Egyszer élsz?

Egyszer élsz?

 

  Mr. Phoenix, tíz perccel múlt három óra. Miss Summers már vár önre.

 Vincent az álomtól kábultan felült a karosszékében, és biztosította a titkárnőjét, hogy rögtön fogadja Miss Summerst, csak még egy percet kér, amíg rendbe szedi magát. Miután kiment, enyhe bizonytalanság fogta el, hiszen eddig még sosem aludt el munka közben. Ez egy interjú előtt nem éppen előnyös, úgyhogy oda is sétált az irodájában található italos szekrényhez, hogy egy pohár Johnnie Walkerrel némi lelket öntsön magába.

 Miközben a whiskyt ízlelgette, vetett egy pillantást az üvegre is. A jól ismert logó alatt a „Silver Label” felirat volt olvasható. Életemben nem ittam még ilyen finom whiskyt, gondolta magában Vincent. Nem csoda, hiszen maga a jó öreg Johnnie is részt vett az elkészítésében. Nagyon nehéz volt őt előkaparni, de én mondom, minden cseppért megérte.

 Miután kiürítette a poharát, gyorsan belelapozott az asztalán heverő napilapba. A szalagcímen rögtön megakadt a szeme: „Danny Costellót meztelenül látták a High Ridge Boulevard és az East Street sarkán”. Ez alig egy köpésnyire van a mi irodaházunktól. Majd így folytatódott: „Vajon tényleg a híres filmcsillagot kapták lencsevégre anyaszült pucéran, vagy csak egy meghökkentően hiteles hasonmást?”. Egy térfigyelő kamera homályos felvétele volt még látható a címlapon, egy valóban csupasz, kidolgozott izomzatú férfiról, de az arcvonásai kivehetetlenül elmosódottak voltak.

 Jellemző, amint egy sztár valami olyasmit csinál, ami markánsan elüt a karakterétől, rögtön hozzájuk fordulnak a bulvárlapok a kérdéseikkel. A kamera felvételén látható alak első ránézésre bármelyik sarki konditerem testépítője lehetett. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek legalább egyszer az életében mondták már, hogy kiköpött mása X színésznek vagy Y sportolónak. Nekem is jó párszor mondták már, hogy ha hátranyalom a hajamat, akkor úgy nézek ki, mint Leonardo DiCaprio, nincs ebben semmi különös.

Erről eszébe jutott, hogy mindjárt be kell hívatnia az újságírót, úgyhogy még gyorsan eligazgatta összekuszálódott haját, és megigazította sötétkék nyakkendőjét. Ezután helyet foglalt az íróasztala mögött, majd lenyomott egy gombot az Edison-Tesla márkájú telefonon, és szólt a titkárnőjének, hogy engedje be Miss Summers-t.

A nő szürke kosztümöt viselt fehér blúzzal, lábán fekete magas sarkú cipő. Hosszú, göndör haja vörös zuhatagként omlott a vállára. Hegyes orra és álla, valamint enyhén mandulavágású szemei kissé rókaszerű jelleget kölcsönöztek az arcának, melyet szemüveg foglalt keretbe. A maga módján tagadhatatlanul vonzó volt, bár nem éppen Vincent esete.

 Üdvözlöm, Vincent Phoenix vagyok, a Lazarus Biotech sajtóreferense, bár ezt nyilván ön is tudja mondta tréfálkozó hangnemben, miközben kezet fogtak. Miben állhatok szolgálatára?

  Penelope Summers, Weekly Gazette válaszolta a nő. A főnököm azt mondta, hogy René Lazarusszal készítsek interjút, de helyette önhöz irányítottak.

Mr. Lazarus nagyon elfoglalt mostanában, most is egy régi ügyfelünkkel tárgyal. De ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy a kérdéseire én is kielégítő válaszokat tudok adni tartott egy kis szünetet, majd folytatta Weekly Gazette? Ha jól emlékszem, korábban az önök lapja még nem foglalkozott a mi cégünkkel.

  Valóban, elsősorban a helyi hírekre koncentrálunk, de azért némi aktuális érdekességnek is bele kell kerülnie az újságba. Éppen ezért lenne olyan szíves, és röviden bemutatná az olvasóknak a Lazarus Biotech történetét, csak hogy ők is képben legyenek?

  Természetesen Némi hatásszünet után (Vincent szeretett hatásszünetet tartani beszéd közben, főleg ha csinos nőkkel beszélt) belekezdett a vállalat dolgozói által unalomig ismert mondókájába. Minden akkor kezdődött, amikor Mr. Lazarus harmincegy évvel ezelőtt egy buszbalesetben elvesztette a feleségét, Bethany-t. Lazarus ekkor már elismert biomérnök volt. Nagyon nehezen viselte a felesége halálát, így végső elkeseredésében megpróbálta mesterségesen reprodukálni őt…

  Vagyis klónozni vetette közbe Penelope.

  Pontosan. Az elmélete kidolgozásához és megvalósításához rendelkezésére állt a megfelelő tudományos és technikai háttér, de az eljárás rengeteg veszélyt rejtett magában. Ilyesmit korábban csak állatokon hajtottak végre, embereken még soha. A kísérlete végül sikerrel járt, bár az eredmény nem volt tökéletesnek mondható itt újabb szünetet tartott. Az alany túl gyorsan öregedett, viszont a normál emberi fejlődés során lejátszódó mentális és pszichológiai folyamatok nem a megfelelő tempóban mentek végbe. Teremtményét kénytelen volt elzárva tartani a magánlaboratóriumában. Tudta, hogy előbb-utóbb meg fogják találni, és akkor vállalnia kell a következményeket.

