Frank Trogger világhírű zongoraművész. Nem túl korán és nem könnyen lett az, mert a megszokottnál később kezdte a leckéket. De ma New Yorkban, az Upper East Side-on saját tulajdonú luxuslakásban él, mely akkora, hogy – amint ő maga szokta mondani – kulaccsal kell közlekedni benne, mert mire az ember a konyhából visszaér a zongorához, újra megszomjazik. A huszonnégy emeletes házban a legfelső emelet az övé és családjáé. Feleségével, Sharon Maimitivel és négy gyermekükkel, két lánnyal és két fiúval élnek ott. Bejárónőjük, szobalányuk, komornyikjuk és szakácsnőjük is van. Pedig ha éppen nem a város egyik legjobb éttermében étkeznek, akkor többnyire ezek egyikéből hozatják az ételt. A szakácsnő jóformán csak a személyzetre főz, igaz, a reggelit is ő készíti. Lent a kapunál a márványlapos pult mögött kifogástalan modorú portás ül, aranygombos egyenruhában, fején tányérsapkával.
– Örömömre szolgál, uram, hogy újra itthon láthatom. Mi újság Japánban? – szokta például kérdezni finom eleganciával, cseppet sem tolakodó, mégis bizalmas hangon, amikor Frank Trogger hosszabb távollét után betoppan a kapun.
Ebbe a mondatba már szinte a világ összes országát és kontinensét volt alkalma belefoglalni, kivéve az olyan barbár helyeket, ahol az egész államban nem akad zongora, vagy ha mégis, úgy azt a legutóbbi felkelés, polgárháború, faji zavargás vagy vallásháború alkalmával elpusztították. Hivatásos világutazó létére ilyen eseményeket Frank Trogger kizárólag a tévéhíradóban láthat, mert menedzsere és annak kiterjedt stábja jótékonyan megvédi az ehhez hasonló kalandoktól. Illetve látott ilyesmit egyetlenegyszer, tízéves korában, kilencszázötvenhatban, amikor az apja szívét a mellére szorított hegedűvel együtt átfúrta egy orosz géppuska lövedéke. Szisszenni sem maradt ideje.
Frank Trogger felesége, Sharon a Hawaii szigetekről származó félvér szépség. Tahitiról elszármazó anyjától a Maimiti, míg a holland származású, Pearl Harborban állomásozó Jonathan Hendrix törzsőrmestertől a Sharon nevet kapta. Így lett a lányból Sharon Maimiti Hendrix. Öt nyelven beszél, az angolon kívül franciát, japánt, a polinéz őslakosok nyelvét, és egy kevéssé hollandul is ért. Csak a hollandot kellett tanulnia. Egyszer lett Hawaii, egyszer New York állam szépe. Nem sokkal azelőtt, hogy feleségül ment Troggerhoz, egy segélyszervezetnél helyezkedett el, ami felkelésekben, polgárháborúkban, faji zavargásokban és vallásháborúkban szüleiket vesztett gyermekek mentésével, rehabilitációjával és adoptálásával bíbelődött fáradhatatlanul. Négy gyermekükből kettő ilyen eseményekből kimentett árva. Egyikük egy afrikai srác. Az anyja fejét ötéves korában egy ellenséges törzs vérgőzös agyú felnőtt harcosa egyetlen nagyszerű mozdulattal csapta le. Macsétával, a kölyök szeme láttára. A harcos fel sem szisszent. A srác apja nem tartózkodott otthon, mert a törzs többi harcosával egyetemben éppen látogatást tett egy szomszédos törzsnél. Kapákat és macsétákat vittek magukkal.
A másik egy fehér kislány, az ő szülei orosz katonáknak szánt csecsen taposóaknára léptek, miközben sebesült kisfiúkkal, a lány öccsével karjukban szaladtak hazafelé a parkon át. Az akna a robbanás előtt halk, fémes hangot hallatott. Mintegy felszisszent.
