Mindhalálig irodalom

A hőség megállította a Budapest Szálló melletti lépcsősoron Katját.

Milyen ostobaság volt otthagyni azt a számítógépet a nappaliban! Mert mit mondott Kitti? Hogy az a „szegény Évi” az internet-kapcsolat miatt csak a nappaliban tudott facebookozni

Hát hogyan jusson vissza a lakásba? Szervezzen betörést három szír egyetemista otthonába? Vagy jelentse fel terrorizmus miatt őket, és foglaltassa le a gépeiket?

Úgy döntött, hogy ennél sokkal egyszerűbb, ha ad húszezer forintot Kittinek, Faid barátnőjének.

 

–Csak tessék, csak tessék! – mondta Kitti, és sugárzó mosollyal a zsebébe gyűrte a húszezer forintot. – De csak két óra! Mert ezek a fiúk, tetszik tudni, akármikor hazajöhetnek.

Katja bólogatott, mint akinek minden tetszik, minden nagyon tetszik, és gyorsan letelepedett Faid számítógépéhez.

Nem, nem kér vizet. Nem, köszönöm, rágcsálnivalót sem.

Faid nem szerethette a facebookot, talán nem is használta, mert ahogy beírta a facebook szót, rögtön Dohák Éva oldala nyílt meg.

Micsoda remek oldal, gondolta meglepődve. Mennyi jegyzet, milyen sok vers és micsoda szellemes háttérkép! Belenyillalt, hogy a két óra talán még egyetlen facebook-oldal áttanulmányozásához sem lesz elég.

Mert Éva, úgy tűnik, hihetetlen szívóssággal éppen a neten épített fel egy másik életet, egy irigylésre méltó, különleges életet. Hiszen szorult bele valamennyi józanság. Mit tegyen egy olyan lány, akinek semmilyen papírja nincs, és még azt sem tudja, hogy kell Budapesten bérletet venni? Dohák Éva költő. Hát persze! Mit csináljon egy kislány Cipruson, amikor nem locsolja éppen egy öregúr virágait? Verseket ír. És az egyetlen hely, ahol Magyarországra visszatérve nem tűnik fel a hóbortossága, az az irodalmi portálok világa. Egy ragyogó lány ragyogó versekkel – versekkel a soha össze nem forró csontokról, a soha össze nem forró időről, a soha be nem teljesedő valóságról. És ha ezek az irodalmi portálok amúgy sem fizetnek honort, akkor ugyan ki a fenét érdekel, hogy neki nincsenek papírjai?

Néha túl irodalmias vagy, válaszolták a szerkesztők, szőke, nagyon szőke, néha már túlságosan is. De Dohák Éva boldogan tengett-lengett együtt ezzel a világgal: lájkolta a többiek verseit, ahogy lájkolták a többiek az övéit is – letéptem egy hangaszálat… örökös arany, örökös fehér…

Hol végeztél, Évi?

Szegeden, Pécsen, itt is, ott is.

Dohák Éva több nyelvet beszélt, mint az átlagos kelet-európai diplomás nők, de hát ő mégsem volt se átlagos, se diplomás, és az az útlevele tanúsága alapján talán még kelet-európai sem. De könnyedén megtanulta a kötelező fordulatokat: mindig jókor gratulált, jókor lepődött meg, jókor szörnyülködött, ám nyilván soha nem fogadták volna be, ha tudják, hogy egy tizenkét éves korában elrabolt prostituált. Egy kurva, aki közéjük furakodott.

Hol végeztél, Évi? Szegeden, Pécsen, itt is, ott is.

Milyen okos dolog, gondolta Katja. A középosztálybeliek számára a prostituáltak attól olyan vonzók, mert nincsenek saját szavaik, ki lehet őket bérelni néhány oldal, egy vers vagy akár egy hosszabb regény erejéig. És Dohák Éva túl szép és túl okos volt, hogy „igazi” legyen.

Katja vigyorogva nézte az üzenőfalon sorakozó képeket. Estek, kávéházi találkozók, egy kis séta X-szel, meglepetés-party Y-nal. Dohák Éva nyúlánk, professzionális szőkesége szinte kiragyogott a bandzsi, köpcös, kislányosan bájos vagy szigorúan csontos költőnők közül. Ráadásul egy prostituáltat örökké figyelnek, ezért megtanul másoknál jobban magára vigyázni: nem ül ki az arcára a fáradtság, semmilyen helyzetben nem engedi el magát, és még kitűrt férfiingben is úgy néz ki köztük, mint egy előkelő és szépséges tanító néni.

De mért akart ennyire odavalónak látszani? Mért gondolta, hogy meg kell az ő világukban kapaszkodni? Mért magolt be ennyi nevet, mért alázatoskodott ennyi szerkesztőnek, a sok tudod-a-kinek-az-ismerősének? Katja időben visszafelé haladva olvasgatta az üzeneteket: gyere, talizzunk, gyere, gyere, olyan jó, hogy mi mindenben egyetértünk. És Dohák Éva tényleg mindig mindenkivel egyetértett: ha kellett, vegetáriánus volt, ha kellett, aláírt a rasszizmus vagy Trianon ellen – mindenhol, mindenhova, mindenkinek. És közben verseket írt a sötétben kibomló rózsákról, a halálfejes árvácskákról, a sudáran járó, augusztusi napról.

A nagy megalázkodásnak talán az lehetett az oka, hogy volt egy igazi témája – talán épp a gyerekkereskedelem. Dohák Éva talán ki akarta ismerni ezt a világot, és nem akart az utcáról bepottyanni hozzájuk egy nagy regénnyel. De hol van a laptop, amit az az ál-rokon, vagyis a másik ál-rokon magával vitt? Mert Dohák Éva a facebook-oldalt csak a „nyilvános identitása” megalapozása tartotta.

Semmi gyanús ismerős a facebookon, semmilyen gyerekkori barátnő, csak a Lilik, Szabik, Vandák, Andrisok – a végzett vagy végzős bölcsészek, a pesti irodalmi éjszaka fürge aranyhalacskái. Dohák Éva még a születési évét is rosszul adta meg, a „főiskolák, egyetemek”-nél megadott egy rakás magyar egyetemet, abból kiindulva, hogy aki mindenhol megfordult, arra senki sem emlékszik.

Ám az öngyilkossága előtt már ez a nagy kínnal felépített identitás is recsegni-ropogni látszott.  A verseit már jobb, nyomtatott lapok is közölni akarták, de ő reménytelenül belebonyolódott a nemlétező TAJ-számok, útlevélszámok, adószámok útvesztőbe. És ráadásul Mindenki Évikéje a politikai kötelezőségek között sem ismerte ki magát megfelelően. Meglájkolt egy Wass Albert-verset (nem kellett volna, intették többen), gratulált egy bukott politikusnak (húúú, mekkorát csalódtam benned). De nem is a politika jelentette a legnagyobb veszélyt, hanem az esti kiruccanások megszervezése. Mert hogy is járhat éjszakai felolvasóestekre egy olyan feltűnően szép lány, akinek még egy átlagos rendőri ellenőrzéstől is tartania kell? Akinek hat órára otthon kell lennie, hogy a szír élettársának megfőzze a vacsorát?

És vajon tényleg öngyilkos lett-e? A Lány, akinek Tervei Vannak. Az üzenőfalán közölt legutolsó fényképen bátran, derűsen mosolygott két sünhöz hasonló irodalmár mellett.

Na de milyen tervei lehettek? Katja megróbálkozott a postafiókja feltörésével, de Dohák Éva ennek a jelszavát nem állította be automatikusan. Gyorsan ráklikkelt hát a Kedvencek dossziéra, de itt csak pornólapokat talált, Faid kedvenceit: egy nő, két nő, három nő, négy nő… és gay saber! Hoppá…! Gay saber! Mi köze van egy egészséges, heteroszexuális férfinek a pedofilek kedvenc hívószavához?

Szívdobogva rákattintott.

Katja évekig dolgozott egy gyerekpornó-ellenes akciócsoportban, ezért meglepte, hogy ezzel az oldallal eddig még soha nem találkozott. De hát miféle oldal is ez…? Katja majd elnevette magát, micsoda honlap, szentséges Isten! Nyuszik ugrabugrálnak, pillangók szökdösnek, egy élénk színű, virágos, hollywoodi árokparton egy vicces béka hentereg. És Anderson-mesék szép sorban, egymás után gusztustalan, de ártalmatlan illusztrációkkal. Semmi utalás arra, amit a pedofilok gay sabernek neveznek.

Talán idős gyerekbolondok alapították ezt a ronda honlapot, hogy gyönyörködjenek a mesefigurák között játszadozó kislányok nevetésében?

A honlaphoz tartozó chaten azonban nem mesefigurák közt játszadozó, ártatlan lánykák beszélgettek, hanem narancsbőrről, illatszerekről, bonbonokról, a Madonna titkairól, az Én Kicsi Pónimról folyt a szó. Micsoda émelyítő valóság ez! Hol élnek ilyen nők, ilyen koravén kislányok, akik ennyi sületlenségről társalognak naphosszat? És micsoda nevek! Leila, Hercegnő, Titanilla, Pónika, Gyémántkönnycsepp – mintha értelmi fogyatékos felnőtt nők leveleznének.

Ma olyan kis herceg-érzésem van, tudod…

Katja dühösen felsóhajtott. Kitti közben fel-alá csattogott a folyosón, tört-zúzott a konyhában, majd izgatottan benyitott, mert most már ideje lenne sietni.

Katja bólintott. Talán ideje lenne, tényleg. Unottan a korábbi beszélgetésekhez lapozott, ahol a csillogó-villogó honlap Aranycsillag nevű csetelője épp Dér Krisztina hollétéről puhatolózik. Dér Krisztina…! Ez az Aranycsillag nevű nő olyan választékosan fogalmaz, hogy nem is lehet más, mint a magyar irodalom friss kedvence, Dohák Éva. Na de mire menjen a többiekkel, a sok Orchideával, Gyémánkönnycseppel, Titanillával?

