Aki mást megdob kővel, az maga esik bele

2012. szeptember 17. hétfő J. Sibelius 3 hozzászólás

– Aki mást megdob kővel, az maga esik bele! Azért magyarázom el, hogy megértse!

Katja egy szót sem értett.

De mi mást tehetett, figyelt. Dohákné majd összetekeredett igyekezetében a fotelben.

Kezdődött a petevezetékkel. A bal elzáródott, aztán a jobbal voltak komplikációk. Végül a sebek a méhszájon, aztán a túlságosan laza szalagok! Őrskút nem egy világváros, Doháknét nem is biztatták különösebben az orvosok. De ő nem adta fel, végigcsinálta az első hónapot, a másodikat, a harmadikat…, végigcsinálta a rettentő megpróbáltatásokat, hogy ő is, mint a szerencsések, a karjába szoríthassa a kislányát.

De a kislány, aki megérkezett az elzáródott petevezetékek útvesztőiből, erre a ragyogó bizalomra, erre a különös kötelékre nem volt méltó. Hogy mennyi gond volt! Mennyi csalódás, mennyi félreértés! Dohákné vacsora után megkérdezte, jóllaktál-e, Évike, ennyi elég volt-e, a gyerek bólogatott, de éjjel a hűtőhöz lopakodott. Merthogy ő nem bír krumplit vagy húst enni, semmi sósat vagy keserűt, ő csak az édeset bírja megemészteni. De a sok lopakodás még hagyján, sunyi is volt, örökké csak áskálódott. Hogy mért nem volt becsületes, egyenes gyerek, azt Dohákné nem értette. Pedig zongora, német, kosárlabda – mindent megkapott, amit lehetett. Ő csak egy kis őszinteséget várt volna cserébe, nem azokat a sunyi oldalpillantásokat, nem azokat a mellébeszéléseket, az örökös hisztiket, hogy mért nem szeretsz jobban, anyukám! De Dohákné szerencsére rájött, mért viselkedik így.

Katja fészkelődni kezdett.

– Önző volt, egyszerűen önző! Csak kapni szeretett, nem adni. És nemtörődöm volt, amit csak lehetett, elhagyott: zoknikat, tollat, esernyőt, tolltartót. Az iskolát félvállról vette, a feladatait nem fejezte be. Ha egyáltalán hajlandó volt észben tartani őket! Egy gyönyörű gyermek, de a haja kócos, ragad a tenyere, olyan nemtudommilyen, olyan olyan – a hangja megint megbicsakllott –, egy olyan gyerek, aki csak szégyent hoz mindenki fejére.

Katján végigfutott, hogy Dohák Éva talán már biztos nincs életben. Ha a lány itt ülne a kisszobában, vagy csak leugrott volna a zöldségeshez, akkor mért avatná be őt az anyja az ő különleges kapcsolatuk részleteibe?

Az élőktől félünk. De a holtak az élők tulajdonai lesznek.

Egyetlen hang nélkül, könyörtelenül.

– Nehezen kezelhető lány volt, értse meg! Ha egy gyerek eltűnik, az anyát hibáztatják. Kővel dobálják, kígyót-békát szórnak rá, sárral mocskolják. Hogy az anya nem törődött vele. Hogy nem volt a kapcsolatuk különleges! Hát el tudja ezt képzelni? Én, aki a két kezemmel. A tulajdon két kezemmel! Én, aki a kilenc hónapig…

Most már szinte sikoltozott. Katja közelebb csúszott hozzá a méregdrága ülőgarnitúrán.

Bézs, gyöngyszürke, óarany. Csillog itt minden szépen, finoman. És ez itt a Szépvölgyi út – ha csak kinyújtod a kezed vagy csak lélegzetet veszel, százezreket kell fizetned.

Honnan van ennyi pénz az eltűnt lányok közelében?

– És mit mesélt Évike? Hova került tizenkét évesen?

– Hát nem érti? Nem érti mégsem? Hátmégmindignemértihogymit..? Semmilyen gyerekrablás nem történt. De egy kisvárosban a szülőkre kígyót-békát szórnak, sárral mocskolják, kővel dobálják. Pedig kinek kell egy olyan gyerek, aki mindent elveszít? Akinek csak a szája jár, aki csak a tükörben illegeti magát, akit nem érdekel semmi. Akinek csak a…, akinek csak a… hiszen tudja, csak az jár a fejében…

Katja tudta. A nemszeretem gyerekek kamaszkorukban nemi verejtékben fürdő fenevadak lesznek – legalábbis a szüleik szemében.

– Ezek szerint a lányok összebeszéltek és elszöktek? Mire alapozza ezt?

– Hogy mire? Hát a tulajdon gyerekemre! Huszonhét évesen megjelent itt kifestve, elegánsan, körömcipősen, hogy szia, anyukám, eddig nagyon hiányoztál, én meg most szeretnék egyetemre menni. De talán ilyenek a szexrabszolgák? Vutton-táska, igazgyöngyök, ötvenkét darabos manikűrkészlet. Azt azért elvárta, hogy a reptérről a taxit kifizessem.

Most már fel-alá csúszkált Dohákné hangja, alig lehetett érteni.

– Csak nyafogott, könyörgött, zsarolt, ahogy régebben. Látod, itt vagyok, anyucika, hol a net, hol a zsebpénz, hol a laptopom, hol az egyetem? Mégmindignemérteszmeg? És ahogy Őrskúton szokta, csak csapkodta az ajtókat, utána zokogott. Hát mit kezdtem volna én egy ilyennel? Mi a kisebbik lányommal túléltük a botrányt, tíz körömmel kapartunk ki magunknak egy másik életet! Erre a nagyobbik hazajön a csavargásból, az ágyon heverve várja a vacsorát, és követeli, hogy kifizessük a taxiját, aztán követelné, hogy kifizessük a tandíját is. Hát csoda-e…? Csoda-e, hogy…? Még mindig nem érti?

– Ajtót mutatott neki?

– Ó, ne így értse! Ne úgy értse, hogy szívtelen vagyok! Eltelt két hét, és csak feküdt az ágyon, zsarolt, követelőzött, zokogott. Ajánlgatta, hogy felolvassa a verseit, hogy majd tiszta vizet öntünk, hogy majd mindent megbeszélünk. Lakkozgatta a körmeit. Kérdezgette, nem megyünk-e egyszer fagyizni, kirándulni, kibeszélni, tiszta vizet önteni. Úgy viselkedett, mintha valami borzasztó dolog történt volna vele. Érti, ugye?

– De merre volt? Mit mesélt magáról?

– Hogy ült egy kertben, egész nap verseket írt és egy öregúr virágait öntözte.

– Hol, milyen kertben?

Dohákné rámeredt: – Csak beszélt össze-vissza mindent. Nem volt teteje.

De ők a kisebbik lányával már kikapartak a tulajdon kezükkel egy másik életet. Ők nem üldögéltek egy virágoskertben.

