Ott állt fent a dombon. A Városligetben voltunk. Néztem, mint egy jelenést, majd felrohantam hozzá, és megöleltem. Egész testét éreztem életemben először, de minden olyan volt, mintha öröktől fogva így lenne, és nem volt idegen teste a testemtől. Álltunk ott sokáig, tartott ő is. Ringatott, mintha félnem kéne tőle, hogy elillan. Késtél, mondtam. Tudom, de nem jöhettem hamarabb, felelte. Olyan rég… Mindegy, nem is érdekel. Körbevezetlek Budapesten, rendben? Ami maradt belőle, mondtam. Rendben. Úgyis rég már, felelte. Karon ragadtam, és csak vittem magammal, át a romokon, a maradékon. Mindenfele szürke gomolyagok tartottak az ég felé, emberek sétálgattak, mentek kávézni, próbálták folytatni életük. A Margit hídhoz érve felmutattam rá. Akkor még nem volt ilyen, mondtam, villamos járt rajta, és futók tartottak a szigetre. Most csak pallók vannak, a ködtől még nem lehet látni a Margit-szigetet, mondtam. Nem baj, majd egyszer, felelte. Menjünk inni inkább! Tudok a közelben egy boltot, és kiülhetünk a Duna partra utána, mondtam. Nem ellenkezett, követett végig minden kihalt úton, a köd úgy ereszkedett le körénk, mintha ott lett volna már kezdettől fogva. Mindjárt ott vagyunk, mondtam. Én ráérek. Végre itt, felelte. Nem tudtam, mégis hogy került ide, de velem volt. Az emberek rohanni kezdtek, orvosok ültek ki a rakpartra, és hallgatták a sebesülteket. A köd lassan hömpölygött a folyó felett, emberek jöttek-mentek, volt, aki csak ült mereven, meg sem akart mozdulni. Gyere, menjünk odébb, mondtam. Követett, mintha minden mozdulatunk és szavunk előre megírt volna, ami csak erre várt. Megfogta a kezem. Szorosan fontuk össze ujjaink. Rémisztő picit, nem, mondtam. Itt vagyok, nem?, felelte. Lépdeltünk tovább. Később feljössz majd, mondtam. Persze, felelte. A hangja olyan volt, mint mikor álmaimban szólt hozzám, puhán suhant a köd felett. Azért Budapest még Budapest, és majd holnap megmutatom, merre szerettem járni, mondtam. Alig várom, felelte. Élvezni fogod. Megelevenedik majd, ne félj, mondtam. A keze, a teste, a tekintete, mindene elevenebb volt, mint amilyen én valaha is lehettem volna. Mintha bennem lüktetett volna, amióta csak ismerem. A szemei mintha belém láttak volna mélyen, és helyette is én láttam volna. Túl sok volt ez nekem, csak tereltem vissza a dombhoz, ahonnan minden kiindult, bár ki tudja, mióta is volt ez már így. Nem bírlak el. Túl sok ez nekem, és kifakadom, és nem tudom, nem tudom… mindegy, nem is érdekel, mondtam. Csak magához vont, úgy tartotta a fejem, mintha levihetné bármi. Ringtunk a ködben, mint ahogy mindig is elképzeltem. A zacskó csörgött mellettünk, közel s távol senki. De ott már nem is érdekelt semmi. Jöhettek újra, eltiporhattak volna, minden megszűnt, mert kezét végre körém fonta. Én mondtam neked, hogy fogunk találkozni, felelte. Azok a hosszas órák… én…, mondtam. És álltunk a dombtetőn, ringva, közömbösen, és nem lehetett ez sosem másképp. Elhittem a karjainak, a testének. Bele akartam mélyedni. Későn jöttél, mondtam. Ssssshhhh, felelte. A távolban egy szirénát hallottunk. Reggel nyolc óra volt. Felkeltem és sírtam.
Paul Celan: Virág (András Orsolya jegyzetével)
A kő.
