két érmecsukott fedő
a felnyitott gerincű szoborcsoport
itt villamos és tér
kettesvillamos és kossuthtér
nefelejts-kék szemed nefelejcskék
kezed és a költős duna kicsiben
itt minden matrica tőled
eltévedt szavaim hibára futnak
de nevetsz nevetsz a hídon
minden szimbólum szimbólum itt
archetipikus karikatúra és jó hogy
félünk mert félni fogunk
Tizenhét macskát tartott a házban, s arról álmodozott, hogy egy magas, jóképű pénzeszsák feleségül veszi, Velencébe költöznek, ahol egész nap a gondolások énekét fogja hallgatni. Erzsébet, ez az elbűvölő töltött galamb, akinek arcát az egészség természetes pírja festette meg, valóban rászolgált nevére – teltkarcsú, szappanszagú, igéző teremtés volt. Szép arcbőrét Kleopátra híres receptjének köszönhette – annak, hogy mindennap két liter tejben mosdott. Dús kebleit tekintve túlzás nélkül mondható, hogy Erzsébet természetes folytatása az Appenni-félsziget olyan szépségeinek, mint az ott szuverénül uralkodó Gina Lollobrigida, Sofia Loren, Claudia Cardinale meg Anna Magnani. Jó háziasszony volt, mindenfélét el tudott készíteni. A Baksa környéki Kerkabarabáson született Erzsébet mindezt a nagyanyjától tanulta, aki viszont Pesten, a jó házból való úrilányok intézetében nevelkedett. Egyszerűen szólva Erzsébetben mindenki, akinek van egy kis sütnivalója, Dulcineára, a tobossai szépségkirálynőre ismerhetett. Egy jövendőmondó, még amikor Erzsébet Magyarországon élt, megjósolta: — Erzsébet, még sokáig megőrzöd csodás női bájaidat, Isten ajándékát, de vigyázz, nehogy éppen szépséged áldozata légy! Erzsébet asszony, a „magyarica”, nekünk tőszomszédunk, arany lamé ruhájában gyönyörűen domborodó csípőjével, a maga szépségében, hogy megáll tőle az ész, falunk Lou Andreas-Salomeja, és külön mese volt. Ez a csodálatos szépségű asszony, a boldogság mártírja egyszersmind, három, hajótörést szenvedett házasság után itt maradt üres kézzel, és egymagában éldegélt. Mintha a kérlelhetetlen sors, a szépasszonyok sorsa, őt is azzal büntette volna, hogy egész életében csupa balvégzetek között választhasson. Csalódásokkal, halálesetekkel és tévedésekkel teli élettörténetét itt csak röviden vázoljuk, cserébe viszont annak egynéhány fénypontját villantjuk fel. Elég az hozzá, hogy harmadik férje halála után holmi falusi kamaszok, mintha bolondgombát ettek volna, éjszakánként bezörögtek az ablakán, hogy ekképpen bekukkantsanak asszonyi fényességének éjsötét titkaiba. Mivelhogy közeledett a tavasz, e bájitalnak, a fákban a nedvek megforrásának, amúgy meg az érzéki vágyak fölgerjedésének ideje. Erzsébet – asszony volt testének minden négyzetcentiméterében. Minden pórusában csupa tűz. Különösen a katonai egyenruhára bukott előszeretettel. Egy zászlóssal szűrte össze a levet, nos, egy időben tehát ez a szerelem, a horgolás meg a szerelmes regények töltötték be egész életét. Egyszer teherbe esett olyképpen, hogy gondolatban vétkezett egy jóvágású repülőssel. Amott meg a fél falu bomlott utána. — Egy ilyen nő mellett még az emberevő cápa is kivetkőzne mivoltából – vélekedett egy rokonszenvezője, hozzátéve, hogy Bettyről (ez volt Erzsébet beceneve) bezzeg éppoly nehezen szállna le, akár a gyerek a cseresznyefáról. S csakugyan, mindenki, aki bizonyos ideig egy tálból cseresznyézett Erzsébettel, elveszítette önazonosságát. Immár nem volt ilyen meg ilyen nevezetű ez meg ez, hanem attól fogva Betty pasasaként vegetált. Erzsébet pedig, ez a párnás keblű paradicsommadár, valójában sok-sok férfi utolsó, végzetes mosolya maradt, míg az asszony maga sohasem lett boldog igazán. Annyi sok kérőjének elcsavarta a fejét. Egyikükkel, ez egészen a messzi Ausztráliába távozott, szenvedélyes hangú szerelmes levelekben tartotta a kapcsolatot, mint aki levelező-sakkot játszik. Egy Saravara nevű blazírt alak, ez meg hosszú évekig ült súlyos lopások miatt, annyira belehabarodott Erzsébet jól megtermett, nyíló orchideára formázó és némileg hattyúszerű figurájába, hogy rendőrt kellett hívni, hogy ne háborgassa már. Amikor pedig valamelyik mamlasz beállított az udvarába, és rákérdezett: — Ugye, Erzsébet, adsz, amit nem adsz? — kurtán csak a pofájába vágta: „Coki!”, s az udvari hársfa nyugalmas hűvösében tovább hűsítette magát legyezőjével, amely Héraklészt ábrázolta Omphale baldachinos ágyában. A falusi rossz nyelvek pedig kígyót-békát kiabáltak rá. A legképtelenebb pletykák jártak szájról-szájra. Suttyó legénykék mesélték, hogy disznófejű gyereket hozott a világra. Akkora feneke van, mondogatták, akár a napos oldalon megtermő legnagyobb sütőtök, hogy a gyönyör csúcsán hangosan jajveszékel, különben pedig állva pisil, meg hogy olyan hetéra, aki boldog-boldogtalannak lefekszik. Az egyik tréfacsináló, például, ilyeneket mondott neki: — Erzsébet asszony igen nemes lelkű. Magának akkora szíve van, mint egy csuklós autóbusz, rengetegen beleférnek. Ezt azután egy másik tréfamester azzal toldotta meg, hogy Erzsébetnek nem nagy szíve, hanem nagy segge van. Ilyen duma folyt. Egyik-másik falusi duhaj elhíresztelte, hogy Erzsébet éjszakánként a dogjával fajtalankodik, meg hogy meztelenül látták az egyik szuper kemény pornómagazinban, de ezeket a felvételeket senki sem tudta felmutatni corpus delictiként. Hazudtak a gazfickók. Erzsébet aztán erre fel, dacból, hogy borsot törjön az orruk alá, a legvadabb hóbortokat eszelte ki. Combig érő fekete csipkeharisnyát húzott, fejtől lefelé pedig, szakasztottan úgy, mint az éjszakai pillangók, rövidke cobolyprém bundába bújt. Nyíltan megmondta mindenkinek: — Cigizek, kockázok, eljátszok a kutyusokkal, na és!