Lisszabon felé (Navigátor)

José Santiago, a herceg kedvenc navigátora nem volt rossz ember. A harmincöt aranyból, amivel a herceg a bérén felül kitüntette, megajándékozta a fiait, a lányait, rendelt egy hálaadó szentmisét, csapott egy jó lakomát, csináltatott egy új sírkövet a feleségének, emellett tíz aranyat félretett Pero Alencar özvegyének.
De sokáig még nem akarózott elindulni. Hónapokkal a hazatérés után is fájt a karja, fájt a lába, hasogatott a háta, és az is igaz, nem szeretett volna a szegény özvegy szemébe nézni.
Annyi hajóshoz hasonlóan José Santiago sem kedvelte a sírást-rívást és a női könnyeket. Ha bánkódni támadt kedve, inkább összeszorított ajakkal borongott a kedvenc, Szent Jakab könnyeihez címzett kocsmájában. Aldonça!  Hát Pero nem ezt a nevet ismételgette lázálmában? Szerencsétlen kölyök! Pedig milyen okos volt, milyen elhivatott! És hogy szerette a tengert! Azok a sárga, zöld, kék, bíborszínű szelek! És tessék, még a huszadik évét sem érte meg! Hát van igazság ezen a földön? A matrózai nem sejtették, hogy José Santiago, ez a rettenthetetlen navigátor titokban verseket ír.
Szép lassan megérkeztek az őszi esők, és már nem lehetetett tovább halogatni az indulást. José Santiago szitkozódva, a lábát, a derekát fájlalva szamarat bérelt, és elindult a Sagres környéki falvakba. Annyit bolyongott a sárban, olyan sokszor eltévedt, hogy harmadnap már bánni kezdte saját nagylelkűségét.
De végre! Ez már Sismo volt, Pero szülőfaluja. Ó, micsoda nyomorúságos sárfészek!
A kútnál egy karcsú, a csecsemőjével a hátán vizet merítő fiatalasszonytól érdeklődött, merre lehet Alencarék háza. Az asszonyka nem szólt egy szót sem, arca elé húzta a kendőjét, majd szégyenlősen intett Josénak, hogy kövesse. Úgy lépkedett a sárban, a lábujjaival alig érintve a köveket, mintha táncolna vagy lebegne. José Santiago elképedt, le se tudta venni a szemét az apró lábfejekről – ebben a percben győzött a költő benne.
Miért is ne? A királyok ötven évesen is nősülnek.
Azt tudta, hogy Pero asszonya néma, de sohasem képzelte, hogy ilyen elragadó lehet. Vagy ez a koraőszi ragyogás, a bokrokat, köveket megülő aranyfény összezavarja a lelket?
– Kisfiú? – kérdezte José a csecsemőre bökve. – Látom, derék gyerek.
A lovagok talán nem így udvarolnak, de Aldonça olyan hálásan mosolygott, mintha a haját, az arcát, a modorát, a főúri tartását dicsérték volna. José Santiago igazából nem látta a mosolyt, csak látni vélte vagy inkább érezte a kendőn át. De amit valóban látott, az is nagyon tetszett. Az öreg tengeri csavargó, Fernando sírköve a temetőben. A faasztal a pitvarban, ahol a szégyenlős Aldonça habos húsú almákkal kínálta. A kis Pero, aki boldogan belecsimpaszkodott a szakállába. Egy percig még a foghíjasan mosolygó Maria Gonçalves is tetszett – igaz ez a perc nem tartott sokáig.
Maria Gonçalves természetesen semmi kivetnivalót nem látott a lánykérésben. Ha az úr özvegy, akkor mi sem természetesebb, hogy szüksége van egy gazdaasszonyra. Aldonça egy kicsit kelekótya és szeleburdi, de jól bírja a munkát, ha kell, reggeltől-estig talpon van, és ami a fő, nem beszél vissza. – Még szül tíz gyereket, ha az úr ezt kívánja.
A sok gyerek nagy felfordulással jár. De ott lesz majd ő, Maria Gonçalves, segít ennek a szerencsétlen Aldonçának, ha a Jóisten is ezt akarja.
Lehet, hogy a Jóisten ezt akarta, de José Santiago semmiképpen. Ő nem akart tíz gyereket, azt meg végképp nem, hogy ez a boszorkány a házában emelgesse a fedőket… Próbált Maria Gonçalvesszal szót érteni, de a vénasszonynak mintha ólmot öntöttek volna a fülébe. Az egyik néma, a másik süket, gondolta José Santiago elkeseredve. De Maria Gonçalves süketsége csak addig tartott, amíg meg nem hallotta az ezüstpénzek csöngését a faasztalon.
– Nem venném a lelkemre, ha jóanyámnak a menye távollétében nélkülöznie kéne – dünnyögte José Santiago megadón.
Maria Gonçalves elégedetten hunyorgott.
A királyok ötven évesen is nősülnek.
De bölcs dolog-e, ha a nősülés mellett dönt egy tapasztalt navigátor? Akinek már van két fia, három lánya, és hajósinasként szolgál két unokája? Aki mögött a szomszédok összesúgnak: elment ennek a vénembernek az esze, hisz ez a kis asszonyka tán az unokája lehetne! Ez a José elég gazdag, hogy asszonyt hozzon a házhoz, de annyira nem, hogy haláláig cselédeket tartson. Ha pedig így van, mért nem választ inkább egy kérges tenyerű, középkorú özvegyasszonyt?
José Santiago már nem akart többé a tengerre szállni. Egyetlen navigátor sem teheti meg, hogy gyomrát vagy a hátát fájlalva az ágyából osztogatja a parancsokat. De mi lesz, ha tényleg tíz gyereke születik? Mit ad egy akkora családnak enni? És hogy viseli el a ricsajt, az állandó futkosást, a folytonos jövést-menést, zűrzavart?
És kicsoda ez az Aldonça?