A kő a levegőben, amit követtem.
A szemed – vak, mint a kő.
Kezek
voltunk,
üresre véstük a homályt, és kimerítettünk mindent a sötétségből, és megtaláltuk
a szót, ami feljött a nyár csigolyáin:
virág.
Virág – egy vakszó.
A szemed és a szemem:
gondoskodnak
a vízről.
Tenyészet.
Szívfalat szívfalhoz
lapozgat.
Egy szó még, mint ez – amint a kalapácsok
semmibe lendülnek.
[jegyzet]
Kő vagy, mozdíthatatlanul súlyos. A kő mélyében ott kavarog az anyag sötétsége. Követnélek, de csak a szemem felszíne fér zuhanásodhoz. Kővakságod biztos tudása a fénynek, ami körülvesz. Hagyod. Feloldódhatnál benne. Minek. Vakon hiszel a fénynek, ami ragyogásával elvakít: nem kell semmit látni, és semmit tenni. A fény foglalatában az anyag homálya is tiszta, biztonságot adó súly. Kő vagy, lassan fénybe öleled az anyagot, megtanítod zuhanáshoz szokni. A szemed nem lát semmit, a sötétség nem vetít nézéseden keresztül képeket a dolgokra. A szemed nem lát, csak visszaveri a fényt.
Mégis idegen minden, amit nem érinthet közvetlenül a fény. Súlyos munka, de nekilátsz, két kezeddel vakon kaparsz a sötétségben. Vésővel esel neki az anyagnak, ahol kemény, belemarsz: kivájod, nem illanhat el szigorúan szelíd ujjaid közül. Tenyereddel merítesz a sűrű, homályos folyadékból, amíg mind elfogy, addig hatolsz a kő mélye felé, addig morzsolod, amíg mind felőrlöd. Üreges kő kell és tiszta üres sötétség. Elhagyod mind a lehúzó homályt, és most már odaadhatod magadat egészen a fénynek. Levetettél minden anyagot magadról, kivetettél minden sötétet magadból. Két dimenzióba lépsz át, üresen tátongó ablakkeret leszel.
És szót találsz erre: virágot. Már nem a kő súlyosságával zuhansz a szakadékba, a virágszirom törékenysége mindent odaad a szörnyű örvénynek. Szavad, a virág, az időt érinti. Kivájtad az alagutat az anyag sötét mélyén; a virág a nyár testéből vágja ki lépcsőfokait, lehasítja a homályt egészen az idő velőtlen csontjáig.
A virág vakszó. Virágként is vak vagy, de ez nem a kő vaksága: nem azért nem látsz, mert a fény elvakítja felszínedet, és nem hatol a cselekvés erejével a mélyedig. Már nincs is mélyed, nem maradt, mind kivájtad. Azért vagy vak, mert csak a burkod maradt, ami mindent magába fogad és mindent átenged a fényből. Mit láthatna, aki túl közel van a fényhez, és teljesen átadja magát neki? A teljes látás nem tesz különbséget az anyag homályos árnyalatai között. Színről színre halad végig a világon a fénysugár, egyik (fel)színtől a másikig, hogy mindent megvilágítson.
Átlátszó és anyagtalan virágszemed gondoskodik a vízről. Gond ez, a tiszta figyelem és a teljes odaadás gondja. Neked nem erőfeszítés, csak hagyni kell, hogy minden fény átmenjen rajtad, és vízzé válj – ahova megint követhet a szemem. Belőlem sem marad semmi: a szívem fala nem a felszínem csak, hanem az egész üres szívem.
A vízzé lett emberek kapcsolata tiszta összeolvadás, mint a vízcseppeké, és szelíden feltárulkozó különválás, mint a könyvlapoké. Összefűzöttség: sziromként kinyíló felületek szoros összetartozása. Egyik kezemből a másikba billennek a könyvlapok, közöttük burjánzik az értelem, ami lassan benövi és összezárja őket. Nem az anyagukból táplálkozik ez a szövedék, csak a falukon, két dimenziónál is vékonyabb és áttetszőbb felszínükön tenyészik. A lyukas szíven folyik keresztül, csak a falát érintheti: nincs már benne semmi más, csak önmaga kioltódása.