– Csak össze-vissza beszélt, higgye el! Hogy itt járt, ott járt, hogy beutazta a fél világot. És közben azért milyen ügyes lány volt! Három hét múlva már összeköltözött egy szír orvostanhallgatóval a Lórántffy utcában. Éjszakánként pedig engem hívogatott. Hogy mért nem értesz meg engem, anyukám? Higgye el, borzasztó volt!

– De utána mi történt?

– Különleges kapcsolat volt a miénk – Dohákné elsírta magát. – Megmondták az orvosok, hogy csak különleges szerencsével… de nekem nem volt szerencsém. Se én, se ő nem volt szerencsés. Talán összeveszett Faiddal, a szeretőjével. Aki mást megdob kővel, az maga esik bele. Senki sem tudja, hogy mit miért. Hogy mért vett be annyi altatót.

Dohákné egy fényképet tolt Katja elé.

Elképedt emberek egy koporsót állnak körül, olyan arckifejezéssel, mintha ebben a percben vették volna föl a telefont, és kaptak volna hírt az öngyilkosságról. Egy bajszos, alacsony fiatalember – Faid nyilván – elkerekedett szemekkel, Dohákné a szokott mogorva, megbotránkozott arckifejezésével és két sötétszőke, molett idősebb nő – láthatóan vidéki nagynénik, kisvárosi példányok – a kezükben összehajtott, talán még csöpörésző automata esernyő.

– A nővéreim Sümegről – sziszegte Dohákné. – Mert szeretnek az emberek áskálódni, követ hajigálni. Hogy miért a Faid fizette a temetést? Hogy miért…? Hogy egyáltalán…? Hogy miért ilyen későn szóltam? Hogy mi ez az egész? Csak azért jöttek, hogy piszkálódjanak a temetés után.

Ebben Katja nem volt annyira biztos. A gyermek Dohák Évával talán nemcsak az őrskúti védőnők éreztek együtt, hanem ezek a nagynénik is. A borítékból kicsúsztatott óvatosan egy másik fényképet is: a tizenegy-tizenkét éves Dohák Éva mosolygott egy halhatatlan nyáron, egy balatoni stégen.

Reménykedő, ritka pillanat lehetett.

És sokkal élesebb kép volt, mint amit az Őrskúti Tükör 1992-ben leközölt.

– Nem kérhetném kölcsön ezt a fotót, asszonyom?

Dohákné felszegte a fejét.

Évike szép volt, meg aztán egy sok megpróbáltatást átélt, különleges kapcsolat az övék. Ami azt illeti, kevés fényképe van, és ő bizony nem szívesen szórja szét, ami megmaradt. Talán vannak fényképek a Lórántffy utcában, ki tudja. Faid többször telefonált, hogy vigye el a lánya ruháit, az iratait, a fotóit, de még nem érzett magában elég lelkierőt… És ki tudja, hogy mikor fog érezni?

Katja bólogatott. Hogy végre elutasíthatott egy kérést, Dohákné sokkal magabiztosabbnak tűnt.

– Tragikus sors jutott a lányomnak – mondta, miközben az ajtó felé terelte a vendégét.

– Tragikus sors – visszhangozta Katja.

Bezárult az ajtó. De valami ottmaradt Dohákné keserű izzadtságszagából.

No de a Lórántffy utcában magányosan gyászoló Faid! Az a piros bőrönd, azok a naplók, levelek…

A két sümegi néni – a két vidéki példány – Katjának remek ötletet adott. Egy fiatalember, egy igazi fiatalember rá se hederít idősebb asszonyok vonásaira. Ha pedig ez így van, akkor ő is összecsomagolhatná a szegény, gyászoló édesanya helyett a ruhákat… De hogy Faid feltehetően nem emlékszik a sümegi nagynénik nevére és arcára, az nem jelenti, hogy ne őrzött volna meg róluk valamilyen emléket.

Kiskosztüm, csöpögő esernyő, lakkozott frizura, kocka alakú szemüveg, aggódó, kotkodácsoló hang…

Három óra múlva Katja egy turkálóban vett, ágmintás ruhában és egy utcai közelharcra alkalmas retiküllel ott ácsorgott a Lórántffy utcában.

Fontoskodó arcot vágott, mert komoly küldetést teljesített.

A szemközti kisközért előtt talált egy irattárcát sok dollárral és egy szír útlevéllel. Van benne egy boríték is, magyarázta egy másik idős hölgynek: ezek szerint ez a bizonyos Faid az utcában lakik, de a házszámot sajnos nem tudja kiolvasni… Márpedig a mai világban az ember se postásban, se rendőrben nem bízik…

Hát nem tudja valaki…?

A drapp kosztümös hölgy bizony tudta. Itt laknak az arabok a 19-ben.

De nem olyan arabok, nyugtatgatta Katját. Egyetemisták, nem seftelősek.

Katja a retikült lóbálva, a turkálós ruhájában odaügetett a házhoz. Mielőtt becsöngetett volna, aggodalmas képet vágott.

– Szegény Évike ruháiért jöttem – motyogta.

Az ajtót nyitó fiatalember, mintha csak a közös vízóra miatt zaklatnák, zavart képet vágott.

– Sümeg! Sümeg! – sóhajtozta Katja mély meggyőződéssel.

De Faidnak mondhatott volna Trianont, Doberdót vagy akár Esztergomot is. Aztán mégiscsak fény villant a fiatalember szemében, és mielőtt hellyel kínálta volna, átölelte a vállát, mintha Katja egy rég nem látott, kedves rokon lenne.

–Szegény Évi!

A nappalin végigtáncolt egy vékony, félmeztelen szőke, nyilván az új Évike.

Régebbiek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

Bejegyzések

Örmények

2012. szeptember 17. hétfő Vincze Ferenc

Kosztolányi Dezső Az örmény paradicsom című műve Vincze Ferenc jegyzetével

Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagúnák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek, mint zöld plajbászok, sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a kavicsokon, s a hosszú szakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes ótestamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orrhajlatban, egy halántékban, egy áll-esztergályozásban. Évekig forogtam japánok közt, s évekig csak egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam. Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyű emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma arcú szerzeteseket, akik – festői foltok – hosszú, festői reverendában állanak a ciprusok mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt, a szikár, deszkaegyenes termetet, és el nem unva megcsinálná egymás után sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos út mentén ülnek, állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lídói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert, és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, továbbmennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely éppoly kényelmes, mint a karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Úgy tetszik, hogy labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.

A filagória márványasztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszú. Mellette porcelántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és politúros héjú fürt, olyan nagy, mint a kánaáni, és a megrepedésig érett. Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltűnő fajta haláltusáját, utolsó paplantépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek, és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákombákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a Bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók, és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a múltjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a múzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiricsáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat, és elröpítik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, új és régi költők, nyelvészek, természetbúvárok, csillagászok, matematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten, és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklyekövek, emlékeztető táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a munkától, mint a köpű. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek előre. Lábujjhegyre állok, úgy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve telik a természet tréfáiban, jöjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában, és tanulta az örmény ábécét. Szívfacsaró hangulatok vannak itt az értő számára. A sír, hol nemzet süllyed el, még nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet újítanak körülötte. Szegény-szegény örmények dísz-sírhelyet kaptak.

Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban, és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserű, a szőlőjük savanyú. Padre, ön svájci egyetemen tanult, és választékos francia nyelven írta meg a doktori disszertációját. Itt, a szabad levegőn, bevallhatom önnek, hogy soha búsabb helyen nem jártam, és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között, és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes atyát beszélni egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos, s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely úgy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét, s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát, és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugó-gyáros. Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát? Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betűre fogják, és örmény literatúrát vernek fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad óceánra. Igaza van, padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan, és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amíg ilyenekről vitáztunk, az ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a hervadt vizeket. Felhajtom a gumiköpenyem gallérját, a szememet összehunyorítom, és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa. Ebben a gesztusban pihenek el én is.

Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy kék szemű varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó. Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorúbban írom be a nevemet én, a magyar.

Isola San Lazzaro

Talán mégsem volt igaza Kosztolányinak ezúttal. Mégsem a halál szigete Isola di San Lazzaro. Mégsem kellene számon kérni az örmény literatúrát a padrén, a betűt és a szobrokat, a foszló tekercseket, egyszóval mindazt, ami az örmény kultúrára emlékeztet – de: ami mindezt tovább is élteti. Egy sziget, ahol felgyűjtik, rendszerezik, átadják azt a tudást, mely évszázadok óta hagyományozódott és alakult, s mely 100 évvel Kosztolányi szövegének születése után még mindig élő, kulturálisan meghatározó Európának e kies szegletében, ahol tengetjük a ránk mért hétköznapokat. Ha tévedett is ebben-abban A bolgár kalauz szerzője a jövőt illetően – hiszen legyen bármennyire is jelentős író, próféta azért nem volt –, érdemes felfigyelni arra a szempontra, arra a befogadó és elismerő hangnemre, mellyel az örmény művelődés felé fordult. Ez az odafordulás nemcsak a szigeten történő, rendkívüli megőrző tevékenységnek szól, a szöveg utolsó mondatának gesztusa egyúttal az ismerős, a miénkkel szoros kapcsolatban álló kultúrának járó figyelmet is közvetíti. Az utolsó mondat olvasata azonban korántsem olyan egyértelmű: a rezignáltság szólhat egyrészről – az általam tévesnek ítélt – elsüllyedő művelődés víziójának, másrészről jelezheti a magyar kultúra részéről érződő érdektelenség bírálatát is. Hiszen egymás értékei iránti érdeklődés nem lehet egyoldalú, nem tehetünk úgy, mintha nem tartoznánk felelősséggel közös kulturális és történelmi múltunknak, melyet nem árnyékolhat be bármely ideológiai vagy aktuálpolitikai megfontolás. S ha mindezek már nem számítanak, mivel a kulturális elgondolások gyakorta felülírhatók a hasznosság elve alapján, akkor maradnia kellene a kölcsönös, egymás iránti tiszteletnek – a legalapvetőbb emberi értékek megbecsülésének.

Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát – tette fel a kérdést a szerző a hagyomány továbbadásának reménytelenségére utalva, melyet azonban szerencsésen írt felül a rá következő évszázad. Mindemellett a kérdés ismét feltehető, viszont felesleges a transzcendenst firtatni a válaszért, hiszen a rossz tréfákat leginkább mi, emberek szoktuk elkövetni.

Vincze Ferenc

Bejegyzések

Hopik könyve

2012. szeptember 17. hétfő Oravecz Imre

A FÖLDRŐL, TŰZRŐL, VÍZRŐL, LEVEGŐRŐL

Föld az, ami föld alakját ölti,
és a föld rendjéhez igazodik a mindenségben, tűz az, ami a tűz alakját ölti,
és a tűz rendjéhez igazodik a mindenségben, víz az, ami a víz alakját ölti,
és a víz rendjéhez igazodik a mindenségben, levegő az, ami a levegő alakját ölti,
és a levegő rendjéhez igazodik a mindenségben.

AZ ELSŐ VILÁG TEREMTÉSE

És elhatározásra jut Taiova,
és parancsot ad helytartójának, Szotuknangnak,

és földet vesz ki Szotuknang a mindenségből,
és a földből megteremti az első világot,
és törvényeket ültet az első világba,
és nevet ad az első világnak, és a mindenségbe helyezi,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból,
és a földből megteremti a növényeket,
és szívósságot ültet a növényekbe,
és nevet ad a növényeknek,
és az első világba helyezi őket,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból,
és a földből megteremti az állatokat,
és alázatot ültet az állatokba,
és nevet ad az állatoknak,
és az első világba helyezi őket,

és földet vesz ki Szotuknang az első világból
és a földből megteremti az embereket,
és bölcsességet ültet az emberekbe,
és nevet ad az embereknek,
és az első világba helyezi őket

és szemügyre veszi Szotuknang az első világot,
szemügyre veszi
    az első világ törvényeit,
    az első világ növényeit,
    az első világ állatait,
    az első világ embereit,

és a törvények közül kiválasztja a megértést,
és megteszi az első világ törvényének,
és a növények közül kiválasztja a négylevelet,
és megteszi az első világ növényének,
és az állatók közül kiválasztja a kígyót,
és megteszi az első világ állatának,
és az emberek közül kiválasztja a halászt,
és megteszi az első világ emberének.

A TEREMTÉSRŐL

A Teremtés ajtó;
amely a semmiből a valamibe nyílik,
és sarokpántján öröktől fogva jár.

SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI II

Mint hónapok óta minden este,
Sziliomomo kint áll az ablak előtt,
és Palaomaukit nézi,

Palaomauki bent ül a házban,
és őrlőkővel kukoricát őröl,

éppen kedvenc virágukról
a sündisznókaktusz kehelyalakú
virágáról beszélgetnek,

Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros,
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,

ezen elvitatkoznak egy darabig,

Sziliomomo már éppen
vissza akarja vonni a véleményét,
amikor Palaomauki váratlanul
abbahagyja a kukoricaőrlést,
kezét ölébe teszi,
és igazat ad Sziliomomónak,

Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében,
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi,
hogy figyelmét teljesen neki szenteli,
és hajlandó hozzá menni feleségül,

a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.

A NYÁRI TÖLGYERDÖ HAJNALI LEHELETE
“(Kojavesima, Sziliomomo testvérbátyja beszéli aki járt messze északon)“

Mihelyt megpillantod a nyári tölgyerdőt, és mondjuk, egy elvirágzott csipkebokrokkal teli füves tisztást keresztezve vagy egy kiszáradt patak medrében felfelé kapaszkodva közeledsz feléje, először szárazságot érzel a levegőben, ha nem látnád, hogy mindent belepett a harmat, azt hihetnéd, dél van, aztán minden átmenet nélkül melegbe ütközöl, fel vagy öltözve, mégis, mint az öledben alvó macska testének hője, áthatol a ruhádon, majd pár lépés megtétele után hirtelen illatok tódulnak az orrodba, száraz avar, harangvirág, vadlucerna, fürtös zanót, rókagomba, meténg, szamóca, és még ki tudja, minek az illata, egyetlen hasonlíthatatlan illatot alkotva, és egyszeriben rájössz, hogy ez a szárazság, ez a meleg, ez az illat együtt a nyári tölgyerdő lehelete, és a felfedezés feletti örömödben a csábításnak engedve, a kötelező óvatosságról megfeledkezve, feszes bőrrel és remegő orrcimpákkal egyre beljebb hatolsz ebbe a leheletbe, egészen addig, amíg a nyári tölgyerdőhöz nem érsz, és az űzött vad nyomát szem elől vesztve magad is leheletté nem válsz.

