Jorge Luis Borges összes bejegyzése

1983. AUGUSZTUS 25.

 

A kis állomás órájára pillantva láttam, hogy már éjjel tizenegy óra is elmúlt. Gyalog mentem a szállodába. Mint már annyiszor, most is elfogott az a szomorkás, egyszersmind megnyugtató érzés, amelyet az ismerős helyek keltenek az emberben. Nyitva volt a széles kapu; sötétben a kertes villa. Beléptem az előtérbe, s a halovány tükrökből a szalon dísznövényei néztek vissza rám. Különös módon nem ismert meg a tulajdonos, s elém tette a vendégkönyvet. Kézbe vettem a könyvtartó pulthoz erősített tollat, belemártottam a bronz tintatartóba, s ott, a nyitott könyv fölé hajolva ért az első meglepetés azon az éjszakán, amely még oly sok titkot tartogatott számomra. Már be volt írva a nevem, Jorge Luis Borges, s még meg sem száradt rajta a tinta.

Megszólított a tulajdonos:

  – Azt hittem, már felment a szobájába.

Alaposan szemügyre vett, majd így magyarázkodott:

  – Elnézést, uram. Annyira hasonlít magára az a másik, csak maga fiatalabb.

Megkérdeztem tőle:

  – Hányas a szobája?

  – A tizenkilencest kérte – válaszolta.

Éppen ettől féltem.

Letettem a tollat, és futva indultam fel a lépcsőn. A második emeleten volt a tizenkilences szoba, s egy szánalmas, roskatag patióra nyílt, amelyen már csak a korlát meg – erre jól emlékszem – egy köztéri pad árválkodott. Az volt a szálló legfelső szobája. Lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó. Valaki égve felejtette a csillárt. Az irgalmatlan fényben magamra ismertem. Ott voltam hát, hanyatt a keskeny vaságyban, megöregedve, lesoványodva, halálsápadtan, s tekintetemmel a magas gipszpárkányzatot fürkésztem. Egyszerre csak megszólalt a hang. Nem az én hangom volt, hanem a lemezeimről ismert, bántó, szenvtelen hang.

  – De különös – mondta –, ketten vagyunk, és mégis egyek. Álomban persze semmi sem különös.

Ijedten kérdeztem meg:

  – Tehát mindez csak álom?

  – Álom, minden bizonnyal az utolsó álmom.

Rámutatott az éjjeliszekrény márványlapján álló üres üvegre:

  – Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?

  – Nem is tudom – feleltem kábán. – De tegnap volt a hatvanegyedik születésnapom.

  – Mire elérkezel virrasztásodban ma éjjelig, tegnappal betöltöd a nyolcvanegyedik esztendőt. Ma 1983. augusztus 25. van.

  – Hát még annyi évet kell várnom? – suttogtam.

  – Nekem már szinte semmi sincs hátra – vágta rá nyersen. – Bármikor meghalhatok, eltűnhetek abban a világban, amelyről semmit sem tudok, és még mindig a hasonmásomról álmodom. Elkoptatott téma ez, amelyet még a sok tükör meg Stevenson hagyott rám.

Megéreztem, hogy búcsúképpen s nem tudálékosságból említette Stevensont. Mivel azonos voltam vele, értettem a nyelvén. Ám még a legdrámaibb pillanatok sem elegendők, hogy valakiből Shakespeare legyen, s emlékezetes mondatokra leljen. Így hát ezzel vontam el a figyelmét:

  – Tudtam, hogy így végzed. Évekkel ezelőtt éppen itt az egyik alsó szobában kezdtük el írni ennek az öngyilkosságnak a történetét.

  – Ez igaz – felelte vontatottan, mintha az emlékein töprengene. – Csakhogy nem látom a kapcsolatot. Abban a piszkozatban ugyanis én Adroguéba váltottam jegyet, és a Las Delicias Szállóba érve felmentem a legtávolabbi szobába, a tizenkilencesbe. S ott lettem öngyilkos.

  – Ezért vagyok most itt – feleltem.

  – Itt? Mi mindig itt vagyunk. Itt, a Maipú utcai lakásban álmodlak most téged. Itt, anya szobájában megyek el örökre.

  – Anya szobájában – ismételtem értetlenül. – Én meg a tizenkilences szobában, a felső patiónál álmodlak.

