Menetrend

Egy használatlan tárgy maga a várakozás. A magában álló mikrofon a szabadtéri stadionban: csendes, magányos, hangtalan. Árad belőle valami feszültség: hiányzik előle a tomboló tömeg, és mögüle az énekes, aki megragadja és az életét kiabálja bele, miközben a nyálcseppek ütemesen permetezik a szerkezet fejét.

Ha benéznénk egy kocsma fedetlen ablakán nyitás előtt, asztalra rakott székeket, üres pultot látnánk a felkelő nap fényében. Ám ha a csapos megjön, felkapcsolja a villanyt, gondosan elhelyezi a tárgyakat a helyükre, és megfordítja a zárva táblát, tódulni kezd befelé az élet. Egy olyan élet, amely arra törekszik, hogy minél hamarabb elmúljon…

A Menetrend egyedülálló volt a faluban, mivel ez a söröző már hajnal ötkor kinyitott. Nevét onnan kapta, hogy a buszmegálló mellett állt, és a menetrend a kocsma falára volt kifüggesztve. Eredetileg azért nyitott ilyen korán, hogy akik hétre mentek dolgozni a városba, megihassanak egy kávét és egy kupica keserűt munka előtt. 

De a gyárat, ahol a falubeliek évtizedek óta dolgoznak, a rendszerváltás után megvette valami német, és most nem lehet inni semmit, csak amikor hazaérnek. Szondáztatták őket, voltak elbocsájtások, szóval félnek az emberek. Más munka meg nem nagyon van, így megszokták ezt is. Így is bejárnak a kocsmába megszokásból, de már csak fél hétre jönnek, hogy a reggeli kávé meglegyen a fiúkkal.

Peti bácsi, a pultos már arra gondolt, nem nyit ki hat előtt, de mégis maradt egy vendége, aki követte az ötös kezdést. Valaki, aki nem a gyárban, hanem a faluban dolgozott, és senki nem tudta megmondani miért, nélkülözhetetlen volt, amit csinált. János volt, a kertész. A környék legszebb virágait nála lehetett kapni. Kevés földje volt, hiszen nem vásároltak nála gyakran. Naponta egy-két vevője akadt, aki névnapra, születésnapra keresett ajándékot, de olyan is előfordult, hogy a városból nagy tételben rendeltek tőle temetésre.

„Nincs titok” –magyarázta az öreg, ha kérdezték. – „Szeretek minden szálat, ami a kezembe kerül, és amíg le nem szakítom, gondozom, amennyire tőlem telik.” Emiatt kissé bolondnak tartották, de soha senki nem bántotta. Fiatalabb korában a nők nagyon szerették, korán meg is házasodott, de hamar elvesztette az imádott asszonyt: rák vitte el pár évvel az esküvő után. A gyermektelen özvegy ezután nem talált boldogságot, és alig tudott aludni többé. Így minden reggel korán ébredt, és hogy elüsse az időt, átment a Menetrendbe, hogy igyon ő is a melósokkal. Aztán a fiúk elkoptak, de nem is volt már fontos, hogy ott legyenek. A három deci tisztán már önmagában elég volt. Aztán délben még kétszer két deci, egy kis szódával a tetején, estére pedig a liter, hogy könnyebb legyen az álom.

János fiatalembernek számított, alig volt negyvenöt. De a trauma és a sok alkohol miatt legalább hetvennek tűnt. Annyinak is tartották a fiatalabbak, akik korábban nem ismerték. Annyinak érezte magát azon a napon is, amikor betoppant az öltönyös úr a Menetrendbe, nyitás után öt perccel.

„Jó napot!” – köszönt hangosat. Peti bácsi is mormogott neki valamit, felhúzta a szemöldökét, és lassan megcsóválta a fejét. „Leülhetek ide?” – fordult az idegen János felé. „Csak tessék” – mondta az meglepődve. A jövevény elegáns fekete öltönyt viselt és semmi mást, ami meglepő volt, mert odakint mindenki vacogott a decemberi hóban. Ám a férfin semmi nedvesség nem látszódott.

János ült meredten az itala fölött, amely általában már a helyén várta, amikor belépett a helyiségbe. Nem mert az úrra nézni. „Gábor vagyok. Meghívhatom valamire?” – nyújtotta a kezét a fiatal férfi. Szavaiból jóleső nyugalom áradt. A nyirkos levegőjű kocsma megtelt melegséggel, s úgy tetszett, mintha az évtizedek óta beleivódott cigaretta-, fröccs- és izzadságszagtól megtisztulva felfrissülne, s János végre úgy érezte, nem fázik. Félve, elcsukló hangon maga is bemutatkozott, s kért a bora mellé egy keserűt, hogy megtartsa belül a hőt. „Van forró csokoládéja?” – kérdezte Gábor a pultost. „Csak a gyerekek miatt, akik búcsúkor betérnek!” – szabadkozott az hirtelen, törzsvendégére nézve. „Kettőt kérünk” – mondta higgadtan az öltönyös. „És a keserű?” – érdeklődött Peti bácsi. „Az most nem kell.”

„Mégis miféle szerzet maga?” – csattant fel János. – „Meghív, aztán mást kapok, mint amit kérek?” Erre a férfi elmosolyodott. „Én nem vásárolok alkoholt.” „Akkor maga nem a környékről jött. Mi dolga itt?” Gábor előrehajolt, hogy csak az asztalnál ülő hallja. „Az a dolgom, hogy megigya a csokoládét.” Olyan határozott volt, hogy János nem mert ellenkezni. Betegségtől remegő keze megfogta a forró bögrét, és belekortyolt. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy átjárja egy ismerős érzés. Olyan, amit nem érzett nagyon régen: a szerelem. Egykori kedvese főzött neki ilyen italt a téli estéken, amikor túl voltak a vacsorán.  „Miféle gonosz maga, hogy ilyen sebeket tép fel?” – tagolta lassan szavait, majd kinyitotta szemét. De Gábor addigra elment.

Fél hétkor megérkeztek a fiúk. Kikérték a kör kávét, majd fintorogva álltak felette. „Most jól vagyok nélküle is. Mit csináltál Peti bácsi? Jó szaga van a kocsmádnak, meg végre fűtesz rendesen.” – szólt az egyik. „Majd én elmagyarázom!” – állt fel János. Mindenki hátrahőkölt. Az öreg nem szólalt meg kérdezés nélkül évek óta. – „Volt itt egy úr. Valami Gábor. Ez ilyen varázsló, vagy mágus, vagy a fene tudja! Forró csokit adott nekem, és a szavai felmelegítették az egész Menetrendet.”

A melósok a pultosra néztek. „Itt ugyan nem járt senki. Képzelődik szegény, biztosan a végét járja.” – mondta poharakat törölgetve. Jánosnak nem volt bizonyítéka, hiszen a bögréje már rég eltűnt a pult alatt valahol, és ha Peti bácsi azt mondja nem volt itt senki, neki hisznek. A fiúk nem nevették ki, szomorúan ingatták fejüket, és csöndesen munkába mentek.

„Mire volt ez jó?” – kiáltott János a csapszék felé. „Menj haza, öntözd meg a virágokat. Téged ma már nem kell locsolni” – válaszolt bánatos hangján a pultos, és a kertész morgolódva hazament.

Másnap aztán újra el kellett mennie a Menetrendbe, hiába fogadta meg este, hogy többé nem teszi be oda a lábát.

