Bejegyzések

A függöny mögött

Néhány élelmesebb gyerek rájött már, hogy a szája íze szerint alakíthatja az eseményeket, ha a karácsonyi készülődés során amúgy is túlvezérelt szülői idegszálakat kicsikét megrágcsálja. Elég egy apró hiszti, egy nemakarok és akkorsemegyek a zsúfolt bevásárlóközpontban, és könnyen a kosárba kerül egy doboznyi legóval több, vagy az a gyümölcsös rágó, aminek hamar elmegy ugyan az íze, de amíg rágjuk, olyan jó. Persze az óvatosság sosem árt, volt már gyerek, aki a kelleténél tovább csüngött a felnőttek idegszálán, aztán legó és gyümölcsös rágó helyett pofont kapott a bevásárlóközpontban.

A karácsony előtti napokban nálunk az egyik felnőtt a konyhában főzött, a másik felnőtt pedig a felgyűlt edényeket szedegette, mosogatta és törölgette. Az egyik felnőtt tervet készített a porszívózásra és az ablakpucolásra, míg a másik felnőtt csak a tévé elé szeretett volna ülni, mert az ablakot már megmostuk a nyáron. Ha már úgyis arra jársz, vidd ki a szemetet, mondta az egyik felnőtt a másik felnőttnek.

Én eközben játszottam, és nem láttam a formáját és nem is éreztem a tapintását egyik játékomnak sem. Így változott a kezemben a tavalyról itt maradt kisautó az idénre kért helikopterré, és a tavalyi akcióhős így lett a várva várt robotember. Kiraktam a puzzle készletet is, amiből hiányzott két-három darab. Ha elkészültem vele, a kék égen lyukakban kilátszott a parketta. Véletlenül felszívta a porszívó, valami besodorta a szekrény mögé, ami olyan vaskos, hogy a felnőttek még együttesen sem képesek megmozdítani. A távirányítós autóba belefolyt az elem, mert hónapokig még arról is megfeledkeztem, hogy van ilyenem. Szerintem nem is tavaly karácsonyra, hanem még azelőtt kaphattam.

Szenteste reggelén a konyhában segítenék, de az egyik felnőtt már mindent megcsinált, amit pedig nem, azt már megcsináltatta a másik felnőttel. Amíg erről beszélgettek (az a bizonyos idegszál végül mindig elszakad), én elhúztam a függönyt. Mögötte megláttam egy fenyőfát. Annak nem lett volna szabad ott lennie, mert a Jézuska hozza a fenyőfát, aki csak este jön. És akkor az egyik felnőtt azt mondta, hogy meglested a Jézuska fáját, mielőtt feldíszítette volna, ezért lehet, hogy el sem fog jönni az este.

A másik felnőtt erre azt mondta, hogy a Jézuska minden bizonnyal el fog jönni, a felnőtt csak ne beszéljen ilyeneket. A felnőtt erre azt felelte, hogy a Jézuska talán eljön, de lesz valaki, aki el fog menni, ha a másik így folytatja.

Pedig mennyi türelem kell egy gyereknek ahhoz, hogy kivárja a karácsonyi ajándékát! A Mikulás és a Húsvéti Nyúl csomagját rögtön megkapom, ahogy felébredek. A névnapi és a születésnapi ajándékot pedig már az ebédnél. A karácsonyi ajándék bezzeg csak sötétedés után érkezik, miután csilingelt a Jézuska a zárt szobaajtó mögül.

Milyen különösen hosszú volt ez a karácsonyi nap, milyen kétségbeejtő a gondolat, hogy a Jézuska idén talán nem hoz ajándékot! Alig csúsztak le az ünnepi falatok a torkomon, hiába kérleltek a felnőttek, hogy egyek még. Mikor megszólalt a csengő, és kinyitottam a szoba ajtaját, először nem is láttam a karácsonyfát és az ajándékokat. De ahogy alaposabban megnéztem, ott volt minden, a Jézuska nem haragudott rám, amiért meglestem.

Bejegyzések

Hagofia (13. fejezet)

1 hozzászólás

Tizenharmadik fejezet

Gulliver beszélgetése a dolgozókkal. Néhány félreértés. Van, aki a természetbe menekül.

Mivel a Párt elnöksége nem szeretett sokat szerepelni, főleg rám hárult a protokolláris feladatok ellátása. Ebbe beletartozott az is, hogy iskolákat adtam át vagy gyárakat látogattam, hogy lelkesítsem a diákokat és a dolgozó embereket. Az iskolák nem olyanok voltak, mint a hagofiai fejlesztők iskolái, inkább olyasmik, mint nálunk a szakiskolák, vagy a gyorstalpaló képzések. Olyanok jelentkeztek ide, akik nem a fejlesztők kerületében nőttek fel, tehát az írni és olvasni tudáson kívül nem volt más ismeretük, és művész sem lett belőlük. Itt kötöttek hát ki a semmittevő kerületbeliek, és a sikertelenebb művész kerületbeliek.

Az iskolákban ingyen megtanulhattak különböző szakmákat, viszont a megélhetést nem fizette közben senki. Szüleik, vagy álszüleik többnyire addig törődtek velük, amíg beoltották őket a haláljelző szérummal és beléptették őket a pártba. Ezek az emberek így hatalmas kölcsönöket vettek fel, amit a tanulóknak fedezet nélkül megengedett a párt. Aki abbahagyta az iskolát és nem tudott fizetni, azokat pedig többnyire közmunkára fogták: szemetet szedtek, füvet nyírtak.

Azok, akik elvégezték az iskolát, és munkába álltak (fodrászként, rendőrként, boltvezetőként és így tovább), hatalmas adóssággal indultak. Így amíg ki nem fizették, a Párt lekötelezettjei voltak. A Párt pedig gondoskodott róla, hogy a kamatok akkorák legyenek, amit egy hamar nem lehet megadni. Így nem voltak munkástüntetések sem, hiszen a fenyegetés, amelyet a tudat táplált, hogy esetleg nem lesz mit enniük holnap, elég visszatartó erő volt.

