A busz unottan vánszorgott fel a domboldalon. Napsütés, meleg, izzadtság. Kati megigazította a napszemüvegét, és igyekezett a lehető legközömbösebb arccal maga elé nézni, holott lassan de biztosan kezdte elönteni a pánik: fogalma sem volt, épp hol van, és mindig is utálta, ha nem tarthatta kézben a dolgokat. Mindjárt odaérek, mindjárt odaérek, mormogta magában, közben lopva a megállók feliratait kémlelte. Csak magabiztosan, mintha rutinosan utazna a 112-esen, nehogy valakinek feltűnjön, hogy még életében nem járt erre. Bár, ha megkérdik, maga sem tudta volna elmondani, mi múlik ezen.
Amikor útnak indult, minden olyan egyszerűnek tűnt. A temető honlapján ott volt, hogy ez a járat épp a kapu közelében teszi le. Azért a busz mellett döntött, mert a villamossal hosszabb lett volna az út, meg az a sok átszállás… A gyerek két hete a nagyszülőknél, Norbert pedig Németországban, valami vállalati úton. Nincs semmi dolga, úgy döntött, elmegy a temetésre, legalább valami – még ha morbid is- változatosságot lop az unalmas, méla hétköznapokba.
Igazából nem is nagyon ismerte Noémit. Egyszer, mindössze egyetlenegyszer fordult elő a középiskola négy éve alatt, hogy az elharapott köszönéseken kívül beszéltek is egymással. Noémi sosem volt szimpatikus, ahogy a bések nagy része sem, akikkel közösen kellett részt venni a matematika fakultáción, valami furcsa csoportbontás miatt. Egy év múlva Kati le is jelentkezett az óráról, és inkább visszatért az alapcsoportba, mert rájött, hogy soha az életben nem lesz szüksége deriválásra, integrálásra, de valószínűleg még a másodfokú egyenlet megoldóképletére sem. A fakultáció csak felesleges idő- és energiapocsékolás. Hiszen úgyis mindig rajzolni akart, gyerekkönyveket illusztrálni. És sikerült is elhelyezkednie ezen a vonalon.
Amit sosem bírt elviselni Noémiben, az a lány örökös jókedve volt, és a tény, hogy érti a matematikát: Kati, szerencsétlen hiába magolta a képleteket, hiába gyakorolt éjszakákon át, örült, ha nem buktatták meg félév végén. Noémi viszont látszólag gond nélkül vette az akadályokat. Barna szeme csak mosolygott a tanár beugratós kérdésein. Kati titokban gyakran megfigyelte: mintha csak egy gyertya világította volna meg ilyenkor belülről a lányt. És emellett kedves is volt, csöppet leereszkedően, de mindenkinek készséggel elmagyarázta az anyagot, aki megkérte rá. Kati ilyenkor még mélyebbre dugta a fejét az érettségi feladatgyűjteménybe, holott tudta, hiába az egész. Egyre csak nőtt benne a keserűség. Hogy ilyen boldog, elégedett. Mert én nem vagyok az. Nem! Soha nem is voltam. Apu folyton ideges, és jól tudom, azt várja el, hogy építésznek menjek, mint ő, anyu pedig naphosszat a házimunkával van elfoglalva és meg se hallja, amit mondok neki. Nagymama meg… Mindenki többet és mást lát belém, mint ami vagyok. Elegem van. A dolgozat természetesen egyes lett.
Aztán egyszer, következő évben, az érettségi hetében épp az egyik akváriumot pucolta ki tanítás után, amikor megpillantotta a feldúlt Noémit: a fizikaszertárból rohant ki bőgve, egyenesen a lányvécébe. Kati még egy ideig rázogatta a szemetesvödröt céltalanul, de végül muszáj volt felállnia, mert nem volt más dolga, mint kezet mosni. Amikor lenyomta a vécé kilincsét, vett egy nagy levegőt. Úgy teszek, mintha nem venném észre. De ez halvaszületett ötlet volt: Noémi ott állt, a mosdókagyló előtt és fuldokolva zokogott. Nocsak, hol van most a jókedve, a nevető szeme? Amikor meglátta a belépőt, Noémi erőt vett magán, és még egy mosolyra is futotta belőle. Kati csak bámult, mire a másik lány letörölte a könnyeit és így szólt:
– Hát nem vicces, a matek a kedvenc tárgyam, erre most tudtam meg, hogy a matektanár párhuzamosított engem egy harmadikossal… Nem elég a felesége… Tiszta geometria, nem?
Kati csak állt, és nem tudta, mit mondjon, de Noémi már nevetett.
