Tiszta nyelv, tiszta ország (Patrick de Mela: Fordított)

 – Minden a fiatalokkal kezdődik – kezdte Illighaen. – Egy életunt hercegi udvarba megérkezik egy talpraesett, ügyes fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a lányokat táncolni tanítja, a hercegnének versekkel kedveskedik. Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, a kamarásnak, de még az öreg udvarhölgyeknek is, és van valami páratlanul ügyes trükkje, amivel eléri, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon. Minden herceghez érkeznek ilyen ügyes fiúk – minden korban és minden országban, de sohasem maradnak sokáig. Hamarosan rajtakapják őket, hogy szerelmesek a hercegnébe, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, vagy rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat, vagy észreveszik, hogy tánctanítás közben a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus, az ifjú költő elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy morzsákkal lakjon jól, hogy kamarásokkal barátkozzon, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Nem szeletelt fácánt, nem csipkedte az udvarhölgyeket, nem tanított senkit sólyommal vadászni vagy táncolni. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok magukat lágyan riszálva énekelnek a herceg előtt. Micsoda versek!

Álmok. Jóslatok. Varázslatok.

De ez a Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette a csípőjüket lágyan ringató vagy áttetszően  sápadt költőnőket. Nem szerette a zűrzavart, a homályt, a rendetlenséget. Nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek könnyedén áttévednek egy másik világba, hogy üzeneteket hozzanak a hercegnek. Nem hitt a látomásokban, a galagonya jótékony hatásában, az év 367. napjában, amit csak a halál kapujához hurcolt, beteg gyerekek láthatnak meg. De legyen elég annyi, hogy annyi mindenben nem hitt…! Az ő verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan nyugodt és feddhetetlen méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy a hercegnek felolvassa a verseit.

 

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
     tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van –
mint ez a sárga szín a levelekben,
     amitől annyifélék.

 

– Ki ez a Lídia? – kérdezte a herceg.

– Olyan tündérféle. Maximus a ciprusok földjéről jött, ámbár olyan petyhüdt, olyan fakó volt a bőre, mintha egy tojás belsejében töltötte volna a gyerekéveit.

– Honnan tudsz te ennyi mindent, Illighaen?

Illighaen mindentudóan elmosolyodott: – Eljött az igazi költészet ideje, a hét és tizenegy-sorosoké, a biztonságot sugalló metonímiáké, a Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan, a fejlődésképtelen költőket persze rögtön száműzték, de a tanítványok ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és azonnal lecsaptak minden rendetlen verssorra, ami csak előóvakodott valamelyik koszos kunyhóból. A tanítványok még a fejfákról is letöröltették a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem kockáztatott. Testvér, te hány szótagos vagy? A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak egy szolid kőrakás emlékeztetett az elhunytakra: egy nagyobb a férfiakra, egy kisebb az asszonyokra. És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.

– Micsoda mesélő vagy! – sóhajtott a herceg. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb, legsivárabb fejezetére.

– Tizenegy évig tartott a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos indulatszavak is, egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat. De hogy épp milyen káromkodás számított illetlennek és főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Az emberek inkább semmit sem mondtak, csak morogtak, hümmögtek, az óvatosabbak a saját nevüket se árulták el, mert melyik normann név lehet elég választékos Maximusnak… Valahogy beleragadtak a szavak az emberek torkába. De talán még a torkukig sem jutottak el: ott lapultak, ott erjedtek az álmaikban. Ám a gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket, és nemcsak megromlanak-megbomlanak, hanem külön életet élnek, mint az út szélén eltemetett vagy a kutakba dobált csecsemők, akikről mindenki próbál megfeledkezni, pedig az anyjuk őket is kilenc hónapon át a testében őrizgette. Ám az ilyen lények túl kicsik ahhoz, hogy átjussanak a másik világba, ezért aztán az utak szélén is hallani a motyogásukat. Mert hiszen annyi, de annyi árnyalata van a felejtésnek!

