Mondják,

 

Brazíliában, a mérges hangyák földjén,

a halál ezer szolgája kényszeríti térdre

két hiábavaló szívdobbanás között.

 

Pápua Új-Guineában

egy örök éhezésre kárhoztatott krokodil az utolsó,

aminek az állkapcsa a fülébe csattog.

 

Nem messze onnan,

 

Vanuatu szigetén,

hiába kap két kézzel

égig érő felhők fényindái után,

(a tornya alá sereglett tömeg nehogy a mélybe rántsa) :

 

a korházban nem halnak meg a gyerekek…

 

Nem meghalnak, rosszabb:

felnőnek és megöregednek,

 

örökre…

 

Nem aznap hogy kórházba kerülnek,

nem is azt követően, hogy a doktor, a „fehércsuhás” ,

(aki elvárja, hogy készpénznek vegyék,

amit hálapénzért kínál: a diagnózisát)

latin szavakat mormol az ágyuk fölött,

de a megannyi profán rítus,

a sok pihenés, a kevés mozgás mellékhatásaként.

 

Az ő szemének fáradt bölcsessége is így született,

a kedvenc anyukáját várva nap, nap után,

(jóllehet idebent megtanulta,

nem mondunk olyat, hogy kedvenc:

 

anya csak egy van.)

 

…és most már bármelyik pillanatban megérkezhet,

ahogyan a távoli és soha nem látott „rokon” hagyatéka is,

ami, tekintve, hogy a világ túlfeléről,

onnan is a túlvilágról „postázták”,

az Antarktisz jegében kénytelen átvészelni

a hosszú út viszontagságait.

(S amit idebent nem mellesleg donornak mondanak)

 

Száz év múlva, meglehet, semmit nem mond majd a szó:

 

donor…

 

Ám most még…

 

…az ágyában fekszik,

beteg szíve fölött kétrét hajtott mesekönyv,

körben az angyalok ülnek:

Leonardo, Donatello, Raffaello, Michelangelo,

a négy tini nindzsa teknőc,

 

hiába is próbálná hát bárki

elvédőmaszkírozott mosolyával halálba cirógatni,

ahogyan azt is hiába próbálná bárki elhitetni vele,

minden rendben.

 

Nincs minden rendben.

(Idebent nem is kell mindennek,

 

mondják.)