… De ez még nem volt minden, imaginez-vous ce scandal? Jól kidüllesztette a két elülső ütközőjét, majd olyan járást vett fel, mint valami csábos núbiai rabszolganő, aki kecses, keletiesen lassúdad ringással lépked felfelé egy márványlépcsőn. — Ez már döfi! — helyeselt a tömegből valaki. Virág Erzsébetnek, mert ez volt a becsületes neve, a ciklámenszín (nem egy ilyen árnyalatú ruhájára meg kompléjére emlékszem), a parfümök meg a damaszt volt a gyengéje, amelyeket a távoli Felix Arabiae-ból valamelyik udvarlója hozogatott, aki azután egynéhány hét múlva, ki tudja, miért, faképnél hagyta. Én még emlékszem, mit mondott akkor: — Nem értem, a nők mért esnek bele mindig olyanokba, akik miatt később megszenvednek, és nagybőgőnek nézik az eget. Istenem, milyen borzasztó, amikor elárul és elhagy az, akit szívből szerettél, s aki hűséget fogadott. Erzsébetnek, akárcsak Ávilai Szent Teréznek, látomásai voltak, néha extázisba esett. Előfordult, nem is olyan ritkán, hogy a maga nem mindennapi, keleties szépségében, a női bájak teljes arzenálja birtokában, piszokul vonzón és csordultig tele mindenféle zavaros szenvedéllyel, a színházi pátosz meg úri nő mivoltának összes szabályai szerint egyszerűen elájult. Ilyenkor aztán anyám meg én fellocsoltuk az alélt, sóvár asszonytestet annak a kristályvázának a vizével, amelyben fehér meg sárga rózsák virítottak. Erzsébet felépült, s utána, egy ideig, tisztes, trubadúri távolságban tartotta magától egész regimentnyi széptevőjét, mivel tartott tőle, nehogy valami idényjellegű nyavalyába essen újfent. No de hát, ajaj, alig telt bele néhány nap, s Betty újból kiválasztott közülük egyet, akinek megengedte, hogy része legyen mindennapjainak, és illatos lényétől megnemesedjen. — De hát én nem élhetek szerelem nélkül – mondogatta ekkor már azon a bizonyos „Ne hagyd magad, Ines” hangon. – Nekem az kell, hogy szeressek, és hogy szeressenek, bármi áron. Ha felforr a vér, mit sem tehetünk ellene. Nekem elég, ha csak hallom azt, hogy „szerelmesek”, máris odavagyok. Valóban különös szerzet volt ez a „magyarica” Erzsébet. Ahhoz a leszboszi költőnőhöz hasonlóan, róla is rebesgették, hogy az a veszett szíve nem egyszer asszonytársaihoz vonzotta. S ez igaz is volt. Mert Erzsébet, kétségkívül, szívesen hódolt szapphói örömöknek. Elég gyakran láttam is, amint áttetsző, dekoltált voile ruhában, kézen fogva sétál a helybeli pópa feleségével, valami Zlátával, egy nagyon csinos szőkeséggel. Mint két páva, úgy sétálgattak a réten, a patakparton, Dolék vízimalma környékén nyári hevületekbe belereszketve. A fájdalmasan kívánatos Erzsébet ezúttal, miként Pomona istenasszony hajdanán, nősziromból, cseresznyéből meg margarétából font súlyos koszorút viselt a fején. Valami ellenállhatatlan nemiség, e korallszerű női leszbosz rejtélyének vonzásában, mely sugárzott belőlük, a nyomukba szegődtem, és egészen a papné házáig kísértem őket a szürkületben. Az ablakon belesve láttam, ahogyan levetkőznek és belépnek a kádba, közben egy sziámi macska hunyorog rájuk a díványról. Az illatos fürdősóval meghintett vízben, úgy tetszett, két Seherezádé, az egyik arany szőke, a másik ébenfekete, készül az éjszakai gyönyörökre. Egymagukban, egymásra utaltan, átengedve magukat a víz meg az illatos sók gyógyhatásának, megfürödtek így a kád meleg vizében, élvezték, hogy most pihentek és ellazultak, s azt is, hogy hosszú éjszaka áll előttük, amikor idejüket teljesen egymásnak szentelhetik. S még sokáig elnéztem az éjszakában e szerelmi játék jeleneteit, amelyek valóban elbűvölők voltak: a két pőre, hajlékony női test síkamló, kígyózó összefonódását szinte hasisi bódulatban, animális szerelmi tűzben égve, csordultig telve zavaros, vak örömmel. Később aztán, amikor visszagondoltam erre a gyermekkori élményemre, felismertem, hogy mi, akik faragatlanságunkban annyira hajlamosak vagyunk elítélni a a leszbikusokat, keveset, szégyenletesen keveset tudunk a nők egymás iránti szerelméről, ezekről a gyönyörökről, az érzelmeknek, a hullámzásnak, a vibrációknak és kölcsönhatásoknak egy egész tengeréről, két nőnek erről a rejtelmes világáról, akik szeretik és kívánják egymást testük minden molekulájával. Ez a titok máig is épp olyan megfejthetetlen maradt nekem, mint – mondjuk – az idő ősörök titka, mint egy Vermeer-, Zurbarán- vagy Van Eyck-kép struktúrájának rejtélye, melyet mindmáig nem tudtunk felfedni. Meglehet, erről a misztériumról tanúskodik az alábbi szonett is „Az élő pergamen”-ből: ALTUM SILENTIUM Két ifiasszony, vadóc és gyengéd, ágyi leplek közt gömbölyödő gyümölcs, aranyló pintyek, hó testű egyvér, az éj titkait bogozza két hölgy. Ó, mily szelídek, bár nagy a zűr, a széthányt alsókon Amarige kölnivíz, hószín combokon csábos csipke feszül, óh, az a nektár, és hattyúi kebleik! Elcsitultak az arany harangok, márványt csókolt, majd tovatűnt a holdsugár, bolondos élet, s a távolból, mi vele jár, briliáns csillant, aszfodéloszok szűzi termetét ölelve kiszökkent egy hullám, s reszket a csók, mint a hajó, süllyedőn már. Eh, ez a szegény özvegy! Örök özvegységének meg többrendbeli házasságai Szibériáinak átkát nyögve az egyedüllét meg a melankólia marcangolta, ő azonban új meg új, a korábbiaknál is szenvedélyesebb szerelmekkel védekezett ellenük nem kis hevességgel. De hát sohasem szerették eléggé. A túlérzékeny, idegileg gyenge teremtés sorozatosan pórul járt, az élet szinte mindig a szerelmi kudarc tüzes vasát sütötte tomporára, úgyhogy legfeljebb még egy csalódást jegyezhetett be emlékkönyvébe mindannyiszor. Meghökkentő szépségében gyakran elbúsult sorsa miatt, kétségbeesetten küldözgetve a világűr sötétjébe elveszett lelkének SOS jelzéseit. — Így van ez – mondogatta könnyeivel küszködve Erzsébet. – Rád mosolyog a szerencse, azután meg hátat fordít. Pedig egy maréknyi boldogság többet ér akár egy hajórakomány bölcsességnél. Magányos asszony vagyok, akinek szerelemre van szüksége. Nem az a jégcsap, mint sok más nő, aki zsarolja