Pedig ők talán a 92-ben elrabolt kislányok lehetnek.

És ki indította útjára ezt a honlapot ezekkel a nevetségesen illusztrált Andersen-mesékkel? Ki lehet kíváncsi arra, hogy ezek a lányok, ezek a felnőni nem tudó, örökös infantilizmusban és függésben tartott fiatal nők hol vannak, merre tekeregnek? Katja reményét vesztve sóhajtozott és kattintgatott. Ám egyszercsak a sok idétlen Hercegnő, Madárka, Póni, Bolondgomba között rábukkant egy valóságos identitást sejtető névre: Szekeres Niki Contesse… Ha ez a nőszemély ezen a nevetséges néven jelentkezett be a facebookra, akkor nyert ügye lehet…

Katja nem várt egy percet sem, visszalapozott Dohák Éva facebook-oldalára, beírta ezt a meghökkentően ostoba nevet, és máris egy rózsaszín rózsát szívére szorító Disney-hercegnő mosolygott rá édesen…

Végre valahára egy eleven lány, akinek köze van a 92-es eltűnésekhez!

 

Ámde Kitti ott magasodott a feje fölött egy tálcával és egy porronggyal.

Most már ideje sietni.

Ideje lenne, igen…

Nem mintha félne tőlük, de ideje, ideje…

Katja felhorkant, és gyorsan lementett Faid gépéről annyi verset, címet, bolondgombát, hozzászólást, ahányat csak tudott.

 

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

MM-től BB-ig, össze, vissza

Balázs F. Attila Minimál c. kötetéről. Megjelent az AB-ART kiadó gondozásában, 2010-ben

Vedd kézbe mindenekelőtt a kisméretű, keményfedelű kötetet, fogd és tapintsd, becsüld a súlyát, színét, fényét, tartósságát – ki tudja, meddig lesz ilyesmire alkalom. Lapozz bele, pörgesd ujjaid közt a lapokat, elölről hátra, vagy éppen fordítva, hátulról előre (87 számozott oldal, vagyis 44 lap, 46, ha a fedélen belüli, belső borítólapokat is hozzászámoljuk), próbáld felmérni, mit tartogat számodra a grafikai megjelenítés, milyen olvasási tempóra kell beállítanod magad (láthatod: csupa rövid vers, néhány sorosak csupán – utóbb kiderül, háromtól nyolc sorig terjednek, egyetlenegy kilencsoros van köztük a 67. oldalon), majd állj meg a tartalomjegyzéknél, s ha megállapítottad, ami már a lapozáskor is feltűnt, hogy a versek címét számok helyettesítik (1-től 57-ig, nem is: egy-től ötvenhét-ig), tűnődj el rajta: ezért hát ez a cím, Minimál?

Hagyjuk talán a minimalista költészet műfaji definícióit (úgysem találnánk olyat, ami számunkra használható), az irodalom posztmodern regiszterébe sorolhatóság kritériumait úgyszintén, és induljunk el azon az úton, amit a versek számokkal jelölése diktál, haladjunk az elejétől a vége felé: válasszuk a lineárisan előrehaladó olvasást. Úgy tűnik, van ennek valami értelme: mintha egy élettörténet töredékeit, szilánkjait adnák ki a rövidformán belül is gyakori szünetekkel megtört költemények, ám a sorrendjük korántsem segíti e történet lineáris egybeolvashatóságát. Mégsem egyenes tehát az út, amelynek a végigjárását a számok hivatottak segíteni, s ez már akkor feltűnik, amikor egyik-másik vers – ahogyan előrehalad az ember, egyre több – megállásra, visszatekintésre késztet, ami óhatatlanul előhívja a „merre tovább?” kérdését, s ennek sűrített változatát, a kérdésességet magát.

 Nekem a 13. oldalon kellett először hosszasabban megállnom:

 

hat

nem volt még olyan sötét
egyik éjszaka sem, mint anyám
méhének gyászleple alatt,
csillagpor szitál
kutyatetemre, műanyagpalackokra,
de tudom, hogy egyszer egy kéz
letörli az eget

Viszonylagos képi gazdagságával tűnt ki ez a darab a többi közül; az a szenvedély, ahogyan felébreszti és magával rántja a képzeletet, képessé tesz az átjárásra (oda-vissza) a szinte beláthatatlan mélységek és magasságok, az erotikus és az éteri, valami fokozhatatlanul bensőséges és a legsivárabb külső világ kellékei között. Ilyen „díszletek” közt vezet mindvégig (ezt már a teljes kötet ismeretében lehet elmondani), a kezdet – az egy – felől nézve az identitáskeresés, ha pedig a vég – az ötvenhét – felől nézem, az istenkeresés útja. Minimálisra szűkített lírai eszköztár, torokszorító szűkszavúság jellemzi e vers kontextusát alkotó, a kötet egészét kitöltő, többi ötvenhat költeményt is; az én, aki megszólal bennük, sokkal inkább rejtőzködik, mintsem kitárulkozik általuk: személyessége bensőséges, mégis, mintha egyben személytelen is lenne.

Korunk egyik legnagyobb olvasója, Jorge Luis Borges szerint azért olvasunk, hogy halljuk valakinek a hangját: egy könyvben legfontosabb a szerző hangja – írja –, az a hang, ami hozzánk szól. Eszerint nem (annyira) a szerző „szándéka” az, ami érdekel, ami fontos nekünk, hanem a hangja, a hangja!? Nem (annyira) az érdekel, mit „akar” mondani, sokkal inkább az, mit akar „nekem” mondani a szerző? Ezt pedig – egy másik tudós olvasó, Mihail Mihajlovics Bahtyin szerint – a leginkább a költői megnyilatkozás formájából lehet kihallani, abból, ahogyan a szerző a tárgyához nyúl, ahogyan kiválasztja a megfelelő műformát, a műfajt, illetve fordítva: az alkotás megformáltságában válik érzékelhetővé a szerzőnek a hallgatót (olvasót) is érintő beszédterve, intenciója. Vagyis az a többlet válik ezáltal hallhatóvá – fűzhetjük hozzá a Bernard Shaw-t idéző Borges nyomán („minden könyvet, amit érdemes újraolvasni, a Szentlélek írt”) –, amivel a szöveg meghaladja a szerző szándékát.

(Nem tudhatom például, hogy szándékában állt-e a szerzőnek megidézni József Attila Ódáját a huszonöt című költeményben a 35. oldalon, s azt sem, hogy a negyvenháromban – 57. oldal – azt a bizonyos evangéliumbeli kakast akarta-e megszólaltatni, de én nem tudom nem hallani ezeket a leírt szövegeken túlról hangzó „vendégeket”. Az sem bizonyos, hogy a szó- és betűjátékra alkalmat adó kötetcímből kiemelhető MM-be bele akarta-e írni az utalást a Mester és Margarita regénycímre vagy a római számmal jelölt 2000-es évre(?), de ettől függetlenül, kétségtelenül benne vannak a címben ezek az utalások is.)

A rövidforma sugallatát, amellyel a kötet költeményei már első pillantásra magukra vonják a figyelmet, a versek tartalma is felerősítve közvetíti, azt tudniillik, hogy itt a Távol-Kelet lírai hagyományának a modern európai költészetben is népszerűvé vált műfaja, a haiku veszi magára a „palackposta” hordozó közegének szerepét. Igaz ugyan, hogy külön-külön véve a kötet egyetlen darabja sem felel meg a mind formailag, mind tartalmilag kötött japán versforma szabályainak, egybeolvasva mégis határozottan a gondolati mélységet a parafrazálhatatlan egyszerűséggel, a rejtélyességet a világos szimbolikus utalásokkal egyesítő haikuköltészet hangvételét idézik a versek, az eredeti műfaj tiszta fennköltségét azonban mégis valami profán-triviálisra „minimalizálva”, áthangszerelve.

(A fent említett ok miatt nehéz példaszöveget választani – a teljes kötet igazolhatja vagy sem, amit ott mondtam –, ezért próbálkozom két egymás után következő vers idemásolásával.)

 kilenc

herélt bivaly
kérődzik
a langyos
pocsolyában

tíz

 jelentéstől megfosztott
ízetlen falat
szájamban a szó elcsuklik,
lapít:
riadt csirke
a cowboy kalapja alatt

A megfeleltetési kísérletek eredményeképpen ezen a ponton (de nemcsak itt!) hirtelen fordulatot vehet az olvasási stratégiánk. Mert sem a sor-, sem a szótagszám nem egyezik a műfaji minta előírásaival (a haikunak háromsorosnak, tizenhét szótagosnak kellene lennie, ahol az egyes sorok szótagszáma 5, 7, 5), de a tíz-nél, amelynek szótagszáma 34, feltűnik, hogy az éppen a kétszerese a szabály szerinti 17-nek, s ekkor az is, hogy ez a vers a 17. oldalon olvasható! A 16., tüköroldalon lévő kilenc pedig éppen tizenhat szótag, de csak akkor, ha a cím szótagszámát is hozzávesszük – így viszont az is feltűnik, hogy ez a cím grammatikailag és tartalmilag is összetartozik a vers szövegével. Attól a pillanattól kezdve, hogy bizonyossá erősödött az a kezdeti sejtelmünk, hogy ebben a kötetben nemcsak a szövegek, hanem a szövegnél, a szónál is kisebb nyelvi elemek, a szótagok, a betűk, sőt a számok, s legfőképpen ezek összefüggései is jelentéshordozók, fergeteges nyomkereső játék kezdődhet el, amit a rejtjelfejtés fokozódó szenvedélye motivál, s a kötet írásjelei (betűk és számok) irányítanak, előre nem kiszámítható módon.