“És végül az üres papír…”
K. Benedek, budapesti lakos, foglalkozására nézve állástalan történész egy verőfényes, júniusi csütörtök délutánon halt meg. Most megszeppenve álldogál egy kivilágított vaskapu előtt és gondolatait próbálja összerendezni. Na az, hogy álldogál, már eleve túlzás mivel nincsenek lábai, ahogyan kezei illetve feje sem. Tulajdonképpen semmilyen néven nevezhető testrésszel nem rendelkezik, de kétségtelenül van, mint egy kósza gondolat gomolyog, várakozik türelmesen, elvégre valaminek történnie kell. K. tanár úr csak most eszmél rá, hogy helyzete nyomokban sem hasonlít arra, ahogyan az ilyesmit a freskókon és a halál utáni élettel foglalkozó könyvekben ábrázolni igyekeznek az odalentiek. Ezzel szemben a kapu és a mögötte felsejlő hatalmas, szikrázóan ragyogó épület éppen úgy fest, ahogyan azt a gyanútlan halandó elvárja a mennyország látképétől. Mivel, mint azt már említettem lábai nincsenek ezért megadóan lebeg a bejárat előtt és a kapuszárnyra erősített táblát betűzgeti:
MENNYORSZÁG – műszaki vezető: Kéfás
Belépés csak engedéllyel
Ügyfélfogadási idő: beláthatatlan ideig szünetel
Különös módon K.-t megnyugtatja a felirat, történetesen ugyanis jól tudja, hogy Kéfás arámi nyelven kősziklát jelent és ez a tudás azzal a homályos érzéssel tölti el, hogy intellektusa bizonyára előnyére válik a legtöbb látogatóval szemben. Homályos jóérzése hamar elpárolog, amikor érces hang zeng fel körülötte, mintha a felhők, a falak és úgy általában a mindenség egyszerre szólna hozzá:
– K. Benedek, budapesti lakos, foglalkozására nézve állástalan történész, megmérettetett és könnyűnek találtatott eltévelyedés és hamis tanok terjesztése okán. Az egyetlen, az igaz, üdvözülésre vezető tan a strukturalista nyelvészet ösvénye vala.
K. egy pillanatra még hallani véli, ahogyan az óriási palota egy távoli szegletében Saussure hangosan felnevet egy viccen, amit rajta kívül talán ha hárman értenek a bolygón és már zuhan is lefelé, az örökkön égő tűz hazájába, ahol a kínzó langue-ok örökkön lobognak és parole-ják a generatív eretnekeket.
Mi azonban maradjunk még itt a kapunál, hiszen úgy érzem némi magyarázattal mégis adós maradtam. Arra, hogy a változások miként kezdődtek meg a mennyei királyságban, már senki nem emlékszik, a vezetőség pedig az idők végezetéig titkosította a vonatkozó adatokat. Annyi azonban bizonyos, hogy az angyalok lázadása után, a helyzet stabilizálása érdekében általános arculatváltást határoztak el a mennyekben és az addigi merev és megkérdőjelezhetetlen dogmák helyett egy demokratikusabb útirányt szorgalmaztak. Példának okáért a strukturalista nyelvészetet az Üdvözültek Tanácsa három napja szavazta meg az egyedüli üdvözítő tannak. Előtte három hétig az újhistorizmus volt, ami kiválóan bizonyítja annak a széles körben elterjedt vélekedésnek a jogosságát, hogy egyáltalán nem mindegy, mikor hal meg az ember.