Hogy kicsoda, azt José mester kilenc év házasság alatt sem tudta meg. Aldonça csak fölényesen mosolygott, mikor az ő fiai és a lányai a füle hallatára mór boszorkánynak, pogány bajkeverőnek, ronda haszonlesőnek titulálták. Lehet, hogy kuka szegény, gondolta José mester. De még valószínűbb, hogy olyan helyen nevelkedett, ahol az ilyen sógorok-sógornők, a lagosi szomszédság, Pedro bácsi, Luisa néni és más hasonlók egyáltalán nem számítanak. Mi lehet az igazság? José Santiago sem tudta.
És nemcsak Aldonça szépsége és fiatalsága tűnt a rokonság, illetve a lagosi szomszédság szemében furának vagy épp megbocsáthatatlannak. A hercegi szakácsokkal jó kapcsolatot ápoló José gyakran hozott haza nádcukrot, gyömbért, vaníliát, pisztáciát, fahéjat, Aldonça pedig káprázatos édességeket készített ezekből, emberfia, tán még maga a herceg sem kóstolt Lagosban ilyen finomságokat. Kis tésztakosárkákban illatos, édes, krémek remegtek, apró golyócskákban pisztáciadarabok rejtőztek – José és a kis Pero nem is tudott betelni ezekkel. Keresztény asszony nem ismer ilyen rafinériákat, vélték a szomszédok. A rokonok azért szép lassan megbékéltek az új házassággal, mert Aldonça édességei nélkül minden családi ünnep örömtelennek tűnt. Az udvar szakácsnője, a híres Teresa Matos személyesen tette a tiszteletét José konyhájába, hogy elkérje Aldonçától a recepteket.
Ám honnan hozta ezeket a rafinált, káprázatos ízeket Aldonça? Talán Maria Gonçalves konyhájában tanulta, ahol tél végén már makkból sütötték a kenyeret, és ahol olykor-olykor a kutyák húsára is ráfanyalodtak? Honnan tudja Aldonça, hogy kell gyömbéres kekszet sütni? Mennyi fahéjat kell a vaníliakrémre szórni? José Santiago a lagosi piacon kifaggatott egy falubelit: hogy került ez a mór lányka a vidékre, melyik évben fogták el a hajót, amivel a gyermek Aldonça utazott?  Senki sem tudott semmi biztosat. A sinesi Gama-családról rebesgették, hogy egyszer a tengeren foglyul ejtették a marokkói emír háza népét. A marokkóiak majdnem mindenkit kiváltottak, de egy kilenc éves kislányt nem találtak. Pedig volt egy különös ismertetőjele: a nyakán egy hold alakú anyajegy.
Ő lenne Aldonça? Néha elfogta a kísértés José Santiagót, hogy megkérje az asszonyt, a feje bólintásával jelezzen, ezzel vagy azzal a hajóval utazott-e. De José Santiago lassan betöltötte a hatvanat, és félt a választól. Nem arra a kérdésre a adott választól, hogy Aldonça egy marokkói előkelőség lánya – ebben ő immár többé-kevésbé biztos volt –, hanem a következő kérdésre adott felelettől: boldog vagy-e velem Aldonça, vagy visszatérnél inkább a régi életedbe?
Hogy mondják a trubadúrok? Nélküled a nappal sem fényes, az éjszaka sem elég sötét, hölgyem.
Aldonça persze nem volt hölgy, csak egy bánatos, visszahúzódó fiatalasszony, aki minden vágyát belesütötte a híres kekszeibe, legendás kosárkáiba és piskótáiba. José pedig egy tőről metszett portugál, aki ha nem aggódhatott, nem is érezte jól magát. Néha arra riadt fel, hogy Aldonça az éj közepén suttog a fiához. Hogy olyan titkai vannak, melyeket csak egyetlen emberrel, Peróval oszt meg. Hogy ő, José akármennyire igyekszik, soha nem lesz képes az asszony bizalmát elnyerni. De miért lenne bizalmas hozzá Aldonça, ha ő, José, azért bizonytalan és bizalmatlan, mert fél, hogy elveszíti?
Már nem érezte jól magát a kocsmákban, ahol a matrózok őt, a dicső navigátort hangos éljenzéssel fogadták. Inkább Peróval, a kisfiúval sétálgatott a kikötőben. Hogyan verte vissza az öreg János király a spanyolokat, hogy osztotta fel a négy fia közt a királyságát, hogy jutott a tenger Henrik hercegnek? Lagosban mindenki ismerte ezeket a történeteket, de jól esett mindent újra és újra elmesélni.
Hogy hódította meg Henrik herceg az óceán szigeteit? Vajon minden szigetet meghódított-e? Hol lehetnek a Hét város vagy a Kisasszonyok szigetei, amikről a legendák mesélnek? Hogy fedezte fel ő, José Santiago a Szenegál folyót, ami olyan irdatlan széles, hogy szegény matrózok még csak átkiabálni sem tudtak egyik parttól a másikra. Miért oly nehéz a mangrove-mocsarakba behajózni? Milyen ármányos és halálos rovarokat kell a a forró égöv alatt hajósnak elviselni?
Elárulhatja-e a kis Perónak, az apjával láttak a messzi nyugaton egy ködökbe burkolózó, hatalmas földdarabot, amit aztán nem volt szabad feltüntetni egyetlen térképen sem?
Mi mást hagyhatna a legkedvesebb, de nem vér szerinti fiára, mint egy titkot, amiért az olasz bankárok, a Lagosban és Lisszabonban nyüzsgő kémek csengő arannyal fizetnek. De José félt attól, hogy megszegje az esküjét, félt attól, hogy a rá váró évszázadokat és évezredeket egy fortyongó üstben kell töltenie – ráadásul Aldonça nélkül, egymagában. Ám nem nagyobb bűn-e, hogy mindenki előtt titkolja a felesége származását, mert annyira fél attól, hogy elveszíti. José Santiago sehogy sem tudott dűlőre jutni ezekben a kérdésekben, pedig telente annyit töprengett, hogy néha-néha már Aldonça süteményeinek ízét sem érezte. Évekkel ezelőtt azon aggódott, hogy az asszony rengeteg gyereket szül, tíz lármás, éhes, féktelen  Santiagót, most viszont mit nem adott volna egy aprócska kislányért vagy kisfiúért, aki a feleségét a halála után rá emlékezteti.
Minden gyermeke közül ezt a kis idegent, a nevelt fiát szerette a legjobban. Hiszen okos, alacsony, bátor fiúcska, és szerencsére nem is olyan konok, mint az édesapja. Hiába, na, morfondírozott az öreg José: egyáltalán nem mindegy, hogy valakit a rémes Maria Gonçalves vagy a fahéj-illatú Aldonça ringatott a karjaiban. Bár a szomszédok nevették, öt évesen beíratta Perót a domonkosok iskolájába.
– Kitaníttatlak egy jó mesterségre, ha nem akarsz a tengerre szállni. Vagy ha beállsz papnak, mehetsz egyetemre. Én támogatni foglak, amíg élek.
De Pero nem akart papnak állni. És nem akart semmilyen jó mesterséget kitanulni. Tengerre akart szállni, mint José Santiago és az édesapja.
Ezt Henrik herceg gyászmiséje közben árulta el. Nagy, világraszóló esemény volt, egész Lagos feketébe öltözött, hogy elsirassa Tengerész Henriket, aki a székhelyét, ezt az unalmas tengerparti városkát a Nyugat és Kelet kapujává tette.
Tán holnap már a csillagok ragyognak olyan fényesen. Híre kelt, hogy a jó Alfonz király szervezi tovább az expedíciókat.
– Hamarosan a portugál lesz a világ latinja, és többet beszélnek a portugálok hőstetteiről, mint a rómaiak háborúiról – jósolta a mise végén egy tudós szerzetes.
Pero ekkor ünnepélyesen megfogadta, ő is meg akarja hódítani a végtelent, rá akar bukkanni János papra, ott akar lenni a diadalmas portugál seregben, mely felszabadítja Bizáncot. És ha törik, ha szakad, ő bizony eljut Indiába.
– Te még nem érted fiacskám, egy nő is lehet olyan csábító, olyan elérhetetlen, mint India.
– Elérhetetlen? – kérdezett vissza Pero, és az arca dacosan ragyogott. – Ha megkerülöm Afrikát, Indiába is eljuthatok. És akkor anyámnak annyi finom fűszert hozok, hogy jól lakathatja az egész világot.
José Santiago kicsit elkomorodott. Mert Indiánál, a fűszereknél, sőt még János papnál is fontosabb dolgokról akart tárgyalni a fiával.
– Nem vagyok gazdag ember, fiacskám. Vagyis nem vagyok annyira gazdag, hogy lépten-nyomon ne aggodalmaskodjam. Te nem vagy a vér szerinti fiam, nem örökölhetsz utánam. Anyád addig lakhat a házamban, amíg új férjet nem talál.
– Az én anyám? De hiszen az én édesanyám szent asszony! – méltatlankodott Pero.
– Szentnek szent, az már szentigaz – próbálta csillapítani José. – De a szent asszonyok is elkövetik a maguk őrültségeit, csak erről a papok hallgatnak. Hát ne várjátok meg, fiam, hogy az édes gyerekeim kipenderítsenek titeket a házamból! Gyorsan adjatok el mindent, és költözzetek el Lisszabonba!
Lisszabonba? – hüledezett Pero.
– Oda, oda. Lisszabonba. Hamarosan már nem innen, hanem a fővárosból indulnak a karavellák. Beszéltem a Lagosban élő genovai kereskedőkkel, már ők is csomagolnak. Úgy hírlik, a király maga fogja irányítani a felfedezéseket, a lisszaboni kikötő lesz a világ középpontja. Ha anyád elveri a pénzt, ott szépen megélhet a süteményekből is.
– Elveri a pénzt, elveri a pénzt… Hát te mért nem jössz velünk Lisszabonba?
– Én hosszabb útra indulok, fiacskám. Minden reggel érzem, hogy egyre közelebb az indulás. De még egy tanácsot hadd adjak! Ki tudja, milyen idők jönnek? Ki tudja, mit forralnak a csuhások a király közelében? Hagyd el az Alencar nevet! Egy mór asszony fia egy arabos vezetéknévvel, nem jó ajánlólevél. Legyél inkább de Alenquer! Ebbe a vezetéknévbe maga a Jóisten sem köthet bele.

 

Előzmény: http://ujnautilus.info/navigator-i

Ahogy az égbolt néz a tóra

 

Jézus és Jean-Luc Nancy citátumokkal

1

Az elsődleges kérdés nem is az, hogy mi az, ami adott,
Hanem hogy hogyan – miként és milyen módon – lehetséges
Mindez, ami történik körülöttünk? A gondolkodás teljesítménye?
Vagy a téveszmék egyetemes érvényesítése? Nekem, mint elmélkedőnek,
Hozzáférhetővé válnak, és hiába kerülném őket. Kinőnek, teremtődnek.
Az életem, a világképem, az erudícióm s az oeuvre, amiben énem megjelenik,
Egész lényem a nekem nem tetsző ellen ágál. Mégis fennáll.
Az ellenpólus. Bár olykor megerősíti meggyőződésem,
Hogy Isten gondolatából lettem, egy káprázatos, szerteágazó
Elképzelés szüleményeként, mint műalkotás élem összetéveszthetetlen
Sorsom. Az isteni gondolkodás ereje tett anyaggá, szövetté és leheletté.
Hogy én is elgondolhassam, ami belőlem van. Fennállásom szükségszerűsége
Megszüntethetetlen. Még jó. Elgondolásaim forrása az örökkévalóság.
A dicsőséget alkotómnak továbbítom. Teremtőmnek címezve, küldöm fel
Az időtlen lakhely-mindenség Abszolútum-arborétumába, ahol van
A Van, Akinek egy növényekkel telt, jó illat-rengeteg fénnyel telt szobája.
S ennek nincs különösebb szabálya. A kegyelem, mint ölelő pára
Az időtlen textúrából kivájja. S újabb gondolatként megjelenik a hála.

 

2

A hitnek egyfajta kibeszélését
Tiltja a dolog, amiben nincs nyelv.
Amitől a pillanat mozdulatlan,
Hirtelen, ahogy eltűnik, ami elpattant.
A burába szorult méh üveghez koccan.
Őriz egy nyelvet a hallgatag remény.
Ahogy a dolgok mélyéből szól az Ég.
A vércseppből lesz párával elegy buborék.
És benne a szó, aminek szíve van.
S abban a ház, az otthon, a gang.
A dolgok lényegéből elgondolt nyelv
Némasága, miként a jelentést visszazárja.
Akinek van, annak adatik még bővebben
Az elgondolás, mint kijárat.

 

(Illusztráció: Mark Granlund: Sun on Lake)

Raymond Queneau: Mintatörténelem

1942 júliusában fogtam bele ebbe az írásba, melynek Desargues hatására a következő címet akartam adni: Vázlatos tervezet egy abszolút történettudomány elérésére; októberben, az első XCVI fejezet megfogalmazása után a munkát abbahagytam. A források könnyen azonosíthatóak: egyfelől Vito Volterra Leckék a létért folytatott küzdelem matematikai elméletéről című munkája; másfelől Vico, Brück, William Flinders Petrie, Spengler, szerzők, akik úgy vélték, képesek felismerni ritmusokat vagy ciklusokat a történelemben (a kérdés mai állásáról tájékoztat M. Guy Beaujouan cikkelye A Történelmi Időről a Pléiade Enciklopédiában A Történelem és Módszerei tárgyának szentelt kötetben).