– Egy rossz költő köré micsoda rémtörténetet kerítesz!

– Nem volt rossz költő ez a Maximus, hidd el! Néha egy vers tovább tart, mint egy egész élet! 

– No de mért szorult rá arra, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?

– Ó, ez csak egy költői játék volt, úgy hiszem. Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Hány percbe telik lefirkantani egy verset? És mit tegyen egy költő, ha csak múlnak a napok lassan, egyformán, pöffeszkedve, ha csak telnek-múlnak öregesen, betegesen, és még egy háború sincs, hogy az időt felpezsdítse. És mennyi töprengés, mennyi-mennyi ábrándozás kell, hogy dohos hercegi antológiák megőrizzék a nevét?  Maximus ennél igazabb és tartósabb halhatatlanságra vágyott: a nyelvet akarta megváltoztatni.

– Nem újdonság ez, barátom. Minden varázsló pattanásos költő-tanoncokból toborozza a segédeit.

– Ámde Maximus nem akart zavaros fejű vénemberek útján járni, nem akart egy elhagyott, bűzlő barlang mélyén költőiskolát alapítani. Délről jött, ahol apáról fiúra száll az ékesszólás, és ahol  Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek.

– Összedőlt az a birodalom, híre-hamva nincs.

– De mindegy is ez, herceg. Maximus úgy viselkedett, mint az égiek küldötte, mint egy augur maximus, a latin nyelv pontifexe. Ő maga talán nem hitt abban, hogy egészségesebbek leszünk, ha szép, kerek hétszótagosokban beszélünk, vagy nem gondolta, hogy a nyarak hosszabbak lesznek, ha kerüljük az indulatszavakat, hanem csak szerette a szép, szabályos mondatokat. És van-e a nyelvnél maradandóbb, múlhatatlanabb?

– Kár rá több szót vesztegetni!

–Tizenegy felesége volt, hét kastélya: hatalmas úr volt, a szántóföldjeit, a legelőit még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. És mikor eltemették, a műveletlenek még akkor is csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrr, kkkrrrrrrkkkkkk… Semmi teringettét, semmi búvalbaszom, semmi, hogy a fenemegettevégre… A tizenegy feleség is szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus, miközben zengtek fölöttük Maximus hősi, diadalmas tizenegy-szótagosai… De a rémálom nem ért véget. A te nagyapád  a nyitott sír felett kijelentette, hogy a nyelv megtisztításáért indított harcot folytatni kell.

– Ne feledd, Illighaen, hogy a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden földet, minden tenget, hát nem maradt más meghódítani-való szegény nagyapámnak, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! Egyik évben a disznóhúst tiltják be, másikban a szarvasgombát, aztán a tehéntejet.

– A te nagyapád hóbortja sem tartott sokáig. Még abban az évben leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel, és szép lassan a fél partvidék elnéptelenedett. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül? És szavak nélkül az áldozatok hogy védekezzenek? Hogy védekezzen az, aki nevet se mer adni a tulajdon gyermekének, aki ellensége temetésén is csak nyökög, hümmög, motyorászik? Az alattvalók bosszantására kieszelt Maximus-terv elvezetett az alattvalók leigázásáig, , és ehhez már nem is volt szükség többé hóbortos költőkre. 

– De mi közöm közöm ehhez a Maximushoz, ehhez a tizenegyező félnótáshoz, aki nem talált elég örömet a nőkben?

– A szavak, herceg! A szavak! Azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, és nemcsak betegségek, hanem rémálmok a sérelmek, amik szép lassan összezavarták a mi időnket.

– De ma már bárki szabadon káromkodhat! Szabadon szidhatja akárki anyját, nagyanyját, sógornőjét, nénikéjét, kivéve természetesen az enyémet. Senkinek sincs oka rá, hogy dühösen motyorásszon egy  sír felett.

– Amit nem mondunk ki, herceg, az nem tud véget érni.

