SEPRŰVEL A KÉZBEN
Az 1960-as évek Magyarországa a színhelye az alábbi anekdotának.
A politikai helyzet enyhülésével egy diplomás mérnök sokévi mellőzöttség után visszatérhetett volna a szakmájába. Azt gondolnánk, hogy kapva kapott az alkalmon. De nem. Barátai és az ügyben érintett derék káderek nem kis megdöbbenésére, ő mégis megmaradt utcaseprőnek. Elmondása szerint sepregetés közben rengeteg ideje marad az elmélkedésre és még hasznos munkát is végez eközben. Ráadásul felszabadultan tevékenykedhet, vállait nem terheli felelősség. A munka nemesít, tartja a közmondás. De nem mindegyik, hiszen munka címszó alatt számtalan tevékenység rejlik. Az általánosan elfogadott nézetek szerint az úgynevezett alantas munkák a munkavégzőt is minősítik. Pedig milyen helytelen ez a nézet, hiszen minden tevékenységet el kell végezni valakinek.
A másik történet Százhalombattán játszódott le, amely viszont hiteles. Szereplőit személyesen ismertem. A Makovecz Imre tervezte katolikus templom építésénél éppen nem volt semmi különösebb feladat. A munkavezető egy seprűt nyomott az egyik munkatársam kezébe, mondván, seperje fel a területet. Hősünk felháborodott eme dolgon, méghogy ő sepregessen!?
Úgy érezte, ezzel sérülne a tekintélye, mind a kollégák, mind a saját szemében. Kisvártatva el is hagyta a munkaterületet. Máig sem értem, mi motiválhatta, hiszen a sepregetés volt a legkönnyebb tevékenység ezen az építkezésen. Mondhatom: a betonozás, falazás, földhordás, gerendacipelés, vasszerelés, állványozás után egyenesen felüdülésként hatott az ember testére és lelkére egyaránt. Az idegfeszültséggel telt nehéz fizikai munka nemcsak a testet, de a pszichét is igénybe veszi. A monotonitás sosem tesz jót a léleknek. S itt lép be a sepregetés regeneráló hatása. Amikor az elme terheit lerázva szárnyalni kezd, miközben önfeledt kalandozása zajlik, dekódolt üzenetének engedelmeskedve a kezek automatikusan végzik a feladatukat. Személyes tapasztalataimra támaszkodva teljes mértékben át tudom érezni a bevezetésben említett mérnök igazát, bár nem tartom életcélomnak a sepregetést. Ellentétben az erdélyi roma kisfiúval, aki a riporter kérdésére, miszerint, mi szeretne lenni felnőttkorában, azonnal rávágta – utcaseprő.
A sepregetésnek is megvannak a maga fortélyai, szabályai. Kétkezi pályafutásom során sokféle seprűssel hozott össze a sors, s mondhatom, némelyik valóságos virtuóza volt hivatásának. Merthogy némelyek a sepregetést a hivatásuknak tartják, ugyanis más egyébhez nem igen értenek, vagy inkább ehhez értenek igazán. Hozzáállás tekintetében sokféle technikát különböztethetünk meg.
A felületes, néhány gyors suhintással jókora távot halad előre. Még az sem igazán zavarja, ha itt-ott egy-két nagyobb szemétkupac ki is marad. Egyetlen cél motiválja, gyorsan túl lenni az egészen és lazítani egy sort. Éppen ellenkezője a precíz, akkurátus seprűs. Valóságos megszállott, aki képes egymás után többször felseperni ugyanazt a területet, újabb és újabb képzeletbeli piszok-részecskék után kutatva.
A lógós alapos műgonddal hangolódik rá a művezető minden rezdülésére, rendszerint akkor, csak akkor mozdul, ha észreveszi a góré közeledtét. Ilyenkor hatalmas lendülettel lát a munkához, mintegy reprezentálva a lelkesedését. Az eredmény ide-oda tologatott szemét és hatalmas porfelhő. A játékos rendszerint magát az életet is egy nagy heccnek veszi, és állandóan azon van, hogy mindenből a szórakozás legcsekélyebb szikráját is kifacsarja. Az NHL jégkorongozóit megszégyenítve szlalomozik társai között, seprűje végén egy papírgyurmával, amit végül nagy lendülettel juttat el egy képzeletbeli kapuba, harsány ”Góóól!!!” felkiáltással.
