Irén csak ült a kanapén, háttal az ablaknak, és üres tekintettel meredt maga elé. Kívülről hangok hallatszottak be a lakásba, de a világért sem fordult volna meg. Próbált nem odafigyelni rájuk. Úgyis róla beszélnek. Róla. És nevetnek. Vagy szánakoznak. Egyik rosszabb, mint a másik. Jól tudta, mit mondanának neki: „Irénkém, borzalmasan nézel ki. Hiába, mi megmondtuk. De te mindig olyan makacs voltál. Hiba volt kiadni a szegény János útját. Látod, mihez vezetett! Látod!?” Vagy ami még rosszabb, nem szólnának, csak néznék. És a szemük… Nem, erre nem gondol.
Az ölében egy könyv feküdt, de nem foglalkozott vele. Egy ideje már az olvasás sem kötötte le. Igen, azóta… Hamarosan hat óra és jön Endre. De előtte még jól berúg a kocsmában. Hiába, itthon nem várja semmi, ez a büntetése mindazért, amit tett. Vele. És Marcikával. Irén nem főzött, nem takarított, ő maga is csak azt evett, amit talált a kamrában: egy bödön szilvalekváron élt már egy hete. Pénzük sosem volt, lassan már fel se tűnt neki a nélkülözés.
Néha János is elvonult az ablakuk előtt, a feleségével és a két fiával, úton a piacra, ilyenkor Irén a fülére tapasztotta a kezét, és úgy érezte, menten szétveti a harag, a keserűség. De még így is jól hallotta őket. Elővette a kisollóját, felhajtotta a szoknyáját, és az olló hegyét a combjába döfte. Amikor belenyilallt a fájdalom és meglátta a kis piros patakot, megkönnyebbült. Ez pedig az én büntetésem. És mellé még az egész élet, gondolta, majd a fülét hegyezte, de Jánosék már szerencsére elmentek. Ha látná, mi lett belőlem…
Szerencsére a temetésre nem jött el. Talán tapintatból. Mikor is volt? Te jó ég, már egy hónapja! De még mindig nem tudja elhinni. Nem, nem. Nem!
– Anyu, gyere velem játszani! – kérte Marcika már századszorra.
– Kisfiam, főzök. Játssz egyedül! – morogta Irén, mert megint elúszott az ebéddel és azt se tudta, hol áll a feje. Most még Marcika is határozottan idegesítette.
– Kimehetek?
– Persze, bánom is én! – mondta az anyja, akarata ellenére kissé ingerülten. Marcika egy ideig csodálkozva nézett rá, nagy barna szemeivel, aztán kiszaladt az ajtón a kertbe, Irén pedig megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta az előkészületeket. Ha Marcika visszajön, majd sütök neki valami finomat, határozta el. Kissé feszült vagyok ma. De miért?.
Hiszen olyan boldog volt, amikor Marcika megszületett! Akkor úgy érezte, végre van kiért élnie. Még Endre is mintha megszelídült volna a várandósság hetei alatt: kevesebbet ivott, és már nem járt el kártyázni. Házasságuk sosem volt annyira kiegyensúlyozott, mint az elmúlt öt évben, mióta a kisfiú is közöttük volt. Lassan Irén is kezdett kibékülni a sorsával.
Pedig hogy gyűlölte Endrét! Már amikor kimondta neki az igent a hivatalban, a két csöppet sem bizalomgerjesztő tanú (Endre ivócimborái) jelenlétében, akkor érezte, hogy hatalmas hibát követett el. De annyira dühös volt! Jánosra. A szüleire. Mindenkire. Nem értették meg. „Kislányom, ez még nem ok arra, hogy szakíts a vőlegényeddel. Mással is megtörtént már ilyen botlás.” Az anyja minduntalan ezt duruzsolta a fülébe. Valóban? Jánosról kiderül, hogy azt a züllött nőt látogatja titokban, ő pedig csak álljon mosolyogva, kezét János kezébe helyezve, szemérmesen lesütve a szemét?! „De kislányom, ez egy kisváros. Mit fognak szólni az emberek?” Tehát mindenki fontosabb, mint ő! Nem, ezt nem tűrheti!
Hozzá is ment az első jöttmenthez, hogy bosszút álljon a városon, a szülein és legfőképp, Jánoson. Nagy volt a botrány, Irén viszont hiába akarta élvezni a mártír szerepét, fordítva sült el a dolog: Jánost sajnálta mindenki.
Hamar kiderült, hogy Endre iszik, kártyázik, és hiányzik belőle a romantika. A szerelmes verseket is, amelyekkel Irén fejét akarta elcsavarni eleinte, egy régi Csokonai-kötetből ollózta össze, persze, a lány ezt nem akarta bevallani még magának sem. Pedig azt is jól tudta, hogy a virágcsokrokat a közeli parkból lopkodja össze, ünneplő öltönye láttán pedig, amiben eljött megkérni a kezét, ezt mondta az apja:
– Mint Szaros Pista Jézus napján.
Irén erre csak a száját rágta, és kiviharzott a szobából.
