Hogyan választanak királyt az állatok?

– Volt egyszer egy ember – kezdte Dioneo –, aki egész életében mást sem tett, csak vadászgatott a hegyekben. Neve is volt, Juannak, Diegónak vagy Álvarónak hívták. Az ám, hisz’ oly egymagában élt, hogy hetekig nem akadt senki, aki a nevén szólíthatta volna.

Így élt, ki tudja, hány esztendeje már. Reggel vállára vetette a puskáját, füttyentett a kutyájának, aztán indult a rengetegbe. Ám egyszer mégiscsak elhagyta a szerencséje. Egyik reggel, amikor épp fácánra lesett, megcsúszott a vízmosásban, és csúnyán megütötte magát.

Na most mi lesz velem, töprengett. Kikecmergett az árokból, és nagy üggyel-bajjal elvánszorgott a kunyhójához. A vackán addig-addig forgolódott, míg végre elnyomta az álom. Hatalmas volt a meleg, a levegő úgy izzott, mintha az erdő – vagy nemcsak az erdő, az egész világ – viharra készülne.

Azt álmodta, hogy hűvös hajnal van, az ösvények felett zöldeskék pára lengedez, ő jön-megy az erdőben, és csodák csodájára, érti, amit az állatok beszélnek. – Hogy megy a sorod, Colón? – kérdezgették a madarak, amin az emberünk módfelett elcsodálkozott, mert eddig még nem nevezte senki Colónnak. – Hogy szolgál az egészséged? – kérdezgette egy szarvastehén, és a vadász igencsak furcsán érezte magát. Hamarosan felriadt, de aztán megint visszaálmodta magát.

És, mit ad isten, álmában az állatok megint beszéltek hozzá! Most is a vízmosás felé tartott, és egyszer csak elé penderült egy nyúl. – Ki fia vagy te? – kérdezte a vadász a nyulat, aki, ahelyett, hogy futásnak eredt volna, arról kezdett mesélni, hogyan választottak régen az állatok királyt maguknak.

A vadász figyelt is, nem is, és zavarában egyre csak a puskáját markolászta. – Aztán miért hívtok ti engem Colónnak? – kérdezte, de a nyúl, mintha csak füttyentettek volna a bozótból, nyaka közé kapta a lábát és elszaladt.

Az ember megcélozta a puskájával, de nem volt elég erő az ujjaiban.

 

És ez így folytatódott hosszú heteken át. A napok félálomban teltek, a seb lassan gyógyult, ezért a vadásznak rengeteg ideje maradt, hogy az állatokkal társalogjon.

Egyszer – mikor már nagyon éhes volt – kifogott egy pisztrángot a patakból. Az ember igen megörült, de a pisztráng könyörgőre fogta a dolgot. – Csak nem akarsz engem megenni, komám? – rimánkodott, és eldicsekedett, hogy ő a legöregebb hal az egész Montaña Verdén. Úgy ám, még a vadász nagybátyjára is emlékezett!

Mikor a vadász felébredt, átsuhant rajta a sejtés, hogy hamarosan ő is meg fog halni. Számba vette élete jó napjait, rossz napjait; és annak is megpróbált utánaszámolni, vajon hány éves lehet. Azt is fontolgatta, hogy leküldi a kutyáját egy nyakára kötött rózsafüzérrel a faluba, hadd tudják meg az emberek, hogy haldoklik. De mit ad Isten, korai volt még a halálra gondolni.

Hát ahogy egyszer ébren hevert, megpróbált az állatok nyelvére visszaemlékezni. De akárhogy is erőlködött, egyetlen szó sem jutott eszébe. Viszont ha egyetlen percre is elszundított, könnyű, türkizes fény öntötte el a kunyhót, és a madarak feléje fordultak az ablakból, és kérdezgették, mi van az egészségével. A vadász is üdvözölte őket, és megköszönte szíves érdeklődésüket. Ezután – félénken és alázatosan – a kutyája is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

Ez így nem mehet tovább, gondolta a vadász ébren. Én vagyok a leghíresebb vadász Montaña Verdén, ám ezek az állatok bolondot csinálnak belőlem. De mit is tehetne? Megfogadta, hogy mihelyt felépül, levánszorog faluba, hogy a többi embertől tanácsot kérjen. Ha így gondolta, így is tett. Fogta a tarisznyáját, és egyik reggel lement a faluba. Lecövekelt a templom elé, és leste a plébánost, hogy megkérdezze, hogyan lehet visszaemlékezni az állatok nyelvére.

A plébános – akit Cunqueirónak hívtak – csak nézett rá nagy bambán. Idejét sem tudta, mikor látta a vadászt (de még abban sem volt biztos, látta-e valaha). Ám mivel a férfi nem tágított, a plébános meg igen jószívű volt, azért mégiscsak meghányta-vetette magában a dolgot. Azt tanácsolta, először ne az egész nyelvre, hanem csak egy-két szóra próbáljon meg emlékezni. – És legyen óvatos – tette hozzá –, az is lehet, hogy sértődékenyek az állatok. Talán megbántódnak, ha valaki ébren is megpróbál szót érteni velük.

A vadász bólogatott, köszönte a jó tanácsot, és vállára kapva a puskáját indult hazafelé. Most már – hogy a hosszú gyaloglás is kimerítette – igazán zöldet-vereset látott az éhségtől. Hirtelen elé penderült egy nyúl. Ugyanaz a nyúl, akivel álmában olyan szépen elbeszélgetett. Colón előkapta a puskáját, de a nyúl most már egy cseppet sem félt tőle, csak bámult rá barátságos szemekkel. – Hát merre jártál, komám? – kérdezgette az embert.

A vadász elvánszorgott, hogy szégyenszemre aznap este is csak bogyókat egyen. De addig-addig forgolódott, míg elnyomta az álom, és ő végre újra belevetette magát erdőbe. Most megint különös pára borította az ösvényeket. Mint a türkiz, gondolta a vadász, és eszébe jutott, hogy olyan gyorsan halad, mintha az ösvények futnának helyette. A vízmosás felé vivő úton egyszercsak szembejött egy vaddisznó.

Udvarias vaddisznó volt, rögtön komámuramnak szólította. Az ember (vagyis Colón, ahogy az állatok nevezték) leült egy kiszáradt köszmétebokor mellé, hogy diskuráljon a vaddisznóval a csúnya járványról, amely tavasszal megtizedelte a tóban a békákat. –Hetvenhét esztendőt élt – dicsekedett a vaddisznó –, és ő mindent látott, ami a Montaña Verdén történt.

Beszélt az állatok gyűléseiről, Colón nagybátyjáról, aki épp tizenhét esztendeje “tette le a hivatalát”. Elmesélte, hogyan jelöltek ki az öreg, megbízható nyúl személyében szószólót. – És most azt is elmondom, hogyan választanak maguknak királyt az állatok – szólt a vaddisznó.