– Kérjek talán elnézést a Redekindektől? Kövessem meg a szellemeiket? Állíttassak sírköveket azoknak a csecsemőknek, akik sajnálatos módon épp Maximus idejében hunytak el? Tegyem a káromkodást kötelezővé? Akkor megszűnnek a járványok és a hajóim biztonságban lesznek? 

– Krónikás vagyok, herceg, nem jövendőmondó.

– Túl sokáig laktuk ezt a partszakaszt. Ez a mi bajunk, nem a betiltott káromkodások, nem a hét- vagy tizenegyszótagosok, nem a kutakba dobott csecsemők. Nem lett volna szabad letelepednünk, vnem lett volna szabad elhúzódnunk a szél elől. Milyen normann az, aki mások titkai közt kotorászik, koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi?

Illighaen nagyon jól tudta, hogy a herceg mire gondol: egy új partra, egy új szigetre, az újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. No de a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek már van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

Ha követek érkeztek, és fürkészőn az arcába néztek, már látták a szemében a félelmet.

És ő maga talán? Vajon nem szeret-e jobban jól fűtött termek mélyén az idő romlásáról diskurálni, mint örökös izzadtságszagban hányódni egy tucat dühös, neveletlen katonával? És egyáltalán mi is az a lakatlan sziget? Hány évnek kell eltelnie, hogy az új országban ne érezze az ember a halottak bűzét a levegőben? Hát nem izgalmasabb a megoldás módozatain egy fűtött teremben töprengeni, feltárni, megvitatni, megtárgyalni és megoldani…?

Csak hát vannak nyelvek, amiknek nincsenek semmiféle szabályaik.

 

 

Régebbiek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

 

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/allah-mindenkit-szeret-patrick-de-mela-forditott/

Óbudavár, éjjel

Csönd van.

A domboldalban érik a szőlő.

Macska szórakozik a verandán.

A rét még emlékszik rá,

hol feküdtem benne délután.

Némán terpeszkedik a

főgerenda a tetőben.

Az ágyak rég megrogytak.

Régi korok konyhaszekrényében

lapulnak az álmok.

Mosatlan cserepek, kanalak mindenfelé.

Éjjeli lepkeraj.

A kerti lépcsők ilyenkor meredekebbek,

mint nappal.

Neszek.

Az ablak alatt csalán nő.

Szeretem a szél szagát.

Házi cseresznyekompót piroslik

az üvegekben.

A fateknőben kicsírázott a krumpli.

Sáros bakancsok sorban.

A falakon szivárvány halak ringatóznak.

Cigaretta a szájban.

Magam sodortam.

Sodortatom magam.

Fogytán van napod…

Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!…

Classbook – közösségi dráma – (3. rész)

9. JELENET – RÖHÖG AZ EGÉSZ OSZTÁLY

 

 MADÁR            (bejön a tablóval) Látja, tanárnő? Én készültem! (Lola felröhög, konzervnevetés)

 

LÓNYAYNÉ     Aladár, mit hadonászik azzal a tablóval? Azonnal vigye vissza, vagy beírok magának!

 

MADÁR            Itt is van: Bauer János. Az iskola büszkesége, országos kosárlabdabajnok és évfolyamelső.

 

LÓNYAYNÉ     Ezt meg honnan tudja?

 

MADÁR            Hát ki ne emlékezne a vele készült riportra az ünnepi évkönyvből? A Tanárnő nem emlékszik rá?

 

LÓNYAYNÉ     Vigye vissza azt a tablót, jó? (Sápadtan lerogy a tanári asztalra)

 

MADÁR            (rappelve)

                          Yo, Yo, Tanárnő kérem én készültem,

                          elkészültem, felkészültem,

                          csak az az iciriciciri baki, hogy kikészültem,

                          kikészültem, kikészültem.

                          Azóta lógok a neten,

                          ez a szerelem a szerem,

                          tápszer, óvszer,

                          kábszer,      gyógyszer

                          ezeregyszer!

