Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
( Vas István fordítása)
Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Tizenkettedik fejezet
Évike tanúvallomása.
– Jelen – kiáltott Évike.
De izgalmában elfelejtette, hogy az utóbbi percekben mekkorára nőtt és amint sietve fölugrott, a szoknyája szegélye beleakadt az elnöki emelvénybe, ahol az elnök ült, a két szavazóbíró meg a jegyző, lesöpörte őket a közönség sorába s ott evickéltek a földön, mint azok az aranyhalacskák, amelyeknek medencéjét a mult héten véletlenségből összetörte.
– Jaj, bocsánat, bocsánat – kiáltotta magán kívül s amilyen gyorsan csak tehette, fölkapkodta őket a földről, mert egyre a szegény aranyhalacskák jártak az eszében s arra gondolt, hogy ezeket is gyorsan össze kell szedni és visszarakni az elnöki emelvényre, különben elpusztulnak.
– A tárgyalást ezennel felfüggesztem, mindaddig, míg mindenki el nem foglalja ismét a helyét – szólt harsogó hangon a Király s szigorú tekintetet vetett Évikére.
Évike az elnöki emelvényre nézett s látta, hogy a Gyík komát fejjel lefelé dugta vissza a helyére s a szegény kis állat kínjában csak a farkával kapálódzott fölfelé, nem tudott visszafordulni. Évike megfogta és visszafordította s közben azt gondolta:
– Se nem oszt, se nem szoroz, hiszen nélküle éppúgy meglehetne a tárgyalás, mint vele.
Mihelyt egy kicsit magukhoz tértek a hivatalos személyiségek, megint összekeresgélték a palatáblájukat, palavesszőjüket s jegyezgetni kezdték az iménti baleset lefolyását. Csak szegény Gyík koma nem jegyezgethetett. Még mindig félájultan ült és tátott szájjal bámulta a mennyezetet.
– Mit tudsz az esetről? – kérdezte a Király Évikét.
– Semmit – felelt Évike.
– Éppenséggel semmit? – faggatta a Király.
– Éppenséggel semmit – felelt Évike.
– Ez nagyon fontos vallomás – mondta a Király a két szavazóbíróhoz fordulva.
A Bírák már éppen le akarták ezt írni palavesszőjükkel, amikor a Fehér Nyuszi közbeszólt:
– Nem fontos, azt akarta mondani Felséged.
– Persze, hogy nem fontos, hiszen azt mondtam – igazította ki a Király. Aztán magában halkan ismételgette: „Fontos, nem fontos, fontos, nem fontos”, mintha próbálgatná melyik hangzik jobban.
Az egyik szavazóbíró ezt írta: „Fontos”. A másik meg ezt: „Nem fontos”.
Évike jól láthatta mindezt, hiszen közvetlenül mellettük állt és szinte előtte volt a palatáblájuk, de – gondolta magában – az egész nem fontos.
Ekkor a Király, aki egy darabig szerényen írogatott a jegyzőkönyvébe, fölkiáltott:
– Csönd – aztán olvasni kezdte a jegyzőkönyvéből: – Negyvenkettedik paragrafus. Mindenki, aki egy kilométernél hosszabb, köteles távozni a tárgyalóteremből.
Valamennyien Évikére pillantottak.
Én nem vagyok hosszabb egy kilométernél – mondta Évike.
– De igen, – mondta a Király – csaknem két kilométer vagy.
– Dehogy is megyek el – ellenkezett Évike. – Különben is nem ezt mondja a törvény, most tetszett kitalálni.
– Ez a legrégibb rendelet az egész könyvben – szólt a Király.
– Akkor az első paragrafus volna, nem pedig a negyvenkettedik – szólt Évike.
A Király elsápadt és gyorsan becsapta a könyvet.
– Kihirdetem az ítéletet – kiáltotta remegő hangon.
– Előbb bizonyítékra van szükségünk, Felség – ugrott föl a Nyuszi. – Most hozták ezt a levelet.
– Mi van abban a levélben? – kérdezte a Király.
Humanista költők
Cristoforo Landino:
A kis híján lerombolt Rómáról
Minden földi dolog közelítő végzete foglya,
s Róma, te példázod: mindenevő az idő.
Róma, te példázod: pompáztak büszke tetőid,
s most betemetve szuszogsz omladozó rom alatt.