Colón hallgatott-hallgatott, de a mese csak nem akart a végére érni. Ám egyszercsak felriadt, és láss csodát!, a vaddisznó beszédéből három szóra vissza tudott emlékezni: mahire mahha ram. A vadász semmit sem bízott a véletlenre, a vackán hajnalig egyre ezt a három szót ismételgette.

– Lássuk csak – mondta magának. Pirkadatkor füttyentett a kutyának, ám mire a vízmosáshoz értek, az ég elfelhősödött, és a kutyája csak vonakodva követte. Na mindegy, gondolta a vadász. Letáborozott a köszmétebokornál, és türelmetlenül várta az állatokat.

Először az öreg, megbízható nyúl érkezett. Udvariasan meghajolt, érdeklődött Colón hogylétéről, és megint mesélni kezdett. Az ember értette is, nem is. Most nem lebegett pára a bokrokon, az ember mégis lehajolt a nyúlhoz, hogy belesuttogja a fülébe: Mahire mahha ram.

A madarak elhallgattak, a nyúl megvetően bámult vissza. A vadász meghökkent, mert a háta mögött mintha a köszmétebokor is feljajdult volna. A kutya, az addig hűséges, jó kutya pedig rá se pillantva a gazdájára, elindult visszafelé. De Colón nem törődött vele, a patakhoz rohant, hogy a halaknak is odakiáltsa: – Mahire mahha ram! – Ám a pisztráng is úgy tett, mintha megsértődött volna. Most már csak a vaddisznó van hátra, gondolta Colón, és a tölgyes felé indult.

 

De hiába is beszélt, hiába is rimánkodott, Colónt attól a naptól fogva meggyűlölték az állatok. A galambok csúfolkodtak vele, a héja a levegőből kinevette, és mikor egyik este a cserjésben bóklászott, érezte, hogy a vaddisznók valamit tervelnek ellene. De legjobban a kutya árulása fájt, a kutyájáé, aki néha ott lopakodott mögötte az árnyékban, mintha vadászna rá. Egy reggel azon kapta magát, hogy fél tőle.

Ekkor már nem is aludt a házában, hanem éjjel-nappal az erdőt járta, hogy amennyire csak az erejéből telik, segítse az állatokat. Hogy soha ne fogja el a kísértés, az első héten elásta a puskáját a köszmétebokor alá. Az egyetlen ember vagyok, aki érti az állatok beszédét, mondogatta magának. Minden nap korán kelt, járta az ösvényeket, szólítgatta a vadakat, és ha madárfiókát lelt az úton, lehajolt, hogy visszategye őt a fészkébe. Csak bogyókon élt, de láss csodát!, éhséget soha sem érzett.

Egyszer az a rejtélyes, zöldes pára, amely az első álma óta az ösvények fölött lebegett, kicsalogatta az erdőből. Ahogy Colón mindig is sejtette, az erdő másik oldalán egy roppant sivatag terült el. Egy borzasztó sivatag, ahol nem jártak madarak, és nem nőtt egy árva bokor sem. Egész nap a kövek között bóklászott, míg végre összetalálkozott egy hatalmas, bölcs kígyóval.

– Hogy megy a sorod, komám? – kérdezgette a kígyót barátságosan. A kígyó megvetően sziszegett, ám amikor meglátta Colón csalódott ábrázatát, mégiscsak visszafordult hozzá. – Elintézted magad mifelénk, barátocskám. Míg vadászni jártál, keresték a kegyeidet a négylábúak. De most már – és a kígyó itt suttogóra fogta a hangját: – az a hír járja rólad, hogy fatökű vagy.

Colón mérgesen felpattant, és most először sajnálta, hogy elásta a földbe a puskáját.

– Még mit nem! – dadogta felháborodottan, és kedvet érzett, hogy a lábával rátaposson a kígyóra. Sebbel-lobbal visszatért az erdőbe, és megpróbálta a köszmétebokor alól a puskáját kikaparni, de csodák csodája, nem talált a bokor alatt semmit. Egy akkora puskát sem, mint a kisujjam. Mégsem hagyta magát: gyorsan visszatért a kunyhójába, kikergette a bent tanyázó fácánokat, és nagy dérrel-dúrral rendet rakott a házában. – Még hogy én… – dohogott akkor is, mikor lement a faluba, és lecövekelt a templom előtt, hogy beszéljen a plébánossal.

– Micsoda népek ezek! Mindegyik hálátlan, mindegyik szemtelen! – mesélte az atyának, aki jót nevetett Colón kalandjain. – Hát te aztán pórul jártál, barátocskám – szögezte le, és noha nem ismerte jól a vadászt, azért kölcsönadta a saját vadászpuskáját. – Majd megörvendeztetsz néhány jó falattal – kacsintott rá. – A szakácsnőm ért a vadpecsenyékhez – tette hozzá, és barátságosan kezet rázott Colónnal.

Mire visszatért a kunyhóba, a kutyája a küszöbön várta. – Jól van, na – dadogta Colón, és nekiült a fegyvert megtisztogatni, nehogy a kutya észrevegye a meghatottságát. – Holnap már nem éhezünk – mormolta, miközben a kutya engedelmes alázattal bámult rá.

Ám három napba telt, mire puskavégre kapta az öreg nyulat. Nem törődött a jajgató nyúlfeleséggel, a síró-rívó nyúlfiakkal, az egész nyúlrokonsággal, az állat levágott füleit odatette szépen az üreg bejáratához. – Nem állok bosszút az egész családon, ne higgye senki, hogy kegyetlen vagyok – mondta, és a megnyúzott nyulat a vállára vetve kényelmesen hazaballagott. Az öreg pisztrángot is kifogta, és egy szép reggel elvitte a pap szakácsnéjának.

Az atyát éppen egy haldoklóhoz hívták, így aztán a szakácsnő, egy megtermett, mosolygós asszonyság egymaga fogadta a konyhában. – Aztán mondja ám meg a gazdának, hogy Juan Garcia Perrín küldi a halat – harsogta a vadász. Egész megkönnyebbült, ahogy a régi nevét kimondta. Meg sem várva, hogy az asszonyság köszönetet mondjon, fütyörészve hazaindult.

Telt-múlt az idő, és az arca szépen kikerekedett. Ha kifáradt a vadászatban, a kutyájával heverészett a kunyhó előtt, a napsütésben. A puskáján rovátkák jelezték az elejtett állatokat. – Rend van, a kutyafáját! – mormolta, és azt is megfogadta, ha legközelebb a faluban jár, nemcsak szappant, hanem borotvahabot is vesz magának.

De jöttek az őszi esők, és ilyenkor bizony egyetlen vadásznak sincs kedve a sárban caplatni. Reggelente titokzatos köd, kékeszöld pára borította az ösvényeket, és a vadász – mit tehetett volna mást? – behúzódott a kunyhójába. Vajon mit csinál most a kígyó, milyen idő lehet a sivatagban, töprengett, és sokszor, nagyon sokszor gondolt az állatok gyűlésére.