Az új világrend komoly változásokat hozott a menny berendezkedésében. Mindent a feje tetejére állított például, amikor Pált lenyűgözte Roland Barthes munkássága, és az apostol sietve meggyőzte a Tanácsot, hogy a szerzőknek semmi köze nincsen nemcsak az általuk írt szövegekhez de kieszelt karaktereikhez sem. Ez érthető módon rákényszerítette a mennyet, hogy revideálja álláspontját a túlvilágon eddig méltatlanul figyelmen kívül hagyott regényhősök problémájával kapcsolatban. A fiktív alakok üdvözülése azonban rögtön új problémák megjelenéséhez vezetett. Már az első napokban az ifjú Werther kegyetlenül összeverte az ősz Goethét, de a véres megtorlás csak laza előjátéknak tekinthető a Rougon-Macquart fiaskóhoz képest, amikor a regényfolyam szereplőinek összehangolt támadása elől csak az angyalok karának közbelépése menthette ki a felelőtlen szerző szellemét. Ezek után született döntés a szereplők elszeparálásáról, amivel kapcsolatban viszont a hivatkozások problémája merült fel. Csak a viszonyítás kedvéért említem meg, hogy Goethe-ből, az új elgondolás értelmében, pillanatnyilag is 1628 darab járja az örök vadászmezőket. Az idős mester berzenkedett ugyan a döntés ellen, de mivel 1627 azonos szellemi kvalitásokkal és emlékekkel rendelkező alteregója jóleső borzongással vette tudomásul önnön létezését, végül összeférhetetlenségre hivatkozva elutasították a fellebbezést. Beszélik, hogy az öreg manapság már visszavonult a közélettől, ha csak teheti csöndes magányába húzódik vagy Hemingway-el beszélget, de lehet, hogy ezt is csak Kundera írta.
A menny országának ilyetén bürokratizálódásával együtemben a pokol is konszolidálódott. Mivel a szerzőség kérdésével kapcsolatban nem sikerült egyértelműen eldönteni, hogy a bűnt a szerző vagy szereplői követték el, a pokol szerepe lassan jelképessé vált. Egy ízben még az is felmerült, hogy az Úrnak felelnie kelljen e a Bibliában megírt szörnyűségekért, de végül az alkotók általános amnesztiát kaptak, figuráikat pedig önszándékukon kívül elkövetett gaztettek jogcímén szintén felmentették. A pokol ennek következtében szinte teljesen kiürült és mostanság csupán az elégedetlenkedők elrettentésének funkcióját tölti be.
Azért ne higgyük, hogy a pokol egy leányálom. Igaz ugyan, hogy a legtöbb bugyor pang az ürességtől de a hatodikban jócskán vannak azért. Itt töltik ugyanis az örökkévalóságot a filozófusok. Egy hatalmas körben ülnek székeken, mint egy csoportterápián és az idők végezetéig citálják újra meg újra, kieszelt eretnekségeiket. A büntetés azért különösen kegyetlen, mert egymás téziseit csupán annyiban vehetik figyelembe, amennyiben ezt életükben is tették, így nem valószínű, hogy belátható időn belül bármilyen konklúzió születne társalgásukból. A legrosszabb helyzetben szegény Heidegger van, akinek az elmúlt 35 évben egyetlen egyszer sem sikerült még végigmondania a Lét és időt, mivel már a harmadik fejezetnél rendszeresen elveszíti a fonalat és újra kell kezdenie és újra, és újra…
Halott cigányasszony
Halott. Már két órája. Halott. A köveken. Marad kő és halál. És por. Porból lettünk –és halott. Megölték. Elvitték. Sikítva szaladt,
és kiszakadt
amikor kitépték-
és elvitték, elrángatták, kirángatták, kitépték
kitépték, kitépték, kitépték
kihányták az utcakövekre, halottnak hagyták ott csak,
mert meghalt.
Elvitték ami volt. Kontyába vért tűztek
a sötét utcán késekkel űztek végig baglyokat
de vége már.