Hogy ma közreadom ezt a bizony befejezetlen szöveget (melynek csupán a címét változtattam meg), egyrészt annak tudható be, hogy úgy tűnik, kiegészítő információkat nyújt azoknak, akiket nagyon érdekelnek a Kék virágok; másrészt annak, hogy ha nem is becsüljük semmire azt, amivel a kvantitatív történetíráshoz hozzájárul, még mindig tekinthetjük úgy, mint valami belső naplót.

I.

A történetírás az emberi szerencsétlenségek tudománya.

Ha nem lettek volna háborúk vagy forradalmak, nem lett volna történetírás; nem lett volna anyag a történetíráshoz; a történetírás tárgy nélkül maradt volna. Legfeljebb évkönyvek léteznének. A paremilógia azt tanítja: a boldog népeknek nincs történetírásuk. A történetírás az emberi szerencsétlenségek tudománya.

II.

De tudomány-e a történetírás? Nem.

A történetírás nem teszi lehetővé, hogy előre lássuk, befolyásoljuk, módosítsuk az eseményeket. Nem tudomány. Benne marad az alkímia, az asztrológia kvalitatív stádiumában. Egyszerű elmondás, kiegészítve minősítő ítéletekkel és az okok vak nyomozásával. Zavaros tudomány. Csak a tudomány szó jogtalan kiterjesztésével mondható, hogy az.

III.

Azzá válhat? Igen.

Ez a jelen könyv tárgya.

IV.

Emberi szerencsétlenségek

A háborúkon és a forradalmakon túl (I.) itt vannak még a klimatikus és meteorológiai zavarok (szárazságok, éhínségek, áradások, stb.), a járványok, a természeti katasztrófák (földrengések, vulkánkitörések, stb.), stb. Az évkönyvek ugyanúgy feljegyzik a rendkívüli jelenségeket (szörnyek, meteorok, stb.), mint a királyok vagy a jelentős személyiségek születési és halálozási évszámait.

V.

Megfeleltetési kísérletek

Egy első közelítés megfeleléseket próbál találni az asztronómiai, klimatikus, stb. jelenségek és az emberi szerencsétlenségek között. Minthogy az előbbiek periodikusak, ennek mintájára történeti ciklusokat próbálnak megállapítani. A történetírás, amennyiben nem válik előbb irodalommá, majd erudícióvá és az okok vak nyomozásává (II.), ezt az utat követi.

VI.

Természeti szerencsétlenségek

A nagy természeti katasztrófákon túl, amiket a természet fájdalmaként foghatunk fel, általában szerencsétlenségnek tekintjük a legegyszerűbb asztronómiai jelenségeket is; így a közönséges napfogyatkozást és a hold változásait.

VII.

Ha nem lennének szerencsétlenségek, nem volna mit elmesélni.

Ez magától értetődik. Másként fogalmazva, a boldogság egynemű, a szerencsétlenség különféle. Az egymást követő bő terméseknek nem kell szerepelniök az évkönyvekben; egy rossznak igen. Egy nagyon jónak szintén – a javakban előállt többlet fordított értelemben következik a szerencsétlenség könyveléséből.

VIII.

A történetírás egyensúlyhiányból születik.

A történelem egyensúlyhiányokkal és ezeken keresztül zajlik. A pozitív vagy negatív kilengés és a nyugalom váltakozásai a gondolkodást periodicitások (V.) elgondolása felé tereli. Ha az emberiség tartósan egyensúlyi állapotba kerülne, nem lenne többé történetírás.

IX.

A történettudomány célja

Mivel a történetírásnak az a szándéka, hogy előre lássa azt, ami a tárgyát képezi, azaz a kollektív emberi szenvedéseket, ennélfogva célja a társadalmak kollektív gyógykezelése, így el kell hogy vezessen a boldogság megalapozásához az emberek között, azaz saját eltűnéséhez. Minden bizonnyal eszményi cél ez, mint az orvoslás vagy a higiénia esetében, amik a legcsekélyebb érdekkel sem bírnak, mihelyt céljukat elérték.

X.

A vallások eredete

A vallások szintén az emberi szerencsétlenségek vizsgálatából születnek. De sokkal közvetlenebbül kóroktaniak. Ebből következik, hogy a történetírás gyakran vallási színezetű. S az emberek boldogságával a vallások meg fognak szűnni.

XI.

A nyelv eredete

A fájdalom panaszai, a kín hörgései ott vannak a nyelv eredeténél; még pontosabban a szerencsétlen embernek az a vágya, hogy beszéljen magáról és a szerencsétlenségeiről (például a beteg a betegségeiről), vagy hogy néhány (szükségszerűen rossz) hírt közöljön. Kollektív cselekvés végbevihető taglejtések vagy mutogatás segítségével, de a szerencsétlenségnek szüksége van a nyelvre és a beszéd kovácsműhelyére.

XII.

A természet nyelve

A természet is csak úgy hallatja hangját, hogy zokog és panaszkodik. A szférák harmóniáját, úgy tűnik, általában nem halljuk meg. Ellenben halljuk a mennydörgést, a szelet, a vulkán morajlását, stb.

XIII.

Az emberi szerencsétlenség kitalált elbeszélések tárgyát is képezi.

A kitalált elbeszélések csak az emberi szerencsétlenséget tekinthetik tárgyuknak, különben nem volna mit elbeszélniük. Hogy a befejezés boldog vagy tragikus lehessen, kell hogy létezzenek veszélyek, zavarok, viszályok. Még a legszelídebb idillekre is rávetül legalább a veszély árnyéka. Minden történetmondás az emberi szerencsétlenségből születik.

XIV.

Miként szánjuk rá magunkat történetek elmesélésére?

A tapasztalat arra tanítja az embert, hogy a szerencsétlenség mindig leselkedik ránk. Miközben vár, az ember azzal oszlatja el szorongását, hogy képzeletbeli szerencsétlenségeket talál ki vagy képzel be magának.

XV.

A komikus regény

Amikor a történetmondó mosolyog és megveti a halált, elbeszélését komikus regénynek nevezzük.

XVI.

Egy hipotézisről

Jó dolog az idők kezdetén egy boldog emberpárt látni. Ez a Földi Paradicsom hipotézise. Az első szerencsétlenség, amely lesújt rájuk, beleveti őket a történelembe, és a kronológia kezdetét veszi.

XVII.

Az aranykorról

E hipotézisben egy boldogságban elmerült embercsoport figyelhető meg. Ez a kor nem történelmi. Amikor majd a történelem megszűnik, ez a kor ismét vissza fog állni.

XVIII.

E hipotézis gazdasági jellemzője

Azoknak az ábrázolásoknak az elemzése, melyeket az emberek az aranykorról készítettek, azt mutatja, hogy a feltételezett korszakról elemi tényekre alapozva a következő definíciót adhatjuk: “aranykornak nevezzük az olyan korszakot, amikor az ember bőséges táplálékhoz jut munka nélkül, s amely korszaknak nem látható előre a befejeződése”.

XIX.

Az előre látásról

Az idilli állapotban élő emberek nem látják előre a válságot vagy a katasztrófát, a végét annak az állapotnak, melyben leledzenek. Ez a valódi aranykor. A rákövetkező korszakban még a boldogság meglehetősen magas fokával találkozhatunk, de eljön az az idő, amikor bizonyos emberek képesek előre látni (ami a legelső korszakban lehetetlen, mivel nem rendelkeznek olyan anyaggal, amely képzeletüket felszíthatná) egy ahhoz hasonló válságot vagy katasztrófát, mint amely véget vetett az első korszaknak. Az előre látás ilyen lehetőségének megvannak a korlátai a történelemben; ezek általában olyan hatalmas korlátok, hogy az előre látás rendszerint zéró. Mégoly laza közelítőlegességgel előre látni az eljövendő eseményeket a következő tíz esztendőre – úgy-ahogy megtehető. De előre látni egy évszázadon túlra (LXVI.), úgy tűnik, meghaladja az emberi képességeket. Ami az előre látás képességét illeti, mindig ki lehet számítani minden egyes embercsoport előre látási együtthatóját. Ha az együttható zéró, azt mondjuk, a csoport vak vagy megvakult: Kasszandra. Ha egy adott csoportnál ez az együttható elérné az egy egységet, akkor csak a bizonyosság maradna meg e csoport számára és a történelem kikerülésének lehetősége. Természetesen egy csoport – előre látván végzetes sorsát egy bizonyos irányban – mégis ráléphet erre az útra: deteriora sequitur.

XX.

Az aranykor leírása

Mint hírlik, a kínai bölcsek azt mondják, hogy… “nem volt sem út, sem rév… mindenki otthon maradt, anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, vagy sétált, anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Tömte a bendőjét és kacagott! A hasát simogatta és mulatott! Úgy haltak meg öregkorukban, hogy még csak kapcsolatba sem kerültek azokkal, akikről a kakas énekel és akiket a kutya megugat”.

XXI.

Az aranykor matematikai definíciója

N (t) legyen egy csoport tagjainak száma t időben, Q (N) a csoport által évente elfogyasztott táplálék mennyisége, Q a csoport által elfoglalt területről munka nélkül megszerezhető táplálék teljes mennyisége, mely területet úgy tekintjük, mint ahol nincsenek szomszédok s ahol nem kell tartani más állatfajoktól. Válság akkor van, amikor Q (N) = Q, miután növekvő N (t)-t, következésképpen növekvő Q (N)-t feltételezünk. Legyen T a válság időszaka, T’ Kasszandra időszaka (teljességgel hipotetikusan ugyanezen a legelső korszakon belül). Aranykor akkor van, amikor T’ > T.

XXII.

