Petra megugrott a székben és halkan felsikkantott.
– Mi az? – kérdezte unottan a vele szemben ülő Lujzika.
– Szombaton kijön a Riverdale új része! – válaszolta a szöszi lány.
Lujzika, a negyvenes, de hatvannak kinéző irodavezető abbahagyta a rágózást.
– Bocsánat – suttogta Petra. – Ez egy automatikus értesítés volt, akkor is feljön, ha…
Lujzika tekintete haragosan villant.
– Bocsánat, kikapcsolom – habogta a lány és visszabújt a képernyő mögé. Petra és a Riverdale-nyár bővebben… →

Ráeső részében ki-kibukkant a nap. Ahhoz éppen elég erőtlenül, hogy ebbe a ködös, matt reggelbe igyekvő alakot megállítsa, nyitott kabátjára figyelmeztesse, majd kezét a hozzátartozó kesztyűkben tüntesse el.
A közelgő hideget Mr. Goodnight a csontjaiban érezte. A csuklóját fogta ilyenkor, forgatta, ropogtatta, a régi balesetet emlegette, amióta a hűlést előre érzi, még ha szelek, és háztetőkbe csimpaszkodó felhők azt nem is ígérik. Mondhat bárki bármit, a keze nem hazudik. Rosszul forrt össze vagy az idegek sérültek, mindenesetre olyan, mintha tűvel szurkálnák. Egyre nehezebben viselte; fájós tagjára két hosszú kesztyűt húzott, és innentől ez a hangsúlyos heg csak akkor került elő, ha olyasvalakinek mutogatta, akiről úgy hitte, még nem látta. Az évek alatt azért akadt, aki nem.
A kikötő közelében időnként átfestettek egy-egy vendégházat, hogy legalább árnyalatukban különbözzenek arra a néhány órára, napra, amíg a színüket el nem unja a pára. Akik, ahogy már a mólótól beljebb, a csigavonalban kanyargó főutcára értek, véletlenül sem kerülhették el Rob kocsmáját, ahol Mr. Goodnight nevezetes keze a reggeli és későesti órákban megpihen.
Megvolt a napirendje, amin, amióta ennyi szabadideje lett, soha nem változtatott. Korán kelt, első útja a partra vitte, a hajnali útjukról visszatért halászokkal beszélt, hogy és mint, milyen állapotban van a tenger. Ha már elég távol került tőlük, érzelgősen a víz irányába motyogott, amiből ugyan nem sok látszott a ködben, de a hullámzás hangja biztosította, hogy ő, a tenger azért ott van, és figyel.
Amikor befejezte, hátat fordított; a köd foszladozni kezdett.
Az ablakszemek javarészt csukva voltak, nem tükröződhetett az üvegeken, ahogy komótosan Rob kocsmája felé tartja az irányt, ahogy az sem, ahogy különösebben Mr. Goodnight sem szentel figyelmet annak a néhány macskának, verébnek, a pasztell vakolatokon vonuló repedésnek, kódorgásból sunnyogó kutyának, szárítókötélen hagyott lepedőnek, az ajtók elé már letett, színültig telt tejesüvegeknek: a reggel tartozékainak.
Bent valaki dúdol, Phil az. Segít nyitni. Összesöpör, felmos, szellőztet, letörli az előző esti asztalokat. Sört csapol Mr. Goodnightnak, aki biccent. Rob nem jön elő.
Phil Mr. Goodnight kezét nézi.
– Nagyon fáj?
– Még nem vészes. Eljött Nancy?
– Nem. Tegnap semmi, Mr. G.
– Eljön újra, meglátod.
– Álmodhatnék valaki helybelivel, akit jobban ismertem. Magánál? Ugyanaz?
– Ühüm.
– Nem unalmas?
– Mit csináljak, muszáj aludni. Meddig voltatok?
– Nem tudom biztosan.
– A Sean-féle banda?
– És néhányan még befutottak.
Mr. Goodnight csak most veszi észre, hogy nincsenek egyedül, valaki, egy sötét hajú nő már itt van, megelőzte, ráadásul annál az asztalnál ül, ami fölött egy hatalmas állkapocs mered ki a falból. Pont ott, azon a széken, ahol ő szeret ücsörögni reggelente, mert onnan meglehetősen jól lehet ábrándozni.
Egy fekete macska fekszik az ölében, Spell, Rob macskája.
Mr. Goodnight így is örül a nőnek, a mondandójához kapóra jön.
Leveszi a kabátját, felakasztja a fogasra, eligazítja a lecsúszott kesztyűket. A pattogó kályhához lép, két nehéz hasábot dob bele.
Kér még egy pohárral, és odasétál a nőhöz, aki az ablakot nézi. Megszólítaná, de a nő a gyorsabb. Először nem is fordul meg:
– Üljön csak le! Szép ez a temető.
– Igen, az; gondozzuk.
– Van benne halottja?
– Van.
– Tartják a halottak napját?
– Igen. Amíg élünk, biztosan lesz.
– Itt is kipakolnak mindenféle rémségeket?
– Van, ahol igen. A gyerekek szeretik.
