A Díva

Összevágott cetlik előttem: Az öreg halász és a holló… Ármány és bűnhődés… A három nővér Afrikában… B. Egy újabb zsákot dobott le elém. Újabb cetlik szóródtak. Fontoskodó arccal vizsgáltam, úgy vettem észre, ezúttal a Winnetou került feldolgozásra –Ez lesz az utolsó fuvar, a Szivárványosok húsvéti szünetet tartanak. A Szivárvány utcai óvoda valóban komoly bedolgozó partner, hetente öt zsák kivágott hópelyhet szállítanak le, a legkiválóbb bestsellerekből összeállítva. Az üzem működik, hangosan csörömpöl előttünk a gigantikus méretű szövőgép, percenként két marok cetlit is elnyel, a keskeny csíkokból születik csodálatos alkotása. –A Díva jelentkezett? –Itt lesz két óra múlva. Sietni kell, még a detektívregényekkel nem végeztünk. Jómagam hivatásos szövegelőként napi 8-10 órát töltök szószövéssel, kivéve vasár- és ünnepnapokon, olyankor muffint sütök.

-Hm, A szegény Dzsoni panaszai… Tamás bátyja és a negyven rabló… B.-nek jó kedve volt, fütyörészve válogatta szét az esetleg összeragadt sorokat. Mindig szerettem nézni, milyen örömmel végzi a munkáját. „Honnan az idézet”-et játszik saját magával, immár harminc éve, meglehetősen alacsony órabérért. Persze ha az órára nézett, mindig elkomorult. A Dívától még ő is tartott kissé. Az a múltkori alkalom mindannyiunkban enyhe homloki fejfájást kelt, ha csak eszünkbe jut. Az akkori megrendelést persze visszadobta, a művünk apró fecnikre tépve szállingózott még egy hét múlva is a szekrény mögött. B. azóta is viharosabb éjszakákon hallani véli a Díva rikoltozását, különös módon az ablakrésekből. Újabban fülvédőben alszik.

Pontosan dél előtt három perccel a szövőgép végre felhagyott a csörömpöléssel, óvatosan emeltük le a húrokról a mesterművet. B. elégedetten csettintett. –No, mondtam én, hogy kell bele az a Winnetou! –további örömködésekre nem maradt idő.

Az utcát ekkor végighasította a rettegett fékcsikorgás. Nem néztünk az ablak felé. Csak semmi izgalom, nem kutyát ütöttek, nem, ez csak a mi hőn szeretett… Másfél pillanattal később nagy elánnal kivágódott az ajtó, egész parfümzuhatag lökődött nekünk, szinte a széknek tántorodtam. Ahogy a köd eloszlott, lassanként kirajzolódott a Díva fejedelmi alakja. Igyekeztünk úgy tenni, mintha mind mélyen meghajolnánk. Kegyes hangulatában volt, csupán a segédszövegelőt csapta pofon, amiért az bal kézzel merészelt a kabátjáért nyúlni. A frissítőt pajzsként magam elé tartva siettem elé. –Parancsoljon helyet foglalni… Ezt persze hiába mondtam volna. Már helyet foglalt. Sőt parancsolt is. –Látni akarom! Négy reszkető kéz nyújtotta felé a Művet. Minden idők művét, a Mi Művünket. Idegenkedve méregette. –Poros, szűknek látszik és fakó. Az ujja rövid. A szöveget meg se próbálta elolvasni. Hiába állítottunk tükröt, fel se próbálta. Dívához méltó kecses mozdulattal intett a díványról –Ah, hát ragasszanak bele még egy kis szerelmet, ez így nem márketing! B. merev arccal darálta be a Trisztán és Izoldát a papírzúzóba. –Nos, így már tűrhető. Kislányosan bájos mosolya a gyilkosan villogó szemei alatt kissé groteszknek tűnt, de ezt magamnak se mertem bevallani.

Hát inkább siettünk valamennyien szerfelett örülni, ha a Díva megérkezett. És módfelett elkeseredni, amikor távozott.

A művünket három segédje vitte utána diadalmasan. Ezúttal nem téphette szét, hisz nem lett volna mit viselnie másnap a karneválon. B. a biztonság kedvéért extra hópelyheket ragasztott a gallérokra, csak olyat, amit Andersen mesékből vágtak.

Másnap estére futballpálya méretű kerek színpad magasodott a főtéren. Különös gyümölcsökként lampionok csüngtek minden fáról. Érkeztek a meghívott vendégek, az érdeklődő turisták és az alkalmat kihasználó kéregetők. Egyikük feltűnést keltett kalapjának lendületes emelgetésével, ahogy szüntelen hajbókolt boldog, boldogtalannak, mindenkit „tiszteletreméltó művészúr”-nak szólítva.

Megkezdődött az előadás. A fények fokozatosan erősödtek a színpad kellős közepén, morajló, zavaros zene csendült fel, s előtűnt a Díva a semmiből.  Most méltóságteljesen és valódi bájjal. Lágy hangon énekelni kezdett. Végigszaladt a tömegen a suttogás –A Díva, aki egyedül énekel kánont! Minden korábbi ellenére valahogy büszkén néztem rá. Mindez a mi művünk. Ruhája ezer és ezer történet szerteágazó szálaiból szövődött, csodás események díszítették uszályát, száz és száz szereplő sorsa fonta körül a derekát. Énekelt, és minden szemet megbabonázott, minden fület elvarázsolt. A dallam erősödött, s ő egyre magasodott, karcsú alakja felnyúlt egészen a házak fölé, végigtekintett a városon. Hangja felhőként úszott felettünk, úgy tetszett, csodálatos kánonáriája az egész világon hallható, még egy utolsó trillába kezdett, majd végtelennek tetsző karjait kitárta, s két markából konfettit szórt nézőire, miközben kecsesen meghajolt. Dübörgő tapsvihar rázta a főtér ablakait. A meghívott vendégek könnyekben törtek ki, az érdeklődő turisták a kezüket tördelték. A hajbókoló koldus áhítattal tartotta ki kalapját a konfettiesőbe, s csak sokkal később, az előadás után, egy híd alá húzódva merte megnézni zsákmányát – mondanom sem kell, még aznap megírta első regényét, a Háború és békét. 

Önkéntes véradás

Zoltán. Takács Zoltán. Zoli. Ők csak Zolikának hívják, az olyan kedvesebb, meg hát mégiscsak egy kisgyermekről van szó.

Barna, hosszúkás fejű, pisze orrú, széles mosolyú, leginkább az anyjára ütött. Aztán, hogy kire hasonlít valójában (úgy jellemre), azt nem lehet tudni, hiszen még csak kilencéves. Édesanyjának, Fanninak többször megnyílik, egyébként meg jól elvan kis játékaival. Játék az egész élete. És néhány kis apró megjegyzéssel, utalással hozza a szülők tudomására, ha valami új játékért áhítozik.

