T. S. ELIOT: Holtvidék

 

 

Ezra Poundnak

a legnagyobb mesternek

 

 

I. A holtak temetése

 

Legkegyetlenebb hónap az április,

Akácot nevel a holtak földjén, összeolvaszt

Emléket és vágyat, unott gyökereket

Ajz fel a tavaszi esőben.

A tél melegen tartott minket,

A feledés havával elfedte a földet,

Kiszáradt gumókkal táplálva egy hajszálnyi életet.

A nyár meglepetésként ért, amint zivatarral

Érkezett a Starnberger-tó fölé; megálltunk az oszlopcsarnokban,

Majd napfényben mentünk tovább, a Hofgarten felé,

Majd órahosszat beszélgettünk egy kávé mellett.

Bin gar keine Russin, stamm’ aus Litauen, echt deutsch.

Mikor gyermekként ott laktunk a unokatestvéremnél,

A főhercegnél, elvitt szánkózni,

Én pedig féltem. Azt mondta, Marie,

Marie, kapaszkodj erősen. És robogtunk, egyre le.

A hegyekben az ember szabadnak érzi magát.

Éjjelenként főként olvasok, és délre utazom a télen.

 

Milyen gyökerek csavarodnak, milyen ágak

Sarjadnak e kő-szemétből? Emberfia,

Nem mondhatod, nem találhatod ki, hiszen csupán

Egy rakás összetört képet ismersz ott, ahol a nap dobog,

És a halott fa nem nyújt menedéket, a tücsök sem megnyugvást,

És a száraz kő vízként nem csobog. Csupán

Árnyék van e vörös szikla alatt,

(Jöjj ide, a vörös szikla árnya alá)

Mutatok neked valamit, ami más,

Mint saját, a reggel mögötted elnyújtózó árnyékod

Vagy az este feltámadó árnyék, aki találkozni akar veled,

Eléd tárom a félelmet egy maroknyi porban:

                                                       Frisch weht der Wind,

                                                       Der Heimat zu.

                                                       Mein Irisch Kind,

                                                       Wo weilest du?

„Egy éve adtál nekem először jácintot,

És a jácintos lánynak neveztek el.”

– Mégis, mikor későn visszatértünk a jácintos kertből,

Karod teli, hajad vizes, én pedig nem tudtam

Megszólalni, szemem megvakult, nem voltam

Sem élő sem holt, nem tudtam semmit sem,

Csak bámultam bele a fény szívébe, a némaságba.

Oed und leer das Meer

 

Madame Sosortis, a híres látnok,

Csúnyán megfázott, mégis

Úgy ismerik ördögi kártyáiról,

Mint Európa legbölcsebb asszonyát. Itt van, szólt,

Itt a te kártyád, a vízbefúlt Föníciai Tengerész,

(Gyöngyök a szeme helyén, nézd!)

Ez itt pedig Belladonna, a Szilkák Úrnője,

Az alkalmak asszonya.

Itt van egy ember három pálcával, és itt a Kerék,

Itt pedig a félszemű kereskedő, és ez a kártya,

Amelyik üres, valami, amit a hátán cipel,

Ám hogy meglássam, mi az, tiltva van. Nem találom

Az Akasztott Embert. Tarts a vízbefulladástól.

Embertömegeket látok, amint körben menetelnek.

Köszönöm. Ha találkozol a kedves Mrs. Equitone-nal,

Mondd meg neki, hogy magam viszem majd el a horoszkópját:

Mostanság nem árt az óvatosság.

 

Valótlan Város,

A téli hajnal barna ködje alatt,

Tömeg hömpölygött át a London Bridge-en, oly sokan,

Nem tudtam, hány embert sodort el a halál.

Sóhajok, rövid, rendszertelen kilégzésekkel,

És minden egyes ember tekintete saját lábaira szegeződött.

Felhömpölyögtek a dombra, majd le a King William Street-re,

Ott, ahol a Saint Mary Woolnooth harangja

Halott hangján az utolsó kilencet ütötte.

Ott láttam meg egy ismerős arcot és megállítottam, rákiáltva:

           „Stetson

Együtt szolgáltunk Mylae-ben a hajókon!

A hulla, amit tavaly ültettél el a kertedben,

Azóta kihajtott? Idén hoz virágot?

Vagy a hirtelen fagy talán végzett vele?

Kergesd hát el a Kutyát, az ember barátját,

Vagy karmaival újra kikaparja majd!