Egyszer álmában újra megállt a vízmosás melletti úton, ahol eltemette régen a puskáját. Ha most ásni kezdenék, könnyedén megtalálnám, gondolta. Furcsa idő volt, mintha az erdő sem tudná eldönteni, kire várakozzon. Újra zöldes pára lebegett az ösvények felett. Az ember is csak várt, várakozott, míg egyszercsak felbukkant a tölgyesből a vaddisznó. Most rálőhetnék, gondolta, de az állat igen-igen udvarias volt. – Hogy telik a sorod, komám? – kérdezte, és alázatosan helyet foglalt a vadász lábánál.

A vaddisznó folyékonyan, embernyelven szólt hozzá. És hogy a vadász kedvében járjon, újra elbeszélte, milyen nevezetes járványok pusztítottak az erdőben, s hogy mi történt az állatok gyűlésén fél esztendeje. De Juan Garcia Perrínnek láthatólag nem volt kedve diskurálni vele.

–  Akkor elmondom neked még egyszer, barátom, hogyan is választanak királyt az

állatok – kezdett bele újra a vaddisznó alázatosan suttogóra fogott hangon.

 

(Magyar Dekameron)

Álvaro Cunqueiro: Rello Pontemilből

(Az Emberek innen-onnan – galego történetek című kötetből)

Rello uram hallgatag ember volt. A kocsmában egy sarokban húzta meg magát, és onnan figyelte, ahogy a többiek pénzben kártyáznak, míg ő egy kancsó San Fiz-i vörösbort kortyolgatott. Még Listo a kutyája is csendes és hallgatag volt; fejét gazdája lábára hajtotta, hosszú füleit pedig szemére csapta, úgy aludt.

Rellonak nem voltak történetei. Végigkibicelt egy játszmát, s átült egy másikhoz. Meg-megkérdezték tőle néha, hogy mért nem játszik, de csak annyit felelt rá, hogy ő nem játszik pénzben.

– Mindig túl sokat tennék rá!

Ha elütötte az óra az éjfélt, Rello feltápászkodott, Listo pedig farkcsóválva ment utána. A kocsmából felkapott egy újságot, ami legtöbbször már egy igen régi példány volt, vagy már hiányzott belőle náhány lap. Rello nem volt mestere az olvasásnak, csak úgy-ahogy boldogult a betűkkel. Leginkább sehogy; mégis ott volt az újság a keze ügyében.

Rozas úr, egy kiváncsi és kötekedő természetű vendég, aki arról mesélgetett, hogy mit beszélnek a népek Madridban – merthogy ő a királynál szolgált ám – Joselito haláláról, egyszer megkérdezte Rellot, hogy ugyan minek is neki a Debate. Rello mélyen elvörösödött, s csak azt motyogta, hogy a háznál mindig elkél egy kis papír.

Hetek múltán valami unokaöcsse révén Rozas úr fülébe jutott, hogy Rello bátyám esténként kiül az erkélyére, ami a folyóra néz, kiteríti maga előtt az újságot, mintha olvasná, és így pihenget jó egy órát. Mivel bennem Rello megbízott, megkérdeztem tőle, mire is jó ez a nagy olvasás.

– De ugye nem mondja el senkinek?

– Dehogy mondom, ember, dehogy mondom!

Egyszer Rello, amint kora este hazafelé ballagott, találkozott egy bizonyos Xestoso úrral, aki Montesbe valósi volt. Az út Pontemilből a folyópartig visz egy tölgyerdőn át, amit az itteniek csak Adrela-nak hívnak, s amint a mezőre ér, átszel egy zsombékost, ami jobbára csupa sár. Semmi más nincs arra, csak egy-két árva fűz és néhány vén, hajlongó gesztenyefa. Megvan már vagy tíz-tizenöt éve is annak, hogy ez a Montesi Xestoso meghalt. Kisujjában voltak a cselszövések, a nemzetközi politika, hallott még Kuba elestéről is, és a 14-es háborúban a The Sphere-t járatta, mert gyűjtötte Matania haditudósító tusrajzait, és azokkal tapétázta ki az egész házat. A túlvilágról is lángolt a mi világunkért érzett aggodalomtól, nem vitás, mert Rellotól akarta megtudni – ezért jelent meg neki, nem kevés szívdobogást okozva – hogy a Császár visszatért-e már trónjára Berlinben. Rello félelmében azt sem merte neki elárulni, hogy nem tud olvasni, s hogy fogalma sincs, ki az a császár. Ekkor Xestoso heti két pesot ajánlott neki, hogy figyelje a császárról szóló híradásokat. Rello, hogy Xestoso is jól lássa, az erkélyre ült ki újságot olvasni.

– Xestoso sosem késik a fizetéssel!

Eztán egy kicsit elgondolkodott, bal kezével megemelte kopott kalapját, jobb kezével megvakarta feje búbját, és a fülemhez hajolva megkérdezte:

– Na, akkor hát visszatért már az a császár?

Elmagyaráztam neki, ki is volt valójában II. Vilmos császár, micsoda nagy bajsza van, s milyen rövidke karja, és hogyan is menekült el Németországból. Hollandiában telepedett le, ahol igen sok jóféle alma terem meg sok jóféle sajt, újra megnősült, elvett egy szőke, kicsikét molett szépséget, és most egy tanyán éldegélt.

– Na, és él még?

Nem akartam becsapni, s elárultam neki, hogy a császár bizony már halott. Láttam rajta – hiszen jó ember volt ő – hogy nem nyugszik a lelkiismerete. Ha egyszer a császár halott, és nem térhet vissza Berlinbe, és ha nem mondja el az igazságot, azzal becsapja a Montes-i Xestoso-t. Rello az Adrelan át ballagott, mélyen elgondolkozva…

Kevéssel eztán egy este a kocsmában láttam viszont. Nem is ült le, a hordók mellett toporgott. Már indulófélben volt, és ahogy máskor is, Listo most is ott lihegett a nyomában. A vörösboros hordón ott hevert az újság. Rello felvette, kétrét hajtotta, közben felém biccentett a fejével és elindult, még csak jóéjszakát sem kívánt. Később hallottam, hogy még mindig heti két pesot kap Xestosotól, mert egyre csak figyeli, figyeli, hogy a császár vajon visszatér-e.

                                                                                                Bata Péter fordítása

Méndez Ferrín: Lorelai

Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Igen. Mi az?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

– Nahát…!

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

Az öregasszony idegesen közbekérdezett:

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– És mi lenne ez?