Circus Maximus, ó, mi maradt tebelőled? A név csak.
Esquilinus dombján már csak a kecske legel.
Tarpeius halmát védistensége nem óvta,
és Capitóliumán nem lakozik Jupiter.
Mely Marius jelvényeit állítod ki te, Caesar,
hogyha ma Sylla korát éli megint a világ?[1]
Jaj, kinek is magasul, Titus, amfiteátrumod égig, [2]
hogyha a szép márvány úgyis a porba omol?
Phoebus szentélyét megzengte Propertius egykor,
fönn, Palatinus ölén, Phoebus, akad ma helyed?
Szégyen nézni Scopas több szobrát csonka-törötten,
itt fej nincs, ott láb, ott meg a karja levált,
s téged, Praxiteles sem védett ősi neved meg,
sőt, roncsolt hermád már betemette a föld.
Nem látsz élő arcot, amit Phidias keze formált,
és a tudós Mentort rég befogadta a sír.
Sőt, ha ma Augustus följönne a Styx mocsarából,
s újfent élvezné földi világ gyönyörét,
bárha lekopna a lába bokáig járva a várost,
emlékműveiből egyre se lelne szegény.
(2, 30)
Giovanni Gioviano Pontano
A fürdő monológja
„Gőzöd sincs, mire jó e víz, leányom?
Elmondom. Ha hasadban eddig űr volt,
megtöltöm, de meg ám! A tábla jelzi!
Elmondom, mi a dolgod és a dolgom,
fülelj jól: busa férfival fürödj meg,
játszadozni legyen serény s gyakorlott!
Ifjúsága virága nagy karójú!
Ellenkezni tilos, ha összejátszik
szátok, combotok és a kéz s a tréfa,
mert fürdőnkben az egyezés a törvény!
Most rám térek, az én erényeim mind
elszámlálom: a férjurad kivénhedt?
Ernyedt nyák, a pofája undorító?
Nászkor kornyadozik? Tetem, ha hágtok?
Ifjúvá teszem én, tenyészbikává,
kanosabb lesz, akár a sok verébfi
tavasszal, vagy a harcra kész galambok,
bíbor tolltarajuk ha égre borzad!”
Ezt vésték ki, a víz hatása ennyi.
Marinus,[3] ha eszed maradt fikarcnyi,
Baiaeból menekülj! Kerüld a fürdőt,
s mirtusszal tele partjain ne mélázz!
Lenn lankadt, remegő, sovány öreg vagy,
szőrös Hectoroké csupán e fürdő! [4]
Egy gyermek sírverse, aki kétszer halt meg
Kétszer haltam meg, sosem éltem bár, s ez a sír fed.
Mert az anyám meghalt, ővele ért el a vég,
ámde öléből metszettek ki, s elért a halálom
újra. Galád egy sors! Névtelenül nyugoszom.
Celio Calcagnini
Icarus bukása
Daedalus újdonatúj szárnyakkal szelte az étert,
s mert féltette fiát, ezt kiabálta felé:
„Icarus, itt, közepütt szállj, itt biztos csak a röptöd!”
Erre felelt a fiú: „Édesapám, zuhanok!
Újra ne szajkózd el, míg szállsz, mint szeljem az étert,
úszni taníts inkább, úszni taníts, ha lehet!”
Csehy Zoltán fordításai
Les jeunes filles en fleur
Lehordott, finom ruhák. Aztán néhány vásári top, egy kapdfel-húzdfel szoknya, egy szakadt papucs.
– Jól nézett ki, nem mondom. Meg nem mondtam volna, hogy harminc. Azt se gondoltam, hogy tud öt nyelvet. Igen furcsa lány volt, de hát tetszik ismerni.
Az „új Évikét” Kittinek hívták. Már a múlt nyáron, amikor Hasszánnal járt, megismerte Évit. Főztek együtt, beszélgettek – mert ha az ember szírekkel jár, akkor nem lehet a városban szabadon mozogni. Lófrálni, ismerkedni. Tudjahogyvan.