„Te! hypocrite lecteur!—mon semblable, — mon frère!”

 

 

II. Egy sakkjátszma

 

A Szék, amelyen ült, akár sugárzó trónon,

Ragyogott a márványon, ott, ahol az oszlopokon

Szőlőindák futottak végig, közülük arany Kupidó kémlelt kifelé

(Egy másik tekintetét a szárnya alá rejtette)

És az üveg hétágú gyertyatartók fényét

Kettőzte meg, a fényt visszatükrözve az asztalon,

Ahol az asszony ékszerei gazdagon

Áradtak szét a szatén táskákból.

Elefántcsont-fiolák és színes üveg

Rejtette bizarr illat-készítményeit

Porba, kenőcsbe, folyadékba – felzaklatták,

Összezavarták és illatba fojtották

Az értelmet, az ablakon beszökő

Szellő felajzotta őket, olajuktól

A kinyújtózó gyertyalángok

Füstje felszökött a laquaeirára,

Szétzilálva a mennyezet mozaikjait.

Réz-táplálta, hatalmas tengeri fa

lángolt zöld-narancs színben, színes kő-keretben,

És a szomorú fényben karcolt delfin úszott.

A régi kandalló felett, akár ablak, ott volt

Az erdei jelenet, Philoméla átváltozása, aki

Barbár király gyilkos kénye elől menekült,

A csalogány mégis betölti a pusztaságot, sebezhetetlen hangjával,

És hiába üldözi még a világ, ő csak

A mocskos fülekbe cserreg.

És az idő más elhervadt töredékei

Is a falra írattak; mereven bámuló,

Elnyújtózó formák csendesítették el a termet.

A lépcsőn csoszogó lépések hangja.

A tűz-fény alatt, a kefe alatt

Haja láng-pontokban terült szét

És beleégett a szavakba, majd vadságban elcsendesült.

 

„Ma este rosszak az idegeim. Igen, rosszak. Maradj velem.

Beszélj hozzám. Miért nem beszélsz soha? Beszélj.

               Min jár az eszed? Mire gondolsz? Mire?

Sosem tudom, mire gondolsz. Gondolkodj csak.”

 

Azt hiszem, patkány-sikátorban járunk

Ahol a holtak elveszítették csontjaikat.

 

Mi ez a zaj?

                    A szél motoz az ajtó alatt.

Megint mi ez a zaj? Mit művel a szél?

                   Semmi, semmi, megint.

                                                      Nem

Tudsz semmit? Nem látsz semmit Nem

                       emlékszel

semmire?

Semmire?

 

                       Emlékszem

Azok gyöngyök a szeme helyén.

Élsz még, vagy már nem? Semmi nincs a fejedben?

 

Ó Ó Ó Ó Ó Ó Shakespeare-i Rongy –

Olyan elegáns

Olyan intelligens

Mit tegyek most? Mit tegyek most?

Kirohanok így, ahogy vagyok és sétálok

Az utcán, így, kiengedett hajjal. Mit csinálunk holnap?

Mit csinálunk valaha is?

                                    Tízkor a melegvíz.

És ha esik, zárt kocsi négykor.

És játszunk egy parti sakkot,

És meztelen szemünket nyomogatva várjuk, hogy kopogtassanak az ajtón.

 

Mikor Lili férje leszerelt, mondtam –

Nem akadékoskodtam, megmondtam egyenesen,

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Most Albert visszajött, szedd össze magad egy kicsit.

Tudni akarja majd, mi lett a pénzzel, amit ő adott neked

a műfogsorodra. Megtette, ott voltam.

Húzasd ki az összes fogadat, Lili, és készíttess újat,

Mondtam, esküszöm, már rád nézni sem bírok.

És már nem bírom, mondtam, gondolj csak szegény Albertra,

Négy évet szolgált a hadseregben, szórakozni akar végre,

És ha nem vagy rá kész, majd más is megteszi, mondtam.

Így megy ez, mondta. Valami olyasmi, mondtam.

Tudni fogom, kinek mondjak köszönetet érte, mondta, majd

        őszinte tekintettel rám nézett.

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Ha neked nem tetszik, hagyd az egészet, mondtam.

Majd más elintézi, ha te nem tudod.

De ha Albert kiiktat, nem mondhatod, hogy nem szóltam.

Szégyellned kellene magad, mondtam, hogy olyan ódivatú vagy.

(Hiszen Lili még csak harmincegy éves.)