 Azon kapja magát az ember, hogy a kis („minimál”) verskötet egy igen régi olvasási módra/pályára vezet rá, olyanra, amelyet a kabbalisták alkalmaztak az Írás megfejtésében (az ő módszerükről, annak jelentőségéről és mai aktualitásáról megint csak Borgesnél érdemes tájékozódni). Meglepő „tényekre”, a lineáris olvasás idején már előfeltételezett „élettörténet” újabb „adataira” derül fény, ha – engedve a versszövegek, a sor- és a szótagszámok, a betűk és a számok közti utalások játékának – megtanulunk „busztrofédon” is olvasni, tehát – ahogyan Borges is leírja – jobbról balra, majd balról jobbra, majd ismét jobbról balra, illetve, úgy, ahogyan azt a kabbalisták tették, a rejtjelfejtés módján, az egyes elemek kiemelésével és oda-vissza utalásainak vizsgálatával végigmegyünk az egész szövegen, akár betűről betűre haladva.

A versek kötetté olvasása így egybeolvasás és szétolvasás egyszerre: az alapmotívumok (szó, papír, írás, semmi, halál, test, szépség, kő, harang stb.) szemantikai kapcsolatainak felismerését minduntalan feltartóztatja és eltéríti a betűk és a számok szimbolikájából származó, kényszerítő erő.

A számszimbolikával foglalkozó ősrégi tudomány a kozmosz és az ember, az ember és a föld kapcsolatát kifejező számok megannyi jelképes jelentésével „számol”. Azt, hogy a kötetünkben szereplő számoknak számnévi jelentésükön túlmutató értelmük is van, azt (a 73. oldalon olvasható) ötvenhat című költemény talán önmagában, a többi közül kiemelve is igazolja:

 ötvenhat

 a halál érkezte
nevetséges pózba állít:
görcs fordítja ki a testet

a szem:
légyszaros égő

néma kiáltásra nyílik a száj:
fekete folt nyeli el
a kegyeletet sértő legyeket

A cím „számértékét” a verstest szótagszáma igazolja, és egyben erősíti azt az olvasói késztetettséget, hogy a figyelem irányítását átengedjük a számok utalásainak. (Lapozz vissza tehát az 56. oldalra, ahol a negyvenkettő című verset találod: ebben búcsúról és soha vissza nem tér(het)ésről olvasol, s ezt nem tudod nem összefüggésbe hozni a történelmi szimbolikájú ötvenhat eseményeivel; de visszamehetsz például – az oldalszám irányjelzése nyomán – a 37. oldalra is: itt a huszonhat című négysoros vers – eszedbe jut esetleg róla A huszonhatodik év? – jambikus zárósora így hangzik: „disznó világ!”; innen persze a 26. oldalra, a tizenhét című vershez – 17 szó alkotja! – vezet a visszaút, és így tovább. A 42. oldalon azonban már nem versszövegre, hanem egy harangot ábrázoló illusztrációra bukkansz, amely egyben – a középkori kódexekben látható iniciálékra emlékeztetően – stilizált h betűt formáz. Innen több irányban is tovább indulhatsz: keresheted a „harang” szimbolikus kapcsolódását a többi iniciálé-illusztrációval; észreveheted közben, hogy némelyik versszöveg, így például a 43., tüköroldalon olvasható harmincegy, maga is harangot formázó képvers; sokatmondó lehet akár a versek összes h betűvel kezdődő szavának egymás mellé helyezése – ide tartozhat nemcsak a „harang” és a „halál”, de a verscímek is húsz-tól harminckilenc-ig: hány életév is lenne ez együtt? –; és így tovább, és így tovább…)

Az az olvasási mód, amelyre kis kötetünk, a Minimál rávezetett, „kicsiben” a kabbalistákat utánozza, akiknek a modus operandi-jából (Borges nyomán) megérthetjük a szent könyvek és a klasszikus könyvek közti különbséget. A klasszikus könyvekre hagyományosan úgy tekintünk, mint amelyeket a megformáltságukban megnyilvánuló rendezettség magas foka emel ki (szöveg)környezetükből; semmi sem változtatható meg bennük anélkül (gondoljuk Arisztotelész óta), hogy az ne befolyásolná az egész jelentését. Lehetetlen azonban olyan könyvet írni, amiben ne fordulna elő semmi véletlenszerű; ennek értelmében tehát tökéletes mű nem létezik.

A Szentírás ezzel szemben – mivel egy végtelen értelem írta – tökéletes: azaz semmi sem véletlenszerű benne; minden eleme szükségszerűen vezet el az összes többihez, ezért törések és kihagyások nélküli, végtelen értelmű szöveg, ahol minden végzetszerű. Mivel sohasem juthatunk el a megértéséig, magyaráznunk kell a végtelenségig. Ez az alapelve a Kabbalának (a szó eredeti jelentése ’befogadás’, ’hagyomány’), s a kabbalisták ezért magyarázták ezzel a módszerrel a Bibliát.

Szükségszerűen meg kellett kérdezniük például, miért kezdődik a Biblia éppen bét-tel, a Berésít első betűjével. Azért, magyarázza Borges, mert ez a spanyol ’benedición’ (magyarul: ’áldás’) jelentésű béráká héber szó kezdőbetűje, s a szöveg a kabbalisták szerint semmiképp sem kezdődhet olyan betűvel, amely a „maldición” (átok) szóra utalna. (Ha magyarul is jelezni szeretnénk ezt a különbséget, akkor az „áldás” szót a leginkább talán a „boldogság” szóval lehetne helyettesíteni?)

(És akkor – még egyszer visszatérve verskötetünk játékosan összetett szóként olvasott címéhez, ezúttal az utótagját hangsúlyozva, amely bizony éppen a „maldición” előtagjával lenne azonos – kérdezhetjük ismét: miért hát ez a cím, Minimál? Miért és mire vonatkoztatott lehet a „kicsi” vagy „kicsinyített átok” jelentése? Vagy inkább a „kicsinyített rossz”-ra kellene gondolnunk, vagyis annak a bajjal, bűnnel, szenvedéssel, galádsággal teli „nagy rossz” világnak a miniatűr képére, amelyre a kötet szövegei emlékeztetve utalnak? Vagy talán épp az erre a világra vonatkozó költői mondásnak a bibliai mondáshoz viszonyított „kicsiségére”, tökéletlenségére? …Azt hiszem, nem követünk el hibát, ha ezeket a kérdéseket most így hagyjuk, megválaszolatlanul.)

Gondoljunk inkább arra a boldogságtapasztalatra (b-vel kezdődő szó!), amelyről Borges beszél az olvasás kapcsán. Azt mondja, hogy a jó könyvek olvasásához nem kell erőfeszítés, mint ahogyan a boldogsághoz sem kell erőfeszítés, ami annyit jelent, hogy semmilyen erőfeszítést nem érzünk nehéznek, ha a boldogságunk a tét.

Azt is mondja még, hogy ha egy szöveget nehezen olvasunk, akkor a szerző szándéka meghiúsult. Ezt a gondolatot, azt hiszem, Bahtyin is helyeselné, aki szerint minden megnyilatkozás – köztük természetesen a költői alkotások is – telítve vannak dialogikus felhangokkal, vagyis a címzett/olvasó tekintetbe vételének sokféle nyelvi/formai megnyilvánulásával. A beszélő/szerző a gazdagon árnyalt formák, a finom átmenetek kidolgozásával személyes kapcsolat megteremtésére törekszik a címzettel, s a kommunikáció csak akkor lesz sikeres, ha az olvasó „veszi a lapot”, észreveszi az utalásokat, meghallja a szöveg személyesen őt megszólító dialogikus felhangjait. Innen adódik – mondja Bahtyin – a (költői) megnyilatkozás (és természetesen az olvasás) sajátos drámaisága. (Érthetjük ezt így: a szerzői „én” – akarva-akaratlan – szétosztódik: átadja magát, boldogan, a legkülönbözőbb olvasói „ének”-nek.)

Bahtyin szerint egy szövegnek (könyvnek) nemcsak eleje, közepe és vége van (ahogyan Arisztotelész nyomán tudjuk), hanem előttje és utánja is: beépül a többi beszélő összes addigi megnyilatkozása és összes válasz-megnyilvánulásaik közegébe. A műalkotás „drámájához” az is hozzátartozik, hogy – akármilyen „mini(mál)” is lenne – egy végtelen szöveguniverzum részeként, a hozzá való sokféle és örökké változó kapcsolódás módján él, s ez az univerzum végtelenül meghaladja őt, mint ahogyan a szerzőt is, természetesen. (Ennek megtapasztalása lenne az a bizonyos „boldogságtapasztalat”?)

A Bibliáról írja Borges, hogy az olyan nem végtelen írás, amelynek mégis végtelen jelentése van.

A Minimál-kötet darabjait olvasva gyakran érzékeljük a sokféle kapcsolódást a bibliai hagyományhoz. (Nem hinném például, hogy véletlen volna a 44. oldalon – pontosan a kötet szimmetriatengelyében – az ikonikus utalás az evangéliumra – a harminckettő című, keresztet formázó képversben –, ahonnan nézve a kötet versei a krisztusi szenvedéstörténet töredékeiként olvashatók újra.) Vagy olvassuk az utolsó verset a 74. oldalon, s kérdezzük a kabbalisták módján: vajon miért éppen ez a darab került a verssorozat végére?

ötvenhét

farkasszemet néz velem
az üres pad –
Isten nem ér rá velem találkozni

(Nem Jób ül ott az üres paddal szemben, még a szélvihar kitörése előtt?)

A vörös Eszti (Borbély András jegyzetével)

Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtől, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz, ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapják, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tőlük a könyvet, és mindaddig nem szabad visszaadni, míg meg nem javulnak. Úgy vigyázz rá!

 

Mikor apa ezeket nekem mondta, karácsony este, hatéves voltam. Komolyan beszélt, de anélkül, hogy a homlokát összeráncolta volna. És a szemeimbe nézett, én pedig megsimogattam az arcát – délután ott volt a borbély –, és azt gondoltam, hogy milyen furcsa: ha valakinek az apja ennyire fiatal.

 

Apáék kártyáztak, és nagyapáék is átjöttek. Aranykrajcárokkal volt tele Terke húgomnak a marka, és öcsém, Gudi, hat narancsot evett meg, és három házat épített az új játékkövekből, míg én a szobámban a nagy kanapén olvastam Andersen bácsi könyvét. Míg csak le nem feküdtünk. Akkor pedig a fejem alá tettem.