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Nos, hogyan?
– A mosolyával…

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

Kovács Lenke fordítása

Húgunk

Lánynak sem volt normális. Zsilettel hegedült a karján. Szép, mi, mutatott róla néhány régi, barna fotót. A harmincas évek közepén, kilenc évesen. Okosabb volt az mindnyájunknál. A politikusoknál, még Horthynál és Rooseveltnél is okosabb volt, kilenc esztendős korában… Az anyánk két héttel később, akkor hozták haza valamelyik pesti klinikáról, addig látni sem akarta, megtiltotta, hogy bármelyikünk bemenjen hozzá vagy édességet, gyümölcsöt vigyünk neki. Apánk mehetett csak be, egyszer a hivatalos dolgokat elintézni meg valami pénzzel. Kemény és korlátolt asszony volt. Amikor megjött, először hagyta, hogy egyen, csúnyán lesoványkodott szegényke, majd megkérdezte, miért. Aztán hallgatott, egy vázába töltött friss vizet, visszarendezte a nárciszokat, szerette a nárciszt, más virágot meg sem tűrt maga körül, állítólag kivágta az udvarlóit, akik nem nárcisszal hízelkedtek neki, meg francia krémessel (a krémes szeretetét bécsi nagyanyja hagyta rá), még a járási bíró fiát is, pedig az aztán szép férfi volt, bálokba járt, Pesten tanult, két idegenül is beszélt. Idegesítően hosszan tudta állítgatni a nárciszait, így büntette az egész családot, a hallgatásával, hüllőtürelmével, torokköszörüléseivel. Nézett kifelé az ablakon, két keze járt a virágok körül, és nem evett, nem takarított, nem főzött, nem csinált az az ég világon semmit, amíg meg nem kapta, amit akart. Még le sem feküdt, ha bírta, inkább összecsuklott a kimerültségtől, nem engedett. Szegényke leejtette a kanalat is, úgy sértette a levegőt a kérdés. Remegett, mi az ajtóban kuksoltunk, bátorítottuk egymást. Remegett, nem félt, pedig kilenc évesen nem normális nem félni, egyáltalán nem normális nem félni. És nem ismerted anyánkat…
Remegett, a düh remegtette. Aztán elcsendesedett, ilyet sem láttam még, az egész teste csendesedett el, valahogy úgy, ahogy egy gépet kapcsol ki az ember. Felvette a kanalat, szépen megtörölte, leült, egyik lábát keresztbe kígyózta a másikon (az egész család nagyon hajlékony, gyenge csontú), anyámra emelte a tekintetét, édesanyám… és a maga kilencéves beszédével elmagyarázta anyánknak, hogy mit fog zúdítani Európára a náci Németország, még azt is mondta, hogy Hitler majd megöli magát. Mi, idősebbek, kerek szemmel figyeltük, azt se tudtuk még akkor, talán harmincöt lehetett, hogy ki az a Hitler, micsoda az a náci Németország. Mi a szomszéd srácokkal, a babáinkkal és anyánk szeszélyeivel voltunk jóllakatva. Kilenc éves húgunk a világpolitika tragikus fejlődésén eszmélkedett, és felvágta az ereit tiltakozásul egy távoli ország idegen politikusa ellen. Hogy foghattuk volna fel ezt akkor? Meg egyáltalán…
            Két évvel később egy klinikára vitték, mindenfélét beletömtek, egy német orvos beszélgetett vele, sakkoztak is, azt hiszem. Egyszer hazaengedték, talán negyvenkettőben, a háború miatt, nagy szegénység volt akkor, össze kellett tartanunk, ez a hallgatag és kezelhetetlen kis idegen megkeserítette a nyomorunkat, szétzilálta az állandó rettegést, végignézte, ahogy a menekülő katonák megerőszakolják két nővérét, majd megmérgezte a kutat, döglöttek is utána, a falubeliek és mindenki. Amikor anyánk megtudta, hogy ő volt, arcon ütötte. Ököllel, mint egy férfi, megcsontosodott és kiszáradt a háború alatt. A teste és a lelke is. A felszabadítás után úgy nézett ki, mint egy kóró. Szegény, mindent kifacsart magából, hogy túléljük. Ő hasba szúrta, egy átkozott petrezselymes késsel, a saját édesanyját…, az anyánkat. Mi álltunk az ajtóban, mindez kint történt, az udvaron a lugas alatt, és néztünk, először fel sem fogtuk, mi történt. Este volt már, majdnem sötét, azt hittük, végre megbékültek és most összeölelkeznek. Csak amikor szétváltak és anyánk megtántorodott, néztünk össze, hogy a másik is bajt gondol-e. Ottmaradtunk, nem mertünk közbeavatkozni, annyira tartottunk anyánktól, hogy hagytuk volna megdögleni, hagytuk volna, hogy az a szemünk láttára koncolja fel.
            Aztán elment. Fellélegeztünk, örültünk, amennyire akkor lehetett, az első este megittunk egy üveg pálinkát, csak a lányok és az anyánk. Kicsit sirattam, mintha temettünk volna. Éjjel, titokban sírtam utána, egyik nővérem is, egészen biztos, közös ágyban, közös paplannal aludtunk, hogy melegítsük egymást, sokáig rázkódott, remegett azon az éjszakán. Visszagondolva, igen, azt hiszem, külön-külön mindnyájan megsirattuk. Még anyánk is, a maga módján.

Soli Deo Gloria

„Először jöhettem velük aznap. Furcsa amikor a félelem, szinte rettegés, a kíváncsiság és a belső szorongás, vagy talán inkább izgalom így ötvöződik. Nem tudom másokkal hogy történik ez meg, vagy egyáltalán megtörténik-e, de bennem ritkán hatalmasodnak el az érzések, nem engedhetem meg magamnak. Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben.

Hajón jöttünk, és már napokkal korábban elkezdődött a készülődés. Itt Szicílián jól megvagyunk egyedül, mindenki ismer annyi embert, hogy ne legyen szüksége külső segítségre, és a főurak sem utasítgatnak minket, így a szokásos kereskedelmi hajókon kívül, – melyekről csak a posztók, az illatszerek és a kegytárgyak érték el a szárazföldet, a tengerészek s (legfőképp) a hírek sohasem, – nem volt mindennapos az utazás a nagy földrész felé. Különben is hallottuk, ha valaki mégis rászánta magát, furcsa helyzetbe került. Idegen volt otthon, hiszen a nyelv és a nemzetség közössége eltörpül a hagyomány és a megszokott kapcsolatok, titkos vagy nyilvános, sötét vagy tisztaszívű ismeretségek mellett. Nem értette a visszatérő utazókat senki itthon sem, amikor nem csak a lelkendezés hangjait fedezhettük fel az útinaplók papírvékony lapjain, vagy az elbeszélőknek a csalódottság és lenyűgözöttség kettőssége miatt halovány fátyolossá vált hangjából. Én sem értettem. És nem is kérdeztem. Kétségeim mindig is sötét felhőt vontak körém. Visszatekintve mai megnyugvásomból már látom, micsoda szerencsétlen vagy álnok az a felettem álló ok, amivel ez magyarázható. A közemberek, a szolgálók előtti megjelenésem elvárt tökéletessége jéggé fagyasztott kívülről, és későn jöttem rá, hogy e tekintetben nincs különbség a tanult vagy nemességet örökölt és a póriabb sorba született szem között – férjem sem láthatott mást, csak ezt a hidegséget, így lépésről lépésre vesztettük el azt, amiért együtt éli le két ember az életét, és ez a sötétségbe burkolt mindannyiunkat, majd végül az egész elátkozottnak hitt és most hátrahagyott rideg házat.Azt remélem Uram, én leszek az első, aki elmondhatom: Itália megváltott, és én megválthatom a kétkedő embereket gyötrelmeiktől, ha leírom, mi történt velem, és hogyan hagytak el árnyaim a szárazföldön, ahová mindenki a megváltásért indul, de kevesen térnek vissza úgy, hogy megtalálták.”

