Szóval megyek az utcán. Tök sötét van, sehol egy lélek. Aztán hallom, hogy valaki dúdolgat, körbenézek, senki. Megyek tovább, még mindig dúdolnak. Hallottam egész hazáig. Vagy a hold dúdolt, vagy részegebb voltam, mint hittem. De hülye vagy, válaszoltam, a hold nem dúdol. Mirkó volt az.
Az úgy volt, hogy volt ez a haverom, Mirkó, aki fogta magát, és felült a holdra. Vagyis felfeküdt, felment aludni, nyugiba, mert elege volt. Néha lejön, vesz egy kis tablettás bort, visszamegy és megissza. Már többen próbáltak beszélni a fejével, jöjjön le, ne legyen ott fent egyedül, a magány nem jó társ, satöbbi, de ő nem hallgat senkire. Lógatja a lábát.
A múltkor olyan részeg volt, hogy a fele bort leöntötte, megrészegültek az emberek, négykézláb másztak hazáig, táncoltak és énekeltek, idegenek ölelték egymást és köpködtek egymás szájába szavakat az örök barátságról, Mirkó meg röhögött. A múltkor hallottam, hogy az egyik kislány megkérdezte, azok a foltok, ott fent a holdon, mégis mik. Az anya meg, hogy azok a hold anyajegyei. Én meg, persze csak magamban, azok ott hányásfoltok, a holdfelszínről nem jön le könnyen a vörösbor.
Egyik este Mirko fütyörészett. A fütyörészés pedig felkeltette a kutyákat, és ugatták, egyre csak ugatták, mintha megvesztek volna. Pár utcával arrébb, egy sötét ablakból kihajoltak valakik, és találgatták, mitől ugatnak ennyire. Részeg ember, kóbor kutyák, tüzelő szuka?
Mirkó azóta is fent van, továbbra is hecceli a kutyákat, azok meg ugatják a holdat.