  Ez volt az a botrányos eset, amikor huszonöt éve egy rutinellenőrzés során találtak egy „torzszülöttet” az egyik laborban? kérdezte az újságíró.

  Látom, ön is készült, de én azért nem használnám a torzszülött kifejezést, hiszen mégiscsak egy érző emberi lényről van szó. Mr. Lazarus meg sem próbálta tagadni tettét, így gyorsított eljárással életfogytiglanra ítélték, Bethany-t pedig megszabadították a szenvedésétől. A fordulat öt évvel később következett be. Az amerikai védelmi miniszter, Timothy Cabell két héttel egy életbevágó fontosságú ENSZ-konferencia előtt szívrohamban meghalt, és a kormány René Lazarushoz fordult segítségül, hogy készítsen egy klónt, de lehetőleg olyat, amely normális ember módjára tud kommunikálni. A fejlesztéshez minden szükséges forrást megadtak neki, majd a konferencia után bejelentették Cabell halálát. Összességében véve az akció olyan meggyőzően sikerült, hogy Lazarus teljes amnesztiát kapott, és a pénzjutalomból elkezdhette felépíteni saját vállalatát, a Lazarus Biotech-et hatásszünet. – A többi már történelem, ahogy mondani szokás.

– De amikor mindez nyilvánosságra került, az hatalmas port kavart, nem csak az ENSZ berkein belül, hanem az egész világon. Azzal vádolták az Egyesült Államok kormányát, hogy Istent játszik, és felelőtlenül visszaél a vezető beosztású emberek életével mondta Penelope.

 – Az internet korában semmi sem marad sokáig titokban, ez tény. De a szükség néha olyan megoldást követel tőlünk, amire utólag nem mindig vagyunk büszkék, de ott és akkor ez tűnik a legjárhatóbb útnak. Ráadásul azóta a cégünk nem vett részt hasonló kormányakciókban, hanem a magánemberek és más cégek felé nyitott a jóval konszolidáltabb és polgári felhasználás jegyében válaszolta Vincent. Legalábbis olyan műveletekben nem vett részt, amiről az önhöz hasonló egyszerű állampolgárnak tudomása lenne, tette hozzá gondolatban. Cégünk jelmondata, „A szeretet örökké él” is ezt a hozzáállást tükrözi, hiszen a szeretetteink elvesztése a társadalomban elfoglalt helyünktől függetlenül mindnyájunkat megvisel. Némi anyagi ellenszolgáltatásért cserébe mi valóra váltjuk az emberek elveszett álmait.

 Ha engem kérdez, ez semmiben sem különbözik attól, mint amikor valaki megdörzsöl egy csodalámpát, és az abból kibújó dzsinnek elrebegi a kívánságait, vagy amikor egy oltáron bemutatott áldozat után a felsőbb hatalmakhoz könyörög valaki, hogy visszaadják neki azt, amit elvesztett. Nevezheti Istennek, vagy nem, a lényegen ez nem változtat mondta árnyalatnyit szemrehányó hangnemben az újságírónő.

 Ez a nő bosszantóan okos, gondolta Vincent. Lehet, hogy nem fogja beérni a begyakorolt, sajtót lefegyverző szövegekkel.

  Az emberiséggel egyidős az a vágyunk, hogy a halott szeretteinket visszahozzuk az életbe. Már az ókori egyiptomi mítoszok között is találunk olyan történetet, melyben Ízisz istennő beutazza a világot, hogy összegyűjtse férjének, Ozirisz testének darabjait, hogy aztán újra életet leheljen bele ismét hatásszünet. Én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki azt szeretné, hogy ismét a kedvenc macskája doromboljon az ölében esténként, vagy hogy újra a karjaiban tarthassa az elvesztett gyermekét. Mi a tudomány segítségével adjuk vissza az embereknek a reményt, kár ebbe a vallást belekeverni kontrázott a sajtóreferens.

 Vincent életében sosem játszott központi szerepet a vallás, és ezzel nem volt egyedül a vállalat dolgozói között. Egyszer maga az igazgató, René Lazarus ezt mondta neki: „A vallás mára egy rettenetesen túlértékelt dologgá vált, Vincent. A jelenkor technológiájával mondhatni felesleges bármilyen felsőbb, transzcendens hatalom után kutatni. Mi vagyunk az istenek”.

  Ön élt már valaha a klónozás által nyújtott lehetőségekkel? tette fel váratlanul a kérdést Penelope.

  Igen, egyszer, amikor pár évvel ezelőtt meghalt a családom kutyája, Spike. Fiatal golden retriever kan volt, a fiam odavolt érte. Alig három éves volt, amikor egy epilepsziás roham végzett vele. A családom egy héten át gyászolta, de az akkor ötéves fiam nem tudott beletörődni abba, hogy a kedvenc játszópajtása, aki vele együtt nőtt föl, egyszer csak eltűnt, és nem jön többet vissza. Folyamatosan rágta a fülünket, hogy Spike-ot akarja, hogy hozzuk őt vissza, satöbbi. Végül a feleségemmel azt találtuk ki, hogy karácsonyra meglepjük a fiunkat egy új kiskutyával, aki Spike tökéletes genetikai mása volt. El nem tudom mondani, hogy mennyire boldog volt akkor a fiam.