Apjának – aki világ életében harsányan hangot adott akaratának – meg kellett mellette tanulni igazán figyelni a félmondatokra; ez egyáltalán nem könnyű.

Fannival felváltva viszik le délután levegőzni; általában a közeli játszótérre. Tegnap Apa volt a soros.

Hoztak magukkal másfél liter hűtött, citromos vizet és egy újságot, mert nagy hőség és nagy unalom volt akkor délután. Zolika mindjárt megtámadta a csúszdát, majd a libikókán egyensúlyozott, aztán odatelepedett Apa mellé a hűsbe, a lombos gesztenyefa árnyéka alá.

– Mi volt délelőtt, Zolika? Anyáddal voltál, vagy Mamival?

Zolika egyre csak a jobb karját leste, mintha meg se hallotta volna, hogy hozzá beszélnek. Apa rögtön tudta, hogy el van foglalva valamivel, nem lehet és nem is érdemes ilyenkor megzavarni; játsszon csak, biztosan talált valami érdekes bogarat és azt tanulmányozza.

De nem. Egy mezei szúnyog szállt kinyújtott karjára és már készülődött is volna a művelethez. Zolika meg csak leste, nem hajtotta el. Apa azt hitte, elbambult a gyerek, úgyhogy gyorsan elhessegette a dögöt.

– Mért csinálod, Apa? Nem látod, hogy játszom vele?

– Ja, ne haragudj, azt hittem…

– Nem. Várom őket, meg akarom figyelni, hogy hogyan csinálják.

Apa nevetett egyet, aztán lapozott. „Hőségriadó az egész országban!” Már vagy két hete ezzel cikkeznek, ez megy a híradóban is. Nem kell túlöltözni, nagy ügy!

Fél szemmel újra Zolikára sandított. Meglepte teljes mozdulatlansága, megértette, hogy komolyan beszél a fiú: ő most szúnyogokra vadászik, és azért, hogy elkapja azt a pillanatot, amikor a rovar beleszúrja szívókáját a bőrébe és testéből kiszívja a vért. Undorítónak találta, kicsit meg is borzongott ettől. Különös perverzió a kis Zolikában. Nagyobb kínokat, fájdalmakat is vígan elviselne, de ezt, hogy tétlenül nézze, amint egy szúnyog megcsípi, amikor megvan a hatalma rá, hogy agyonnyomja; még hogy ő legyen az áldozat…

– Ugyan már, Zolika, hagyd ezt abba. Ezzel nem jó kísérletezgetni! Játsszál inkább Bátor bácsival, ott van a várnál, a többiekkel! – és rácsapott a karjára, amivel ismét megzavarta a vérszívót. Pedig már közel volt a pillanat.

Zolika szikrázó fekete szemekkel, dühösen nézett fel rá. Sértve érezte magát. Felpattant a padról és elszaladt.

– Gyere vissza! Gyere már vissza! Játssz mást! – de semmi válasz.

Utánaeredt. Kicsit felbosszantotta az eset. Az ember jót akar…

A játékvár mögött találta meg, a falhoz támaszkodva, jobb karját egyenesen előre nyújtva. Várt.

– Zolikám, bazd meg, ne gyerekeskedj. Vége van! Gyere! Megyünk!

 

Egy kertes, családi házban laktak, ahol a földszint volt az övék. Zolika természetesen külön szobával rendelkezett, de ennek ellenére legtöbbször átjárt szüleihez éjszakára, befurakodott melléjük, mert abban az időben félt.

Most azonban nem így történt. Zolika vacsora után, már jó korán bezárkózott szobájába. Apa egyszer benyitott hozzá; ő pedig ijedten váltott másik oldalra az interneten. Jó éjszakát, a kötelező puszival, Apa el.

Zolikának még nem ért véget a napja. Szúnyogokról olvasott:

 

„A magyar szúnyog szó ótörök eredetű. Az állat neve csagatáj nyelven szingek török és türkmén nyelven szinek. A maláriát terjesztő trópusi szúnyogfajokat moszkitóknak is nevezik.”

 

„A szúnyogfélék az egész világon előfordulnak. Kedvelik a meleget és a nedves környezetet.”

 

„E rovarok hossza 8 milliméter. A nőstény csápja fésűs, míg a hímé tollas, és szárnyával lassabban ver. A hím a nőstényt éppen ez utóbbiról ismeri fel. Potrohán és lábán néha csíkok találhatók. A nősténynek hat szúró-szívó sörtéből álló szívókája van. Ezek nyugalmi állapotban a hosszú, barázdált szájrészben, az alsó ajakban fekszenek, mint egy burokban. A vér szívásakor ez a szerv a tápcsatorna szerepét tölti be. A vért a fejben lévő »szivattyúk« szállítják a középbélbe, ahol tárolódik.”

 

„A szúnyogcsípés során a nőstény szúnyogok – mivel a hímek nem szívnak vért, ergo nem csípnek – szúró szájszervükkel hatolnak a bőrbe. Ez a mi méreteinkhez képest olyan apró, vékony és hegyes szerv, hogy a szúrást magát sem a vérszívás közben, sem később nem érezzük.

Ahhoz, hogy gondtalanul tudjon táplálkozni és emészteni, a szúnyog nyálával antikoaguláns anyagot juttat a szúrás helyére (mintegy beleköpi a sebbe), ami megakadályozza, hogy a vér megalvadjon szívás közben.

Immunrendszerünk felismeri a szervezetünkbe jutott szúnyognyálban lévő idegen fehérjéket, és úgynevezett 1. típusú, vagy azonnali túlérzékenységi reakció jön létre. A reakció lényege a »betolakodó«, vagyis az idegen fehérje mielőbbi eliminálása.”

 

Majdnem elaludt a monitor mellett. Az ágyhoz támolygott és fáradtan a matracra vetette magát, alig volt ereje, hogy egy vékonyka lepedőt magára terítsen.

 

Hajnali kettő felé félálmából felébredhetett. Nem hagyta nyugodni ez az új játék. Fölkapcsolta a villanyt és az éjjeli lámpáját is. Kinyitotta az ablakot, kitámasztotta. Az ágya mellé volt készítve egy tálka. Zolika gondolkozott, hogy ki és mikor tehette oda. Fölemelte. Olyan édes, sokat ígérő szaga volt. Meg is kóstolta, méz…. A fele elfogyott, a másik felét meg jobb karjára kente. Aztán lefeküdt az ágyra, csak most nem terítette magára a lepedőt. És várt… Egy kis levegőt be, és hosszan kifújni; még régen hallotta valakitől, hogy a szén-dioxid kibocsátásra gyűlnek a szúnyogok. Pár percig nem történt semmi, aztán hirtelen, nagyon közelről hallott valami zümmögést, közvetlen a füle mellett haladhatott el. Egyre többen lettek és mind egy helyre szálltak: a jobb karjára, amit bekent. Most megadatott a lehetőség Zolikának. Nem állt őrt az apja, hogy elhessegesse. Egyedül volt.