  – Most melyikünk álmodja a másikat? Én tudom, hogy álmodlak, csak azt nem tudom, hogy te is álmodsz-e engem. Azt az adroguéi szállodát egyébként is már réges-rég lebontották, húsz, talán harminc éve is van már. Nem is tudom.

  – Én álmodlak téged – vágtam vissza kissé kihívón.

  – Hát nem érted, hogy mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogy egy ember álmodik-e, vagy pedig ketten álmodnak egymásról?

  – Én Borges vagyok, az, aki meglátta a vendégkönyvben a nevedet, s felment a szobádba.

  – Én vagyok Borges, s most a Maipú utcában haldoklom.

Csend lett, majd így szólt a hasonmásom:

  – Tegyünk egy próbát. Melyik volt életünk legborzalmasabb pillanata?

Fölé hajoltam, s egyszerre beszéltünk. Tudom, hogy mind a ketten hazudtunk.

Halvány mosoly villant föl a megvénült arcon. Megéreztem, hogy valamiképpen az én mosolyom tükröződött rajta.

  – Hazudtunk – mondta –, mert egy helyett két személynek éreztük magunkat. Igazában pedig ketten vagyunk, és mégis ugyanazok.

Bosszantott ez a beszélgetés. Meg is mondtam neki. Aztán hozzátettem:

  – S te onnan, 1983-ból nem árulsz el semmit a hátralevő éveimről?

  – Ugyan mit mondhatnék neked, szegény Borges? Ugyanazok a bajok ismétlődnek majd, amelyekhez már hozzászoktál. Magadra maradsz ebben a lakásban. Csak tapogatod majd a számodra olvashatatlan könyveket, a Swedenborg-emlékérmet s a Szövetségi Kereszttel díszített fatálcát. A vakság nem azonos a sötétséggel; egyfajta magány az. S eljutsz még egyszer Izlandra.

  – Izland! A vizek országa!

  – Rómában felidézed Keats sorait, akinek neve, mint mindenkié, a vízre íratott.

  – Sosem jártam Rómában.

  – Tudok még mást is. Megírod majd a legjobb versünket, mégpedig egy elégiát.

  – A… halálára – mondtam. De nem mertem kimondani a nevet

  – Ugyan! Az az asszony túlél téged.

Mindketten hallgattunk. Majd így folytatta:

  – Megírod álmaink könyvét, melyet oly régóta tervezünk. 1979 táján majd ráébredsz, hogy állítólagos életműved nem egyéb, mint piszkozatok, vegyes piszkozatok sora, s akkor hiún, babonásan engedsz a kísértésnek, és megírod a nagy művedet. Ugyanaz a babona hajt majd, amely Goethe Faust-ját adta nekünk, meg a Salammbô-t s az Ullysses-t. bármily hihetetlen, én sok-sok oldalt teleróttam.

  – A mű végére érvén aztán rádöbbentél a kudarcra.

  – Még annál is rosszabbul jártam. Rájöttem, hogy a szó legnyomasztóbb értelmében remekmű az a könyv. Nemes céljaimból csupán egy-két lapra futotta: a többit útvesztők és kések töltik meg, hősök, akik tükörképnek hiszik magukat, tükörképek, akik valóságosnak vélik magukat, s benne van az éjszakák tigrise, a vérünkben lappangó hajdani viszály, az elvakult, végzetes Juan Muraña, Macedonio hangja, a holtak körmével kivájt hajó, a délutáni óangoltanulás.

  – Ismerős ez a múzeum – vetettem közbe gúnyosan.

  – S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek.

  – És kiadtad azt a könyvet?

  – Egy ideig – érzelgősen, komolytalanul – azzal áltattam magam, hogy megsemmisítem, talán elégetem. Végül álnéven mégiscsak megjelentettem Madridban. Ügyetlen Borges-epigont láttak a szerzőben, azt rótták fel neki, hogy nem igazi Borges, és hogy csak a külsőleges vonásokat vette át a mintából.

  – Ez nem lep meg – mondtam. – Végül is minden író önmaga legtehetségtelenebb tanítványaként végzi.

  – Sok út vezetett eddig az éjszakáig, az a könyv volt az egyik. A többi pedig… A megalázó öregség, a tudat, hogy már minden napot átéltem egyszer…

  – Én nem írom meg azt a könyvet – mondtam.

  – De meg fogod írni! Ezekből a szavakból pedig, amelyek most a jelenben hangzanak el, csak egy álom halvány emléke marad.