Hát persze, hogy persze. Katja nagyon jól tudta. Nyugodtan hajtogatta tovább a ruhákat. Egy ócska farmer, a fenekén ronda, könnycsepp alakú varrással. Aztán egy szép, méretre szabott, elefántcsontszín kiskosztüm. Ez vajon ugyanaz az Évike? Hátul a polcon testápolóflakonok és parfümös üvegek szomorú összevisszasága, a legdrágábbak és a legrégibbek mind török nyelvűek.
Évekig egy nagy kertben lakott és egy öregúr virágait locsolta.
Kitti Ózdról jött, nem ismerte a virágoskerteket. Sőt senkit és semmit nem ismert Budapesten. Először egy kínainál dolgozott, majd egy kebabosnál, aztán pultozott, árult, kisegített, ült a recepción, árult karkötőket a Nyugatinál, próbált diszpécserkedni a taxisoknak, de semmi nem volt jó – úgy érti, anyagilag, mert jókedvből neki legalább elegendő jutott.
Katja feltekintett a ruhapakolásból. A boszorkánykörmök, az émelyítő testápolószag (orchidea!) ellenére tényleg volt valami tenyerestalpas vidámság Kittiben.
– De engem nem érdekel Kossuth Lajos, tudja! Se a haza, se semmi! Ez az egész élned, halnod kell! – Drámaian körbemutatott, mintha ebben a levegőtlen szobácskában ott magasodna a Bakony, a Kékes, a Gellérthegy. – Elmegyek Faiddal Szíriába, és ha megunom a gyereksírást, akkor majd csetelek.
Katja buzgón helyeselt. Ámbár éppen polgárháború van Szíriában. És jól kereső, fiatal orvosok nem visznek haza lilakörmös, hónapokig másokkal kebabozó, keresztény lányokat bemutatni a mamájuknak. Bár honnan is ismerné a damaszkuszi nagymamákat?
Gondolatban Katja nagyon sok sikert kívánt Kittinek.
De hogy lehet, hogy egy művelt és grafomán lány után csak testápolóflakonok maradtak? És Faid? Hol van most Faid? Talán úgy ítéli meg, hogy egy öngyilkos barátnő szekrényének kiürítésének szomorú feladata csak nőkre tartozik?
– Persze, könyvei is voltak – mondta Kitti mosolyogva, és előrántott egy poros cipősdobozt a ruhásszekrény alól.
Angol-francia szótár, aztán német-török szótár. Jane Austin angolul, a Lolita – ahogy az magától értetődik –, Proust, a Bimbózó lányok árnyékában franciául. Nocsak! Cikornyás, dohszagú, régi kiadás: a címlapon egy éjfekete bárka körül sürgölődő, félmeztelen szecessziós lánykák. De hogy kerül egy értékes Gallimard-kiadvány egy cipősdobozba, egy kiöregedett gyerekprostituált hagyatékába? Az orvostanhallgató Faid legénylakásába? Katja az ötödik oldalra lapozott, a francia nyelvű ajánláshoz: Juszuf Böndögülöznek, igaz barátsággal, majd egy nagyképűen cirkalmas, olvashatatlan aláírás, 1937. Nicosia.
Évekig egy nagy kertben lakott és egy öregúr virágait locsolta.
De hol lehetett ez a mesebeli kert?
– Nem mesélt Évi Ciprusról magának?
Kitti felvihogott: – Ő aztán beszélt mindenféléket! Itt élt az arabok nyakán, főzött, mosott rájuk, bevásárolt, lefeküdt Faiddal, ahogy kell, de úgy járt-kelt, mint egy kísértet. Egy nagyon előkelő kísértet! Tudod, ezt Floridában nem így csinálják! Púderrózsaszínt csak nyáron szabad hordani, mert télen öregít. Hogy micsoda lány volt! Félt a metróban, nem szeretett buszozni, állandóan frontjai voltak, fogalma sem volt, hogy mi az a TAJ-szám, hogy kicsoda most Magyarország miniszterelnöke! De még azt sem tudta, hogy hol kell bérletet venni, vagy hogy hogy jut el innen a Keletibe! Pont olyan volt! Olyan! Hiszen tetszett ismerni!
Katjának tetszett. Bár még soha nem képzelte el, hogy tájékozódik egy tizenkét éves korában elrabolt lány, aki huszonhét évesen felbukkan Budapesten.
De ki küldte ide? Ki vette meg neki a repülőjegyet?
Becsúsztatta a Proust-kötetet a nyitott bőröndbe.