A történetírásban felhasználandó legelső módszer

A történelem csak a biológiával való szoros kapcsolatában kezdődhet el. Kettős alapja tehát az állati csoportok fejlődésének törvénye, valamint a létért folytatott küzdelemre vonatkozó törvény lesz. A következő elemi “matematikai modell” figyelhető meg: az egyetlen emberpártól eredő csoport bőséges táplálékot adó környezetben él. Majd eljön az a pillanat, amikor ez a táplálék a vizsgált csoportnak már nem elegendő; többféle jelenség lép föl: ezeket a későbbiekben fogjuk vizsgálni, mert bizonyos, hogy egyéb más változóktól is függenek.

XXIII.

A gondtalanság

Amikor ilyen vagy olyan módon a táplálékmennyiség ismét elégséges lesz (még mindig munka nélkül), ez a második (viszonylagos) aranykor. De már elmondható, hogy a boldogság alapeleme, a gondtalanság nem létezik többé. T’ időben, amikor ésszerű előre látni, hogy a válság be fog következni, legalább egyetlen egyed elkezdhet foglalkozni a jövővel: Kasszandra.

XXIV.

Elsődleges kapcsolatok a pszichológiával

A történetírásnak az a demográfiai és gazdasági alapja, amely szokványos módon kapcsolatban áll a biológiai tudományokkal, összefonódik a pszichológiával is, mivel az ember két alapvető (részben biológiai) ösztönéhez kötődik, a szaporodáshoz és a létfenntartáshoz.

XXV.

Amin a történetírás végső soron alapszik

Ugyanakkor az egyszerű emberi világok matematikai modelljei csak akkor szolgáltatnak történelmi modelleket, ha beléptethetők a konkrét tér és idő világába. Vagyis ha ezek a csoportok a Földön élnek, amelynek van (asztronómiai) történelme és (földrajzi és magnetikus) alkata.

XXVI.

A XXI. definícióban figyelmen kívül hagyott pontok

Feltesszük, hogy semmilyen, tér-és időbeli minőségű elemektől függő “katasztrófa” nem fordul elő.

XXVII.

Éhség és szerelem

Az egyensúlyhiány táplálkozási eredetűnek tűnik. A megkívánás (az étvágy) kielégül, a szexuális vágy szintén. A szerelmi viszályok csak akkor lépnek föl, amikor a gazdasági válság bekövetkezik. Ebben áll az alma kettős értelme.

XXVIII.

Az optimális állapot

Nem maradt fenn, nem volt tartós. Ez egy olyan megállapítás, melyet meg kell tennünk, de amely magyarázatra szorul.

XXIX.

Az ember, ez a falánk

A legelső időben az ember gazdálkodás nélkül, munka nélkül táplálkozik. Teljességgel falánk és tékozló. A XXI. cikkelyben Q-t állandónak vettük; amennyire Q funkciója csökken, T annyira kerül közelebb a kezdethez. Még az is megengedhető, hogy Q nő, jóllehet kevésbé gyorsan, mint N; de azt valóban lehetetlen feltennünk, hogy Q növekedése N szükségleteinél mindig nagyobb mennyiséget tegyen ki. Egyébként a mennyiség elsősorban növényi természetű, s a terület, ahol gyűjtögetnek, lehatárolt, hogy a csoport kohéziója fennmaradhasson.

XXX.

Két faj matematikai kutatása, az egyik faj a faló, a másik a felfalt

Két egymás mellett élő faj matematikailag legelemibb kutatásakor (nem véve számításba az átöröklött cselekvéseket) – mely fajok egyike felfalja a másikat: esetünkben az első faj az ember, a másik minden olyan növény, mely alkalmas arra, hogy táplálékul szolgáljon s melynél átlagos növekedési együtthatót tételezünk fel – nem vizsgáljuk sem az elfoglalt területet, sem a csoport kohézióját. Kimutatható, hogy a két faj hullámzása periodikus. Mindamellett N és Q bizonyos értékénél az állapot stabil és N ugyanúgy stacioner, mint Q; ezt nem szükséges itt tekintetbe venni.

XXXI.

Hogy nem volt igazi aranykor

Csak akkor lehetett igazi, azaz meghatározatlan időtartamú aranykor, ha a növényzet növekvő táplálékmennyiséggel tudott helyben szolgálni; vagy még akkor, ha az ember nem szaporodott.

XXXII.

A gyermekkorról

Minden ember újból átmegy ezen az aranykoron, és ez a gyermekkor. De tudjuk, hogy ez már nem igazi aranykor; van egy vég, mivel az ember mint faj folyvást növekszik.

XXXIII.

Mesék, játékok és ijesztgetések

Kasszandra előre látja minden jólét végét. Ekként a felnőtt megtanítja a gyereknek, hogy egy napon megszűnik gyerek lenni; az anya és a dajka meséi ezek, az apa vagy a nevelő ijesztgetései (vagy leckéztetései), a gyerekjátékok, amik ugyanezt sulykolják; a felnőtt számára ugyanezeknek a tevékenységeknek érthető módon fordított jelentésük van.

XXXIV.

Szétköltözés avagy súlyos válság

A XXI. cikkelyben egy olyan csoportot vettünk figyelembe, amely egyetlen emberpártól eredt és kohéziós állapotát egészen addig megőrizte, míg a táplálék el nem kezdett hiányozni. E hipotézist később kísérjük nyomon. De az is feltehető, hogy mihelyt a kezdeti emberpár utódai párokat alkothatnak, e párok azonnal elválnak a többiektől és elkülönített helyeken rendezkednek be. Ha a kezdeti páros csak egyetlen párosnak adott életet, és így tovább, akkor stabil állapot alakult ki, akkor képesek négy vagy hat hely ciklikus elfoglalásával megszervezni magukat. Ám ha feltesszük, hogy mindegyik emberpár két emberpárnak ad életet és mindegyik helynek körülbelül 1 négyzetkilométernyinek kell lennie, kiszámítható, hogy körülbelül hatszáz év alatt a Vén Kontinensével azonos nagyságú területet kell elfoglalniuk egyforma természeti környezetet feltételezve. Az egyensúlyvesztés vagy a helyekért vívott nyílt harcokban fejeződne ki, vagy népesebb csoportok alakításában, és ezek ugyanazokra a megoldásokra jutnának, mint amelyekkel az első hipotézisben (kollektív aranykor) kell számolnunk. Éppen ezért a folyamatos elkülönülés ezen hipotézisének a jelentősége csekély.

XXXV.

Visszatérés az első hipotézishez

Ebben a gyerekek ott maradnak a kezdeti emberpár közelében. Feltesszük, hogy nincsenek évszakváltakozások, s hogy a táplálék bőségesen és munka nélkül megszerezhető egész évben. Minden véletlen halálozási ok ki van zárva; tehát az emberek “öregkorukban” halnak meg. Végül fel kell tételeznünk, hogy a csoport erős koherenciával rendelkezik, bármekkora is legyen a hasznosított terület kiterjedése.

XXXVI.

Az aranykor lehetséges vége:

a) az ezüstkorok

Tehát eljön az az idő, amikor az elfoglalt (vagy elfoglalható) terület már nem szolgál elegendő táplálékkal a túl népessé vált csoport számára. A megoldások első csoportját azok jelentik, amelyek bizonyos mértékben későbbre tolják ki az aranykor végét s amelyeknél még némi remény mutatkozik arra, hogy folytatódni lássuk a munka nélküli jólétet. Ilyen megoldás a tömeges és teljes migráció egy új területre (ámbár néhányan hátramaradhatnak); a szétszakadás, amikor a csoport egy jelentős töredéke leválik; a szétszóródás (XXXIV.), összekapcsolódva a csoport szétesésével vagy szétrobbanásával, valamint a gyarmatosítás, melynek során kis csoportokat eltávolítanak. Világos, hogy a legelső megoldás hamis megoldás, ha az aranykor fogalmát szigorúan vesszük, azaz ha Q optimális és állandó D maximális területen, amit egy kezdeti csoport anélkül képes kisarcolni, hogy kohéziója megszűnjék. A migráció csak akkor elfogadható, ha az új terület táplálékmennyisége nagyobb, mint amennyit a régi adott, például ha Q nem volt optimális, vagy ha Q a kezdeti időben optimális ugyan, ámde N csökkenő. De végső soron az elkülönüléseknek azért kell végbemenniük, mert D korlátozott mennyiség. Valamennyi ilyen megoldás, feltéve, hogy a föld egyformán kedvező, a válság után újra visszahelyezi a csoportokat egy olyan kvázi-aranykorba, amit ezüstkornak nevezünk. A lényegi különbség az aranykorral szemben az, hogy a tapasztalat lehetővé teszi Kasszandra megjelenését. Végül ilyen vagy olyan módon az osztódási mozgalmak bekövetkeznek, s ugyanahhoz a konklúzióhoz jutunk el, mint a XXXIV. cikkelyben: a földrészek felületének teljes elfoglalásához, feltételezve, hogy minden talpalatnyi föld értékes.

XXXVII.

Az aranykor vége:

b) a veszteséges megoldások

Az ilyen megoldásokban N vagy hirtelen (éhínség, járvány), vagy lassan (a születések számának csökkenése, növekvő halandóság) csökken. Miután elért egy bizonyos minimumot, N újból növekedhet; van tartós ciklikus megoldás is (XXX.); vagy beáll erre a szintre. Akármelyik esetet nézzük, aranykor nincs többé. Elsődleges tapasztalat arra viheti a csoport tagjait, hogy tudatosan valósítsák meg a születések számának csökkentését vagy a kezdetben “természetesnek” ható növekvő halandóságot. A hamis aranykor tehát a csoport feláldozott tagjainak (magzatok, kiskorú gyermekek, öregek) kárán alapszik. Ez az állapot viszonylag stabil.

XXXVIII.

Az aranykor vége:

c) a munka

Miután megállapítja, hogy az a táplálékmennyiség, amely erőfeszítés nélkül megszerezhető, korlátozott, az ember arra vállalkozik, hogy módosítsa a természeti környezetet. A (b)-típusú megoldások csupán késleltetőek.