Andolini nemes úr felindultan olvasta a piros könyvet, amelyet a kezében tartott, és minduntalan meg kellett állnia, mert nem tudta az erős szél miatt, vagy valami felsőbb hatalom miatt, amely érzelmeit keríti hatalmába, de folyton megremegtek az ujjai. Középkorú szicíliai nemes volt, és először ment el egész udvartartásával a húsvét ünnepére Itáliába. A hajóút hazafelé is csendes és napsütötte volt, Andolinit most mégis megnyugvás és boldogság töltötte el, habár idefelé, és előtte már évekig, úgy érezte, az érzések korából egyszerűen kinőtt. Olyan ez – gondolta – mint asszonynál a gyermekáldás. Egy bizonyos koron túl az ember már nem számít rá. Minden asszony kinő abból a korból, mint ahogy a férfi az érzelmeit hagyja el, és az értelemnek adja át a helyet a fejben. Éppen ezért volt, hogy az utóbbi néhány nap eseményeit a Keresztelő Szent János születése körüli csodás eseményekkel hozta párhuzamba, mintha az angyal a megszokott idő elteltével neki még hozott volna olyan boldogságot, melyeket megszokott esetben kora már nem tudhatna magáénak. Visszavette kezébe a kis könyvet, és leült egy árnyékosabb helyre az árboc mellé, nekitámasztotta a hátát, és folytatta az olvasást.

„Első nap kikötöttünk, nagy a zajongás, a szolganépek keresztül-kasul taposnak ilyenkor mindenen, és különben is hasogató fejfájást kaptam attól a szúró meleg napsütéstől, ami erre az országra jellemző, s amitől én a hosszú évek alatt házam homályába burkolva mégis elszoktam. Ünnepséggel fogadtak minket, ami engem azelőtt inkább fárasztott, mint szórakoztatott, így már a partraszállást megelőzően, jó előre próbáltam alvást színlelni, hátha megúszhatom a hangoskodást és a köszöntőket.

Tervem azonban rögtön kudarcba fulladt, amikor a távolból megláttam Itália partjait, a sokat látott utcákat és a szikrázó napsütésben hunyorgó sötét szemű világos házakat. Semmit sem tudott ez a hely rólam, és semmit sem tudhattam még róla. Hirtelen rámtört a gondolat, hogy amikor talajára lépek ennek a földnek, semmi más nem vár itt, sem árny, sem köd, csak amit én hozok magammal múltamból. Azt hiszem, a változás lehet hirtelen, nagyszabású, és lehet lassan beköszöntő, aminek nem látjuk a végét, csak érezzük, hogy bekövetkezett. Én valahogy mégis úgy éreztem abban a pillanatban hogy változhatom. Emlékszem az érzésre, mert akkor töltött el először, amikor a kis házak közt megláttam a hatalmas templomot bölcsen a tengerre kémlelni. Ő köszöntött engem azon a reggelen, amikor Andolini nemes úr és egész udvartartása megérkezett a húsvét ünnepére Itáliába.”

Andolini zavarban volt. Kikötés előtt ő is a templomra bámult, bár teljesen egyedül érezte magát a hajó tatjában, és csak egy kabinablak félhomályából tekintett fel az épületre. De kezdte sejteni, hogy az évek során nem ez volt az első alkalom, amikor tekintetük így sodródott el egymás mellett.

„A partraszállási ceremónia és az ünnepség pedig egészen máshogy zajlott, mint ahogy arra számítottam. Nem tűznyelők és gyümölcskosaras asszonyok vártak ránk, hanem csendesen álló sereglet, közepén a papsággal és a kolostor főapátjával, aki a templom püspöke is volt egyben. Amikor kiszálltunk, csendes áldással fogadtak, majd lassan és gyalogosan indultak el velünk előre eltervezett szálláshelyünk felé. Mi is akaratlanul csöndbe burkolóztunk, habár nem értettem pontosan, miért ez a gyászos túlvilági hangulat. Csendben haladtunk egészen a szálláshelyünkig, ahol hangulatos kertbe vezettek minket. A szolgálókkal felküldték utazóládáinkat és úti kosarainkat, majd az apát úr két kőpadra mutatott a kert egyik árnyasabb részén, az egyikre le is ült, maga mellé vonva egy szerzetesi beavatás előtt álló papot. Én és még néhány ember leültünk velük szemben. Próbáltam kivenni az apát arcának mozzanatait, de – talán a sűrű fátylam miatt – nem sikerült pontosan megfigyelnem az arcát. Ami viszont azonnal megragadott, az a csendes, mégis ércesen zengő, határozott, ugyanakkor simogató hangja, ahogy megszólalt.

Rövid imát mondott, megköszönve az Úrnak szerencsés megérkezésünket, és kérve, hogy továbbra is ő legyen a mi áldásunk. Azután illendően köszöntött minket, majd megkérdezte, nem vagyunk-e túlzottan megfáradva az utazás nehézségeitől, tudnánk-e csatlakozni hozzájuk az esti vesperásra a főtemplomba, mert a város nagy eseménye következik ma este. Minden évben eléneklik ugyanis a világ gyásznapján, feltámadás vasárnapja előtti pénteken a megváltó anyjának fájdalma előtt tisztelegve a hagyomány és hit szerint neki tulajdonított imádságos éneket. Majd meg is ismertetett minket az ünnep itteni szokásaival, beszélt nekünk ezeknek a napoknak a sajátos jelentéséről és szentírásbeli vonatkozásairól, végül pedig az imádságos ének szövegével is megismertetett minket.