a férfiakat szépségével. Hát igen, szívem utolsó molekulájáig odaadó voltam mindig — avatta bizalmába anyámat Erzsébet, a nagy tragika. – Olyan asszony vagyok, aki szeret, és szenved és lelke van. Valami újra, színpompásra és szépre vágyom. Szeretni akarok, fáradhatatlanul, szünet nélkül. A test legédesebb földi görcsében a magam rettenthetetlenül bátor halálával akarok farkasszemet nézni. Olyan szenvedélyes vagyok, mint egy egész hárem. Az ágyban tüzes, mint a magma, veszedelmes, mint a kancacsikó. Egyedül a szerelemben érzem magam nőnek! Márpedig az bizony fáj, ha egy hölgynek nem viszonozzák a szerelmét. Hol az a férfi, aki földi szerelmem és evilági társam lenne? — siránkozott a jóasszony, mire az anyám visszakérdezte: — Na, és hol vagy te őneki, Erzsébet? Majd amikor afelől érdeklődött, milyennek is kellene lennie annak a neki való, eszményi férfinak, Erzsébet így válaszolt: — Lovagnak, mindenesetre. Olyan vitéznek, akinek feltétlenül legyen lelke, és legyen költő. A lóháton, ráadásul fehér lovon érkező királyfit, nem, az ilyesmit túlságosan édeskésnek találom. Én a lovag szót szeretem, ő már majd tudja, hogyan kell kardot rántani és hadakozni vele. — De hát a lovagok a mennyországban vannak, kedves Bettym –érvelt az anyám, de Erzsébet sem hagyta annyiban dolgot. — A barátaim a lovagok. Nekem pedig most fontos, hogy barátaim legyenek. Mert a barát már a szagáról is kellemesnek találja a barátját, és tökmindegy, hogy együtt alszanak-e, vagy sem. Én azonban szabad vagyok. Ha éppen úgy szottyan kedvem, hogy a faliórával üzekedjek, ebben engem senki sem gátolhat meg. Mindenesetre – nőnek lenni, az mégiscsak művészet. Mert, mi asszonyok, olyasmiket tudunk, amit a férfiak még csak nem is sejtenek. — Te csak add ki magadból, panaszold el, Betty, ami fáj, akkor könnyebb lesz a lelkednek – mondta minderre anyám (akit Erzsébet egyébként általában testvérének szólított). — Úgy gondolom, a nőnek szívből kell szeretnie, igazán, vagy pedig, ha nem találja meg lovagját, lehetőleg önmegtartóztatásban éljen. Az olyan ember viszont, aki szeretett, de elárulta szerelmét, nemcsak az ellen vétkezik, ami volt, hanem Isten ellen is, aki előbb-utóbb megbünteti őt. És még valamit szeretnék mondani. Meggyőződésem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor a férfi meg a nő az egymáshoz való viszonyukban nem két ellenkező nemnek fogják érezni magukat, hanem összefognak, hogy a közös élet és a hűség jegyében vállalják az élet minden terhét. Ami engem illet, nem sokat értettem ezekből a szerelemről szóló elmefuttatásokból. Nekem a szerelem egyértelmű volt a rettenhetetlen Tarzannal, akit a felülmúlhatatlan Johnny Weissmüller játszott, meg hőn szeretett kedvesével és élettárásával, Jane-nel. A „Me Tarzan!” és a „You Jane” szellemében, hisz ismerik. Találkoztak a dzsungelben, megszerették egymást, és kettejük szerelme nem ismert határokat. Nekem, tehát, ez volt a szerelem. Minden egyéb merő baszkódás, közönséges bábszínház volt a szememben. Igen ám, de miként a mediterráneum keleti partjain tenyésző jerikói rózsának, Erzsébetnek megvolt az a csodálatos adottsága, hogy megfonnyadtan is, az ígérkező új szerelem harmatával meghintve, újjáéledjen. — A világ mért annyira megszállottja a múltnak? — tűnődött magában Erzsébet. – Hiszen, szerintem, olyan nincs is. Itt van, például, a mai reggelink. Máris a múlté, és nekünk épp olyan távoli, mint a piramisok meg a fáraók kora. A fiatalkorom, a szépségem – mindez a múlté már, virágpor, az hát, por és hamu főleg. De nem adom meg magam. Mert nincs hozzám fogható, egyetlen bokorban sem terem még egy ilyen, mint én, biz’ isten. A holdtölte napjaiban kihívó neglizsében mászkált a faluban, tudta, hogy a férfiak ilyenkor különösen előzékenyek, gyengédek a fehérnép iránt, bolondulnak utánuk. Ezekben a napokban Zilahi Halálos tavaszát olvasgatta, kiírta belőle a szép részleteket és a mély gondolatokat, közben élete legnagyobb szerelmére, egy helyi jelentőségű költőre gondolt. — Azt elmeséltem már, Miro asszony – vette fel az anyámmal való társalgás fonalát Erzsébet –, hogyan ismerkedtem meg Csáth Tiborral? Na igen, egy júliusi estén kint üldögéltem a hársfa alatti padon, és Évával, egyik rokonommal, cserfeltünk erről-arról. A homályból ekkor öles termetű férfi bukkant elő, olyan szép volt, mint Lawrence of Arabie. Jól megnéztem magamnak, s mindjárt felfigyeltem rá, hogy milyen kellemes a hangja. Éva aztán bemutatott bennünket egymásnak, és mi két évet töltöttünk együtt. Nem váltunk el. Úgy téptük ki magunkat egymás karjaiból. Erzsébet imádta Hitchcock Gazdagok és furcsák című filmjét, és gyakorta mesélgette anyámnak: — Fred és Emily az átlagember életét élik, elsejétől elsejéig éppen hogy csak kijönnek jövedelmükből. Emily beéri a szerény háziasszony életével, Fred azonban hírnévről és gazdagságról ábrándozik. Egy váratlan örökség révén, úgy tűnik, valóra válnak Fred álmai. A házaspár egzotikus hajóútra indul. Kölcsönös kiruccanások során történt többrendbeli flört után hajótörést szenvednek… Leghőbb vágya volt némi drámaiságot kölcsönözni egyhangú hétköznapjai banalitásának, ezért aztán rögeszmésen azonosult a tévébeli szappanoperák, a színes bulvármagazinok botránykrónikáinak szépségkirálynőivel, legnagyobb sztárjaival. Így történt, hogy Erzsébet valamiképpen maga lett színésznő, film- és regényhős, úgyhogy egész élete a maga ábrándvilágának puszta visszfényévé vált. El volt ragadtatva a Hogyan fogni milliomos férjet c. filmtől Merilyn Monroe-val a főszerepben. Utánozta Jaqueline Jackie Kennedyt, Amerika akkori első asszonyát, akinek az egyszerű ruha, a sötét szemüveg, a kalap és egy gyöngysor volt az image-a. Imádta Rosinát a Sevillai borbélyból, és remekül tudta elkészíteni a