Amikor belépett, Gábor már az asztalánál várta. Vele szemben pedig a bor helyett egy újabb bögre csokoládé trónolt. „Idd meg kérlek velem, és beszélgessünk!” – szólt az öltönyös mosolyogva. Ahogy megszólalt, Jánosnak jobb kedve lett. Talán csak attól, hogy megint látja a furcsa férfit, és nem őrült meg. „Hozz nekem Petikém egy deci rumot, és töltsd össze a csokoládéval, hátha iható lesz!” – kiáltotta el magát. Kíváncsi volt mit akar tőle a rejtélyes idegen. Gábor rosszallóan nézte, ahogy az édes italt megbolondítják az alkohollal, de nem szólt semmit.

„Szóval miféle szerzet vagy te?” – kérdezte János, amikor meghozták a rumos csokoládét. –  „Ha meglátlak, forróság önt el. Izzadni kezdek, és olyan meleg lesz minden, hogy a telet sem érzem. Tegnap is csurom víz volt a ruhám, amikor hazaértem.” Az öltönyös rendíthetetlenül mosolygott. „Beszélj nekem a feleségedről” – kérte válasz helyett. A kertésznek fel sem tűnt a kitérés, szemei úgy a távolba révedtek.

„Gyönyörű asszony volt. Nem volt hozzá fogható senki. Egész napokat töltött a virágaim között. Nagyon szerette őket. Az ő szeretete táplálja azt a földet azóta is. Minden bimbózó virágban őt látom, és minden leszakasztott szál az ő halálát juttatja eszembe.” Gábor mélyet kortyolt. „Ne a haláláról mesélj. Arról inkább, milyen volt életében!” János felhorkantott. „Micsoda közhely! De talán igazad van. Egész nap sürgött-forgott. Míg élt, ő intézte a virágok eladását. De nem csak árulta őket: ő díszítette fel, tette csokorrá, egésszé a részeket. Tőle tanultam meg, hogyan lehet még szebbé tenni ezt a színes világot, amit a virágok alkotnak.”

Hosszan mesélt János a feleségéről, annak szeméről, derekáról, nevetéséről, gondolatairól. Talán estig mesélt volna, de Gábornak negyed hétkor mennie kellett. A kertész nagyon bánta, hogy nem mutathatja be a fiúknak, hogy igazolja: nem bolond. A bögrét azért nem adta vissza Peti bácsinak. Amikor megjöttek a melósok, bőszen mutogatta: „Látjátok? Két bögre! Az egyik már az asztalnál várt! És látjátok! Egy szál pólóban vagyok, olyan forróságot csinált ez a valaki!”

A többiek bambán néztek a csaposra. „János” – kezdte a pult mögül. – „A csokoládét te kérted tegnap, hogy tegyem az asztalodra, mire jössz. Meg is lepődtem. A másikat fél órája kérted. És szerintem azért vagy pólóban, mert lázad van. Menj dokihoz!”

„Őrültnek tartotok?” – fakadt ki a virágmester. – „Nincs nekem bajom, csak ti! Gyertek el holnap reggel, meglátjátok, eljön megint, és akkor találkozhattok vele!”

A fiúk összegyűltek tanácskozni. Nagyon bántotta őket, hogy beteg az öreg. Megbeszélték, egyikük bejön, és hogy megnyugodjon, itt vár vele. Hátha akkor belátja, hogy csak képzelődik, és hajlandó lesz elmenni orvoshoz. Akaratán kívül nem vitték volna be, csak ha muszáj.

Másnap ötkor hárman voltak a kocsmában: Peti bácsi, János és Tamás a fiatal gépész fiú. „Nem értem” – makogott a kertész. „Pedig forró csokoládét tetszett rendelni, rum nélkül.” – mondta őszinte aggodalommal Tamás. A pultos csak a fejét csóválta.

„Ott van!” – kiáltott János, miközben szeme a távolba meredt. – „Nem mer bejönni, mert itt vagy, te haszontalan kölyök. Várj meg Gábor, jövök!” De mire felvette a kabátját, már nem látott senkit. „Elment. Jéghideg van, érzitek? Biztosan felbosszantottuk, azért küldte ránk. De láttad, ugye?” A fiú a fejét csóválta. „Akkor holnap majd elbújsz a mosdóban. Úgyis van egy lyuk az ajtón, azon ki tudsz lesni. Csak gyere!”

Tamás megvitatta a többiekkel, hogy még egy nap haladékot kap a kertész, és beviszik. A fiú engedelmesen bement másnap reggel a mosdóba, és várta az idegent.

János nagyon leste, hol lehet. Nem érezte a tegnapi hideget, sőt megint elöntötte a furcsa, bizsergető melegség, amitől ruhája egészen átizzadt. „Biztos jön. A meleget már előreküldte”– motyogott maga elé. És valóban, meglátta az öltöny sziluettjét a távolban. Az alak intett neki, hogy kövesse, és sebesen elindult a falu határa felé.

„Megint nem mer bejönni! Ez tudja, hogy itt vagy!” – szólt a kertész, és nem foglalkozva a kabáttal és a többiekkel, kirohant a helyiségből. Loholt Gábor után, de nem tudta utolérni, csak a temetőben. A férfi egy sírnál állt.

János a követ maga állíttatta egykori kedvesének. Mire odaért, kifulladva, átfagyva lihegett, de nem támaszkodott meg semmiben: csak állt dermedten, szinte vigyázzban. Mindig így szokott itt állni, megrendülten, nem tudva mit illik ilyenkor. Minden héten kétszer friss virágot tesz a sírra, és nézi a feliratot. Próbálja felidézni a szép emlékeket, úgy tenni, mintha beszélgetnének, de nem megy. Csak a keserűséget érzi a szívében és a magányt.

„Nagyon vár már” – szólalt meg a háta mögül Gábor. „Hát szeret még?” – döbbent meg János. „Sosem volt és sosem lesz másként. Nagyon vár már” – ismételte meg, és a kezét nyújtotta. János tétován megfogta, és érezte megbicsaklik a lába. „Hunyd le a szemed!”

A kertész lehunyta szemét, és soha nem nyitotta ki többé. A sírra borulva találta meg az utána siető Tamás.

Másnap Peti bácsi megszokásból nyitott csak ki ötkor. Tudta, hogy János már nem jön be többé. De valahogy még nem akart nyitva tartást változtatni. A fiúk jöttek, ahogy kell. Megbeszélték, hogy a kertész tüdőgyulladást kapott, magas láza volt, azért verte a víz, és érezte hol a meleget, hol a hideget, azért volt a látomás is. Beteg szervezete kimerült a nagy rohanásban, és a sírnál meghasadt a szíve.

Amikor elmentek, Peti bácsi a sarokban megbúvó Gábort figyelte. „És most mész tovább?”– kérdezte, de mint aki tudja rá a választ, törölgette tovább a kávéscsészéket. Mire fölnézett, a férfi már nem volt sehol.