EOTOTO ÉS AHOLI AZOKRÓL, AKIK ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT, ÉS AZOKRÓL, AKIK NEM ÉRTIK A TEREMTŐ TERVÉT

Akik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komolyságát,
és egymás iránt nemes érzelmeket táplálnak,
és elvetik a nemtelen érzelmeket,
azok értik a Teremtő tervét,
akik szívükben nem érzik az élet jóságát és céljának komolyságát,
és egymás iránt nem táplálnak nemes érzelmeket,
és nem vetik el a nemtelen érzelmeket,
azok nem értik a Teremtő tervét.

EOTOTO ÉS AHOLI A SZERETETRŐL I.

A szeretet a Teremtő szándékának megértése,

a szeretet színhelye a Földtest,
a szeretet kezdete a világosság,
a szeretet módja az odaadás,
a szeretet eszköze az alázat,
a szeretet útja a követés,
a szeretet iránya a közeledés,
a szeretet jelentése a bizonyosság,
a szeretet célja a tökéletesedés,

a szeretet minden ember kötelessége.

SZILIOMOMO ÉS PALAOMAUKI KÉRÉSE TAIOVÁHOZ

Ó,
urunk,
add,
hogy legyen még gyerekünk, add,
hogy legyen még legalább öt gyerekünk, még öt gyerek elég lenne,
mondjuk,
még négy fiú
meg még egy lány,

persze,
lehet több is,
de ha egy mód van rá,
kevesebb ne legyen,
arra kérünk,
nem mintha nem szeretnénk azt a kettőt,
Polipkoimát meg Hopaqát,
aki van,
szeretjük mi őket,
nagyon is szeretjük,
csak hát olyan nagy bennünk a szeretet,
hogy úgy érezzük,
túl sok két gyerekre,
még legalább ötre futná belőle,
olyan nagy,
kérünk,
teljesítsd a kérésünket,
hidd el,
mindnyájan jól járunk,
nekünk nagyobb lesz az örömünk,
neked meg nagyobb lesz a dicsőséged.

AMIT SZILIOMOMO MONDOTT PAVATINAK, MIKOR ELHIBÁZTA AZ ŐZET

Ma elhibáztam az őzet,
de nem szidott össze érte
otthon a feleségem, Palaomauki,
és nem mondta,
hogy ez annak a jele,
hogy öregszem,

szerintem ez annak a jele,
hogy ő is öregszik,
és egyre jobban megérti,
hogy öregszem.

SZILIOMOMO ÖREGKORÁBAN

Itt ülök kint, a ház előtt,
a nagy, viharverte,
töredezett szélű, lapos homokkövön,
amelyet még néhai apai nagyapám,
Maszaviszteva görgetett fel ide
a völgyből ülőkének,
és amely része a földnek,

itt ülök,
és néhai apai nagyapámra,
Maszavisztevára gondolok,
aki után csak ez a nagy, viharverte,
töredezett szélű, lapos homokkő maradt,
amikor maga is része lett a földnek.

Búcsú az ifjúságtól

Jó volt az izmok rugalmassága,
a feszülés
és ernyedés,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a csontok szilárdsága,
a tartás
és keménység,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a láb fáradhatatlansága,
a könnyűség
és fürgeség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a kéz biztossága,
a nyugalom
és rezzenetlenség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szem élessége,
a megpillantás
és felismerés,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az elme fogékonysága,
a kíváncsiság
és merészség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a gondolatok szárnyalása,
a magasság
és mélység,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt a szív tisztasága,
a gyanútlanság
és őszinteség,
búcsúzom tőled, ifjúság,

jó volt az érzések izzása,
az öröm
és elragadtatás,
búcsúzom tőled, ifjúság,

Haldokló dala I.

Éltem,
nem bánom hát,
hogy meghalok.

Haldokló dala II

Hosszú utat kell megtennem a haláltól a születésig.
De nem félek, mert megint lesz erőm.

SZILIOMOMO ÉNEKEIBŐL

Tavaszi ének

A sárga Nap-házban meleg-gyermek ül és játszik,
a fehér felhő-házban eső-gyermek ül és játszik,
a kék levegő-házban szél-gyermek ül és játszik,
a fekete Föld-házban csíra-gyermek ül és játszik,
a piros szív-házban öröm-gyermek ül és játszik.

Böjti ének

Uram, könyörülj rajtam,
vedd el éhemet,
vedd el szomjamat,
hogy minden gondolatomat
neked szentelhessem.

Ének legénykorából

Csosovi hegyén felhő ül,
az oldalban süt a Nap,
de a csúcs felett borult az ég,

ma nem láttam Palaomaukit,
az arcom mosolyog,
de a lelkem bánatos,

Csosovi hegyén felhő ül.

Bejegyzések

Szinesztézia

2012. szeptember 17. hétfő Szerencsés Kristóf

Szinesztézia

Szürke egyes és kék hatos. Kinyitom a szemem és vágnak nekem egy szelet tortát. Az ártatlannak tűnő édes, krémes diótorta kifog rajtam és szűk családi körben elterülök a kanapén. Újra lehunyom a szemem, de most hosszabb időre. A desszert szónak barna csokoládé színe van, a közepe narancssárgán fénylik.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, sárga kettes. Ebben az évben születtem, áprilisban, ami halvány vörös, de ha hosszabb ideig gondolok rá, még színesebb. Az eleje citromsárga, az ’r’ betű világosbarna. Talán a rajz órákon ezért nem hiányoztak a színek, mindig grafittal satíroztam. Azt hiszem… Igen, az iskolában kezdődhetett a piros mosolygós arcokkal, aztán a barna ötösökkel, sárga négyesekkel és vörös hármasokkal. A szürke egyesek és sárga kettesek csak később jöttek, egy kivétellel.
Szürke egyes, két narancsszínű kilences, piros nyolcas. Ömlik az eső az ablakon, Eszter néni a legkomolyabban osztályozza elsősöket, sehol egy megértő mosoly, vagy egy kedves szó. Minden gyerek az év végi dolgozatát tartva remeg, a hátsó sorban egyetlen gyerek szeméből folyik a könny. Ez vagyok én. Mindig mikor a lapra nézek, még jobban elszorul a torkom, és visszatarthatatlanul sírok. Közben úgy szipogok, hogy a másik padsorból is átnéznek rám, aztán vissza a barna ötösöket és sárga négyeseket osztogató tanár nénire.
– Eszter néni, a Kristóf sír…
– Hadd sírjon. Kelemen Márta?
– Ötös.
– Év végére is. Lapu Marcell?
– Négyes.
És ez így megy hosszú-hosszú ideig, az egész matematika óra ezzel megy el, én pedig az időjárással együtt zokogva nézem tovább a nagy bekarikázott szürke egyest, amit a témazáróra pirossal írtak rá. Mit rontottam el? Igaz, hogy szombat reggel – ezt biztosan tudom – a barna ötöst és a narancs kilencest egy Tapsi hapsis videojáték közben összecseréltem, és kilencvenötnek láttam. A játék pontozta a pályán talált tárgyakat, de a témazárót nézve inkább a Manó matekkel kellett volna játszanom, vagy egyszerűen kinyitni, és számolni az íróasztalnál a Mickey egeres füzetemben. Még nem ismerem azt a szót, hogy pánik, de érzem. Fuldoklom, és még arra tudok gondolni a felcserélt számokon kívül, hogy ennyire nem megy a mértékegység átváltás.
– Mi a baj? – kérdezi tőlem a mellettem ülő.
– Meg fogok bukni! – válaszoltam kétségbeesetten.
Hiába nézem meg újra és újra, a lapon nincs mosolygós arc, se szomorú, csak az a nagy bűzölgő elégtelen.
– Szerencsés Kristóf?
– Egyes! – tört ki belőlem a nagy szürkeség, az esőcseppek továbbra is az ablakon kopogtak.
– Év végi jegy négyes. Szekeres László?
Abban a pillanatban talán még az eső is elállt. Azóta sem vigyorogtam úgy, mint akkor.