Csak halál terül rá, csak halál,
csak négy nagy szoknyája terül rá,
feje fölé az éjszaka terül, alá
alá csak a föld
beissza vérét beissza mohó vérét
kristályokat könnyezett, amikor kétrét
és eldőlt zsák volt már. Benne krumplik közt a krumplibogár
redős lábaira tapadva a halál.
Ennyi volt. Fekszik. Már csak fekszik. És ennyit
tehetett, ennyi volt, ennyi lehetett, é s m o s t m á r
halott. Nincs vers, nincsenek ajtók, ablakok
amik várnák, csak hideg és sötét tárnák
amik mélyére lesve
már sosem láthatod meg, mert az este
örökre csukott szájába zárta
a föld mélye lesz számára zárda
de nem. Ábránd csak,
mindez csak mese.
Nincs már Ő. Sem föld mélyén, sem fönn, sem máshol nem vár
rá már semmi. mert nincs már rá ,
csak ennyi: VOLT .
Végleg halott már.
Meghan O’Rourke: Kemoterápia
Akár a kimúlt mókus a házunk előtt,
felhizlalt zsákmányként
véreztem egész éjjel. Mint az állat.
Délután édesanyám még teljesen jól volt.
Szerdára az egész tornácon éreztem a szagát.
Nehezemre esett odanézni.
Először a barna szemeire szálló legyet,
aztán az apró bordái között mászó egeret láttam,
később ami megmaradt belőle,
a szőrös álkapcsát és a nyúzott prémjét.
A roló árnyékában ülve iszogattam a gines limonádét
és vártam, akár a szomszéd macskája, mikor csaphat le
a kék szajkókra – mint minden anya.
Órákig eltartott köztük a lárma.
Tegnap éjjelre a csontok maradtak,
a szél könnyedén felkaphatta őket.
Nagypál István fordítása
Költő a zongoránál
Várjon Dénes zongoraestje –
Festetich Palota, Tükörterem, 2012. december 8. szombat
A zongora című sorozat decemberi állomásaként Várjon Dénes koncertjére került sor, aki két, első pillantásra is jól elkülöníthető résszel készült erre az estére. A koncert első felében Beethoven zenéje került előtérbe, az eredetileg meghirdetett program szerint az Op. 10/3-as D-dúr szonátát játszotta volna az Op. 13-as Pathetique-et megelőzően, de ez közvetlenül a kezdés előtt az Op. 14-es G-dúr szonátára módosult, mely kiváló felvezetésnek bizonyult a talán első igazán mesterműnek számító szonáta előtt; hiszen egy meglehetősen könnyed, mindegyik tételében játékosságot és különleges kreativitást igénylő műről van szó, ami sokkalta inkább hordozza magán a klasszika jegyeit, mint a Pathetique, annak ellenére, hogy később íródott, mint a 8. szonáta. Várjon Dénes már itt érzékeltette, mennyire poétikus alkat, az egész este folyamán a kontrasztok, a visszafogottság és hihetetlen energia váltakozásának lehettünk fültanúi, és igazán feltűnő volt a felső regiszterek egész különleges kiemeltsége, a bal kéz sokszor tompított, egészen „minimalista” játéka, amelynek következtében a dallamívek kidolgozottsága és a nem először és nem is utoljára említett költőiség felettébb megmutatkozott. Kétségtelen, hogy a nagy Steinway versenyzongora ebben a teremben egészen máshogy, sokkalta erőteljesebben szólalt meg, mint mondjuk a Bartók Béla Hangversenyteremben, és talán ez a körülmény is befolyásolhatta Várjon Dénest abban, hogy egy efféle cserét hajtson végre a koncert előtt. Az első tétel meseszerűsége után egy nagyon intenzív és zárlatában is kimondottan meglepő lassú tétel következett, amit végül a scherzo feszes játékossága zárt. A Pathetique-hez – most már tudom – távolabb kellett volna elhelyezkednem a zongorától, mert az az intenzitás, a darab és az előadás szempontjából a lehető legjobb értelemben