Hazudik-e az irodalom? Tabu és társadalomábrázolás a történelmi krimiben

 

Odüsszeusz hazaér. A szelek mérgét – tudjuk –, kiállta, lecsillapította az istenek haragját, legyőzte a kérőket, de mielőtt még átadná magát a pihenésnek, egy utolsó feladat vár rá: saját kezűleg kell felakasztania a hozzá hűtlen rabszolgalányokat. A feladatnak eleget is tesz – jó gazdához illő, szótlan szigorúsággal.
Hát akkor mit is jelent Odüsszeusz humanizmusa? Az antikvitás emberarcú, nemes eszmeisége? – kérdeztem rémülten a gimnáziumi magyartanáromat. Jól emlékszem szegény pedagógusra: először meghökkent, majd hosszan gondolkodott, végül rábökött a szövegre. Odüsszeusz „megfeddi” a dajkát, amiért ő fennhangon örvendezik a bűnösök bukásán.
No, igen.  Ha az örvendezés nem is, de a rabszolganők „méltóságteljes”akasztása nagyon is illik az antik embereszményhez. Homérosz persze óvatos, nagyon-nagyon óvatos: az Odüsszeia szerzője szerint csak egy másik rabszolga lehet olyan alávaló, hogy mások pusztulásán örvendezzen. Vajon hazudik-e az irodalom? Hazudik-e az író? A kérdés természetesen ostoba, hiszen az írónak nem kell igazat mondania (?). De talán nem véletlen, hogy az antik kánon legelső vonalába tartozó eposzköltők, Homérosz, Vergilius milyen óvatosan közelítenek egy adott kor társadalmi ellentmondásaihoz.
Bár már nem írunk eposzokat, de ez nincs másképp a 20. századi és a kortárs szépirodalomban sem. A „rabszolgalányok”, az áldozatok (miként Édes Anna), többnyire szótlanok maradnak. És ha divattá is válik – miként ezt látjuk a kortárs költészetben – aktuális társadalmi feszültségeket megfogalmazni, ezt a művészek többnyire csak a politikai publicisták, véleményalkotók nyomán teszik. Ritkán fordul elő, hogy egy társadalmi tabu kapcsán egy művész elsőként merje a hallgatás falát megtörni.
Pedig a regény a maga elbűvölő formátlanságában könnyen a társadalmi valóság foglyává válik (válhat), mint látjuk ezt az antik szerelmesregény tradíciójával szakító Apuleiusnál, Petroniusnál. Ezek, a Homérosznál és Vergiliusnál – ma is – jóval kevéssé tisztelt írók bátrabban mutatják be a rabszolga- és a szabad emberi létezés határmezsgyéit. Apuleius Aranyszamarában a főhős „varázsütésre” átkerül a némák, megvetettek, igavonók közé.
A rabszolgaság, a szolgákat és szabadokat elválasztó szorongatóan keskeny határvonal az antik társadalmak nyugtalanító tényezője volt mindvégig. Az ókori rabszolgákat még csak feltűnő rasszjegyek sem különböztették meg a rabszolgatartóiktól. Egy művelt római polgár a rabszolga-házitanítójától tanulta meg a görög nyelvet és filozófiát, és ha úgy tartotta kedve, barátjául fogadhatta, vagy akár feleségül vehette saját felszabadított rabszolgáját. Mivel a szabadok és a nem-szabadok közti határok átjárhatóak voltak, ezért is kellett szertartásokkal, képi szimbólumokkal a kortársak fejébe belevésni a választóvonalakat. A Spartacus-felkelés után a római polgárok út mentén keresztre feszített rabszolgák sorfala alatt vonultak a tengerparti villáikba. A közönséget mulattatva vagy épp gyalázatosan összeverve vonuló rabszolgák felvonulása volt a római diadalmenetek egyik fénypontja.
De ennek a szorongásnak és frusztráltságnak a mélységeit nem antik szerzők tárták föl.

Soha egyetlen író nem foglalkozott olyan részletesen a szabadság és szolgaság árnyalataival, mint Steven Saylor, a híres Gordianus-krimik szerzője. A magándetektív intézményét a római jog nem ismeri, de (tekintve a római gondolkodás és bíráskodás racionalizmusát) akár ismerhette volna – és ennyi elég is, hogy Gordianus ténykedését életszerűnek érezzük. Saylor hőse ellopott levelek, meggyilkolt patríciusok, megerőszakolt Vesta-szüzek pénzes patríciusok és ügyvédek felkérésére. A nyomozás tétje pedig nem más, mint a birodalommá növő Róma erkölcsi széthullása. Nagyhangú véleményvezérek persze az „ősi, római erények” változatlan fontosságát hirdetik, miközben már ők is többnyire valamelyik diktátortól kapják a fizetésüket. A rémült, a szomorú, a csalódott és mégis mélységesen kíváncsi Gordianus nemcsak a felbomló római köztársaságba illik, hanem a mi korunkba is.
Patríciusok közt egy igazi plebejus.
Az ősi, a római királyoktól örökölt naptár nem is képes már az idők körforgását előre jelezni. A rómaiak tavasszal szüretelik a szőlőt, és nyáron szántják be a földjüket. Mintha már az idő is megérett volna arra, hogy jöjjön egy nagyhatalmú császár és „helyreigazítsa”. Legalábbis ezt hirdetik Julius Caesar cliensei.

A köztársaság bukásának és Róma felemelkedésének igazi okát Gordianus a legyőzöttekkel való számító könyörtelenségben látja. Hiszen bármilyen vereség vagy hiba kitaszíthat az emberek közösségéből, és jogfosztott rabszolgává tehet, akit a római nép kivet a diadalmeneteken.  Gordianus többnyire rabszolgákkal összefüggő, mindennapi nyomozások során jut el az alá-fölérendeltség politikai összefüggéseinek megsejtéséig.
Végzet fegyverében száz rabszolga halála a tét. A római törvények lehetővé teszik, hogyha egy szabad embert meggyilkol a rabszolgája, akkor elrettentésképp a ház összes rabszolgáját kivégezzék. Gordianus a rabszolgák érdekében nyomoz, de nem marad segítők nélkül – az igazság felderítésében támogatják egyes patríciusok is, hisz a halálra ítélt rabszolgák között ott rejtőznek szeretőik és szerelmeik. A nyomozást csak egyetlen előkelő római akadályozza, mégpedig épp az a patrícius, aki titokban (nagyon nagy titokban) a fellázadt Spartacusnak szállít fegyvereket. Azt ugyanis a „római erények” sem tiltják, hogy háborúban az ember jól megszedje magát.
Saylor jó író. Lebilincselő fantáziával, realista aprólékossággal ábrázolja a szabadság és a rabszolgaság között meghúzódó árnyalatokat, az ókori rabszolgaságot körülvevő erkölcsi és érzelmi kiszolgáltatottságát, sok-sok szorongást. Ám persze nem modern emberjogi tételek illusztrálására írja a regényeit, és nem a mi előítéleteinket akarja igazolni. Tőle azt is megtudjuk, hogy mennyi szerelem, barátság szövi keresztül-kasul a római társadalmat, hogy mit érez egy felszabadított rabszolgafiú, mikor tógát öltve, felnőtt férfiak társaságában először lép a Fórumra – tehát hogy mindennek ellenére miért jó mégiscsak rómainak lenni.
De sajnos Saylor úgy érzi, mindez nem elég. Nem elég a történelmet megmutatni, meg is kell magyarázni. A történelmi krimik szerzőjének meg kell „jutalmaznia” az olvasóit, el kell hitetnie velük, hogy krimiolvasás közben hasznos dolgot csinál: művelődik. A „mérgezett csokoládé rejtélye”-típusú krimikkel viszont nem lehet feltárni az ókori (vagy akármilyen-kori) nagypolitika konkrét mozgatórugóit. Ezért a gimnáziumi történelemkönyvekből megismert római politikusok időnként „vallomásokat tesznek” Gordianusnak, minden különösebb cél vagy indok nélkül beszámolnak a politikai céljaikról: feltárják a saját tetteik mozgatórugóit, nagyvonalúan leleplezik saját disznóságaikat…
Én ezeket az oldalakat villámgyorsan átlapozom. Nem mintha nem érdekelne a nálam jóval műveltebb Steven Saylor véleménye a Catilina-összeesküvésről vagy akár Ceasar uralomra jutásáról, de pocsékul szájbarágósnak érzem ezeket a fejezeteket. A Dosztojevszkij-hősöknek megvan a saját nyelvük, a saját kulturálisan is meghatározott motivációjuk, mikor vallomásokat tesznek – no de mi kényszerítené Caesart, Pompeiust vagy Crassust, hogy meggyónjanak egy magándetektívnek? Természetesen semmi, csak a szerző a szégyenlős 19. századi szórakoztató irodalomtól megörökölt népnevelő szándéka…
Felejtsük el hát ezeket a rettenetes vallomásos részeket! És térjünk vissza a római hálószobákba, konyhákba, vagy akár az ezüstbányák lépcsőire, ahol még mindig a temetetlen rabszolgák lemurjai, bosszúálló szellemei keringenek. Nem mintha hinnék abban, hogy olvasók százezreiben éppen most támadt fel olthatatlan kultúrtörténeti érdeklődés az ókori életforma és rabszolgaság iránt. Inkább azt gondolom, ezek a szabadság és szolgaság határait feszegető elbeszélések a mi határainkat feszegetik.