  Szerintem sokkal egyszerűbb lett volna egy másik kutyát venni, de ezt már nem az én dolgom megítélni jegyezte meg a nő.

 Persze, hogy nem az, mondta ki majdnem Vincent. A szemtelen újságíró szép lassan kezdte kihozni a sodrából. Valószínűleg pontosan ez volt a célja. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, Penelope így folytatta:

  Az utóbbi években egyre nagyobb teret nyer a klónozás a szórakoztatóiparban, valamint az egyéb szolgáltatások terén is. Látom, az ön asztalán is az Edison-Tesla Electronics által gyártott telefon van. Valamint az italos szekrénye tetején ott figyel egy limitált szériájú Johnnie Walker Silver Label whisky. Erről mi a véleménye?

  Véleményem szerint óriási meggondolatlanság lenne parlagon hagyni egy ilyen nagyszerű lehetőséget, hiszen ki tudja, hogy a régi korok lángelméiben milyen lehetőségek rejlenek még. John Walker klónozása pedig egyenesen a Johnnie Walker-cég és a Skót Kulturális Hivatal kérése volt, és bátran kijelenthetem, hogy a Lazarus Biotech legnagyobb sikerei közé tartoznak az említett vállalkozások.

 – Ezt senki sem vitatja, de azzal nem számoltak, hogy ezzel esetleg megsérthetik ezeknek a régen halott személyeknek a jogait? Amennyire én tudom, Thomas Edison és Nikola Tesla riválisok voltak, amíg valóban éltek, most pedig együttes erővel dolgoznak a legújabb kutatásaikon. Nem félnek attól, hogyha szembekerülnek a valódi életrajzukban leírt tényekkel, akkor torzulhat a személyiségük?

 Mielőtt Vincent válaszolni tudott volna, a riporter már folytatta is:

 – Vagy említhetném akár azt is, amikor tavaly csak azért „reprodukálták” Frank Sinatrát, – mondta direkt úgy hangsúlyozva a „reprodukálták” szót, mint Vincent hogy egy stúdiófelvétel, és egy közös fellépés erejéig együtt énekeljen egy számot a híres soul-énekesnővel, Laurie Atkinsonnal. Vagy amikor két éve visszahozták az életbe Audrey Hepburnt és Marlon Brandót, hogy együtt szerepeljenek egy filmben számos mai filmcsillaggal.

 – Talán figyelmesebben kellett volna elolvasniuk az apró betűs részt a szerződésükben –  válaszolta ingerülten a sajtóreferens, aki jól láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.

  Valószínűleg ön is hallotta a hírt, hogy tegnap éjjel egy térfigyelő kamera az önök épületének közelében felvételt készített egy meztelen férfiról, aki szemtanúk szerint meglepően hasonlított Danny Costellóra, a híres akciószínészre. Egyes találgatások szerint most már dublőri és kaszkadőri szerepekre is létrehoznak színész-hasonmásokat még élő emberek alapján. Erre mit tud mondani?

  Szerintem csak egy részeg chippendale fiú volt, aki egy elvadult leánybúcsúból próbált meg szabadulni! más környezetben ez a mondat harsány nevetést váltott volna, de amilyen hangnemben és hangerővel mondta ki Vincent a szavakat, rögtön sikerült lehervasztania a magabiztos mosolyt Penelope arcáról. Most pedig tűnjön el az irodámból, különben a biztonságiakkal leszek kénytelen kikísértetni!

 A megszeppent újságíró ezután felállt és szó nélkül kisétált a helyiségből. Vincent nagyot sóhajtva állt fel az íróasztalától, majd odasétált a háta mögött található üvegfalhoz. Innen remekül rá lehetett látni a főlaboratóriumra, ahol a szakemberek most is több tucat klónon dolgoztak. Voltak, akik még csak a megtermékenyítés folyamatát végezték, mások már a kész egyedekkel foglalkoztak. Biomérnökök, pszichológusok, első osztályú tanárok, sőt még állatorvosok is helyet kaptak a soraikban. A később kikerült klónoknak egy rossz szavuk nem lehetett az oktatásukat illetően, hiszen rendkívül sokoldalú képzésben részesülhettek, ahol a filozófiától és a latin közmondásoktól kezdve egészen az alapszintű önvédelemig bármit megtanulhattak. Persze csak ha a kedves megrendelő is így akarta.

 A munkaidejéből hátralévő néhány óra eseménytelenül telt. Próbált nem gondolni a félresikerült interjúra, miközben a liftben állva sebesen száguldott a mélygarázs felé. A fülkéből kilépve egyenesen megindult a kocsijához, amikor az egyik oszlop mellett elhaladva orrfacsaró bűz ütötte meg az orrát. Majdnem felfordult tőle a gyomra, de csak ment tovább.

 Ekkor valaki hátulról keményen megragadta a vállánál fogva, és valami éleset nyomott a torkához. Megpróbált ellenállni, de ennek csak az lett az eredménye, hogy a kés felsebezte a bőrét. Érezte a hideg acél érintését és a nyakán lassan végigcsorduló meleg vércseppet.