Nem tudok vele mit csinálni, mondta szomorúan.

A gyógyszerek miatt van, hogy megelőzzem a dolgot, mondta.

(Már öt volt neki, és majdnem meghalt az ifjú George miatt.)

A gyógyszerész azt mondta, minden rendben lesz, de soha

                  nem voltam ugyanaz.

Te komplett őrült vagy, mondtam.

Nos, ha Albert nem hagy békén, ugyanez lesz, mondtam,

Minek mentél férjhez, ha nem akarsz gyerekeket?

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Nos, azon a vasárnapon Albert hazatért, forró sonkát ebédeltek,

Meghívtak engem is, hogy érezzem a forróság szépségét –

SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!
SIESSENEK, KÉREM, ITT AZ IDŐ!

Jó éjt, Bill. Jó éjt, Lou. Jó éjt, May.  

            Jó éjt.

Lá-lá. Jó éjt. Jó éjt.

Jó éjt, hölgyek, jó éjt, drága hölgyek, jó

            éjt, jó éjt.

 

 

III. Tűz-prédikáció

 

A folyó sátra összetört: az utolsó lomb-ujjak

Markolnak a nedves partba. A szél

Átkel a barna tájon, nem hallja senki. A nimfák elmentek.

Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek.

A folyó nem sodor üres üvegeket, szendvicsfóliákat,

Selyem zsebkendőket, kartondobozokat, cigarettacsikkeket

Vagy a nyáréjek más szemtanúit. A nimfák elmentek.

És barátaik, a városatyák léhűtő örökösei

is elmentek, címet sem hagyva maguk után.

Leman vizeinél álltam és zokogtam…

Drága Temze, folyj csak finoman, míg dalom végére érek,

Drága Temze, folyj csak, míg halkan és hosszan beszélek.

Ám hátam mögött hallom a hideg fuvallatot

Csont-csörgés hangja ez, ami fültől fülig hatol.

Patkány kúszott át halkan a növényeken,

Végigvonszolva nyirkos hasát a parton,

Míg én az unott csatornában horgásztam

Egy téli estén, a gázvezeték mentén

Tűnődtem bátyám, a király hajótörésén

És előtte királyi apám halálán.

Fehér testek meztelenül az alacsony, dohos parton,

És csontok, szétszórva egy száraz barlangban,

Évről évre csak patkánylábak bolygatják őket,

Ám hátam mögül időről időre

Hallom kürtök és motorok hangját, amik a tavasszal

Sweeny-t Mrs. Porternek végre elhozzák majd.

Ó, a hold ráragyogott Mrs. Porterre   

És a lányára

Lábukat mossák a szódavízben

Et, O ces voix d’enfants, chantant dans la couple!

Tit tit tit

Tsh tsh tsh tsh tsh tsh

Micsoda bárdolatlan kényszer.

 

Tereu

 

Valótlan Város

A téli hold kék köde alatt

Euginidész úr, a szirmai kereskedő,

Borotválatlanul, zsebe mazsolával teli

C.i.f. London: iratai láttán,

Tört francia akcentussal

Meghívott mulatságára a Cannon Street Hotelbe,

Majd a hétvégére Metropole-ba

 

Azon a bíbor órán, mikor a szemek és a hát

Felemelkednek az íróasztalról, mikor az emberi motor várakozik,

Akár egy járó motorral várakozó taxi,

Én, Theiresziász, bár vak vagyok és két élet között hányódom

Ráncos, asszonyi mellű vénemberként, látok

E bíbor órán, az esti órán, amely hazafelé

Sodorja a tengerészt a vizekről,

A gépírónő otthon van teaidőben, reggeliző-asztalát leszedi,

Begyújtja a kályhát, konzerveket nyit.

Ablakában ott lógnak a száradó kombinék,

A nap utolsó sugarai rájuk vetülnek,

És a díványon (ami éjszaka ágy),

Harisnyák, papucsok, blúzok hevernek.

Én, Theiresziász, ráncos mellű vénember

Láttam az egész jelenetet, és a többit elmeséltem –

Én is vártam, én is vártam a vendéget.

És érkezik is az a pattanásos fiatalember,

Egy ingatlanügynök segédje, merész ábrázatával,

Gőgje úgy áll rajta, akár a keménykalap

Egy Bradfordi milliomos fején.

Úgy sejti, most megfelelő az idő,

Az étkezés véget ért, az asszony fáradt,

Lelkesen ér a nőhöz, és bár az asszony

El nem löki, nem is kívánja még.

