a világon mindenhol nagy, neves színészek játszották, jól. Azért azt nem gondolnám, hogy jutalomjáték.

 

B. A.: Rendezni milyen ezt a darabot?

 

K. Z.: Hát, egy feladat.

 

B. A.: Egy jó feladat, vagy egy nehéz feladat?

 

K. Z.: Mondjuk ez esetben egy nehéz feladat volt, ami jó feladatnak indult. Tanulságos.

 

 

Yasmina Reza

Az öldöklés istene

színmű egy részben

Fordította: Bognár Róbert

Vígszínház

Szereplők

Veronique Houllié: Börcsök Enikő

Michel Houllié: Epres Attila / Mészáros Máté

Annette Reille: Eszenyi Enikő

Alain Reille: Kern András

Díszlet: Árvai György

Jelmez: Marina Sremac

Zeneszerző: Márkos Albert

Animáció: Korai Zsolt

Világítás: Horinka János

Dramaturg: Lőrinczy Attila, Garai Judit

Súgó: Gál Tünde

Ügyelő: Wiesmeyer Erik

A rendező munkatársa: Egyed Mónika

Rendező: Kamondi Zoltán

Bemutató: 2011. január 8.

Balogh Anna

Budapest, 2012. február 26.