sumadiai kappant magyar tokajiban. — Utolérhetetlen mezzoszoprán lehettem volna, ha egy kissé kitartóbb vagyok – mondogatta volt. Ez a birsként gömbölyödő, bögyös énekes rigó magyar románcot dalolgatott egy szívről, amely veszedelmesen vérzik, közben pedig újra meg újra elmesélte anyámnak szerelmi ábrándjai, holtbiztosan elhibázott kapcsolatai, szerelmei rövidre fogott, érzelmes történetét, azután valamennyit kétségbeesetten jegyezte be csalódásai lajstromába. Ennek tulajdonítható, hogy egy időben fejébe vette, Jézus a jegyesévé választotta, s ő ezért neki ajándékozta szíve egész szerelmét. — Ezentúl Jézus Krisztus az én eszményképem – magyarázta Betty, miközben kopasztotta a leforrázott tyúkot, majd kimarkolta belőle a belsőségeket, a májat, a szívet, a vesét. – Mától fogva a menyasszonya vagyok, és a jegygyűrűjét viselem. Tini koromban, Baksán, az ágyam fölött tartottam a képét. A keresztre feszítés, különben, jócskán szexi jelenet, n’ est-ce pas? No de mi itt nem bocsátkozunk többé Erzsébet életének lélektani elemezgetésébe. Maradjunk annyiban, hogy a kalapja mellé szalonka tollat tűző, extravagáns Erzsébetről én azt tartottam, hogy – szó szerinti és átvitt értelemben is – hattyú lelke, fehérhattyú lelke van. Isteni keblei felől, amelyek a meggypiros ruha mély kivágásában ragyogtak, a testiség bódító illata áradt. Ellenben ha mégoly vonzó és különös volt is, megvallom, azért féltem is tőle. Emlékszem, mi, gyerkőcök, fociztunk, és a labda minduntalan átesett a veteményes kertjébe, a zöldhagyma-, uborka- és zöldsaláta ágyások közé. Amikor már semmi módon nem tudott minket elzavarni onnan, Erzsébet egy szempillantás alatt dühödt sárkánnyá változott. Fölkapta arany lamé szoknyáját, mi, gyerekek pedig, holtra rémülve mindattól, amit azon a borzasan feketélő helyen láthattunk, ahol Erzsébet leginkább nő volt, hanyatt-homlok menekültünk, ki merre látott, mert korábban már alaposan ránk ijesztett valaki, hogy Betty vaginájának foga van, s ha túl közel megyünk hozzá, erőteljes kagylószirmaival bizony beszippanthat, és egyből visszaküld bennünket a nemlét sötétjébe. Én pedig akkor, míg magamra hagyottan és mélyen megrendülve reszkettem a szénapadláson, és felidéztem magamban szőrös cicájának látványát, nem is voltam tudatában, hogy nekem most itt felfedte magát egy másik asszony, életemben először, anyám! Borbély János fordítása
Pont olyan, mint egy
üreges szobor semmitmondása
vagy mások világfájdalma
valami mellékszereplő a nem tudom miben
idegen kamaszok szerelme
Mária, az Isten édesanyja…
de amikor Isten neve előtt ott a névelő
akkor is el kell mondani
valamit, amit nő nem érthet
és férfinak mesélni szégyen
Durchs Schüttelsieb shick ich den Traum,
du fängst ihn auf, in Seelen-
tellern
und setzt ihn der Speise zu,
die wir Ineinanderknieten
verschmähen
müssen.
A hideglelésszűrőn át küldöm álmomat,
elkapod, s lélek-
tányérokban
tálalod fel magadnak,
amit mi, egymásba térdelők
meg kell, hogy
vessünk.
Schläfenhitze, beim
auch drüben erschlüsselten Schmerz
gedungen (er gibt ja nichts frei):
dein
Kissen, dass du
frisch überzieht
mit halb-
begnadigtem
Tuch.
Halántékhőség, odafent
a kulcsra zárt fájdalomnál,
(semmit nem ereszt el):
hozzá-
csapódik párnád, melyre
frissen húztál
félig kegyelmet
kapott
huzatot.
Du suchst Zuflucht
beim unauflöslichen
Erbstern – sie wird dir
gewährt. Jetzt
überlebst du dein zweites
Leben.
Menedék után
kutatsz a megbonthatatlan
örökcsillagnál – neked
folytatódik. Most
éled túl második
életedet.
Das leise Gemerk,
feucht noch von Augen:
dein Weg
knüpft sich hinein.
A csendes jel,
szemtől nedvesen:
utad, amint
önmagába lép.
Sie füttern dir Planzenschutz ein:
das soll deine Hände
beleben,
knote die Keimfrohen los,
bewimpere sie
mit Turmstacheln,
Nimmergeglaubt
macht flügge.
Beléd fecskendezik a növényvédő szert:
ezt kell kezednek
életre keltenie,
oldozd el a magzatvidámakat,
szempillájuk helyén
toronytövis fakad,
mit soha nem hittek el,
életre kel.
Lukács Zoltán okleveles építészmérnök számára ez a nap is úgy kezdődött, mint az elmúlt tíz évben bármelyik: hat harminckor bekapcsolt az ágyával szemben lévő televízió, és válogatott ízléstelen programkavalkádjával üvöltött bele a férfi arcába. Ez hatott, és Zoltán már fel is pattant, gondosan átugrálva az előző napok-hetek során elhányt ruhákat, de a sunyi pamutzokni kifogott rajta, és csak kicsi hiányzott, hogy metszőfogait nem verte bele a küszöbbe, akkorát esett. Mikor magához tért a fájdalomtól, feltett magának egy kávét, majd lassú, robotikus mozdulatokkal felhajtotta. Jó pár év gyakorlata után már tudott uralkodni arcvonásain, így nem grimaszolt, amikor a fekete, keserű, forró lé lefolyt a torkán. Mikor túl volt rajta, elindult a fürdőszobába, és csekély tíz perc alatt már készen is volt, és üdén, jól fésülten lépett ki a harmadik emeleti lakás ajtaján. Gondosan ellenőrizte a biztonsági zárat, kétszer is, ugyanis évek óta egyre elhatalmasodó zárparában szenvedett, melynek folyományaképp legalább negyedórával hamarabb el kellett indulnia otthonról, hogy legyen elég ideje a meghatározott kis rítusai szerint megbizonyosodni róla: tökéletesen bezárta-e az ajtót.
Amikor már vagy a negyedik csíkot vájta a kulcs segítségével a kézfejébe, csak hogy biztos legyen benne később, a metrón is, hogy tényleg, de igazán bezárta a lakást, hirtelen a szeme sarkából egy sötét árnyat látott elsuhanni a lépcsőházban. Megfordult, felkapta a fejét, és egy csillogó zöld szempár meredt rá kíváncsian. Zoltán ijedten hátraugrott, és sikeresen beverte a könyökét a kilincsbe. Felüvöltött a fájdalomtól, mire a szempár tulajdonosa, egy cirmos macska rémülten hátraugrott és elmenekült. Zoltán egy darabig nézett utána, aztán eszébe jutott, hogy ideje lenne munkába indulni.
