William Blake
A Rög és a Kavics
„Önzetlenség a szeretet,
gyönyört a másikban talál,
örömben így lel örömet,
s a pokolból mennyet csinál.”
Így énekelt a föld Röge,
s a csorda eltiporta.
Patakban egy Kavics pedig
közben ezt dalolta:
„Hitvány önzés a szeretet,
gyönyöre börtönébe zár,
más kínjában lel örömet,
s a mennyből is poklot csinál.”
(fordította: Havasi Attila)
Mindig, hogyha találkozunk, Lupercus,
Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.
Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.
Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.
– Gondolod, Ferkó?
– Én igen! – válaszolta apám.
Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.
– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.
Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.
– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.
Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.
– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?
Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.
– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.
Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.
Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.
– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?
Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.
– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?
Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.
– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?
Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.
– Magának mi baja van, nagyapó?
De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.
– Add azt a változót, te, Anna.
Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.
Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.
Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.
Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.
Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.
– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.
Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.
Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.
Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.
– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.
Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.
– Isten áldjon benneteket, fiam!
Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.
– Isten áldja.
S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.
– Aztán vigyázzon magára.
Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.
– A Ferikét… Hadd jöjjön sze… el velem egy kicsinykét!
Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.
– Eredj nagyapádhoz!
Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.
– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!
Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.
Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.
A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?
– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.
Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.
– Jó estét!
– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá’ botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.
– Hát apád hol van?
Apám most nem nézett rá.
– Láthatja, hogy nincs bent.
Ignác bá’ elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.
– Aztán igaz-e, hogy elment?
Apám felkapta a fejét.
– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá’-nak a szeme közé.
– Fel a Büdösbe – válaszolt az.
Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.
Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.
Apám Ignác bácsit nézte.
– Maga azt honnan tudja?
– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.
– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.
– Rég ment-e el?
Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.
– Úgy fertályórája megvan.
Ignác bá’ bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.
– Őköt megcsókolta-e?
– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.
Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.
Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.
– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.
Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.
Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.
A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.
Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.
– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.
Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.
Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.
Erőszak
megérni arra, hogy nincsenek
sem istenek, sem végtelen hegyek
felnőni ahhoz, hogy meglásd, nincsenek
az ablakok mögött végtelen kezek
a szem nevet, a száj bevarrva elfeled
mások mindent tudnak,
de szavak nincsenek!
szobasarkok! nekem meséljetek!
most ti sírjatok, zokogva szorított plüssállatok!
székek, szekrények, ágyak, asztalok!
mind hatalmasra duzzadjatok!
nőjenek fölétek hatalmas-örök kezek!
had verje az idő tengerként testetek!
szakadjatok ki a fényből, ti falak!
pontokban lássatok víz alatt!
törjön, mi ép volt, mind, üveg!
zúduljanak rád morgó hegyek!
bújjatok párnák alá vérző szavak,
keressétek hős bajnokotokat!
képzeljetek, porszemek, nagyot!
mindent legyűrő vastagok
gyengévé, porrá váljatok!
gyűljetek körém, zsiráfok, tigrisek!
a vergődő űrt csak ti értitek!
meneküljetek tíz évek előre, vadon
bujkálva, rombolva, hazudva, vakon,
ordítsátok világba a kényszer kínjait…
hallgass sötét, a fény csak elvakít!
figyeld kis gyík, az oroszlán hörög
kiborult az asztalon a tejesköcsög
a méztengerbe alvó légy ragadt,
fogd meg, és szorítsd erősen hajad!
– és ordítsd, ordítsd, hogy nincsenek
sem istenek, sem semmilyen hegyek…
Kiültem a Fiume teraszára Békéscsabán. Azt javasolták a színházban, menjek oda. Ízletes, bőséges, olcsó az orjalevesük. Az ilyesmi bizalmi kérdés. Az ember nem adhatja oda akárkinek a gyomrát, csináljon vele amit akar. Az orja egyébként is ritkaság. Mindössze két helyet tudok, ahol még létezik. Igaz az is, hogy egyszerűen nem lehet középszerű lélekkel enni. Úgy van vele az ember, mint az írással vagy a borral, bele kell merülni. Zsíros, mocskos, önfeledt lesz, aki jól eszi. A csontot muszáj kézbe venni, közel menni hozzá, szembe nézni vele, és ki-ki alapon nekikezdeni. Mértékletességgel az orját lehetetlen élvezni is. Kell hozzá némi humor, öngúny, az élet igazságaiban való jártasság és főképpen tehetséges oralitás. Azontúl olyan vendéglős is kell hozzá, aki nem csak a lakbérre főz, hanem merő életszeretetből. Nem is nagyon készítik sehol, mondom, sok hasonló életigenlő ételünkkel együtt ki van zárva a pluralizmusból, a sokszínűségből és a fenntartható fejlődésből is. Jól jön tehát a tanács, hol megmunkáltabb az étel, hol van még némi kölcsönösség szakács és vendég között, hol akad valami korántsem demokratikus, ám mégis a méltányos jó érzésre és emberi viszonyokra elgondolt gasztronómia?