Persze a fejlesztőknek sosem voltak ilyen gondjaik. Azonnal elhelyezkedhettek a vezető szakmákban, mint orvos, politikus, vagy mérnök. Ezzel jobb lakhatás és fizetés is járt. Én természetesen kilógtam mindenhonnan. Nem volt hagofiai képesítésem, mégis miniszter lettem: így tanulatlan voltam a vezetők között, és vezető a dolgozó emberek szemében. Ennél fogva azt hittem, mindenki utálni fog, de az emberek – úgy tűnt – a hős minisztert szeretik, akárki legyen az. Olyasmi voltam náluk, mint a befutott művészek, akik a zenész, vagy a színészi pályát választották. Elkörben ugyanis voltak színházak és koncertek is. Hatalmas rajongással tódultak be kedvenceik előadására, és valahogy sosem bánták, hogy sokkal jobban élnek ezek az emberek náluk. Örültek, ha magánéletükről olvashattak a digitális magazinokban, illetve többen évekig képernyőre spóroltak, hogy az Adatbázis segítségével minél többet megtudhassanak róluk, és naprakész információkkal legyenek ellátva a sztárok világából.

A dolgozók persze az adó és a párt által alacsonyan tartott fizetések miatt nagyon kevés pénzből éltek. Elképedve tapasztaltam azonban, hogy ez nem tántorítja vissza őket, hogy ajándékokat küldjenek a dúsgazdag hírességeknek! Említettem már, hogy özvegy nők folyamatosan ajánlatokat tettek nekem. Egy alkalommal hatalmas kosár csokoládét, ruhaneműt (tökéletesen méretemre szabva, hála az Adatbázisról szerzett adataiknak), aláírt névjegyeket, magukról készült fotókat kaptam ajándékba, a város özvegy nőinek egyletétől. Nekem ezek nem voltak persze drága dolgok, nekik azonban tudom, hogy több hétig kellett készülni arra, hogy mindezt ki tudják fizetni. Vissza akartam küldeni a csomagot, mondván hogy nem fogadhatom el, de titkárom azonnal megrótt, hogy ezzel súlyosan megsérteném őket. Így inkább összeállíttattam egy még nagyobb kosarat, és azt küldtem el nekik. Ezzel persze még nagyobb hibát vétettem: mint kiderült, a kosaruk lényege az volt, hogy párkapcsolatot keresnek velem! És az, hogy viszonoztam a gesztust, azt jelentette, hogy én erre hajlandó vagyok. Egy héten belül sürgető levelet kaptam, melyben megköszönték az ajándékokat, és finoman figyelmeztettek, hogy elfelejtettem mellékelni, kit választok a fényképeken lévő hölgyek közül. Komoly diplomáciai vihart kavart, mire kikeveredtem az ügyből, sajnos még a sajtó is megírta az esetet, és becsületemen csorba esett, amelyet hetekig nem tudtam visszaállítani.

Pártommal is többször volt vitám. Egy gyárlátogatásom alkalmával beszédbe elegyedtem néhány szerelővel, akik futószalagon gyártottak férficipőket. A pártvezetőség csupán annyit várt tőlem, hogy veregessem meg képzeletben a vállukat, hogy a hazát és a leendő békét szolgálják, és eljön az idő, amikor mindenki jól fog élni, csak most még egy kicsit ki kell tartani. Ezzel a naiv Gulliverrel azonban pórul jártak… Megkérdeztem az egyik dolgozót, mennyi idős. „67 múltam pár hete!” Válaszolta büszkén. Megdicsértem, hogy jól néz ki a kora ellenére, mire persze értetlenül meredt rám, félmosolyt erőltetve magára, hiszen mégis egy miniszterrel beszélt. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig téves képzeteim vannak a korral kapcsolatban, hiába élek szigetükön lassan egy éve. Hogy mentsem magam, elmagyaráztam, hogy nálunk a 67 éves ember már nyugdíjas, és nem kell már dolgoznia, az állam fizeti neki az életét. „Mindent? Az állam fizeti? Akkor is, ha nem az ő pártja van uralmon?” Kérdezte hitetlenkedve. „Persze, akkor is.” Válaszoltam nevetve, és büszkén. „De nem kell a pénzért dolgozni?” „Nem, csak ha még több pénzt akar.” Mondtam elbizonytalanodva.

Másnap berendelt az alelnök, és magyarázatot követelt arra, hogy miért akarnak a cipőgyári munkások pénzt, ha egyszer nem dolgoznak. Újra bajba kerültem, megígértem az alelnöknek, hogy elsimítom a dolgot, és beszédet intéztem az emberekhez. Elmondtam nekik, hogy az én világomban sokkal rosszabb a helyzet valójában, mint ebben az országban. Elkörben ugyanis sokáig dolgozhatnak az emberek, és nem kell tétlenségben tengetniük utolsó napjaikat, mint szigetükön kívül. Továbbá elmagyaráztam, hogy az elköriek már rég túl vannak a nyugdíjon: ez tulajdonképp Hagofia. Egy előre megélt nyugdíj, amikor nem dolgoznak, mégis mindent megkapnak. Ha majd a dicső Csoda Párt egyesíti Elkört és Hagofiát, bizonyosan megváltoznak a viszonyok, és az idős emberek nyugdíjba mehetnek nyugodtan, mert eljön az ország aranykora.

A pártom vezetősége beszédem után megnyugodott, azt mondták, ügyesen kivágtam magam, bár talán az egyesülés utáni nyugdíjat nem kellett volna megígérnem. „Majd belejössz a szerepedbe.” Veregette meg a vállam az elnök, és már ott is hagytak a tárgyalóteremben.

Sokszor élveztem lakásom kényelmét, mely pozíciómmal járt. A nagy ágyat, a képernyőt, a tágas fürdőszobát, a sofőrrel ellátott luxusautót. Sokszor hiányzott, amikor több napos kiküldetésben voltam valahol, de soha annyira, mint amikor a törvényen kívülieket kellett jobb belátásra bírnom.

A két város határán kívül ugyanis volt még egy terület, amiről sokáig senki sem beszélt nekem. Nem szerették, kerülték a téma említését is. Az emberek egy csoportja ugyanis nem volt hajlandó részt venni Elkör életében, a pártok csatáiban, a munkás élet mindennapjaiban. Vallották, hogy Hagofia szabadsága tökéletes, és nem viselik egy kitalált szervezet bilincseit. Az Egység Párt és a Csoda Párt nagy egyetértésben kiküldte rájuk rendőreit, hogy mészárolják le őket, mire a robotok precízen lefegyverezték a hóhérokat, és többnyire finoman, de ha kellett, erőszakkal hazavezényelték őket. Az emberi élet a legfontosabb. Így ezek a törvényen kívüli emberek kaptak egy rezervátum jellegű területet, ahol békén hagyták őket, feltéve, hogy a robotok nem látják el kényelmi holmikkal lakóhelyüket. Újabb íratlan megállapodás született: el lehet hagyni Elkört, ha az ember kiköltözik a természetbe és lemond az emberi javakról. Csak azt eszik meg, amit megtermesztenek, csak abban alszanak, amit megépítenek, csak azt hordják, amit megvarrnak maguknak. Félévente az egyik párt küldhet egy képviselőt, aki megpróbálja visszacsalogatni őket, ők pedig félévente küldhetnek valamelyik városba egy hírnököt, aki embereket toboroz a fák között épülő faluba.