Mert persze az ókori rabszolgatemetők leírásánál érdekesebbek lennének azok a titkos sírhelyek, ahova a mai maffiózók temetik a kiszolgált, bordélyokban agyondolgoztatott rabszolgalányokat. Ahogy természetesen a régi rabszolgáknál is érdekesebbek lennének a mai multicégekben robotoló munkások, vagy a papírok nélkül dolgoztatott háztartási alkalmazottak. De ezek kényes dolgok. A rabszolgaság a művelt, mai világban illegális – ellentétben a művelt római társadalommal.
És mivel az ilyenfajta társadalomábrázolásra – úgy látszik – kétezer évet kell várnunk, ezért most még elégedjünk meg Steven Saylor regényeivel.

[1] Steven Saylor, A végzet fegyvere, ford. Heinisch Mónika, Agave, Budapest, 2004. (A többi Saylor-krimi is az Agave kiadó gondozásában jelent meg.)

Tormay Cécile Bujdosó könyve az Arany János-i nagyepika és balladaköltészet tükrében

Tormay Cécile és a Bujdosó könyv recepciójának kapcsán felmerül a kérdés, hogy a mű és szerzőjének politikai, ideológiai túlkapásai okán várható-e jelentős szemléletváltozás a szerzővel és a művel kapcsolatban? Kétségtelen, hogy bár az írónő és főműve a rendszerváltástól napjainkig terjedő periódusban újra reneszánszát éli (nemcsak a nagyközönség, hanem az irodalomtörténet-kutatás számára is 1) azonban a könyv poétikai struktúrájának feltérképezése, elsősorban szépirodalmi műként való értelmezése 2, további kérdéseket vet fel.

 

Hankiss János monográfiájában 3 a Tormay Cécile-t érő irodalmi hatásainak összegzésében Arany Jánost emeli ki 4, mint legfőbb útmutatót a magyar szerzők sorai közül, majd gondolatát egy Tormaytól származó idézettel is alátámasztja: „Arany János kincses magyar nyelve lett a mesterem”. Erre a poétikai önmeghatározásra Balla Csenge is felhívja a figyelmet 2009-es szakdolgozatában 5, melynek tanúsága szerint Tormay nyelvezete leginkább – Ady Endre mellett – Arany Jánoséval rokonítható (a párhuzamot Tormay fentiekben idézett saját szavai alapján húzza meg). Ez a hipotézis fontos szempontnak bizonyul, ha a szöveg misztikus vonásainak és eseményszálainak (bujdosás, démonikus világ) eredőit kutatjuk. Kétségtelen, hogy Arany János élete és irodalmi munkássága, egy a Tormayétól élesen elütő alkotói formátumot foglal magában. Ám ezen ekvivalencia létjogosultsága sokkal erőteljesebb, mint sem azt a korszakolás, vagy a verses és prózai megfogalmazás közti tér problematikája feltételezni engedné, valamint az a tény, hogy Tormay irodalmi stílusa abszolút mentes a  „népiességtől 6 sem bizonyul kizáró oknak. A Bujdosó könyv megalkotásához, szerzői intenciójához közelíthetünk úgy is, (Kollarits Krisztina koncepcióját kiegészítve és nem kizárva azt 7, mint amelyben a hangsúlyt a szerző elsősorban a Bujdosó könyv politikai felhangjára helyezi és többnyire történelmi forrásként kezeli) mint a XIX. századi nemzeti mítoszok felelevenítésére tett kísérlethez, melyben Tormay a XX. századi közösségi tragédiát akarta félig-meddig tudatosan „ráírni”, egy klasszikus magyar elbeszélés formájára. Máskülönben Tormay Arany felé fordulása nem is lenne adekvát, hiszen esetében egy külföldi, avantgárd mozgalmakkal kapcsolatot tartó, nyugati szellemű kozmopolita írónőről 8 beszélhetünk. Az irodalmi népiesség mintaadó elbeszélése, az 1846-os Toldi egyes fejezeteinek történései is hasonlóságot mutatnak, például Toldi Miklós mocsárban való bujdosása („Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’” 9), elűzetése saját otthonából és édesanyjától, majd az utolsó énekben újratalálkozásuk, nagy vonalakban megegyezik a Bujdosó könyv cselekményszerkezetével is. Az alábbiakban e két műnek a közös érintkezési pontjait kívánom összehasonlítani a cselekményük strukturáltsága alapján. A Toldi esetében is abszurd és indokolatlan módon túlhangsúlyozott az anyaság szerepeltetése. Toldi Miklós és Tormay Cécile regénybeli énje esetén is összefonódik az otthon képzete az édesanya figurájával, akinek alakja Toldi történetében is (ez alatt a trilógia első részét értem) a kizárólagos nőiséget jelképezi, amely egy életen át kíséri a főhőst: „Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, / Azután sem lépett soha házasságra.” 10 A záró képsor, mindkét alkotásban anya és gyermeke találkozása: „Elfelejtett mindent és futott elébe, / Kímélve szorítá páncélos ölébe” 11, míg a Bujdosó könyvben, a feminim gyengédségre, a befogadásra való készségre élezi ki a jelenetet az elbeszélő: „A két karja kitárult (..) És ezalatt a két karja között megszűnt a bujdosásom.” 12  Az anya irányába intézett gesztus erotikus felhangja mindkét esetben érezhető, valamint Tormaynál politikai jelkép is egyben, hiszen egy középkorú, Európát keresztül-kasul megjárt, érett nőből nehezen válthat ki a realitásban ilyen mértékű, infantilisnek is nevezhető hisztérikus letargiát a szülőjétől való hosszasabb távollét. Ez a motívum tehát szimbolista funkcióval terhelt, az otthonnak, a születésnek emblematikus hordozójává válik, valamint meglétében közrejátszhat a Tanácsköztársaság után nem sokkal elhunyt Barkassy Hermin iránt érzett gyásza is, a „Már csak kiváló láng volt (..) valaki, aki menni készül” 13 sorok pontosan tükrözik, ezt a leginkább ösztönösnek nevezhető szerzői intenciót. A Toldiban és a Bujdosó könyvben is a negatív főhősök, a szerzők interpretációjának értelmében egy vérből valóak a főhőssel, Toldi György saját testvére, míg Károlyi Mihály „fajának” árulója 14, tehát testvér a testvér ellen, magyar a magyar ellen küzd. Megjegyzendő, hogy Toldi Lőrinc háza és a „megszállt” város is magában foglalja nem csak az elbeszélt gonoszt, hanem a jó eredőjének princípiumaiként a főhősök édesanyáit is.