– Áruljon el valamit! Az nyilvánvaló, hogy az élőnek van halottja, de mi van, ha a halottnak nincs élője? Az kihez jön vissza? És miért raknak ki ijesztő alakokat, hiszen aki meghalt, az legalább olyan ijesztő, ha nem jobban – ha ezt egyáltalán fokozni lehet -, mint azok a bibircsókos boszorkányok, elfolyó fejű szörnyek, pókok, denevérek, csontvázak, fénytől imbolygó tökfejek; nem hinném, hogy ezek elijesztenék őket, sokkal inkább odavonzzák, hogy még mielőtt a kísértetek kísérteties fondorlataikba belekezdenének, magukra ismerve először legalább nevethessenek? És ezt pont a kicsik kedvéért? Még sírköveket is raknak, mintha temető lenne minden háznál; mindenhol egy-egy borzalmas jelenet. Akkor most ezek mutatják, hogy hol és mi fog történni akkor este? És mi köze van ehhez – hogy is hívják, igen – Spellnek, vagy az összes fekete macskának szerepe van?
– Úgy érzem, kész válaszai vannak.
– Á! Ne is törődjön velem! Rosszul aludtam. Ilyenkor ilyen vagyok. Magának vannak gyerekei?
– Nincsenek.
– Valakije?
– Volt, már nincs.
– Elhagyta, vagy elhagyták, vagy meghalt?
– Igen.
– Melyik igen?
– Meghalt.
– Sejtettem. Magára van írva.
– Valóban?
– Igen. Meglátom az ilyesmit. Mikor történt?
– Maga még kislány lehetett.
– És azóta?
– Nem, azóta senki.
– Mi történt?
– Egy baleset.
– Ki volt a felelős? Felelős mindig lehet. Maga, ugye?
– Azt mondanám: nem.
– És ha nem azt mondaná?
– Vihar tört ki, amire senki nem számított. Nem akármilyen. Több tucat hajót elsüllyesztett. A verőfényes napból koromsötét éjszaka lett. Tudja, azóta sem láttam ilyesmit.
– Nem válaszolt.
– Mit mondjak?
– Mondja, hogy a felesége…
– A menyasszonyom volt, Ali.
– Mondja azt, kedves uram, hogy Ali el akart menni, mert elege lett ebből a halszagú koszfészekből; új életet akart kezdeni máshol, magával vagy maga nélkül. Nem is, hát persze, hogy maga nélkül, és ezt a hajón jelentette be; itt hagyja, másnap indul. Ez volt a terv.
– Nem. Nem ez történt.
– Akkor mi? Kiderült, hogy viszonya van, és nem tudta türtőztetni magát.
– Eltört a kezem, kijött a csont a bőrömön. A hajó is összetört, elmerült. Akárcsak Ali. Nem így szoktam elmesélni, de magának élénk a fantáziája, elég, ha ennyit tud. A végén még valamit hozzáköltene.
– Milyen volt, amikor kivetette a víz?
Mr. Goodnight nem felel, de nem is kel föl, nem hagyja ott a nőt.
– Bocsásson meg. Megint álmodom a férjemmel. Nem úgy néz ki, ahogy vártam; azt kérdezgeti, miért, és nekem fogalmam sincs, mit mondjak.
– Én nem látom soha Alit; nem tudok álmodni.
– Sajnáljam?
– Alig tudom felidézni az arcát.
Csendben ülnek.
– Indulnom kell. A Kagyló-háznál találkozom a vezetővel – micsoda név ez is?!, és ez jutott nekem. Mondjuk, azt nem tudom, itt milyen látnivaló lehet.
– Ha marad, és beszélgetni akar, a házamat könnyen megtalálja, csak keresse Goodnightét. Fehér hintaszék a tornácon.
Spell leugrik, sértődötten hátramegy.
Mr. Goodnight az ablakból nézi a távolodó nőt.
Kesztyűs kezével a poharat forgatja az asztalon. Eszébe sem jutott a sebhelyet megmutatni.
Megvakarja a heget, ami úgy néz ki, mint egy horog. A fény felé tartja, aztán visszahúzza a kesztyűit. Megint fájni kezd.
Felíratja a söröket, veszi a kabátját. Ideje menni. Alig néhány nap, és itt van a valódi hideg. Addig el kell rendeznie az udvart.

(Illusztráció: bc)

„Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr…”
− Zsoltárok könyve 34, 9.

Hála a télnek, tudta, mi a tavasz, melynek beköszöntével ő is újult életerőre kapott, azzal ülve ki a teraszra egy pohár bor társaságában. Bár szilárd elhatározásból úgy helyezkedett el, hogy az utcán elsuhanó, már lengébben öltözött nőknek ne a feje búbját lássa és a zöldülő fák lombjait is oldalról csodálhassa, érzése szerint valami nagy titok tetején ült. Igen, az abszolút titok tetején, jutott eszébe saját, frappáns kifejezése. Olyasvalamin, amelyről sejtelmünk van, ám nem ismerhetjük részleteiben. Sebaj, elvégre egy nő is addig vonzó igazán, míg fel nem tárja magát minden ízében, mélázott keserédesen. Kikerek − avagy tűnődés (az) odafentről bővebben… →