Egy hetet töltöttem közöttük, de már a második napon számoltam az éjszakákat, mikor bújhatok vissza kényelmes paplanom alá. Pedig az első órák izgatónak, és kalandot ígérőnek tűntek. Kint álltam végre a zöld lombok között, csak pár jólelkű ember vett körül, sehol a Párt, sehol a robotok. Hallottam a víz csobogását, láttam a csillagokat, friss levegőt szívhattam. Azt gondoltam, ez az igazi élet, és Elkör történelmében először a csalogató miniszter maga fog kinn maradni a rezervátumban.

Az első eltántorító eset a vacsora volt. Szappan nem volt, így a patakban kellett tisztára mosnom a kezemet, ami persze nem volt elég alapos. Ahogy jobban szétnéztem kedves vendéglátóimon, akik tényleg mindent megtettek kényelmemért, láttam, hogy az évek apró fekete nyomai mély, sötét barázdákat szeltek a kéz, a láb és az arc ráncaiba. De akkor ezen még nem akadtam fenn: arra gondoltam, elkényelmesedett nemzedék tagja vagyok.

Elalvás előtt énekelni kezdtek. Dobokkal és sípokkal kísérték a kórust, amely félkörben foglalt helyet a tábortűz körül. Ahogy ott ültünk, és mindenki önfeledten énekelt, a hideg rázott ki. Egyrészt bámultam összetartó közösségüket, másrészt nagyon féltem, hogy majd nekem is be kell szállnom. Félelmem nem volt alaptalan: mielőtt lefekhettem volna erőszakosan nógatni kezdtek, hogy tartsak velük. Láttam, hogy addig nem alhatok, amíg nem csatlakozom, hát elénekeltem velük a dalt, amely istenítette a robotok munkáját, és reményüket fejezték ki, hogy egyszer Hagofia felszabadítja majd őket. Hiába: nem hatott át a közösség ereje, és attól, hogy velük énekeltem, nem éreztem kevésbé nyugtalanítónak az előadást. Azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy minden nap el kell majd ezt játszanom, és ettől nem lett jobb az álmom.

Hajnalban ébresztettek, hogy közös éneklésre kell menni, amit aztán reggeli munka követ. Első reakcióm az volt, hogy szegény asszonyt, aki felkeltett elküldtem kávéért, mire ő azt felelte, hogy nem mérgezik szervezetüket ilyenekkel. „Szóval nincs kávé, és menjek földet művelni?” Szögeztem neki a kérdést. „Dehogy is! Gyere, ébredj velünk a közös éneklés közben, egyél a közös salátából, azután jöhet a gyomlálás és a vetemény betakarítása, amely a közösségben csupa móka!” Visszazuhantam a kényelmetlen ágyra, melyet száraz növényekből dobtak össze, és azt kívántam, bár túl lennénk már ezen.

Velük töltöttem az egy hetet, becsülettel kiálltam mindent, mint egy kalandtúrán, és állítom: a hatodik éjszakán sem lett jobb kedvem az énekléstől, és hiába minden virágkoszorú, nem lettem a közösség tagja. Vágytam rá, hogy elbitorolt, kényelmes ruháimat visszakaphassam, és végre levegyem azt a jelképes fűszoknyát, mely az intim részeket takarta csupán. Ennek köszönhetően vállam és hátam alaposan leégett, amire valami nagyon büdös kenőcsöt kaptam, amit a helyi asszonyok készítettek gyógynövényekből. Nem tudtam megszeretni tehát ezeket a csomóba fogott hajú, örökké mosolyba burkolt embereket, akiknek az élet csupa vidám kihívás, amit a természet és a természetesség hat át. Így aztán beszédem, melyet az utolsó napon tartottam, nagyon erős és megítélésem szerint jogos érvekkel csábította őket a városba, de úgy tűnt, az elme ezen betegségére, amelyben szenvedtek nincs mentség. Utáltam Elkörben élni, ahol minden csak ámítás, megtévesztés és ügyeskedés, mégis olyan erővel húzott akkor magához, mintha hazatérnék. Ahogy beléptem lakásom ajtaján, lemondtam minden programomat egy hétre előre, és két napig csak aludtam, felejteni próbáltam. Ez azonban nem könnyű: a mai napig irtózom minden közösségépítő énekléstől, táborozástól és az erőltetett, mindent maga mögé bújtatni akaró kedvességtől.

Bejegyzések

Csáth Géza és a Hókirálynő

Mesék a századelőn

 

H. Ch. Andersen meséskönyvei ott sorakoztak a századelő polgárcsaládjainak könyvespolcán, akár csak Ludwig Bechstein, a Grimm testvérek és az Ezeregyéjszaka meséi. A századelő magyar írói közül sokan hallhattak, olvashattak gyermekként Andersen-meséket, a mesék lírai hangulata és meseszövése helyenként tetten is érhető műveikben – motívumai és jellegzetes alakjai azonban szinte soha. 1 Mire a tehetséges gyermekek íróvá értek, messze kerültek az Andersen-mesék konkrétumaitól. Az emlékekben szívesen elmerülő Kosztolányi és Karinthy is megidézik gyermekkoruk kedvencét, ám távolról visszanézve, nosztalgiázva. 2Csáth Géza a nemzedék egyetlen írója, akinek művészete szorosan összefonódik Andersenével – talán azért is, mert a fiatal írónak még nem volt ideje kinőni Andersen bűvöletéből. 3

 

A vörös Eszti című Csáth-novelláben „Andersen bácsi” személyesen is megjelenik, és megszólítja a történet főhősét. A novellában Csáth azokat az Andersen-meséket is tételesen felsorolja, amelyeket a főhős legjobban szeretett. Ezek – a novellában használatos címekkel – Az anya története, a Hókirálynő, A piros cipők, A rettenthetetlen ólomkatona és a Bodza anyóka. Csáth csonkán maradt regényének első fejezetében, a hagyatékából előkerült Első fejezetben a Pestre érkező orvostanhallgató is polcára teszi – kedvencei közé – Andersen könyvét. 4 Publicisztikájában is megemlékezik Andersenről. Friss könyvekről (1906) szóló szemléjében Gárdonyi Géza A hét katicabogár című kötetével kapcsolatban említi. Kedvencei, a „varázsfiókos szerzők” közé sorolja Csehov, Emerson, Gárdonyi, Bródy és Arany mellé. 5

 

Csáth Géza maga is írt meséket, de művei közül nem ezek állnak Andersen meséivel a legszorosabb rokonságban. Csáth meséi a századelői mesekultusz részei. Századelői értelemben minden mesének számít, „ami nem volt tradicionális, nem volt anekdotikus, ami szemben állt és szembeszállt az »élet prózájával.«” 6 A mese legfontosabb elemének a jelképet tartották, a kor műmeséiben nem a fabula volt a fontos, hanem az atmoszféra. A mese iránti rajongás a mesélés kultuszát is jelentette: a kor meséiben rendre megjelent egy szereplő, és elmondott egy történetet az életéből.