Az első nagyon lassúnak tűnt. Rászállt, tétovázott egy kicsit. Úgy tűnt, mintha ezer szemével felnézne Zolikára, aki bólintott, hogy mehet. Megértették egymást. Háromszor megkopogtatta a bőrt szívókájával, megpuhította, aztán egy határozott mozdulattal a hét réteg alá hatolt. Zolika érezte, amint szépen, lassan folyik ki karjából a vér. Az első egy örökkévalóságnak tűnt pedig.

A többi gyors volt, és nem lehetett őket megállítani. Néhány óra múlva Zolika már nem tudta mozgatni jobb karját. Bőre mintha lógott volna, rálapult közvetlenül a csontra, és a színe is megváltozott, sárgás lett.

 

Másnap Anyának megint dolga akadt a városban.  Így megkérte Apát, hogy ha tud, jöjjön előbb haza és kivételesen megint ő vigye le Zolikát a játszótérre.

Hosszú volt és meleg ez a nap is. Csak a játszótér kapujánál látta meg. A gyerek jobb karja befáslizva.

– Mit csináltál, Zolika? Anyád tudja?

Mivel nem kapott választ gyorsan letekerte a kötést Zoli karjáról. Semmi rendellenes. Hibátlan csupasz bőr, és mozgatni is tudja. Gondolta, biztos egy új játék. Mindenképp jobb, mint a szúnyogos.

Zolika a szokottnál rövidebb ideig ugrált meg libikókázott. Majd elment a játékvár mögé, játszani. Apa már nem is kérdezte, mi van ott. Hadd menjen, engedi; ő meg olvassa a mai lapot, hátha írnak valamit a hőség-sztorin kívül is!

 

Éjféli vacsora

Jaj, Istenem! Első látásra szerelem volt! Rögtön tudtam, mikor megpillantottam akkor este a Morrison’s 2-ben. Feszes farmernadrág, csíkos, fehér ing, divatos haj, dögös test. És mégis a szemével varázsolt el! Azok a kék szemek! Hisz ismersz engem, nem vagyok érzelgős, de azok a szemek! Meg sem tudtam szólalni. Csak mikor úgy tűnt, hogy magától nem szólít le.

Olyan kis kedvetlennek látszott, mint egy elveszett kölyökkutya, csak ücsörgött ott magában, a többieket nézve. Akkor sem mosolyodott el, mikor megszólítottam, pedig a srácok általában értékelik a közeledésemet. Úgy gondoltam biztosan a hangzavar zavarja, úgyhogy kihívtam egy kicsit a friss levegőre. Hogy jobban megismerjük egymást, tudod.

Kint, a holdfényben, jobban szemügyre vehettem az ábrázatát. Odabent nem tudtam pontosan felmérni, de kint nyilvánvalóvá vált, hogy vagy két fejjel magasabb nálam. Magasságához izmos, szálkás test párosult. Kicsit fehérebb a bőre, mint az átlagemberé, de tudod, hogy nekem ez a zsánerem. Na és azaz arc! Karakteres, még sem tipikus férfivonások. Volt benne valami gyengédség, valami feminin jelleg, ami rögtön megfogott. A legfurcsább mégis a szeme volt. Tudom, mondtam már, hogy kék, de milyen kék! Az egyik világoskék volt, szinte már-már fehér, míg a másik sötétkék, mint a ruha, amit most viselek. Rákerestem itthon a neten is, és ezt a rendellenességet heterokrómiának hívják. Azt már nem olvastam el, hogy mi okozhatja, de csomó képet láttam róla a google-ben, és el kell hogy mondjam, még mindig az ő szemei a legszebbek. Pedig voltak ott más, igazán impozáns szempárok, bizony, kék-barna, zöld-mogyorószín, ilyesmik. Na mindegy.

Nem volt túl beszédes, de éreztem, hogy valami van azért a levegőben. Például mikor végigsimogattam a karját, kicsit mintha megmozdult volna a szája széle, talán el is mosolyodott, nem tudom, de végigsimogatta a hátamat és rögtön kirázott a hideg. Tudod, jó értelemben. Megbeszéltük, hogy már késő van, de valamikor találkozunk a közeljövőben. Nem adta meg a telefonszámát, de én megadtam az enyémet! Csak a nevét árulta el: Dávidnak hívják.

Néhány napig nem történt semmi, azt hittem el is felejtett, pedig elhiheted, ilyen nem sokszor történik meg velem, de aztán egyszer csak a múlt héten csörgött a mobilom! Ismeretlen szám. Rögtön felvettem. Olyan jó volt, hogy még sem felejtett el! Megbeszéltük, hogy másnap nyolckor a Kálvinon összefutunk és beülünk valahova. Képzelheted, alig tudtam elaludni. Ugye ez múlt kedden volt, másnap évfolyam dolgozat, de ismersz, csuklóból kirázom az ilyesmiket, inkább értelmesen töltöttem el az időmet.

Beültünk a Coffee Company-be, és nagyon jól szórakoztunk! Kiderült, hogy csomó közös van bennünk! Ő is szereti a divatot, az irodalmat, a jó zenét, sőt még a vámpíros könyveket is. Tudod, hogy azokat mennyire imádom. Igaz, az Alkonyatos könyvekről nem volt valami jó a véleménye, de hát egy hardcore vámpírrajongó talán ezt csak megérti. Már a megismerkedésünk napján feltűnt nekem, hogy mennyire hasonlít a kedvenc vámpírszereplőimre, és egyre biztosabb lettem benne, hogy nagyon különleges srác. Jut eszembe srác. Még most sem tudom igazán megállapítani, hány éves lehet. Húsz? Harminc? Ötszáz? Most komolyan! Nem merem megkérdezni, úgyhogy csak találgathatok.

Az azért nekem kicsit gyanús volt, hogy a harmadik randinkon is este találkozunk. Azt mondta máskor nem ér rá, dolgozik, vagy valami ilyesmi. Persze, megértem, de azt már nem, hogy miért kerüli annyira a tükröket! Tudod, a vámpíroknak nincs tükörképük. Tudom, tudom, most azt mondod, képzelődöm, meg hogy túl élénk a fantáziám, de hidd el, kerüli a tükröket! Pedig ha valaki ilyen jóképű, ok nélkül nem kerüli a tükröket! Próbáltam rávenni, hogy kísérjen haza. Tudod, felénk mennyi tükör van, például van az a hatalmas épület, toronyház vagy micsoda, csupa tükör az ablaka. Persze azt mondta, bocsássak meg, de dolga van. Biztos vagyok benne, hogy eléggé ismeri már Pestet, tudja, hol kell vigyázni!

Igen, igen, én se vettem komolyan az egészet. De muszáj volt letesztelnem. Tudod, hogy mennyire kíváncsi vagyok, meg nagyon szeretem ezeket a vámpíros könyveket, filmeket, sorozatokat, akármit, csak két megtermett szemfoga legyen, na szóval tök jó lett volna, ha tényleg vámpír. Most mi rossz ebben? Tudod, hogy ez a legtitkosabb fantáziáim egyike. Persze realista vagyok, de azért egy kis álmodozás kinek árthat? Senkinek. Na ugye.