A Fiumében lakott Munkácsy is. A márványtábla ezt adja hírül. Szerencsés fickó volt ez a Munkácsy, hogy nem manapság kell a tábláját fölpatkolni a falra, ma egy jelentős városunk jelentős irodalmi orgánumának névadó költője nem kaphat olyat. Nincs rá keret. De az ember ne bosszantsa fel magát minden csip-csup (szir-szar) ügyön, mindjárt ehet, a fák lombsátra jó kis árnyat ad, jön az orja, szinte már érezni is az illatát. Az étlap jó. Ragadós címsorok jönnek a szemek elé, egyik cupákosabb, mint a másik, velők, csülkök, főtt, rántott sertéslábak, egészen új megvilágításba kerül minden, ami az asztalon kívül esik. Választani nem volna könnyű, ha az ember nem tudná pontosan, hogy mennyit ehet el abból, amennyit elihat. A pincérek fürgék, az idősebbje tüsténkedős, a fiatalabbja ruganyosabb. Cigarettára gyújtva is minden olyan, mintha még emberszámba vennénk a másikat. Botor világ! Az ember átszellőzik ilyenkor, érdeklődő lesz, kíváncsi, gyanútlan, fegyvertelen. Újságot nyit, hátradől. Tájékozódna. De dőreség az is. Tájékozódni tájékozódjon az, aki megy valahová, de mi már úgysem megyünk. Jön az újságból a tájékoztatás. Hogy egyszer betelik a pohár. Ennek is meg annak is. (Én meg mindig kiiszom… Le vagyok maradva. Mentálisan és politikailag is.) Meg hogy előbb utóbb elcsattan egy pofon. Az már igaz. Mert ahhoz, hogy bármiben elismerjenek, valahogy sokkal “többnek”, potensebbnek kell látszanod, mint ami vagy. Az orjalevesnek minimum kéne valami fantázianév. Meg el kéne felejteni belőle a leszopogatható, zsíros csontokat. A tormával sem kell vesződni többé, a húst bele lehet adjusztálni a lébe, úgyis egy helyre megy. Gasztro-pornó. Az ember örüljön annak, hogy legalább meleg. Igenis, minek vesződni némi tehetséggel, ha megy középszerből is?! Nem is kardinális kérdés. A pornó és a középszer is bír valami kultúrával. A zacskós levesnek is megvannak a maga érdemei. A publikum szereti. A színházakban is zacskós levest kéne játszani. Olcsó, laktató, pár órára megtölti a hasat. Több marad a nem tudom mire. Lapozom a lapot, jön az idősebb pincér, kérdi, bánom-e, ha ő közben megterítene? Fene bánja! Ördögbe a közélettel, úgyse lesz belőle egyik se már, se köz, se élet, jöjjön a tányér, a villa, kés, kanál, szépen elrendezve, szalvéta mellé, paprika, bors, savak. Ha én színházat csinálnék, gondolja az ember, mert az ember az olyan, hogy egy Fiume teraszán várva az orját mindenhez ért, akkor az évadomban biztosan lenne velős pacal. Zsírosan, szaftosan, paprikásan. De hát már minden diéta, nem csak a híres pozsonyi. Jön a leves. Ruganyosan hozza a fiatalabb. Hatalmas lavórban áll előttem az asztalon, mellé a hús, égnek meredő remegős csontocskákkal, szép sorban, mint egy széttett lábú tánckar, egészen tetszetős. Ez beletrafált! Ez is csak színház! Merítek mélyen, a répák közé, hozzácsapom a tésztát, olyan, mint honi konyhán az olasz spagetti valamint a közhangulat, megszívta már magát a lével, omlós és éppen csak tartja magát, ám ez jelen esetben dicséret, levesben a tészta kissé már ájultan jó, ha tudniillik kicsit már összeesett. A lé derűs, gyöngyözik, mint a Balaton könnyű esőben, a répák édesek, otthoni ízek, kétszer is eszem belőle, az ízén túl már csak az önálló merítés élménye miatt is, mindig