vett frusztráltság megkövetelt volna valamiféle távolságtartást. A bevezető téma csodálatos volt. A viszonylag szűk hely révén és a kivilágított tükrökkel körbevett terem adottságai miatt elképesztő módon le lehetett olvasni az arcokról azt az energiát, ami az első tétel hatására az emberbe költözik, ha úgy – márpedig Várjon Dénes azzal, hogy nem csak az allegro részt, hanem a bevezető témát is megismételte, figyelmemet egyre inkább arra a forrongó megilletődöttségre irányította, ami csak annyi ellentmondást rejt magában, amennyi maga a bevezető téma és az azt követő allegro rész között feszül. Valójában az egész szonáta varázslatos volt, a második tétel fokozásai, drámaisága, és a hangerő, ami ehhez szükséges, egészen tökéletesen szólt a Tükörteremben, talán csak a harmadik tételben volt felfedezhető egyfajta egyenetlenség – mintha a lassú részek túl nyújtottak lettek volna ahhoz képest, hogy alapjában egy rondó tételről van szó –, de a költőiség és a szinte teljesen hibátlan, elképesztően precíz és kifinomult játék feledtette, ha volt is ilyen egyenetlenség.
A második része a koncertnek szinte teljesen más hangulatban telt. Leoš Janáček In the mists című négy tételes darabja – a zeneszerző egyik utolsó, zongorára írt kompozíciója, s amit lánya halála után szerzett – valóban különleges lebegéssel bír; egyszerre mutatkoznak meg az impresszionista jegyek, ugyanakkor a népzenei ihletettség/hatás is egyértelműen jelen van. Ha álomszerűséget írtam még korábban a G-dúr szonáta kapcsán, azt azért itt is ki kell emeljem, csak ennek a darabnak az esetében nincs egy olyan egyértelmű és könnyed, már-már megnyugtató feloldás, mint a Beethoven-műnél. A hivatalos program utolsó darabja Schumann Symphonic studies című alkotása, melynek alaptémájára a zeneszerző egy szerelme által, Ernestine von Fricken közreműködését követően talált rá, és ebből született meg a tizenegy, illetve aztán egy tizenkettedik variációból is álló mű. Akárcsak a beethoveni feszültség és energia esetében, Schumann – néha – hideg őrülete is kiválóan áll Várjon Dénesnek, azzal együtt, hogy nagyon koncentrációigényes és meglehetősen nehéz kompozíció(k)ról van szó, ahol a színek különböző árnyalatban rakódnak egymásra, és, mint ahogyan arra a cím is utal, ezek egyfajta „gyakorlatok”, olyan témavariációk, melyek mintha „csak” előkészítői, elődei lennének egy leendő jóval nagyobb méretű műnek. A zongora itt tulajdonképpen egy egész zenekart helyettesít, így amellett, hogy sokszínűen „kell” játszania a zongoristának, a technikai tudás is rendkívüli próbáknak vettetik alá. Várjon Dénes tökéletesen helyt állt, és erre egyértelmű bizonyíték volt az, hogy a közönség szinte kikövetelte a ráadást – ami be is következett. Schubert Op. 142-es Asz-dúr Impromptu-je zárta az estét, s ha keret, hát mi más lehetne az, mint maga az álom, amelybe mintha könnyedén visszafektetett volna minket.
Várjon Dénes az egyik legérzékenyebb és valóban leginkább költői, ugyanakkor rendkívül következetes zongorista. Jó néhány darab felötlött bennem a koncert után, amit szívesen hallgatnék az ő interpretációjában, de szerencsére erre van is lehetőség, hisz egyrészt jó néhány lemeze rendelkezésre áll, másrészt bizonyára lesz még lehetőségem élőben hallgatni őt. Ajánlom mindenkinek – inspiráció gyanánt. És persze azért, mert minden tekintetben különleges egyéniség.