  Vincent Phoenixhez van szerencsém? kérdezte az ismeretlen. A hangja ismerősnek tűnt Vincent számára, bár akkor meg nem tudta volna mondani, hogy honnan.

  Ki maga és mit akar tőlem? kérdezte remegő hangon.

  A nevem nem lényeges. Hogy mit akarok, azt el fogom mondani, ha már nem leszünk a kamerák kereszttüzében. Ha szökni próbál vagy segítségért kiált, azonnal elvágom a torkát, értve vagyok?

 Ezután bevonszolta őt az oszlop mögé, ahol mostanáig rejtőzött majd megfordította és durván a vasbetonhoz nyomta. Ekkor volt alkalma először alaposabban végigmérnie elrablóját: legalább egy fél fejjel magasabb volt nála, nyakát és a szája környékét friss borosta nőtte be, azonban arca felső részét és a szemét pulóverének csuklyája takarta. Viseltes télikabátot, szakadt farmert és tornacipőt viselt, ruhatára pedig átható izzadtság-, hányás- és alkoholszagot árasztott. Mintha egy csövesről rángatta volna le a rongyait, gondolta magában Vincent, miközben igyekezett nem elhányni magát.

  Azt akarom, hogy holnap reggelre írjon egy nyílt levelet a Weekly Gazette szerkesztőségének, melyben lerántja a leplet a Lazarus Biotech piszkos üzelmeiről. Pontosan írja le, hogy mely titkos akciókban nyújtottak segítséget az amerikai kormánynak és más országoknak. Hogy kik azok a befolyásos emberek, akiknek a nyilvánosság tudta nélkül készítették el a saját és más személyek klónjait az önkényes felhasználásukra.

  Esküszöm, fogalmam sincs, hogy miről beszél válaszolta reszketve Vincent, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta lágyékon rúgni az ellenfelét. Ránézésre hasonló lehet a testfelépítésünk és az erőnk, simán van esélyem a menekülésre.

 Elvétette. A támadónak időben sikerült kitérnie, és ezután még keményebben szorította a férfi nyakához a kést. Viszont annyit legalább sikerült elérnie, hogy a csuklya hátraessen és láthassa az arcát.

 Látta már ezt az arcot a rövidre nyírt szőke hajjal és a kék szempárral, például a Szemben a halállal című akciófilm plakátján, vagy valamelyik menő férfidezodor tévés reklámjában. Most már az ismerős hangot is volt kihez társítania.

  Danny… Costello? kérdezte bizonytalanul Vincent. A név említése láthatóan haragra gerjesztette a szembenálló alakot.  De hiszen maga… Los Angelesben él, mégis mit keres itt?

  Nem vagyok Danny Costello mondta a férfi, aki ezek szerint a látszat ellenére mégsem Danny Costello. Lassan és halkan ejtette ki a szavakat, egyenként megszűrve őket kivicsorított fogai mögül.

  Óh, értem már… mondta Vincent, miközben lassan összeállt a fejében a kép. Vajon hogyan szökhetett meg észrevétlenül a laborból? Ezért még valakik garantáltan elveszítik az állásukat a biztonságiak közül. Hadd tegyek föl egy kérdést: mégis mit akar elérni azzal, hogy megvallom valami névtelen hetilapnak a vállalat összes bűnét, kockára téve az állásomat és a családom megélhetését?

  Azt akarom, hogy a maga főnöke, René Lazarus többé ne higgye magát istennek, és hogy végre rádöbbenjen arra, hogy nem játszadozhat felelőtlenül ártatlan emberek életével.

  Emberek?! Ne vegyen engem egy kalap alá magával! Maguk csak szánalmas másolatok, a valódi emberek árnyékai csupán, akiket alig néhány használat után örökre eltüntetnek a süllyesztőben! ordította felháborodottan Vincent.

 Egy ideig semmi mást sem lehetett hallani az alagsori garázsban, mint Vincent heves zihálását és a kiabálásával keltett visszhangot. Majd néhány fojtogatóan kínos másodperc után így szólt a rongyokba öltözött férfi:

–  Reméltem, hogy meg tudom győzni önt, de sajnos csalódnom kellett. Egy valamit azonban jegyezzen meg, Vincent Phoenix – mondta, miközben lazított szorításán és a kést is leeresztette. Majd a szemébe nézett és így szólt Carpe diem.

 Egyetlen villámgyors mozdulattal elmetszette Vincent torkát, akinek még csak védekezni sem maradt ideje. A földre rogyva még látta, amint Nem-Danny-Costello elrejti a fegyverét, visszahúzza az arcába a csuklyáját, és futva elindul a kijárat felé. Miközben érezte, ahogy a torkából kiáramló vérrel együtt sebesen hagyja el az életereje is, különös megnyugvás töltötte el a lelkét. Utolsó gondolata ez volt:

 Ha igazán fontos vagyok a családomnak, akkor úgyis visszahoznak az életbe.