egy kicsit, mert ebből is látszik, hogy komolyan vagyok véve – nyomatékosan használt rút, de fontos germanizmusok: vagyok, aki képes eldönteni, mennyit és hogyan, mikor, milyen adagokban eszik -, és főleg megadva a kedélyét, módját az evésnek, bízik eltökéltségemben a leves elfogyasztása terén. A hús friss, kellően zsíros, porcogók, inak, remegők, olvadozzanak csak! Előbb késsel, villával, merthogy szertartásosnak látszani mindig elég jóindulatra ad okot, s a tormás falatokhoz alkalmasak is ezek az eszközök, később már kézbe véve, ahogy muszáj, amíg a tánckarból csak egy halom megbecstelenített csont marad. Némi kézmosás és szárítkozás után újra az árnyak között, maradék darazsakkal hadakozva, kik gyűlnek a húsra, leülhet az ember, kezében újra egy újság, mert csak nem tanul, hogy nem az a dolga. Nem az a dolga. Nem az a dolga. Ez kattog az agyamban, ahogy most Zalánra, Kovács Frigyesre, Kobzosra gondolok, kik ugyan nem ma kezdték, de elkezdik ma is újra meg újra, hogy megtudják, elmondják, hogy mi volna az ember dolga végül. Mi a dolga annak, aki főz? Mi a dolga annak, aki a földet műveli? Mi a dolga színészeinknek, íróinknak? Van-e dolgunk, azontúl, hogy még felismerjük az évszakokat? Olyan zavaros lett mostanában minden. Ül az ember a Munkácsy emléktáblája alatt, kergeti maga körül a darazsakat, és nézi hogyan bontják fel a sétálóutat. Aztán kér egy túrós palacsintát. Nem mintha éhes maradt volna. Úri hetykeségből! S a drága pincér megkérdezi, hogy tejfellel hozhatja-e? Könnyek szökése! Talán húsz éve, lófaszt (már bocsánat, de a férfias döbbenet elragadtatása kivédhetetlenül jelentkezik…), harminc, a Siposban ettem utoljára ilyet! Azóta mindenen van valami vanília. A marhapörköltön is. Emléktáblákon és közintézményeken, jelképeken és idézett verssorokon. Bezárt színházakon és az az ellen tüntetőkön. Pofonokon és feljelentéseken. Munkácsyn is ott a világhír vaníliája, élete további részleteit a zacskós levesbe nem főzik bele. Hiába, no! Magyarnak lenni a legjobb a világon, csak itthon kurva nehéz! Például, hogy más szóba se kerüljön, kereskedők írnak könyveket, és írók terjesztik azokat. Ej-ej, mindig képesek vagyunk elrontani a szépet, tessék, egészen megkeseredett a számban az íz, mintha ecetet itattak volna velem. Hagyjuk is! Szedelőzködik az ember, egy ilyen jó délutánozás után is mennie kell, nem maradhat mindörökre vendég, akit az egy levese mellett is tartanak valamire. Az ember szusszan még egyet a hírek felett a palacsinták után, megtörli száját, amivel mocskosakat beszélt magában, kifizet ötszáz forintot az orjáért meg az időutazásért, elköszön, s pár őszinte jó szó, dicséret után, mit elmondott pincérjeinek, meg egy percre valami szépbe emésztve magát, elindul a színház felé, hol pár tehetséges színész az ő darabját olvassa majd, s ha emléktáblában nem is, de abban bízik, hogy munkájának íze, zsírja is van, nem csak pártfogói és hirdetményei. A jó orjához is elég volna ennyi, mégsem megy semmire szegény ebben a modern gasztronómiában, ami drága, de legalább rövidke élményt jelent, mert időhiányában kiveszett lassan minden, amiből az élet áll, s ha bár maga is csak egy ilyen kis levesmerítésnyi vacak izé, mégis milyen laktató belemerengeni egy adag tormás orja felett.