Késő este, nyolc után, mikor a villamoson zötykölődött hazafelé, pillantása megakadt egy „A macskák viszkaszt vennének!” reklámon. Mekkora baromság, gondolta, majd a reggeli macskára gondolt. Vajon mi lehet vele? Ha állatot tartanék, sosem vennék neki ilyen drága vacakot. Bőven elég a kajamaradék is. Tovább nem nagyon filozofálhatott a macskatartás örömein, mert egy agresszív néni, aki kétségbeesetten szeretett volna utat törni magának a tömegben, magával sodorta. Ezután Zoltán kissé szédülten végigtámolygott a sok ember között, és besétált az első boltba, hogy gondoskodjon a vacsoráról. Bedobott pár doboz salátát, némi zsemlét és virslit a kosarába, aztán ismét belefutott a macskaeledel-reklámba. Ha megint ott találom, befogadom, döntötte el, és leemelt egy konzervet a polcról, gondosan ügyelve arra, hogy a legolcsóbbat válassza.
Benyitott a lépcsőházba, és még saját magának sem engedte bevallani, de egyre a sarkokat pásztázta, ott van-e valahol a macsek. De sehol nem találta. Csalódott sóhaj kíséretében szállt be a liftbe. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a lakás előtti lábtörlőn megpillantotta az állatot. A macska Zoltán jöttére felemelte a fejét és halkan nyávogott egyet. Mintha csak rá várt volna.
– Szia, cica – mondta zavartan a férfi, és kikerülte, hogy kinyithassa az ajtót. Most invitáljam be, vagy mi? töprengett, de a macska megoldotta a kérdést: kecsesen besétált előtte. Zoltán nem tudta, mit tegyen, így egy tálkában feltálalta a konzervet a cirmosnak, majd úgy döntött, ideje felkészülnie arra az eshetőségre is, ha az állat állandó lakója lesz otthonának, ezért elővett egy kimustrált tálcát, és szórt rá némi homokot, amit a közeli játszótérről lopott. Kezdetnek jó lesz.
A macska, akit nemes egyszerűséggel csak Cicamicának keresztelt el, láthatóan megbecsülte Zoltán nagylelkűségét, és roppant udvariasan a homokos tálca közepére ürített, hogy megmutassa, tudja az illemet, majd nekilátott a konzervnek, és ráadásként belefetyelt egy tányér tejet is. Végül elfeküdt a heverőn és dorombolni kezdett. Zoltán óvatos mozdulatokkal közelített hozzá, majd tétován az állat fejére tette a kezét. A dorombolás erősödött. A férfi végre elmosolyodott. Cicamicám!
Másnap frissen pattant ki az ágyból, és elégedetten szemlélte a még alvó Cicamicát. Résnyire nyitva hagyta az erkélyajtót, ha napközben Cicamicának friss levegőre lenne szüksége, majd gyorsan elosont a munkahelyére. Hosszú évek óta ez volt az első nap, amikor nem vacakolt a zárellenőrzéssel.
Aznap alig bírt a munkájára koncentrálni, egyre csak arra gondolt, ha hazaér, ott várja majd egy éhes, doromboló szőrgolyó. Olvatag tekintettel bámulta a monitort. Szerelmes, állapította meg róla Gabika, az elvirágzás ellen elkeseredetten küzdő ötvenes titkárnő, és rémülten rángatta push-up melltartóját: eddig, az anyján kívül ő volt az egyetlen nő Zoltán életében (ő töltötte ki a teáját, és szervezte az ügyeit), most pedig rettegett, hogy ezt a pozíciót is elveszítheti. De hiába: Zoltán csak mosolygott átszellemülten, ügyet sem vetve Gabika próbálkozásaira és híresen jó kapucsinójára. Gabika tátott szájjal bámulta, hogy Zoltán pontban ötkor felállt és elköszönt, felrúgva a hosszú évek rutinját, amikor rendre hétig-nyolcig túlórázott.
Hazatérve meglepő dolog fogadta: a lakás csillogott-villogott a tisztaságtól, a hatalmas hűtő pedig végre tele volt étellel és nem csak egy üveg százéves szilvalekvár és pár doboz sör árválkodott benne. Az asztalon pedig új terítő, tányérok, evőeszközök és még gőzölgő étel. Zoltán elismerően szippantott bele a levegőbe, aztán kiverte a víz. Valaki járt itt! Uramisten, mit lophattak el! Ekkor jutott eszébe, hogy reggel nem folytatta le a szokásos zárellenőrző ceremóniáját. Tudtam, tudtam, hogy ha csak egyszer is kihagyom… közben gyorsan körülnézett, mit lophattak el. Szerencsére minden a helyén volt. De ez furcsa, akkor is furcsa. Ám a rendőrséget nem hívhatja fel azzal, hogy valaki betört a lakásába, kitakarított és még vacsorát is főzött. Kiröhögnék. Tehát egyedül kell kiderítenie az igazságot. Cicamicára tévedt a tekintete, de az állatka lustán hevert az egyik fotelben, és Zoltán közeledtére hevesen dorombolni kezdett. A férfi megsimogatta a macska fejét, majd, mivel nem volt mit tennie, gondosan végigkóstolta a vacsorát, hogy nem mérgezett-e. Mivel életben maradt, most már jóízűen nekilátott az ételnek. Másnap reggel azonban a szokott negyedóra helyett fél órán át ellenőrizte különféle szertartások keretében a zárat.
Hazatérve ismét a szokott rend és tisztaság és gőzölgő vacsora fogadta. Zoltán sápadtan lapátolta be az ételt, és remegett az idegességtől, hogy kicsúszott a markából tulajdon lakásának irányítása. Cicamica pedig csak dorombolt a fotelben.
A dolog még kétszer ismétlődött meg. Harmadszorra Zoltán úgy döntött, ha esik, ha szakad, kideríti, ki is a titokzatos takarító és főző fantom, aki az otthonában garázdálkodik. Reggel úgy tett, mintha a szokásos módon menne a munkába, a látszat kedvéért még a zárral is szórakozott egy keveset, aztán elbújt a pincében lévő biciklitárolóban és várt. Amikor úgy érezte, a fantom már behatolt a lakásba, felnyargalt a lépcsőn és hatalmas harci kiáltás közepette berontott a lakásba. Érkezését egy női sikoly fogadta. A sikoly tulajdonosa, egy fiatal, barna hajú nő egy szál topban és bugyiban mosogatott éppen, és ijedtében beverte a fejét a konyhaszekrénybe, és elájult. Zoltán így, a tervezett kárörvendő leleplező mosoly helyett azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy magához térítse a lányt.
– Mégis, ki maga? És mit keres itt? – érdeklődött, mikor a lány végre kinyitotta a szemét. Jé, pont olyan zöld, mint Cicamicáé, állapította meg Zoltán.
– Csak gondoltam, segítek. Ha már voltál olyan jó, és magadhoz vettél, gondoskodtál rólam… – magyarázta a lány.
– Mi van? – Zoltán úgy érezte, megőrül. Mi a franc folyik itt körülötte az utóbbi napokban?
– De hiszen tudod… – folytatta a lány értetlenül. – Én vagyok a macska, akit magadhoz vettél!
– Micsoda?
– Esküszöm!
– Ennyire még nem ment el az eszem.
– Akkor ne higgy nekem, a te dolgod – a lány felpattant és duzzogva folytatta a mosogatást.
– Most mit csinálsz?
– Gondoltam, még elmosogatok, mielőtt elmegyek.