 

LÓNYAYNÉ     Elég! Azonnal hagyja abba!

 

MADÁR            (egyre vadabbul gesztikulálva rappel, a közönséget is feltüzeli)

                          ABBA, ABBA,

                          oldszkúl az a banda,

                          unalmas már, tanárnő, a handabanda!

 

                          Ezért egy osztálynyi MIGIRI MIGIRI kar inti,

                          hogy magasról teszünk rá, ki volt a Karinthy!

 

                          Igen, egy osztálynyi kocka-koca-kar inti ma,

                          hogy magasról teszünk a tesze-tosza Karinthyra!

 

LÓNYAYNÉ     (megkövülten nézi Madárt, a végén elordítja magát) A pokolba az egész bandával! (Jobbra el)

 

10. JELENET – LÓGOK A SZEREN

 

 

20:35. Madár szobája – a jobb oldali pad. Lola szorosan mellette ül, korrepetálja Karinthyból, előttük nyitva a Tanár úr kérem.

 

LOLA                Na, kész is vagyunk. Lassan mennem kéne.

 

MADÁR            Nem vesszük át még egyszer? (Közelebb húzódik Lolához) Olyan jól… érted… olyan jól nézel ki. (Átkarolja, megsimogatja az arcát)

 

LOLA                (kuncogva) Szívesen átmegyek újra az anyagon, de előbb ki kell szaladnom a mosdóba.

 

MADÁR            (a hajával megborzolja Lola arcát) Kis pisis…

 

LOLA                Köszi. Most jól szétkented a sminkemet.

 

MADÁR            Bocsesz, nem volt szándékos. (Elengedi Lolát, hamiskásan énekli a Kiscsillag-szám dallamára) „Nagy a rendetlenség, ne nagyon nézzél szét.” (Lola kimegy az ajtón, kérdőn visszanéz) „A vécét balra találod.”

 

Lola nevetve kimegy, az ajtó résnyire nyitva marad.  Madár előveszi a padból a laptopját. Rákeres Melindára. A webkamerák képe kivetítve. Madár mögött az ajtó, Melinda az ablakban könyököl kapucnival a fején, kezében az ájpeddel.

 

MELINDA         (halkan, a gépen pötyögve) Szia.

 

MADÁR            Csumika! Hát hallod, sajnálhatod, hogy pont ma nem voltál bent. Akkorát nézett Dezső néni, hogy… Most mi van?  

 

MELINDA         Úgy volt, hogy ma átjössz! Tök egyedül vagyok itt, elég para!

 

MADÁR            Én is… egyedül vagyok, anyám az új pasijánál alszik. Épp ezért találtam ki, hogy így onlájn dumáljunk. Egy kockának az úgyis nagyobb élmény, nem?

 

MELINDA         Nagyon vicces vagy. Tényleg nem jössz át?

 

MADÁR            Mit parázol? Csak nem magadhoz hívtad hasfelmetsző Jacket!?

 

MELINDA         Nem, persze, Marikához. Bármikor megjöhet.

 

MADÁR            Hú, látnod kellett volna Dezső néni arcát! Kegyetlenül rángott! Így, nézd! (Grimaszol)

 

MELINDA         Egész délután figyeltem a nyitott ablakból, órák óta sírógörcse van.

 

MADÁR            Persze!

 

MELINDA         Mondom. Fel-alá járkál, és hangosan bőg. Jól kikészítetted.

 

Szünet.

 

MADÁR            Azt nem vágom, merre van ilyenkor Dezső bácsi, hogy megvigasztalja.

 

MELINDA         Még egyszer sem láttam nála senkit rajta kívül. Tuti ők is elváltak, mint a szüleink.

 

MADÁR            De akkor minek ez a röhejes Lónyay Dezsőnénizés?

 

MELINDA         Hát ez tök egyértelmű. Mert utálja Engel Marikát is.