 

Itt kezdődött az ismeretségem Andersen bácsival. Azután minden este a fejem alatt volt a könyv, és nem aludtam el nélküle. Összesen háromszor-négyszer vette el tőlem a könyvet apa, de éjjelre mindannyiszor visszakaptam, mert nélküle el nem aludtam. Most is tudom, mik voltak az esetek. Egyszer, amikor a tyúkól tetején másztam, s a tető beszakadt, másodszor, amikor nem akartam enni paradicsomlevest, harmadszor, amikor a kert összes rózsáit levágtam, és mindannyit öcsém dajkájának, a vörös hajú Esztinek az ágyába szórtam. Ekkor a nagyapa kívánta, hogy meglakoljak, mert a rózsákat ő szokta levágni. És én jó előre tudtam, hogy kikapok, de az Eszti olyan gyönyörű volt! Nem hordott ropogós, keményítőszagú szoknyákat, mint a szakácsnő és a szobalány, hanem puhára vasalta a ruháit. És olyan gyönyörűen nevetett. Neki is nagyon tetszettek Andersen bácsi meséi, és szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynő meséjét. Ezt sokat elolvastuk. A piros cipők történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka is lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina – akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bűnhődnie – nagyon hasonlít őhozzá. Emiatt azután nem is zaklattam többé a piros cipők történetével, ezt a mesét egyedül olvasgattam. S valahányszor elolvastam, úgy tetszett, mintha a szép, hiú Katerina tulajdonképpen Eszti lenne. S amikor a mesében az következik, hogy a hóhér elvágja a szép Katerina lábait, s a leány piros cipői tovább táncolnak: akkor behunytam a szememet, és mintha láttam volna a lábakat, Eszti lábait, amelyek mezítelenek voltak, és a piros cipőkben vérezve táncoltak az erdő felé. Csupán emiatt olvastam el sokszor ezt a mesét.

 

Másszor meg a rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem, azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnő az álomban: Eszti volt, és én az ólomkatona. A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnő elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorja a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált, s a kis táncosnőből pedig csak a kis pléh fejcsillag maradt meg, az is koromfeketére égve… Itt elkezdtem zokogni álmomban. Eszti keltett föl. Azt kérdezte:

 

– Rosszat álmodott, Józsika? – és az ágyam szélére ült. Én akkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tűz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhában gyújtani. Éreztem Eszti hajának a finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erősen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben.

 

Andersen bácsival mindvégig jó barátságban maradtam. Eszti azonban fél év múlva elment tőlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam, de a szép Katerináról szóló mesét nem mertem kinyitni. Féltem, hogy az emlékek nagyon hatni fognak rám. Azután nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom. Az algebrai leckék után ismét Andersen bácsit vettem elő, úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben. És ha őszbe hajló nyári estéken kinn bolyongtam a kertben, sokszor vártam, hogy az út valamelyik kanyarulatánál Andersen bácsi jön majd velem szemközt. Hajlott háttal, hajporos parókával egy csinos, arannyal díszített ébenfa pálcára támaszkodva, jóságos kék szemekkel. Az esti levegő miatt mindannyiszor nagy kockás kendőt képzeltem a hátára, és kétségtelennek látszott, hogy ráncos, tiszta arcával mosolyogva így fogja kezdeni a beszélgetést: – Jó estét, kis öcsém; már lassan hidegre válik az idő, és a magamfajta öreg embernek vigyázni kell magára. Hogy vagy különben? Hallom, hogy nagyon tetszenek neked a meséim… ennek örülök.

 

De Andersen bácsi sohase jött, és le is mondtam a reményről, hogy találkozzam vele. Mi több, lassanként kezdtem nem hinni abban, hogy az emberek lelkei a halál után tovább élnek, hanyagul végeztem gyónásaimat, és az áldozás előtt szántszándékosan bereggeliztem, szóval, mint édesanyám mondotta, napról-napra távolodtam Istentől, és süllyedtem a bűnbe.

 

Ekkor egy időre – csak rövid időre – elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.

 

Persze, ezt már csak jóval később sikerült megállapítanom. Akkor, amikor már Budapesten éltem, és az orvosegyetemen a bonctant, a szövettant és a többi tudományokat kezdtem tanulni. És ekkor visszatértem Andersen bácsihoz is. Azt lehetne hinni, hogy eközben nagy dolgok estek. Pedig semmi se történt: a világ csendesen változtatott helyet a gondolkozásomban. Talán nem is volt jó így. Édesapám azt írta egy levelében, hogy ismerkedjem meg a pesti élettel, és jó barátok társaságában olykor egy kis mulatság meg nem árt. Én azonban nem fogadtam meg a tanácsát; nem voltak jó barátaim, és nem szerettem mulatni. Tizennyolc éves voltam. Vasárnap délutánjaimat a rokonoknál töltöttem, akik kijelentették, hogy szolíd és jó fiú vagyok, és a pesti éjszakák nem kezdették ki az arcom jó vidéki színét; nyilvánvaló, hogy korán fekszem, kávéházakba nem járok. Csak ezredes nagybátyám, Gyula bácsi tett katonás célzásokat arra, hogy az ember tizennyolc éves korában már nemigen élhet meg nők nélkül; azt hiszem, hogy csupán feleségét, a féltékeny Margit nénit akarta ezzel bosszantani, aki viszont engem igyekezett megnyerni annak az eszmének, hogy házasságomig maradjak meg a “becsület útján”.

 

Nem hatottak rám Margit néni érvei. Nagyon is igazság híján valónak találtam azt az állítását, hogy a férfi és nő e tekintetben egyenrangúak. De ősz volt, és volt elég tanulnivalóm. Az anatómia eleinte sok bajlódást és fáradságot okozott. A gyűlöletes gimnáziumi évek után végre megszerettem a tanulást. Télen a jól fűtött bonctermekben késő estig eldolgozgattam, és utána meleg vízben szappannal megmosdva, mindannyiszor az újjászületés magabolondító jó érzéseivel bandukoltam haza a villanyfényes utcákon. Boldog voltam, ha vacsora után hozzájuthattam kedvenc könyveimhez. Andersen bácsit persze elhoztam magammal a fővárosba is. Már nagyon elkopott a kötése, a sarkai kirongyolódtak, és színes, képes táblája megszürkült. Ritkán szedtem elő.

 

Egy januári estén a laboratóriumból hazafelé sétálva, megálltam egy divatkereskedés kirakata előtt. Rövid ideig nézegetve a kirakott csecsebecséket és cikkeket, egy nőalakot pillantottam meg, aki néhány lépésre tőlem megállott, és szintén a kirakatot nézte. Nyúlánk, középtermetű, szép leány volt, tollas kalappal, majdnem divatosan öltözve, fehér arcbőre szinte világított a villamos ívfényben. Egyszerre csak összerezzent – vörös haja megcsillant – és rám nézett. A vörös Eszti volt. Ő is rögtön megismert. Kezet fogtunk, nevettünk a találkozás fölötti örömünkben, és hamarosan belemelegedtünk a beszélgetésbe, mintha csak tegnap lettünk volna együtt utoljára. Elkísértem. Hamar kivettem a beszédéből, hogy másfél éve Pestre jött szolgálni, és nemsokára elbukott. Öltözéke azonban csöppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dícsértem a ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki. Eközben mellékutcákon át a lakása elé érkeztünk. Mindeddig meglehetősen hidegen hagyott Eszti szépsége; talán az egész délutáni feszült figyelem és dolgozás miatt, amely kifárasztott. El akartam búcsúzni, de megelőzött; arra kért, hogy látogassam meg. Teát főzött és soká nyugodtan beszélgettünk a szülőházamról, apámról, anyámról, testvéreimről és a múltról. Eszti szívesen emlékezett vissza nálunk töltött szárazdajka- és szobalányéveire, nem felejtette el azt se, hogy az ágyát egyszer rózsákkal béleltem ki. Majd egy pillanatra bocsánatot kért, és a kályha mellett levő spanyolfal mögé vonult. Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisan bútorozott, nagy szoba volt. Bordó függönyök, nagy, támlás kanapé, fényezett ágy és asztal. A falat, amennyire a kis vörösernyős lámpa látni engedte, sötét színű tapéta borította, s két nagy, vadászjelenetet ábrázoló, aranyrámás tájkép díszítette. Azt a nyugalmat, amellyel a szoba bútorzata fölött szemlét tartottam, Eszti zavarta meg. Könnyű selyem, halvány ibolyaszínű köntösben lépett ki a spanyolfal mögül. A köntös meztelenül hagyta a nyakát és karjait. Hangosan dobogni kezdett a szívem, és éreztem, hogy elsápadok. Szó nélkül odajött hozzám, és átölelte a fejemet, azután pedig lehajolt, és megcsókolta a számat. Ekkor arcomba csapott a vér, beletemetkeztem az illatos hajába, és megint úgy tetszett, hogy az öröm miatt, amely duzzadó boldogsággal töltötte el az egész lényemet: sírni szeretnék.

 

Eszti szeretőmmé lett. A nagy titkok megismerésének boldog pillanatai után, különösen az első napokon, volt egypár keserves órám. Vajon nem tisztességtelen dolog-e, hogy egy ilyen nő szerelmét elfogadom, mit szólna ehhez apám, aki oly szigorúan ítéli meg az embereket. Másrészt nem mertem Esztit pénzzel kínálni. Valóban, a leány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetőségét se, hogyan élhet rossz életet, vagy hogyan történhetett, hogy emellett nem durvult el.

 

Nem kérdeztem sohase e dolgok felől, amikről különben gondolkodni se szerettem. Eleinte terveztem, hogy hosszú levelet írok apámnak, és havi gázsimnak felemelését fogom kérni azzal a bevallott céllal, hogy kitartom Esztit. Hozzá is fogtam a levél megírásához, de azután eltéptem, és hagytam a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján.