Szóval pénteken is találkoztunk és elmentünk kicsit szórakozni. Hogy milyen mozgása van, Istenem! Hipnotikus. És hogy tapadt hozzám azaz izmos teste! Tényleg olyan, mint egy dögös vámpírsrác. Még harap is, bizony. Jó, persze, tudom én, más srácok is harapnak, úgyhogy muszáj volt egy konkrét próba elé állítanom. Szóval elvittem magammal azt a hosszúkás, éles végű fülbevalómat, tudod, azt a vöröset. Na, azzal teljesen véletlen, mikor kint ücsörögtünk, megszúrtam az ujjbegyemet, de úgy hogy rendesen kiserkenjen a vérem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen bőségesen tud jönni a vér egy ilyen kis karcolásból. Naná, hogy rögtön elfordította a fejét. Oda se nézett. Mondtam neki, hogy semmi gond és kicsit közelebb jöttem hozzá. Az ujjamat a szájához emeltem és megkértem, hogy nyalja le róla. Először nem értette, mit akarok, de biztos vagyok benne, hogy csak színészkedett. Nagyon is kívánta, hiszen a további unszolásomra hamar beadta a derekát. Kitágult a pupillája, éreztem, hogy a szíve hevesebben ver. A vonásai megkeményedtek. Nem is vettem észre, hogy ilyen élesek a fogai, egyáltalán nem tűnt fel előtte, de mikor a szájába vette az ujjamat, éreztem, ahogy a bőrömbe fúrja őket. Főleg a szemfogát, de érdekes módon egy kicsit a többi is éles volt, nem tompa. Hirtelen meg is ijedtem, mikor elkezdte egyre durvábban harapdálni a vérző sebet, úgyhogy megkértem, hogy hagyja abba, amit meg is tett. Jaj, ha láttad volna! Úgy megsajnáltam! Látszott rajta, hogy küzd magával! Annyira édes volt. Most mondd meg! Ez már elég egyértelmű bizonyíték.

Nagyon rendes volt, csak ugye haza nem kísért. Én már meg se próbálom tükör elé ráncigálni, de tudod az aznapi incidens után igazán tudhatná, hogy lelepleztem a kis titkát. Nincs mit rejtegetnie! El is mondtam neki. Én így fogadom el, így ahogy van. Tényleg. Egyébként így visszagondolva teljesen egyértelmű jelek voltak. A bőre nagyon is fakó. Persze télen ez tök általános, de azért mégis valahogy kitűnik a tömegből a fehérségével. Mintha betegeskedne, tudod, hogy néznek ki a vámpírok. Aztán ott vannak azok a fogak, amik elsőre nem tűntek fel, de most már nem lehet nem észrevenni őket. Tükörkerülés, izgalom a vérre, egyértelmű jelek. Na és persze a vonásai. A vámpírok híresen jóképűek, karizmatikusak, na már most, Dávid maga a megtestesült karizmatikusság, főleg azokkal a különleges szemekkel. Most már biztos hiszel nekem: nem tévedhetek!

Jaj, és ami a legfontosabb: elhívott vacsorázni! A saját otthonába! Méghozzá ma estére! Most képzeld el, hát nem nagyszerű? Azt mondta, szeretné, hogy hangulatos legyen az alkalom, hiszen különleges vagyok a számára, és mindent megtesz, hogy ez legyen az én nagy estém. Az éjféli időpontot olyan romantikusnak találta, azt mondta a legkülönlegesebb dolgok éjfélkor történnek. Úgyhogy megegyeztünk, hogy kicsivel éjfél előtt átugrok hozzá. Mondtam neki, hogy nagyon boldoggá tesz, és hogy most nem fogom leállítani, mint múltkor, mire elmosolyodott. Olyan édes volt!

Tudom, nyilván csak álmodozom. De hát olyan egyértelműek a tények. Minden egybevág. Vajon mióta lehet vámpír? Az arcáról annyi érdekes történetet le tudok olvasni, még akkor is, ha olyan fukar a szavakkal. Talán egy huszár ezredes volt a 48-as szabadságharcban. Súlyos sebet kapott, és az egyik bajtársa a hegyekbe menekítette, hogy ne találja meg az ellenség. Ott aztán egy özvegyasszony gondjaira bízta, aki történetesen maga is vámpír volt. Az asszony csak egy módon tudta megmenteni: ha megharapja, és halhatatlanná teszi a jóképű ifjút. És így is lett. Na és hogyan vészelte át az elmúlt századokat? Nyilván a tapasztalata és a kapcsolatai révén hatalmas vagyont szedett össze, amit aztán a saját, nem létező rokonaira hagyott, majd mikor egy emberi életnek megfelelő idő lejárt, kibújt személyazonosságából, és a saját örököseként átmentette vagyonát, kapcsolatait, életét. Jó, nyilván nem így történt, de én így képzelem el. Tudod, romantikus vagyok, ezerszer elmondtam már.

Egyébként most csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan együtt leszünk. Belépek a lakásába, a sok titkos berendezés, tárgy közé, az asztal szépen megterítve, gyertyafényes vacsora, és ő ott áll, szépen kiöltözve. A vacsora után aztán hamar a lényegre térünk, szorosan magához ölel, én sóhajtok, lassan levetkőztet, élvezve a bőröm melegét, egy élő nő melegét, majd a nyakamba mélyeszti a fogát. Én felnyögök, és hátrabicsaklok a gyönyörtől. Aztán végigfut rajtam ez az érzés, tudod, libabőrös leszek, és és egész éjszaka szenvedélyesen szeretkezünk. Valahogy így tudnám most elképzelni.

Most viszont bocsáss meg, kedves naplóm, de el fogok késni, ha nem kezdek el hamarosan készülődni! Ismersz, mindig csak halogatom a dolgokat, aztán nem haladok semmivel. Most is tiszta zsír a hajam, az lesz az első, hogy megmosom. Na mindegy. Köszönöm, hogy meghallgattál. Holnap beszámolok az este történtekről! Puszi!

Lecsukom a naplóm fedelét, majd gyorsan vetkőzni kezdek. Semmiképpen nem akarok koszosan menni a randira. Fő a tisztaság. Hopp, az egyik zoknim már a földön, a másik mellett. Bugyi, felső. Engedem a forró vizet, tusfürdő, finom illatos. Imádom, amikor a lábujjamat beleteszem a meleg vízbe, és végigfut a testemen a jóleső forróság. Fél órát töltök a kádban, vagy negyven percet, negyvenötöt, nem is számolom. Aztán hajat is mosok, nem ám úgy ímmel-ámmal, két fajta hajbalzsamot is használok a biztos hatás érdekében. Sietnem kell, ha elkések, soha sem bocsátom meg magamnak! Hajszárítás, hol hagytam a speciális, vitaminnal dúsító hajszárítómat? Nem találom, muszáj kölcsönvennem anyáét. Ez a rossz a hosszú hajban, sok időt vesz igénybe az ápolása, nem áll ám csettintésre tökéletesen.

