A radikalizmus volt a témája a Mellérendelő beszélgetéssorozat második állomásának. Horváth Andor beszélgetőtársa ezúttal Selyem Zsuzsa volt, Keszeg Anna moderátorként volt jelen, a beszélgetőket szervezőként Serestély Zalán mutatta be.  

 

A beszélgetés első lépéseként mindkét fél elmondta azt, hogy mit ért radikalizmuson. Horváth Andor, ahogyan ezt az előző beszélgetéskor is tette, egy példával indított. Edward Snowden esetét említette meg, aki volt C. I. A. -ügynökként állambiztonsági információkat hozott napvilágra az amerikai és európai állampolgárok telefonlehallgatásaival kapcsolatban. Snowden döntése mindenképp radikálisnak mondható, az válik kérdéssé, hogy ehhez a radikális döntéshez inkább a hazaárulás, vagy inkább a szólásszabadság fogalmát társítjuk.

 

A radikalizmus körülírásakor egy értelmezési nehézséggel állunk szemben, hiszen a kifejezést negatív és pozitív értelemben is használják. A szó az elszánt küzdelmet is eszünkbe jutattja és az agresszív magatartást is. Három, a filmipar gyakorlatából vett fogalom tükrében beszélt a radikalizmus problémájáról. Az első a casting, amely elindíthatja bennünk a gondolkodást arról, hogy az életben mi, egyénenként, milyen szerepekre vagyunk jogosultak. Remake-en a filmek újrakészítését értjük; általában sikerfilmeket dolgoznak fel azzal a céllal, hogy szakmailag, népszerűség szempontjából stb. meghaladja az eredetit. Életünk is tekinthető remake-nek, amennyiben valamilyen más kor világát ismétli, tehát a múltba visszanyúló gyökerei vannak. Életünk forgatókönyvéről is lehetne beszélni, arról, hogy ki is írja meg sorsunkat, milyen mértékben beszélhetünk saját döntéseinkről. Elgondolkodhatunk azon, hogy miképpen lépteti érvénybe a radikalizmus problémáját az, ahogyan reagálunk e három, minket közvetlenül érintő kérdésre? A radikalizmus szó a latin radixból származik, gyökeret jelent. Horváth Andor a radikalizmusból kizárja az erőszakot, a fogalom eredetéből kiindulva ezt inkább az említettekkel szembeni gyökeres elszántságként értelmezi.

 

Selyem Zsuzsa elsőként azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy az, ahogyan a radikalizmusról lehet beszélni, nagy mértékben függ attól, hogy ki az, akinek a szemszögéből értelmezünk. A Horváth Andor által kiemelt három kifejezéshez is hozzáadta saját gondolatait. A castingról való beszédben ő is egy példával élt. Tarr Béla Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényéből készített filmjét, a Werckmeister harmóniákat említette. Valuska János szerepének a betöltésére nem szervezett castingot, hanem egy utcazenész személyében, a hétköznapi élet forgatagában talált rá arra, aki leginkább beleillett ebbe a szerepbe.  Selyem Zsuzsa következő példája egyértelműen utal arra az álláspontra, hogy az a szemlélet, mely szerint valamilyen szerepet játszunk, ebbe bele vagyunk kényszerítve, nem mentség minden tettünkre. Az Eichmann-per vádlottja háborús bűnösként állt a nemzetközi bíróság előtt és állandóan azt ismételgette, hogy ő csupán a neki járó szerepet töltötte be. Mégis jogosan vádolhatjuk azzal, hogy valójában neki egyet kellett értenie feljebbvalóival ahhoz, hogy ennyi életet kioltson. A casting és a kanonizáció folyamata közt is párhuzamokat lelhetünk fel, mindkettő potenciális hátránya, hogy ezen ideológia alapján elcsúszhatnak sikeres karrierek.