 

A feltehetőleg a magyar folklórból merített  „bujdosó” terminus 15 szemantikáját, anatómiáját, nehéz és összetett feladat meghatározni, mégis lényegét ezen motívum mentén rajzolhatjuk meg, tehát, ahol a közös őstől származtatott nép, faj, vagy akár testvérpár közül az egyik fél a másikra támad, érvényesülését háttérbe szorítja, ott materializálódik a Toldi és a Bujdosó könyv által is ábrázolt bujdosási kényszer mechanizmusa. Ez a jelenség Toldi Miklós és Tormay elbeszélt énje esetében is egyaránt saját addigi önképük elvesztésével jár, a Toldi eseményeiből ez explicit kimutatható, mivel a főhős, mint arról a nyitójelenettől fogva értesül az olvasó, állandó szerepzavarral küzd. A „Hé, paraszt!” megszólítás, illetve a megalázó bánásmód az, amely Toldiból oly’ mértékű megrökönyödést vált ki, hogy erőfitogtatásra vetemedjék, a harmadik énekben pedig gyilkossá legyen. Arany „szolganépnek” titulálja a vitéz legényeket, akik Toldira támadnak, míg Toldit magát a bibliai Sámsonhoz hasonlítja 16. A mű első három énekében tehát, egy belső ellentét feszül Toldi személyiségében, lénye a paraszti megaláztatást és a hősi méreteket öltő, vitézi erő ambivalenciáját egyszerre hordja magában. A „paraszt” megbélyegzés, a gyilkosság és az azt eredményező bujdosás beemelése a cselekménybe készteti arra, hogy a főhős szubjektumában elképzelt vitéz „idea” a felszínre törhessen. Menekülése egyfajta „énvesztést” eredményez, elszakad otthonától, parasztfiú voltát levetkőzi, szimbolikus értelemben bujdosása következtében még az élők közül is kivétetik 17, majd a mű végére hőstetteivel a király színe előtt is vitézzé válik, ezzel társadalmi pozíciója, illetve identitásának eddig a külvilág számára ismeretlen oldala domborodik ki.

Lábjegyzet:

  1. Elsősorban Kollarits Krisztina közelmúltban megjelent monográfiájára gondolok. L. Kollarits Krisztina, Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile, Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2010.
  2. vö. Bánki Éva, Tormay és Dosztojevszkij, http://ujnautilus.info/tormay-es-dosztojevszkij/  2012. március 16., illetve Szigeti Csaba, Tormay Cécile Bujdosó könyvének műfaja, http://www.forrasfolyoirat.hu/1105/szigeti.pdf  2012. március 16.
  3. Hankiss János, Tormay Cécile, Győr, Kairosz Kiadó, 2009, 25-27.
  4. „ (..) Arany János, aki Tormay Cécile-nek mindig legfőbb útmutatója maradt” Uo., 25.
  5. Balla Csenge, Metaforikus nyelvhasználat Tormay Cécile Bujdosó könyv című regényében, Károly Gáspár Református Egyetem BTK, 2009, kézirat, 14.
  6. Bánki Éva, Lobogó sötétség, Múltunk, 2008/2, 91.
  7. Kollarits Krisztina monográfiájának tanúsága szerint, a Bujdosó könyv kiadása bel- és külpolitikai céloktól sem volt mentes, fontos szerepe volt abban, hogy külföldön is együttérzést keltsen a magyarság ügyével Trianon után. Kollarits, i.,m.,89.
  8. „az addig inkább liberális-kozmopolita beállítottságú, de egyetlen írói vagy politikai csoportosuláshoz sem tartozó, szecessziós-impresszionista novellákat és regényeket író Tormay szakított korábbi életformájával…”  Uo., 72. Művészetéről a kortárs Szerb Antal is hasonlóan emlékezik: „nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is” l. Szerb Antal, Tormay Cécile = Mindig lesznek sárkányok, 2.kötet, szerk. Papp Csaba,  Budapest, Magvető, 2002, 433.
  9. Arany János, Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969, 17., Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.
  10. Uo., 58.
  11. Uo., 58.
  12. Tormay Cécile, Bujdosó könyv, Bp., Gede Testvérek Bt., 2003, 486. Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.
  13. Uo., 486.
  14. ”Vérrokonoknak korcs fia”, Uo., 64.
  15. Bár a bujdosás motívumai már Szenci Molnár Albert műveiben is szerepet kaptak, vö. Szabó András, „Bizonytalan helyeken búdosunk” Szenci Molnár Albert a magyar és az európai szellemi életben, Dunaszerdahely – Komárom, Lilium Aurum – Selye János egyetem Tanárképző Kar, 2011, 167-173., valamint a Kölcsey Himnusz „Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában” sorai, csak erősítették nemzetünk önmagára reflektáló tudatában e kifejezést.
  16. „Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, / Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon.” Arany, i.m., 18.
  17. „És mivelhogy szállást az élők nem adtak, / Elpihent tanyáján hideg halottaknak (..) / Keservesen gondolt bujdosó voltára” Uo., 52.

A kádban sírás, mint olyan

– mozaiktárca –

 

2012. április 17.

 

Egy végtelennek tűnő délutánt követően fáradtan, de a fáradtságot elnyomó kíváncsisággal indultam az Odeonba. Ötszáz forint a beszélgetés, de a vetítés ingyenes. Oktatófilm – mondta a rendező, hiszen 250 film összevágásával készült az alkotás (ennyi jogdíjat lehetetlen kifizetni). A Final cut. A film, amely többek közt azt bizonyítja, hogy a végső vágás joga lehet a rendezőé is. Akár azé a rendezőé is, aki egy snittet sem forgatott (kivéve azt a kettőt, amit saját filmjéből vágott be), szóval a rendezőé, aki 250 filmből egyetlen történetet mesél el. Így lesz Anthony Perkins a Psychoból, Soós Imre a Ludas Matyiból, Bruce Willis a Die Hardból eggyé, így szívja el Piszkos Harry Robert de Niro cigarettáját, és így táncol Chaplin Nicole Kidmannel. A Raoul Wallenberg utcán át sétáltunk a mozi felé, és én közben azon gondolkoztam, hogy ennyi lenne az egész filmművészet? Állandók különböző képen? Férfi, nő, szerelem, féltékenység, szex, esküvő, háború, álom, gyerek… Mind ugyanúgy, csak máshonnan, máskor. Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Hány órának, napnak vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének?

 

44-es

 

Az egyik cipő 44-es. Pont, mint az én lábam. De volt ott 26-os is. Gyerekméret. Ezt hurokba fogod, bújtatod, mint a nyuszi fülét, és meghúzod. Látod? Így kell bekötni. Ügyes vagy kislányom. És ő nem értette, hogy miért nem a holdat, ha már az a kedvenc égiteste, főleg, mikor olyan, mint egy fényes kifli, szóval, miért nem a holdat varrta rá az anyja a kabátjára. A Ferikén is csillag van, a Zsuzsikán is, meg mindenkin az utcájukból. Az összes ugyanolyan mama! Ne sírj kicsim, a tied a legszebb! Hova sétálunk mama? Miért ugrálnak az emberek a vízbe? Csukd be a szemed! Játsszunk valamit! Mit mama? – kérdezte remegve. Játsszuk azt, hogy elutazunk a hol… A mondat végét már nem hallotta.