– Kristóf meg színesen látja a számokat – ébredtem fel apám szavaira.
– Az nekem is így van – mondta anyám az idős rokonunk asztaltársaságában, akit minden családi körben töltött születésnapra meghívtunk.
– Akkor volt kitől örökölni… – mondta apám.
– És a betűket – mondtam, és feltápászkodtam a kanapéról. Elmondtam nekik a sorrendet, egytől tízig. Egyszerűbb volt végigmondani, mint sorolni a különböző színes betűket az ábécéből.

– Nekem az egyes sárga, a kettes kék… – és ahogy anyám is elmondja az ő színes nyerőszámait, majdnem megsértődök, hogy ezt a mélyen belém ivódott, magától értetődő sorrendet nem jól ismeri.
– Az interneten azt írták, hogy enyhe autizmus – mondta apám és mindannyian nevetünk, az idős rokon is, de fogalma sincs, miről van szó – de volt egy lista híres emberekről, írókról, zenészekről, akik hasonlóan láttak.
– Mi is ennek a neve? – kérdezte anyám.
– Szinesztézia – válaszoltam apámmal egyszerre.
Az idős rokon iszik még egy pohárral és bölcsen hallgat. Elfogad még egy csésze kávét, és én újra visszafekszem, de már nem alszom vissza.
Sárga kettes, két fehér nulla, piros nyolcas. Apámmal borozunk az egri Szépasszonyvölgyben, a bor vörös. A pincében régi évtizedekről beszél, a hatvanas, hetvenes évekről. Természetessé vált, hogy a hatvanas éveket kéknek, a hetveneseket zöldnek látom. Az ötvenes évek barnák, de a fejemben az iskolai történelem órák után az egész évtized elszürkült.
A borospincéből kilépve elindulunk keresni egy éttermet, nem messze egy nagy táblán hirdetik: „Babgulyás ötszáz forint”. A számok beleestek a levesbe, az ötös és a két nulla zsíros lében úszik. Evés közben eszembe jut a szineztézia, talán a nagy zabálásról, a legutóbbi születésnapról, amikor először szóba jött, mert az étteremben is rendelünk bőven.
– … és még azért is jó, hogy így látom őket, mert könnyen megjegyzem az évszámokat.
– Mikor volt a mohácsi vész? – kérdezi apám, miközben kettévág egy nagy szelet húst.
– 1546 – válaszolom, de abban a pillanatban kijavítom magam – 1526!
– Na, látod.
– De tudod, miért cseréltem össze…
– Miért?
– Mert a kettes is, meg a négyes is sárga.

Bejegyzések

Ugyanez elmondható bármiről

2012. szeptember 16. vasárnap Kispál Dániel

S ott állottál a kockaköveken. Akartad újra? Talán nem, talán én sem akartam, de a pillanat eltalált.

Kiszáradt torokkal ébredtem. Azt éreztem, hogy majd szomjan halok, a pulzusom minimum százhúsz, mintha szimpla pedállal tripláznának a billentyűk. 1-2 óra elteltével már volt erőm felkelni, körülnéztem a szobában, nyomokat kerestem. A képlet egyszerű volt. Elhajított nadrág a padlón, fel-felcsillanó apró itt-ott.

Újra megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mivé váltam az éjjel. Aztán idővel fölvillantak a képek, az ablakra néztem, és a tekintetemmel ráfestettem őket az üvegre. Amit azután láttam elég kusza volt, össze-vissza moslék.

Azt hittem, hogy le tudom majd kaparni, de nem sikerült. Kinyitottam az ablakot, hátha a huzat leviszi, de nem. Kimásztam és elmenekültem. Reggel ugyanígy ébredtem, és egy újabb bizarr éjszaka kenődött el a szemem előtt az ablakon. Végül olyan vastagon lerakódott az elszáradt festék, hogy bennragadtam örökre.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Fogalmam sincs, hogy mikor rúgtam be életemben először, de azt tudom, hogy tizennégy voltam, amikor elsőnek tekertünk spanglit. Tizenhat évesen bejártuk a Tejútrendszert salviával, sőt még a jövőbe is utaztunk, és láttuk, ahogy az Andromédával ütközik. Korábban nem hittem volna, hogy egy félszobából ilyen messzire el lehet jutni. A szintetikusakat utáltuk, soha nem próbáltuk volna ki őket. Az volt minden, ami idegen, hideg, és gyűlölni való. Aki él vele menthetetlen. Másrészről jó volt tudni, hogy a zuhanás számunkra még nem ért véget.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Tizenhét voltam, amikor az első adag gyorsat szippantottam fel. Fél évre rá már vénába küldtük a hernyót. Nem voltam még tizennyolc, amikor kétszáz lasztival bebuktunk a Keletiben. Onnantól nem toltam semmit. Engem toltak Tökölön. Én lettem a szer. Ez a tudat menthetetlenül romantikussá tett.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. A ketrecben sok mindent elhatároztam. Később arra jöttem rá, hogy semmit sem lehet elhatározni, meghatározni.

S ott állottál a kockaköveken. Dermedt pillákkal közelítettem feléd, és te folyamatosan lassulva lebegtél át a betonon. Miután elhaladtam melletted, már teljes merevségben, moccanás nélkül voltál. Tetőtől talpig láttalak. Lelassultam én is, mint te az előbb, félkörívben a hátad mögé kanyarodtam, szolid léptekkel megközelítettelek. Ahogyan kezem a fejedhez tört, kimért szaggatottsággal az arcomba fordultál, a szemünk összeért. Meleg összefonottságban indultunk akkor tovább, át a hídon, a felkelő nappal szemben, a vörösbe. Szavak nélkül a beszédes csöndben.