 

Csáth novelláinak közel egyhatoda századelői értelemben vett mese, azonban ezek a mesék novellisztikájának leggyengébb részéhez tartoznak, és szinte kivétel nélkül legkorábbi írói korszakának termékei. Első novelláskötetét még megterhelik ezek az írások, a másodikban egyetlen mese sincs, a harmadikban egyetlenegy található, az utolsó kettőben egy sem. A mesék nagyobbik része a köteteken kívülre szorult, csupán lapokban, folyóiratokban jelent meg. Gyakori, hogy Csáth a második közléskor a „mese” szó címben való szerepeltetését is megszünteti. Így lesz a Mese a lányokról (1905) – Történet a három leányokról (1908), a Mese az estéről (1907) – Este (1908). 7 A meseszerűség fokozatosan eltűnik Csáth művészetéből, ahogy egyre több konkrétummal – névvel, helyszínnel stb. – dolgozik. Ugyanakkor az egyik Andersen-mesének, A Hókirálynőnek a motívumai folyamatosan jelen vannak Csáth novelláiban.

 

Andersen meséi különböznek a 19. század egyéb meséitől. Nem olyan vaskosak és nyersek, mint a Grimm-mesék, nem olyan kalandosak, mint az Ezeregyéjszaka történetei, és az a finomkodó líraiság is hiányzik belőlük, amely Oscar Wilde történeteit jellemezi. Előfordulnak benne csodás alakok – sellő, tündér, boszorkány –, de gyakoribb, hogy hétköznapi személyek – gyufaáruslány, katona – vagy pedig érző tárgyak, antropomorfizált állatok válnak főszereplővé. Andersen korának díszletei között kereste a meseszerűséget, a hétköznapok között találta meg a csodát.

 

Csáth A vörös Eszti című novellában nemcsak Andersen-mesék címeit sorolja fel, hanem azt is elmondja, hogy novellája főhőse hatéves korában kapott az apjától egy Andersen-kötetet, amely aztán legkedvesebb könyve lett. 8 Ennek a képeskönyvnek nem egyetlen modellje volt. Az 1908-ig megjelent Andersen-kötetetek között egyben sincs meg együtt valamennyi mese, illetőleg ha a mesék egy híján megegyeznek A vörös Esztiben felsoroltakkal, akkor a címek mások. Hevesi Sándor fordítása óta A rendíthetetlen ólomkatona címen ismert mesét a századelő fordítói közül egyetlen ember fordította úgy, ahogy azt Csáth A vörös Esztiben említi: Mikes Lajos. Kétségtelenül övé a századvég legjobb Andersen-fordítása. 9 Könyvében megtalálható ugyan az öt meséből négy, mégpedig a megfelelő címekkel, ám a számunkra legfontosabb, A Hókirálynő nem. Csáth tehát nem egyetlen meséskönyvre emlékszik vissza, hanem saját maga alkot egy kötetet azokból az Andersen-mesékből, amelyeket A vörös Eszti című novellában szerepeltetni akar. Mindössze három olyan Andersen-fordítás létezik, amelyet Csáth gyermekkorában ismerhetett. Ha a továbbiakban hivatkozom valamely Andersen-mesére, az ebben a három könyvben megtalálható. 10

Lábjegyzet:

  1. Andersen meséinek hatását a magyar irodalomra eddig kevesen vizsgálták. Máig úttörő jelentőségű Trencsényi Waldapfel Imre 1966-os Hans Christian Andersen in Ungarn című munkája, amelyben a szerző kompozícióbeli hasonlóságokat és szövegegyezéseket mutat ki Andersen meséi és Madách Imre Az ember tragédiája című műve között. A századvég írói közül leginkább Szini Gyula novelláinak /Trilibi, Bábsütő, Rózsaszínű hó/ sajátos, kicsit szomorkás hangulatú mesevilágán ismerhető fel Andersen hatása. (Tóth Árpád 1914-ben a Nyugatban megjelent írása  /Die gelbe Kalesche/ említi is Andersen nevét a Bábsütő című történettel kapcsolatban. A novella főhőse, akinek szerelmi csalódása miatt meghasad a szíve, valóban anderseni hős, hasonló az állhatatos ólomkatonához – ugyanakkor a meghasadt szív motívuma Oscar Wilde-nek a boldog hercegről szóló meséjét idézi.) Krúdy novellavilága is őriz valamit az Andersen-mesék melankolikus, biedermeier hangulatából, Téli út című novellájában el is hangzik Andersen neve. ↩
  2. Kosztolányi Dezső fent említett versében vall gyermekkora Andersen-élményéről, Karinthy Frigyes Kosztolányi Elzára emlékezve írja Mindszenti litánia című versében: „Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva / Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat / Amitől művész lettem magam is”. ↩
  3.   Andersen hatásáról Csáthra először Bóka László ír, a legrészletesebben pedig Pomogáts Béla. A két legjelentősebb Csáth-kutató, Dér Zoltán és Szajbély Mihály nem tesznek fontos észrevételeket az Andersen-hatással kapcsolatban. Bóka észreveszi, hogy Csáthra jellemző a tőmondatok és többszörösen mellérendelő mondatok használata, illetőleg az élőbeszéd dinamikája. Ezzel kapcsolatban említi meg Andersen nevét, akinek meséi felolvasásra voltak szánva. Kiemeli A vörös Eszti autobiografikus értékeit, és megemlíti műveik stílusbeli hasonlóságait. (BÓKA László, Csáth Géza novellái (Bölcsészetdoktori disszertáció), Bp., 1937.) Pomogáts Béla A vörös Eszti című novella szerkezeti elemeit vizsgálja, legalábbis a tanulmány alcíme szerint. Valójában leginkább a századelő szecessziós, a „gyermekkor tündéri világának” újrateremtésével próbálkozó novelláknak sémáját húzza rá A vörös Esztire. Nem tartom indokoltnak, hogy Pomogáts az elbeszéléssel kapcsolatban folytonosan a „messze tűnt gyerekkor” élményét hangsúlyozza, hiszen a novella félreérthetetlenül a gyermekkor lezárásáról szól. Pomogáts legnagyobb érdeme az, hogy észreveszi: a történetben elhangzó mesecímek olyan meséket takarnak, amelyek szoros motivikus összefüggésben vannak magával a történettel. ↩
  4. CSÁTH Géza, Mesék, amelyek rosszul végződnek, szerk. és kiad. SZAJBÉLY Mihály, Bp., 1994, 547-553. ↩
  5. CSÁTH Géza, Rejtelmek labirintusában, szerk. és kiad. SZAJBÉLY Mihály, Bp., 1995, 98-101. ↩
  6. ALEXA Károly, Világkép és novellaforma a XIX-XX. század fordulóján, Új Írás, 1987, III, 82-88. ↩
  7. CSÁTH Géza, Mesék, amelyek rosszul végződnek, szerk. és kiad. SZAJBÉLY Mihály, Bp., 1994, 559-565. ↩
  8. Csáth a rokonainak és a feleségének írt leveleit is „Józsi” néven írja alá, a Józsika című novella, melyet volt dadájának ajánlott, szintén életrajzi indíttatású. ↩
  9. ANDERSEN Összes meséi, Bp., 1904, ford. Mikes Lajos ↩
  10. ANDERSEN Meséi, ford. GYŐRI Ilona (ARNDT Pál átdolgozása), Bp., 1890. ANDERSEN Meséi, ford. ismeretlen (OSZK-ban sérült példány), Bp., Lampel-kiadvány, 1890. ANDERSEN Válogatott meséi, ford. MÓKA bácsi (HALÁSZ Ignác), Bp., 1894. Természetesen elképzelhető, hogy az OSZK-ban nem található meg minden magyar Andersen-kiadás, és az sem zárható ki, hogy Csáth a fenti háromból egyik könyvet sem ismerte. Tanulmányom végkövetkeztetése szempontjából azonban ennek nincs jelentősége: motivikus összefüggések értékéből és fontosságából nem von le az sem, ha a közvetlen hatás kizárható. ↩
Oldalak: 1 2 3 4 5
Bejegyzések

Gregorij munkába áll

  Új időszámítás kezdődött, mióta a Gazda megkezdte ténykedését, értelmetlenné váltak a korábbi rendeletek, a szakértőknek semmi egyébhez nem kellett alkalmazkodniuk, csak a Gazda aznapi hangulatához.

  Ott volt például Jani doktor, ügyvédbojtárként tengette életét az elmúlt 25 évben, erős, savanyú szaga volt, Tankcsapda pólót hordott volna legszívesebben minden tárgyaláson, abban erősnek, ifjúnak érezte magát. Az irodában korábban sem volt túl nagy tekintélye, de mióta T betette a lábát, és beférkőzött a Gazda bizalmi zónájába, elfoszlott minden addigi minimális tisztelet, ha csak megszólalt, dünnyögve röhögtek rajta, kerülték cigiszünetben, az öreg is csak úgy megdöngette a hátát, mint valami nagy testű kutyának.

  Pedig Jani doktort arra vették fel, hogy képviselje a Gazda jogi ügyeit, a Gazda vagyonáról legendák keringtek a sarki étkezdében, Jani doktor már látta magát Brüsszelben tárgyalni, Londonban odabaszni valami nagymenő ficsúrnak, igaz, hogy csak oroszul beszélt, azt is maximum a cirill betűk kiszöcskézéséig vitte, de hát ekkora lehetőséggel a zsebében bármit el tudna érni, akár még angolul, franciául is megtanul. A Gazda szerint nincs semmi értelme, ő is alig tud angolul, mégis mennyire vitte! Ezzel nyugtatta magát Jani doktor miközben belapátolta a sárgaborsó főzelék maradékát.

  Aztán jöttek a hetek, a fizetését megkapta ugyan, de a jogi képviselet annyira korlátozódott, hogy a Gazda ittas vezetésének tárgyalásain ő lehetett az ügyvéd. A Gazda kétféleképpen volt hajlandó vezetni: erős paprikától vöröslő fejjel vagy satu részegen. Parkolni is csak ott szeretett, ahol a lehetőségek szerint minél több gyalogosnak, bicajosnak volt útjában, az iroda előtti széles járdát képes volt egyetlen manőverrel lezárni. Meg a válóperek, gyerekelhelyezési tárgyalások, ebből állt Jani doktor élete.

  Idefigyelj, Jani doktor – förmedt rá az öreg olyan halkan, ahogy csak tudott. A kisbusz mögött álltak, a többiek valami csokiautomatából próbáltak minél több banános mártott szeletet kinyerni, az öregnek olyan spekulatív volt megint a tekintete: Jani bá, Janikám, gyere hátrébb. Hallottam, hogy kikötötték nálad a parabolát, levágták a ganék a zsinórt, mi!? Nem tudsz most pornót nézni, mi?

  Jani doktor sutulja zakója ujját, vigyorog, hát, hát keveset.

– Mit keveset, Jani, mit keveset, ha le van vágva a parabola, mit keveset, semmmit, baszadék!

– Ne ordibálj öreg, meghallják! – azok még mindig a banános mártott szeletekkel voltak elfoglalva.

  Idefigyelj most Jani doktor, a múltkori tortás ügyet elvittem, ugye? Bízhatsz bennem. Figyelj. – Az öreg most egész halkra fogja a hangját, Laci doktor arcába mondja – nekem elegem van, érted? Tudod, mióta nézek pornót? Negyven éve! De már csak azért, hogy felbasszam az öreglány agyát. Érted? Ott áll az a gyönyörűséges gyűjtemény! És nemcsak a szokványos pornók, hogy lovas meg apácás, meg leszbizős, neeem, Janikám, nekem olyan felhős, csatagányos, hazafias pornóim vannak, mint senki másnak az országban! – Jani doktornak elnyílt a szája, bal szemgolyója már az elképzeléstől is kidülledt. 