Rám, nem is értettem miért, megmagyarázhatatlan módon megnyugtató hatással voltak szavai, amelyek a béke hangján, bölcsen beszéltek olyan dolgokba bevezetve engem, amelyekről eddig igen kevés tudással rendelkeztem. Elmagyarázta, hogy az imádság szövegét miért ilyenkor éneklik el, és megvilágította a szenvedő szűz szavait a Biblia különböző textusain keresztül is. Addig át nem élt gondolatok tolultak fel bennem, és éreztem, nem véletlenül öntött el furcsa érzés már a partraszállástól kezdődően. A szenvedő anya alakjára sohasem gondoltam még a húsvét alkalmával, sohasem köszöntem még meg neki magának, hogy fiát, úgy, mint azt ahogyan az Atya kívánta tőle, kérésére önként engedte feláldozni. És hogy mégis mennyire megszenvedte ez az asszony, hogy a világ bűneit épp az ő méhéből származó csecsemő kellett, hogy elvegye. Áldás ez és átok, kegyelem és büntetés, irgalom és kegyetlenség egyazon időben. Kegyelem a szolgának, büntetés az anyának, áldás a hívőnek és átok az asszonynak. Eszembe jutott két otthon hagyott gyermekem is, és az addig ki nem mondott szavak, amelyekkel tartozom nekik. Ez volt talán az első húsvét, amely az én húsvétom is volt. Nem csak szertartás, hanem ünnep. Együttérzést, csodálatot és imádságot váltott ki belőlem az az asszony, akire keveset gondolunk, pedig mindent odaadott ennek a világnak. És ahogy az öreg apáttal együtt az ő imádságának a szavait énekeltem, kezdtem megérteni, miért kellett hajóra szállnom, miért történik velem mindaz, ami szokatlant megéltem ilyen rövid idő alatt ezen a parton. Pedig ennyi meglepetés az előző húsz évemre összesen nem jutott.”

Egy pillanatra megint abbahagyta az olvasást, mert fordult a hajó, és ismét rátűzött a nap. Andolini a felindultság és a megnyugvás közt ingadozott, és visszaemlékezett azokra a remegő elefántcsont-kezekre, amelyek a szent énekeskönyvet fogták ott mellette a padon. Visszaemlékezett azoknak az ujjaknak a remegésére, és az évek óta akkor először hallott hangra, amelyhez foghatót soha nem hallott még és azelőtt már sok évig el is tűnni látszott az életéből. Visszaemlékezett az indulás előtti percekre, amikor kezébe kapta ezt a kis piros könyvet. És visszaemlékezett az apát úr áldására is a hajóra szállás előtt: „Áldott legyen ő és egész háza népe, mert otthonára talál az, aki a meghalt és feltámadott Úrra talál, és szeretetet talál, aki meg tudja osztani azt”. És kezdte megérteni, hogy mi az a furcsa, de lassan is érkezhető változás, amelyről a kezében tartott kis könyv első lapjain olvasott, hogy mi az az érzés, amelyet ajándékként visszakapott az eltelt néhány napon.

„Aznap este az apát úrral és a fiatal pappal együtt a templomba mentünk és együtt hallgattuk meg a misét. Csendes volt és egyszerű, mégis a dicsőség légköre lengte be minden pillanatát. Az apát szavain és a saját érzéseimen gondolkodtam a templom csöndjében. Hosszan és kitartóan ragaszkodtam az érzéshez. Alig tudtam követni a szentmise menetét, annyira lefoglalt ez az állapot, amelyhez hasonlót nem éreztem még azelőtt, és nem is tudtam – most sem tudom – pontosan elmondani. Nem voltam akkor sem térben, sem időben, nem voltam sem nő, sem férfi, nem voltam sem öreg, sem fiatal. Nem éreztem hideget, sem meleget, nem szomorkodtam, és nem nevettem. Templomban voltam, és az Úr kegyelmezettje voltam. Templommá lettem, és az Isten gyermekévé váltam.

Majd megszólalt az a túlvilági békével és nyugalommal telített ének, ahogy a szerzetesek kórusa elkezdte énekelni a Stabat Matert. Önkéntelenül suttogott egy nép, önkéntelenül nyíltak a torkok, önkéntelenül zengett fel egy város. Stabat Mater dolorosa, juxta crucem lacrymosa dum pendebat filius…

És ott a nyugalom templomában templommá lettünk, és így köszöntött ránk Húsvét ünnepének szombatja. Gyászoltuk a kereszten meghalt Istenfiát, imádkoztunk a szenvedő anyához, szavait vettük ajkunkra és nem sírtunk, nem volt ott szomorúság, hanem tisztelet, nem volt bánat, hanem csendesség, mert megértettük: az Úr feltámadt, az Úr valóban feltámadt, áldassék örökkön az Ő neve.

Akkor néztem önre Uram, sok éve már nem néztem önre. Mert akkor abban a pillanatban megéreztem, az Isten közössége megtalált bennünket. Akkor kértem ránk újra a Mennyország áldását, akkor éreztem először, hogy a feltámadott Krisztus, aki idesegített mindkettőnket. Akkor tudtam meg, hogy ha az Úr segítségét kéri, a fagyott lélek felengedhet. Áldott legyen a feltámadott Krisztus és az ő szülőanyja, a Mi Asszonyunk, aki visszavezetett engem az ön házába! Soli Deo Gloria!”

Andolini most nem ment arrébb. Engedte, hogy a nap az arcába süssön. Felesége a hajó tatjának kabinjában a béke álmát aludta. A kapitány a kormányos tengerész mellől lekiáltott neki a parancsnoki hídról, hogy perceken belül kikötnek ismét Szicília partjainál.
Andolini nemes úr elmosolyodott. És soha többé nem állt az árnyékba.

