Városok angyaltávlatból

Az embereknek, akik folyton az örökkévalóság után áhítoznak, vagy éppen értelmetlennek érzik az életüket, jól esik arra gondolniuk, hogy a tiszta szellemi, égi lények az ő életükre vágynak, az érzékelésükre, ami nekik, angyaloknak nem adatott meg. Jó arra gondolni, hogy a véges emberi életnek is vannak olyan értékei, amelyek irigylésre méltók. Amiért még az angyalok is meg/leesnek. Ezt a pszichológiai gyökerű, teológiai kérdéseket is felvető emberi fantáziát mind az európai művészfilm, mind a hollywoodi filmgyártás feldolgozta. Az angyalok a filmes fikcióban akár még egy olyan helyen is képesek földre zuhanni a körte ízéért, az esőben való elázásért, a bőr érintéséért, egy csókért, mint a nyolcvanas évek kettészakított, a háború nyomait őrző Berlinje, Európa egyik legnyomasztóbb helye. Mindez történik egy 1987-ből való fekete-fehér/színes filmen, ami már önmagában is lehangoló: ez a Berlin fölött az ég, Wim Wenders alkotása. Egy szerelemből emberré váló angyal története. A story a hollywoodi feldolgozásból (Brad Silberling, Cityof Angels) is ismerős, és talán onnan még ismerősebb, hiszen ott válik igazán szerelmi történetté (az más kérdés, hogy az angyalok és földi asszonyok szerelméről már a bibliai apokrif, Énoch könyve is említést tesz az angyalok bukásának okainál). Az 1998-as remake rendezője stílszerűen Los Angelesbe, az angyalok városába helyezi át a történetet, és így a címadáson sem kell hosszasan gondolkodnia.

Úgy látszik, már csak a címekből is, hogy ezeknél a filmeknél nagy jelentőséggel bír a hely, a város, ahol a transzcendencia, az égi lények világa találkozik az emberekével. Az egyik helyszín a történelemmel terhelt európai nagyváros, ahol a rendező szerint a háború után munkanélkülivé vált őrangyalok tevékenykednek, vagy inkább csak úgy bolyonganak. A másik helyszín, az Egyesült Államok második legnagyobb városa spanyol ajkú alapítóitól örökölt nevében (eredetileg: El Pueblo de Nuestra Señora la Reina de los Ángeles del Río de Porciúncula, magyarul: „A mi úrnőnknek, az Angyalok királynőjének faluja a Porciúncula folyón”) hordozza az égi lények potenciális jelenlétét. Los Angeles egy óriási agglomeráció, amely számos, a filmekből is ismert, filmiparral kapcsolatos városrészből áll: Hollywood, Beverly Hills, Santa Monica, Pasadena stb., magas épületei csak a központban, az üzleti negyedben vannak, hiszen földrengés sújtotta városról van szó. Domborzata az óceánparttól a hegyekig terjed – az életút-lehetőségek szinte korlátlanok. A luxus és a szórakozás fővárosa, de a film tanúsága szerint tele van boldogtalan emberekkel, akiknek szükségük van a csodára.