Bántott, hogy olyan megfellebbezhetetlen hangon beszél, nyilvánvalóan úgy, ahogy én szoktam az óráimon. Bántott, hogy annyira hasonlítunk egymásra, s ő kihasználja, hogy a halál árnyékában már sebezhetetlen. Így álltam rajta bosszút:

  – Annyira biztos vagy benne, hogy most meghalsz?

  – Igen – feleltem önmagamnak. – Valami olyan könnyű, édes érzés tölt el, amilyet még sosem tapasztaltam. Nem is tudom leírni. A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek. Láthatóan téged nagyon bánt, amit mondok, de miért?

  – Mert túlságosan hasonlítunk egymásra. Nem állhatom az arcodat, mely önnön karikatúrám, nem állhatom a hangodat, mely engem utánoz, nem állhatom a fellengzős stílusodat, mely az én stílusom is.

  – Én sem a tiédet – mondta a hasonmás. – Ezért határoztam el, hogy öngyilkos leszek.

Madárdal hallatszott be a villa kertjéből.

  – Az utolsó – mondta a hasonmás.

Egy mozdulattal magához intett. A kezem után nyúlt. Visszahőköltem; féltem, hogy egybeolvad a kezünk.

Így szólt:

  – Azt tanítják a sztoikusok, hogy ne panaszkodjunk az életre; a börtön ajtaja nyitva áll. Magam is mindig így gondoltam, csak eddig visszatartott a lustaság és a gyávaság. Tizenkét napja lehet, hogy előadást tartottam La Platában az Aeneis hatodik énekéről. Egy hexameter skandálása közben egyszerre csak megértettem a sorsomat. Akkor jutottam erre az elhatározásra. Azóta sebezhetetlennek érzem magam. Rád is ez a sors vár; latin szöveget, Vergiliust olvasva ér majd a váratlan megvilágosodás, ám akkora már teljesen elfelejted ezt a különös beszélgetést, amely két időpontban, két helyszínen folyik. Mikor újfent ugyanezt álmodod, az leszel, aki most én vagyok, s te leszel az én álmom.

  – Nem fogom elfelejteni, még holnap megírom.

  – Emlékezeted legmélyén, csak az álmok üledéke alatt marad meg. S ha majd papírra veted, úgy érzed, hogy csupán egy fantasztikus novellát írtál. De ez nem holnap lesz, még sok éved van hátra.

Elhallgatott; rádöbbentem, hogy halott. Némiképpen én is vele haltam; szorongva hajoltam a párna fölé, de már nem volt ott senki.

Menekülve távoztam a szobából. Kint nyoma sem volt a patiónak, sehol a márványlépcső, se a nagy, csendes épület, sehol az eukaliptuszok, se a szobrok, sehol a lugas, se a szökőkút, sehol az adrougéi villa rácsos kapuja.

Kint újabb álmok vártak.

                                                                                                                                Scholz László fordítása

 

***

 

A történet varázsa az egyszerűnek tűnő „álomjáték-párhuzamos élet” kettős fogságában rejtőzködik, de ha rejlik is akarat ebben a rejtőzésben, az máris nyíltan szembesít azzal, hogy vele együtt a kettő könnyen azonossá válik.

Egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy a novella főszereplője Borges maga. Elképzelhető volna a fő karakterhez, Jorge Luis Borges-hez egy fiktív személy társítása, de az elbeszélésben egyértelműsíti az önszerepeltetést a szerző születési dátuma. Bár ettől függetlenül mondhatnánk, hogy fikcionalizált személlyel van dolgunk, de ettől most eltekintünk. Azonban nem elég, hogy ő a központi hang, ráadásképp megjelenik szintén ő maga, 20 évvel későbbi kiadásban. A szálló tulajdonosának kivételével voltaképp ez a két karakter adott: Borges és Borges. A cselekmény helyszíne egy szálló, és annak 19-es számú szobája. A történetben visszautalás történik egy novella-piszkozatra, melyben a főhős (Borges) saját öngyilkosságát vetíti előre, ugyanazon helyszínen, ugyanabban az időben, ahol és amikor éppen a történet folyik, mely által Borges 1 (nevezzük ezentúl így) egyes szám első személyű hangja feltételezhetővé teszi számunkra, hogy a régen megírt novella válik valóvá, hacsak az a novella, nem ez a novella valójában, legalább is alapjaiban. Innentől fogva egy tükörreflex-séma jelenik meg, melyről hellyel-közzel tájékoztat is az elbeszélés hőse. Azonban ez a szint felülíródik azáltal, hogy beszélgetőtársa, azaz Borges 2, teljesen más körülmények között elevenül meg előttünk. Az ő nézőpontjából az említett írás nem valósul meg teljes értékében, más a helyszín, az időpontja pedig, bár az említett írás jóslatának bekövetkeztéről nem esik szó, 1983. augusztus 25. Álmuk tudatosságát azonban mindketten jóváhagyják. E tekintetből nézve nem dönthető el teljesen a tér külső és belső adottsága, hiszen, prózaian fogalmazva, egy álomban járunk, melynek álmodója az álmában éppen azt álmodja (erre a szöveg befejező mondata tesz utalást), hogy az álmában jár az őt álmodó, és oda-vissza. A különbség pedig húsz év. Egy időtartam, és egy időpont, mely által az együttállás, a kapcsolat létrejöhet. A tér tulajdonságait kitölthetjük szimplán az álommal és az idővel. „Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?”1 Ez a tér ruházza fel voltaképp a novellában megjelenő személyeket a dialógus lehetőségével, különben lehetetlen dologról beszélünk. A történet folyományában az álom az idő rovására előtérbe kerül, ami azt jelenti, az álomnak látszólagos uralma van az időbeliség felett, ami nem véletlen; álomban teljesen más idő-törvényszerűségek uralkodnak, mint az ébrenlét állapotában. Borges 1 és 2 álombeli (ön)tudatosodásában jelentős szerepe van a „tudatosításról” való beszédnek. Azáltal, hogy megkérdőjelezik a másik álmodó szerepét létrejön egy rés, mely eltávolítja a két személyt egymástól. Ez a dezintegráció a kezdeti természetes meglepettség, és „önmegértés” folyamatából az elszigetelődés, és ellenállás, majd ellenszenv érzésébe taszítja a szereplőket, leginkább Borges 1-et. Önnön tükörképünk felfoghatatlansága, elfogadhatatlansága; saját magunk létezésének elismerése válik itt a kérdés tárgyává. Innen nézve teljesen érthető, és egyben érdekes motívummá válik az azonnali hazugság-reakció megjelenése. Az eddig párhuzamosan egymás mellett lévő, mondhatnánk, „személy”, most összeforr magával (egyszerre történő beszéd) egy hazugság erejében. Milyen érdekes kapcsolatteremtési mód, s „újraösszeköttetés”, azonban milyen módon; a beszéd módján. A lehető legtávolabb, mégis a legközelebb: a hang az, ami egyben tartja ennek a „fantasztikumnak” a lehetőségét, ám a két külön egyén távolsága itt rögzül is. A leginkább megmerevítő, visszafordíthatatlanul átszervező, és átépítő dolgok: hazugságok. Viszont megjegyzendő, hogy a hazugság hozza legközelebb az embereket: önmagukhoz. A cselekmény feszültségéhez mérten ez kiválóan érzékelhető.

A következőkben tehát bentebb kerülünk. Egy jóslat-szerű eseménysorozat körvonalazódik, melyekről, egyéb kutatások híján nem állíthatom, hogy valósak lettek volna, illetve megtörténtek-e. „A vakság nem azonos a sötétséggel: egyfajta magány az.”2 Ez a szövegkörnyezetből kissé kiugró kijelentés attól függetlenül, hogy Borges vakságára utalhat, előhívhatja a jövő iránya felé létező vakságunkat, illetőleg az álmok „titkos” jelzései iránti vakságot is. A magány ebben a kérdésben fontos kulcsként kezelendő; egy olyanfajta szeparációt jelent, mely kizárja, s ezáltal létrehozza az ismeretlenség lehetőségét. A hárított, nem-látni kívánt dolog mindig munkafolyamat; bizonyos dolgokat blokkoló, másokat felszabadító erő, sosem passzív, sőt, határozottan aktív és kauzális tulajdonságokkal rendelkező állapot. A jövendölésben az írás szerelmese természetesen az írásról beszél. A maga nemében ez már a sokadik rétegét boncolgatja annak, amit fentebb, az írásban említett írás kapcsán megemlítettünk. A Borges 2 által való írás mikéntjének és mivoltjának a köreibe is betekintést nyerhetünk. Felelevenül említésképpen nemes szándéka, s annak körítése, amikben az jóformán megfogan/-t. Majd ezen túllépve, az elemzési kérdéseket felvető „titkait” is felszínre hozza – „S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek.”3 –, mely által lényegül az írás valódi funkciója, miszerint a kutatási vágy: az azonosság-, és igazságkeresés mögött csak egy dolog rejtőzik: a kogníció; hogy az írás olvasásának fantasztikuma a belehelyezhetőség által mindenképp átformálási lehetőséget ad, és ezáltal célja maga: a változás. S, hogy annak a szerzővel való kapcsolata meghatározó-e vagy sem, relatíve másodlagos.  A későbbiekben erre utalás is történik: „A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek.”4 A szó – a szó szoros értelmében – kapcsolatteremtés, s a kapcsolatteremtés létrejöttének feltétele az integrációra való  képesség; egyfajta önszobrászat a függöny mögött. A „közös élmény”: illeszkedés; helyfoglalás és téralkotás.

