Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

teng a torony tűmarkával.
téllik a toll tényfarkával.
tán titokul temeti tanod.
tüstént tömeggé takarod, te.

szűkre zárták a mellemet
vérem kifüstölög az űrbe
egyszer csak visszacsapolják
addig gyönyörű, megszürkülve

nem figyelnek az emberek.

apu kering, hó, valse triste, zene
Vera tapad, hó, lassan jár
anyu költözik, hó, Telkibe

(én csak vagyok, hó, köpnék, hó,
minden szóra, tánc, minden sir-re)

apu, megy, hó, ne segíts élni
Vera, megy, hó, ne segíts múlni

Anyu, most ne segíts többet

nagyszerű! – kiáltja költőnk,
és kora biggyeszti a száját.
nem nagyszerű.
fogd ki csillagaink elől
a gedhes lovaidat.

hogy még sincs rá eleven isten
aki megesküdjön
hagyom.
esküszöm én majd holnap elha-
gyom. sikít. fényes térd.
hagyom.
hallod ahogy menekül? kará-
csony. sült zene. szájfény.
hagyom.
emberül pár pillanatig rád
gondolok. ezüstülsz.
hagyom.

város a díványon hullik szét
neon erezete.
halál.
felkapcsolom a téli égő-
ket, aranyosodom.

kilépek a gyanús fényből, sötét
márka az üvegen.
egyszer összekapaszkodunk Eszter-
láncba. hullik szét a
párna
a város ahogy a díványra ülsz.
hagyjad