Gyorsan, tényleg, nem viccelek, alapozót kenek az arcomra, majd egy szemceruzával kihúzom a szemem vonalait, kicsit sötétebbre, hogy kihangsúlyozzam a zöld színét, majd a szempillaspirállal rásegítek a megfelelő hatás érdekében. Remek. Sajnos nem vehetem fel azt a gyönyörű vörös estélyimet, anya rögtön kiszúrná, és a végén még nem engedne el. A szülők ezt nem érthetik meg. Talán el kéne tennem a táskámba, majd ott felveszem. Így is teszek. Gyorsan felöltözöm, csinosan, még sem feltűnően, majd elindulok otthonról.

– Anyu, átugrok a Fannihoz! Ott is alszok, ne várjatok!

– Na, és kislányom, a házival mi lesz?

– Már megcsináltam. Na, anyu, had menjek! Légyszi!

– Rendben, de aztán vigyázzál magadra! Késő van már a csámborgáshoz, menj egyenesen…

A végét már nem hallgatom, csak bevágom az ajtót, úgy is csak a szokásos papolás, hegyi beszéd, anyámkínnya, van jobb dolgom is. Nem is olyan könnyű magassarkúban végigsasszézni a városon, főleg ha siet az ember lánya! Nem baj, ez az este minden kínt megér!

Még bőven éjfél előtt jár az idő, mikor felcsöngetek Dávidhoz. Nem is olyan puccos a környék, ahol lakik, mint ahogy elképzeltem, de hát gondolom, kerülni akarja a feltűnést. Jaj, olyan okos a drágám. Sok fiú példát vehetne róla. Úgy néz ki, hogy a férfiaknak van egy bizonyos érési idejük, mint a jó boroknak. Mondjuk úgy egy-kétszáz év, he-he-he.

A kedves hang felenged, és én feltipegek a lépcsőn, egyenesen a harmadik emeletre. Harmadik emelet, öt. Kicsit bosszant, hogy nincs lift, de hát ez legyen a legkevesebb. Az ajtóban már vár Dávid, és forró, mohó csókot váltunk.

A lakásba lépve azonban kicsit megütközök a berendezés puritánságán. A szobában csak egy koszos matrac árválkodik, ám a szemközti helyiségben egy hatalmas asztalt pillantok meg, és halovány gyertyafényt. Kérdőn tekintenék Dávidra, ám akkor hátulról erősen megmarkolja a tarkómat, és alig kapok levegőt. A szorítás egyre erősebb, és már nyitnám a számat, hogy: „Eressz!”, mire ő hatalmasat lódít rajtam, és fejjel nekivágódok a falnak. Kopp.

Belehasít a fájdalom a koponyámba, és érzem, hogy hirtelen bent ragadt a levegő, a könnyeim kitörni készülnek, mire ismét lendül a kéz, és közeledik a fal. Kopp.

Érzem, hogy valami szivárog a homlokomból, vér csurog a szemembe, nem látok semmit, majd… Kopp. Kopp. Kopp.

Mikor magamhoz térek, gyertyafény világítja meg a helyiséget. Hirtelen nem tudom, hol vagyok. A közeli faliórából kattogás szűrődik elő, majd megkondul és odakapom a tekintetemet. Éjfél van. A tagjaim zsibbadtak, sajognak, és nem tudom őket megmozdítani. Hiába próbálom rángatni a karjaimat, hiába próbálok kapálózni a lábaimmal, nem mozdulnak. A karjaim a csuklómnál és a könyökömnél le vannak szíjazva. A jobb karomon kisebb harapásnyomokat látok, nem felszínes foglenyomatokat, hanem mélyen a húsba maró részeket. A látvánnyal együtt a fájdalom is belém nyíllal.

– Mhkkhhhhhhhhh! Mkkgfff! – majd idegesen észreveszem, hogy be van tapasztva a szám. Nem, nem csak be van tapasztva, valamire harapok. Nem tudom mi az. Valami szivárog a számba.

Ösztönösen odakapok a kezemmel, illetve csak kapnék, mert nem tudom őket megmozdítani. Megered a könnyem, iszonyúan fájnak a végtagjaim, az egész testem. Ordítok, de ismét csak nyöszörgés hallatszik. Fulladozva lefelé pillantok a testemen. A törzsem a melleimnél és a derekamnál szintén rögzítve vannak. A lábaimat is hiába feszítem, szinte hisztérikusan, amint megpróbálom, pokoli fájdalmat érzek. Tekintetemet erőszakkal lefelé vezetem és megpillantom Dávidot, a lábaimnál térdepelve. A haja izzadságtól tapad, szemei üvegesek, a világosabb kék akár a tej, kifejezéstelen, míg a sötétebb élettelenül világít a gyertyák halovány fényénél. A szája vértől maszatos, valami van benne, csak nem… Nem tudom befejezni a gondolatmenetet, nem akarom befejezni a gondolatmenetet, elkapom a tekintetemet, messze, messze a plafonra, az ablakra, nincs is ablak, az ajtóra. A szemközti falra. Kővé dermedek.

Dávid nem lehet vámpír, egyszerűen nem lehet. Látom a szemközti falon a tükörképét, ahogy a testemből lakmározik.

Nem nyugszik

 

 Belenyúl a csecsemők szájába. Hogy lángoljon

a kíntól a nyelv, és hogy az első tejfogak fájó, fekete

csonkok legyenek! Milyen jó húsban van, súgja, és bólint

elégedetten. Ráismersz, ugye? Kutyafejű mitológiai

alak vagy a randa szomszédasszony az ötödikről?

Megfordul az elsőn, a másodikon, a harmadikon,

a negyediken, de akárhol jár, szivárog a nevetése.

 

Meg se mered kérdezni tőle, mért halnak meg a gyerekek.

 

Mitteccikehhezajóidőhözszólni?  Nem szól

semmit, úgy felel, hogy nem felel. De hogy lehet

egy szegény, öreg, beteg nénire haragudni?

 

Hisz ő csak kifigyel  – míg kavarog, zúdul az éjszaka, 

mintha csak palackból öntenék. Mennyi gonosz lárma, 

mennyi szárnyzúgás, pittyegés, surrogás, cirregés!

Mitteccikehhezajóidőhözszólni? Ül a sötétben, büszkén,

komoran, mintha a bogarakat is nevükről ismerné.

 

Az a kis vér nem számít, kicsim. Fáj a fejed?

Vagy a szíved fáj? Kibírták mások is.  

Húzd fel, vedd fel, nem számít.

 

Te ugyan mit felelsz? Sebezhető vagy, 

romlékony, törékeny. Egy élő,

aki csak egy élőnek adhat életet.