– Senkinek, érted Jani doktor? De kérlek, az égre kérlek! Unom!! Mindet. Berakom, felhangosítom, hogy bosszantsam az asszonyt, de már nem is nézem, ő meg rikoltozik, hogy megint mit nézel, hát szétreped a segge annak a lyánykának, minek raknak bele ekkora nagy faszt?! A segglyuk nem arra való! – Jani doktor egészen előredőlt, úgy kellett nekitámaszkodnia a kisbusz oldalának. – De tudod mire gyanakszom, Jani bá? Tudod? – az öreg itt egész suttogóra fogta – hogy az öreglány is csak rutinból üvöltözik, hogy már őt se bassza fel az én pornógyűjteményem igazán. Nagyon nagy érték. Nagyon nagy. A Gazda szerint megér vagy négymilliót. Érted? 

 

 

– Itt lesz az irodád – mutatták Gregorijnak a nagy termet. 

  Vagy hatvan szakértő ült az elkerített apró bokszokban, a bokszok közt sáros járatok, kitaposott ösvények, Gregorij két nőstény között kapott helyett, rögtön körbeszimatolták, aztán odaoldalgott egy nagyobb, fekete példány és vizeletével megjelölte Gregorij bársonyködmönét.

– A B csoportban leszel – vihogott a jobbján ülő nőstény – a B csoportba csak a legjobbak kerülnek be, csak a legjobbak – legyezgette magát egy üres flakonnal.

– Honnan helyeztek át? – kérdezte a nagyobb testű nőstény.       

– A felügyeleti tornateremből

– Oh, hohó, hohó – emelte föl fejét a szemközti boxban egy deres bajszú hím –  ez sok mindent megmagyaráz, elég sok mindent. A Gazda beszélt már veled?

– Nem, nem, még nem láttam.

– De a leveleit olvastad!? – fordult felé egyszerre a két nőstény.

– Persze, persze.

  Sötétedés után a szomszédos bokszokból rég hazamentek, néhány szakértő szuszogott összetekeredve a bokszok körül, csak Gregorij ült éhesen a monitor előtt, és olvasta vagy huszadjára a gazda Riminiből írott leveleit, hátha talál valami összefüggést a mondatok között, de bármilyen módszerrel közelített a szöveghez, csak széttartó kódokat tudott belőle kiolvasni.

– Idefigyelj, a gazda furcsa egy fasz – hajolt fölé a deres bajszú hím –  de rettenetes sok pénze van, rettenetes sok. Ha okos vagy, te is nyersz belőle. Figyelj, ez a faszi semmi mást nem csinál, csak megbassza a saját gyerekkori álmait. De megvalósítja! Gyújts rá. Leszoktál? Most visszaszoksz. Vedd el, vedd már el. Na. Látod. Nem kell beszarni, látom, beszartál, ne szarj be, kiszedünk belőle mindent, amit lehet. De ha nem akarod, az se baj, találok én mást, ne aggódj, találok mást. Látod? Látod? Annyi az egész, hogy bólogatsz, figyelsz. Itt néha elszabadul a pokol, csak rám figyelj, jelzem, mit kell komolyan venni, mit nem. Remélem, értjük egymást. Holnap feljössz hozzám, a többit ott beszéljük át.

 Másnap együtt szálltak a liftbe.

– Gyere ki egy kissé… – T. egész közel hajol, a mitesszerek felfénylenek orrnyergén – kicsit még kéne seggre gyúrnod, értő? A gazda szereti az ilyen csinos fiúkat, csak még pakolj rá, érted? Enyhe terpeszben guggolsz reggelente ötvenet, feszes lesz a segged, pár hét, annyi se kell, igazán szereti az ilyen csinos srácokat, jó ízlése van, ne aggódj, úgy válogatta össze az egész berendezést, virágok színe a kárpit mintájával, a szagokat.

  A gazdáról kérdezel? Nem, a gazda sose volt nagy kan, csak a mítosz körülötte, még megdugni sem tudott rendesen, ez inkább őt zavarta, engem kevésbé, sokkal többre tartottam azt a koncentrált figyelmet, amivel felém tudott lenni, később ez a figyelem arra korlátozódott, hogy egyre rövidülő aktusaink során igyekezett közepes méretű és változó állagú faszával kielégíteni, ami teljesen fölösleges volt, sosem vágytam arra, hogy minden tudatos kontrollt elveszítve vinnyogjak a gyönyörűségtől, inkább zavart a zakatoló igyekezet, amivel a saját kontrollvesztettségét próbálta késleltetni. 

  Nem, semmi zseniális nem volt benne, csak nagyon könnyen tanulta el egy-egy új szituáció jelrendszerét, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel hagyja el az adott jelrendszert, nyelvet, szakmát, országot, embert, mintha soha nem ismerte volna.

  Újra meg újra ugyanazt a kódolt mozdulatsort hajtotta végre, felgyorsítva, elnagyolva, stilizálva. A múltbeli mozdulatsorok befejezetlenségére, saját töredékes létformájára szívesen hívta fel mások figyelmét, mintha ez is a produkcióhoz tartozna: nem ígérek semmit, mégis én magam vagyok az ígéret, a lendület. Olyan magabiztossággal kivitelezte, hogy az már önmagában ígéretszámba ment. És mégis, a közelálló emberek, akik sokadjára látták a mozdulatsort, elhitték, mert el akarták hinni, hogy igen, ez lesz az ő végső terepe, hogy itt majd megtalálja magát. 

 

Bejegyzések

Dragan Velikić: Asztrahánprém

Belgrád díszletei

 1.

 

Mindegyik lelkes kommunista pontosan olyan, mint a többi – és mind másképpen lesz elveszett, amikor meghasonlik. Így indította kéziratát Marko Delić. Ült fölötte szórakozottan meredve Újbelgrád betonmonstrumaira.

A makacs mondat úgy köszönt vissza a regény új változatából, mint valami kísértet; uszályában szellemek sokasága, kitartóan várakozva a lámpabura sárga fénykörében. Lökdösődnek és handabandáznak. Némelyikük egyenruhás.

Az ifjú szerző szeretné kikerülni őket.

Óvatosan oldalaz.

Írói kalandja nyitányán Marko Delić azt a gyermeteg hitet táplálja magában, hogy maga válogathatja ki szereplőit, ahogyan az olvasó választ magának olvasnivalót.

A hősünknek életkeretet adó város szívgörbéje fölöttébb különös. Törésvonalak szeldesik. A szeizmográf tűje folytonos rezgésben. Lélegzetvételnyi békesség elég hozzá, a város szervezete máris a romlást szomjúhozza. És így megy ez évszázadok óta.