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála – részlet

Santa Maria della Salute. Santa mamma, milyen szép is voltál, amikor az életet akartad, magadnak is akartad, nem pedig, mint most, csupán féltestvérem agyagszobrocskájának! Milyen vidámnak láttalak, amikor Robert Menazziniért elhagytad apámat, Veres Tibort. „Elég volt a K. u. K. Monarchiából!” – csattantál fel, a kezedet is összecsapva, mintha engemet magaddal együtt egyetlen varázsütésre máris délre röpítenél, olajfák és kőházak közé, egy szicíliai falucskába, melynek főterén a dombhajlatban román stílusú templom áll. Meredek utcák, amelyek éles szögben kanyarodnak lefelé, a kapucinusok kolostora a hegytetőn, körmenetek felett lebegő fehér Madonnák, akiknek fejét dicsfény gyanánt fémkarika övezi, bella vista a tűzhányó széléből, odalenn a völgyet gondozott kertek szabdalják, kígyó módjára tekergőző gyalogutak, és sötétkék tengerszemek tükre fénylik fel. Semmiért nem fájt a szívem, amit északon hagytunk: sem Budapest kikövezett sugárútjaiért, sem a régi Thália filmszínházért a Nagymező utcában, amelynek termében kristálycsillárok égtek, a bejáratánál pedig festett plakátokon a színészek szájt szájra tapasztva csókolóztak; nem sírtam vissza a két elkoszolódott, toronyban végződő házat egy-egy neogótikus épületszárnyával, sem pedig a nagy belmagasságú lakásokat, melyekbe hosszú körfolyosóról nyílt a bejárat; nem sajnáltam a szomszédokat, akiket egytől egyig sátánistáknak képzeltem: valahol felettünk az emeleten nyilván azt lesik, mikor jön el a Földre a sátán ivadéka… Először talán csak a fürdőszobánk idéződött fel emlékezetemben, kerek ablakával, fekete-fehér mezős márványcsempéivel, gondolom, az ósdi vízmelegítő is, melynek lelógó láncán a kerámiafogantyút könnyedén meg kellett húzni, és folyt a víz. De hát anyám itt volt velem, és hamarosan arról a fürdőszobáról is elfeledkeztem. Milyen feltűnő jelenség voltál, mama, és hogy kivirultál délen, amikor az egyik írót egy másikra cserélted! Kapribogyó, vörösbor üvegkancsóban, melynek oldalán kidomborodnak a betk: „mezzo litro”, püré zöld olajbogyóból, piatti caldi és rajta spagetti megöntözve a felszabdalt paradicsom levével. Roberto, ó, Roberto, milyen jól festettél fehér öltözékben az akvamarin kékjével a háttérben, amelyet a házad teraszáról néztünk, és milyen cinkosan rejtegettük előled – anyám, én és méhében a magzat –, hogy számunkra te csak játékszer vagy, múló látomás, vision figurative, csak egy író, akit érdemesebbre cserélünk, mihelyt az én bűbájos anyám tapsikol egyet, és elkiáltja magát: „Elegem volt a Római Birodalomból!” Tibort sem szerettük. Sohasem volt az apám. Nekem csak anyám volt, anyám, akin legjobban a vörös Donna Karan mutatott, aki tündökölt a kék Nina Ricciben, ellenállhatatlan volt fehér Koko Chanelben, és aki a legszebb feketében… Hát Tibor? Tibor az életet körülkerítette, megjelölte, s végül megbízhatóan felmérte – mások lépteivel. Az ő ambíciói a mások birtoka közti senki földjére terjedtek ki. Tibor lelkesedett Kun Béláért (mi több, Bartókkal és Kodállyal tagja volt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának); Tibor azonosult Landler Jenő vörös főparancsnok nézeteivel (jelentkezett a seregébe, de bevérzett szeme miatt a sorozáson kihullott a rostán); Tibor támogatta az antantot és a fellázadó ludovikásokat 1919-ben; azután meg Horthy Miklós tengernagy bevonulását Budapestre, osztozott abban, hogy a Szent István-i Magyarország eszméje felel meg a legjobban minden magyarnak, és miközben a forradalmárokat bekötött szemmel terelték a tiszai védvonalról, 1919. november 16-án, mint afféle kíváncsiskodó, hallgatta meg a tengernagy beszédét a királyi palota előtt. („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost – harsogta Horthy –: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”) Tibor után egy szonett maradt fenn (szabályos metrumokkal), egy kiforratlan filozófia nézeteknek formát adó regény, megmaradt a zsebórája, egy Unsere Liebeslinge szájharmonika, az arcképe (kerek okuláréval az orrán) meg egy gallérra köthető csokornyakkendő, amelyet sosem viselt. Tibor bőre fakó volt, és nem fért el ereiben a vér, mert az orra vére nap nap után eleredt. Gyűlölettel töltött el, ahogy hátrahajtotta fejét, gyűlöltem az orrába tömködött vére zsebkendőket. Olyannak képzeltem el, mint egy őszibarackot, amelynek héja sápadt és sima, de vérvörös redőkben tapad húsa a magra. És nyoma veszett. Egy közönséges keddi napon hűlt helye volt. Nem vitték el, nem is fogták le. Hol lehet Tibor, kérdeztem (esetleg apának vagy tatának szólítottam), miközben anyám találomra hajigálta rendetlenül a holminkat két nagy, sarkain fémvasalású bőröndbe. Választ nem kaptam, csak a ruhadarabok szálltak át a szobán, mint valamiféle selyem- és pamutlepkék. Még aznap délnek vettük az irányt, miközben Mitteleuropa vihorászott körülöttünk. A patinás pályaudvar harmadik peronjáról indultunk (anya fehér kesztyűsen, rövid, öves