Az angyalok mindkét filmben magas épületekről tekintenek le az emberek világára. A Berlin fölött az éga címben jelzett látvánnyal indít, ugyanis felhőket látunk, majd egy szemet egész közelről, rögtön utána madár-, azaz angyaltávlatból a város utcáit, épületeit. Ezután meglátjuk az angyalt, kezdetben szárnnyal, majd a szárnya eltűnik. Újra az utcát látjuk, most közelebbről, az emberek jobban kivehetőek. Már tudjuk, hogy a nézőpont az angyalhoz köthető. Ekkor az utca emberei (a gyerekek) is visszanéznek: látszik, hogy az angyal egy csonkatornyú templom tetején áll. A következő kockákon az emberek nem fentről, hanem egész közelről látszanak, és belső monológjuk hallatszik. Közben a kamera leköveti egy madár mozgását, majd egy repülőgépét, amelynek fedélzetén a következő pillanatban magunkat is találjuk. Az angyal, a madár és a repülő izomorf motívumai sorban követik egymást, szárnyaikkal mintegy teljesen birtokba véve az eget a város felett. Innen újra a ködös városkép tárul elénk fölülről, majd folyamatos közelítéssel tekintetünk betéved egy tömbház ablakán és ott körbejár, ismét a belső monológokat hallva. Egy beteggel együtt száguldunk kórházba a mentőautóval, az égi mozgások után a földön is elképesztő gyorsasággal haladunk. A gyors mozgás végül leáll. Két angyalt látunk ülni egy autóban, akik arról beszélgetnek hosszasan, hogy mi figyelemreméltót láttak az emberek körében. Az amerikai remake ellenben a földről indít. Az angyalt szolgálat közben pillantjuk meg először, egy haldokló kislány betegágyánál, akit végül kézen fogva elvezet a fényre. Ezután az eredetiből ismert angyal-angyal párbeszéd jelenete következik, de a Los Angeles-i angyalok egy közlekedési tábla tetején teszik mindezt. Majd a gyors kameramozgás bejárja a várost, a legkülönfélébb magas helyeken mutatva meg az angyalokat (felhőkarcolók teteje, Hollywood felirat stb.). A két városi miliő gyökeresen különböző. Berlin a fent leírt kezdéstől eltekintve lassú (ezt húzza alá a narráció is, a ráérősen, elmélkedve alámondott irodalmi betétek), elcsigázott, sötét, míg Los Angeles pörgős, színes, amilyen a hollywoodi filmek nagyvárosa lenni szokott.

A Berlin-film kezdőképei:

A Berlin fölött az égben nagy szerepet játszik a város tere, jelképes helyei. Ezért is meglepő, hogy az angol címből kimarad a városnév, és a hangsúly az elvágyódásra terelődik át (Wings of Desire). Berlin egy elpusztult, éppen alakuló, újjáépülő városként jelenik meg. De mintha ez az újjáépülés nem kecsegtetne semmilyen reménnyel, jobb jövővel. Az idős úr, akit az egyik angyal a könyvtártól követ, a Potsdamer Platzot keresi, amely a város egyik legfontosabb közlekedési csomópontja volt egészen a második világháborúig. A lerombolt teret 1990 után teljesen újjáépítették. A film idején tehát még nem kezdődtek el az építkezések, a kávéházakra, üzletekre emlékező férfi csak egy elhagyott, graffitivel teli falakkal körülvett teret talál. A többi megmutatott tér is sivár, egyhangú: tömbházak, sínek, bozótosok, leomlott régi épületek, a semmiben álló reklámtáblák. Ironikus és lehangoló, hogy az angyalok többször a Kétszárnyú Győzelem emlékművén pihenve tűnnek fel, mely a Győzelmi Oszlop tetején áll, és a nyolcvanas évek közepére restaurálták a háború után. A város egyéb képeit végignézve ugyanis nyoma sincs győzelemnek, a fekete-fehér kockákon elveszik az arany emlékmű csillogása.

Berlin fölött az ég – részlet, amelyben fontos szerephez jut a város tere:

A városban érdekes módon az angyalok egyik kedvenc helye a könyvtár, mindkét filmben. Valahogy a könyvek, ezek a szellemi termékek tudnak kapcsolatot teremteni a két világ között, létezésük megmutatkozhat egymásnak, ahogy Maggie (a Meg Ryan alakította doktornő) és Seth (a Nicolas Cage alakította angyal) számára is a Hemingway-könyv egy fontos kapcsolódási pontot jelent. Seth szerint Hemingway „sosem mulasztja el leírni a dolgok ízét”, s ezáltal az angyalok is ízelítőt kapnak az érzékelés szépségeiből.

Az Angyalok városában a könyvtári találkozó után hozza meg Seth a döntést, hogy lezuhan:

A Berlin fölött az ég egyik könyvtárjelenete – az angyal hallgatja az emberek olvasás közbeni gondolatait:

 