– Nyugi. Legalább biztos, hogy nem buktat meg. Mert ha megteszi… – a mondat keserű kacajba fulladt, és Noémi már ki is sétált a mosdóból.
Nem egészen egy hete, hogy olvasta a lány halálhírét egy körímélben. Milyen meglepő. Pont róla nem gondoltam volna. Azt hittem, matek-fizika szakos tanárként fog megöregedni, milliónyi unokával és rengeteg, még évtizedek múlva is hazalátogató tanítvánnyal. De hiába, erre mondják, hogy a sors útjai. És a gyors autók…
Úgy érezte, el kell mennie a temetésre: van valami, amit el kell mondani Noéminek, mielőtt az a föld alá kerül. Mert csak ő értheti meg, senki más. Hülye egy helyzet. Szerencsére minden közeli ismerős nyaral. Úgysem értenék ezt meg. És hát, akkor könnyen lehet, hogy beszélnie kellene más dolgokról is. Amikről jobb, ha nem. Noémi biztos tudná a megoldást.
Na, végre, a busz megállt. Itt kell leszállni. Kati ügyesen elrugaszkodott a lépcsőről, és majdnem elesett. Körülnézett, de fogalma sem volt, hol van. Itt ugyan sehol sincs egy temető sem. Eltévedtem, szégyenszemre, gondolta. Még öt perc és kezdődik a szertartás. Nem fogok odaérni. Istenem, merre lehet? Jó ideig kóborolt a különféle kis mellékutcákon, persze, mindeközben sikerült higgadtságot erőltetnie magára, és messziről úgy tűnt, nagyon is tudja, hová tart. De az izzadtságtól egyre csak csúszkált a napszemüvege, érezte, hogy a haja összetapad, a sminkje meg lefolyik, pedig órákon át vacakolt vele. Elég perverz egy dolog, hogy egy temetésre csípem ki így magam, de hát nincsen szociális életem.
Csak ment, ment a hőségben, közben érezte, hogy szexi gyászruhája alatt már teljesen befülledt mindene, és azt is konstatálta, hogy elfelejtett vizet hozni magával, ami ilyen időben kész öngyilkosság. Még jó, hogy Kornélka nincs itt. Te jó ég, Kornélka! Csak most jutott eszébe a tulajdon gyereke, ma még nem is gondolt rá. Megőrülök. Ez az egész marhaság elveszi az eszemet. Az életemet akarom. Vissza akarom kapni. Harmincévesen hogy lehet ennyi eszem?! Ó, Kati, te ostoba barom, te!
Hoppá, egy villamosmegálló. Kati átlejtett a zebrán, és megnézte a menetrendet. A fenébe, teljesen rossz felé jöttem. Legalább három megállót visszagyalogoltam. Vett egy nagy levegőt, majd a lehető legtermészetesebb pózban elkezdett várakozni, és közben sikeresen leküzdötte kezei remegését. Borzasztó ideges volt és mérges magára. Eddig azt hitte, majd megérkezik, és elvegyül a tömegben. De így? Fél óra késés után hogy jelenjen meg feltűnés nélkül? És ha valaki megkérdezi…? Á, hogy ma semmi sem sikerül!
Igyekezett láthatatlanná válni, mikor belépett a temetőkapun, de az őrök persze megbámulták. Ó, vajon hol lehet a ravatalozó? Te jó ég, ilyen közel? És ennyi ember? Mi a francot keresek én itt? Úgy érezte, földbe gyökerezik a lába, és csak nézte a sok-sok embert. Mindjárt megfordul valaki és észreveszi. Menekülni. Menekülni! hatalmasodott el rajta a rémület, és ügyet sem vetve a magas sarkú szandálra, nekiiramodott. Meg sem állt, míg egy urnafal mögött biztonságban nem tudta magát. Teljesen hülye vagyok! Most mit tegyek? Idióta egy helyzet. Végül úgy döntött, elbotorkál, minél messzebb a ravatalozótól, nehogy véletlenül összefusson valakivel, pláne egy régi ismerőssel. Azt a pár szál fehér szegfűt, amit a kapu melletti árusnál vásárolt, még mindig a kezében szorongatta: szegény virágok már kókadoztak a forróság és Kati szorítása következtében. Csak rohant, szaladt a sírkövek között, kistáskáját álcaként az arca előtt lengetve, mert már sírt, sőt, bőgött, zokogott, mint egy óvodás. Rég nem törekedett arra, hogy átlagos, normális temetőlátogató benyomását keltse, mert talált egy padot, amelyre leroskadhatott, és átadta magát a keserűségnek.