– Jó, várj – mondta Zoltán hirtelen, mert igencsak vonzónak találta a barna macskalányt. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. De azért neked is el kell ismerned, hogy eléggé bizarr történet, nem?
– Rendben, maradok – mosolyodott el a lány. – Viszont egy valamit meg kell ígérned.
– Mit?
– Veled maradok, de soha nem szabad emlékeztetned arra, hogy voltaképpen macska vagyok, különben örökre el kell hagyjalak téged.
– Megígérem – mondta ünnepélyesen Zoltán. – Hm… én Zoltán vagyok. De téged hogy szólítsalak?
– Cicamica?
– Valami emberibb név?
– Ez a nevem, te adtad.
– Jó, legyél Cicam Ilona. Ilona. Mit szólsz hozzá?
– Szépen hangzik.
– Holnap elmegyünk az okmányirodába és megcsináltatjuk az irataidat. Aztán kérünk egy időpontot az anyakönyvvezetőnél és elveszlek feleségül.
– Rendben.
Zoltán sosem szerette a totojázást, így a magánéletében sem. Itt egy rendes, csinos lány, jó mellekkel, és rendben tartja a lakást, elveszem feleségül, döntötte el, és hamarosan (némi kenőpénz fejében persze) el is készültek az okmányok, aztán megtartották az esküvőt, két, az utcáról behívott tanúval. Utána elmentek egy gyorsétterembe, és az élet ugyanúgy folytatódott tovább, mint korábban, csak éppen Zoltán bejelentette Gabikának, hogy megnősült, és ezért nem lesz ideje annyit túlórázni, és egy hét szabadságot is szeretne kivenni, hogy elmehessenek nászútra. Egyiptomba. Zoltán valahol olvasta, hogy az egyiptomiaknak mekkora macskakultuszuk volt, és gondolta, Ilona szívesen meglátogatná ősei földjét. Gabika csak hápogott meglepetten és majdnem lenyelte a szájfény applikátorát, mert Zoltán közlése épp szépítkezés közben érte. Elveszítettem, gondolta keserűen, és bánatűzésként belevetette magát egy pletykaújságba. Vajon milyen lehet a felesége? És hol ismerte meg? Hiszen eddig Gabika gyakorlatilag főnöke minden lépéséről tudott. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Éppen ezért felajánlotta, hogy megszervezi az egyiptomi utazást, és volt rá gondja, hogy főnöke irodában tartott személyes okmányai között is alapos kutatást végezzen.
Cicam Ilona, micsoda hülye név! Hm, itt valami nem stimmel, én érzem! Dohogta felháborodottan, különösen, amikor megtalálta Ica fotóit a közösségi oldalakon, és konstatálta, hogy „vetélytársa” szép és fiatal. És jók a mellei is. Viszont gyanús volt, hogy Ica profilját alig pár napja hozták létre. Gabika a női újságok ezotéria rovatából tudta, hogy a női megérzésre hallgatni kell, és úgy döntött, nyomozásba kezd.
Közben Zoltán és Cicamicája megjárták Egyiptomot, és Ilona nem győzött álmélkodni a rengeteg macskaábrázoláson: éjszakánként boldogan dorombolt férjének. Zoltán csak egy valamit nem tudott megérteni: hogy Ilona ember alakban miért nem szereti a konzerv macskaeledelt, amiből annak idején olyan jókat falatozott. Eleinte ugyanis így próbált kedveskedni feleségének, sőt, a lehető legdrágább, márkás, aszpikos lazacos konzerveket vásárolta meg, és gondosan, zöldség és gyümölcsdekorációval tálalta Ilonának. A nő azonban az első pár falat után elzöldült arccal rohant a vécébe, és hosszú percekig öklendezett.
– Mi a baj szívem?
– Nem tudom, ez a vacsora…
– Pedig a legdrágábbat vettem, direkt a te kedvedért.
– Zoltán, te macskaeledelt adtál nekem?
– Ne haragudj… Ó, de hülye vagyok… A világért se gondold, hogy…
– Rendben. Viszont jobban örülnék egy grillezett lazacnak salátaágyon.
Szerencsére a házaséletük kifogástalanul alakult a nászút után is: Zoltán nappal dolgozott, Ica közben háziasszonykodott, meg eljárt különféle tanfolyamokra, éjszakánként pedig fergetegeseket szexeltek.
Gabika mindeközben csak őrlődött a munka, a nyomozás és a klimax okozta hőhullámok között, és roppant mód bosszantotta, hogy még semmilyen terhelő adatot nem talált Ilona ellen, pedig már az összes törvényes módon utánajárt a dolognak. Úgy döntött, tizenöt átrobotolt év után végre kivesz egy hét szabadságot, és ezt az időt Zoltán lakásának megfigyelésével tölti majd. Csak rábukkan valami nyomra.
Így is tett: gondosan álcázta magát, hol tisztítószerekkel házaló ügynökként, hol kutyát sétáltató nyugdíjasként bukkant fel. Ügynökként még azt is megtette, hogy becsöngetett Ilonához, hadd lássa személyesen is a nőt. Ilona szexi Hello Kitty-s topban és sortban nyitott ajtót, kezében egy porronggyal.
– Igen?
– Elnézést a zavarásért hölgyem, hallott már a (síp) cég szenzációs tisztítószereiről?
– Nem.
– Megengedi, hogy bemutassam Önnek?
– Tessék, fáradjon be – mondta kelletlenül Ilona, és betessékelte az elszánt tekintetű ügynöknőt. Leültette a heverőre és várakozón nézett rá. Gabikának ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett magával hozni bármiféle mintát is, ezért kínosan feszengeni kezdett. Ilona egyre szúrósabban nézett rá, és közben rágyújtott egy cigarettára. – Nos, mit akar?
– Ööö, én, izééé… – hebegte zavartan Gabika, és szeme egy cirmos macskára esett, aki a fotel mélyéből figyelte őt. – Milyen aranyos jószág…
– Ezért jött? – Ilona Gabika arcába fújta a füstöt. – Mert nekem sajnos dolgom van…
Gabika összefüggéstelenül motyogva-hajbókolva-mentegetőzve távozott.
E kínos találkozáson kívül semmi kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezett, mindössze annyit állapított meg, hogy Zoltán felesége egy önző, gonosz dög. Viszont a macskája szép. Ezt szóvá is tette Zoltánnak.
– Láttam a facebookon a feleséged cicáját. Nagyon édes.
– Tessék?
– Azt a tündéri kis cirmost.
Zoltán nem tudott mit kezdeni titkárnője megjegyzésével, hiszen ő csak egy macskáról tudott, az pedig Ilona volt. Á, nyilván feltett magáról egy képet macska alakban. De ki fotózta le? Hm, ez érdekes. Hogy megnyugodjon, megnézte Ilona adatlapját, és jé, valóban ott pózolt a felesége, ölében a cirmos macskával, akiről ezidáig azt hitte, szintén Ilona. Mi a fene?
Otthon szóvá is tette a dolgot Ilonának, aki válaszul elnevette magát, és közölte, hogy a képen látható macska valójában az ikertestvére, Vanessza. Zoltán nem igazán tudott különbséget tenni Vanessza és Ilona macskaalakja között, de csak bólogatott bután, és megsimogatta az új állatkát.