Végül izgatottan támadásba lendül,

Felfedező kezének útját semmi sem állja,

Nem is követel választ a hiúsága,

Hiába közönyös üdvözletet vív csupán ki.

(És én, Theiresziász, mindent előre elszenvedtem,

Ami azon az ágyon vagy díványon megtörtént,

Én, aki ott ültem Théba falai alatt

És megjártam a holtak földjének legalsó bugyrait.)

Megcsókolja, utoljára, győzedelmesen,

Majd útra kel, a kivilágítatlan lépcsőházon át.

 

Megfordul és egy pillanatra a tükörbe néz,

A nő már alig emlékszik, mi is történt,

Eszén egy kába fél-gondolat iramlik át,

„Nos hát, itt a vége, örülök, hogy véget ért.”

Mikor egy bájos nő a mámort járja meg,

Majd magányosan járkál szobájában,

Kezével automatikusan végigsimít haján,

És a történteket egy gramofon őrzi meg.

 

„És felém kúszott e zene a vizeken át,

Végig a Strand-en, fel a Queen Victoria Street-re.

Ó, Város, város, néha hallom

Egy borozó mellett, a  Lower Thames Street-en

Egy mandolin örömteli pengését odabentről,

Ahol halászok mulatják az időt délben: ott, ahol

Magnus Vértanú falai

Ragyogó és megamagyarázhatatlan, fehér-arany jón fényt ontanak.

 

Olajat és kátrányt

Izzad a folyó

A bárkák ringanak

A forduló dagállyal

Vörös vitorlák

Tartanak

Védett helyre a súlyos árbocokon.

A bárkák fahasábokat

Sodornak lefelé

Greenwich irányába

A Kutyák Szigete mentén

             Vejlala leja

             Vallalal lejlala

Elizabeth és Leicester

Itt eveztek el

A csónak tatja

Arany-kagylót formált

Vörös és arany

Tajtékok

Mosták mindkét partot

Délnyugati szél

Vitte a folyón

Harangszó

Fehér tornyok

              Vejlala leja

              Vallalal lejlala

 

„Villamosok és porlepte fák,

Szülőföldem Highbury. Richmond és Kew

Rontottak meg. Richmondnál felemeltem

A térdem egy keskeny kenu aljzatán.”

 

„Lábam Moorgate-ben, szívem pedig

A lábam alatt. Az esemény után

A férfi sírt. Új kezdetet ígért, és én

Nem szóltam semmit. Kit érdekel?

 

„Margate homokján

Csupán a semmit

Kapcsolhatom a semmivel.

Koszos kezek töredezett körmei.

Népem, alázatos népem, akik nem várnak

                 Semmit.

                               la la

 

Majd Carthage-be érkeztem

 

Égve égve égve égve

Ó, Uram, hát kirántasz engem

Ó, Uram kirántasz

 

égve

 

 

IV. A vízbefulladás

 

Phlébász, a fönícaiai hetek óta halott,

Elfelejtette a sirályok sikolyát, a tenger

Hullámait, a nyereséget és a veszteséget egyaránt.

                Tenger alatti áramlat

Találta meg suttogva csontjait. Ahogy felállt és elbukott,

Végigjárta aggkora és ifjúsága szintjeit,

Majd elérte az örvénylő medret.

                                               Idegen vagy zsidó,

Te, aki forgatod a kereket és a széllel szemben nézel,

Gondolj Phlébászra, aki egykoron magas és jóképű,

akár csak te magad.

 

 

V. Amit a mennydörgés elbeszélt

 

Az izzadt arcokon megvillanó fáklyafény után

A kertekre szálló fagyos csend után

A kő-vidékek haláltusája után

A kiáltozás és a sírás

A nyári mennydörgés

Börtöne, palotája és visszaverődése után

A távoli hegyek felett

Ő, aki élt, most már halott

Mi, akik éltünk, most haldoklunk

Mind Türelmetlenül.