szoknyában és lapos sarkú piros cipőben, én matrózruhásan a mozdony párafelhőjétől körülölelve). Egyenesen a fülkébe lehetett lépni a peronról, utasok, akiknek a gőzfelhőben csak fehér keze látszott, távolodóban búcsút intettek valakiknek, akik kikísérték őket. És boldogok voltak, akik integettek és mindent odahagytak, mint ahogy azok is, akik visszaintettek, és örökre elfeledték őket. Minden ablakban egy kéz fehérlett. Úgy sejtettem, hogy csak a mama és én nem tudtunk kinek integetni. – Miért nincs velünk a fülkében Tibor? – kérdeztem anyámat, miközben valamiféle cingár fiatalember segédkezett az elhelyezkedésünkben; de választ nem kaptam, mert aznap reggel mindent magunk mögött hagytunk: a göthös közép-európai írókat, akikkel Tibor barátkozott, meséiket a cimetszín boltocskákról, titokzatos színházakról, vaskalapos apákról és behemót biztosítóintézetekről, amelyek oktalanul gyanúba fogják őket. Odahagytuk Budapestet hídjaival és patinás turulmadarával, nem volt többé jom-kippur és purím, nem volt macesz és édes-savanyú mazsolás saláta zsidó módra, nem sárgarépa és avokádó, és persze elsüllyedt a Liszt Ferenc Konzervatórium is, ahol Dohnányi Ernő meghallgatta Tibort, és a legkiválóbb nem hivatásos zongoristák közé sorolta. Igyekeztünk elfeledni Tibor zongorista barátait is, Kilényi Edvárdot és Andó Gézát (a mintagyereket, akivel folyton példálóztak előttem), vagyis az összes évjáratot a húszas és a harmincas évekből, amikor Budapest elszántan tört a kulturális fellegvár és észak Babilonja rangjának kivívására… Köd ülte meg Közép-Európát, amely hamarosan elmerül a varsói és a drohobyczi és a varsói gettó örvényében, miközben vonatunk átzakatolt a magyar tájon. A láthatáron a nagy háború viharfelhői gyülekeztek. 1939-et írtunk – és Tibor egy zsidó orvos volt. Kórháza személyzetével az utolsó kijutó kétmotoros menekítette Budapestről Casablancába. Zsidó sebészek és nővérek ott különös klinikát működtettek, úgy hallottam később, hogy sok ismert és ismeretlen, egyenes vagy kétes jellemű személynek kölcsönöztek új ábrázatot… Kizárólag aranyat fogadtak el fizetségül, és intézetük híre fű alatt gyorsan terjedt, Tibor mégis szenvedett Marokkóban. Leveleket küldözgetett, melyekben visszasírta a királyváros Budát (a polgári Pestet egyszer sem említette), és aggodalmaskodott félig zsidó mivoltom miatt. Mondandóját mindig jól megrágva, körülményeskedve fogalmazott magyarul, úgyhogy anyám meg én sohasem tudtuk kihámozni, valójában mi a közlendője. 1940 októberében például így szentenciázott: „A nézőpont, sőt maga az alapállás is változhat, de az érvelés érzelmi töltése változatlan marad.” Egy hónap elteltével vagy kicsit később, 1940 novemberében látszatra sokkal határozottabb ítélettel: „Nem jó, ha az írók védtelen áldozatnak tekintik magukat. Nem jó, ha az írók csak bábuk mások játszmáiban. Sok mindenért szót lehet emelni, egyik vagy másik nemzetért, osztályért is, de sokkalta logikusabb és meggyőzőbb, ha az író az irodalomért emel szót.” De nem, nem is így történt, levelet sem írt. 1914-et írtunk, és Tibor hadiorvosként szolgált. A kolubarai ütközet után sietve Szerbiába vezényelték (sebészeti készletet vitt magával meg bokáig érő fehér köpenyt). Majd meg 1956 következett, és Tibor, a rákosista egy pincében lapult az Üllői úton, riadozva fülelt a szabadságharcosoknak a járda felől ideszüremlő hangjaira, s az ablakon át látta, ahogy piszkos bakancsban, sietős léptekkel elhaladtak. Nem, mindezeket a sorsképleteket nem akartuk megosztani vele, ezért aztán előbb mellőztük, majd elszakadtunk tőle – mint ahogy egyébként ő is mitőlünk. Talán épp abban a bokáit verdeső fehér köpenyben szökött Marokkóba, amelybe öltözve Szerbia hegyei közt a tábori kórházban lábakat amputált, amelyben a pesti oldalon, a Parlament gótikus boltívei alá húzódott; s amelyben a Margit-szigettel szemben, a szanatóriumban a gyógyvizet itta. Ki tudná megmondani? Látom, csónakja hasítja a vizet, egyedül áll a tatján, kihúzva magát, orrára zsebkendőt tapasztva néz a messzeségbe; néhanapján megbízható pártmunkási minőségében jelentkezik; a Gellért Szálló díszes ovális medencéjében áztatja testét, hájas derekán egy árva fehér törülközőt körültekerve tárgyal valamiről három jövevénnyel, akik sötétkék csíkos öltönyben, gomblyukukban vörös szegfuvel érkeztek; látom őt továbbá Amerikában, a bírósági tárgyaláson – „exhibit one” – példát statuálva bizonyítják, hogy Veres Tibor tagja volt az erőszakszervezetnek, amelynek egyenruhásai magyar zsidókat szögesdróttal kötöztek össze, minden másodikukkal végeztek, szentül vállalt meggyőződéssel küldetésük helyességében lődözték őket a jeges Dunába, u Dunav, in die Donau. Egész 1942 folyamán. Egész 1943 folyamán… Tudom végezetül azt is, hogy sohasem sikerült megírnia a vágyott remekművet, és világos előttem, hogy ezért lépett a helyébe Roberto. Tibor. Apát mondtam volna? Illetve talán ez szaladt ki a számon: tata? Mégis, azt hiszem, csupán Tibor volt nekem.