Peter Rǿnnov Jessen: Fajtalankodás birkákkal

 

 

 

Nem értem hát őtet. Hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyet legyen képes mondani nekem! Nekem, aki főztem és mostam rá ennyi éven át, meg takarítottam. Jó, hogy elment, mert mostan a sírás kerülget, és utálja, ha sírok, azt mondja, hogy amikor bőgök, még rondább vagyok, mint egyébként. Tudom én jól, hogy nem vagyok már olyan fiatal, én is nézek tükörbe, de azért nem kell, hogy ilyen legyen hozzám, ő sem olyan már, mint egy tinédzser. De mikor ezt egyszer említettem neki, úgy bemosott, hogy utána egy hétig nem mehettem ki a monokli miatt, és aztán mikor megkértem, hogy menjen le a szupermarketbe bevásárolni, még jobban begurult. Lusta vén kurvának nevezett, de most azért mégiscsak lement bevásárolni, végül is beláthatta, hogy nem keltene jó benyomást, ha a boltos meg a szomszédok ilyen állapotban látnának és rájönnének, mitől nézek így ki.

  Egyszerűen nem értem. Biztos féltékeny, ez az egyetlen magyarázat, másra nem tudok gondolni. De miért féltékeny? Hisz nincs rá semmi oka, ő maga volt a Lásd & Halldban is meg az Extra Újságban is, úgyhogy ha én egyetlen alkalommal bekerülök a Hirdetési Újságba, az még nem ok arra, hogy így fölkapja a vizet. Rendben van, ő már régen szerepelt az újságban, de akkor is. Rólam csak egy kis féloldalacska volt, a Brugsen áruházlánc heti kiárusításról meg egy árleszállításról szóló hirdetés között, ő pedig a címlapon szerepelt meg minden. De még hogy azt legyen képes mondani nekem, hát ez érthetetlen. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, neki is megmondtam, de erre ő még lehetetlenebbül viselkedett, aztán el is ment. De mit vár tőlem, mit csináljak? Neki megvan a maga érdeklődési köre, én nem avatkozok bele, de kénytelen vagyok csinálni valamit, nem tudok ölbe tett kézzel ülni, és mivel most odalent Indiában nagy szükség van meleg ágytakarókra, örülök, hogy tehetek valamit, egyébként is szeretek kötni, úgyhogy könnyen telik az idő, nincs hát semmi oka rá, hogy ennyire dühös legyen.

  Ha legalább lenne velem valami ötlete neki, de most már felém se igen néz, csak járkál odalent a pincében, és nagyon el van foglalva a saját dolgaival, azt mondja, én azokba ne avatkozzak bele, és ez teljesen rendben is volna, de nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy neki meg hagynia kéne, hogy én is hadd kötögessek békében. Hisz ez sem kerül semmibe, benne van az újságcikkben is, odalenn a szupermarketben kitettem egy dobozt, amelybe az emberek beletehetik a maradék fonalaikat, ha van nekik fölöslegbe, vagy pedig öreg kabátjaikat, amiket szálakra bonthatok. Egyáltalán nem kerül semmibe, viszont príma meleg takarók lesznek belőlük, amikre olyan nagy szükség van Indiában, és szerintem igazán méltányos, hogy egy kicsit segítsünk nekik, amikor ők olyan szegények, mi pedig ilyen gazdag országban élünk, mint Dánia. Mert még ha válság van is, mi azért mégiscsak gazdagok vagyunk idefönn, itt nincsen senki, akinek azért kéne meghalnia, mert nincs egy meleg takarója, amit maga köré kanyaríthat, hisz az ember bemehet a szociális osztályra, ott legalább kap valamit, nem olyan sokat, de valamit azért mégis, össze se lehet hasonlítani. De nem szereti hallani, amikor ezt próbálom elmagyarázni neki. Ez az én dolgom, csak ennyit mond, és szó se esik róla többet.

  Ez olyan szomorú, mert én annyira, de annyira örültem, hogy a cikk megjelenik az újságban, és hogy majd megmutathatom neki. Aznap, amikor az újságíró és a fényképész itt járt, nem volt idehaza, úgyhogy egyáltalán nem tudta, hogy meginterjúvoltak, és elképzeltem, milyen lesz, amikor megjön az újság, megpillantja a képet és elolvassa, amit rólam írnak. Azt hittem, hogy büszke lesz rám, de csak mogorva volt. Én különben annyira örültem annak a cikknek meg a képnek, amin kötök, és ami alá azt írták, hogy 1000 ÁGYTAKARÓT KÖTÖTT INDIA SZEGÉNYEINEK, és ezért még jobban fáj, ha dühös rám és leszid. Egyébként is úgy véltem, olyan jó, hogy én is szerepelek az újságban, még ha csak a Hirdetési Újságban is, hiszen ő már kétszer is szerepelt – gondoltam, így egy kicsit igazságosabb. De ő nem így látta. Megorrolt. Biztos azért, mert féltékeny, mert már több mint egy éve nem volt az újságban. Csak ez lehet a magyarázat. De még hogy ilyesmit mondjon nekem, hogy ennyire gonosz tudjon lenni, ezt végképp nem értem!

  Emlékszek, amikor először bekerült az újságba – hát, ha úgy vesszük, nem is igazi újság volt, hanem hetilap, a Lásd & Halld –, akkor én aranyos voltam hozzá és együtt örültem vele a cikknek, még akkor is, ha nekem nem volt különösebben kellemes olvasni, hogy már több mint ötszáz nővel volt együtt, akiket társkereső hirdetések útján ismert meg. Úgy értem, tudom én nagyon jól, hogy nem vagyok egy világszépe, meg hogy pár évvel idősebb vagyok nála, de nekem is vannak érzéseim, én is meg tudok bántódni, nagyon el tudok szomorodni, én is ember vagyok, hús-vér ember. De láttam, mennyire büszke arra, amit a cikkben írtak róla, meg a róla készült képekre, amiken a csinos zakójában feszít, ezért úgy tettem, mintha vele együtt én is örülnék, még akkor is, ha bizonyos tekintetben kissé furcsának találtam, hogy rólam egyetlen szó sem esik. Hisz mindennek ellenére együtt élünk, de ez neki nyilván közömbös. Ez nem érdekelte az újságírót, mondta, nem azért jöttek a laptól, hogy rólam írjanak. Az is egy kicsit zokon esett, hogy mielőtt jöttek az interjút készíteni, utasított, hogy menjek sétálni, nehogy itt találjon az újságíró meg a fényképész, és csak akkor térjek haza, ha ők már elmentek, mintha szégyellt volna, vagy legalábbis ez volt a látszatja. De persze azt mondta, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy az a cikk vele foglalkozik, nem pedig mással, és én úgyis biztos csak hülyeségeket mondanék, vagy az újságírót ingerelné, ha csak ülnék ott és zörögnék a kötőtűkkel. Nem akartam vitát nyitni a dologról, inkább elmentem, és odavoltam egész nap, csak este merészkedtem haza, amikor úgy gondoltam, biztos elmentek már azok az emberek. Amikor hazamentem, úgy fontoskodott, mintha valami híres színész, politikus vagy ilyesmi volna, alig akart szóba állni velem, annyira fenn hordta az orrát. De amikor ágyba bújtunk, aranyos volt hozzám, és mindent összevetve én azért nagyon szeretem őtet.