 

 A remake kapcsán Pálfi Györgyöt és Baudrillard szavait idézte. Baudrillard szimulákrum kifejezése kapcsolatba hozható azzal, ami Pálfi György az idei TIFF-en forfgatott filmekről megállapított. A filmek producerközpontúvá válnak, olyanok, mintha egymás másolatai lennének, hiányzik belőlük a kreativitás, az újítással járó kockázatot kevésbé vállalják fel.

 

Selyem Zsuzsa a forgatókönyv jelentésére reflektálva is egy történetet mesélt el. Kérésére az első éves magyar szakos egyetemisták válaszoltak arra, hogy kinek engednék azt, hogy az életüket elmondja. Mint kijelentette, örömére szolgált az, hogy a válaszok többségében az állt, hogy senkinek. Senki nem írhatja meg életünk forgatókönyvét, csak mi magunk. A radikalizmus problematikájával kapcsolatban megemlítette a felszíni radikalizmus jelenségét, vagyis azt, amikor valaki csupán látszólag fontos kérdéseknek tulajdonít nagy szerepet, ellenséget pedig jogtalanul lát valakiben.

 

Miután a hallottakat összefoglalta abban a kijelentésben, hogy radikalizmus jelentése kontextusok függvényében születik meg, a moderátor arra várt választ a beszélgetőktől, hogy mennyire lehet ezt pusztán európai jelenségnek tartani.

 

A feltett kérdésre Horváth Andor válaszolt elsőként. Meglátása szerint 2-3 éve  a világ különböző pontjain rendszerek dőlnek meg, de nem mindenhol ugyanúgy. A gazdasági válság hozadéka az, hogy míg a terroristák életfelfogását leszámítva a radikalizmus bizonyos törvényekkel szembeni elégedetlenséget jelentett, mára egy új helyzet teremtődik meg, amelyben rá vagyunk kényszerítve arra, hogy a minket körülvevő világhoz radikálisan viszonyuljunk. Ez az új helyzet arra ösztönöz bennünket, hogy rengeteg dolgot újragondoljunk, újraértelmezzünk, például a demokrácia, azaz a többség képviseletén alapuló uralom fogalmát, az egyéni szabadság fogalomkörét és ennek fontosságát saját életterünkbe. A radikalizmus antonímáiként a közönyt, a konformizmust, a privatizálódást említette meg.

 

Selyem Zsuzsa válasza az volt Horváth Andor gondolataira, hogy csupán saját lelkiismeretünket áltatva, pontosan egy privatizált életmódot folytatva tudtuk azt ezelőtt néhány évig elfogadni, hogy egy békés világban élünk. Amíg nem lépünk ki saját életünk korlátai közül és a többi emberrel együtt nem lépünk fel a problémák ellen, csak addig kelthetjük  a békés világ látszatát. Ha a radikalizmusról azt feltételezzük, hogy egy bizonyos kontextushoz képest gyökeresen kell beszélünk és gondolkodnunk, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy mihez képest tesszük ezt, mi a viszonyítási pontunk. Egyetemes értékek? A kulturális hagyományban van-e valami olyan, ami radikális? A kánon mennyire tartható radikálisnak?

 

A kérdésfelvetéseket követően már a közönség soraiból is érkeztek közbeszólások. Kötetlen beszélgetés következett, az elhangzottak más-más töredékére történtek reflektálások, visszakérdezések.  

 

Borbély András megfogalmazta, hogy a radikalizmus egy életmódváltás szükségességét jelentheti. Horváth Andor szerint a korszakok folyamatosan keresik azokat az életszerepeket, amelyek megfelelő válaszok lehetnek a korszak kihívásaira. A radikalizmus is egy ilyen válasz kereséseként értelmezhető. Napjainkban annak a megnevezésére használatos, hogy az ember hogyan határozza meg magát egy adott korban, ő hogyan határozza meg a maga korát, valamint a kor hogyan és mennyire határozza meg őt. Tarr Béla filmjeire ismét történt utalás, hiszen a rendező filmjeiben úgy mutat rá tárgyakra, arcokra, állatokra stb., hogy a film nézője kénytelen elidőzni ezek redukálhatatlan egyediségénél.