 

Eszti rendesen megvárt hat órakor a boncolóintézetnél, azután sétálni mentünk. Együtt vacsoráztunk, hol kis vendéglőkben, hol a lakásán, és kilencig nála maradtam. Csodálkoztam, hogy a leány lelke mennyire kiművelődött. Pedig olvasni nem szeretett, és a művészetek iránt nem volt még csak közepes érzéke sem. Kellemesen és folyékonyan tudott beszélni; sokszor emlékezett meg a nálunk töltött éveiről, és kereken, jól elmondta azt, ami a múltból eszébe jutott. Finom érzései voltak, melyekről szívesen tett vallomásokat, és érdeklődve hallgatta, ha én a magam ügyeiről beszéltem. Azt állapítottam meg, hogy Esztit nem a kíváncsiság, nem a pénzvágy, vagy amint ez legtöbbször előfordul, sajátosan szenvedélyes természete juttatta Budapestre és a bukásba, hanem finom és társadalmi rangja szerint túlságosan érzékeny lelke. Bizonyosan érezte, hogy többre született, mint hogy egyszerű paraszt vagy szolga felesége legyen; és több is lett, amennyire a továbbjutást a viszonyok engedték.

 

Szerettem őt, mert éreznem kellett, hogy remekbeformált testénél még sokkal többet ér a lelke. Viszonyunk olyan szép volt és zavartalan, amilyenről álmodni sem mertem. Eszti rendkívüli tapintattal vigyázott a szenvedélyemre.

 

Új ismeretségünk második hónapjában történt, hogy egy napon hirtelenül megbetegedtem. Édesanyámnak tett szent fogadalmaim szerint egy levelezőlapon megírtam, hogy ágyban kell maradnom. Influenzám volt; este megérkezett a láz. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a levegő megsűrűsödne, akár az olaj, és minden ebben a puha, meleg folyadékban úsznék. Innen érthető, hogy a szekrények féloldalra dőlnek, vagy a mennyezethez közelednek. A kályhától olykor megijedünk, mert fölénk hajol feketén és félelmetesen, máskor a sarokba húzódik, mint valami szürke kis cica. A tárgyak és az emberek között pedig zöld golyók úsznak csoportonként vagy magányosan, olykor összeverődve lassú mozgással, másszor szétoszolva. Mindez kissé csiklandós és egyben szédülést okozó.

 

Mire fölébredtem, lámpa égett az asztalon, és a szoba sarkaiban apró, sovány, zöld karikákat láttam bujdosni. A lakásadó asszony éppen tűzre tett. Egyszerre eszembe jutott Eszti, aki ma este is bizonyára várt reám. Bár nagy megerőltetésembe került, odahozattam leveles skatulyámat, és írtam neki is, hogy ne haragudjon, amiért hiába várt rám, de beteg vagyok, és a viszontlátásig csókolom százszor. Azután újra elaludtam.

 

Korán ébredtem, és a tűzfal, amelyre az ablakon kiláttam, barnán, hidegen meredezett felém. Végiggondoltam, milyen volt a reggel, amikor otthon betegsorba kerültem. Apa, mihelyt fölébred, az ágyamhoz jön, és megnézi a lázamat, a szemeimet, a torkomat, azután mosdani megy. A szolgálók lassan, lábujjhegyen járnak át a szobán. Az ágyamból kilátok az utcára, amint sorba nyitják a boltokat: Miskolczy István könyv- és papírkereskedése – Lőwy József sírkőraktára – Snuncer Jakab só- és lisztraktára – Kocsis Menyhért borbély és fodrász. Kivilágosodik. A szenvedések után a megkönnyebbülés érzése tölti el az embert, mert hiszen nem kell iskolába menni, sőt, ha akarna, akkor sem engednék. A másik szobában terítenek, csörög a porcelán és az ezüst; a szobalány a kályhánál kenyérszeleteket pirít a reggelihez, anya megkérdi, hogyan aludtam, és megígéri, hogy délelőtt fel fog olvasni. Jó lakásadó asszonyom zavart meg az emlékezésemben: meleg kávét hozott, és elbeszélgetett velem, de mindez nem is hasonlítható az otthoni boldog betegállapothoz.

 

Délelőtt jól éreztem magam, újságot olvastam és közben szundikáltam. Étvágyam nem volt, és nem ebédeltem semmit; mégis délután újra elővett a láz. Bágyadtan, káprázó szemekkel bámultam ki a tűzfal fölött a szürke, fényes téli égre, amikor kopogtak. Eszti lebbent be az ajtón. Leült az ágyam szélére, megcsókolta a homlokomat és arcomat, megigazította a párnáimat, a gyűrött ágylepedőt, azután levetette a kabátját. Csodálatos, mily egyszerű és kedves volt… A haját lesimította, ahogy cseléd korában fésülködött. Kikérdezett, hogyan betegedtem meg, és hogyan érzem magam. A leány rendkívüli nőiessége egészen felvidított. Azt mondta, hogy nem szabad sokat beszélnem, nyakig betakart, és kért, hogy izzadjak. Szívesen engedelmeskedtem neki, de kikötöttem, hogy fel fog olvasni. Andersen bácsi rongyos, elfakult könyve ott hevert egy állványon a jegyzeteim és vastag orvosi könyveim között. Kikereste belőle a kis Hókirálynő történetét, és felolvasta. Mire a mese végére értünk, besötétedett.

 

Eszti begyújtott a teafőzőbe, és azután behozattuk a lámpást is. Most a Bodza anyóka történetének kellett következnie, ami megfázott, beteg gyermekek számára való mese. Eszti lassan olvasta, közben szüneteket tartott, elkészítette a teát, citromot facsart, és egy tálcán elém adta, majd leült, hogy folytassa az olvasást. Ekkor künn csöngettek. Nemsokára hallani lehetett, amint az ajtót nyitják. A következő pillanatban anyám lépett a szobába.

 

Zavartan és bizonyára kissé dadogva üdvözöltem:

– Kezedet csókolom, édesanyám!

Anyám összecsókolt, megsimogatta a fejemet, a kezemet, a szemembe nézett. Láttam, hogy nem aggódik, könnyűnek találja a bajomat.

– Hála istennek, alig van lázad – mondotta. Eszti ezalatt fölállott a székről és amikor anyám ránézett, meghajtotta magát.

– Kezét csókolom, tekintetes asszony.

Anyám arcán a jól ismert szigorú vonás jelent meg. Erre nagyon megijedtem, egész testemben elfutott a meleg.

– Andersen bácsit olvassuk Esztivel, anyám – szólottam hirtelen. – Most éppen a Bodza anyókát olvassa fel, én teát iszom, amelyet ő főzött.

Anyám gyengéden elmosolyodott, és azt kérdezte:

– Mit olvastok még Andersen bácsiból?

– A Hókirálynő történetét – felelte Eszter.

– Ez az a történet, amelyet kisgyermek koromban is legjobban szerettem, emlékszel, édesanyám, s amelyet Esztivel akkor is olvastunk – mondtam.

– Szép történet – szólott anya szelíd, csendes hangon, miközben letette a kabátját, kalapját –, de azt hiszem, neked annak idején a szép Katerina története és a Rettenthetetlen ólomkatona meséje is tetszett.

– Igen – mondtam álmosan –, és a Katerina története kivált azért, mert úgy képzeltem, hogy Katerina tulajdonképpen Eszti.

– Eszti sohase volt olyan kevély, rossz lelkű, mint Katerina – válaszolt anyám, és melegen Eszti szemeibe nézett.

– Nem is azért gondoltam Esztire – szólottam –, hanem azért, mert egyszer reggel, amikor ágyban feküdtem, azt álmodtam, hogy a Rettenthetetlen ólomkatona én vagyok és a szobalány, mint kis ólomdarabot kapar ki engem holtan a kályhából, és a szép kis papírtáncosnőnek, szerelmesemnek pedig csak a csillagját találja a hamu között… ekkor sírtam, és Eszti fölébresztett, én pedig átöleltem őt… – Itt elvesztettem a beszéd fonalát. Hallottam még, amint anya és Eszti tesznek-vesznek a szobában, de a láz apró, zöld karikái sűrűen kezdtek cikázni a szemeim előtt. Átengedtem magam a forróság puha hullámainak, és mereven az ajtót néztem, amely először hirtelen közel jött, azután pedig a falakkal együtt a távolba hátrált. Mikor már olyan messze volt, hogy szinte egészen összetöpörödött, lassan, nesztelenül kinyílott.

 

Hajlott háttal, hajporos parókával, aranygombos ébenfa pálcára támaszkodva, egy öreg ember lépett be rajta, és felém közeledett; csakhamar megismertem: Andersen bácsi volt. Reám nézett mély, kék szemeivel, és megállt az ágyam mellett.

 

– Fiatal barátom – szólott –, ugye, megismersz engem? Tudod, ugye, hogy én szeretlek? Amint szeretem az ólomkatonát, a kis táncosnőt, Bodza anyókát és a szép Katerinát is. Szeretem Esztit is. Valójában örülök annak, hogy ő szintén szeret téged. Bájos és kedves, ha egy fiatal leány és fiú megértik egymást… meséimben nem ritkán olvashatni ilyesmiről, ugye?

– Igen – suttogtam.

– Hát emlékszel-e még az anya történetére? – kérdezte.

– Emlékszem – feleltem –, ahol az anya gyermekéért a halál országába megy.

– E mesében az anya odaadja mindenét, hogy föltalálhassa a halál országát.

– Igen, odaadja a szemeit és a haját és karjait és a könnyeit is mind – mondtam gépiesen és szomorúan.

– De nemcsak a mesében van így. A te édesanyád is egészen így tenne, fiacskám… – szólott Andersen bácsi reszkető, rábeszélő hangon. – Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tőből nőtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, az örvend neki… – Kis szünetet tartott, és botját csiklandóan végig húzta az arcomon. – De a hozzáértő kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást. Érted, hékás?…

 

Az öreg a szemeimbe nézett, nem tudtam, hogy nevessek-e a szavain, mint valami mesén, vagy könnyezzem. Komolyan, nyugodtan néztem reá. Bohókásan megroggyantotta a térdét, és én attól féltem, hogy eldől vagy szertefoszlik, de újra szólott. Búcsúzott:

– Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, elhervad a másik is… Úgy ám. No, Isten veled.