Alkonyatkor már világossá vált számomra, hogy az életed, amit gyermekfejjel irigyeltem tőled, a visszájára fordult. Pompa helyett egy elfeledett lakás, törődő család helyett karikás szemaljak, és tág pupillák voltak a vezérfonal. De én annál jobban kívántam a lelkedet. Mert két csonka negatív talán összeforr majd egymásban. Nagyjából ebben a tudatban másztunk fel a vadászlesnek megformált villanyoszlopra. Innen indult ki tekintetünk a hegyek által behatárolt horizontra. És akkor tudtuk, hogy az ifjúkorit, ami meg sem történt, már nem élhetjük át, csak a hangulat marad meg, és a mesterséges emlékek. Mi pedig ezután olyanok leszünk egymásnak, mint egy bosszantó seb a szájpadláson. Ha nem törődnénk vele elmúlna, de ott mélyen tudjuk, hogy van, és nem bírjuk nem megpiszkálni.

Miután megriadtunk a távoli rendőrségi szirénától, a bokrok felé indultunk. Átsegítettük egymást a kerítésen, ami a világunk és a vadon között feszült. És nem tudván, hogy a törvény, vagy pedig a természet az erősebb, megindultunk a rácsok mentén.

Néha-néha megtorpanunk, betemet minket a magas fű, és én nem tudom, hogy a lelked tisztul-e már, vagy egyre bűnösebb leszel.

S ott állottál a kockaköveken. Miben bízhattam volna?

A vonatnak jó, nekem nem jó. A vonat végigfut a síneken, a sínek olyan stabilak, olyan szabályzók, szép fényes a használatban lévő felületük. Én egy létrán mászom végig, ami olyan kopott, száraz és csapongó. Azt nem tudom megmondani, hogy ennek a létrának léteztek-e valaha is stabil fokai, és csak mostanra korhadtak el, vagy mindvégig zuhantam, és valójában az elmém fokait megmászva fedeztem fel az ürességet. Talán átugrom majd, ha a semmiből anyagi gyúrható. Vagy a táguló univerzummal a lelkem is egyre jobban nyúlik, laposodik, míg az is semmivé válik, és ha létezik olyan, hogy legvége, önmagába pusztul bele. A gondolatok fénysebességgel távolodnak majd egymástól, és a betűk is kifutnak a lap széléről. Nekivágnak a világűrnek, szép csöndben pusztítják el a távolban menekülő igazságot.

Nem tudom, hogy elmúlt, még meg sem történt, vagy még mindig tart, egy bizonyos csak: a név és az alak. Ő Emma. Emma alakja vetül ki elém a semmit mondó bámulásokban. Emma a lesből megfigyelt préda, Emma fekszik végig a város háztetőin, ő a rácsok és az égbolt.

És ott állsz majd a kockaköveken, és elhagyatnak akkor mindenek.

Utószó

Emlékszem, hogy egyszer már megtörtént. Emlékszem, hogy megszámlálhatatlan dolog volt bennünk, és még egy. Emlékszem, hogy egy őszi táj jelent meg előttünk, mindenfelé beton, és jellegtelen házak. Az eső esett. Minden tárgy menekülni próbált. A kutyák nyüszítettek és vergődtek, a betonból ki, a betonba be, a lyukas tereken keresztül. A lovak felmásztak a hatalmas, csupasz fára, s beleolvadtak a környezetbe, az elnehezült levegőben.

Rókafejű emberekkel kezdődött minden, velünk pusztult el. Mindig az ég felé törtünk, másképpen felelve meg az elmúlást; pedig régen a hegyeket szerettük, oda jártunk ki, még nem gondoltunk semmire, nem volt ami változzon, az ösztönök vezéreltek. Folyamatosan összementünk és kitágultunk, ez a mozgás frissen tartott, ez volt a boldogság. Naivan boldognak lenni.

Bejegyzések

Classbook – közösségi dráma – (1.rész)

2012. szeptember 16. vasárnap Dávid Ádám

In memoriam Karinthy Frigyes

Szereplők:

MELINDA

MADÁR

LOLA

LÓNYAYNÉ

BAUER JANI

FRICI BÁ

IGAZGATÓ

Posztolgató-lájkolgató osztálytársak (a közönség tagjai)

Az osztályterem-színháznak szánt előadásra előre lehet regisztrálni a www.classbook.hu címen, ahol mindenki megadja a nevét, feltölt magáról egy fényképet és néhány személyes kérdést is megválaszol előre megadott válaszlehetőségek alapján (kapcsolat, hobbi, kedvenc könyv/film/zenei stílus stb.), illetve az adott osztályról és az iskola jellemző helyszíneiről is felkerül néhány fotó. A beérkező adatok kiértékelése alapján előre megírt kommentek révén a közönség tagjai is belekerülnek a dráma virtuális terébe. Melinda, Lola és Madár hozzászólásai szintén felkerülnek a Classbook közösségi oldalra, és folyamatos vetítésként jelennek meg az előadás alatt. A virtuális szövegek a kéziratban félkövéren tördelve szerepelnek.

ELŐHANG

Az előadás időtartama alatt kérjük, NE kapcsolják ki mobiltelefonjukat. Köszönjük.

1. JELENET – REGGEL HÉTKOR

Balra ablak, jobbra ajtó, középen tábla, tanári asztal és szék, elöl három üresen hagyott iskolapad. Ébresztős csengőhang – a 24 című sorozat hangszignálja. A kivetítőn fel-felvillan egy okostelefon kijelzője. Rajta a dátum és az idő: 2012. szeptember 3., hétfő, 7:00. A csengés abbamarad, hosszan elnyújtott ásítás. Az óra 7:15-re pörög. Emós zene. Melinda kapucnis pulcsiban, fekete farmerben, nagy fülhallgatóval a fején kimászik a bal oldali ablakon. Halk utcazaj. Lehuppan a földre, és előkapja a farzsebéből a mobilját. A kivetítőn megjelenik a Classbook kezdőoldala, és miközben szinte egyhelyben járva átvonul a színen, létrehoz egy eseményt.

MELINDA Bejelentkezés

Események

Esemény létrehozása

Az esemény neve: Osztálytali

Időpont: 2012. szeptember 3., 8 óra

Helyszín: X Y Iskola, tornaterem

Részletek: Új év, új ofő. Új szívás?

Ismerősök meghívása: X Y osztály

Mentés és bezárás

Ugrás 7:30-ra. Melinda kimegy a jobb oldali ajtón. Iskolai hangzavar. Mobilos fényképezés hangja ismétlődik, feltűnik egy-egy jellemző amatőr kép az aktuális iskoláról: az aula, a zsúfolt folyosó, a büfé, a tornaterem, a lányvécé, a könyvtár bejárata, fölötte régi tabló.

2. JELENET – A LÁNYOK

Pörgés 7:45-re. Üres iskolai könyvtár.

FRICI BÁ (hangja kintről) Jó reggelt, Melinda!

Frici bá kinyitja az ajtót, Melinda mögötte toporog.

MELINDA (zsebre tett kézzel) Csókolom, Frici bá! Be lehet már jönni?