 

András Orsolya hozzászólásában az elsőévesek válaszaira tért vissza. Szerinte pontosan az lenne radikális, ha hagynánk, hogy valaki más beszélje el történetünket. Selyem Zsuzsa ezt azzal egészítette ki, hogy elsősorban nekünk kell számolnunk saját élettörténetünkkel, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy másik szólítására várjunk, mindenek előtt ez a mi felelősségünk.

 

Ezt követően újra Horváth Andoré volt a szó, reflektált a mai ember paradox helyzetére. A mai világban szükség lenne változásokra, viszont ennek az agresszió, úgy tűnik, szükséges velejárója, ezt pedig semmiképpen nem fogadhatjuk el. Mindannyiunk számára kérdés az, hogy hogyan is egyezünk ki a világgal, ha a változtatni akarás és a világ teljes megváltása nem lehetséges. Erre Selyem Zsuzsa próbált meg választ adni. Minden ember a saját környezetében, a saját lehetőségeihez mérten kell radikálisan fellépjen a közös problémák ellen. Például a klasszikus mozgáskultúrán alapuló balett hagyományával szakítva a kortárs balett a  mindennapi mozgások poétikájához tér vissza. Jakab Villő Hanga is szólt néhány szót a kortárs balett eredetéről, megtudhattuk, hogy egy túlsúlyos személy ötleteként született meg, célja a test szabadságtapasztalatát természetessé tenni. Ez a tánc is egy forradalmi megnyilvánulásnak tekinthető. A tánc tematikájánál maradva Selyem Zsuzsa megjegyezte, hogy régen a tánc az Istennel való kapcsolattartás jele volt. Lehetséges-e napjainkban visszatérni ehhez a rítushoz anélkül, hogy ezt misztikus értelmezésnek tartanánk, inkább a test szabadságára vonatkoztatnánk?

 

Horváth Andor szerint téves azt feltételezni, hogy ami strukturált és szabályos, az negatív töltetű, s ennek feladása feltétlenül pozitív dolog. Ellenpéldaként hozta fel az úszást, ami szabályos mozgást feltételez, viszont felszabadulással jár. Selyem Zsuzsa szerint a Montessori-iskola által is szorgalmazott önfegyelemre nevelés, saját önfegyelmünk segít abban, hogy saját döntéseink és gondolataink alapján eredeti jelentéseket kapjunk vissza. Mint a továbbiakban kiderült Horváth Andor “vallomásából”, ahhoz, hogy az ember el kezdjen gondolkodni azon, hogy mit kezdjen a világgal, amely alakítja és formálja életét, idő kell. Ennek köszönhető az, hogy ő érettebb korában vált radikálissá, az ő szavaival élve: “ehhez idő kellett.”

 

Serestély Zalánban az a kérdés merült fel, hogy nem sugall-e bezárkózást a művészet radikalitásáról való beszéd, amikor nap mint nap az utcán agresszióval szembesülünk. A jelenlévők megtudhatták azt, hogy ha pár perccel hamarabb érkeznek, a rendezvény helyszíne előtt egy családon belüli agresszió tanúi lettek volna. Selyem Zsuzsa arra utalt, hogy az erkölcsösség nem egyenlő az absztrakt moralizálással, hanem amennyiben lehetőségem van, az adott helyzetben kell közbelépnem. Néhány percig még az agresszió kérdéséről folyt a beszélgetés, amelyet a beszélgetés elejére visszatérve Horváth Andor zárt.

 

Olyan dolgok hangzottak el az est folyamán, amelyekre eddig nem biztos, hogy elég időt szántunk. Ha nem hagy bennünket hidegen ez a beszélgetés, akkor már tanultunk valamit, talán kicsit mássá tudjuk tenni saját környezetünket. A beszélgetéssorozat folyatatására ősszel kerül majd sor, addig szép és tapasztalatokban gazdag nyarat mindenkinek!