A Száva és a Duna összefolyásánál ez a város hatalmas stúdióra emlékeztet, amely a legkifinomultabb magamutogatóknak is kulisszákat kínál. Legtöbbször háborús filmekhez, úgyhogy itt lépten-nyomon a szakadtság bájába botlunk. A statiszták bőrét az uniformisok durva gyűrődései horzsolják fel akkor is, ha mezítelenek. A Kalemegdan falai alá szelek sodorta hajléktalanoknak biztos vértezete a katonavirtus. Hősünk, aki született belgrádi (eme adottságát jobb lesz elhallgatnia) szentül hiszi, hogy Belgrádhoz fogható kulisszák sehol a világon nincsenek. Sem Rómában a Cinecitta, sem a mágikus Hollywood nem homályosíthatja el a Száva és a Duna összefolyásáál fekvő város csodáit.

 A belgrádiak időtlen idők óta úgy élnek, akár a mexikói és a kubai menekültek, vagyis a legnépszerűbb filmműfajnak itt kimeríthetetlenek a lehetőségei. Belgrád városnegyedeiben New York hírhedt utcái haladnak, a bűnözők, besúgók és zsaruk szövevénye képezi – pár folklorisztikus részlettel színezve – a Száva és a Duna talákozásába ékelődő metropolis endemikus tenyészetét. Itt, a belgrádi kulisszák közt a bűnügyi filmek kisstílű bűnözők életének melodramatikus tálalásától az Oscar-díjasok módjára fogukat villogtató szereplőkkel készült politikai thrillerekig terjedő palettája keleties mesék motívumaival és a bolsevik művészet plakátszerű látványképeivel bővül, ami, jó eséllyel, eredetien ható színfalakat sejtet egy új Superman kalandjaihoz.

Újbelgrád homokos, vizes talajból kinőtt szürke tömbjei – díszletek neorealisztikus képsorokhoz.

Téli éjjeleken, amikor a sötétség elnyeli a romos házakat és a szutykot, a polgárok sanyarú képét és a konténerek tövén gyülemlő szemétkupacokat, a Dorćol és a Savamala körvonalai vonzó képet mutatnak. Bumfordi villamoskocsik csengetnek a néptelen utcákon, siklanak zajtalanul végig a rakparton, majd át a hídon a Száva túlpartján terjengő pusztaságba, ahova aludni járnak az emberek és ahol minden ünnep lövöldözéstől hangos.

A pogári házak böhöm nagy díszletei a Dunán hajóztak le, Pestről és Bécsből, valamikor a század elején. És jöttek később is. Egyszer egy osztrák rendező Bécset filmezte a belgrádi kikötőben, és elragadtatással beszélt az éjszakában oly pompásan ható épületekről.

Számos világhírű rendező kereste meg látványfantazmagóriáit ebben a belgrádi filmvárosban. A dokumentaristák még most is kitartóan várakoznak a merényletekre, forradalmakra és államcsínyekre.

A díszletezők a külkerületek utcáit járják alkalmas helyszíneket keresve.

 

A dickensi atmoszférával vetekedő nyirkos alagsorokban családi manufaktúrák csíráznak ki. Ezernyi villanykörte, polc és lakat, melyeket  belgrádi tömbházak átadás előtti lakóhelyein zsákmányoltak, gépkocsiabroncsok, kazettás magnók, ablaktörlők, bundák, visszapillantó tükrök, drágább fajta lábtörlők, rakásszám buksza és karóra.

Az egész Belgrád hemzseg a kis lerakatoktól.

Bejáródott csapatmunkában, a feladatok tökéletesre fejlesztett szétosztásával a családok  már a hároméves kölyköket is a konténerek különösen hasznos kurkászóiként használják fel. A város minden talpalatnyi darabjának van gazdája. Éles a verseny értük. Mind több városlakó ér talajt. A tolvajlás nem puszta hobbi, hanem életmód is, rátermettek és élelmesek kiválósága. A közterületfenntartó tilosban parkoló autók elszállítására szakosodott alkalmazottai túlórázásra is kaphatók. Eldugott műhelyekben százszámra bontanak személygépkocsikat, kiiktatva őket a fizikai létből. A kis stiklizők a rend őreinek hallgatólagos szemhunyorításától kísérve éjjel-nappal a nyilvános parkolók körül sündörögnek.

A Belgrád stúdió sokféle foglalkozást kínál. Elegendő végigböngészni a lapok hirdetésrovatát és megfejteni a burkolt ajánlatok jelentését.

Az égbe nyúló lakótelepeken a felvonók gyakori meghibásodása emberszállítók külön osztályát temrlete ki, megfelelő tarifáért szállnak ki idősek és betegek kiszolgálására. A megbeszélt időben fel- vagy lehurcolják őket.

A nyolcvanas években, amikor az áramszünetek úgyszólván mindennaposak voltak, a Belgrád Keleti kapujánál magasodó felhőkarcolókban külön temetkezési szolgálatot szerveztek. Kézről kézre adogatták le az elhunytakat olykor a huszadik emeletről, hogy az égbe távozhasson a lelke.

A gondos városnézőnek azonban nem kerülhetik el a figyelmét  csönd tenyérnyi oázisai az óvárosban, amely koránál fogva és a gondatlanság miatt a háború óta egyre pusztul. A márványoszlopok tövében jéghideg bordái vicsorognak a fűtőtesteknek, amelyek a háború előtt a tiszta lépcsőházakat fűtötték. Az emeletek közt ósdi liftek vánszorognak.

A szépséges házakban kedvét lelők álmélkodva kérdezhetik: hova lettek azok az emberek, akik alapítványokat tettek, színházakat, templomokat és kórházakat emeltek?

Csiba te! Pontosan ezekről a jótét lelkekről készül regélni hősünk, miközben a forró augusztusi délutánon maga elé suttogja regénye nyitó mondatát és óvatosan próál elhúzódni a felbolygatott kísértetektől.

A sötét drapériák mögött pedig, Stari grad, Dorćol, Palilula, Vračar szelelő, nyirkos lakásaiban elaggott belgrádi úriasszonyok pittyegnek, mint valami kalitkába zárt madárritkaságok. Egy-egy házi szentjük napja és szenteste hozza össze őket, régóta hozzáidomultak a várost a háború után elárasztó hordák életritmusához. A megmaradt ereklye nem több a kimért beszédmodornál, egymás kötelező „uramozása”, „asszonyomozása”, itt-ott egy porcelánholmi, szentkép, egy piroti szőnyeg, ezüstibrik, mécses. A békebeli polgárok e ritka példányai, akik rühellenék a hamis családi címereket és a bécsi felmenőket, még mindig tompa fény lengi körül.