 Bognár Antal fordítása

Csücsörít, beszél, csókol, hallgat – avagy egy száj magánügyei

 

 

Csücsöríts, jobban, így, így rád tudom kenni a rúzst, aztán nyald meg a pohár szélét, mielőtt iszol, ne fogjon, ne legyen olyan a pohár, tudod. Csücsörítek, rózsaszín száj vagyok anya kezében, rám keni a piros rúzst. Sulibuli meg keringő, meg felolvasás, beszélek a mikrofonba, verset mondok. Véletlenül lenyalom, elkenem, mintha újra gyerek lennék, amikor kinyaltam sebesre a számat, kifújta a szél. Mint amikor félrekentem a rúzst hatévesen, és groteszk, vörös paca lett a számból.

Emlékszem az első csókomra, hétéves voltam, és ki akartuk próbálni, mégis milyen a csók, egy szó, amit sokszor hallottunk, csücsörítettünk hozzá, elloptuk anya rúzsát és kikentük magunkat vele, körbecsókoltuk a füzeteket, a falat, tele volt minden a csóklenyomatunkkal. Na de mégis, milyen az igazi? Zolival elbújtunk a kisszobába, magunkra csuktuk az ajtót, közelhajoltunk és megérintettük egymást, átdugtuk a nyelvünket, amíg össze nem ért. Fúj, mintha egy meztelen csigát nyalogatnék, volt a konklúzió, és annyiban is hagytuk a dolgot. Gyerekszáj, gyerekcsók.

Énekeltünk is, énekeltünk a zubogónál, ahol a Rákos-patak folyt el a vonathíd alatt, beültünk alá, mi hárman, és vártuk a vonatot, sziszegett a sín, mi pedig ordítottunk, miközben elment felettünk, dübörgött, senki nem hallott minket. Énekel a száj, a mienk hamisan, de családias ez a hamisság, repedtfazék hangú az összes, mondta apa, kérlelt, csak hagyjátok már abba. Mi meg csak azért sem, oda kellett jönnie, hogy befogja a szám, elriasztod a halakat, te lány, mondta, én pedig a tenyerét nyalogattam, hagyjon már énekelni. Csak azért is. A halak pedig menjenek a fenébe.

Suttogok még, suttogok gyakran, fülekbe suttogok. Titkok csúsznak ki a számon, de nem szívhatom vissza őket, ahogy a levegőt. Ahhoz túl súlyosak, tömények, keserűek. Rossz ízű vagyok, míg bennem vannak, kimondatlan szavak, mondatok, amiket kiköpnék, és amiket nem akarok tartogatni. (Suttogom, hogy valaki szeret, szeret nagyon, titokban szeret, de én kimondom, kimondom gyerekfejjel, annyira nem lehet fontos, valakinek ki kell mondani. Áruló vagyok. Meg is kapom érte én is az árulást, kölcsön árulás visszajár. Suttogom magamnak, a szerelmet nem szabad elárulni, a szerelem visszafizeti az adósságot, két ember hatalmi harca, és belesuttogni nem ér.)

Ilyen vagyok, ilyen a száj, kimond, kiüvölti, amit nem szabad, elárul. Árulok én is, hazugságokat is árulok. Nyugodt, szép szavak, jól hangzóak a fülnek és a szívnek. Hogy örökre együtt maradunk, és nem fogunk csókolni senki mást. Pedig hát, tudtuk. Te is és én is, alig múltunk el tizenkilenc. Ott éltünk a koliszobában összetolt ágyakon, a szennyesek, pizzás dobozok és összegyűrt ágynemű között, és hazudtunk, hazudtunk két csók között, egymásba súgott hazugságokkal álmodtunk át négy évet, megáporodtunk egymásban.

Szomjazok én is hazugságokra néha, amikről tudom, hogy azok, de ennyibe kerül az érintésem, a csókom. Körbecsókolnak a szavak, én meg hagyom és visszacsókolok. Ilyen egyszerűek, mint kellesz, szeretlek. Amit mondott a szád, és csókoltál akkor vállat, arcot, engem, csókoltad mindenemet, a szád, a szavaid. Később már nem is kellettek a szavaid, csak a szád, a kezed, ahogy megsimogattál, megharaptál, ahogy belém lehelted a levegődet. Az ízed is szerettem, olyan ízed van, te ízed. Először ismeretlen, mint gyerekként a nyelvemnek az r betű, ahogy próbáltam kimondani, pattintani a szájpadlásomon, de ez nem olyan egyszerű, nem lehet könnyen megtanulni, rá kell érezni, mint a csókra, aztán már megy magától. Később már ismerős volt az ízed, ismerős mindenben, az eperben, amit hoztál nekem, a gyümölcsös sörben, amit együtt ittunk.