Az igazi profit azonnal fel lehet ismerni. Minden mozdulatáról lesüt a hosszú évek tapasztalata. Hatalmas rutinja segíti abban, hogy bármilyen nehéz problémát leküzdjön. Erejével takarékosan bánik, hiszen messze még a munkaidő vége, amellett még holnap is nap van. Kedvenc közmondása: amit ma megtehetsz, holnap még inkább. Hiszen a napok olyan egyformák.
A profi sosem kapkod, nincsenek sztárallűrjei. Szinte észrevétlenül beleolvad a munkacsoportba. Jól tudja, hogy kitűnni nem ildomos, hiszen attól kezdve a művezető fokozottabb figyelemmel viseltetik az illető iránt. Bár, mint mondtam, nem igazán jellemző rá a kapkodás, ellenben sosem áll meg. Mint egy öntudatos etióp hosszútávfutó, a munkaidő alatt egyenletes tempóval teljesíti a távot. Ő tisztában van a lazítás aranyigazságával, miszerint dolgozhatsz bármilyen keményen, a főnök mindig akkor jelenik meg, amikor cigarettaszünetet tartasz. A profi szöges ellentéte a zöldfülű, a kezdő. Még ismeretlen számára a terep és a játszmaszabályokkal sincs igazán tisztában. Jellemző rá a gyors munka és ahányszor arra jár a művezető, a szíve mindannyiszor a torkában dobog, és tempóját megkettőzi. Észre sem veszi a profi lesajnáló pillantásait. A kezdő rendszerint elsőnek fejezi be a kiszabott feladatot. Ilyenkor a lelkesebbje beveti magát, hogy társai segítségére legyen. De ha nem tenné, a Murphy törvénykönyv idevonatkozó cikkelye értelmében, mihelyt munkáját elvégezte, azonnal ott terem a munkavezető, hogy újabb feladatot adjon balekunk számára. Az intelligensebbje ekkor már kezdi kapisgálni, mi is a csízió. A többiek ezen újabb feladatra is tigrisként vetik magukat. S mikor a végzés után megpihennek, az újra felbukkanó munkavezető konstatálja, hogy ismételten munka nélkül ácsingóznak. Hiába, az igazi tapasztalatot az egyéni kudarcok láncfűzére jelzi.
A sepregetés munkafolyamata valóban alkalmas arra, hogy az ember átadja magát a filozofikus gondolatoknak, hiszen a seprű váltakozó irányba való húzogatása nem igazán köti le az elmét. Mindenkinek megvan a maga túlélési technikája, ami átsegíti a nehéz időszakokon. A seprű karizmatikus használati tárgy, némely esetben szimbólumként is feltűnik. Talán az sem véletlen, hogy az elmúlt korok embere a boszorkányok közlekedési eszközeként éppen a seprűt jelölte meg. A seprű a köztisztasági szférában betöltött közismert tevékenysége mellett a köznyelvi fordulatokban is szerepet kap. Új seprű jól seper, mondjuk az új főnökre. Sepregessen mindenki a maga háza táján! Figyelmeztetés az egyénnek, túlságosan belefolyt mások intim szférájába.
A sort még folytathatnám, de nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a sepregetés korántsem alantas munka, mint ahogy azt a tévesen elfogadott szemlélet tartja. Sőt, rengeteg pozitívuma van, amelyet csak a beavatottak ismernek. Mert az óra ketyeg, de nem mindegy, a bérért milyen munkát végzünk el. S bár örökké nem lehet csak seperni, de mindig lesz olyan hely, ahol elkél egy jó seprű a kézbe. Mert ez hát a hon, hol sepernek, és seperned kell.