– Vanessza most nálunk fog lakni egy darabig, ugyanis a férje csúnyán elbánt vele, és haza sem mehet a szüleinkhez – magyarázta Ilona. – Ugye, nővérkém…
– Miau – reagálta le Vanessza röviden és velősen.
A házaspár napjai így teltek egy darabig, ám Zoltán kezdte egyre kevésbé tolerálni macska-sógornője jelenlétét, ugyanis Vanessza láthatólag nem ismerte az illemet és minden szívbaj nélkül lepisálta a heverőt, az ágyba ürített, és nem volt már a lakásban egy olyan hely sem, ahol Zoltán ne találkozott volna macskaszőrrel: a fürdőkád, a hűtő és a mikro is tele volt vele, ám amikor a férfi még a söröspohár alján is szőrszálakat talált, kiborult a bili: artikulálatlan hangon elkezdett üvölteni.
– Mi a baj szívem? – kérdezte Ilona ijedten. – Kérlek, halkabban, mert megrémíted szegény Vanesszát.
– Leszarom szegény Vanesszát! Tele van a tököm vele! Mindent tönkretesz! Küldd el innen, vagy kivágom, mint…
– … macskát szarni? – kérdezte élesen Ilona, és dühös láng villant a szemében. – NA, ennyit rólad. Egy seggfej vagy!
– Tessék?!
– Egy seggfej vagy! Még egy védtelen, bántalmazott macskát sem tűrsz meg magad mellett. Hát milyen ember vagy te? Ember egyáltalán?
– Mi van? – Zoltán elképedésében csak hápogni tudott. Mi történt az ő kicsi feleségével? De Ilona csak folytatta tovább, és káromkodott, egyre ocsmányabb hangnemben. És itt a kedves férj már nem bírta tovább cérnával:
– Aljas, sunyi macska, az vagy te, mindig is tudtam! Egy alattomos kis behízelgő rohadék. Csak dorombolsz és hanyatt veted magad, ha el akarsz érni valamit… Undorító. Mélyen megvetlek. És magamat is. Inkább lehugyoznám a kezem, mint hogy hozzád érjek!
Ilona szeme ismét villant egyet.
– Jól van – mondta hűvösen. – Sértegess. Látom, elfelejtetted, mit ígértél.
– Mi van? – Zoltánt szemmel láthatóan meglepte felesége viselkedése.
– Emlékezz: ha emlékeztetsz rá, hogy valójában macska vagyok, örökre elveszítesz – felelte Ilona haragosan. – Ostoba pöcs!
Ezzel magára hagyta a férjét, és becsapta maga mögött az ajtót. Zoltán csak állt ott, ledermedve, Vanessza pedig panaszosan nyávogott egy narancssárga, tükröcskékkel kivarrt díszpárnán.
Másnap Zoltán ámokfutásba kezdett: a Vanesszáról készített fotókkal teleplakátolta a környéket, alatta az alábbi felirattal: „Eltűnt a feleségem, Ilona, jelenleg valószínűleg macska alakban jár. Kérem, aki látja, hívja az alábbi számot: ….” Otthon pedig egyre Vanesszához beszélt, mert meg volt róla győződve, hogy a macska tudja, hol bujkálhat az ikertestvére. Vanessza azonban csak nyávogott panaszosan. Zoltán pedig, akit ingerelt sógornője értetlensége, csak üvöltött, üvöltött, még akkor is, amikor már berekedt.
– Te büdös ribanc, azonnal árul el, hol van Ilona, vagy kitépem a beled és letömöm a torkodon! – és hasonlókat. Már a szomszédok is többször kopogtattak, hogy nem hallják az üvöltözéstől a Barátok köztöt, de Zoltánt nem érdekelte semmi. Csak egyet akart: visszaszerezni Ilonát. És mivel nem járt sikerrel, dühében tönkreverte a berendezést.
Harmadnap megérkezett a rendőrség és a mentők. Felmérték a károkat, és Zoltánt egy csinos kényszerzubbonyban el is szállították a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Megállapították róla, hogy beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes, és tartós gyógykezelést igényel. Ebben fontos szerepet játszottak Zoltán plakátjai, de azok a videofelvételek is, amelyeket Zoltán felesége, C. Ilona nyújtott be a rendőrségen, egy nappal korábban, amikor is feljelentést tett a férje ellen. A videofelvételeket azok a mini kamerák szolgáltatták, amelyeket az asszony hetekkel korábban elhelyezett a lakás különböző pontjain, mert, saját bevallása szerint úgy érezte, baj lesz. És nézzék meg, milyen erőszakosan gesztikulál a felvételeken (sajnos hang nem volt). Aztán a szegény cicát is agyonterrorizálja… Komolyan, félek tőle, jelentette ki Ilona szipogva a vallomástétel végén. Ugye, számíthatok a segítségükre, uraim?
Ezekben a napokban Zoltánt csak egy valaki kereste fel: a hűséges Gabika, aki egy csokor gerberával és egy háló naranccsal állított be hozzá. Remegett a félelemtől, hogy egykori főnökéből mikor tör majd ki a gyilkos vadállat. Ám Zoltán csak ült, és bámult maga elé megtört tekintettel.
– Cicamicám, cicamicám, merre vagy? – kérdezte egyre. Gabika még udvariasságból szobrozott néhány percig, aztán eliszkolt. Az elmegyógyintézetből kilépve felsóhajtott.
– Te jó ég. Ki hitte volna, hogy Zoltánka egy közveszélyes őrült? Vajon mit tűrhetett mellette az a kis asszonyka? Nem csoda, hogy olyan ingerült volt… Akit naponta testileg-lelkileg bántalmaznak, hogy is lehetne… És még azt hittem róla, hogy… Istenem, mekkorát tévedtem!
A férfit gyámság alá helyezték, így ezentúl minden vagyonával Ilona rendelkezett. Gyorsan el is adta a lakást meg az értéktárgyakat, majd felpakolta csekélyke holmiját és a rengeteg pénzt, aztán a macskáját szólította:
– Cirmi! Gyere már! Itt végeztünk
Hyeronimus Bosch „A gyönyörök kertje” című képének megnevezés nem a festőtől ered, művészettörténeti találgatások szülték. A szárnyasoltár nehezen illeszthető a klasszikusnak nevezhető korabeli világképbe, vallási felfogásba. Sem a festő életéről, személyiségéről, világnézetéről, sem Az ezeréves birodalom megrendelőiről nem tudunk eleget ahhoz, hogy bizonyosat állíthassunk a kép szimbolikájáról, jelentéséről.1 Problematikus kérdés a Bosch-féle bagoly-ábrázolások értelmezése, ezzel foglalkozom most „A gyönyörök kertje” vonatkozásában.