XXXIX.

Az ezüstkor vége:

a háború és a szolgaság

A XXXVI. cikkely végén az emberiség olyan helyzetben találja magát, melyből csak a (b)-típusú veszteséges megoldásokkal, a munkával vagy végül a háború különböző formáival képes kilépni: a szomszédos csoport kiirtásával (gyarmatosításával, szétszakításával vagy szétszórásával), hogy beköltözhessen a területre, elűzésével, végül a leigázásával, azzal a bonyolult állapottal, mely a győztes számára lehetővé teszi a hamis aranykor meghosszabbítását, arra kényszerítve a legyőzöttet, hogy fogadja el ezt a (c) megoldást.

XL.

Negyedik eshetőség:

természeti katasztrófák

Végső soron valamennyi, akár stabil, akár nem stabil állapotot a természeti jellegű, lassú vagy hirtelen idegen beavatkozás megváltoztathatja: vulkánkitörés, földrengés, egy tartomány kiszáradása, áradás, stb. Mindez lehet Q változékonysága is (a “jó” vagy “rossz” évek). E hipotézisek mögött a környezet megváltozása áll. Erről van szó, legyenek bár e változások “véletlenszerűek” vagy periodikus természetűek.

XLI.

Q és N változatai

Ahhoz, hogy az erőszakos megoldásokat (éhínségek, háborúk, stb.) elkerülhessük, elengedhetetlen, hogy Q gyorsabban nőjön, mint Q (N), ami a munkának és a találmányoknak köszönhetően lehetségesnek tűnik. De a lakható földterület korlátozottsága, mely véget vet az ezüstkoroknak, a vaskorszakok kritikus pontjaként jelenik meg. A bolygóközi kivándorláson vagy az emberfaj legalább egy részének a föld alá húzódásán kívül Kasszandra nem láthat más megoldást, csupán N szabályozását. Az ember erőfeszítése tehát abban áll, hogy megnövelje azt, ami csökkenő tendenciájú (a táplálék mennyiségét) és csökkentse (stabilizálja) azt, ami növekvő tendenciájú (a népesség növekedésének mértékét). Tevékenysége tehát kiváltképp a természet ellen való.

XLII.

A vaskorra jellemző komplex megoldások

Ezek a következők: a modern értelemben vett gyarmatosítás (a rabszolgaság rugalmas formája) és a kivándorlás (szétszóródás egy már korábban elfoglalt területre, melyen Q (N) érezhetően kisebb, mint Q).

XLIII.

A történelem alapelemei

Ekként a történelemnek meghatározott alapelemei vannak. Ezek nem mások, mint az embernek a táplálkozás-szaporodás problémájára, azaz fajtájának sorsára adott reakciói. Valamennyi viselkedésmód (még a munka és a szolgaság is) megtalálható más állatfajoknál. Az ember csupán a táplálék mennyiségének és a társai számának szabályozására való törekvésben különbözik az állatoktól (anélkül, hogy az eleven anyagot pazarolná), s abban, hogy – ellentétben a természettel – dolgozik, miként talán bizonyos állati társadalmak is (például a hangyák). Ezek kivételével (talán) a természet nem ismeri a munkát, ugyanúgy, ahogy az életért folytatott felhalmozást sem. Egyébként ez a megoldás ellentétben áll azzal, amit az ember néha előnyben részesít: ahelyett, hogy felügyelné a csoportjának növekedése és a táplálék növekedése közötti kapcsolatot, az ember periodikusan korlátozza a növekedést tömegmészárlásokkal, háborúkkal, stb., vagy nem gátolja meg az éhínségeket, stb., a XL. cikkelyben tárgyalt “véletlenszerűség” címszó alatt. Egyébiránt mindig is igyekezett megfeleléseket létrehozni e kettő között s megpróbálta periodicitásukat megfigyelni.

XLIV.

Különböző megoldások

A történelem alapvető problémájának különböző megoldásait egy leegyszerűsített modell elemzésével könnyítették meg. Valamely csoport a megoldásokat (vagy néhányukat) egyidejűleg alkalmazhatja, vagy egymás után. Ha nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy milyen volt a kezdeti csoport által elfogadott megoldás, a következő probléma megoldása vetődik fel: egy csoport miért részesít előnyben egy bizonyos megoldást egy másikkal szemben?

XLV.

Az optimális állapothoz legközelebb álló megoldás elfogadásának elve

Tegyük fel a következő hipotézist: minden csoport abban az állapotában igyekszik fennmaradni, amelyben előzőleg leledzett.

XLVI.

A kezdeti csoport történelme

A kezdeti csoport által elfogadott legelső megoldás az elvándorlás esete, ez az illuzórikus megoldás. A folyamatosan növekvő csoport (még ha fel is tesszük, hogy néhány része hátramarad), amennyiben meg akarja őrizni kohézióját, nem rendezkedhet be egyetlen területre; bizonyos számú kísérlet után nem szabad elfogadnia a tömeges nomadizálást (ez ellentétes a XLV. cikkely elvével, ráadásul ebben az esetben olyasféle katasztrófához jutnának el, mint amilyenhez a lemmingek vagy a mókusok elvándorlása vezet), sem a XLV. cikkely elvével szintén ellentétes szétszóródást, sokkal inkább a szétszakadást és az elkülönülést. Különféle, n számú területet elfoglaló, n számú, több csoportot fognak alkotni.

XLVII.

Miért nem a veszteséges megoldások jelennek meg ezen a fokon?

Valójában mielőtt rászánná magát az elvándorlásra, a csoport átesik egy ha nem ínséges, de legalábbis hiánnyal küszködő állapoton – vele együtt esetleg csökkenő születési és növekvő halálozási rátán. De nem tehetjük fel (miként a munkát sem) ezen a fokon az önkéntes, e korszak gondtalanságával éppúgy, mint ahogy a stabil ciklikus megoldással (XXX.) sem összeegyeztethető megoldásokat, mely utóbbi eseteknél meg kell jegyeznünk, hogy a fajokat mind tekintetbe vesszük, következésképp a növényi fajt a maga egészében, s nem csupán azt, ami egy meghatározott területen nő.

XLVIII.

A kohézió és az életképesség együtthatói

A stabil, lassú ciklikus megoldás csak akkor állhat fenn, ha a csoport felismeri, hogy a növényi faj arra korlátozódik, ami a területén létezik; ez az eset természetesen csak akkor lépett föl valamely kezdeti csoportnál, ha az egy szigeten lakott. Egy csoport csak akkor szánja rá magát (“öntudatlanul”) erre a megoldásra, ha az életképesség negatív együtthatójával jellemezhető (feltesszük, hogy növekedési együtthatója akkor lenne pozitív, ha a táplálék meghatározatlan bőségben állna a rendelkezésére). Ekkor a hipotézis szerint negatív együttható nem sújthatja a kezdeti csoportot. Ugyanígy pozitív kohéziós együtthatót kell tulajdonítanunk neki, ha elkerüli a folyamatos elkülönülés megoldását (XXXIV.).

XLIX.

Az elfoglalt terület fogalma

Hangsúlyoznunk kell, hogy ez itt diszkontinuus területre vonatkozó fogalom, a csoportot annak a vidéknek a közepén kell elgondolnunk, amelyből (munka nélkül) a táplálékát nyeri (a terület állandó). Bonyolultabb társadalmi forma e fokon nem képzelhető el.

L.

Az együtthatók kiszámítása

Az “életképesség” mértékének becslésére olyan tüneteket használhatunk fel, mint a válságok periodicitása (ezen a fokon) és a fogyó csoportok száma. A negatív életképességet (ezen a fokon) inkább a gyermekhalandóság jelzi, mintsem a születések számának csökkenése. A “kohéziót” a kezdeti csoport és az egyes fogyó csoportok mérete közötti kapcsolat jelzi, amennyiben a kezdeti csoport fennmarad a fogyó csoportok elbocsátását követően. Ezek az együtthatók a jövőben (nem állandó) funkciók lehetnek.

LI.

A kezdeti csoport történelmének folytatása

A lehetőségek száma megnő. Ha feltesszük, hogy a G kezdeti csoport és a fogyó g(1), g(2)… csoportok életképességi és kohéziós együtthatói igen megnövekednek, nagy lesz a valószínűsége annak, hogy D (g), D (g(1)), D (g(2)), … D (g(n)) területek nem pusztán szomszédosak lesznek, hanem összefüggőek is. Ha szabadon vihetik végbe az elvándorlást, amint a szétszakadást is, úgy az ezüstkor be fog állni; az is joggal feltételezhető, hogy a g'(1), g'(2), … g'(n) csoportok ismétlődő csökkenése után a csoport a kezdeti területéhez fog visszatalálni a XLV. cikkely alapján. De ha egy /G vagy egy g(i)/ csoport minden oldalról olyan embercsoportokkal van körülvéve, melyek nem korábbi elvándorlásokkal küldettek el (ami benne lenne az emlékezet együtthatójában) s melyek az elküldés után a saját területükön maradnak, akkor a következő megoldásokra lesz kárhoztatva: 1. a veszteséges megoldások egyikére (XXXVII.); például ha olyan G-ről van szó, melynek életképességi együtthatója nem olyan magas, mint az őt körülvevő g(i) csoportoké, a kohéziója akár meg is merevülhet; 2. írtóhadjáratra vagy háborús elűzésre; 3. olyan megegyezésre, mely lehetővé teszi a távozást az elfoglalt területről (de ez felvethető-e ebben a stádiumban? legalábbis megköveteli a nyelv meglétét). A munka mint megoldás még mindig kizárt.

LII.

Felhívás megegyezésre

Feltesszük, hogy minden egyes területnek egyforma és optimális értéke van, s e területek egyformán oszlanak meg.