– Bence, te szemét! Te hülye! Te mocsok! Te alávaló! – üvöltötte bele egy bokorba. – Te utolsó szarházi!
Amikor meghallotta a saját hangját, az olyan idegenül csengett a fülében, hogy megremegett és elhallgatott. Na, még ez is… Bence, igen, Bence, az élete megkeserítője.
Két hete, pont, miután lepasszolta Kornélkát az epekedő nagyszülőknek, és kivitte Norbertet a reptérre, megcsörrent a mobilja: a kiadótól keresték, valami új gyerekkönyv illusztrációit akarták rábízni. Remek, gondolta felvillanyozva, mert az utóbbi hónapokban nem nagyon volt munka, Kornélka is állandóan betegeskedett, és Kati már kezdte úgy érezni magát, mint valami rab. No, de hogy berendelték, úgy érezte, visszatért az ereje, a kreativitása, az élete… Norbert már úgyis célzott rá burkoltan, hogy a gyerekszülés óta meglehetősen slampos, rosszkedvű és aszexuális lett az ő kis felesége, és a családi kasszába se igen tud mit betenni. Most majd meglátja, bizonykodott Kati, és élvezte, hogy végre munkához öltözhet, nem pedig kopott melegítőben és férje két számmal nagyobb pulóverében kell közlekednie a megszokott otthoni hetven négyzetméteren.
Berakta kedvenc CD-jét a magnóba, és azt bömböltette, míg oda nem ért a szerkesztőségbe, saját megállapítása szerint szexin, frissen, fiatalosan, ragyogón.
Bent a főnöke, Anikó, és egy trendi frizurájú fiatalember várta, talán huszonkettő, ha lehetett. Elismerően nézett végig Katin, aki csak mosolygott. Kisfiú, tetszem neki. Anikó, a maga szokott, mogorva stílusában közölte, az illető neve Bence, és vele kell megbeszélnie a borítótervet. Kati élvezte, amikor a fiatalember, roppant határozott és lovagias módon felajánlotta, hogy meghívja, igyanak valamit, és közben majd megbeszélik a dolgot. A megbeszélés olyan jól sikerült, hogy este tizenegykor még mindig beszélgettek a Duna-parton. Kati már épp a gyerekkori csínytevéseit mesélte, amikor elfogyott az üveg bor, amit még Bence hozott magával. A fiú azt indítványozta, hogy keressenek egy másik helyet. Mire Kati kirobbanó örömmel azt javasolta, hogy van a közelben egy remek játszótér, úgyis szeret hintázni. Egy ideig himbálta magát a hintán, de aztán felkavarodott a gyomra, és megállt. Nem tudta, mit mondjon. Csak tett pár lépést, és a mászókát nézte.
– Együtt alszunk? – szólalt meg hirtelen Bence. Kati szíve nagyot dobbant, és aztán olyan gyorsan történt minden, hogy csak másnap reggel, amikor már a szemébe sütött a nap, és felkelt a fiú mellől, érte utol magát. Te jó ég, hasított bele a gyomrába egy éles fájdalom, de nem azért, mert elszörnyedt a tettén, dehogyis. Az alvó Bencére nézett, aki édesdeden szendergett, hason fekve. Hogy miket csinált! Még az utcán hirtelen odanyomta a meglepett Katit egy kocsma üvegéhez, és megcsókolta, majd így szólt:
– Most már mehetünk – és Kati ezt roppant romantikusnak találta, ahogy azt is, amikor már az ágyban Bence hosszan szagolgatta a nyakát, és azt mondta, valami ételre emlékezteti az illat. Bár utóbb belegondolva elszörnyedt, hogy biztosan a legutóbbi rántott hús szaga ivódhatott bele menthetetlenül a pórusaiba és a fiú azt érezte.
Ahogy Bencét nézte, és a még mindig trendin álló frizuráját, úgy érezte, elveszített valamit, valami nagyon fontosat, amit nem is olyan rég talált csak meg. Mérhetetlen szomorúság áradt szét a testében, és legszívesebben sírva fakadt volna. Akkor szokott ilyet érezni, amikor egy többnapos vendégség után a barátai már elindultak haza, ő pedig teljesen magára maradt. Igyekezett elhessegetni az érzést, és amikor Bence felébredt, megkávéztak, és még beszélgettek is egy keveset. Aztán a fiú elment, Kati pedig magára maradt azzal a felismeréssel, hogy halálosan szerelmes. Ám alig pár napig ábrándozhatott csak a Bence köré szőtt mesevilágban, amikor kiderült, a fiú korántsem akar tőle már semmit. Mindezt szépen, intelligensen és udvariasan közölte Katival, olyan kedvesen, hogy még haragudni sem lehetett rá érte. És azóta itt tart. Átok. Lepra. Köpedelem. Ez az élet.