 

MADÁR            Komolyan, kezdem megsajnálni az öreglányt. Tiszta skizó! Remélem, Jack Bauer majd jól megvigasztalja.

Szünet.

 

MELINDA         Mindjárt megjön. Az apám bent fekszik a kórházban, én meg itt vagyok egyedül. (Elpityeredik)

 

MADÁR            Na, ne nyafizz már. (Szünet) Inkább énekelj valamit.

 

MELINDA         Ez jó neked?

 

MADÁR            Mi?

 

MELINDA         Hogy mindig szívatsz.

 

MADÁR            Ne hidd el, ha nem akarod, de tényleg bejön a hangod. Múltkor, az utcán, eskü, úgy nyomtad, mint Hannah Montana!

 

MELINDA         Na jó, én asszem kiloggolok.

 

MADÁR            Várjál már, Mel! Tényleg nem hülyülök. A frísztájlod is nagyon komoly volt. Riszpekt, becsszó!

 

MELINDA         Ez komoly?

 

MADÁR            Tök komoly. Figyu, szerintem simán indulhatnánk együtt valami versenyen is. Megasztár, X-Faktor, amelyik összejön.

 

MELINDA         Ja, az jó lenne.

 

MADÁR            YO, YO! (Összenevetnek) Gyerünk, énekelj valamit!

 

MELINDA         Egy pillanat. (Pötyög a gépen)

 

MADÁR            Mit kockulsz már megint?

 

MELINDA         Mindjárt meglátod, figyelj! (Engel Marika FB-oldaláról elküldi Madárnak a német verset, aztán lehunyt szemmel énekelni kezd az ismert népdal dallamára)

                         

                          Madárka, Madárka,

                          kockuló Madárka,

                          hi-hidd el a le-ve-le-hem,

                          hidd el a levelem.

                          Vár a postaláda.

 

                          Ha kérdik…

 

LOLA                (megáll a küszöbön, a dal közepén bevágja maga mögött az ajtót, odarohan a laptophoz, és elrántja, így már a háttérben nem látszódik az ajtó) Ez mi?!

 

MADÁR            Lola, én…

 

MELINDA         (az ajtócsapódásra kinyitja a szemét, megfordul, az ő webkamerája képmezőjében megjelenik az ajtó és az „utca”) Tudtam. Tudtam. (Mániákusan ismételgeti)

 

LOLA                Mit tudtál, te szerencsétlen?! (Madárhoz) Most szórakozol velem?

 

MADÁR            Én… Én nem… (A képernyőre bámul) Nézzétek! Ott jön!

 

Az „utcán” Bauer Jani közeledik matt részegen. Melinda az ablakba teszi az ájpedet, így Lola és Madár is látja az eseményeket. Mindhárman bénultan bámulják, ahogy Bauer Jani elkezd dörömbölni az ajtón. Csoszogó léptek zaja.

 

LÓNYAYNÉ     (hangja kintről) Ki az?

 

BAUER JANI    Ló-nya-y De-zső-né…

 

LÓNYAYNÉ     Kicsoda maga?

 

BAUER JANI    Behülyítesz az osztálytalálkozóra, aztán nem jössz el.

 

LÓNYAYNÉ     Osztálytalálkozó? (Résnyire nyitja az ajtót, kisírt szemmel ránéz Bauer Janira) Ismerjük egymást?

 

BAUER JANI    Meghívsz magadhoz, aztán nem engedsz be.

 

LÓNYAYNÉ     Maga részeg, hagyjon engem… (Vissza akarja csukni az ajtót)

 

BAUER JANI    (becsúsztatja a lábát az ajtónyílásba) Ez idáig mind rendben van, jogos bosszú a múltért. De miért kellett eltitkolnod, hogy férjnél vagy, mi? Védeni akartad a Dezsőkét? Hívd csak ide, hadd tudja meg, ki az a Bauer Jani! (Felpofozza Lónyaynét, összeesik) Kaphat ő is egyet.