 

Megfordult. Az ajtó a falakkal együtt most ismét messze hátrahúzódott, és Andersen bácsi is, miközben távozott, mindig kisebb és kisebb lett. Végre elérte az ajtót, kinyitotta és eltűnt.

 

Kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon, anya kezét, aki az ágyam szélén ült. Mikor fölnyitottam a szemeimet, azt kérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Arra kértem, hogy olvassa el az anya történetét. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy Eszti már ekkor nem volt a szobában.

 

Három nap múlva szabad volt fölkelnem, s erősen bebugyolálva, édesanyámat a vasúthoz kísérhettem. Az indóházhól visszajövet Eszti lakására vitt az első utam; azt mondották ottan, hogy az előtte való nap költözött ki a szobából, nem tudni, hová.

 

Eleinte nagyon rossz volt esténként magánosan hazamenni. Olykor soká elálldogáltam az utcán, azt várva, hogy Eszti mégis jönni fog. De nem jött, és hírét se hallottam azóta.

 

 

 

 

Az elbeszélés olvasható a gyerekkorhoz kapcsolódó valós vagy fantazmagórikus teljesség szétrendeződésének folyamataként. A gyerekkor világa itt még nem egymással szemben álló polaritások feszültségekkel teli rendszere, hanem egymással érintkezésben lévő síkok átjárható, többdimenziós, mégis burokként zárt, a valós veszélyek ellenére is védettséget adó többszintűen egységes világ.

 

Alapvetően három síkról van szó: a valóság (szülők, testvérek, szolgálók, a meghatározó térbeli környezet); a fikció vagy mese szintje (aminek az apától kapott Andersen-mesekönyv, és azok szereplői a szimbóluma); végül pedig az álom szintje, ahol a két előbbi sík egymással fúzióra lép. A síkok közti átjárás itt még zavartalan, aminek az elbeszélésben a címadó szereplő a garanciája. Ő az, aki mindhárom szinten szerepel: valós személyként mint szolgálólány; mesebeli szinten mint a szép Katerina vagy a táncosnő; az elbeszélő álmaiban pedig mint az előző kettőhöz kapcsolódó vágyak maga alkotta, erotikus színekkel jellemzett figurája. Az elbeszélő (gyerek) úgy él és jár át a felnőttek számára átjárhatatlan világok között, mint a csecsemő a szakadék szélén: még nem ismeri a félelmet.

 

Ez a három szint egymással ugyanakkor kompenzatórikus viszonyban van: ha az elbeszélő álmában (mint egy magánmoziban) újra lejátssza A rettenthetetlen ólomkatona meséjét, ezúttal úgy, hogy saját magát és Esztit teszi meg főhősökké, a mese tragikus vagy traumatikus befejezése feloldódik azzal, hogy fölébredve ott látja maga előtt a valóságos Esztit, akit az álombeli vágytól fűtve szájon csókol. Az egyik síkon (például az álomban) bekövetkező trauma vagy veszteség a másik síkon kiegyenlíthető: emiatt kapcsolódik valamifajta befejezett teljesség asszociációja a gyerekkorhoz.

 

Hűen a modernitás nyitányához az elbeszélés ugyanakkor sajátos önreflexív szerkezetként is olvasható. Legalábbis gyanakodhatunk, hogy ha könyvről, írásról, meséről, fikcióról esik szó egy írott alkotásban, akkor a mondottak sajátos önértelmező viszonyban lehetnek magával az elbeszéléssel: a szöveg megteszi, amit mond, és azt mondja, amit tesz. „Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta…” – kezdi az elbeszélő, s ezzel maga a könyv mint fikcionális alkotás is szereplőjévé válik az elbeszélésnek. Sőt azt mondhatjuk, hogy szinte szövegszerű egyezések vannak az elbeszélés és a mesekönyv között, hiszen az elbeszélő kivonatolja, röviden összefoglalja több mese tartalmát, metatextuális érintkezésbe lép a mesékkel, újramondja, értelmezi, kommentálja őket. És ahogyan kommentálja, az azt is elárulja, hogy milyen viszony van a mesék világa és saját énelbeszélése között: „Az algebrai leckék után úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben.” A képes mesekönyv egy háttérben maradó, egészében megmutathatatlan teljességet és szépséget, a „gyerekkor panoptikumát” képviseli, amihez képest maga az elbeszélés csak töredékes reflexió. Csáth különösen egyedi eredménye, hogy ez a teljességigény a töredékben is teljességhez közelítő hatást vált ki, s hogy az elbeszélés múltideje ellenére is úgy érezzük, hogy mindvégig írás, megértés, történés jelenében mozgunk, hogy nem is lehet ennél többet és közelebbről mondani. Ez az ő saját titka: prózájának kíméletlenül csábító érzékisége.

 

Valóság, mese és álom mondhatni harmonikus, kompenzatórikus viszonyának szétvetülését, polarizálódását legelőször éppen a mesekönyv igazságigényének megkérdőjeleződése jelzi: „A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.” Látjuk, hogy „a szépség és igazság”, amiről az imént volt szó, már nem fordítható át zavartalanul a valóság, vagyis a „naturalista írók” nyelvére. Valamilyen burkolt vita zajlik itt az őszinteség/hazugság és az igazság/szépség irodalmi és ismeretelméleti értékeire vonatkozóan – mintha ez két különböző és konvertálhatatlan rendszer volna, egyikről nem lehet átlépni a másikba. Ezáltal megtörik a szépség és a valóság közti kompenzatórikus viszony. Különös továbbá, hogy az Andersen bácsi könyvének „bölcsességére” vonatkozó következtetést az elbeszélő a bonctani és szövettani ismeretek hatására (vagy ellenhatásaként?) vonja le. Azaz: szembesülve a biológiai valóság tényeivel, egyfajta hárításként megpróbálná újraalkotni a „gyermekkor panoptikumát” – csakhogy ez most már, felnőttként, inkább csak egy pszichózisban történhet meg, ami bizonyos kényszerítő tények tagadásának következményeit is maga után vonja.

 

Nehéz eldönteni, hogy az elbeszélő másodszori találkozása Esztivel Pesten már ennek a pszichózisnak a kivetülés-e, vagy tényleg megtörténik. Valóság, álom és fikció itt már nem képesek olyan kompenzatórikus teljességre, mint gyerekkorban. Gyanúsak az Esztit mentegető leírások: „Öltözéke azonban cseppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dicsértem ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki.” Közvetlenül ezután ez a „nem rossz nő” teára invitálja, és beavatja a naiv elbeszélőt az erotika rejtelmeibe. Vajon nem arról van szó, hogy az elbeszélő a „rossz nő”-ben is a régi Esztit akarná látni, mivel ezt kívánja tőle pszichózisa? Egy helyen, amikor visszautasítja magában Margit néni javaslatát a „becsület útján” maradás kapcsán, elismeri, hogy nincsen kifogása az ilyesfajta élvezetekkel szemben, és hogy férfi és nő e tekintetben szerinte nem egyenrangúak. De apjának és anyjának mégis szégyelli bevallani, hogy „kitartaná” Esztit.  Nyilvánvaló, hogy árnyalt feszültség van a vágyak és a normák között, ami így elindíthatná egy kényszerpszichózis kialakulását, amennyiben ez elviselhetetlenné fokozódik.

 

A bonctan, a gyerekkori erotikus emlékek, s a felnőttkori szexuális kényszerek összeegyeztethetetlen, ambivalens, diszharmonikus tapasztalatai itt már nem kiegészítik és kompenzálják egymást, hanem megbontják a tapasztalat koherenciáját, és megteremtik azt a fantazmagórikus és infantilis világot (erre az infantilizmusra amúgy a felnőtt elbeszélő „mesterséges gyerekhangja” hívja föl a figyelmet, ami, másfelől, akár az elbeszélő távolságteremtő öniróniájaként is érthető), amely megpróbálja elfedni, leplezni a vágyak, az álmok, a valóság tényleges, megkerülhetetlen feszültségét. Miközben ez az infantilis hang, a leplezés műveleteinek működtetője ugyanaz, mint amelyik megpróbálja racionalizálni (azáltal, hogy elbeszéli) egy fantazmagória történetét. S ez a kettősség talán sokatmondó: a racionalitás, ami a leplezés elleni „stratégia”, egy másik szinten maga is valamilyen elrendezhetetlen „valóság” elfedéseként lepleződik le.

 

Az elbeszélés befejezése azt sugallja, hogy ez a racionalizálás sikeres volt: a vörös Eszti eltűnik az elbeszélő életéből. Andersen bácsi utolsó, „soron kívüli” meséje a két egy tőből nőtt nagy virágról (árnyalatnyi didakszissal) utal a veszteségre, ami a „teljesség panoptikumáról” való szükségszerű lemondással jár.

 

Mi pedig azt kérdezhetjük, hogy vajon létezik-e a „felnőttkor panoptikuma”, megélhető-e valami, ami éppen a hiány és a veszteség leplezetlenségében talál rá valamifajta meztelenebb egészre?

Szabad vagyok, de nem akarom

 

Ajax már órák óta baktat a réten. Víz sehol, a nap meg tűz. Jó lenne egy kisebb kutat, vagy valamilyen forrást találni. Már fél napja nem ivott. Pár nyalásni vízzel is beérné, az is több a semminél.

Kiér egy kitaposott ösvényhez, a vonatsínek mellett és a fákkal övezett résznél lefekszik az árnyékba. Egy ideig liheg a sok sétától, meg a kiszáradtságtól, majd lehajtja a fejét és elalszik.