Noémi ezt is bizonyára elintézné valami cinikus megjegyzéssel. Arra lenne szükség. De így… Így nem lehet élni. Meg akarok halni, sikoltotta Kati némán, miközben továbbra is a padon vonaglott. Egyre jobban idegesítette ez a hülye viselkedés, de nem tudott mit tenni ellene. Rettegett, hogy valaki rátalál és kiröhögi. Szánalmas vagyok.
Önsajnálatát és tépelődését csak fokozta, amikor reggel, takarítás közben a fejére esett Németh László Irgalom című regényének második kötete, és pont a 121. oldalnál nyílt ki.
„– Képzeld el, kapott Ágnes az utolsó pillanatban egy Máriára ható észérv után. – Na mit?
Mondta Mária szinte gyűlölettel.
– Hát például, hogy ez a viszony nem az első viszonyod. Hanem az utolsó –
ami után már csak az öregség jön. – Na és? Éltem, ez is megvolt. – Azaz, nem jól mondom: az első s az utolsó.
Mert addig legalábbis te úgy érzed – csak feleség voltál. Ahogy a legtöbb az lesz, mert azzá kell lennie – társadalmi szükségből. Mit tudom én, egy szipirtyó mellett nőttél fel, aki még azt sem engedi meg, hogy tanulj valamit. Tizenöt-húsz évet élsz egy ember mellett, akinek – még ha különb is – minden szava, s a különb volta is idegen. S akkor a végén, amikorra már a menzesz elmaradását várod, az alkalom, a véletlen – mondjuk, hogy a férjed a börtönbe kerül – hozzád verődik egy léha, jókedvű fiú, fiatalabb, mint te. S azzal végre egyszer igazán boldognak, szabadnak érzed magad. – Boruljon le, és adjon hálát, mondta Mária kissé csendesebben. – Igen, mondta Ágnes, de az sem jobb a te Vetésidnél, sőt lehet: kegyetlenebb. S ő sejti ezt. Közben napról napra veszti, amit egy életen át szerzett. A jó hírét, a holmiját, a gyerekei tiszteletét. Képzeld el, amikor ez egyszerre rászakad… Ez a csődtömeg… S még panaszkodni sem szabad. Úgy, mint teneked… Mert hiszen ő egy vén…”
Pont, mint én, villantak be a szavak a könyvből, amit nemrég olvasott, és ettől még jobban nekikeseredett.
Már elhasznált egy fél zacskó papírzsebkendőt, amikor harangkongásra lett figyelmes. Á, biztosan vége a temetésnek. Még ez is. Ezt is elrontottam. Pedig arra gondoltam, hogy Noémi… És ekkor elgondolkodott, mekkora ostobaság is arra várni, hogy egy halott majd segít neki. Abbahagyta a sírást és vett egy nagy levegőt. Elindult arra, amerre a gyászoló tömeget sejtette. Egy síremlék mögül megvárta, amíg eloszlanak, és amikor már senki sem állt ott, végre odasétált Noémi sírjához. Sóhajtott egyet.
– Hello, Noémi. Tulajdonképpen nem is tudom, miért vagyok itt. Hoztam neked virágot – letette a szegfűket a sírra. – Remélem, tetszik. Szerintem a szegfű szép virág, csak a szocialista múlt miatt feledésbe merült. Nos, szóval, én…
Térdre esett és ismét bőgni kezdett. Épp sikerült ismét teljesen átadnia magát a bánatnak, amikor hűvös fuvallat érintette meg a vállát. Ettől megijedt, felugrott, és megfordult. Majdnem felkiáltott meglepetésében, mert Noémi állt előtte: sápadtan, feketében, de azért Noémi volt.
– Hello. Köszi a virágot.
– De… de te…
– Ó, igen, én… – mondta gúnyosan Noémi. – Na, ide figyelj: elkenődött a sminked. Borzalmas. Igazítsd meg, mielőtt emberek közé mész. Valamint: önsajnálat és vergődés helyett foglalkozhatnál a családoddal is. Nem gondolod?
– De… én… – hebegte Kati, mire viszont bármi értelmeset kinyöghetett volna, Noémi már ott sem volt. Most csak hallucináltam az egészet? tűnődött. Aztán elővette kistükrét, és megállapította, hogy valóban ideje helyreállítani a sminkjét. Amikor végzett, még vetett egy utolsó búcsúpillantást a sírra, és arra gondolt, este felhívja Norbertet, és megkérdezi tőle, hogy van.