LIII.

A válságkorszak eltolódása

Az LI. cikkelyben hallgatólagosan feltételeztük, hogy valamennyi csoport együtt jut el a maga válságkorszakába, ami vagy azt előfeltételezi, hogy valamennyi csoport egyforma és a növekedésük párhuzamos egymással, vagy azt, hogy miután a legkevésbé kedvező helyzetben lévők nem egyformák, a késést nagyobb növekedési együtthatóval hozzák be. De egyszerűbb arra gondolnunk, hogy a csoportok a válságkorszakukat különböző időpontokban érik el. Ha a másokkal körülvett G csoport hipotézisét követjük s ha e csoport a g(i) csoportok előtt éri el válságkorszakát, joggal gondolhatunk erőszakos megoldásra és g(i) elűzésére; ha ellenben a g(i) csoportok előbb érik el válságkorszakukat, G csoport stagnálni fog vagy eltűnik. Ha feltesszük a munkát mint megoldást, a leigázás mint lehetséges megoldás mindkét esetben, fordított irányban, fennáll.

LIV.

Földrajzi tényezők

Ha az LIII. cikkelyben vizsgált bonyolult változatból az LII. cikkely megegyezését kiiktatjuk, az összes földrajzi és klimatikus tényező bevezethető. Q ekkor térben és időben változó lesz; már nem szerény mennyiségi összetevő többé. A válságkorszak bekövetkezhet szezonális okokból is. Ráadásul fel kell tennünk a véletlen katasztrófák lehetőségét is.

LV.

Egy másik, demográfiai természetű implicit megegyezés

A fenti történelmi modellekben egyaránt feltételeztük, hogy a növekedési alakban nem áll be semmiféle zavar, nevezetesen minden hímnek van megfelelő számú nősténye. Ami azt is magában foglalja, hogy az egyes szétszakadásokat követően a két nem megoszlása kielégítő.

LVI.

A szabin nők elrablása

Ha egy csoport megoldásként a hímek csoportjának kizárását fogadja el, akkor ez az utóbbi csoportnál természetesen vezet az eltűnésükhöz vagy háborúhoz. De azért elgondolkodtató, vajon nem jobb-e, ha a nekik dolgozó rabszolgák megszerzése helyett a csoport a nők elrablását valósítja meg (ami olyan korszakot feltételez, mikor a munka már ismert dolog), hogy kielégítse szexuális vágyait, melyeken a homoszexualitás csupán csak enyhíthet.

LVII.

A szerelem és a történelem

A szexuális vágy semmilyen (szétziláló vagy stabilizáló) szerepet nem játszik a vizsgált történelmi modellekben. A világtörténelem futó vizsgálata egyébként megmutatja, hogy pontosan ez a helyzet abban, amit szokványosan történetírásnak nevezünk, hacsak teljesen anekdotikusan nem jelenik meg benne. Sőt kimondhatjuk, hogy a valós elbeszélések az éhségről beszélnek, a kitalált elbeszélések szólnak a szerelemről.

LVIII.

Egy csoport normális fejlődési grafikonja

Feltesszük, hogy valamely csoport normális fejlődése a következő:

a) eufórikus növekedési szakasz;

b) szűkösség és valamilyen megoldás keresése;

c) kiegyensúlyozott állapot megszerzése;

d) a szűkösség feledése és újabb, bizonytalan, eufórikus növekedési szakasz;

e) válság;

f) pangó kiegyensúlyozott állapot megszerzése.

A másodlagos csoportok periodikus kibocsátását itt kiegyensúlyozott állapotnak vettük.

LIX.

A munka kezdetleges formái

A munka megjelenésével a korlátozott terület szolgáltatta táplálék mennyisége fokozatosan növekvő szerephez jut. Minden egyes találmány kitolja azt a határt, amire e növekvő szerep irányul; új lökést ad a csoport életképességének. A munka első formája abban áll, hogy észrevesszük a terület által szolgáltatott táplálék mennyisége és a ténylegesen elfogyasztott táplálékmennyiség közötti különbséget, vagyis a lehetséges mértékű Q – Q (N) pozitív mennyiség felhalmozásában. Második formája abban áll, hogy a növényvilág kincseit, Q kizárólagos forrását összekapcsoljuk az állatvilág kincseivel, azaz kihasználjuk a vadászat és a halászat tartalékait. Az első formából következik a hajlékok használata, valamint egy bizonyos szintet meghaladó számú eljárás és eszköz (mozsártörő, mozsár, mégpedig kerámia); a másodikból fegyvereknek (a hadjáratok későbbi lehetőségének) és különböző technikáknak (bőrök, hajózás) a feltalálása (LXXXII.).

LX.

A gazdálkodás stádiuma

A munka fejlettebb formája abban áll, hogy Q állandó mennyiségét igyekszünk növekvő változóvá tenni: ez a gazdálkodás (mezőgazdaság és állattenyésztés). Pozitív kohéziós együtthatóval és a szállítás meglétével a csoport most már nagyobb területet foglalhat el, s úgy terjeszkedhet ki egy tágas területre, hogy közben megőrzi egységét és önazonosságát. Ekkor D megszűnik állandónak lenni (LII.) és növekedővé válik.

LXI.

Gazdálkodás az emberrel

Mostanáig implicite feltételeztük, hogy a csoport egyes tagjai által elfogyasztott táplálékmennyiség egyforma és változatlan (sőt optimális). Csak egy meglehetősen komplex stádiumban áll elő, hogy az ember felismeri a népesség-táplálék problémáját, és úgy oldja meg, hogy csökkenti a fejadagot. A XLV. cikkely elvével szemben ez azt előfeltételezi, hogy valamely csoport összességében rááll erre a megoldásra: amire ínséges periódusban rákényszerülhet, de ez nem tekinthető kiegyensúlyozott állapotnak. Ellenben ha egyszer a munka és a háború ismertté válik, következésképp a szolgaság is, a meghódított csoport kénytelen lesz elfogadni ezt a megoldást. Valamely csoport bizonyos tagjai erre az egyensúlyi modellre a csoporton belül is ráerőltethetik a többieket anélkül, hogy ezért azoknak szolgasággal kellene fizetniük; elegendő csupán az érték fogalmának kitalálása.

LXII.

Az elfogadott megoldások megsokszorozása

Valamely csoport egyszerre több megoldást is elfogadhat: másodlagos csoportok kibocsátása, más csoportok leigázása, fogyasztói osztályok elkülönítése önmagukon belül, ismétlődő emberáldozatok alkalmazása, stb.

LXIII.

Egy csoport területének kiterjesztése

A terület növelhető más, elűzött, leigázott csoport vagy olyan csoport kárára, mely egy általa korábban nem ismert gazdálkodási formába beilleszthető. A területek, melyekre a csoport továbbterjeszkedik, lehetnek szűzföldek is. Végül például valamilyen találmány közös hasznosítására szövetségek alakulhatnak, vagy többpólusú csoportok, vagy központok.

LXIV.

A különböző megoldások összegzése

Legyen Q a D terület által egységnyi idő alatt szolgáltatott táplálék mennyisége, N a D területen t időben élő G csoport tagjainak a száma, q (i) az i individuum által egységnyi idő alatt elfogyasztott táplálék mennyisége, ‘q a minimális mennyiség (egyforma egyedeket előfeltételezünk). N akkora, hogy N’q = Q.

Kezdetben Q-t ugyanúgy állandónak tételezzük, mint q-t. Válság akkor van, amikor N = N. Egy jól ismert törvényt követve N nem más, mint t exponenciális függvénye. A probléma megoldása abban lelhető fel, hogy t időszakban N vagy periodikusan nagy amplitúdóval működik (kibocsátások, szétszakadások, stb.), vagy csekély hullámzásokkal egy állandó körül (veszteséges megoldások), vagy állandó (id).

A munka azt jelenti, hogy Q-t növekvővé tesszük; ami a későbbiekben lehetővé teszi, hogy D szintén növekedjék. Végül egy másik stádiumban q mennyisége lesz az, ami változóvá válik q’ felső, valamint ‘q alsó határok között.

Vegyük végül tekintetbe a földrajzi körülményeket, melyek közepette Q lehet zéró (sivatagok) vagy periodikus (évszakokhoz kötött jelenségek).

LXV.

Együtthatók

Az életért vívott harc matematikai elméletében a lények valamely fajtája a növekedési együtthatójával és a falánksági együtthatójával jellemezhető. Adott csoportra a kohéziós együtthatóján és az életképességi együtthatóján túl megadható az előre látásnak és a találékonyságnak az együtthatója.

LXVI.

Emlékezet és horizont

A tapasztalat az emlékezettől függ. Egy adott csoportra nézve felvethető, hogy mekkora lehet előre látásának terjedelme és az a szerep, melyet ez meghozandó döntéseikben játszik; másként fogalmazva vizsgálható a csoport horizontja. Ha feltesszük, hogy a kezdeti csoport igen megszenvedte a legelső válságot, például másodlagos csoportok elbocsátásával zárva le, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy egy ilyen korszak után e csoportok tesznek-e lépéseket a fenyegető éhínség orvoslására vagy újra átesnek a próbatételen? Az egyes csoportok viselkedése alapján kiszámítható ezek előrelátási együtthatója. Azon is elgondolkodhatunk, hogy egy ilyen időszak után az előre látott veszély kezdi-e befolyásolni a csoport döntéseit; tehát ha előre látható, hogy bizonyos növekedési ütem mellett a válság x időn belül be fog következni, s ha ez az x meglehetősen közel van, ennek az x-nek a tudása szerepet játszik-e a csoport irányításában? Nem kell-e arra gondolnunk, hogy egy csoport horizontja egy évszázadnyi időn belülre korlátozódik: ezt a hipotézist a későbbiekben fogjuk tárgyalni. Ebben az esetben az együttható csak egy évszázad határain belül változna. Ha tehát egy csoport válságperiódusa egy évszázadon túlra terjed, külső beavatkozás híján e ritmus fenn fog maradni. Ha a periódus belül esik egy évszázadon, az emlékezet és az előre látás színre lép a felhalmozás vagy a munka mint kezdetleges megoldás keresésekor.