  Mégsem volt könnyű számomra, és mikor azután megjelent a cikk, egy társkereső hirdetésben megírta, hogy ő volt az, aki a Lásd & Halldban szerepelt, amire egy csomó válasz érkezett, és ő minden este elment és megismerkedett azokkal a nőkkel, akik írtak neki, én meg csak ültem egyedül idehaza és szomorkodtam, mert mi van, ha megtetszik neki az egyik és el akarja venni feleségül, nekem meg marad a tévé meg a kötés. De végül aztán egyikükkel sem vergődött zöld ágra, és bár időről-időre természetesen továbbra is elhelyezett hirdetéseket az újságban, és válaszolt nők hirdetéseire is, szóval mindennek ellenére kissé elült a dolog, és egyre inkább visszatértünk a régi kerékvágásba.

  De nem teljesen. Mintha az a cikk valahogy megváltoztatta volna, mintha kissé elbüszkült volna, és kezdett volna lenézni. És nem akart már olyan gyakran együtt lenni velem – abban a bizonyos értelemben. Különben igyekeztem olyan jól kinézni, amennyire csak tudok, vettem neccharisnyát és magas sarkú cipőt, amilyeneket azokban az újságokban viselnek, amiket mindig szanaszét hagy a lakásban, ez biztosan olyasmi, amit szeret, gondoltam. De ő gúnyt űzött belőlem, azt mondta, a neccharisnya és a tűsarok a fiatal lányoknak talán jól áll, engemet viszont még jobban kövérít és öregít, meg azt is, hogy nem csupán ez vonzza a férfiakat, ahhoz egy kicsit több kell. Ekkor fakadtam sírva és mondtam, hogy ő sem olyan hej de csinos már a kopaszodó feje búbjával meg a lógó pocakjával, ő se mai gyerek már, túl a negyvenen, még ha pár esztendővel fiatalabb is nálam, és ez után ütött meg, és lett a monoklim, úgyhogy több mint egy hétig nem mehettem ki.

  De néha-néha nagyon kedves volt hozzám, mint amikor fiatalok voltunk, néhányszor nyilván úgy vélte, elég jó vagyok, mert ilyenkor mondta, hogy vegyem le a ruhám és feküdjek az ágyra, és akkor azt csinálta velem. De nem különösebben gyakran, és most már bizony elég régen. Legalábbis úgy.

  Na, hát nem leejtettem egy szemet?! Idegesít, amikor ilyeneket beszél, teljesen megőrjít. Hiszen korábban még sosem volt ilyen gonosz hozzám. Néha azon spekulálok, hogy gyűlöl-e vajon engem, de ugyan minek gyűlölne, én mindég jó voltam hozzá, mindég engedtem neki, azt tettem, amit mondott. Nem szép tőle, hogy ilyen.

  Pár hónappal az után, hogy írtak róla a Lásd & Halldban, kitalálta, hogy felad egy masszázshirdetést. Úgy gondolja, hogy akár pénzt is hozhat a konyhára a dolog, mondta, hiszen olyan sok manapság a magányos nő. Nekem nem igazán tetszett az ötlet, de egy szót se szóltam, tudom, milyen, amikor ellentmondanak neki. Az újságban elhelyezett egy hirdetést, amelyben intim masszázst kínált hölgyeknek. Szerintem nem volt valami tisztességes, mert azt írta benne, hogy fiatal és művelt, pedig már nem lehet ráfogni, hogy olyan fiatal. És még ha nekem nem is volt más férfi az életemben rajta kívül, azért láttam egyet s mást a magazinjaiban, és tudom, hogy ezen a téren nem valami nagy mester. De ez őtet nem érdekelte, így jelentette meg a hirdetést, aztán várta a kuncsaftokat. De az a kevés ember, aki telefonált, mind hülye volt, és disznóságokat mondott és csak lihegett a telefonba, úgyhogy egész rosszul lettem, ha véletlenül én vettem föl a kagylót, de egyetlen nő sem hívta, aki időpontot szeretett volna megbeszélni. Miután a hirdetés egy hete megjelent, szerintem ő már kezdte feladni a dolgot, ám akkor az történt, hogy felhívták az Extra Újságtól, és azt mondták, szívesen készítenének vele interjút, mert az nem szokványos dolog, hogy férfiak nyújtsanak intim masszázst.

Nem különösebben lelkesedtem a gondolatért, hogy jönnek az újságtól, gondoltam, úgy lesz, mint legutóbb, amikor a Lásd & Halldban szerepelt, ő viszont teljesen el volt ragadtatva. Lement, és egy üzletben vásárolt egy igen kicsi alsónadrágot, amit tangának nevezett, ha netán kedvük támadna munkaruhában lefényképezni, meg néhány testvibrátort, hogy kéznél legyenek, és látszódjon, milyen profi a dologban, és mielőtt kijöttek az Extra Újságtól, minden nap fel-alá járkált a házban a tangájában, mindkét kezében vibrátor, és arról locsogott, hogy majd kibővíti az üzletet, meg hogy mi mindent vehetne, ha négyszáz koronát kapna minden alkalomért. Szerintem egészen olyan volt, mint aki begőzölt, de ezt aztán nem mondhattam, szokás szerint tartottam a számat, és hallgattam.

Amikor kijöttek az újságtól, ugyanúgy zajlott minden, mint mikor a hetilaptól jöttek, jóval az előtt elküldött hazulról, hogy az újságíró és a fotós megérkezett volna, én meg lófráltam a városban, nézegettem a kirakatokat, így csaptam agyon az időt. Amikor nagy sokára hazamerészkedtem, igen fölényes volt, mint legutóbb, bár egy kicsit bosszús is, hogy nem akarták lefényképezni abban a kis alsónadrágjában. Nem szükséges, mondták neki.

  Másnap csalódás érte, mert semmi nem volt róla, pedig az újságíró mondta is neki, hogy eltelhet pár nap, amíg közlik. De három nap múlva megjelent a cikk. Amint rápillantott az ember az újságra, máris látta, mert a címoldalon volt róla egy nagy fénykép. Benn a lapban az interjú két oldalt foglalt el, ott is volt róla egy nagy kép, és azt írták, hogy rengeteg kuncsaftja van, hogy a városban az összes otthonülő háziasszony hozzá fordul intim masszázsért, és hogy ő jótét cselekedetnek tartja ezt, segíteni a szexuálisan kielégítetlen nőket. Szörnyen büszke volt rá, hogy ezt mondta, egészében véve pedig igencsak elégedett volt a cikkel, és azt is írták, hogy korábban már szerepelt a Lásd & Halldban, meg hogy több mint ötszáz nőt ismert. Aznap este aranyos volt hozzám, és én annyira megörültem, pedig nem rajongtam a cikkért – hisz nem az igazat írták benne. De ő azt mondta, nem árt egy kis ingyen reklám, és tényleg egy csomóan hívták, ő nem tehet róla, hogy túl félénkek, hogy nem szólnak bele, és nem kérnek időpontot, hanem csak belelihegnek a kagylóba.