FRICI BÁ Gyere csak bátran. De semmi gépezés!

MELINDA Nem, persze. Bent van a Tanár úr kérem?

FRICI BÁ Hogyne lenne! Épp most leltároztam. Ott van a kuckódnál, nézd csak!

Odamennek az egyik padhoz, Frici bá Melinda kezébe nyom egy kötetet.

FRICI BÁ Aztán honnan ez a hirtelen jött lelkesedés?

MELINDA Az új magyartanárnő adta fel kötelezőnek nyárra, én meg… hát jobb későn, mint soha, nem? (Lehuppan a padra)

FRICI BÁ De, persze. (Leül az asztalhoz, elővesz egy füzetet, beírja a könyvet a nyilvántartásba) Na, és hogy telt a szünidő?

MELINDA Sehogy. (Szünet) Otthon ültem.

FRICI BÁ Valamerre csak jártál.

MELINDA Hát, nem igazán. (A könyv mögé bújva mobilozik, válogatni kezd a frissen készült képek közül, kiválasztja a tornatermes képet)

FRICI BÁ Azért az osztálytársakkal találkoztál, ugye?

MELINDA Aha, persze.

Fénykép feltöltése.

Esemény létrehozása.

Az eseménynél baloldalon megjelenik a meghívottak listája. A szereplők meg néhány diák neve és képe látszódik.

FRICI BÁ Nem te vagy ám az első.

LÁNY 1 fényképe megjelenik az „Ott lesznek”-kategória alatt.

MELINDA Az első mi?

FRICI BÁ Menekült. Ő is ott kuksolt a sarokban, és olvasott, vagy csak úgy tett, mintha olvasna. Van annak már húsz éve is.

FIÚ 1 fényképe megjelenik az „Talán ott lesznek”-kategória alatt.

FRICI BÁ A könyvtárat akkor se nagyon látogatták. Itt a kutya se kereste.

MELINDA Mi elől menekült? És ki?

FIÚ 1 Nem vagy nekünk elég szívás, még újat is akarsz, kiskocka?!?

FRICI BÁ Hát, sose volt az a közvetlen, barátkozós típus. De azt máig sem értem, hogy miért pikkelt rá mindenki.

Szabó Aladár kedveli ezt. (Neve és képe eltűnik a meghívottak listájáról)

FRICI BÁ Na meg aztán reménytelenül beleszeretett az iskola büszkeségébe, aki persze rá se bagózott. Hiába, bolondultak érte a lányok.

Szabó Aladár és Kiss Lola kedvelik ezt. (Lola neve és képe eltűnik a meghívottak listájáról)

FRICI BÁ Hogy is hívták azt a szépfiút?

LOLA Emszízzé, Madár!!!

FRICI BÁ Ja, megvan. Bauer Jani. Itt a tablójuk a könyvtárajtó felett, nézd csak meg, milyen jóképű volt. Össze is törte a lány szívét.

MELINDA Őt hogy hívták?

Lány 1 kedveli ezt.

FRICI BÁ Engel Marikának. Érettségi után el is költözött a környékről, úgy tudom, hozzáment valami ügyvédhez, és tanárnő lett belőle.

Kopognak az ajtón.

Lány 1 és Lány 2 kedvelik ezt.

FRICI BÁ (Melindának) Maradj veszteg. Már rég a tornateremben lenne a helyed.

Melinda lebukik a pad alá.

Fiú 1, Lány 2 és még 1 további ember kedveli ezt.

FIÚ 1 Gyerünk, Madár, hip-hop! J

FRICI BÁ (Hangosan) Tessék!

Lónyayné kiskosztümben, orrára tolt, vastag keretes szemüveggel belép a könyvtárba.

LÓNYAYNÉ (fojtott hangon, körbekémlelve) Csókolom, Frici bácsi! Lónyay Dezsőné vagyok, az új magyartanárnő, nem tudom tetszik-e emlékezni rám.

Szünet.

FRICI BÁ Te vagy az, Marika?! Nahát, épp… épp gondoltam rád. Gyere csak, bújj be, és ne tetszikelj meg csókolomozz itt nekem. Kollégák vagyunk, a szentségit!

LÓNYAYNÉ (zavartan mosolyog, megpuszilják egymást) Öh, igen. Épp erről akartam beszélni – veled. Az idősebb tanároknak már említettem… Nem szeretném, ha a diákok megtudnák, hogy… hát hogy ide jártam, na. Ugye számíthatok a diszkréciódra?

FRICI BÁ Marika drága, hallgatok, mint a sír.

LÓNYAYNÉ Köszönöm, Frigyes. Tudtam, hogy számíthatok rád.

Fiú 2, Fiú 1 és még 2 további ember kedveli ezt.

FRICI BÁ Ez csak természetes.

LÓNYAYNÉ Most megyek is. Mindjárt kezdődik a tanévnyitó ünnepség, aztán az első osztályfőnöki óra.

FRICI BÁ Egyből osztályt is kaptál? Gratulálok. Kik a szerencsések?

LÓNYAYNÉ Az XY osztály. Na rohanok!

FRICI BÁ Menj csak, Marikám.

Lónyayné jobbra el. Szünet. Csengetés.

FRICI BÁ (Melindának) Na, nyomás az évnyitóra! (Ahogy Melinda elmegy előtte, elkapja a kezét) Jó szórakozást Karinthyhoz. És Engel Mária története maradjon a mi titkunk.

MELINDA Persze, Frici bá, hallgatok, mint a sír. (Jobbra el, fényképezés hangja, a kivetítőn kimerevedik az emlegetett tabló)

Frici bá morogva távozik. Ajtózáródás hangja.

3. JELENET – ELKÉSTEM

8:02. Tornaterem. Fojtott suttogás hangja. Bejön Lola matrózblúzban, miniszoknyában, a közönség felé fordul. Lopva a mobiljára pillant. Váltás Madár oldalára.

MADÁR Yo! Haver, a türelem néha rapet terem.

Lazíccsá, azt seperc alatt kikeverem.

A dilinyós diri után vár az osztályterem!

Lola elvigyorodik

Kiss Lola kedveli ezt.

Lónyayné idegesen járkál fel-alá, magában számol.

LÓNYAYNÉ (Lolának) Itt van mindenki?

LOLA Aladár – úgy tudom – a hétvégén lebetegedett.

Fiú 1 és Kiss Lola kedvelik ezt.

LÓNYAYNÉ Még valaki hiányzik.

FIÚ 1 Adj neki, MC Madár!

LOLA Ja, biztos Melinda. Ő mindig mindenhonnan elkésik.

LÓNYAYNÉ Hm. Értem. (Odaáll Lola mellé)

Felcsendül a Himnusz. Közben Madár besurran az ajtón. Rajzol a táblára egy kockát disznófejjel és kurta farokkal, aztán fejébe csapja a baseballsapkáját, előveszi az okostelóját, és hang nélkül videózni kezdi a rapelését a tábla előtt.

Lány 1, Fiú 1 és még 1 további ember kedveli ezt.

