Szentesig szeretnék kérni egy diákot. Félegyházán keresztül. Köszönöm. Az elmúlt években hányszor mondtam el… ma Budapest, Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza. Átszállás. Öt percem van rá, már bent áll a zsuzsi vonat, ami, hogy miért a zsuzsi nevet kapta, még nem derült ki, így hát zsuzsi marad, amíg vonatok járnak Szentesre. Csongrád úti tanyák, Gátér, Csongrád alsó és felső, majd Szentes. A végtelen út sosem ugyanolyan. Egyedül, társaságban, tavasszal, télen, amíg az volt az otthon, vagy mikor csak visszajár a múlt. Az őzek mindig ott ugrálnak a pusztán, és a nyúl meg a fácán elmenekül a sínek mellől, ha a vonat hangját meghallja. Sehol annyi őz nem ugrál, mint Csongrád megyében. Ebben biztos vagyok. Régen számoltam őket, ha egyszerre sokat láttam. Volt, hogy tizenkettő, tizenhárom is bámulta messziről, közelről a vonatot. Ma nem látom, és még most is számolom őket. No meg a Tisza. Csongrád és Szentes közt megyek át a Tiszán, a legfontosabb és kihagyhatatlan, hogy minden egyes alkalommal, oda és vissza meg kell vizsgálni, hogy mennyire van fönt a Tisza. Ú, most de lent van, vagy ú, jól följött a Tisza. Optimális Tisza még soha nem volt. Mókás. Ha ketten, vagy többen utaztunk elméleteket gyártottunk a vonaton, amelyeket részben az aktuális olvasmányélményeink határoztak meg. Télen, a Gyilkosság az Orient expresszen után elkerülhetetlen volt nem arról beszélni, hogy mi lenne, ha gyilkosság történne a zsuzsin, és ne adj Isten pont a hídon zuhannánk bele a Tiszába. Az is érthetetlen, hogy miért ettük meg a vonaton az összes kaját, amit otthonról kaptunk a vasárnapi ebéd után. Fasírtszag, rántott hús/gomba/karfiol. Hogy miért kellett kézzel megenni a köretnek szánt krumplit, rejtély. De megettük, és hétfőn már éheztünk és sopánkodtunk. Ha mégis vasárnap este, mire beértünk a koleszba, maradt valami, az lefekvés előtt okvetlenül elfogyott. Le kellett fojtani az egy üveg bort vagy azt a két-három kisfröccsöt, amit a visszaérkezés örömére rendszeresen elfogyasztottunk. Péntekenként nem sok mindenben változott a felállás. Az állomások, az őzek, fácánok a helyükön. Én mindig figyeltem és számoltam őket gondosan. A Tiszáról is megállapítottam, amit meg kellett. Viktor legtöbbször elaludt, mielőtt átértünk a hídon, vagy szörnyű erőlködések közt még megtekintette a Tiszát, le ne maradjon róla. Félegyházán lehetetlen volt felkelteni. Laura legtöbbször Gátérig bírta, hogy ne legyen kínos, azért egy megállót még szunyókálhasson.

Közben elindultam én is. Ma. Egyedül. No nem sokáig persze. Viktor Félegyházán csatlakozik, mert ő most Halasról jön. Ha megérkezünk, akkor történik valami. A talpamon keresztül elindul egy sugár a szívemig, ami minden dobbanással továbbpumpálódik az utolsó sejtemig. És ez a sugár pumpálódik, amíg élek. Mit a vér. Mindignek mindig, csak akkor erősebben lüktet, amikor leszállok és megérzem a vasútállomáson a csatornaszagot. Valahogy összedől a világ és semmi van. Pumpál és lüktet. Tudom előre, mert mindig ez van. Mindig összedől, és mindig semmi van. Ettől a ponttól nem lehet tovább magyarázni. Találkozások, feles, ölelések, feles, tánc, santé, beszélgetés, téli éjszaka, pálinkaszagot árasztó sapkák, és kabátok és feles, feles, feles, kábulat, szédülés, keresés, kidőlés, tánc, arcok, izzadt emberek, hangosság, iszonyú hangosság, nevetések és ettől még, még lüktet és pumpálódik annyira erősen, hogy mindent kitaszít.