 

Mit kell kiabálni?

 

Mozsikonici!- kiabálta a középkorú férfi. Tudjátok mit jelent? Mocskos zsidó, kommunista, nigger, cigány! Mindenki némán állt körülötte. Hallgattak, senki nem állította le. A meccset próbálták nézni. Ha megvetem őket, akkor megvetem magam is. Mi sem, én sem szóltam neki. Akkor sem, amikor megint rázendített. Most már itt vannak a köcsög kínaiak is! Mit kell akkor kiabálni? Mozsikoniciki? – kérdezte valaki hátulról, valaki, akinek ez az egész csak egy vicc. Úgy van! Mozsokiniciki! Meg a kurva szlovákok! Mozsikonicikiszlo! Előttünk állt. A lábára néztem. 44-es. Pont, mint az enyém.

 

Elrejtő és kilökő

 

Korán érkeztem a Fővám térre. Néztem az épületeket. Főleg azokat szeretem a városban.

Akárhányszor elsétálok valamelyik körfolyosós, oszlopos, vagy balusztrádos, faragott homlokzatú, kopott szobrokat és bukott boltok, halott mesteremberek cégéreit aktuális reklámtáblák mellett elbíró épületek, erkélyes, sokakat beengedő, elrejtő és kilökő, golyónyomokat és graffitiket áruló falai mellett, mindig úgy érzem, hogy ezek az épületek élnek, vagy ha nem is élnek, legalább látnak. Látnak mindent, egy század igazi szemtanúi. Díszletei, ahogy díszletek voltak azok az emberek is, akik végignézték mozdulatlanul azt a bizonyos menetet. Ami a múlt hetivel ellentétben nem az Élet menete volt. Pláne nem nagybetűvel. Először cipők, aztán cipők szobrai maradtak, és még mindig várnak arra, amire Kornis Mihály a Dunasiratóban: „S így lassacskán feltámad egész Budapest és együtt élni tanul halott önmagával.” A Salkaházi Sára rakparttól a Wallenberg rakpartig tartott a séta. Helyekké váltak. Biztos nem akart egyikük sem utca, sétány, vagy rakpart lenni! Senki sem hal meg pusztán ezért. De ők nem tehettek mást, elítélve a szemtanúként való félrenézés luxusát, odanéztek,

és oda is mentek.

 

Budapest, V. ker. Múzeum krt. 4-6.ELTE. BTK. 2. emelet. Férfi WC. Falfirkák.

 

Éljen Israel! Éljen, de ne itt a földön. Israel. Anitpalesztiniták. I’m a palestin. And who cares?

Palesztínok lemészárlása= a valódi holocaust. Antiszemitizmus egy tisztább világért. Fuck Jews! Fuck Tibet! Free China! Éljen az ateizmus! Mentsd meg az esőerdőket! Ne töröld ki! Miért nincsenek a Flinstons-ban niggerek? Mert akkor még majmok voltak. A firkákat a Kohn és Tsa. tisztasággyártó cég támogatta. Köszönjük.

 

Csak hátrafele

 

A svéd parlament elnökének beszédét már nem hallgattam meg. Elkezdett zavarni a tömeg. Balról a Gellért-hegy, jobbról a Duna, és csak a Szabadság híd fele, csak hátrafele lehet kimenni.

 

2012. április 17./2

 

Ez valami eszméletlen! Egy főhajtás a mozi előtt! Zseniális! – mondtam a vetítés után, de még a beszélgetés előtt. Azért ez a cigiszünet jól jön! Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Már megint ezen agyalok. Hány órának, napnak, vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének? Mint a kádban sírás. Hány filmben, ahogy itt is láttuk, hány filmben volt már kádban sírós, vagy éppen zuhany alatt sírós jelenet! Különböző korok, különböző országok filmjeiben a mai napig visszatér. Ha nem is napról napra, de gyakran téma. És nem csak a filmekben. És nem csak a kádban sírás, mint olyan.

 

Körbe Körbe Körbe K…

Kezdem az első benyomással. Bárszínház egy kávézó alagsorában, a szereplők az első sorban ülnek sörösrekeszeken, zsúrkocsin az apróbb kellékek, minden egyszerű, közvetlen és kellemes. A Lakmusz csoport ismert workshop hangulatú előadásairól.

„Célunk olyan projektek, hagyományos és nem hagyományos értelemben vett előadások létrehozása, amely a nézőre nem csak befogadóként, hanem kérdések fölvetőjeként, kontrollszemélyként, esetenként alkotótársként tekint. Nem prédikálni és oktatni, hanem beszélgetni akarunk, inkább kérdezni, mint kijelenteni, igényeket támasztani és nem föltétlenül kielégíteni, hiszen a válaszok megtalálása együttes érdekünk és feladatunk” 

 /a Lakmusz csoport manifesztuma/ 

Valóban gyűjtögethetjük is kérdéseinket, hisz végig a valóságban maradunk, nem hagynak nagyon a történetbe feledkezni, mindig kizökkent valami. Ha nem a jeleneteket elválasztó közjátékok, nem is az épp nem szereplő színészek jelenléte, hanem a kávézóból lehallatszó zajok, zenék, a lépcső dobogása. Mindez miért egészíti ki remekül az előadást? Mert hatalmas felkiáltójelként áll elénk, hogy kérem, a valóság eközben is folyik, és érdekes módon ezúttal a vörös függöny a bejáratot takarja, nem a színpadot… Tehát a helyszínválasztás nagyon találó.

Kilenc rövid jelenet, kilenc pár különböző szexuális viszonyáról. Párbeszédek, amelyek elvezetnek az aktusig, és párbeszédek, amelyek utána megmaradnak. Eközben pedig elindul egy végtelen társadalmi hullámvasút, összemosódnak a fentek a lentekkel, és mindig oda jut ahonnan elindult.

Társadalom? Valami nagy massza, melynek senki sem tagja igazán, mégis mindenki bele van ragasztva. Valami, amiről csak csupa nagy betűvel lehet írni, nagy szavakkal beszélni… Csak típusokat mutat fel, valódi emberekről nem gondolkozik. Ha úgy közelítenénk Tóth András Körbe K című rendezéséhez, hogy itt most valami nagyon társadalmit akarunk látni, meg is kaphatjuk, érkeznek a különféle sztereotipikus alakok az utcáról, a színházból vagy épp a parlamentből. Ők mégsem elégednek meg ennyivel, a várvavárt sztereotipikus alakok helyett ugyanis meglepően valóságos és nagyonis összetett karakterek lépnek elénk.

Indulunk az utcalánytól, aki semmi mást nem bán már az életében, csak azt az egy meghitt pillanatot várja még, forrócsokival, Dunaparttal, szerelemmel… (ha aznap visszafelé folyik a Duna, utána akár meg is halhatna, a kurvák menyországa is szép lehet). Mégis ő tud a legőszintébb maradni az egész kavalkádban, amilyen nyíltsággal beszél testéről, olyan őszinteséggel vallja meg magának vágyait, neki nincs veszteni valója. Minél „magasabban” vizsgálódunk, annál több a korlát, az elfojtás, az óvatoskodás, mert esni is annál nagyobbat lehet.