MELINDA (bejön az ajtón, tanácstalanul szétnéz, úgy közeledik, mint aki átfurakodik a tömegen, suttogva) Bocs… elnézést. (Elmegy Lónyayné és Lola előtt, megáll)

Himnusz vége. Madár befejezi a magánszámát, jobbra el.

LÓNYAYNÉ (suttogva) Maga meg hol kószált?

MELINDA A könyvtárban…

Fiú 3, Lány 1 és még 2 további ember kedveli ezt.

LÓNYAYNÉ Vagy úgy. (Élesebben) És mi ez a gönc?

Melinda zavartan lehúzza a pulóver cipzárját, alatta ott a matrózblúz.

LÓNYAYNÉ Na mi lesz, vegye már le!

Fiú 4, Fiú 3 és még 3 további ember kedveli ezt.

IGAZGATÓ (hangja kihangosítva) Khm. Kedves gyerekek, kedves kollégák!

A beszéd szakadozik, csak egy-egy félmondatot lehet hallani, közben az időben ugrások vannak – 8:10, 8:13, 8:20 – és a szereplők az új időpontnál úgy változtatják a testhelyzetüket, mintha egy filmben hirtelen váltás lenne.

IGAZGATÓ Így, az ősz beköszöntével…

Lány 10, Fiú 8 és még 16 további ember kedveli ezt.

FIÚ 1 Gyerünk már Madár, hol az a frísztájl?!

IGAZGATÓ …és az egymás iránt vállalt felelősség kéz a kézben jár a tudásszomjjal…

Kiss Lola kedveli ezt.

IGAZGATÓ …az intézményünkben munkálkodással töltött esztendők során személyes meggyőződésemmé vált, hogy ki korán kel, aranyat lel, így aztán…

LÁNY 5 és Kiss Lola kedveli ezt.

IGAZGATÓ Ezekkel a gondolatokkal felvértezve a tanévet ünnepélyesen megnyitom. Legnagyobb örömömre egy új kollégát is köszönthetünk iskolánk patinás falai között. (Lónyayné zavartan átfurakodik a tömegen a terem hátulja felé) Lónyay Dezsőné magyar nyelvet és irodalmat fog oktatni, valamint az XY osztály elkötelezett vezetését vállalta megára. Köszöntsük nagy tapssal a tanárnőt. (Kitörő konzervtaps) És most következzék iskolánk nagyszerű énekkara! (Konzervtaps)

MADÁR (megjelenik az üzenőfalán egy videó)

Itt van, köcsög.

Nézd, azt röhögj!

Elkezdődik az Iskolatáska című dal.

4. JELENET – SZERETEM AZ ÁLLATOT

A zenei alap folytatódik, de egy kiadós scratchelés után „beakad a lemez”, és a szám első néhány másodperce ismétlődik rappesítve. Melinda és Lola egyszerre néznek a mobiljukra, a videó elindul.

MADÁR Egyik hétfő reggel megcsörren a viki-vekker:

ébredj fel, ember, itt a szeptember, menned kell!

Egy belső hang azt mondja: menj jobbra, vár a kocsma.

De YO, YO, jól vigyázz, mert balra, a suliban ott a Kocka.

De nehéz Kocka felfogása ezen a rohadt reggelen!

Az egész osztálya utálja. Lógjon otthon, ne a neten!

Ez a koca úgy néz ki, mint egy túlsúlyos zombi.

Agyilag tök zokni, nem lehet megszokni!

Így jár az, haver, aki egész nyáron kockul –

ju nó, itsz not kúl, not kúúl, not kúúúl, not kúúúúl!

De nehéz Kocka felfogása ezen a rohadt reggelen!

Az egész osztálya utálja. Lógjon otthon, ne a neten!

Könnyebb már Kocka felfogása ezen a rohadt reggelen?

Nagyon ajánlom, mer ha nem, én eskü jól megverem!

A szám vége ugyanaz, mint az eredetinek. Melinda sápadt, Lola szánakozva nézi. Vastaps. Kicsöngetés.

LÓNYAYNÉ (lelkesen tapsol, miközben visszatér a lányokhoz) A szünet után találkozunk a teremben. Igyekezzenek. (Sietve kimegy az ajtón, Lola és Melinda követik)

Fiú 1 kedveli ezt.

FIÚ 1 LOL!!!!!!

LOLA (hangja kintről) Csá, Madár! (Vihogva ajtót nyit, Madárral együtt bejönnek)

MADÁR Szia Lola! (Puszi-puszi-puszi)

Lány 1 és Fiú 1 kedvelik ezt.

Melinda besurran mögöttük, leül a bal oldali padra. Visszaveszi a pulóverét, fejére húzza a kapucnit, és elmélyülten nyomkodja a mobilját.

LOLA (a telefonjával hadonászva) Hallod? Ez milyen zsííír lett már?!

MADÁR Hát most megkapta a zsírbüfé, az biztos.

EGYÜTT (Melinda felé) Zsír-le-szí-vás! (Konzervnevetés)

MELINDA Mekkora állat vagy, Madár!

LOLA Alig bírtuk ki röhögés nélkül. Pedig ott volt a közelben az új ofő is. Muszáj volt kussolni.

MADÁR Viszont hallom, milyen korrektül leparancsolta a kocáról a csuklyás pulóverét! Nagy arcnak tűnik.

LOLA Ja-ja, egész normális. Csekkoltad már fészen?

MELINDA Nincs fönt.

MADÁR Téged ki kérdezett?

LOLA (rápillant a mobiljára) Hallod, Madár?! Nézd már meg, mit firkált rólad ez a mocsadék kocka! (Képébe tolja a mobilját, Madár felszisszen. Konzerv-megrökönyödés hangja)

MADÁR Megengedtem, hogy teleszpemeld az üzenőfalamat ilyen bioszfaktos arcoskodásokkal? (Odarohan Melindához, rángatni kezdi a vállát) Megengedtem? Mi?

LOLA (Melindához) Töröld már ki a szánalmas hozzászólásodat.

MADÁR Ebbe ne szólj bele, jó? Egy igazi rapper nem korlátozza senki szólásszabadságát. (Melinda a rángatás dacára elmosolyodik)

LOLA (sértődötten) Akkor meg mit fojtogatod? Engedd már el, te hülye. (Becsöngetés) Mindjárt itt az új ofő… Hé, hallod? Azt mondtam neki, hogy beteg vagy.

MADÁR (elengedi Melindát) Mi?! Te vagy a beteg.

LOLA Ne izélj már, Madár, valamit mondanom kellett! Népszámlálást tartott az évnyitó előtt, és engem csicskáztatott a hiányzókkal.

MADÁR Te meg – amilyen csicska vagy – egyből beköptél. Köszi, imádlak!

LOLA De szemét vagy! Nem érted, hogy…

Az általános hangzavarban belép a terembe Lónyayné.

(folytatása következik)

ÚjNautilus

Aki mást megdob kővel, az maga esik bele

Örmények

Hopik könyve

Szinesztézia

Ugyanez elmondható bármiről

Classbook – közösségi dráma – (1.rész)

Irodalmi és Társadalmi Portál