LXVII.

Valamely megoldás kiválasztása

Az ilyen vagy olyan megoldás elfogadását az együtthatók “magyarázzák”. A földrajzi feltételek – ekkor D változó elem – szintén “magyarázzák” ilyen vagy olyan lehetőségek kiválasztását. A másodlagos csoportok elvándorlása kézenfekvő egy szigetcsoport esetében, a teljes elvándorlás egy terület elsivatagosodásakor.

LXVIII.

Kényszermegoldások

A természeti katasztrófák kikényszeríthetnek megoldásokat. A fent említett elsivatagosodás például. Ha a vidék alacsonyan fekvő részeit elönti a tenger, ez kiprovokálhatja csoportok kirajzását (a szigetcsoporton belül). Végezetre elképzelhető a csoportok gyökeres eltűnése vagy a tömörülésük.

LXIX.

A katasztrófák jelentősége a történelemben

A mítikusnak tekintett özönvízen és a legendás óceáni elsüllyedéseken (Atlantisz, Ya, stb.) túl a történetírás általában csekély jelentőséget tulajdonít a katasztrófáknak. Úgy tűnik, az 1348-as fekete pestisnek, az 1832-es kolerának, az 1918-as spanyolnáthának semmi jelentősége nem volt. E kérdésre majd az évkönyvek tényeinek elemzésekor kell visszatérnünk. Mindenesetre tény, hogy az 1923-as japán földrengésnek csak csekély visszahatása volt, és az 1918-as járvány alig rázta meg a biztosítótársaságok pénzügyi mérlegét.

Példaként Lima városát is felhozhatjuk, amit a földrengés több mint tíz alkalommal lerombolt, és mindig újjáépítették.

LXX.

A tehetetlenségi elv

Valamely csoport soha nem tűnik el önmagától. Mindig szükség van a végleges rombolás bevégzéséhez és az eltűnés bebiztosításához valamilyen külső erő beavatkozására: idegen hódításra, katasztrófára. Ez az elv a XLV. cikkelyből következik.

LXXI.

Az aranykor kozmikus vége

Előzőleg szemügyre vettük az aranykor logikus végét. Olykor felteszik, hogy a véget egy olyan asztronómiai eset (katasztrófa) váltotta ki, amely az évszakok megjelenését is eredményezte. E hipotézis nem szükséges ahhoz, hogy a történelmet megmagyarázzuk; de tény, hogy vannak évszakok és vannak klimatikus zónák.

LXXII.

Geológia. A történetírás másik definíciója

A számításba veendő katasztrófák kizárólag a geológiai katasztrófák. A történetírás tartalma úgy határozható meg, mint az, ami két (geológiai jellegű) katasztrófa között történik.

LXXIII.

Asztronómiai ciklusok

Minden ciklikus realitás elsődleges modellje a nappalok és az éjszakák váltakozása. De ez mindaddig monoton, amíg a nappalok és az éjszakák mindig ugyanolyan hosszúak, azaz az évszakok születése előtt. A Hold születése egy másféle ciklust idéz elő a maga természeti hatásaival az óceánokra. Ezek a változó elemek a ritmus egyformaságán belül. Végül a bolygók megfigyelése az embert egyéb periodikus jelenségek felfedezésére is rávezeti.

LXXIV.

A történelem monoton?

Annak kell lennie. Legyen bár szó nappalok és éjszakák, háborúk vagy forradalmak, katasztrófák vagy járványok ismétlődéséről – az elemek mindig egyformák és vészesen ugyanazok. Igaz, végső soron megengedhetjük, hogy miután e bajok alanyai – emberek itt vagy amott, ebből és ebből a nemzedékből – mindig megújulnak, e tényből különbségekre következtethetnénk. A történelemre vetett futó, főleg évkönyv-jellegű pillantás egyébként semmi másra nem juthatna, csak a nil novi sub sole kijelentésre és a végzetszerűség rögzítésére.

LXXV.

Az újdonság eleme

Jóllehet olykor fellép néhány új dolog, ami valóban a történelem hajtóerejét alkotja: a találmányok. A találmányok története az igazi történelem, amennyiben annak története és elbeszélése, ami valóban és gyökeresen új.

LXXVI.

A szörnyek

A régi évkönyvekben az újat a szörnyek és a nem normális meteorológiai jelenségek (IV.) képviselik. De bennük az új más értelemben szerepel, mint az iménti LXXV. cikkelyben: az évkönyvekben az idők minősítéséről van szó; itt az ember a maga emberi milyenségére nézve közömbös időrendhez jut.

LXXVII.

A történetírás második aspektusa

Ez az ismétlődés. Ekkor a történetírást a következőképpen határozzuk meg: a mérhető kollektív emberi események összekapcsolásának tudománya.

LXXVIII.

A történetírás harmadik aspektusa

Az, amikor számításba vesszük a földrajzot.

LXXIX.

A történelem első logikai szakaszai

Először az aranykor van (XX.), majd az ezüstkor (XXXVI.), mely csak az (első traumára történő) emlékezés révén különbözik az előbbitől. Ekkor már csupán szétszakadással, kibocsátással vagy szétmorzsolódással szaporodó csoportok léteznek; egészen pulzáló természetűek, egységük cseppfolyós. A válságok és kritikus katasztrófák után megszületik a munka; világos szerkezetű, kemény magok képződnek; mindkét aspektus (az LXXVII.és a LXXIX.) figyelembe veendő; csoportok növekedhetnek, meghódíthatják őket, eltűnhetnek (LIII., LXX.). A harmadik szakaszban egyre erősebb aggregátumok képződnek (birodalmak, kultúrák, civilizációk).

LXXX.

Onán. Szodoma

A második fázis folyamán új elem lép fel, mely módosítja a csoport növekedési törvényeit. Ez nem más, mint az “erkölcstelenség”, azaz a hasadás szexualitás és szaporodás között. Ez csak akkor válik lehetővé az ember számára, ha képes magát előre látni; tehát akkor, amikor belátja a felhalmozás hasznosságát, s amikor elkezd dolgozni; amikor termékennyé teszi a természetet, a maga számára a terméketlenséget keresi. Mindkét tevékenységben (a hasznos munkában és az érdekmentes szexualitásban) nagy örömét leli, mely kárpótolja az őseredeti boldogság elvesztéséért. Ílymódon a csoport meglehetősen tartós egyensúlyi formákat ér el.

LXXXI.

A továbbélő boldogság

Nem úgy tűnik, mintha az ünnepek ritmikus tombolásában kellene keresnünk, sokkal inkább az irodalom nyugtató elemében. Az irodalom, ha történetmondó, nem lehet más, mint szenvedélyek (komikus vagy tragikus) elbeszélése, elbeszélés, mely olykor rosszul, olykor “jól” végződik, azaz a hős győzelmével, aki elnyeri a boldogságot (megházasodik, gyermekei lesznek és műveli a kertjét) – vagyis kilép a történetből (kettős értelemben, amit ez a kifejezés híven visszaad): nincs más eszköz arra, hogy boldogok legyünk. A befejezés egy másik fajtájában, mely csak a halált ismeri, az ember szintén kilép a történetből, de igen érdektelen módon, a képzelet különösebb megerőltetése nélkül.

LXXXII.

Felhalmozás és vadászat

Az LIX. cikkelyben a vadászat úgy jelenik meg, mint ami későbbi a felhalmozásnál. De ez nem feltétlenül így van. Ahhoz, hogy Q ne változzék, szükségeltetik, hogy az ember növényevő legyen vagy valami hasonló táplálkozási móddal éljen: gyűjtöget. Sőt az is feltehető ebben a stádiumban, hogy kagylókat eszik (a tenger gyümölcseit). Végül törekedhet az általa elfoglalt terület nyújtotta táplálékmennyiség növelésére a táplálkozás megváltoztatásával, rászánva magát a halászatra és a vadászatra. A felhalmozás és ennek minden következménye (mezőgazdaság, háziasítás) későbbi.

LXXXIII.

A munka és a tulajdonképpeni emberi viselkedésmódok

A készletezéssel vagy a vadászattal az állatvilágban másutt is találkozunk, nem csak az embernél. Csak később következik be – a tároló használatával, hogy később nagy mennyiséget élhessenek fel, ami megköveteli az emlékezést, valamint eszközök készítésével (fából, kőből, csontból, szaruból) -, hogy a munka végül fájdalmasan elkülöníti az embert a hozzá közeli élőlényektől.

LXXXIV.

Az öregek tárolása

A matematikai biológia azt mutatja, hogy az állatok felnövekvési görbéje nem tartalmazza a maximumot, vagyis hogy a tudós az állatok életének csak az emelkedő szakaszát ismeri, és minden úgy történik, mintha öreg állatok nem léteznének (a kivételek jól ismertek). Természetes állapotok közepette különösen a gyenge élőlények az aggkor előtt eltűnnek. Indokolt arra gondolni, hogy az emberek bizonyos stádiumban nem csupán a készleteket tárolják, hanem a tapasztalatot is, nem pusztán azért, hogy az idős emberekről gondoskodjanak, hanem mert a nyelv ott van az emlékek átadásának szolgálatára. A csoportok emlékezetet szerveznek maguknak, amit egyrészt a tapasztalt öregek magatartása alakít ki, másrészt a tudás átvitelének lehetősége hangzó eljárások segítségével.

LXXXV.