Öröklök is, szépséghibát, anyajegyet az alsó ajkamra. Megjelölt minket a mama, neki is volt, pont ugyanott, de ő beszél, beszél túl sokat, mesél, meséli a múltat, alakítja, forgatja a meséket a szájában, hozzáütődnek a mesék a műfogsorához, és keserűek, nagyon keserűek azok a mesék. Édesíteni próbálja, ne hagyjanak maguk után kellemetlen utóízt, megrágja őket és alakítja, csavarja az eseményeket, kicsavarja önmagukból, átkölti őket. Átírja a szavaival a múltat, beszél, beszél, mindent elbeszél, elbeszél az igazság mellett. Azt akarja, hallják meg őt, érezzük a rossz szájízt, a keserűséget. Kimondja őket, és reméli, ezzel elmúlnak, kiköpi őket magából, ránk, aztán lesz, ami. Hogy őt megcsalták, és egész életében ott volt ez benne, seb, amit a nyelvével piszkál, begyógyult-e már, de a seb csak egyre nagyobb, egyre mélyebb, és csak még több sebe lesz, szaporodnak benne, afták, nem tud tőlük beszélni. Vérzik, betölti mindenét az íze. Más íze, más ízét érezte akkor a szeretett szájban, és érezte, ahogy átalakul, ahogy más íze lesz neki is, olyan szomorú, megkeseredett. Megcsalták. Ott vannak még a szavak, dugdossa őket a nyelve alá, de azok túl nagyok, mindig kibuknak. Elhagylak, nem szeretlek. A gyerekek kérlelő szavai, de apa ne, de maradj. És maradt, de a seb már ott van, és nincsen bocsánat, csak az állandó vér és sóíz. De hogy ő mindent megtett, megbocsátott, felejtett, tovább csókolt, mosolygott, a történetek pedig, a család történetei, megszépítve, cukorpótlóval édesítve járnak szájról szájra.

Kimondok én, kimondok dolgokat, kimondom anya helyett is, anya mindig hallgat, tele van kimondatlan szavakkal. Gyűlik benne, kavarognak, megsűrűsödött szavak, egymást érik, egymásból folynak, sok titok. Hazugság, fájdalom, megcsalás, bűntudat? Kérdések, amelyekre nincsen válasz? Csak kavargó hallgatás. Anya szorosan össze van zárva, nem mosolyog, megfeszül, tartja magát, magában a szavakat, mint rosszullétkor a mély levegőt, a hányást. Én meg kimondanám, kibeszéltetném, meghánytatnám, de nem lehet, anya csukott labirintus. Magában tartja, érleli őket, méreggé válnak benne, lenyeli őket. Én nem akarok szavakat nyelni. Félrenyelni. Nem akarok mérgezett lenni. Szóval beszélek.

Szakadatlanul

 

Habozik a tenger  – mi mást tehetne? Annyi lény akarja

a halált elkerülni benne, hogy megnyugodni nem tud:

kavarog, hullámzik. Páncélok, csápok, szívek, látni

nem látjuk őket, de a sóvárgásukat érezzük. Cikáz

a halál közöttük, de mind élni akar, villódzni, osztódni,

remegni. Szeretjük a tengert, hisz mi is menekülünk,

bár tart a sodrás, a mi lélegzetnyi időelőnyünk.

Ha a dagályban megmártózol, idegen lények nevetnek

vissza, a mély tenger névtelenjei. Azt a másik sodrást,

ami a mélyből árad hidegen, számítón, nem érezzük.

 

                                                                  

Aranyszabály

Fogadjuk el, hogy

az egyenesek mind azonos módon tekerednek fel.

Csak egyszer egy pillanatra pusztulsz.

 

Most azonban kénytelen vagyok ehhez

a következőket hozzáfűzni:

 

Születéskor fénylő, keskeny parkettút,

ősrégi arculatot hordoz – mind-mind külön

Személyiség.

Ezt minden normális gyerek előbb feltörte,

aztán megművelte:

Mindig, mikor fejlődése válságba került                               (tegyem – ne tegyem),

elhagyta az ismétlés paradicsomát,

sőt úgy repdesett a szobában, akárcsak a szabadban –

Adott színpadi világítással, bármely közegben,

a történelem megszüntethető, de

patologikus formában üti fel újra a fejét.

 

Aznap éjjel a tervező repült a szobámba                               (ez már rég nem jár nekem).

„A világba vetett ember szorongásának

első megfogalmazása, a dialektikus

Isten- és természetkép.” – mondta.

 

Ugyanakkor, egy fecske nem csinál nyarat –

erős ellenállásra kell számítanunk!

 

Itt elbúcsúzom.

 

p.s.: Központilag számítsuk ki, és én emlékszem reményeidre!

 

 

Szigethy Rebeka Sára

 

Giorgio Agamben: A profán dicsérete,

Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza,

Michael Foucault: A bolondság történte,

Alain Robbe-Grillet: Útvesztő,

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől,

François Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság,

Valentyin Katajev: Gyógyír a feledésre,

Péter Ágnes: Roppant szivárvány,

Bill Scolt – Sven Söderberg: Menedzselés mesterfokon

 

 

 

Méndez Ferrín: Lorelai

Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.
 
 

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Igen. Mi az?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

– Nahát…!

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

Az öregasszony idegesen közbekérdezett:

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– És mi lenne ez?

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Nos, hogyan?
– A mosolyával…

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

Kovács Lenke fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info