Kuscan hercegnője

1880 kora tavaszán D. grófot, F.-i kastélyában felkereste Hanzély tiszteletes, a falu lelkésze, pár lépéssel mögötte egy tizenhatéves-forma parasztlány lépdelt. Hanzély, aki régóta igen bensőséges kapcsolatban állt a grófi családdal, némileg zavartan és a szokásosnál halkabb hangon arra kérte az uraságot, fogadja szolgálatába a lánykát, akinek szülei nem élnek, egyéb rokonsága, vagyona, megélhetése pedig nincs. D gróf, lévén jó szívére büszke ember, nem utasíthatta vissza Hanzély tiszteletes kérését, noha sem újabb szolgálóra nem volt szüksége, sem pedig Christine Adler – így hívták a leányt – nem nyerte el tetszését, sőt annak szemtelen, mi több dölyfös tekintete szinte ellenszenvet ébresztett benne. Pedig Christine amúgy csinoska volt, középtermetű, izmos alkatú. Enyhén férfias rajzú, ám vonzó arcát szőkésbarna, göndör haj keretezte. Egész külleme méltóságot és erőt sugárzott, sötétzöld szemében értelem csillogott, D. gróf mégis úgy érezte, valami kegyetlen, idegen és nyugtalanító rejlik e csábító díszletek mögött. Bár a grófnak nem volt szokása a személyzettel való társalkodás, több kérdést is föltett a lánynak, amelyekre rövid és értelmes, de nem mindig kielégítő válaszokat kapott.
D. grófnénak összesen öt lánya született, közülük ekkor már csak a legidősebb, Elza és a két legkisebb Tony és Grete volt életben. Christine a két kisebbik grófkisasszony felügyeletét, ellátását kapta feladatul: a francia nevelőnő és a kulcsárné irányítása alatt kellett tevékenykednie. Hamarosan kiderült azonban, hogy a tisztes kenyérért, amelyhez az F.-i kastélyban jutott, a lány egyáltalán nem hálás: reggeltől estig regényeket s történelmi könyveket olvasott, angolul tanult és a két kontessz felügyeletét többnyire elhanyagolta. Ráadásul időről időre, a gyermekeket halálra rémítő görcsrohamok gyötörték: e rohamok alkalmával szemét forgatta, hörögve fetrengett a földön, és hangosan kiáltozott. Orvossal viszont nem engedte megvizsgáltatni magát, avval fenyegetőzött, gyufát iszik, ha a doktor egy ujjal is hozzá mer nyúlni.
Christine legkellemetlenebb szokása mégsem görcsrohama vagy lustasága, hanem állandó, kényszeres hazudozása volt. Impertinens módon azt állította, hogy ő valójában egy távoli ország, Kuscan emigráns hercegnője, trónjának örököse, kinek trónbitorló unokafivére miatt kell bujdosnia s álnéven rejtőzködnie, egészen addig, amíg fel nem virrad a nap, a hazatérés napja, melyről kellő időben anyai nagybátyja értesíti majd. Nagybátyjától korábban kapott s azóta is kincsként őrzött levelét büszkén meg is mutatta a halovány, fantáziákra erősen hajlamos Elzának, akit teljesen lenyűgözött az új szolgáló különös és titokzatos személyisége. Utóbb a grófné is megvizsgálta az írást: nem latin, de nem is cirill, ákombákom, cirkalmas betűkkel írott szöveg volt címzetlen, különös illatú, viaszpecsétes kopertában. Mikor a grófné arról faggatta Christinét, hogyan kaphatta meg a levelet, ha a boríték címzetlen, ő a zavar legkisebb jele nélkül felelte: hazájában nincsen posta, külön futár hozta az üzenetet s vitte volna a választ, ha meg nem fojtják egy magyarországi fogadóban. A többi szolgáló s a grófi család kezdetben csupán mosolygott a lány lódításain, ám mikor Christine nem csak Elzát, a gróf legidősebb, s legféltettebb lányát, hanem magát a grófnét is láthatóan kezdte megfertőzni hazugságaival, a gróf úgy döntött, elejét veszi a további ostobaságoknak. Maga elé rendelte hát Christinét és felelősségre vonta, a lány azonban semmit nem volt hajlandó visszavonni állításaiból. Arra a kérdésre pedig, hogy hol, merre fekszik ez a nevezetes Kuscan, Európában-e, vagy netán Ázsiában, azt a választ adta, hogy Kuscan egyszerre tartozik Európához és Ázsiához, olyan ország, ahol kereszténynek és muzulmánnak egyaránt csupán hazudják magukat az emberek, mert valójában a hegyek szellemeiben hisznek, és nékik áldoznak ellenségeik vérével.
A gróf hallva e szörnyűségeket, addigi négyhavi szolgálata bérét további háromhavi járandósággal toldva meg, azonnal hatállyal elbocsátotta szolgálatából a lányt, ajánlólevelet azonban nem volt hajlandó adni neki.
Christinét egyáltalán nem rendítették meg a történtek, szó nélkül szedte a cókmókját és Magyarországra utazott, ahol is Pesten, a Király utca egyik emeletes bérházában vett ki szobát. Mivel foglalkozott a magyarok fővárosában, rejtély, csupán annyi bizonyos, hogy esténként, fekete selyemruhájában és feltűnést keltő férfikalapjában magánlakásokon tartott, titokzatos találkozókra járt. Elzával, aki apja tudta nélkül, anyagilag támogatta a lányt, továbbra is folyamatosan levelezett: Leveleiben eleven, ám helyesírási hibákkal tarkított portrékat rajzolt újdonsült ismerőseiről, beszámolt a pesti szenzációkról, azt írta, franciául tanul, és adományokat gyűjt a fegyverekre, amelyekkel majdan kivívhatja népe szabadságát. 1880 decemberében Christine Adler a Rókus kórházba került könnyebb szúrt sebbel, amelyről a rendőröknek azt állította, hogy egy feketeszakállas merénylő ejtette rajta. Az alapos orvosi vizsgálat azonban hamar kiderítette, hogy a seb önkezűség eredménye, s hogy a lány elmebeteg. Elza von D., az eseményekről értesülve azonnal Pestre sietett, ahol meglátogatta szegényes bérletében a lábadozó Christinét, aki bereteszelte az ajtót, asztalára Bibliát, feszületet, tőrt és égő gyertyát helyezett, majd megeskette Elzát, hogy senkinek nem beszél közös titkaikról. Ezután további kétszáz aranyforintot kért kölcsön a lánytól hazatérése céljaira. Azt ígérte, ha sikeresen visszahódítja ősei földjét a bitorlótól, busásan téríti meg majd a kölcsönt. Elza, egy pesti rokona segítségével hamarosan megszerezte a szükséges összeget és átadta az időközben teljesen felgyógyult Christinének, aki forró könnyek között rebegett köszönetet a segítségért.
Christine Adler ezután férfiruhákat vásárolt és Svájcba, Zürichbe utazott, ahol Heinrich Wilhelm Krogmann álnéven orvostanhallgatónak adta ki magát. Ténylegesen eljárt az előadásokra, szorgalmasan tanult, kurzusokat vett föl, sőt sikerrel vizsgázott is némely tárgyból, jóllehet érettségi bizonyítvánnyal nem rendelkezett, így azt egy hamisítótól kellett beszereznie. Házigazdájának, M. doktornak bizalmába férkőzve, udvarolni kezdett az orvos művelt, gazdag, de csúnyácska lányának, Adelheidnek, s mikor kapcsolatukra fény derült, s a derék M. a rendőrséggel fenyegetőzött, Christine még aznap éjjel megszöktette a lányt, akivel Párizsba menekült. A furcsa pár Adelheid költségén meglehetős vidám életet élt egy, a Montmartre-on bérelt manzárdszobában. Együttlétük talán legkülönösebb vonása a szexuális élet teljes hiánya volt: Christine ugyanis bizonyíthatóan soha nem hált Adelheiddel egy ágyban, amit az utóbbi sajnálattal bár, de különösebb méltatlankodás nélkül akceptált. Adelheid, jóllehet a felfedezés erősen megviselte, még akkor sem hagyta el társát, mikor – véletlen folytán – fény derült Christine női mivoltára.