Az évszázad

Meghatározásánál fogva az évszázad kollektív emberi tapasztalat időtartama. Konkrétan az a (változó) idő, amely egy tetszőleges időpont és azon időpont között telik el, amikor a kiválasztott kezdő időpontban született legutolsó ember is meghal. Ez egy természetes történelmi mértékegység.

LXXXVI.

Munka és irodalom

Az irodalom az ember valóságos tevékenységének kivetítése a képzelet síkjára; a munka az ember képzeleti tevékenységének kivetítése a valóság síkjára. Mindkettő egyszerre születik meg. Az egyik metaforikusan jelzi az Elveszett Paradicsomot és az emberi szerencsétlenség mértékét. A másik a Megtalált Paradicsom felé halad és az emberi boldogságot célozza meg.

LXXXVII.

Az emberi élet használata

Az emberi élet normális használata tehát abban áll, hogy dolgozzunk és elképzeljünk.

LXXXVIII.

Egyensúlyi törvény

Valamely zárt környezetben élő népesség növekedésének matematikai vizsgálata azt mutatja, hogy a népesség egy olyan határ felé törekszik, amely egy megsokszorozódási és egy korlátozó együtthatónak rendelődik alá (e korlátozás természetét nem részletezzük). E törvény tehát nem alkalmazható olyan csoportra, amely széthasadhat (vagy jónak találja a kivándorlást), viszont érvényes nagy embertömegekre és az emberiség egészére minden esetben, jóllehet az együtthatók változhatnak.

LXXXIX.

A periodomorfia

Ha egy csoport történelme a nyugalmi állapot konstatálásával fejeződik be s ha ugyanígy áll az egész emberiséggel, az időközben megnyilvánuló ciklusoknak nem lehetne semmi más jelentőségük, csak az egyensúlyvesztést fejeznék ki, de nem a történelmi valóság lényegileg periodikus természetét. Ezek csupán ál-periódusok volnának.

XC.

A történetírás, a kiterjeszkedő előre látásnak e tudománya

Tehát csak a megközelítő előre látásban reménykedhetünk – matematikailag. De a végsőkig előre látni – olyan messze, amennyire csak lehet – ílymódon majdnem megvalósítható.

XCI.

Transzformációs logikai formák

Ahelyett, hogy a történelmi jelenségeket az időhöz kapcsolva vennénk szemügyre, ahol az idő egyszerre volna motor és ok, tanulmányozhatnánk inkább azokat a transzformációs logikai formákat, melyeknek az emberinél több és másféle értékük van.

XCII.

Arról, ami visszatér

Az elsőrendű jelenségek, melyeket a történetírás periodikus jelenségekként mutathat fel, nem mások, mint amik az asztronómiához kapcsolódnak: az esztendő és ennek különböző változatai mindig abból erednek, hogy egy bolygó forog egy másik körül. A hónapok is ugyanehhez a kategóriához tartoznak, ahová a természeti és elemi fiziológiai jelenségek is kötődnek. Az évszázad (LXXXV.) önkényes meghatározás, ha nem kapcsolódik össze emberi és társadalmi jellegű elvvel. Az asztronómiai tartalommal ellentétben a nagy év mindig is történelmi jelentésre tett szert. Másodrendűek az évszakok, következésképpen a meteorológiai jelenségek is, beleértve a földlökéseket és az árvizeket. Az évkönyv-jellegű események harmadrendűek.

XCIII.

A történetírásnak a meteorológiai tényekre vonatkozó megvetése

A történelem-narráció soha nem becsülte a meteorológiai eseményeket, s főleg nem figyelt a visszatéréseikre és a ritmusaikra. Számára mindezek csak anekdotikus dolgok. Ugyanakkor soha nem felejti el hangsúlyozni az Armada viharát, thermidor kilencedikéjének estéjét, az austerlitzi napsütést és az orosz síkság telét.

XCIV.

Dátumok kiválasztása

Ami az évkönyv-jellegű eseményeket illeti, a történelem-narrációban a dátumok periodikus sorára vonatkozó kritika e dátumok kiválasztásában lelhető fel. Fontos tudni azt, ami fontos, egy trónralépés, egy csata, egy felfedezés.

XCV.

Az alakulás feltagolása

Ugyanakkor még a történetírásnak ez a fajtája sem mentheti fel magát az alól, hogy ne tagolja az alakulást. De soha nem tagadja meg magától, hogy ne időzzék el hosszasan például az időbeli egybeeséseknél.

XCVI.

Lehetséges ciklusok

Az év és az évek nem szükségszerűen kapcsolódnak össze történelmi jelenségekkel. A többé-kevésbé megfelelően kiválasztott dátumokra vonatkozó összes számítástól függetlenül mindenekelőtt fontos megjegyeznünk: minden történetírás megengedi, hogy bizonyos számú ciklikus esemény akár kísérő tényezőként, akár okként összekapcsolható legyen történelmi jelenségekkel. Például a napfoltok periodicitása és a gazdasági válságok periodicitása.

XCVII.

(A továbbiakban a szerző bizonnyal a ritmusok lehetőségeit vizsgálta volna különböző civilizációkban.)

Fordította: Szigeti Csaba

J. K. a sikátorban

A fiatal J. K. fölült a piszkos járdán, és megdörzsölte zsibbadt lábait. Néhány percnyi masszírozás után az ereiben csörgedező vér szinte hömpölyögve ömlött vissza elhalt végtagjaiba. Úgy érezte, mintha ezer apró tű járná át mindkét lábát. Megkapaszkodott a mögötte levő koszos falból kinyúló fémcsőbe, és föltápászkodott. Tőle nem messze egy pokrócba bugyolált férfi hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött vonuló szürke felhők mögül akkor bújt elő a felkelő Nap. J. K. megpaskolta combjait, és odament az ismeretlen férfihez.
– Elnézést, szabad? – kérdezte tőle, és az utcai tűzhelyre mutatott.
Az alak kissé arrébb állt, hogy J. K. elférhessen mellette.
– Köszönöm – mondta J. K., és a lángok fölé tartotta elgémberedett ujjait. – Elárulja, hol vagyunk?
Az illető szemügyre vette J. K. gyűrött öltönyét és kioldódott nyakkendőjét, vállat vont, és csak annyit mondott:
– Nem mindegy?
Bizonyára igaza van, gondolta némán bólogatva a fiatal J. K., itt vagy valahol máshol: nem mindegy?! Felpillantott az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejében, a varjak mindig rossz időt jeleznek. Megrázkódott, és feltűrte zakója gallérját, hogy tarkóját megvédje a széltől.
– Legalább azt mondja meg, hogyan és mikor kerültem ide.
– Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már régóta itt van – válaszolta az ismeretlen férfi, le nem véve tekintetét a lángokról.
– Régóta?! – hüledezett J. K. – Hisz az képtelenség, tegnap még…
Torkán akadt a szó.
– Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé tegnap, nincs többé visszaút – mondta közömbösen az idegen.
– Igazán nem értem… – hebegte J. K., majd hirtelen hátrafordult. – Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet! – kiáltott fel, s ezzel már indult is arrafelé.
– Hasztalan a fáradozása – mondta higgadtan a másik –, az csak egy délibáb. Maga választotta.
A fiatal J. K. hitetlenkedve a sikátor végéhez ment, és megbizonyosodott arról, hogy a pokrócba bugyolált férfi nem tréfált.
– Azt mondja, hogy én választottam?! – kérdezte megrökönyödve, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét.
– Igen. Mindenki azt kapja, amit választ – mondta az idegen. – És csak azt – tette hozzá.
– Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrész az enyém? – érdeklődött J. K. a magasba pillantva.
– Úgy bizony!
– És az életet jelentő napsugarakból is csak ezek a szétmálló, vörös foszlányok járnak nekem?
– Igen.
– Ezeket a körbe-körbe repülő varjakat is én akartam a fejem fölé?
– Ahogyan mondja.
– És a dermesztő északi szelet… Meg a hordóban parázsló tüzet… Azokat is én választottam?
– Azokat is.
– És maga? Maga is pontosan ugyanazt választotta, amiket én?
– Nem. Engemet is maga választott.

 

 

(Illusztráció: Alison Watt)

Júliusi Balaton

 

reakcióvers Drávucz Zsolt Balaton, július című költeményére

Millió csillagos hotelszobánk
bezárt égbolt hálószövete –
sokat tűnődtünk: ki vigyáz
a hullámok pikkelyeire?

Ma nem volt új-hold, fázott a hajnal,
s a Balatonba hajított napsugaraktól
szétmállottak a reggeli ébredések:
összeolvadtak az éjszakai csenddel.

Elfogytak a tengerkék színek,
fuldokolnak a kiapadó nyár
sosem látott emlékei.

Ma július huszonötödike van.
Figyelünk. A túlsópartról
hangzik egy elkésett dal.

 

(Illusztráció: Karen Ahuja: Fish Scales)

A piros kamion

A piros kamionhoz érek, ujjaim alatt érzem az évtizedes port. Apám tíz éve ment nyugdíjba, ötmillió kilométert vezetett. A fekete fémpolc, amelynek tetejére biggyesztette az életére emlékeztető tárgyat, megmoccan, jönni akar, de végül elengedi apám kamionjának kicsinyített mását.

Ez volt az életem – mondogatta, és a polc tetején álló kamionra sandított vasárnaponként, amikor meglátogattuk az unokákkal. Száraz hernyó keksszel kínált bennünket, és Pickwick teával. Még gőzölgött az átlátszó tea, amikor ő már belekezdett a kamionos történetekbe. 

Közelebb húzom apám életének kicsinyített mását. 

Tiszta műanyag, amolyan fröccsöntött, de nem Kínában készült. Az alváz szerint egy budaörsi cég gyártotta. Nemcsak az apámnak, gondolom, nem egyedi.  A piros kamion bővebben…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info