Nicosia, Böndögülöz-család, német-török szótár.
De hát nem kérheti meg Kittikét, hogy fáradjon ki a szobából, míg az összes könyv előzéklapját lefényképezi. Ő csak egy gyászoló nagynéni Pápáról, aki vette a fáradtságot, hogy a halott unokahúg után összecsomagoljon.
– És az én szegény Évikémnek nem volt laptopja?
Kitti felhorkant. – Hogyne lett volna! Hiszen imádta az ilyen titokzatos dolgokat! Jelszavak, dokumentumok, kódok, micsoda matahari vagyok, mindenki láthatja… De a papírokat és a laptopot elvitte az édesanyja. – Katja zavarát látta, magyarázkodni kezdett. – Hát az anyuka nem mondta el? Becsöngetett ide egy koradélután, és elkérte tőlem a gépet meg a papírokat. Kérdeztem tőle, mi legyen a ruhákkal? Ezzel a rengeteg mindennel? Az illatszerekkel, a kagyló- meg a kavicsgyűjteménnyel…?
Katja megmerevedett. Hiszen Dohákné határozottan állította, hogy mindeddig nem érzett magában elég lelkierőt, hogy a lánya holmiait összecsomagolja… Miféle édesanya? Laptop, papírok? Miféle papírok? Ugyan kit érdekel egy hajdani gyerekprostituált irodalmi munkássága?
– Becsöngetett, aztán térült-fordult, kirántotta a laptop zsinórját, összekapkodta az ágy mellől a füzeteket. Talán annyira meg volt zavarodva…
Most, hogy elmesélte valakinek, maga is meghökkent. Tényleg! Milyenanyaazilyen…?
– Én nem tudom – nyögte, – nagyon furcsa volt. De én senkit nem akarok megbántani.
Katja nem engedhette, hogy a gyanú belefészkelje magát Kitti fejébe.
A gyász különféleképpen hat az emberi lelkekre, magyarázta. Minden ember más és más, nem csoda, hogy nem tudjuk egyformán kifejezni magunkat. Hisz nincs ennél nagyobb bánat! Hogy egy anya a lányát…! Hogy élete virágjában…! Lehet, hogy Dohákné a kulcsot kereste, a magyarázatot, hogy mért tett az ő lánya ilyen felfoghatatlan szörnyűséget…
Kitti bólogatott. Egy aranyos szárnyú, fáradt légy körözött fölöttük, talán ő is elbódult a testápolószagtól.
– A magyarázatot – motyogta Kitti. – Évi a sorstársnőit kereste az interneten. Sorstársnők, igazság, megtorlás, küldetés, púderrózsaszín… az az igazság, hogy szeretett mindig ilyen fellengzősen beszélni. De hát azzal a laptoppal nem sokra ment az anyukája! Ebben a szobában nincs kábel, úgyhogy Évi Faid gépéhez járt facebookozni. – Maga elé nézett, elmerengett. – Az a furcsa, hogy még a lánya iratait sem vitte el!
– Az iratait?
– Igen, az iratokat. Évi egy ékszeres dobozban tartotta a fürdőszobában. Mért nem a gangon vagy pincében, hát ne tőlem kérdezze… Én is csak napok múlva találtam meg.
Katja kezébe vette a valódinak látszó ciprusi útlevelet. Kanadai vízum, ausztrál vízum, amerikai vízum – mindenféle országok vízuma, ahol a púderrózsaszín álmokat szövögetik. Az okmánynak is érzelgős parfümszaga volt, mintha Dohák Éva szorgalmasan locsolgatta volna , ahogy abban a mesebeli kertben az öregúr virágait.
És az utolsó oldalon ott mosolygott szőkén, ragyogóan, egy kicsit megbántottan, azzal az engem-senki-mem-ért-meg–pillantással.
Ám az útlevél nem Dohák Éva, hanem Dér Krisztina nevére szólt.
– Hát tetszik látni – sóhajtott Kitti, – milyen furcsa lány volt.