De miért szeretünk annyira szintekre bontani, csoportosítani, különkezelni? Ha kicsit összekeverednek a kínosan szétválogatott csoportok, egyszerre láthatjuk a nagy társ(adalm)asjátékot, a hatalmi versengést, elnyomót, elnyomottat, feltörekvőt, áldozatot, bevállalót, beletörődőt és kiábrándulót. Ám mindezek mögött, előtt, fölött ott áll az egyén saját kis játéka is, a túléléshez, a maga apróbb vágyaihoz. Elérni, hogy szépnek lássák, elérni, hogy fiatalnak lássák, elérni az ezres facebook népszerűséget, egy beszélgetést Tarantinóval, a haverok elismerését egy jól sikerült éjszakáról.

De menekülnek is a Nagy Társadalom elől: az utcalány tetszésből választ magának ingyenmenetet, a tehetős házaspár elkeseredetten ugrik ki a hitvesi ágyból naiv kamaszok karjaiba, az író ihletként akarja megélni az életét, a színésznő feladja hírnevét bizonytalanabb, de igazi színházért, végül a politikus, aki utcalányok ágyában találja magát igazán vezető személyiségnek…

A színészek pedig látható lelkesedéssel vetik bele magukat a forgatagba. Látjuk őket játszóként és nézőként is, ez is erősíti bennünk a karakterek valódiságát. Mindenki két jelenetben szerepel, teljesen eltérő helyzetben, így több arcukat is mutathatják. Tóth Máté egyszerre lehet lekezelően elutasító és szégyellt vonzódását takargató biztonsági őr, Fekete Réka Thália duzzogó, kielégületlen feleség és csábító szépasszony, vagy épp Orbók Áron karaktere változhat fásult férjből fölényeskedő kalandorrá.

A darab többszörös feldolgozás, mert a téma újra és újra leporolható, mindig-épp-aktuális. A világ változik, ám ugyanazok a figurák mozgatják, így érdekes lehet összehasonlítani azt a világot, amit Schnitzler tár elénk az eredeti Körtáncban a századfordulón, amit Kornis Mihály magyar színekbe öltöztet a nyolcvanas években a Körmagyarban, végül amit Dóka Péter a Körbe K-ban napjaink kérdéseivel újjáéleszt.

A Körbe K talán nem is szorítkozik egészen a mai magyar valóságra, nyitottabb kérdéseket vet fel, amire tulajdonképpen bármilyen nyelven lehet válaszolni. Ezt a multikulti érzést váltják ki a jelenetek közötti, főként idegennyelvű közjátékok is. Az aktusok helyett felvillanó egyre szürreálisabb dalok, reklámok, főzőshow-k, pornómesék valami fékevesztett, furcsa tánc ritmusát adják a darabnak.

A feldolgozás másik újítása, hogy az eredeti tíz pár helyett kilenc van, egy jelenet kimarad, mivel egy homoszexuális kapcsolatot is belefűztek a láncolatba. A darabban ez egészen különleges szerepet kap. Kilenc találkozás közül ez az egyetlen, ami „szépnek mondható”, talán az egyetlen, ahol nem a birtoklás a cél, ahol a megszerzés után nem válik érdektelenné a másik.

 

Minden jelenetben mást jelent a szexualitás. Szinte nem is számít, mert munka, valami tiltott ismeretlen, ami elől jobb elmenekülni, képviseli az erőt, a dominanciát, szeretetet csikar ki a másikból, alázatot, közelebb juttat a célokhoz… szerelemről itt szó sem lehet. Ahol volna, ott csírájában fojtják el, mert a társadalom nem engedi. Ezért, vagy azért. Csakmert szajha, mert homokos, mert házas, mert fiatal, mert öreg, mert ismert, mert ismeretlen, mert szegény, mert gazdag, mert számít ha van, mert nem számít ha nincs. Látszólag minden a szexről szól, és mégsem, inkább minden másról, az előttéről és az utánáról, az emberekről.

Ez a színház valóban beszélget a nézőivel, minduntalan megáll és kiszól a szöveg mögül: ti mit gondoltok? És mi hazafelé, a buszról nézve a visszafelé folyó Dunát, talán megtaláljuk a magunk válaszait a számtalan kérdésre…

 

Írta                     Dóka Péter
Rendező            Tóth András

 

Szereplők:
Utcalány             Kovács Anni
Biztonsági őr      Tóth Máté
Diák                    Horváth András
Feleség              Fekete Réka Thália
Férj                    Orbók Áron
Jó csaj               Gergely Katalin
Író                      Csillag Botond
Színésznő          Koncz Andrea
Politikus             Fekete Zsolt

 

 

2012. ismeretlen hónap, ismeretlen nap, ismeretlen sziget

Letettek elém pár dolgot, amit a repülőgépről hozhattak el. Miután lepakolták őket a szoba középső részén lévő asztalszerűségre, kimentek, és visszahajtották a függönyt. Vagyis azt a nagyobb anyagdarabot, amelyre apró, barna kunyhókat hímeztek, egy tűzrakóhelyet és zöld bozótost, amely a kunyhók mögött terült el. Ahogy közelebb léptem, néhány holmimat láttam meg, amelyeket magammal hoztam az útra. Nagy részük használhatatlanná vált, mint például a mobilom, amely összetört, illetve volt itt még egy-két megégett ruhadarab. Mégis szerencsém volt, mert az egyik füzetem nem égett el, így most le tudom írni mindazt, ami azóta történt velem, hogy felszálltunk a repülőre. Csak ketten voltunk Salvadorral, a fotóssal, akit csak pár hete ismertem meg. Szamoáról indultunk el egy másik szigetre, amely nem messze keletre volt. Elzárt terület, megközelíthetetlen. A kormány mindenáron védi az ott élő közösséget. Mi Salvadorral ki akartuk deríteni, hogy mi van ott. Elsőként terepmunkát végezni egy eddig feltáratlan, ismeretlen közösségben – minden antropológus álma!

Salvador vezette a gépet, és már fél órája repültünk, amikor furcsa, sípoló hangot hallottunk. Egy pillanat múlva azt vettem észre, hogy az ég tengerzölden hullámzik, és a tengeren hófehér felhők úsznak. Elveszthettem az eszméletemet, mert csak zűrzavarra emlékszem, homályos foltokra és arra a furcsa szagra, amely azóta is körülvesz. Itt…

 

Abba kellett hagynom egy időre az írást, mert megint bejött az a két nő, akik ittlétem óta mindig hozzák nekem az ételt. Főleg gyümölcsöket, egy széles, barna tálon. Mindig megvárják, amíg megeszem, utána pedig kiviszik a tálat. Eleinte kérdezgettem Salvador felől, a nevét ismételgetve. Nem tudnak róla semmit. Nem is hallottam tőlük beszédet, amióta itt vagyok. Mióta is vagyok itt? Nem is tudom… Az időérzékelésem teljesen összezavarodott, hetek, talán hónapok teltek el. Nem tartanak fogva, de nem is mehetek el innen. Sokáig nehezen lélegeztem, talán az egyik bordám tört el. Sok sebhely van a lábamon, az egyik elég mély volt a combomon, de azt valamilyen növénnyel bekenték, amely kéken világított. Igen, biztos vagyok benne, hogy világított, éjjel tisztán láttam a vaksötétben. Sokáig nem tudtam lábra állni, mégis nyugodt maradtam. Ezek az emberek nem akartak bántani, hiszen ételt adtak és ápoltak. Menekülésre nem gondolhattam, hiszen gyenge voltam, és a sebeim is lassan gyógyultak. Mikor már lábra tudtam állni, bicegve megindultam a kunyhó ajtaja felé, és már nyúltam a függönyhöz, de bejött a két nő, és nemet intett. Nem engedték meg, hogy kimenjek. Nem akartam erőszakos lenni, féltem, hogy az elrontaná a lehetőségét egy jövőbeli terepmunkának a szigeten.