A jövendölés bevégeztével az ellenállás fokozódik. Külső perspektívára kerül a befogadás, önintegrálás iránya, mely a lehető legtávolabb taszítja Borges 1-et Borges 2-től, aminek meglepő fordulata, hogy indoka lesz a 20 évvel későbbi öngyilkosságnak. A hasonmáskeresés problémája, és a „hasonmással” való örökös egy térben (álomban) levés hihetetlen színt kölcsönöz az elbeszélés „öntudatának”. A fennálló állapot takarhat egy erős ellentmondásosságot, de a nyugodt, megbékélt válaszadás Borges 2 részéről odáig juttathat bennünket, hogy ez az önfeladás csakis azért történik, mert a béke nem köttetett meg soha a két Borges között, azaz Borgesszel és önmagával. Az öngyilkosság egy olyan természetes alapanyaga lesz a történetnek, melyet valódiságában csak a benne rejlő két, vagyis egyetlen személy érthet meg teljességgel. Borges 2 halála által visszarázkódunk az eredeti álomba, melyből lassacskán felébredünk. Érdekes elképzelés, hogy öngyilkosságot merészeljünk elkövetni, de úgy, hogy senki ne tudjon róla, és mi mellesleg tovább is éljünk utána: hát hol máshol valósítható ez meg, ha nem az álomban? A valószerű létezés megszűntével az álom is megszakad, mely csak elindítója lehet a következőnek, ahogyan a mű végén is bebizonyosodik. Illene ide az „önkívületi állapot” ellenkező kifejezése, de ezt a szót valamiért még nem alkotta meg a nyelvünk. Végtére is, jelentésükben nem sokban különböznének.

A befejező részben felelevenül egy tanítás is, mely szerint a „börtön ajtaja nyitva áll”5, csupán a lustaság és gyávaság az, amik zárva tarthatják. Borges 2 öngyilkosságának eltökélésében sebezhetetlenné válik, Borges 1 távolságtartásával sebezhetővé, méghozzá álmai által: önmaga mélytudata által. Talán nem túl nagy dolgot, de annál fontosabbat adhat tudtunkra Borges e konklúzióval, miszerint az önmagunk feletti győzedelmeskedés, az önmegszabadulás, önmegszabadítás olyan végkifejlethez vezet, melyben az álmok már csak a tanúságért léteznek.

 

                                                                                                                                           Bodnár Barbara

 

 

 

 

1 BORGES, Jorge Luis, Bábeli könyvtár: válogatott prózaművek, Bp., Európa Kk., 2005, 132.

2 Uo., 134.

3 Uo., 135.

4 Uo.

5 Uo., 136.

 

 

Két király és két útvesztő

Szavahihető emberek mesélik (de Allah többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilónia szigetein, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek, odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátos kiváltsága, nem az embereké. Idő múltán udvarába érkezett az arabok királya, és Babilónia királya (hogy csúfot űzzön vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput. Ajkát panaszos szó el nem hagyta, csak annyit mondott Babilónia királyának, hogy Arábiában neki is van labirintusa, és hogy, isten akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatért Arábiába, összehívta kapitányait és elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg Babilónia tartományait, hogy lerombolta annak kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királyt is. Egy gyors teve hátára köttette, és elvitte a sivatagba. Három napon át ügettek, s akkor azt mondta neki: “Ó, idők királya, századok értelme és rejtjegye, Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú, és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat.”

Azzal kioldozta kötelékeit, és otthagyta őt a sivatag közepén, ahol éhen és szomjan veszett. Dicsőség annak, ki meg nem hal.

 

(Hargitai György fordítása)