És bezzeg János megelégedett azzal, hogy menyasszonyának csak a kezét simogassa a park árnyas fái alatt! Endre viszont már az első éjjel lerántotta Irénről a hálóinget, erős kezével ledöntötte az ágyra, és mire a lányban tudatosult, mi történik, éles fájdalmat érzett az altestében, és már el is hálták a házasságot. Később Endre rászólt, hogy cserélje ki a lepedőt, mert csurom vér. Irén a továbbiakban megundorodott a házasélettől, de hiába próbálta fejfájásra hivatkozva elhárítani a férje közeledését, Endre nem ismert kibúvókat.
Már majdnem elkészült az ebéd, amikor kintről hangos kiáltást hallott. Ledermedt és a fakanál kihullott a kezéből: hangosan koppant a konyha kövén. Marci! Villant át az agyán, és már tépte is fel az ajtót, kirohant a kertbe. De Marcit nem látta sehol. Hol lehet? Megvan, a kút! Istenem!
Odafutott, és áthajolt a káváján. Lebámult a mélybe, és mintha az egyik szögletben látott volna valamit.
– Marci! – sikoltotta, de nem jött válasz. – Marcikám!
Az orvos később azt mondta, Marcika szerencsére nem szenvedett egy pillanatig sem, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát egy kiálló kőben. Irén csak nézte a kis testet, ami ott feküdt, kiterítve a földön, és nem voltak könnyei.
Anyu, gyere velem játszani!
Játssz egyedül!
Endre szánalmasan festett, mikor hazaért. A szomszédok szóltak neki, mi történt, és kétségbeesetten nyargalt haza a gyárból műszak közepén.
– Mi történt? Mi történt? Marci! – kiabálta már messziről. Mikor megpillantotta feleségét, aki némán térdelt a halott gyerek mellett, átkarolta a vállát. – Irénke! Irénke, mi történt?
De Irén nem szólt semmit, csak nézte a férjét szótlanul.
– Irénke, mondj már valamit! – Endre tehetetlenségében már sírt, mint egy gyerek. Irén csak nézte még egy darabig, majd ellökte magától.
– Te gyilkos! Megölted a fiunkat!
Endre értetlenül bámult rá, és szája széle remegett.
– Micsoda? Én… én nem…
Irén felpattant és a szeme szikrázott a dühtől.
– Dehogynem! Hányszor kértelek, hogy deszkázd be azt a kurva kutat! Hányszor?! Te ölted meg! Te! Te! – és már csépelte férjét, ahol érte, hiába próbáltak meg közbelépni a szomszédok. Végül a doktornak kellett beadnia egy nyugtatót, csak úgy tudták megfékezni. A temetésen is úgy viselkedett, mint egy alvajáró: engedelmesen ment, amerre vezették, sírt, amikor kellett, amikor pedig a toron elébe raktak valamit, evett, ivott. Úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint egy holdkóros, és láthatólag nem érdekelte semmi, még az sem, hogy Endre már a temetés hajnalán leitta magát, úgy kellett támogatni a gyászmenetben. Keservesen óbégatott, amikor pedig a koporsót leeresztették, bele akart ugrani a gödörbe. Irén nem szólt egy szót sem, ahogy a továbbiakban sem. Hiába ajánlották fel a szülei a segítségüket, hiába javasolták, hogy költözzön hozzájuk egy időre, vagy akár végleg, még a válását is segítik elintézni, a nő nem felelt, csak nézett maga elé.
A kulcs zörgött a zárban, megérkezett Endre. Irén megborzongott. Férje belépett, nem szólt semmit, csak körülnézett, majd átslattyogott a szobán, egyenesen a konyhába. Hallatszott, hogy italt tölt magának, majd nagyokat nyelve megissza.
– Irénke, meddig csináljuk még ezt? – kérdezte a konyhaajtóból. Irén nem felelt. Endre odalépett hozzá, és megállt előtte. – Irénke! Miért?
A felesége nem mondott semmit, csak felkelt, és elindult a konyha felé. Endre követte.
– Irénke, miért büntetsz? Hát azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim?!
Semmi válasz. Irén kihúzta a fiókot.
– Irénke! Én így nem bírok élni!
A nő szeme villant egyet, majd elővette a kenyérvágó kést, és beledöfte a férje mellkasába.
– Akkor dögölj meg! – sziszegte. Endre csak bámult rá, elkerekedett szemmel, aztán hirtelen megváltozott a tekintete: elöntötte a harag. Nem törődött a késsel, sem a fájdalommal; kinyújtotta a kezét, és megragadta Irén nyakát. Felesége felnyögött, de nem szólt semmit. Egy darabig azzal viaskodott, hogy lefejtse magáról Endre kezét, ám férje nem hagyta magát: minél inkább érezte, hogy folyik el a vére és hagyja el az ereje, annál szorosabbra fonta az ujjait. Aztán Irén belátta, nincs értelme folytatni a harcot. Leengedte a kezét. Talán így lesz a legjobb, gondolta, mielőtt egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant volna.