Ablaka nincsen a kunyhónak, a hézagos tetőn keresztül azonban beszivárog a fény. Olyan, mintha egy besötétített szobában lennék. Egy emelvényen alszom, amely levelekkel van kitömve. Az első pár napon, héten a kunyhóban aludt egy nő is, talán hogy vigyázzon rám. Az egyik sarokban feküdt, a csupasz földön. Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy nem rabként tekintenek rám. Felöltöztetnek a ruháikba, és engem is bekennek azzal a festékkel, amelyet ők is viselnek. Nem láttam még senkinek sem a bőrét, mert mindig viselik ezt az aranyszínt. Ékszert nem hordanak, rám viszont akasztgattak különböző láncokat, a csuklómra fonott, fából készült karkötőt. Kérdezgettem tőlük szamoaiul “samasama”, a sárga festékre mutatva, amellyel bekentek engem, de nem válaszoltak, mintha meg se hallották volna. Próbálkoztam egy-két maoi szóval is, amelyeket az előző terepmunkám során tanultam, de csak némaságuk volt a válasz erre is. Nagyon hiányzik, hogy halljak emberi beszédet. Néha azon kapom magam, hogy egy-két régi számot dúdolok, ilyenkor hirtelen elhallgatok, és figyelek, hátha beszűrődik kintről valami hang. Hiába. Ezek az emberek nem beszélnek. Némák. Nem nevetnek, nem sírnak, nem kiabálnak, még csak nem is hümmögnek. Néha olyan érzésem van, hogy odakint semmi sincs, és az óceán veszi körül a kunyhót. Az óceán morajlását hallom ugyanis, méghozzá nagyon közelről, mintha a fülemben szólna, mintha rajta lebegnék, mintha mellettem aludna éjjel. Mint amikor kislányként kagylókat gyűjtöttem a tengerparton, hogy mindig halhassam a tengert.

Bizonyos napokon bejön hozzám több nő is, és egyenként hozzám érnek. Főleg a lábamat vagy a karomat érintik meg, megsimogatnak. Néha percekig így maradnak, aztán kimennek, vissza a némaságba. Úgy érzem magam, mint egy kabala, amely jó szerencsét hoz. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán valamiféle közvetítőnek hisznek. Az égből zuhantam le, más vagyok, mint ők, talán még sosem láttak olyan embert, aki különbözik tőlük. Sok olyan kultúráról olvastam, ahol azzal áldoznak az isteneiknek, hogy bizonyos ételeket elfogyasztanak, főleg szakrális növényeket. Máshol ezeket elégetik, és a füst, amely a tűzből felszáll, elviszi az áldozatot az istenhez. Talán ezért etetnek velem csak gyümölcsöket és növényeket.

Még az is lehet, hogy félnek tőlem. Talán ezért visel mindenki maszkot. Fából készíthették, bár nem engedik meg, hogy hozzáérjek. Különböző színű festékből rajzoltak rá mintákat, a szemet azonban elkerülték, ott nincsen festék, nincsenek körülötte színek. Az áll részére festettek szemeket. Valószínűleg azért, hogy elkerüljék a szemkontaktust. Olvastam már olyan kultúrákról, ahol a babáknak, maszkoknak, szobroknak nem csinálnak arcot, főleg pedig szemeket nem, mert akkor megszállhatják a démonok. Talán itt is erről van szó.

Fogalmam sincs összességében, hogy hol is lehetek. Nem tudom, hogy azon a szigeten vagyok-e, ahová elindultunk. Vagy ez talán egy másik sziget? Miért nem engednek ki? Olvastam egy cikket egy lányról, akit ugyanígy bezártak, mert egyfajta helyi istenségnek tartották. Egész életében ott kellett élnie, és soha nem mehetett el.

 

Tegnap, miután megkaptam ezt a füzetet, végre át tudtam gondolni a helyzetemet. Kezdtem megérteni, hogy mit kell tennem. Amint felkeltem, bejött egy nő, hozta a szokásos barna tálban a gyümölcsöket és egy kis vizet hozzá. Húst soha nem adnak. Nem tudom, hogy tartanak-e egyáltalán állatokat, esznek-e húst, vadásznak-e. Szinte semmit sem tudok róluk. Elhatároztam azonban, hogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből. Ennek a füzetnek a hátuljára elkezdtem feljegyzéseket készíteni: mit adnak, hány nap telik el, milyen időközönként jönnek hozzám, stb. Ezt a kunyhót fogom terepként használni. Ez a gondolat teljesen felvillanyozott. Neki is kezdek a munkának, hiszen ezért jöttem ide, és nem megyek el, amíg be nem fejezem. Még akkor is, ha ehhez a kunyhóban kell maradnom.

 

Napok teltek el az utolsó naplóbejegyzésem óta. A feljegyzések, amelyeket az utolsó lapokra kezdtem írni, lassan betöltik az egész füzetet. Közeledik a nap, amikor már nem lesz papírom, amire írjak, és nem lesz a tollamban tinta sem, a ceruzámból pedig kiírom a grafitot. Nem tudom, hogy akkor mit fogok csinálni. Az itt élőket úgy hívom, hogy Aranybőrűek. Azt a két nőt is elneveztem, akik hozzák nekem az ételt. Az egyiket Karának, a másikat Lajlának (így hívták Szamoán az adatközlőimet). Velük találkozom a legtöbbet. Így, hogy van nevük, közelebb érzem magamhoz őket.

Hetente hoznak nekem egy nagyobb, vödörféle tárolóedényben vizet, ilyenkor lefürödhetek, lejön rólam az aranyszínű festék, és elkezdek emlékezni a bőrömre, a szeplőimre, anyajegyeimre, sebeimre. Ilyenkor el is szomorodom kicsit, de miután újra bekennek a festékkel, minden eltűnik. Megpróbáltam elmutogatni, hogy szeretnék még több festéket, különböző színűeket. Rámutattam a maszkokra is, és végül sikerült elérnem, hogy egyik nap behoztak nekem kis tálakban különböző színű festékeket. Fogtam a kék színű festéket, felálltam a fürdős vödör tetejére, és a kezemmel, ujjvégeimmel elkezdtem felfesteni az eget a plafonra. Megértették, hogy mit akarok, és még több festéket hoztak. Fehér színű festékkel felhőket is rajzoltam rá, a falakra pedig zölddel bozótost, fák lombját, sötétbarnával törzset, pirossal virágokat a fák aljára, a zöld színű fű közé. Utána kitárt szárnyú madarat rajzoltam az égre, apróbb állatokat a bozótosba. Úgy láttam, Karának és Lajlának is tetszett a végeredmény, mert izgatottan toporogtak körülöttem (hangot persze nem adtak ki). A furcsa szag, amit azóta éreztem, hogy magamhoz tértem a zuhanás után, a festék szaga volt, amely most véglegesen beborított mindent.

Úgy látom, az is tetszik nekik, amikor írok. Fölém hajolnak, és nézik, bár ők csak krikszkrakszokat látnak, jeleket, amelyeket nem értenek, mégis ámulatba ejtik őket. Mutogatnak a festékekre és a kezükre. Azt akarják, hogy írjak rájuk. Rajzoljam rájuk ezeket, ahogy a kunyhó falára is festettem. Nem tudom, mit is írhatnék. Aztán eszembe jut valami, és elkezdek írni: “Karának a maszkon keresztül látom a szemét. Szürke. Szürke szeme van. Most engedték meg először, hogy hozzájuk érjek…”

A lapok elfogytak.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info