 

MELINDA         (zokogva) Nézzétek csak, én nem bírom! (Eltűnik az ablakból)

 

BAUER JANI    (térdre rogy LÓNYAYNÉ mellett, karjaiba veszi) Bocsáss meg, Mari! Bocsáss meg! (Szünet) Akkor jöttem rá, hogy szeretlek, amikor már elüldöztelek innen. Aztán évekig nem találtalak sehol. Nem érdekeltek már a többiek, semmi sem érdekelt, csak hogy viszontlássalak. De eltűntél, teljesen eltűntél. (Szünet, LÓNYAYNÉ lassan magához tér) Ugyanolyan titokzatosan szép vagy, mint a tablón, tudod?

 

LÓNYAYNÉ     A tabló…

 

BAUER JANI    Libabőrös lettem, mikor megláttam a tablóképedet!        

 

Szünet.

 

LÓNYAYNÉ     A diákjaim…

 

BAUER JANI    Mi? Mit beszélsz?

 

LÓNYAYNÉ     Aladár… Melinda…

 

Lónyayné az ablak felé mutat, Bauer Jani észreveszi az ablakban világító ájpedet.

 

BAUER JANI    Mi az? Kandikamera? (dülöngélve elmegy az ablakhoz)

 

LOLA                Úristen, ez kicsinálja Melindát.

 

BAUER JANI    Hé! Ki van ott?! (Nagy nehezen bemászik az ablakon, kezébe veszi az ájpedet, meglátja Engel Mária adatlapját) Ti voltatok, rohadékok! (Visszakapcsol a webkamerára, észreveszi Lolát és Madarat) Nem menekültök!

 

MADÁR            Ez tényleg kicsinálja! (Hangosan) Én voltam! Melindát ne bántsa! Hallja? A lányt ne bántsa!

 

Előre felvett videó. Bauer Jani – mint egy horrorfilmben a láncfűrészes gyilkos – megy szobáról szobára az ájpeddel, és a konyhában megtalálja Melindát a földön, begyógyszerezve.

 

BAUER JANI               Istenem. (Kiejti a kezéből az ájpedet)

 

Vetítés vége. Szünet. Szirénahang.

 


A kivetítőn megjelenik Madár oldala. Eseménymeghívót kap Engel Máriától:

 

Az esemény neve:    Osztálytalálkozó

Időpont:           2012. szeptember 12., 17 óra

Helyszín:          János Kórház, intenzív osztály, 107-es kórterem

Részletek:       Az oldalt törölni fogják. A kórházban találkozunk.

                          Dezsőnéni

 

A taps alatt az egész osztály visszaigazolja, hogy megjelenik az eseményen, egymás után jelenik meg a profilképük az Ott lesznek kategória alatt.

 

Mint a cigányhegedű

Mint a cigányhegedű, sir az orkán.
Kékszemü lány gonoszul mosolyog rám.
Szép szeme jég, ha égszinü kék is,
oly sok a vágyam, s oly kicsi mégis!

 

Jaj, idegen vagy, távoli!
Téged üdvözöl – engem elhagy az élet.
Szép nap alatt jársz, én komor éjben,
mélyhavu éjszaka förgetegében.

 

Jó nekem így! Hegedűm jeges orkán.
Hűs mosolyod zuhogó havat ont rám.

 

fordította: Rab Zsuzsa

Fészbuk

 

 

Rohadtul meg lehet bízni a MÁV pontosságában. Hogy mi bújik a három betű mögé, azt nem tudom. Sejtem. Az asszociációs mezőmben kavarog a hányás, a mocsok, a bűz és a fokozhatatlan idegesség.

11-re kellett volna Pestre érkeznem. Mindenfajta előszámításokat végeztem, hogy mikor szállok le a Nyugatiban, hány perc a négyeshatoson az XY tér, meg minden eshetőség. Talán a végére el is hittem, hogy kivételesen nem fogok elkésni a világ legunalmasabb –általam tartott- előadásáról.