“Nincs is szánalomra méltóbb teremtés egy nőnél.” (II. rész)
A japán nőirodalom rövid története
(Egy készülő monográfia fejezetei)
3. A Heian-kor nőirodalma
A nőirodalom – mai szemmel tekintve – igazi virágkorát a 9. századtól a 12. század végéig terjedő időszak, vagyis a Heian-kor jelentette. Japán ekkor viszonylag elzárkózott Kínától, és kialakította a kínai kultúra hatásától független saját kultúráját. Részben talán ennek is köszönhető a kana, vagyis a japán szótagírás kialakulása a 9. század végén, amelynek elterjedése döntő volt a nőirodalom fejlődésének.
A japán nyelvű líra továbbra is virágzott, sőt ekkor élte virágkorát, ám az uralkodó versforma a tanka lett, csak elvétve találunk már csókát, szedókából pedig még annál is kevesebb maradt fenn. A vers azonban nem csupán művészet, hanem – ahogyan már a Nara-korban is – az emberek közötti kapcsolattartás, kommunikáció legfőbb eszköze volt az udvari arisztokrácia világában. Versben vallott szerelmet kedvesének a férfi, majd így is kérte meg kezét, a hölgy pedig ugyancsak versben válaszolt, fogadta vagy utasította vissza az udvarlást. Férfiak és nők egyaránt versben fejezték ki érzéseiket barátaiknak, kedves rokonaiknak, és versben adtak hírt magukról távoli ismerőseiknek, hozzátartozóiknak. Gyakran rendeztek továbbá a császári udvarban és arisztokrata rezidenciákon költői versenyeket, amelyeken rendre ott találjuk a különböző korszakok jelentős költőnőit. A Nara-kori Tízezer falevél gyűjteményével ellentétben, amely nem válogatott, csupán összegyűjtött versantológia volt, megjelentek a császári rendeletre összegyűjtött antológiák (a továbbiakban röviden császári antológiák), amelyekben az adott korszak legjobban sikerült alkotásai szerepeltek. Az első ilyen antológia a Régi és új versek gyűjteménye 1(a feltételezések szerint 905 és 914 között keletkezhetett) volt. A császári antológiák különböző témák szerint gyűjtötték kötetekbe a verseket, a Régi és új versek gyűjteményének húsz kötete például a következőképpen épül fel: két kötet tavasz, egy kötet nyár, két kötet ősz, egy kötet tél, gratulációk költeményei, az elválás dalai, utazás, dolgok nevei (a versekben egy-egy szót rejtett el a költő), öt kötet szerelmes vers, a bánat dalai, két kötet vegyes témájú dal, vegyes formájú dalok, és végül a sintó vallással kapcsolatos versek és az úgynevezett keleti dalok, amelyet az ország keleti felébe (a mai Tokió környékére és tőle északra fekvő vidékekre) utazó költők írtak. A későbbi császári antológiák is nagyjából ugyanezzel a tematikával gyűjtötték egybe az adott korszak legszebb költeményeit.
A szövegek – különösen a versek – esetében azonban nem csupán a tartalom számított, hanem a kézírás kifinomultsága, a kana szótagírás ugyanis kiválóan alkalmas volt arra, hogy – a latin betűs kézíráshoz hasonlóan – összekapcsolják az egyes írásjegyeket, megteremtve ezzel egy sajátos kalligrafikus írásmódot és a kana szépírás művészetét. Az arisztokrata családok lányainak neveltetésének is ennek elsajátítása volt az egyik legfontosabb eleme, ez ugyanis később igen jelentős szereppel bír jövőbeli sorsuk szempontjából. A nők ugyanis nemigen mutatkoztak nyilvános helyeken, a férfiak többnyire otthonukba belesve ismerték meg hölgyüket. Sokszor azonban csak hallomás, ismerősök beszámolói alapján vették fel velük a kapcsolatot, és küldtek nekik szerelmes verset, így első benyomását a férfi sok esetben a hölgy keze írása alapján alkotta meg. A szépírást és a verselést ezért rengeteget gyakorolták az előkelő családok lányai, ám nem csak a mindennapi életben, hanem az egyes művek másolás útján történő hagyományozása alkalmával is fokozottan ügyeltek a szépírásra. A verseket gyakran különböző alakzatokban írták le, amely általában valamilyen kapcsolatban állt a költemény mondanivalójával, ugyanakkor illeszkedett a gyakran díszes papírhoz, amelyre lejegyezték (ld. 1. ábra).
Lábjegyzet:
- Kokin vakasú. ↩
Ne félj
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.