A felhők pont olyan lagymatagul haladnak az égen, mint a szélcsendes óceánon a telepakolt teherhajó. A napot egyik sem meri eltakarni, talán félnek tőle, mint egy nagy, rettenthetetlen, erős ellenségtől. Ebbe a vitába még a szél sem mer beleszólni, pedig így elviselhetőbb lenne az egész.

Pár perc után fölkapja a fejét Ajax. Egy éppen arra sétáló fiatal házaspár halad el mellette és rémülten nézik őt. Mintha valamilyen szörnyet látnának benne, úgy bandukolnak el folyamatosan őt vizslatva. Az álom másodpercek alatt ki is száll vörös szemeiből, úgy meglepődik rajtuk. Elhaladnak mellette, de még néha ijedten hátranéznek, miközben ő le sem veszi róluk a tekintetét.

– Tovább kell menni. – gondolja. És el is indul. Az oldala, amelyen feküdt, csupa fű és por.

És kitartóan kezd el baktatni a semmibe. Érzi, hogy valahova mennie kell, csak nem tudja, hova. Egyszerűen csak el. Vagy vizet, vagy valamilyen élelmet találni jó lenne. Enni is csak előző este tudott, amikor túrt magának egy kis rohadt banánt egy távoli zöldséges bolt szemétdombjáról. Persze észrevette az eladó záráskor és gyorsan el is zavarta őt a francba. Biztos volt ott még több finomság is.

A szárazság a legtöbb életet egy időre elhagattatja, fogja föl egyszerűen, hiszen már jó öt perce menetel a kitaposott úton, a fák mellett és semmiféle életjelenlét hangját nem hallja. Csak ő van, a meg nem moccanó lombok, a szárazságot parancsoló nap, meg a gyáva bárányfelhők.

Vágyik már egy kis társaságra, de nem ismer olyat, aki tudna szólni pár kedves szót.

A kitaposott vonatsínek melletti domboldal végeztével egy kis utcába téved. Amint elhalad a házak mellett, a kocsiúton, egy kutya kiszúrja a jelenlétét és vadul ugatni kezd. Másodpercek alatt elterjed a hír a házörző ebek körében, és szinte az egész utca kutyaállománya habzó szájjal hörög. Van, amelyik nekiugrik a kerítésnek, vagy kapunak, hátha kiszakad a helyéről. Ajax csak baktat tovább, fáradhatatlanul, a nem lévő cél felé. A véletlen hátha kitalálja, mit szeretne vele csinálni.

Az utca végén ismét csak egy kitaposott ösvényt talál, mellette meg síneket, bár itt már több vágány is van. Bármilyen furcsa, de a sínek a fáktól jobban védve vannak a naptól, így Ajax a síneken keresztül masíroz rendületlenül. Bár azok az otromba, nagydarab, barna kavicsok kényelmetlenné teszik a menetet, mégsem áll meg egy percre sem.

A vasúti drótok a feje fölött vagy öt méterre úgy ki vannak feszítve, mintha egy óriás gitárjának húrjai lennének és azzal gyakorolna olyankor, amikor jön a szerelvény.

A múlt jut eszébe, miközben kapkodja lábait, milyen szép is volt akkor az élet. Nem érti, de tényleg nem érti, hogy miért kell neki most a töltések között cirkálnia a semmi felé.

Az eszét ezek a gondolatok gyűrűzik körbe, mialatt egy utasszállító vonat halad el a mellette lévő vágányon. A szerelvényt mintha a puszta délibáb szülte volna oda, annyira a semmiből jött. Olyan menetszelet csap Ajax arcába, hogy egy pillanatra le is hunyja a szemét, bár ez az ijedtségtől is lehet. Hangosan, ellentmondást nem tűrően halad el mellette a négy vagon. Jó nagyokat csattanak a sínen a kerekek. Aztán amilyen gyorsan belépett a képbe, olyan gyorsan el is tűnik a vonat. A zaj, amit csap, egyre és egyre messzebbnek tűnik. Ajax egy kicsit megáll, fúj kettőt, majd újra útnak indul.

Csak pár percet sétál a sínek között, azon gondolkodva, vajon merre visz az út és mit hozhat, amikor távoli koppanásokat hall. Nem nagyon foglalkozik vele.

A koppanások egyre hangosabbnak tűnnek és mire hátrakapja a fejét, pár méterre száguld felé a vonat eszeveszetten dudálva. Nem tud már elugrani.

Ajax hétéves, fajtiszta, bernáthegyi kankutya volt.

Csak nem tudott megbarátkozni a házban lévő macskákkal, és túl sokat ugatott.

Hagofia (7.fejezet)

Hetedik fejezet

A szerző megtapasztalja, milyen az aktív semmittevés, és találkozik egy nővel, aki ámulatba ejti

A semmittevők kerületénél eleinte nyomasztóbb helyet elképzelni sem tudtam. Amikor tanulmányaimat megkezdtem, fogalmam sem volt, hogy a terület két részből tevődik össze, melynek első fele a játékosok világa. Hagofiában ez az egyetlen hely, ahol nem közösségi helyeket, vagy utcákat figyelhettem meg, hanem bepillantást nyertem a szobák belsejébe. Csak a lakóhelyiségek, és a köztük húzódó folyosók voltak mindenütt.  A minimumra szorítkoztak a tervezésnél: kórházak, és néhány bemélyedés a falban a robotok számára.

A játékosok egész nap otthonaikban ültek a képernyő előtt, és a maximum kapcsolatuk más emberekkel az volt, ha mikrofonjaikon át kommunikáltak a többi játékossal. Az ő ruházatuk leginkább pizsamára hasonlított. A fürdőszobát csak két-háromnaponta használták, így itt egy különleges eszközzel több volt a felszerelés: a falakból fertőtlenítő spray-t fecskendeztek be tizenkét óránként, mely felfrissítette a levegőt, elvette az emberi szagokat, és megfelelő higiéniát biztosított a tisztálkodásig a lakóknak.

Többször láttam olyan erőszakos robotbehatolást és vitaminbevitelt, mint esetemben, amikor megtagadtam az étkezést. Persze itt nem lázadásról volt szó: ezek az emberek pusztán elfelejtettek enni! A finom halfogásokat, melyekre a legszívesebben emlékezem vissza az országból, alig fogyasztották: szinte kizárólag gyorsan betömhető, lassan emészthető sült krumplit, pizzához hasonló tésztaféléket ettek. Szobámban magam is megkóstoltam ezeket az ételeket, de többnyire undorítónak találtam a többihez képest. A rossz táplálkozás és a mozgás hiánya miatt hatalmasra hízott emberek voltak. Hogy ne legyen semmi rendellenességük, félévente bevitték őket a kórházba, alaposan begyógyszerezték testüket, hogy immunisabbak legyenek, és egy gyorsított fogyasztókúrával elfogadhatóra alakították a játékosokat. Amikor nagyon belehevülten játszottak, annyira kikapcsolták maguk körül a világot, hogy számomra szemlére kitett halottnak tűntek: bámultak egy pont felé nyitott szájjal, csak ujjaik mozogtak és persze közben gyönyörűek voltak, mint mindenki más.

Mindenképp ki akartam próbálni néhány játékot, mielőtt ítéletet alkotok róluk. Ezek egy része karakterfejlesztős, vagy egyszerű lövöldözős játék volt, akárcsak nálunk, különbözőségük inkább csak témájában volt: utóbbiak a régi polgárháborúkat idézték fel, előbbiek pedig nem egzotikus tájakon játszódtak, hanem a Hagofián kívüli országokban! Azt hittem rosszul látok, de több napnyi játék után virtuális lovagommal végigharcoltam a középkori Angliát, Franciaországot, felfedeztem Amerikát, ahol választhattam új karaktert, és indiánokkal küzdhettem a gyarmatosítók ellen és viszont. Megkérdeztem a robotot, mennyit tudnak ezek az emberek arról, amivel játszanak. Meg sem lepett, hogy azt válaszolta, azt hiszik, ezek csak kitalált fantáziavilágok. A másik legnépszerűbb program egy élet szimulátor volt, ahol játszhattak különböző művész karakterekkel, vagy fejlesztő karakterekkel. Bár egyszerűen csak fel kellett volna kelniük és átköltözniük másik kerületbe, hogy igazából kipróbálják, milyen az, amit játszanak, ők mégis inkább otthon feküdtek.

Már éppen tovább akartam költözni, érdemtelennek tartva ezt a kerületet további vizsgálatra, amikor az egyik folyosón egy ámulatba ejtő nőt láttam meg. A test és az arc szépségét már persze megszoktam, és nem tudtam úgy élvezni, mint régen, de a vörös ruhája, amelyet kecses hátánál merészen kivágtak, és a precizitás, amellyel hívogató sminkjét elkészíthette egyszerűen megbénított a sok igénytelenségben töltött idő után.

Azonnal robotot hívtam: „Beszélni akarok ezzel a nővel.” Jelentettem ki egyszerűen, leplezve izgalmamat. „Rendben. Előkészítünk önnek egy külön szobát az alkalomra, ahol egy robot társaságában beszélhet a nővel.” Meglepett ez a megengedő reakció. „Szóval lehetséges?” „Ebben a kerületben igen.” Mondta a robot, és hangjából szokás szerint semmit nem tudtam kikövetkeztetni. Nem mertem kérdezősködni, mert attól féltem, akadékoskodásnak venné, és megvonná ezt a hirtelen jött lehetőséget.