Az Angyalok városában minden eltűnik az eredetiből, ami egy könnyen emészthető, kerek történetbe nem illeszthető logikusan és hatásosan. Seth dilemmája jól kidogozott, minden ekörül forog. Angyalként segítő szerepe van az emberek életében, valamint örökkévalósága, emberként viszont a testi élvezeteket, az érzékelés különböző formáit is kipróbálhatja (legfőképpen a szerelem érzését), amely nélkül nem érzi teljesnek életét. Seth története lerázza magáról a város történelmének terhét, ő csak a saját döntéséért felelős, de egy mély filozófiai-teológiai kérdésben, test és lélek viszonyában kell állást foglalnia. Maggie tragikus halálával az is bebizonyosodik, hogy nemcsak a szerelem, hanem az egész földi, testi élet kedvéért megérte lezuhanni. Wenders filmjében a dilemma nincs így kiélezve. Az angyalok számára is sivár, fekete-fehér az élet Berlinben, ahol nem találják igazán a helyüket. Csak a szeretett nő (egyébként angyalszárnyú akrobata) megpillantása, majd az emberré válás hatására láthatunk színes képkockákat. Tulajdonképpen az emberi élet mozgalmassága, a fura, színes ruhák, melyekre korábbi egyszínű öltözetét lecseréli, visznek színt az angyal életébe.

 

A városokban feltűnő angyalok egyrészt emlékeztetnek a kereszténység őrangyalképzetére (és a mitológia lélekvivőjére), másrészt kiüresítik, illetve felülírják azt, a test és lélek viszonyáról való keresztény tanítással együtt. A Berlin-film munkanélküli angyalai azt sugallják, hogy az adott történelmi helyzetben még az Isten és küldöttei is tehetetlenek, nem lehet már megvédeni a világot és az embereket a tragédiáktól. Emellett a keresztény tanítás szerint a tiszta szellemi lét felsőbbrendű, az embereknek is arra kell vágyakozni, a test pedig a bűn forrása. Ehelyett a filmek az érzékek apológiáját nyújtják, a napfelkelte hangjánál többet ér a pucér hajnali fürdőzés a tengervízben. Fontos elem, hogy mindkét filmben szerepel egy-egy ex-angyal, aki már bizonyítani tudja, hogy megéri embernek lenni, így a főhősöknek nem kell zsákbamacskát venniük, nem zuhannak bele a semmibe, hanem egy érzetekben tobzódó városi létbe esnek, ahol a sok fura (Sethet drogosnak nézik lezuhanása utána extázisában a felhőkarcoló munkásai), egymás számára ismeretlen ember között ők is nagyon jól el tudnak vegyülni, sőt még testhezálló munkához is jutnak (pl. felhőkarcoló-építkezés). A filmbeli angyalok biztosak az emberi élet szépségében, biztosak az örökkévalóságban is, döntéseiket mindezek tudatában kell meghozniuk. Azt hiszem, irigylem őket ezért.


Bennem csákány, benned kőbánya

Bennem csákány, benned kőbánya

 

 

Munka kell. Tény. Ez ellen senki semmit nem tehet. Az élet kikényszeríti így is, úgy is. A természetes kiválasztódás értelmében minden döntés jó. Különben is, a szükség úgy kívánja. Láttak már kutyát elégedetten ülni láncon lógva? Az érzelmi intelligencia-hányados alacsony, vagy nulla, ha nem foglalkoznak vele. Agresszív! Miért is ne lenne bátor hát az az ember, ki blokádok közt tartja ébren tudatát; tehát miért is ne lenne olyan bátor, hogy pofán csapja az asszonyt, ha már egyszer az képtelen befogni a száját? Tán túl ingerszegény a környezet? Netán túl sok ideje volna azon a semmin gondolkozni, ami a tétlenség mellékhatásaiból a konfliktusba lökdösi? Ez mind szinkronjelenség, kérem; a kutyáknak meg amúgy sincs joguk dönteni. Így.., az effajtáknak láncuk van. De nem csak a nyakukon, minden egyes testrészükön, mely leköthető, és minden egyes szervükön is, leginkább a létfontosságúakon, nem holmi epén, áh, azon nincs! A szív, az agy, ezek… Leköthetők.  Lánccal csavarozzák be őket a helyükre alapból! Hát, hogy látnának ők túl a lánc másfél méteres körzetén? Te pedig véletlenül betévedsz ide és aktiválsz valami szerkezetet, egyszóval függésbe hozol. Gondolod, a tudtod nélkül… A kompatibilitás tökéletes manifesztációja ez, és a kölcsönös megértés alapján engedem, hogy kihulljon tőled a hajam! Emeld fel a kezed, és én odatartom az arcom! Semmi egyéb! Holmi kezdetleges, kielégítetlen ösztönreakció nehogy már maradjon benned!… Lehetőség van. Befogadás van. Kölcsönreakció, a legalacsonyabb-szintű vegyianyag-hordalék kicsapódás, egy nagy büdös kémia! Az anyagok minőségi változása itt így vagy úgy, de végbe kell menjen. Ez törvény. Aztán megy a sírás. Ennyi a különbség; a kutyák tűrnek…