Christinét ekkoriban állandó és heves görcs-rohamok gyötörték, úgyhogy gyakran napokig nem kelt fel az ágyból, kiszolgáltatta magát élettársával, s közben a háziúr szép leányával, Anne-nal szűrte össze a levet, akivel – Adelheid távolléteit kihasználva – állítólag homoszexuális, tribádikus viszonyt is folytatott. E viszonyról egy bizonyos Monsieur Perrault nevű nyugalmazott városi írnok tudósította a rendőrséget, aki lévén a szomszédos szoba lakója, több ízben is kényszerű fültanúja volt a visszataszító eseményeknek. Christinét, Adelheiddel együtt, azonnal kitoloncolták az országból. 1885-ben tehát Adelheid hazatért apjához, Christine pedig az érte felelősséget érző és a botránytól rettegő M. család segítségével az év májusában a hírneves Burghölzli szanatóriumába került, kezelésre.
Burghölzliben Christine nyugodtan viselkedett, női ruhában járt, kötögetett, takarított, mosott, varrt, és a hölgybetegektől tisztes távolságot tartott. Egyetlen esetben került sor kínos jelenetre, mikor Anne, a magára maradt, szöszke Parisienne meglátogatta, s a kényszerű búcsúzásnál, a vendégsereg érthető megbotránkozására, hisztérikusan zokogva csókolgatta, és szemérmetlenül tapogatta Christinét – amit egyébként az utóbbi látható zavarban igyekezett elhárítani.
A szanatórium orvosai azonban, a bíztató jelek ellenére sem hittek Christine felgyógyulásában. A lány ugyanis igen szélsőségesen viselkedett: hol búskomorságba burkolózott, és minden kérdésre csupán igennel vagy nemmel válaszolt, hol pedig valósággal szárnyalt az örömtől, ömlött belőle a szó. Ilyenkor azután sajátos hegyvidéki álombirodalmában játszódó, véres és kegyetlen mesékkel árasztotta el betegtársait. Kifejezőkészsége igen fejlett volt, és elbeszélésébe előszeretettel szőtt – állítólagos – török és görög szavakat is. Bizarr történetei olyannyira lenyűgözték és felizgatták hallgatóságát, hogy az intézet vezetése kénytelen volt betiltani e mesedélutánokat.
Christine egyébiránt nyugtalanul aludt, állandó szorongások és félelmek gyötörték, azt állította, kuzinja gyilkosokat küldött volt ellene, akiknek húszezer frankos vérdíjat ígért, ha sikerül elpusztítaniok. Ahogy telt-múlt az idő, a leány félelmei csak erősbödtek. Folyamatosan ellenőrizte az ablakok, ajtók biztonságát, az új betegeket is tüzetesen és agresszíven kikérdezte, zaklatta, sőt olykor meg is motozta, ezért az intézet igazgatója végül is úgy döntött, hogy bár a leány gyógyulása még korántsem teljes, elbocsátják a szanatóriumból.
Christinét Zürichben a szövetségi ügyészség körözvénye alapján letartóztatták, majd csalásért és okirat-hamisításért négy hónap fegyházbüntetésre ítélték, de ezt nem kellett letöltenie, inkább kiutasították az országból, és átadták a grazi bíróságnak, mert itt D. gróf, időközben, az említett kétszáz aranyforint miatt feljelentést tett ellene. A grazi bíróság átszállíttatta a lányt a helyi elmegyógyintézetbe, ahol a neves Krafft-Ebing professzor 1885. július 24.-től több héten át obszerválta, és vizsgálta elmeállapotát. A professzor végül is megállapította, hogy Christine Adler hazugság-rendszere meglepően konzisztens, jól felépített és ötletes. A gyermekévekről szóló emlékezések egyeznek az okmányokban és iratokban foglaltakkal, amelyek egyébiránt a születési helyről és időről nem tudósítanak. Christine anyja, 1878-as halálakor kijelentette, hogy a lány nem természetes gyermeke, de származásáról nem tudott, vagy nem akart egyebet mondani. Anyja halála után a leány két éven át kolostorban nevelkedett, majd a lelkészi hivatal közvetítésével került D. grófékhoz. Az Elza von D.-nek bemutatott levélről viszont Christine továbbra sem volt hajlandó nyilatkozni. A származásával és Kuscan hercegségével kapcsolatos történeteket a legteljesebb részletességgel adta elő, ellentmondásokba még véletlenül sem bonyolódott. Férfiúi szerepvállalásait üldözési félelmeivel és ezekből fakadó rejtőzködési kényszerrel, homoszexuális kapcsolatát pedig – logikusan – anyagi gondjaival és Anne erőszakosságával magyarázta. Dr. Krafft-Ebing a betegnél diagnózisként “Pseudolalia phantastica”-t állapított meg, avval a megjegyzéssel, hogy e konfabulációkat személyiségzavaros állapotok és emlékezetkiesések súlyosbítják, amelyek a beszámíthatóságot erősen korlátozzák. A beteg hölgy jogi felelősségre vonása tehát – Krafft-Ebing szerint – nem indokolt. A páciens további megfigyelése javasolt, társadalmi beilleszkedésének lehetősége egyelőre kérdéses. A fizikális vizsgálat eltérést nem konstatált, a “görcsrohamoktól” eltekintve Christine teljesen egészséges, az átlagosnál szebb, műveltebb és intelligensebb fiatal nő benyomását keltette.
A továbbiakban, látva reménytelen helyzetét, Christine taktikát váltott és a disszimuláció eszközéhez folyamodott, hogy az áhított szabadságot elnyerje. Az orvosok és ápolók előtt történeteit gyermekmeséknek nevezte, s hangosan gúnyolódott saját hercegi származásán. Társnőit azonban gyakran olyan vad, barbár és szenvedélyektől fűtött mesékkel szórakoztatta, amelyek csak bomlott elmében foganhattak meg.
Christine Adler 1885. szeptember 16-án éjjel, a hanyag őrizetet kihasználva, sikerrel megszökött a grazi elmegyógyintézetből, és mindörökre eltűnt francia, a svájci, valamint az osztrák-magyar hatóságok szeme elől.
Reginald Hibbert, brit tiszt memoárjából tudjuk, hogy 1944-ben az Albánia sorsát eldöntő dibrai csata után, az úgynevezett egyes számú brigád Mehmet Shehu vezetésével megindult fölfelé a Drin völgyében, hogy leszámoljon a rebellis északi törzsi vezetőkkel. Shehu módszere – amelyet utóbb egyébként még Enver Hodzsa is élesen bírált – egyszerű, de hatásos volt: az elfoglalt falvak idősebb férfilakosait, a klánok elitjét kitereltette a falu főterére, és legéppuskáztatta őket. Így történt a dolog Kuscanban is, ahol egyedülálló módon nem férfi, hanem egy vénséges vén asszony volt a klánok vezére, neki, mint fontos személyiségnek, külön hóhér jutott, aki a teaházból kerített párnára ültette, majd tarkón lőtte áldozatát. Pedig az öregasszony – emlékezett Hibbert – nagy tiszteletben állt az övéi közt, állítólag több nyelven beszélt, regényes életet élt, és fiatal korában nyugaton, Svájcban, még orvosegyetemet is végzett egykor. Nevére Hibbert nem emlékezett, csak annyit jegyzett meg, hogy az öregasszonyt a helybeliek “hercegnő”-nek szólították.

Irodalmi és Társadalmi Portál