A bagoly a korabeli szimbolikában – túl azon, hogy továbbra is hordozta az ókorban rárakódott bölcsesség- és haláltudat-attribútumokat – a keresztény-kultúrkörben Krisztus-szimbólummá lett. Figyeljük meg, hogy az általunk vizsgált képen csak az „Éden”-szárnyon, a középső „A gyönyörök kertje” táblán jelenik meg, a „Pokol”-ban azonban nincs jelen. Az Édenben egyszer, az Élet forrásának közepében láthatjuk, majd a középső táblán (ami a tájháttérben érzékelhetően egyenes folytatása az Édennek, míg a Pokoltól árnyalataiban és az események díszleteiben teljesen eltér) összesen három baglyot találunk. Felmerül a kérdés, hogy ha a Megváltó Egy, hogyan jelenhet meg ugyanabban a térben háromszor, vagy ha közös térnek vesszük az első és második táblát, rögtön négyszer? Mi szükség van Krisztus szimbolikus ábrázolására ott, ahol egy fiatal, teremtő isten képében színről-színre megjeleníti őt a festő, az Édenben személyesen oszt áldást Ádám és Éva között, mint összekötő kapocs?
A bagoly nem Krisztust, hanem a krisztusi jelenlétet hivatott szimbolizálni. Nem konkrétan az ő megtestesüléseként kell értelmeznünk, inkább úgy, hogy ahol a bagoly jelen van, ott Krisztus figyelme, igéje van jelen: „A gyönyörök kertje” viszonylatában pedig kijelenthetjük, hogy ahol a bagoly jelen van, ott a Krisztus által megszentelt isteni akarat van jelen. Hogy hogyan kell ezt pontosan értenünk, azt más Bosch-képek segítségével tudom megmutatni.
Ha nem akarunk messzire menni, adja magát, hogy A szénásszekér és A tékozló fiú képek segítségével dolgozzunk a problémán. A szénásszekér az Éden kiteljesedését, a másik a bűnbeesés végét ábrázolja, a tékozló fiú hazatérése és A szénásszekér külső táblájának vándora közötti párhuzamot pedig nem kell sokat bizonygatnunk: mintha ugyanazt a figurát látnánk, ahogy kanyarog a szülői ház felé, de míg A szénásszekéren fiatalon birkózik az őt környékező bűnök vicsorgó kutyáival, hazaérve az otthon kapujához már megtépázott és megtört öregemberként látjuk viszont.
A Vándor tábláján ugyan a bagoly nincs jelen, de a szénásszekéren trónoló, zsinórmértéket tartó krisztus-szimbólum mégis visszaköszön a vándor kabátjából előbukkanó, függőleges zsinór képében: vékony cérnaszál, krisztusi útmutatás a keskeny úton. A bagoly aztán mind a bal tábla bűnbeesés és kiűzetés jeleneteiből mind a jobb tábla Poklából is hiányzik. A tékozló fiú tábláján ismét viszontlátjuk a fa lombkoronáján, feszülten figyelve a hazatérőt. Az említett ábrázolások helye és jellege azt mutatja, hogy Bosch a krisztusi figyelő jelenlét ábrázolására használta a baglyot. Az egyértelműen negatív helyek és események tábláin nem jelenik meg, a bűnbeesés messzire űzi, a pokolban még eltorzult hibrid formájában sem találkozunk vele egyik triptichonon sem. Jelen van viszont az édeni teremtésnél, ahol Isten bemutatja Ádámnak másik felét: az Élet kútjából figyeli a jelenetet. A szénásszekér evilágot ábrázoló középső tábláján is megjelenik, zsinórmértéket tartva figyelmeztetésül a dorbézolóknak és mohón gyűjtögetőknek. Az ugyanitt található, ugyancsak a bálából kiálló vesszőn látható korsó, mint reneszánsz vanitas-szimbólum és a bagoly együttes kontextusa aztán kifejezetten a földi létben rejlő választást sugallja: a hívságok korsója ez a krisztusi mérték szerinti élet lehetőségével szemben.
Összehasonlítva „A gyönyörök kertjé”-nek baglyaival pedig nem csak választást, hanem a jelenetek közötti minőségeket is jelzi a madár elhelyezkedése. A bagoly minden egyéb jelenetben érinthetetlen, távoli az ember számára, kívül helyezkedik, mint megfigyelő,2 vagy mint idea, ahogy távoli origója az Éden-jelenetnek. Ahol szó szerint kézzel foghatóan jelen van, az „A gyönyörök kertjé”-nek világa. E tekintetben tehát nem vehetjük Az ezeréves birodalom középső tábláját bűnös bujálkodás színhelyének, ott ugyanis Krisztus a bosch-i felfogás szerint nem lehetne jelen. Tekinthetjük viszont egyfajta istendícséretnek, a teremtés beteljesülésének, ahol minden teremtett egyenrangúként él és részesül az Isten által adott javakból és örömökből, sokasodik az Éden egyenes folytatásaként, ahogy Krisztus is sokasodik a hívő szeretetben, így lesz a középső táblán egyszerre több bagoly. Külön felhívnám a figyelmet „Az egyet nem értő pár” c. jelenetként számon tartott részletre, ahol egy dupla testű szerzet fejeként trónol a bagoly. Szerintem a megnevezés téves: amennyiben elfogadjuk, hogy a bagoly krisztus-szimbolikája az ókori szimbólumokra íródott rá, felmerülhet, hogy a többkarú, többlábú lényt inkább egyfajta ősi egységben létező tökéletes androgünként kellene értelmeznünk, amelynek feje, legfőbb része, akarata és, mindenek előtt szelleme maga Krisztus: a beteljesedés.
Az említett bagoly-értelmezéseket többek között Wilhelm Fraenger (1989) kutatásai is alátámasztják. Szerinte „A gyönyörök kertjé”-t a bűn színhelyeként értelmezni tévedés. Feltételezi továbbá, hogy Bosch egy korabeli keresztény szekta, vélhetően valamilyen adamita közösség számára készíthette Az ezeréves birodalom triptichont (Fraenger 1989), e szekta szellemiségébe pedig beleírható az Istent kereső testi-szellemi közösségvállalás a tagokkal, mint az ádámi ártatlanság, édenkeresés metódusa. Nem A szénásszekér bujálkodása ez tehát, ami egyenesen a Pokolba vezet (jellemző, hogy Boschnál a poklokban bujálkodókat nem is találunk), hanem az emberpár teremtésekor elmondott áldás beteljesítése: ahogy a triptichon Éden-jelenetében Ádám és Éva között maga az Úr jelenti az összeköttetést.
Jegyzetek
1 A Bosch-kutatók szerint nagy segítséget jelenthetne a szimbólumok leleplezésében, ha több „kanonizált” Bosch-triptichont ismernénk, különösen nagy segítséget nyújthatna a reformáció képrombolásának áldozatul esett, a Szent Jeromos székesegyház számára készült A teremtés hat napja c. oltár, amely tematikájában vélhetően illeszkedett Az ezeréves birodalom és A szénásszekér triptichonokhoz is. Mivel az előbbi szárnyasoltár külső grisaille-ja a kutatók szerint a világ teremtésének harmadik napját ábrázolja a bal sarokban az Úrral, és a termékeny esőkkel öntözött földdel, mint a szférákba zárt lapos koronggal.
2 Ld. pl.: Kánai menyegző.
Felhasznált irodalom
Fraenger, Wilhelm (1989) Hieronimus Bosch. Budapest: Corvina.