Hétköznapi szintézis ez. A meggondolatlan ész, – mely értelmet nem keres, sőt elvet minden miértet – tudja csak kamatoztatni ezt a csodálatos képességét: a másramutogatást. A kívánságok pedig valóra válnak, mert ha nem én, akkor te, de akkor ki a hülye, én vagy te? Engedni, hogy megmutassa a másik, mire vágyunk, engedni, hogy a szükség, az az irtózatos szükség kielégüljön, ha nem akárhogy, hát csakis így? Nincs itt semmiféle mentség. Akkor ez itt már a teremtő erő, és nem is alaptalanul! A kétemberes meló kulcsa az egyetértés. A mély, becsületes kompromisszum arra, hogy ha pofán akarsz csapni, hát én odatartom az arcom. Lesz ott egy arc! Megengedem! Ez a maximális tolerancia az ösztönök szimpla csillapítására. „Hová is lennék nélküled?” – mondják előbb, majd „Nélkülem egy senki vagy!„ – ezt is. A „takarodj, de ne menj messzire, mert megbánod” ajándéka az év 365 napján keresztül tartó Karácsony fája alatt… De a kutyák félnek. Félnek az emberek is. Egyedülléttől? Bizonytalanságtól? Szeretethiánytól? Talán egyszerűbb ennél a képlet. A láncok általában lecsatolhatók, de egy könnyed, felszínes döntés, mint a „hogy dobjuk el a kulcsot”sokszor súlyos konklúziókat követel meg magának. Aztán meg megy a rinyálás, hogy miért nem szakad a lánc? Ki kötötte egyáltalán oda? – Hát, ha nem önmagunk?… Talán elfelejtetted? Amnézia? Demencia? Lobotómia? Talán nem vagy eléggé elégedett, ha azt mondod, eleged van?* Határok ízlelgetése volna ez csak? Korlátok nyalogatása, vagy rángatása? Van olyan? Biztos? 

De játszma van, az holtbiztos, méghozzá a Battle Royale-nál is rosszabb játszma, pedig ott aztán tényleg csak menekülni kellett volna! Agyvérzésig szeretni valakit, erről lenne szó. Leginkább az a legbensőbb, legmélyebb vágya az embereknek, hogy mindenkit kiszerethessenek a világból. Mindenkit magukba szerettessenek, hogy aztán jól megehessék őket. Szabályos etetés zajlik, sőt könyörgés: inkább egyél meg! Minden kétely, minden erőszakos ellentmondás valahol megteremt egy megértést. A mérleg nem billeg, áll. Sosem céltalanul. A Szaturnusz és a Jupiter még a felszínen legrosszabb emberek lelke mélyén is híven teszik dolgukat, az ember részéről pedig jól megérdemelten kapja kézbe a lehetőség csákányát, és kapja szeme elé aztán a kőbányát, vagy a homokbuckát, vagy épp a méhkaptárat; csakis amit a jó öreg szükség iránti hűség elve megkíván. Az értetlenséggel, és helyesbítve, de mellérendelve is, az éretlenséggel szemben pedig igazán örömtelin ügyködnek ezek az erők mindig. Haszonlesők! Célorientáltak; csak a cél az út.

Egy sártengerből örökké viharos, zivataros időben nehéz kikecmeregni, de még jó, hogy az ember halhatatlan.

 

*szabad átfordítás – forrás ismeretlen

 

201210030734/042220/36/44

Zöldre vetett papírosok

Zöldre vetett papírosok

 

Egyszer már az író türelme is elfogy, az utolsó falat kenyérrel dőlnek le a falak, amelyek az elmét a nyugalom elfogyó szigetén tartják. Tarthatatlan állapot, miközben az őrülettel szennyezett izgatottság óceáni türelemmel falja fel testét minden mohó hullámmal.