Azt nem feltételeztem, hogy az istenverte vonat eleve harminc perc késéssel indul, persze csak előreláthatólag. Aztán az időben dezorientált szerelvény még egy óra is múlva is ott jegesedik a vidéki állomáson, amit nem mondok meg, hogy a szegedi.

Az ember olyan, mint a GPS. Minden eltévedés után jön az újratervezés, mígnem sikerül megint rossz utcába behajtani. S akkor kezdődik minden elölről. Tévelygés-újratervezés, néhány gép-nyafogás, figyelmeztetés nélküli perc, év, tévelygés-újratervezés. Megírtam életem történetét. Inkább az egész emberiségét.

A kudarctól idegesen számolgatni kezdtem. Olyan hülye vagyok az algebrához, hogy a karórámon is betűvel van kiírva, hogy hét óra negyven perc. Arra azért rájöttem, időben ma sem érek oda. Majd szétrobbantam, a szokásos első agymenés: leüvöltöm a piás kaller fejét, mindenféle perrel fenyegetem, ő meg… továbbsétál. Végül is szarom le az egészet. Majd olvasok. Nem kell háború. Béke úgy sincs.

Nincs szerencsém. (Főleg azért, mert nem is tudom felfogni a szó jelentését.) Most meg azért, mert bekéredzkedett (szó nélkül) három emósnak (aki idiótán néz ki és a segge kilátszik?) tűnő fiú a kupémba. Az mp4-en szólt a zaj, a szmártfónok minden eddiginél nagyobb tácsszkrínjén cikázott a hüvelykujj. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Hugyozási ingert színlelve a mosdónak hívott gombakereskedés felé indultam, hátha lesz másik üres fülke.

Meg sem lepett, hogy a felhozatal arrébb is hasonló: két horkoló részeg vasútőr; világvége van feeling egyetemisták, fülükben sátánista-náci zene csörömpölő szilánkjaival; moralizáló, régenmindenkurvajóvolt öregasszonyok. Inkább maradok.

Talán még valamit hallok. Az üveges tekintetek terminológiájából kiderült, hogy épp posztoltak a srácok. Nem lájkoltam, de kommentelném, ha az add friend-re klikkelnének.

Azért jó, mert olyan életszerű.

Azért rossz, mert olyan életszerű.

Vannak barátaid, akikkel beszélgetsz. Képeket küldtök az albumaitokba. Egy hüvelykujjal nevetsz a trágár viccén. Ha pokeolod a csajt, akkor nem csak virtuálisan böknél. Posztolod, amit régen elmondtál. Minden van. Élet. Nem kell más.

Ezek leültek oda egymás mellé és negyvenöt percig meg sem szólaltak. Nyomkodtak. Néha egy-egy bárgyú mosoly az arcokon.

Szisszenés: érdekes a komment. Fejvakarás: nem értem, mert angol. Fejrázás: in a relationship. Bólintás: confirm friendship.

Ha rám néztek volna, akkor észreveszik a szánalommal vegyes félelmet az arcomon. Szinte szomjaztam, hogy szóljanak hozzám. Beszélgetni akarok. Velük. Itt, most. Kérdezni, választ kapni, problémát felvetni, viccet mesélni, nevetni. De kivel? Egyedül nem megy.

Már évtizede nem társalogtam senkivel. Anyám kérdése reggel, hatodikban még őszinte volt: teát kérsz vagy kakaót? Azóta a reflex-kérdések csípőválaszai protézisként beépültek az életembe. Felszínesség.

– Milyen az idő?
– Szuperül vagyok. Te?
– Nem, itt nem esik.

Kétségbe estem. Meg kell osztanom mindenkivel, ami van. Feldobom a twitterre, hogy mindenki lássa. Oda túl hosszú. Akkor maradt a blog.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info