Belgrád az írók paradicsoma.

A mi ifjonti hősünk a 35 fokos augusztusi hőségben, miközben poshadó szemét bűze terjeng az újbelgrádi lakótelepek fölött, ebben a hatalmas stúdióban abban ügyködik, hogy felleljen néhányat az elsüllyedt alakokból. Kis időre hagyjuk magára a vászonfüggöny csalóka árnyékában.

Egy képzeletgazdag olvasó kénye-kedve szerint bármit elgondolhat, mégsem sikerül kimerítenie a belgrádi stúdió lehetőségeit, mert a rozoga kulisszák között olyan lények is találtatnak, amelyek nem szerepelnek a zoológia tankönyveiben. Nem ritka eset Belgrád állatkertjében, hogy egy orrszarvú végez magával, egy majom vagy egy tigris kisétál a ketrecéből. Hiszen az sem falrengető, ha a meny lemetszi az anyós nyelvét, bokszoló ökölcsapása oltja ki egy gyermek életét, a rendőr ellátja egy operaénekes baját, a kukában csecsemőt találnak.

Belgrád lesz egy napon a világ legnagyobb szafariparkja.

Mindétig Ázsia kapuja volt Belgrád, ahonnan mégis határozottan felsejlik Európa.

 

2.

 

A kanadai nyárfa rövidéletű: gyorsan nő, de gyorsan ki is szárad. A betonszörnyetegek viszont a maguk javíthatatlan rondaságában ítéletnapig itt fognak díszelegni. Kiégett nyárfák övezte bulvárokon, kátyús utakon és építőhelyeken roncsautók döcögnek.

Dermedt szerelvények várakoznak a leeresztett jelzőlámpáknál.

Az órák gyorsuló ütemben pergetnek egy másik időt.

Hősünk egy láthatatlan történet hályogán kaparász ironjával.

Opatija: ücsörgő emberek, napernyők, szállodák csipkés balkonjai. A pihenés oázisa, ahol bizony örömteli a várakozás.

Abbázia: a legtávolabbi pont, ameddig Vladimir Nabokov emlékezete el tud érni. Sziklaüregek, melyeket langyos tengervíz tölti ki, a tenger mágikus mormolása. Vladimir, a gyerkőc viszolyog a gondolattól, hogy borbélyhoz kell mennie Rijekába.

A helyszín minden bizonnyal Opatija, az Adriai-tenger, jegyzi fel önéletrajzában fél évszázaddal később (Speak, Memory).

Vladimir, a gyerkőc emlékezetében megmaradt a világoszöld-rózsaszín celluloid karperec a jobb csuklóján. Felködlő rajzolatában néhány hajtincs dereng, fagyott könnyek – a rijekai borbélyhoz való rettenetes zarándoklat nyomai.

A Neptun-villa (vagy Apollo a neve?) a kis tornyocskával és tetőterében a kerek ablakokkal, a csendes menedék, amelyet a távoli 1904. év nyarán európai vándorlásai során útba ejtett az orosz Nabokov család, még most is ott áll, a tenger legszélén, Ićićiiránt.

A láthatatlan rugó megfeszül. A felködlő celluloid karperecben bármelyik percben testet ölthetnek a szorongás tárgyai.

A sziklaüregek, melyeket langyos, állott tengervíz tölt meg, benne a hínár iszamos csomóival, álmosító locsogással lélegeznek. A fiúcskában, Markóban a leázó púderek nehéz illata marad meg, amely a fürdőkabinok korhadó deszkáiból szivárog elő. Az ő varázskörét nem haj és nem könnykristályok adják. Ellenben egészen világosan ott érzi az arcán a szőrme selymes érintését.

Az udvar mélyében elmozdultak a rozmaringágak. A fojtott sóhajokat a gyermek képzelete tette hozzá, de a határozatlan színű, homályos celluloidon a pad körvonalai valósak. Támlájára odalátni a bokor sűrűjén át.

A rozmaringágacskák egyenletes ritmusban mozognak. Vagy hajtincsek azok?

Az íróasztal szélén egy pillanatra elakad valamilyen üveg visszfénye. Marko felnéz kéziratából.

Valahol egy idegen kéz ablakot tárt ki. A szemközti háztömb harmadik emeletén Marko egy emberalak körvonalait fedezi fel a teraszajtó sűrű lyukú szúnyoghálóján keresztül.

 

3.

 

Városa felett angyalként lebeg Marko.

Ki tudja, hanyadszor, háborús romjaiból támad föl Belgrád. A kiadós vérátömlesztések friss vért fecskendeztek belé, ám a két folyó partján a dzsinn tehetetlenül lengeti karjait. Az ezeréves tetemektől kövér humuszon még nem nyílt ki orchidea.

Mohó és szívós hegylakók árasztották el Belgrádot a második világháború végeztével. Élettel telítették meg a várost, de nyugalmat nem kapott tőlük. A puszta önfenntartás erős ösztönétől vezérelve földbe tiporták kényes endemikus növénytakaróját.

Az a világ jött el, amelyet Jovan Cvijić a „pórlélektan” termékeként nevez meg. Ivo Andrić pedig a Jelek az út mentén-ben ezt írja róla: „A török hódoltságnak kitett vidékeinken, különösen a legelmaradottabb részeken, hol erősebben, hol halványabban, meglátszanak a raboskodás nyomai, s olykor mind egyszerre ütközik ki mind, teljes súlyával. Ilyenkor derül ki, hogy az életet sikerült ugyan megőrizni, de drágábban, mint amennyit az élet ér, mert a védekezéshez és a megmaradáshoz szükséges erőt a jövendő nemzedékektől kölcsönözték, azok tehát adósságok terhével a nyakukban jöttek a világra. E küzdelmet a pőre életfenntartó ösztön túlélte, miközben maga az élet kiürült, jóformán csak a neve az, ami megmaradt belőle. Ami van és él tovább, az csorba vagy torz, a születő, a most keletkező pedig csírájában mérgezett és elnyomorított. Ezeknek az embereknek a gondolatai és szavai csököttek maradnak, mert gyökerükben elmetszették őket.”

 

Belgrád bomlásnak indult azok terhe alatt, akik az életét megújították. Kiéhezett lakosai szeméttelepeken kóvályognak. Galamboknak állítanak kelepcét. Bádogviskótelepek teremnek egyre-másra.

A lankadó erejű Gulliver egyazon napon születik és hal meg.

 

                                                                                     (Belgrád, 1990. május)

Bognár Antal fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info