  De semmi nem lett a dologból, eztet is tudtam előre, egyetlen nő sem telefonált időt megbeszélni, csak a hülye emberekből lett még több, akik trágárságokat mondtak. Lassan már képtelen voltam fölvenni a telefont, de ő mondta, hogy csak vegyem föl, ha ő épp nincs a közelben. Nem szívesen csináltam, az agyamra ment már, próbáltam neki megmondani, de rám se hederített. Igazán segíthetnék neki, mondta, meg hogy számomra is előnyös, ha sikerül beindítania a vállalkozást, hisz én is élvezni fogom a pénzt, vehetünk magunknak videót, igen, tán még bőrpamlagot is, amire mindig vágytam, tehát csak tegyek úgy, mint ha mi se történt volna, és rakjam le a kagylót, ha valaki szemtelenkedik a telefonba, én meg így is tettem, de az után, hogy megjelent a cikk, pár hétig nem volt könnyű.

  Körülbelül két hét után már sokkal kevesebben telefonáltak, hogy mocskos dolgokat mondjanak, viszont olyanok se hívtak, akik masszázst szerettek volna, és észrevettem rajta, hogy egyre ingerültebben jár-kel. Már én szenvedtem tőle, de igyekeztem titkolni, és miután eltelt egypár hónap, ő maga is beláthatta, hogy nem megy a dolog, úgyhogy visszavonta a drága hirdetést. Ez azért van, mert rossz városban lakunk, mondta, na ja, ha Koppenhágában élnénk… de egy ilyen porfészekben mindenki gyáva, hiába vannak sokan, akik szeretnék. Egészen megkönnyebbültem, azt hittem, hogy most már egy kicsit visszatérünk a régi kerékvágásba, hogy megnyugszik, ám ehelyett új ötlettel állt elő, azt vette a fejébe, hogy kisiparos lesz. Még amikor masszőr akart lenni, vásárolt ugye néhány testvibrátort – műanyagrudakat, amikben motor van, úgyhogy mikor az ember elemet tesz bele, rezegnek –, aztán lement velük a pincébe kísérletezni, azt sütötte ki, pénzt hozhat a konyhára, ha készít pár olyan vibrátort, amely jobban hasonlít, amely tehát nemcsak egyszerű fehér műanyagrúd, hanem egészen olyan, mint amit a férfiak hordanak a lábuk között. Vásárolt egy csomó vibrátort, és különféle fajta bevonatokkal próbálkozott, amelyeknek a hatására a rúd jobban hasonlított az igazira. Eleinte nem ment olyan jól a dolog, viasszal kísérletezett, amivel kívülről formázta a rudat, de használatkor a viasz szétkenődött, és lepergett. Gondoltam, elég fura dolog, de hát amikor elkészített egy új modellt, természetesen ki kellett próbálni, ez ugyanolyan, mint az autókkal meg a repülőgépekkel, mondta, azokat is tesztelni kell. Értettem én, de azért mégis különös érzés volt, amikor feljött a pincéből és azt mondta, feküdjek az ágyra, hogy megnézze, jó-e a legújabb modellje. De megtettem, és néhányszor egész kellemes volt, mégis szívesebben csináltam volna igaziból, ővele, mint régen. De nem akarta, azóta nem akarta, hogy foglalkozni kezdett a vibrátorokkal, inkább a vibrátorokat szereti feldugni belém, azt mondja, ez nagyon fincsi, és hogy csak fogjam be a szám. Párszor magához nyúl, miközben feldugja belém a vibrit – vagy a dildót, ahogy ő hívja –, de ha én nyúlok oda az övéhez, az igazihoz, dühös lesz rám, és azt mondja, vigyem a mocskos mancsomat, én meg engedelmeskedek, rákényszerítem magamat, pedig szinte fáj a testem a vágytól.

  Most már jobb a helyzet a bevonatokkal, valami képlékeny porból készíti őket, úgy tudja oldani és formálni, mint az agyagot, és sokkal jobban is tart, mint a viasz, bár előfordul, hogy ez is lehámlik. Odalent az utcán az üzletben kitették néhány termékét, de egészen biztos, hogy egyet sem adtak még el, még mindig ott vannak a kirakatban az újságok között, de ő már most “kisiparosnak” nevezi magát, amikor fölveszi a telefont, azt mondja: Karl Hansen kisiparos. Folytatja a kísérletezést a vibrátorokkal, tökéletesíteni akarja őket, és rajtam kipróbálni, és már jól észrevehető, hogy sokkal inkább hasonlítanak az igazihoz, mint kezdetben, én azonban váltig állítom, hogy jobb igaziból csinálni, mint régen, meg természetesebb is valahogy, de ő ezzel nem törődik. Megváltozott, nem olyan már, mint korábban, és persze ő sem lett fiatalabb, de nem erről van szó. Nem akarom én, hogy olyan legyen, mint amikor gyerekek voltunk – pedig akkor milyen gyönyörű volt vele! –, de most már nem olyan aranyos hozzám, mint akkor, és hogy ilyen gonosz tudjon lenni, hogy ilyeneket mondjon nekem, mint a minap: hogy egy perverz szipirtyó vagyok ezzel az egész kötögetéssel, hogy ez szinte fajtalankodás a birkákkal! Mikor pedig én csak segíteni szeretnék!

  A szememet most könny futja el, ismét eszembe jut, a kötést kénytelen vagyok letenni, ki kell fújnom az orrom. Nem értem hát őtet. Hisz én mindég annyira szerettem, egészen a születése óta. És miután anya meghalt, én viseltem gondját, én stoppoltam meg a harisnyáját, én vajaztam a kenyerét, amit tízóraira magával vitt, anyja helyett anyja voltam, ő meg mindig olyan aranyos volt hozzám, amikor meg felnőtt és kezdett bejövögetni hozzám éjjelente, azt mondta, én vagyok a leggyönyörűbb nővér, különbet el se lehet képzelni, a többi fiú közül senkinek sincs ilyen szép nővére. Vigyáztam rá, gondoskodtam róla, hogy ne keveredjen rossz társaságba, s mióta apa meghalt és mi örököltük a házat, úgy élünk itt, mint férj és feleség, még ha érthető módon nem is házasodhattunk össze rendesen.

  Voltak már veszekedéseink, mint mindenki másnak, nem volt mindig könnyű, de hogy ennyire gonosz tudjon lenni, még hogy ilyet mondjon nekem, a saját szeretett nővérének! Hogy van szíve hozzá?!

 

                                        SZAPPANOS GÁBOR  fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info