– A hullámmal sem én rendelkezem – gondolta az író, aki már régen nem ír.

– Mindent elvesznek tőlem az angolok!

Idegen emberek, idegen arcok, idegen szívek, idegen szavak, idegen lét. Hát csoda, hogy tönkremegy idegen?

Még létezik, mert éhezik. Jó szóra, ölelésre, illatra, érzésre, terített asztalra. Az éhség megélesíti az elmét. Ezért van hát annyi Nobel díjas Etiópiában és Szomáliában, Gramy díjas Bangladeshben. Oszkár-vallottja Haiti rengésének. Radzsasztán porában Rotschildok fetrengenek. Közleményben deklarált közöny. Az ember közönységesen tekint maga elé. Mindegyre fel. Mire fel? Kire lehet még felnézni egyáltalán? Egyáltalán érdemes-e még nézni? A látvány elszomorít.

Az író, türelme fogytán elindult a városban. Hóna alatt paksaméta, fehér papírosok kesze-kusza halmaz, önkényes halmazállapot. A papírokba szavakat gyömöszölt lázas elmével. Verejtékszag. Hóna alatt paksaméta.

A város megértően kísérte útját. Tudta jól mit érez. Őt sem értették meg soha. Az író sajnálta a várost. De leginkább önmagát. Ha már mások nem teszik, ő sem szívesen. Szívbaját a sors szívtelenségének tudta be. Tudta jól, ennek sincs értelme, csakúgy, mint az értelmetlenségnek.

Az író műveit cipelte. A természetes dolgokat nem hozzák létre. Az író a műveit cipelte. Az évek súlyos szavait, mondatait. Rongyosra olvasta Times New Roman gondolatait. Azok mégis szűzen maradtak. Nem más, mint szellemi önkielégítés. Ágyában más elme meg sem fordult. Olvasatlanul cipelte papírosait.

A város hallgatagan figyelte, miközben testén, mint vérszívó paraziták nyüzsögtek az emberek. Emberrekkenő idő.  Már megszokta. Már megszokták. Már meglopta, már meglopták. Már megtudta, már megtudták. Mégsem értett semmit az egészből, ezért hizlalta félelmét. Fél elmét szánt a célra. A maradék, életre nem elég.

Az író a parkba ment. Meg nem született könyveit sétáltatta. A friss levegő jót tesz a szervezetnek. Egyetlennek sem volt tagja. Létszámot nem növelt sehol, semmikor. Rossz helyre, rosszkor, rossz kor, bármikor.

Megállt a pázsit közepén. A fűben ebmaradék lapult. Hóna alatt a paksaméta. Tapéta zöld fűszálak testére. Nyomuk sem lesz estére, gondolatok vesztére. Az író jól tudta, hogy nem tudja mit tesz, de bánni fogja nagyon. Életében e pillanat az, amikor kezéből kifolyt a vagyon. Nagyon. Pusztítva törve át agyon.

–      Legyen hát, mit rosszakaró elmeharang kongatott csonthüvely mélyén álmatlan éjszakák csendjére firkálva grafiti árnyakat.

Az író a zöldre vetette papírosait. Fehéren villogtak, mint hiéna sziréna az íriszt marcangolva, szemkehely nedvét lefetyelve. Kérdésérzésekre feleselve. Feleslegesen.

Egy halom. Nézte, látta. Ott volt ő, az író, aki már nem ír. Analfabéta lett jobbja. Balja nem sikerült, csak sejtelem. A tv-ben látta, szájjal és lábbal is lehet írni, festeni. Érezte, ő már elég feslett. Álljon meg a szó egy szóra! Ezt neki kellett kimondania:

– Elég!!!

Elég a papír, s vele a gondolat. Serceg, mint tábortűz fölött a szalonna. Mégsem ég. Még nem elég. Az öngyújtóból kifogyott a szufla, a dobozból elfogytak Irinyi szálai.

A fű zölde befogadta a papíros fehérjét, pirosat tetejébe karjából szennyezett.

 

 

 

vincze-tul-sok-eg

Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

 

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

 

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

 

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

 

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

 

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

 

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

 

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

 

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

 

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!…

 

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

 

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

 

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

 

Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

 

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info