Nagyon izgatottan vártam a találkozót, hiszen hónapok óta nem beszéltem más emberekkel, és egyébként is nagyon szerettem volna már egy hagofiaival társalogni. Főleg, ha az a hagofiai egy igen vonzó hölgy. Amikor beléptem a szobába, a nő már ott ült egy széken, fehér könyökeivel az asztalt támasztva, s finom ujjaival a támlán dobolt. Ahogy ránéztem, arca alig láthatóan elpirult, és nagy zöld szemeit lesütötte, így csak elegánsan rövid barna haját csodálhattam. Az első megszólításomban mindenképp nagyon illemtudó akartam lenni, így magázva köszöntöttem. Erre a nő dühödten felpattant székéről, és közölte a bent őrködő robottal, hogy azonnal távozni akar. Gyorsan eszembe jutott, amit egykor a tegezésről és az öregségről tanultam, és korrigáltam a köszönésem, majd gyorsan megjegyeztem, hogy ő az első ember, akivel Hagofiában szerencsém van beszélgetni. Erre megenyhült, szigorú tekintete újra kisimult, és visszaült székére. „Mit óhajt hát?” Kérdezte bársonyos puhasággal. Ezzel az egy mondattal jobban összetört, mint a robotok, akik agyamat akarták megjavítani. Tehát én öreg vagyok az ő szemében, és ez ellen nem tehetek semmit. Sértettségemmel azonban nem törődhettem, hiszen a beszélgetésre szánt időm rohamosan fogyott.

Nem tudtam, mit kérdezhetnék. Egyrészt nem akartam semmilyen törvényt megszegni, nehogy megszakítsam a találkozót. Másrészt bár számtalan kérdésem lett volna, az egész hirtelen jött, nem voltam felkészülve és egyébként sem akartam ezt a fiatal nőt traktálni. És még egy dolog: bár házas vagyok, kedvesemet fél éve nem láttam, valószínűnek tartottam, hogy többé nem is fogom, és a hölgy ruházata mellett illata is olyan zavarba ejtő volt, hogy nem tudtam, hogyan illene viselkednem. Mióta ebbe a furcsa országba érkeztem, nem éreztem finom illatokat, leszámítva ételemet és frissen mosott ruhámat! Persze eddig azt sem tudtam, hogy hiányzik, de most…

„Nagyon csinos vagy.” Ennyit tudtam kibökni végül. „Maga sem néz ki rosszul, ahhoz képest, milyen öreg. Nem is látszik igazán, csak mondták, hogy nem hagofiai. Ezért gondolom, hogy elköri. Mit akar tőlem?” Zúdította rám hihetetlen sebességgel. Szavaitól kissé megnyugodtam, és szerencsémre ügyesen válaszoltam. „Nem vagyok elköri. Európából jöttem, talán már hallottál róla. A kinti világból, ahová ti nem mentek, és ahonnan eddig nem jött senki. De erről többet nem mondhatok, mert befolyással lennék a fiatal elmédre. Túl vagyok a harmincon az igaz, de még bőven nem vagyok negyven. Tőled csupán annyit kérek, hogy segíts a beilleszkedéshez.” Mikor befejeztem, megkönnyebbülten sóhajtott. „Tehát nem vagy sem elköri, sem hagofiai. Túl csinos arcúnak is tűntél ahhoz.” Vigyorgott kacéran, majd felállt, párducléptekkel megkerülte az asztalt, fölém hajolt, és szenvedélyesen megcsókolt.

Széktámlámnak dőlve kapkodtam levegő után meglepetésemben. A nő pedig fogta magát, és mintha mi sem történt volna, kisétált az ajtón. Követni akartam, de elém állt a robot. Kérésemre megengedték, hogy az eddigi módon, a fal túloldaláról követhessem őt, így utána rohantam. Azt sem figyeltem, merre járhatok, csak azt tudtam, hogy nagyon régóta követem. Céltudatosan sétált sokáig, majd egyszerre bement egy klubszerű helyre. Ekkor vettem észre, hogy kikerültem a játékosok részéből, és a semmittevők kerületének egy teljesen új szektorába jutottam. Gondoltam, bámészkodni még ráérek, és a nő után mentem. Ha ezt nem teszem meg, útinaplóm olvasója jogosan hihetné, a puszta megjelenésem elég volt egy gyönyörű nő elcsábításához.

Persze az élet mindig letöri azt a szárnyat, melyet maga ragaszt az ember hátára. A lány amint belépett, egyenesen odasétált egy meztelen férfihoz, megcsókolta és mindenki láttára olyat tett, amit magam sem akartam volna látni. Fő megrökönyödésemre azonban a bent lévő emberek rájuk sem néztek. Többen összesimulva csókolóztak a falnál, mások az előbbi párhoz hasonlóan tettek, de volt, aki csak táncolt. Nem tettem fel egyelőre a fülhallgatót: egy érzékszervemet már kiégette ez a hely. Otthonomba érve egy robot várt: „Azt hiszem az önök kultúrájában, ha valaki ilyet tesz, akkor a maga helyében lelki tanácsadásra van szükség, amelyet barát, pszichológus, vagy alkohol végez el.” Felhorkantottam ezen az alapos kutatáson. „De nekem csak maga van, igaz?” „Úgy van.” „Akkor tehát: mi volt ez?” Kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy a válasz nem lesz olyan sértő, hogy robotokat kelljen hívni a megnyugtatásomra. „A semmittevők országában nincs igazán szexuális erkölcs. Nem gondolkodnak nagy dolgokon, nem akarnak változtatni.” „Ezért beszélhettem a nővel. Mert nem tudtam igazán befolyásolni.” „Úgy van. Továbbá nincs párkapcsolat. Mindenki szabadon tehet a másikkal, amit akar, ott ahol akarja, feltéve hogy a másiknak is megfelel. Ebben viszont nagyon megértőek, hiszen ha valaki visszautasítaná ajánlatukat, találnak több száz másik egyént, aki elfogadja.”

Ez a fajta céltalan kapcsolatrendszer nagyon meglepett egy ilyen fejlett világban. „És ők hogyan találnak párt az elköri tartózkodásra?” „Ők használják leginkább az Adatbázis társkereső szolgálatát. Persze, Elkörben nehezebb dolguk van, mint a többieknek.” „Miért, mi van ott?” „Erről nem beszélhetek, mindent a maga idejében.” „De nekik miért nem mondják, hogy ott rosszabb lesz így nekik?” „Mert azzal befolyásolnánk az életüket Hagofiában. Gondoljon bele: az emberek önöknél úgy hiszik, ha a földi életben sanyargatják magukat, utolsó falat kenyerüket szegényeknek adják, akkor a Mennyországba kerülnek, ha pedig azt teszik, amit ma látott, akkor Pokolra jutnak. Egész életüket rettegve, kényszeresen élik le, nehogy illetlenül viselkedjenek. Ezek az emberek legalább életük első felében teljesen szabadok, nem is találgatnak Elkörről. Ha elmondanánk nekik, milyen a fal túloldalán, visszaállna a régi rend: egyesek vagyont és hírnevet akarnának, vagy olyan dolgokat, amikről úgy hinnék, odaát segít valamit. Hagofia értelmét veszítené, és a két ország egyesülne Elkörként, ami persze azt eredményezné, hogy például az önök világát elpusztítanánk a terjeszkedés érdekében.” „De akkor mi mozgatja az embereket, hogy az egyes kerületekbe kerüljenek? Miért nem él mindenki ilyen tékozló életet?” Kérdeztem, mert már nem tudtam, mire véljem ezt az egész országot. „Azt magunk sem tudjuk.” Nevetve néztem a kifejezéstelen gépre: „A lélek?” „Nem tudom. Definiálná, mi az a lélek?” „Hagyjuk. Úgyis csak meg akarná gyógyítani.” Válaszoltam, és távozásra kértem a két lábon járó logikát.

Egy darabig még a kerületben maradtam, csak hogy klubjaikat tanulmányozzam. Ami nagyon szimpatikus volt náluk, az az elfogadás, amellyel az egymással való együttlétet is kezelték, s amely kiterjedt mindennapjaikra is. Az egyes helyeket kijelölték fogyasztói zónákká: volt, ahol alkoholt árultak, volt ahol dohányozni lehetett és volt, ahol hagofiai drogot lehetett fogyasztani, amelynek mellékhatásait a kórházakban kikezelték. És persze ezek kombinációi: dohányos-italos kocsma, drogos-alkoholmentes és így tovább. Nem mentek be olyan helyre, ahol olyat tettek, amit ők nem akartak, és nem bántották, aki mást szeret. Békében éltek a klubok egymás mellett.

Kerestem valami közlekedési eszközt, de kiderült, hogy egyszerűen mindenki közel költözik ahhoz a csoportosuláshoz, ahol az ő klubjai vannak, és gyalog járnak, illetve robotok segítenek a hazamenetelben. Megtudtam, hogy személyi járművet felesleges lenne nekik adni, hiszen többnyire nincsenek tudatuknál. Persze a művészeknél sem volt ilyesmi, mert ők roppant ügyetlen sofőrök, de nekik legalább volt villamosuk. Az Adatbázis szerint ez is gondot okozott volna, mert a semmittevők aktív életet élő emberei között sokan részegen összepiszkították ezeket a gépeket. Így mindenki, aki rászorul, személyes kísérőt kap, vagy a maga lábán megy haza. Otthon aztán kérhetnek másnaposság elleni gyógyszert, melynek segítségével minden baj nélkül ébrednek. Kéthavonta eljárnak a legközelebbi kórházba, itt alaposan kivizsgálják őket, és meggyógyítják a károsodott szerveket.

Napközben többnyire alszanak. Az éjszaka beállta előtt pedig céltalanul fekszenek az ágyban a plafont bámulva, vagy az Adatbázis ruhatervező programjával vannak elfoglalva. Vannak kész sémák, de a kívánságaikat szóbeli koordinálás segítségével a gép meg tudja oldani. Ruhadarabjaikkal arra törekednek, hogy minél több látsszon testűkből, illetve hogy minél kívánatosabbak legyenek. Mivel sokan szeretnek meztelenkedni, a ruhatárak hatalmasak, és sok robot dolgozik benne, hogy a forgalom lendületesen menjen.

A sok tétlenség kezdett átragadni rám, jegyzeteimet elhanyagoltam, így egy reggel minden tervezés nélkül zsebre vágtam naplómat, kiléptem otthonomból, és közöltem a legközelebbi robottal, hogy átköltözöm a fejlesztők kerületébe. Döntésemet nyugtázta, átkísért egy másik lakásba, és megkért, hogy várjak egy napot, míg kikalkulálják nekem az új napirendet.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info