Frank Troggernak a bal lába Nasa fejlesztésű speciális titánötvözetből készült, és jobb szeme sem valódi, üvegből van. Amikor akár interjúkban, akár magánbeszélgetésekben felmerül ez, és ostoba emberek csapásként, balsorsként beszélnek róla, Frank nem fakad ki, nem dorongolja le az illetőket. Mindig szakít rá időt, hogy türelmesen közölje velük,
– Ez nem csapás, ez áldás! – és tréfásan azt is hozzáteszi: – Ha fél szemmel a feleségem szépségének csak a felét látom, akkor a teljes szépsége egészen megvakítana.
Nos, Sharon Maimiti a férje muzsikájába szeretett bele. Túl fiatalon lett szépségkirálynő, mint ahogy minden szépségkirálynő túl fiatalon lesz az. Ez bizony nemigen lehet másképp. Sharon okos nő volt, de mégiscsak túl fiatal, naiv és tudatlan. A szívét jóképű, gazdag, kéjsóvár férfiak törték össze, akik nem teljesítették ígéreteiket. Akkor már New Yorkban lakott, egy koszos kis lukat bérelt nyolcadmagával a Queensben, csupa szomorú, csalódott, egykori megyei szépségkirálynővel. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy pincérnő legyen egy ócska lebujban, ahonnan aztán – azt mondják – nincs többé visszaút. Állt a kricsmi nagy üvegkirakata előtt, elmorzsolt még néhány könnycseppet, aztán rendbe tette az arcát, s belépett. Kora délelőtt volt, az ivó néptelen és büdös. Az üres kocsma bűze nem olyan, mint a teli kocsmáé. Nem meleg, nem barátságos, nem otthonos, nem hívogató bűz. Éppen ellenkezőleg, hideg, ellenséges, idegen, s mintha azt akarná világgá kürtölni, tűnj el innen, menekülj, míg nem késő! De Sharon egyelőre maradt. A pulthoz lépett, megszólította a csapost, aki egyben a tulajdonos is volt.
– Három hónap próbaidő, heti nyolcvanöt dollár.
Sharon nem volt rutinos munkavállaló, nem tudta, hogy a hasonlóképpen kifosztott, kiábrándult, elkeseredett lányok gondolkodás nélkül, fásultan, lehajtott fejjel kell, hogy elfogadják az ilyen és ehhez hasonló ajánlatokat, vagyis a sorsukat. A tulaj rosszalló szemöldökráncolása közepette gondolkodni, számolni kezdett. Gondolatai közé egy zongora szívszaggató futamai furakodtak, s képtelenné tették a matekozásra. Felemelte a fejét, fülelt. A muzsikából a saját fájdalma, elhagyatottsága tükröződött vissza. De nem úgy, amilyennek Sharon látta, sárba taposott, ócska, mocskos holmiként, hanem fennkölt, tiszteletre méltó, szépséges érzelemként. Azt gondolta, aki így játszik, az már rengeteg kínt elszenvedhetett életében, s alighanem most sem boldog. Megfeledkezett a csaposról, annak kocsmájáról, a felkínált állásról, önmagáról, és a zongora hangját követve kiment az utcára. Néhány lépést kellett csak tennie, hogy elérje a nyitott, emeleti ablakot, ahonnan a zene szólt. Megállt alatta és lehajtott fejjel, elmerülten, sokáig hallgatta. A szíve zsibongott, a könnyei potyogtak. Amikor a zongora elhallgatott, felemelte a fejét. Egy kis iroda előtt állt, melynek üvegkirakatában néhány embert látott, férfiakat felgyűrt ingujjban, nőket egyszerű blúzban, szoknyában. A kezükben kávésbögrét tartottak, őt figyelték. Fáradt, nyúzott arcukon gúny nélküli, kedves mosollyal. Visszamosolygott rájuk, letörölte a könnyeit, s akkor egy papírra firkált felhívást pillantott meg belülről az üvegtáblára ragasztva. „Idegen nyelvet beszélő munkatársat felveszünk”.