 

Itt többé nincs víz, csupán a szikla

Szikla, semmi víz a porlepte úton

Az út fent kanyarog a hegyek között

A víz nélküli, sziklás hegyek között

Ha volna víz, megállnánk inni

Ám a sziklák között nem lehet inni vagy merengni

Száraz a verejték, homokban botorkál a láb

Ha csak volna egy kis víz a szikla közt

Halott hegy-száj rothadó fogakkal, köpni képtelen

Itt nem lehet megállni, lefeküdni vagy leülni

E hegyek között még a csend sem létezik

Csak Száraz, meddő, esőtlen mennydörgés

E hegyek között még a magány sem létezik

Csak komor, vörös arcok bámulnak és morognak

A vályogházak ajtói mögül

                                        Ha volna víz

És nem szikla

Ha volna szikla

Volna víz is

És víz

Tavasz

Egy medence a sziklák között

Ha csupán a víz hangja volna

Nem a kabócáké

És ne a száraz fű dalolna

De a víz a sziklák felett

Ahol a remeterigó énekel a fenyőfán

Csip-csöpp csipp-csöpp csipp-csöpp

De víz nincs sehol

 

Ki az a harmadik, aki mindig melletted jár?

Mikor számolok, csak te és én vagyunk

De mikor felfelé nézek a fehér úton

Mindig ott sétál valaki más is melletted

Ott suhan, rajta csuklya és barna köpeny,

Nem tudom, nő vagy férfi lehet-e

– De ki az a harmadik, aki ott melletted sétál?

Mi ez a hang ott fenn a légben

Anyai siralom suttogása

Kik ezek a csuklyás, mozgolódó hordák

A végtelen síkságok felett, a töredezett földön

Tántorogva, csupán egy lapos horizont tartja őket itt

Milyen város az ott a felhők felett

Amely megtöri, újraformálja, felhasítja a bíbor leget

Alázuhanó tornyok

Jeruzsálem Athén Alexandria

Bécs London

 

Valótlan

 

Egy asszony kiengedte hosszú, fekete haját

És suttogás-zenét játszott e húrokon

A bíbor fényen gyermekarcú denevérek szálltak át

Fütyülve, dobolva saját szárnyukon

És fejjel lefelé kúsztak, végig egy megfeketedett falon

A légből alá felfordított tornyok lógtak

És felsejlő hangok zengtek, jelezve az órákat

Az üres ciszternákból és kiszáradt kutakból pedig

                     hangok dala szállt felfelé

 

A hegyek közötti elfeledett barlangban

A sápadt holdfényben, a fű énekel

A repedt sírhantok felett, a kápolna körül

Van ott egy üres kápolna, már csak a szél otthona.

Ablaka nincs, ajtaja már kileng,

A száraz csontok nem ártanak már senkinek.

Csupán egy kakas a tetőfán

Kukurikú kukurikú

A villámok közepette. Majd esőt hozó

Nyirkos vihar

 

A Gangán levonult a dagály, a petyhüdt

Lombok esőre vártak, míg a fekete fellegek

A távolban gyülekeztek, Himavant felett.

A dzsungel meglapult, elmerült a csendben.

Majd megszólalt a mennydörgés

DA

Datta: mit adtunk át?

Barátom, vér tépázza szívemet

Egy nyugodt pillanat merészsége

Amit egy kornyi bölcsesség helyre nem állít

Ennél, csak ennél, itt léteztünk

Ezt nem meséli el rólunk a halotti beszéd

Sem a sírfelirat a jólelkű pók hálója alatt

Vagy a végakarat, amit sovány ügyvéd tár majd fel

Üres szobánkban

DA

Dajadhvam: Hallottam, amint a kulcs

Elfordult a zárban, majd még egyszer

A kulcsra gondolunk, mindenki a saját börtönében

Gondol a kulcsra, és teremti meg a börtönt

Mindenki éjjelente, míg éteri hangok egy pillanatra

Felélesztik a törött Coriolianus-ágat

DA

Damjata: A csónak boldogan

Válaszolt, a vitorlával és evezővel mesterként bánó kéznek

A tenger nyugodt volt, szíved is boldogan válaszolt volna,

Ha hívják, boldogan engedelmeskedve

Az irányító kezeknek

 

                                 A parton ülve

Horgásztam, mögöttem a kietlen síkság

Legalább a saját birtokomat rendbe szedjem?

A London Bridge leomlik leomlik leomlik

Poi s’accose nel foco che gli affana

Quando fiam uti chelidon – Ó fecske fecske

Le Prince d’Aquitaine á la tour abolie

A saját romjaim sáncoltam el ezzel a törmelékkel

Hát jó vagyok én neked. Hyeronimo megint megtébolyodott.

Datta. Dajadhvam. Dajmata.

Santih santih santih

 

 

Kántás Balázs fordítása